csütörtök, július 29, 2021

Bodó Sándor – Viga Gyula főszerk.: Magyar múzeumi arcképcsarnok.

Gondos előkészületi munkálatok után jelent meg a magyar muzeológiai irodalom egyik legfontosabb kézikönyve, a széles értelemben vett muzeológiával kapcsolatba hozható személyiségek életrajzi lexikona. A mintegy kettőezer címszavat tartalmazó vaskos kötet a Magyar Nemzeti Múzeum megalakulása 200. évfordulójára látott napvilágot, s több mint háromszáz munkatárs együttes munkáját dicséri.  Kizárólag lezárt életműveket ismertet, ezek skálája viszont – mint ahogy maga a muzeológia is az! – rendkívül sokszínű. A szócikkek jó, világos felépítésűek, s ami nagyban növeli értéküket, az a csatolt irodalomjegyzék. Utóbbi általában két részből áll: a szóban forgó szócikk főszereplőjének műveiből, illetve a róla szóló irodalomból (ez ráadásul, amennyire meg tudom ítélni, még pontos is!). Viszonylag sok a portré, ami ugyancsak jó megoldásnak mondható. Egyetlen apró megjegyzésem van a lexikon névhasználati gyakorlatához: magamban csak vernegyuláskodásnak mondom a jelenséget. Azt tudniillik, amikor más (tehát nem magyar) nemzetiségű személyek keresztnevét önkényesen magyarra fordítjuk. A Lexikon ebben az esetben nem alkalmaz egységes gyakorlatot: olykor az egyértelműen nem magyar nemzetiségű személyiség keresztneve csak magyarul szerepel. Ilyen például a selmecbányai születésű Lumnitzer István esete, akiről azért valószínűsíthető, hogy haláláig német maradt, hiszen Pozsonyszentgyörgyön és Pozsonyban tevékenykedett, műveit pedig latinul adta ki. A másik megoldás az, amikor a magyarra fordított keresztnév után ott szerepel zárójelben az eredeti névforma. Ilyen például Bieltz Gyula (Julius), aki a felsorolt irodalom alapján németül és románul publikált, továbbá a Romániai Német Népcsoportok elnevezésű Kulturális Tanács elnöke, és a Román Akadémia Művészettörténeti Intézetének tudományos főmunkatársa. Nyilván voltak magyar kapcsolatai, de nem hinném, hogy keresztnevét magyarul használta volna. A szintén erdélyi szász (s ez a harmadik, szerintem helyes megoldás) Deubel Friedrich nevét viszont nem fordította le Frigyesre a szócikk szerzője. Rettenetesen nehéz visszamenőleg emberek nemzeti érzéseit, identitását rekonstruálni, viszont vannak esetek, amikor azért nyilvánvaló, hogy az adott személy hova tartozónak érezhette magát. Ezekben az esetekben az utókor emberének (aki nagyon is elvárja, hogy saját nemzeti érzéseit mások tartsák tiszteletben!) is illene tiszteletben tartania ezeket a régi nemzeti hovatartozás-érzéseket…
Természetesen rengeteg egykori felső-magyarországi, tehát mai szlovákiai vonatkozása is van a kötetnek. Külön szócikket olvashatunk többek között Alapy Gyuláról, Arany A. Lászlóról, Bodnár Lajosról, Dudich Endréről, Gyulai Rudolfról, Herényi Lászlóról (aki vajon Lászlónak vagy Ladislavnak vallota-e magát?), Ipolyi Arnoldról, Kecskés Lászlóról, Khin Antalról, Manga Jánosról, Matunák Mihályról (aki életműve ismeretében inkább Michalnak, s nem Michaelnek érezhette magát), Nécsey Istvánról, Szőke Béláról és Tichy Kálmánról. Egy lexikon bemutatása kapcsán, ha a recenzens a jólinformáltság látszatát akarja kelteni, a világ legegyszerűbb dolga néhány kimaradt címszavat felsorolni. Isten látja lelkemet, amikor néhány hiányzó szlovákiai származású személyre rámutatok, nem ez vezérel. Sokkal inkább az együttgondolkodás szándéka. Ha egyszer megjelenne a kiadvány második, bővített kiadása (és miért ne jelenne meg? Ennek a munkának folyamatosan ott kellene lennie /ahogy nincs!!!/ a könyvesboltok kínálatában), akkor nem szabadna, hogy hiányozzon belőle a rimaszombati múzeumügyért oly sokat tett Fábry Jánosnak, a komáromi Baranyay Józsefnek, illetve az érsekújvári Városi Múzeum egyik megalapítójának, első igazgatójának, a jelenlegi honismereti múzeum névadójának, Thain Jánosnak a neve. Tóth-Kurucz János, a leányvári római kori ásatások elindítója szintén illene, hogy szerepeljen a kötetben.
Kézikönyvről van szó, amelyet vélhetően nem csak a muzeológus szakemberek, hanem a rokontudományok képviselői is sokszor és haszonnal forgatnak majd. Mindamellett „estvéli olvasmánynak” sem rossz, hiszen akár találomra felütve is rengeteg érdekességet, kultúrtörténeti unikumot talál benne az álmatlansággal küszködő érdeklődő. Gondolták volna például, hogy a Budapesten 1904-ben született festőművész, keramikus és műgyűjtő Csapek Károly a híres cseh írónak, Karel Čapeknek volt unokaöccse? Vagy hogy a Cifferben 1857-ben született és 1945-ben Budapesten meghalt matematikus és orientalista, Mahler Ede távoli rokonságban állt a neves zeneszerzővel, Gustav Mahlerrel? Többek között ilyen és hasonló felfedezéseket is tehet, aki nemcsak használja, hanem olykor olvasgatja is ezt a nagyszerű kézikönyvet!