Közép- és Délkelet-Európa, mint kulturális tér: a népi kultúra dimenziói

A jelenkori Európának számos dimenziója van. Ezek vezető motívumának egyre inkább az identitás kialakítása utáni vágy mutatkozik. Önazonosulásra törekszik Közép- és Délkelet-Európa is, amely a totalitárius rendszerek bukása után kialakult új helyzetben keresi a felemelkedés, az Európába való belépés és az integráció útjait. Európa és részei identitásának kérdése hozzátartozik e kontinens történelmének és kultúrájának fejlődési logikájához. Sőt akár azt is megkockáztathatjuk, hogy ez az európai történelem filozófiájának, értelmének a problémája.

Miben rejlik Európa kulturális identitása?

Ez a kérdés összefügg magával a kultúra egységének felfogásával, amelyet a sokszínűség egységeként kell érteni. A kultúra egyes szféráiban létező különbségek nem zárják ki egységét számos más területen. A kultúrák különbözőségét egységként tekintő felfogás létezésében látjuk a kiutat az európai kulturális társadalom megértéséhez. Európa kulturális identitása a közös alap tudatán nyugszik, melynek szilárd pillérei az antik kultúra és a kereszténység. A kulturális dualizmust itt elsősorban a nyugati (latin) és a keleti (bizánci) szféra fejezi ki. Az európai kultúra egyik gyökere a paraszti kultúra és az európai nemzeti társadalmak népi rétegeinek agrárszemléletmódja. Fontos, sokszor lényeges ösztönzéseket hoztak a társadalom más összetevői. Európa egy évezreden keresztül egy külön térséget képez, melyben olyan gondolkodásmódok és tevékenységek nyilvánulnak meg, amelyek az európai kulturális egység proklamációjához vezetnek. Ellentétesen, integrálóan, de gyakrabban dezintegrálóan hatottak a szláv, a germán, a román és más egységek gondolatai, melyeknek alapja a közös származás, nyelvi rokonság és közös kulturális jelek tudata volt. Ezek vezettek a pánszláv és pángermán típusú politikai mozgalmakhoz, amelyek történelmi szempontból utópiák voltak (Burszta 1985, 158). Az európai kultúra a világ kultúrájának kontextusában fejlődött és fejlődik, annak integrált része, sőt sok irányban példája is. Jellemző rá az áramlatok, források és nemzeti hagyományok gazdagsága. Ez – főleg a múltra való tekintettel – lényegesen megkülönbözteti a Kelet meglehetősen unifikált civilizációitól és Afrika kultúráitól, továbbá részben a mai amerikai kultúrától is (Dobroczyński–Stefanowicz 1979, 159).
Létezik a népi kultúra történelmének filozófiája?

Nem értek egyet azzal az állítással, hogy a népi kultúrának nincsen történelme. Van, csak éppen másként nyilvánul meg, mint ahogy általában a történelmi idő általános eseményeit értelmezni szoktuk. Ha tehát a népi kultúra történelmi kategória, beszélhetünk a történelmi értelméről, filozófiájáról is. Európa részeinek, nemzetek csoportjainak vagy egyes etnikai társadalmaknak azonban nem csak egy bizonyos értelmük van, hanem sok, mégpedig a tér- és időbeli változások dinamikájában. Josef Pekař cseh történész annak idején azt írta a történelem értelméről, a történelem filozófiájáról, hogy „lényegében nincs itt szó másról, mint a történelmi fejlődés fő tényezőinek ismeréséről, és az általa kialakított összefüggések magyarázatáról” (Pekař 1990, 386). Ha ezt a tézist vizsgálatunk tárgyára alkalmazzuk, elmondhatjuk, hogy az európai nemzetek és Európa egyes részeinek kultúrája az európai életnek része, megnyilvánulása és változata. Ha meg akarjuk magyarázni a népi kultúra értelmét, kutatnunk kell a genezisét, történelmi-fejlődési tendenciáit, kontinuitását és diszkontinuitását, kultúrtérségi, interetnikus és egyéb kapcsolatait. És igyekezetünk itt még csak az elején tart. Ám mindenképpen el kell kezdeni, és nem szabad félni a vereség kockázatától. A kezdeti sikertelenség is az európai etnológia további fejlődésének motorjává válhat.

Az európai kultúra paraszti forrásai

A földművelésen alapuló paraszti kultúrát általában véve az európai kultúra egyik alappillérének tekinthetjük, amin minden társadalmi réteg osztozott: a nemesség, a polgárság (iparosok, kereskedők), a munkásság, a parasztság. A középkorban kialakult paraszti kultúra magában foglalja a szimbolikus kultúra legkorábbi formáit, mint amilyen a nyelv, a gesztusok segítségével végzett rituálék, a tánc és a dramatikus megnyilatkozások, gyakran szertartásokkal egybekötve, a hang- és vizuális jelek (Kłoskowska 1981, 317–318). A paraszti kultúra az agrár-gondolkodásmódból indul ki, melynek alapja az évszakok, a természeti ciklusok és az emberélet periódusainak változása, gazdag kultúrával és a kozmikus rend tiszteletben tartásával. A szellemi világ, a rituális rendszer és a konkrét munkatevékenységek is a közösség prosperitására irányulnak. Ezt a régi kulturális alapot minden európai nemzetnél megtaláljuk, a kezdeti társadalmi viszonyoknak a lényegét jelenti. A feudális társadalmi rétegződés folyamatában a paraszti kultúra a legkülönbözőbb kapcsolatokba és viszonyokba került más társadalmi rétegek megnyilvánulásaival. Európa kereszténnyé válásával, és az állami szervezet fejlődésével a paraszti kultúrában is elkezdtek érvényesülni az intézményes második kulturális rendszer elemei. A népi paraszti kultúra és a hivatalos keresztény egyházi kultúra kölcsönhatásainak az európai nemzeteknél (és csoportjaiknál) megvoltak a maguk sajátosságai. Általános vonás volt a pogány és a keresztény elemek szimbiózisa, a világi, a profán összefonódása a vallásival, a szakrálissal, az intézményes egyházi élet befolyásolása a helyi környezet paraszti kultúrája által (a helyi szentek kultusza, a népszokások és népies szertartások térnyerése az egyházi rítusban stb.), továbbá a nép szellemi szintjének emelkedése. A keresztény vallás a konfesszionálisan differenciált (katolicizmus, protestantizmus, pravoszláv egyház) Európa történelmi fejlődésében bizonyos időkben az etnokulturális jelek egyikévé válik. Jelentős mértékben befolyásolta az egyes nemzetek síkraszállását a politikai és kulturális szférákba, főleg Európa nyugati és keleti irányultságában. Európa cselekvő központjaivá a keleti földközi-tengeri térség, Olaszország, a Baltikum vált, valamint az „óeurópai” terület, ahogy időnként az európai Nyugat populációs magját nevezik, amely a Rajna forrásától a Maas folyó mentén Angliáig terül el. Az „óeurópai” sávban nőtt nagyra Franciaország, Anglia és Németország kultúrája (Korčák 1938, 40–44). Az említett első rendbeli cselekvő központok összjátéka képezi Közép- és Délkelet-Európa kulturális helyzetét.

Közép-Európa mint földrajzi és kulturális régió

Közép-Európa nyitott és átjárható régió földrajzi és kulturális szempontból is, amelyet különböző módon határolnak körül. Mi ahhoz az általános felfogáshoz tartjuk magunkat, amely szerint Közép-Európa délen és északon az Alpok és a Kárpátok, valamint a Baltikum között fekvő terület; keleten és nyugaton ez a terület nyitott. Közép-Európa hegyrajzi térképén a legfontosabb tényező a földfelület mély süllyedése az Alpok és a Kárpátok között – a pannon síkság, amely a Közép-Duna gyűjtőterületévé alakult, és amelyhez koncentrikusan lejtenek nagyrészt az alpesi, kárpáti és dinári területek. Ez a legtágabb, hegyekkel körülvett folyami medence Európában. Közép-Európa sokáig európai periféria volt, mert a mozgató központoknak a peremén helyezkedett el. Az európai civilizáció bölcsője egészen a középkorig a Földközi-tenger keleti vidéke volt.

Sajátos kulturális helyzete van a közép-európai térségben a Duna mentének. Mint egész Közép-Európa, ez a terület az őskortól egy átmeneti kulturális zónává alakult, amelyben az egyes nemzeti kultúrák különböző kulturális elemeket szívtak magukba, tovább fejlődtek és gazdagodtak. A közös jelek mellett, amelyek közös alapokból nőttek ki, kialakultak az egyes etnikai területeken többé vagy kevésbé jellegzetes különbözőségek, amelyek a Duna menti népek alkotó képességeinek megnyilvánulásai. A kulturális befolyásolás főleg a középkorban és az újkorban erősödött fel.
Történelmi szempontból a középső Duna mente a valamikori római provincia, Pannónia területét képezte, melynek nyugati részén vezetett át a mai cseh és szlovák, valamint lengyel területeket a római világgal összekötő, ún. borostyán út. Etnikai szempontból Pannónia nem volt egységes. A rómaiak előtti lakosság illír és kelta törzsekből állt, amelyek egymással keveredtek. Pannónia lakossága, annak főleg kelta része, már a rómaiak idejövetele előtt jelentős fokú gazdasági fejlődést ért el. A rómaiak igyekeztek romanizálni a helybéli lakosságot. Ebben főleg a törzsi arisztokráciánál jártak sikerrel. Sokkal lassúbb volt a romanizáció folyamata az egyszerű földművelő és pásztorkodó népnél, amelyik megtartotta a régi életformáját (Oliva  1959).
A szlávok a Krisztus utáni 4. században telepedtek meg a Kárpát medencében. A történészek úgy vélik, hogy egyrészt a kárpáti szorosokon át, valamint a Tisza és Duna mentén, másrészt keletről, a Kárpátokon túlról a Duna folyásával szemben juthattak be ide. Feltehetően néhány migrációs hullámról van szó, amire a régészet egy Kelet-Szlovákiában a 4. századra datált település leletanyaga alapján következtet. Morvaország területén a Morva kapun keresztül történő előnyomulást legkorábban a 4. században tételezhetjük fel, majd ezt követően kerülhetett sor a további térhódításra egészen a Dunáig és a nyugat-szlovákiai Morva mentéig. Jelentősebbeknek azonban azok a migrációs vonulatok látszanak, amelyek a Duna-Tisza mente térségéből nyugat felé irányultak a Duna folyásával szemben, és a 4. századtól elérték a mai Délnyugat-Szlovákiát, valamint a régi Morvaországot, a mai Ausztria keleti területeit és talán Dél-Csehországot is (Havlík  1966, 103–104; Chropovský 1962, 217; Poulík 1948, 107; Varsík 1964). Etnogenetikai szempontból jelentős esemény volt a morva nemzetiség kialakulása a 9. század elején, amely a Nagymorva Birodalom alapvető etnikai elemévé vált. A régi morvák egy tágas területen telepedtek le a Morva, a Dyje, a Vág, a Nyitra, a Garam, az Ipoly folyó mentén a megfelelő Duna-szakasszal, valamint a Sajó és a Hernád mentén (Havlík 1957, 501; Ratkoš 1958, 8–9). A Nagymorva Birodalom megszűnése után fokozatosan eltűnt a morva nemzetiség is. Ennek nyugati szárnya összeolvadt a későbbi cseh etnikummal. A Morva folyótól keletre elterülő területen egészen a Tiszáig a szlovák feudális nemzetség alakult ki, melynek fő központja Nyitra vidéke lett. A Közép-Duna menti térségben a szláv népesség változatlan szubsztrátuma volt az összes későbben idejövő nemzetnek, és egyike a kulturális hagyományok hordozóinak Közép-Európa e részében.

A 9. század végétől a Kárpát-medence másik jelentős történelmi tényezői a magyarok voltak, akik aztán később e terület történelmi fejlődésének fő meghatározóivá váltak. A Kárpát-medencébe, hátrálva más nomád népek nyomása elől, mint hódítók érkeztek dél-orosz őshazájukból, ahol szoros gazdasági, politikai és kulturális szimbiózisban éltek a török-tatár kazárokkal. A Kárpát-medencébe való bejövetelük után a magyarok megmaradtak régi életmódjuk mellett, amelyre a nomád pásztorkodás volt jellemző. Így volt ez a 10. század egész első felében egészen 955-ig, amikor Augsburgnál vereséget szenvedtek a közös cseh–német hadsereggel szemben. Ennek a vereségnek meghatározó jelentősége volt számukra. Erre az időszakra tehető a magyarok átmenete a vándorló és pásztorkodó életmódról a letelepedett, gazdálkodó életmódra (Váňa 1954, 82–83).  A Duna mentére való bejövetelük után a magyarok a szláv lakosság közé telepedtek le. A helyi, vízrajzi és kataszteri elnevezések, amelyek a 12. és 13. századi oklevelekben maradtak fenn, arról tanúskodnak, hogy egészen a 12. század második feléig a szláv lakosság még nem asszimilálódott nemcsak a mai Dél-Szlovákia területén, hanem a Dunántúlon és a Tisza mentén sem. Abban a korban nem léteztek Magyarországon erősen zárt etnikai egységek, valamint etnikai határok sem a szlovákok és a magyarok között. A történelmi fejlődés csak a 13. és 14. századtól indult meg ebben az irányban (Stanislav 1948; Macůrek 1934; Fehér 1957, 272–273).
Egyelőre nyitott az osztrák Duna mente germán betelepítésének a kérdése a középkori német kolonizációig, valamint a szláv etnikum aránya a régi Duna menti Ausztriában a 6–12. század közötti időszakban. Meghatározó szerepe volt a mai Ausztria területén élő szlávok germanizálásában a bajor kolonizációnak, amely a 7–12. században ment végbe. Ennek következménye volt a bajor lakosság növekedése a Keleti tartomány (a mai Ausztria) Dunától délre fekvő régi területén. A folyótól északra még a 11. század másik felében is a bajorokhoz képest jelentős számú morva lakosság maradt. A Keleti tartományban a szlávok egyre jobban elvesztették etnikai különállóságukat, és fokozatosan összeolvadtak a bajorokkal. Ez a folyamat a 12. században csúcsosodhatott ki, amikor forrásaink a szlávokat már csak ritkán említik (Havlík 1963).

A későbbi etnikai mozgások közül jelentős szerepe volt főleg a középkori és újkori német kolonizációnak, amely a Közép-Duna mente néhány területét érintette. Túlnyomórészt lokális jellegük volt az olyan újabb kolonizációs hullámoknak, mint a 16–17. századi horvát megtelepülés Alsó-Ausztriában és Burgenlandban, Magyarországon, a mai Nyugat-Szlovákiában és Délkelet-Morvaországban.
A közép-európai térségben különös kulturális szerepük volt a Kárpátoknak, főleg azok nyugati részének. A nyugat-kárpáti lakosság alaprétegét az a szláv földművelő nép alkotta, amely délről és északról nyomult a folyók mentén a Kárpátok hegyvidékeire. A Kárpátok településfejlődésébe jelentős mértékben beleszólt a középkori és újkori német kolonizáció (főleg a Szepesség és Erdély területén) és elsősorban az ún. vlach kolonizáció. Ennek a vlach jogon alapuló kolonizációnak a kezdetei a nyugati Kárpátokban a 15. század végére és a 16. század elejére esnek. A kolonizáció az elkövetkező századokban is folytatódott. Kiegészítette a nyugat-kárpáti térség etnikai képét, melynek vizsgálata különös jelentőséggel bír a román–szláv, a német–szláv, a magyar–szláv, a szlávok közötti (ukrán–lengyel–szlovák–cseh), valamint a magyar–román kapcsolatok tanulmányozása szempontjából (Macůrek 1958, 326). A nyugati Kárpátok betelepítése a földművelő és a pásztor kultúra keveredéséhez vezetett. A specifikus vlach pásztorjelenségek a tej és tejtermékek feldolgozásában, a szellemi kultúrában, szertartásokban, építészetben, viseletben, népművészetben, folklórban nyilvánultak meg.

Míg a Kárpátok kisebb jelentőségű kulturális központokat választottak el egymástól, addig az Alpok hegysége két rendkívül intenzív és jelentős központ Olaszország és Rajna mente között terül el. A két hegység kulturális helyzete tehát lényegesen különböző volt. Az Alpok abszolút magasságuk ellenére, akár a hegygerincek, akár a hágók esetében, kevésbé akadályozták a lakosság mozgását és kulturális kapcsolataikat, mint a Kárpátok. Az Alpok közvetítették a dél-európai kulturális jelenségek terjedését közép Európa területén. Említsük meg legalább az alpesi vidékek hozadékát a közép-európai boronafalú építészet technikai fejlődésében, az Alpokon keresztül került Közép-Európába a kályhás római fűtőrendszer, ezzel az áramlattal függ össze az épített kémények elterjedése az úri, polgári és paraszti közép-európai kultúrában, valamint egyéb jelenségek is (Scheppers 1967, 1–7; Frolec 1974). Ezen az úton német elnevezésű, Dél-Európából származó kulturális elemek jutottak el a szláv környezetbe.

A Balkán mint történelmi-néprajzi térség

A Balkán-félsziget kulturális hidat alkot Kelet és Nyugat, Európa és Ázsia között. Földrajzi jellege és fekvése meghatározó tényezőnek bizonyult egy sajátos történelmi-néprajzi régió kialakulása szempontjából. A félsziget geográfiailag tömör masszát alkot, amelyet északon az európai kontinenssel összeköt a dinári masszív (rákapcsolódva a déli Alpokra) és a kárpát-balkáni ív. A Balkán-félsziget északi részén levő hegységek nem képeznek közlekedési akadályt, hanem inkább összekötő kapocsként funkcionáltak Európa többi részei felé. Hasonló szerepet töltött be a Duna és a Száva folyó. Délen a Balkán-félsziget az Égei-tengerrel kötődik Kis-Ázsiához és a széles mediterrán térséghez. Jovan Cvijić a Balkán-félsziget eurázsiai jellegéről beszél (Cvijić 1922, 14). Az észak-déli nyitottság, nyugaton kiegészítve az Adriai-tengerrel, keleten a Fekete-tengerrel a történelmi és kulturális fejlődésben a legkülönbözőbb áramlatok hatását jelentette, amelyek hozzájárultak a Balkán-félsziget jelentős és sajátos történelmi-néprajzi kialakulásához. A kulturális hatás, amelyet Balkán geográfiai nyitottsága tett lehetővé a közeli és távoli országok felé, az őskortól megnyilvánult egészen az újkorig. Ennek következménye volt például az alapvető kultúrnövények, a szőlőtőke, a háziállatok, az öntözőrendszerek, valamint egy sor gyártási eljárás és munkaeszköz terjedése az ázsiai térségből. Ide sorolhatók azok a kulturális elemek, amelyeket mediterránként jelölhetünk meg: az öszvér és a szamár alkalmazása fő igavonó állatokként, a fejen történő teherhordás, az olajbogyó betakarításánál és feldolgozásánál, valamint az olajütésnél alkalmazott munkaeszközök és munkafolyamatok, egyedi elemek a bortermelésben (Frolec 1979, 461–473), a jószággal végeztetett gabonacséplés stb. Milovan Gavazzi a mediterrán kultúra megnyilvánulásának tartja a dalmát „diplát” (duda) is, azt a hangszert, melynek analógiáját nemcsak a Balkán-félsziget belterületéről, hanem Szardíniáról és Afrika északi partjairól is ismerjük (Gavazzi 1930). Ilyen jellege van a különös kupolaformájú kőépítményeknek is, amelyek megtalálhatók Adria egész jugoszláv tengerpartján, de Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban stb. is. A Dinári-hegység és az Alpok érintkezésének köszönhető némely alpesi eredetű kulturális elemek elterjedése (például Bosznia és Északnyugat-Horvátország népi építészetében, a horvát pásztorok hagyományos viseletében, a népszokásokban). A pásztorkultúrák által a Balkán szorosan összefonódott a Kárpátok hegységével. A két régió között közvetítő szerepet, jellemzően „a nemzetek találkozásának kontaktuszónájaként” megjelölt Duna mente játszott, amely lehetővé tette a pannon kultúrhatások behatolását a Balkán-félszigetre és a „balkanizmusok”-ét a közép-európai térségbe.

A felvázolt utak által terjedtek a Balkánon déli és keleti irányból az orientális kulturális elemek, nyugatról és délnyugatról (az Adriai-tengertől) a nyugat-európai kultúra elemei; ezek legjelentősebb megnyilvánulásai a félszigeten a katolikus vallás és a latin ábécé (Cvijić 1924, 33). A közép-európai kulturális befolyás, amely főleg a 18. század végétől nyilvánult meg, elsősorban a Duna menti és alpesi vidékről irányult a félszigetre (Cvijić 1922, 150–151). Európai jelentősége ebben a kultúrtérségben Bécsnek és Budapestnek volt.

Európának és egyes részeinek geográfiai arculata jelentős mértékben befolyásolta a népi kultúrák jellegét. Ez elsősorban a tárgyi kultúrára érvényes. Említsünk meg legalább egy példát. Már a neolitikum időszakában kialakult Európa területén néhány sáv, amelyek az építőanyag felhasználása szerint különböznek egymástól. Európa déli, nyugati és északi szélső területei a kőépítmények zónáját képezték, Délkelet-Európában az agyagépítkezés terjedt el, a többi vidéken a fa volt a legfontosabb építőanyag (Schlette 1958, 146–147). Ezek között a fő zónák között vegyes sávok léteztek. A fa túlsúlyban volt a lomb- és tűlevelű erdőkkel fedett vidékeken, az agyag a füves sztyeppés, a kő a mediterrán és atlantikus területeken. A föld geológiai összetételétől függött a lakóépítmények föld alatti előfordulása, ahogy ez látható például a Duna menti földházak sávján. Ebben az értelemben  Karel Honzík cseh építész a következőket írta: „Azért van mindig az a benyomásunk, mintha maga a természet alkotná a vidéki házakat, mintha a dalmát kőházak a Velebit mészkőhegységéből nőnének ki, vagy mintha a falvaink zsindelytetői a gabonamezőkből bújnának elő” (Honzík 1976, 328). Már a középkorban három alapzóna határolódott el a tüzelőberendezés specifikus formái szerint: Kelet-Európában a kemence vált tipikus fűtőberendezéssé, Nyugat-, Délnyugat- és Délkelet-Európában a nyitott tűzhely és a kandalló volt túlsúlyban, az észak-európai és közép-európai térségben a tűzhely és a kemence egy egységbe való összekapcsolása jött létre (Scheppers 1954, 361–362; Meier-Oberist 1956, 76; Moszyński 1967, 529–539). Ez a függőség a természeti adottságoktól különösen markáns a földművelésben. Nem vitatható például az, hogy az ágasfának nevezett szántóeszköz elterjedése az észak-orosz vidéken összefügg az itt található homokos talajjal. A példákat még tovább sorolhatnánk.

A kulturális jelenségek jelentősen függnek a gazdasági körülményektől is. Ez általánosan ismert tény, amelyet nem szükséges aprólékosabban ecsetelni. Még a szellemi szférára is kihatással van. A szlávok lakta területeken Szent György jelenik meg a jószág védelmezője szerepében. Amíg a dél-szlávoknál elsősorban a birkákhoz kötődnek a szent ünnepéhez tartozó szertartások, addig a keleti szlávoknál és a nyugati szlávok egy részénél a szarvasmarha áll előtérben. A pannon és alpesi vidékeken Szent Györgyöt a lovak védőszentjének is tekintik. Nyilvánvaló itt az összefüggés az állattartás jellegével, és annak kulturális jelentőségével az egyes területeken.

Az antik kulturális hagyományok

Az antik kultúra lett egész Európa kultúrájának az alapja. A Krisztus utáni 2. századtól  a római birodalom határain kívül elterülő országok földművelő népe, például Írország, Skandinávia nyugati része, a német Rajna-mente és Délkelet-Európa egyes vidékei széles körben elkezdték befogadni a római hatásokat. Megjelentek itt a rómaiak által propagált földművelő munkaeszközök, új növényfajták termesztése és állatfajok tenyésztése, egyes kézműves szerszámok és technikák (Wróblewski 1964, 71). Közép-Európába a görög-római hatások nemcsak nyugatról terjedtek, de az ősrégi délkeleti úton is.

Az antik hagyományok világosan jelennek meg például az európai szőlőtermesztői kultúrában. Itt meghatározó szerepük volt a rómaiaknak. Mindmáig kevésbé ismert a kelták, illírek, trákok konkrét hozzájárulása az európai szőlészet fejlődéséhez. Az antik kulturális réteggel függ össze a szőlőtermesztési munkák ciklusa, és az alap-munkafolyamatok, amelyek hozzájuk kötődnek, némely szőlőfajták elterjedése, a borászati szerszámok és eszközök alaptípusai. Az antik hagyományokban gyökereznek a borászati jogszokások és a népi hiedelmi elképzelések egyes jelenségei is.

Antik alapokon formálódtak Európában a kulturális zónák. A szőlőtermesztési kultúrában hármat jelölhetünk ki: nyugat-európai, közép-európai és balkáni. Ezek a zónák az antik alapból kiinduló közös jegyeik mellett a szőlőfajtákban, a szőlészeti munkaeszközökben, borászati technológiában és a borászok szellemi kultúrájában bizonyos sajátos elemeket is felmutatnak. A nyugat- és közép-európai zónáktól, amelyeknek számos közös vonásuk van, a balkáni szőlőtermesztés egy sor egyedi megnyilvánulással különbözik. Ezekhez tartozik a szőlőtőke-vezetés archaikus formáinak megtartása, a vörös szőlőfajták elterjedése, a bor feldolgozásának és tartósításának speciális technológiája, a szőlőprések és külön építmények hiánya a Balkán-félsziget központi régióiban. A balkáni szőlőtermesztés egy sor összefüggést mutat az elő-ázsiai bortermeléssel. Az említett európai szőlőtermesztési zónák között évszázadokon keresztül állandó kapcsolatok léteztek és kölcsönös befolyásolásra került sor. A nyugat-európai szőlőtermesztés hatása a közép-európai borászati kultúrára legnyilvánvalóbb az egyes szőlőfajták elterjedésében, és főleg a szőlészet védőszentjeinek kultuszában, amely a közép-európai térségbe a katolikus egyház intenzív nyomásának hatása alatt terjedt el. Más formában nyilvánult meg a lakosság vallási hovatartozása a balkán országok szőlőtermesztési kultúrájában. Az iszlám a szőlőtermesztést a szőlőfogyasztásra és musttermelésre irányította, míg a keresztény vallások a bortermelést támogatták. A balkáni szőlőtermesztés (beleértve a román szőlészetet is) speciális megnyilvánulásainak hatása elérte Közép-Európát is, főleg Magyarország és Burgenland területét. A szőlőtermesztési kultúra némely elemeiben, főleg a bortárolásban és borszállításban alapvető övezeti választóvonalnak mutatkozik Európa geográfiai elválasztása tekintetében déli és északi részre. A közép-európai bortermelő vidék magában foglalja Dél-Ausztria, Burgenland, Szlovákia, Magyarország, Morvaország, Csehország és Németország szőlőtermesztő területeit. Egyes jelekben (prések, borpincék és edények) hozzájuk kapcsolódik Románia nyugati része és Moldávia. A közép-európai kulturális közösség megnyilvánul a tárgyi kultúrában, jogi előírásokban és szokásokban, borászati szokásokban és ünnepélyekben, a borászok szellemi kultúrájában (Frolec 1985, 13–52).

A rómaiak által a mai Olaszország területén kialakított és fejlesztett kultúramodellt átvitték és adoptálták a római provinciákba Nyugat- és Közép-Európában. A rómaiak belefoglalták ebbe a modellbe az összes akkori civilizált világ vívmányát, elsősorban Görögországét, de a Közel- és Távol-Keletét is. A közép európai régió népi kultúrái továbbviszik ezt a modellt az összes strukturális viszonyban (Wróblewski 1964, 73–78). Az antik világ nagy kulturális örökséget hagyott Európára. Jan Patočka filozófus „az európai kultúra sajátosságáról” szóló elmélkedésében az antik örökséggel kapcsolatban a szellemi horizontra irányítja a figyelmet. A „lélekkel való törődést” mint hozzáállást említi, amely két történelmi katasztrófa, a görög „polis” és a római birodalom bukása révén alakult ki. „Ez az antik örökség segített hozzá ahhoz, hogy mindkét katasztrófa tisztán negatív jelenségéből annak kísérletévé váljék, hogy meghaladja azt, ami az aktuális történelmi körülmények között bénítólag hatott és életképtelennek bizonyult, és hozzájárult az európai örökség új helyzethez való alkalmazkodásához, valamint egységesítéséhez (…) A lélekkel való törődés – mondja Patočka – tehát az, ami létrehozta Európát” (Patočka 1990, 92–93; Patočka 1996, 317–319). És ezzel a következő jelentős kérdés vetődik fel.

A történelmi időszakok mentalitása és a népi kultúra

Az ember és a kulturális értékek, amelyeket megteremt, a történelmi időben változnak. Az európai embernek (mint egy etnikai közösség tagjának) a 14. és 15. században más volt a mentalitása, mint a 16. és 17., a 18., 19. vagy 20. századi európainak. Ezzel kapcsolatban változott kulturális horizontja is. Közép-európai viszonyokban ez nem csak a gyártás fejlődésében, felfedezésekben, találmányokban, az életmód civilizációs folyamataiban nyilvánult meg, hanem elsősorban a kor szellemi légkörében. A középkorban a kulturális élet a keresztény tanítás szellemében zajlik, amely a társadalom mindennapi életét érinti. Az ünnep- és hétköznapok kultúrájához hozzátartozik a rendszeres templomlátogatás, az istentisztelet, a prédikációkon, egyházi ünnepségeken, körmeneteken, búcsújárásokon való részvétel. A középkori emberek életmódját ezért ezen az értékrenden keresztül kell szemlélni. A. J. Gurevics szovjet tudós a Középkori kultúra kategóriái című könyvében ebben az értelemben írja: „Hogyha ignoráljuk azt az értékrendet, amely a középkori emberek életszemléletének, életfelfogásának alapjait képezi, nem érthetjük meg a kultúrájukat sem. A legelterjedtebb és a legnépszerűbb zsánert abban a korban a legendák (a szentek élete) jelentették, az építészet legtipikusabb példáit a templomok; a festészetben a szentek képe van túlsúlyban, a szobrászatban a bibliai alakok. A középkori mesterek, irodalmárok és képzőművészek megvetik az őket körülvevő földi élet világos körvonalait…” (Gurevics 1978, 10; Gurevics 1981). A régi pogány elképzelések kontaktusba kerülnek a keresztény szellemi kultúrával. Cseh területeken erről meggyőző bizonyítékokkal szolgál a holešovi tanult bencés szerzetes, Jan. A Szentestéről szóló traktátumában feljegyzi a karácsonyi szokásokat IV. Károly cseh király és római császár idejéből. Ez egy európai jelentőségű páratlan emlék, amely megbízható forrásként szolgál a középkori szellemi kultúra, valamint a középkor és újkor közötti szokáshagyomány kontinuitásának megismeréséhez (Frolec 1988, 48–54). A középkorban a közép-európai térség minden országában terjed és egyre népszerűbbé válik a Mária-kultusz és az úrnapi ünnepségek. A keresztény kultúra mellett létezik egy erőteljes népi nevető kultúra, amely egy lényegesen más, a világ, az ember és az emberi kapcsolatok egyértelműen nem hivatalos aspektusát közvetíti. Tulajdonképpen itt két világ valamiféle együttes, párhuzamos létezéséről van szó. Ennek figyelembevétele nélkül lehetetlen megérteni a középkor kulturális öntudatát és a reneszánsz kultúrát is. Ignorálni vagy alábecsülni a nevető középkort, a bolondok, ostobák ünnepeit (festa Stultorum, Fallorum, Fatuorum, fętes de fons) az akkori európai kultúra fejlődésének elferdítését jelenti (Bachtin 1975, 8; Bachtin 1982, 9; Frolec 1984, 9–17). Ennek a középkori nevetésnek a nyomait megtaláljuk a farsangi alakoskodásokban, de még a szertartásos körmenetekben is (Frolec 1990, 66–74; Frolec szerk. 1990). A virágzó középkor időszaka, a 13. századtól a 15. századig jelentős mérföldkő a közép-európai népi kultúra fejlődésében. Megalapozta az iparosodás előtti népi kultúra hagyományos formáit, úgy ahogy azokat az utóbbi századok újkeletű adataiból ismerjük.

A középkori technikai forradalomként jelölt gazdasági változások a közép-európai országokban a nyomásgazdálkodásban nyilvánultak meg, a tökéletesített ekék bevezetésében, a parasztudvar szervezésében, a földművelő települések  arculatában. Ebben az időszakban kialakult a falusi házak alaprajzi szerkezete a cseh, a szlovák, a magyar, az osztrák területeken és másutt. A hivatalos nemesi kultúra mellett jelentkezett a polgári kultúra is, a népi paraszti kultúra mellett kialakul a jellegzetes városi népi kultúra – a kisiparosok, kereskedők, a városi szegénység kultúrája. A középkori népi kultúráról sajnos csak keveset tudunk. Már csak azért is, mert a feudalizmus, ahogy ezt J. le Goff kifejezte „a gesztusok világa, nem az írott szóé”. A középkori társadalom népi megnyilvánulásairól a korabeli irodalom hallgat. Sok minden visszafordíthatatlanul elveszett. Az európai etnológia számára kínálkozik az a feladat, hogy történészekkel együtt megvizsgálja a gótikus, reneszánsz, barokk időszak embereinek mentalitását, megkeresse a kor szellemi helyzetét, amely meghatározta az ember sajátos jellegét, hatással volt a törekvéseire, gondolkodására és cselekedeteire. Hiszen az áhítat is minden korban más volt, úgy ahogy változtak a vallásos elképzelések: a gótikus korszak Istene közel van az emberhez, még az egyszerű emberhez is, a reneszánsz kor Istene egy nagyszerű uralkodó, akihez hosszú út vezet az udvaroncok, szentek, angyalok hadai között  (Pekař 1990, 392, 408). Ebben az értelemben talán nemcsak a gótikus, a reneszánsz és a barokk művészetről lehet majd beszélni, de a történelmi korszakok népi kultúrájáról is. A népi kultúra egyes jelenségeinél feltételezni lehet a kontinuitást egészen a gótikától a romantizmusig. Úgy tűnik, mindkét szellemi korszakban az ember mentalitása éppen a szellemi téren egyesült, a szabadság iránti törekvésben, amely különböző formában kivetődött a Ruosseau-féle „c’est la peuple de la campagne, qui fait la nation” (a vidéki nép az, amely a nemzetet alkotja), és konkrét formában a 19. századi nemzeti mozgalmak sokszínűségébe. A történelmi korszakok népi kultúrájának tehát Közép-Európában megvan a saját értelme, saját filozófiája.

A közép-európai helyzettel összehasonlítva fel lehet deríteni a népi kultúra történelmének filozófiájában néhány balkáni sajátosságot is. A balkáni nemzetek kultúrájának egész jellegét befolyásolta a bizánci kultúra, amely a középkortól a keleti kultúrák forrásaiból táplálkozott és Jovan Cvijić szavaival, a balkáni kultúra par exellence, balkanizmussá vált (Cvijić 1924, 22). Miközben a bizánci hatások teljesen egyértelműek a hivatalos kultúrában és a művészetben, azok konkrét megnyilvánulása a népi kultúrában, kivéve a népviselet egyes elemeit és a népművészetet, ma már nehezebben meghatározható. Egyértelmű azonban, hogy már az oszmán törökök bejövetele előtt a balkáni országokba már bizánci közvetítéssel terjedtek a félszigeten török-keleti kulturális hatások, amelyek a mai napig fellelhetők a folklórban és a balkáni népek mentalitásában. A Balkán fölötti oszmán uralom Délkelet-Európában politikai, etnikai, szociális-gazdasági téren különböző változásokat váltott ki. Erőteljesen belenyúlt a balkáni nemzetek kulturális fejlődésébe is. Az évszázadokon át tartó oszmán uralom a balkáni nemzetek felett és a félsziget eurázsiai fekvése olyan mértékben befolyásolták a társadalmi és kulturális fejlődést, hogy a 15. századtól egészen a 19. századig a Balkán-félszigetnek inkább ázsiai, mint európai jellege volt. Jelentős kulturális változásokat és új ösztönzéseket hozott magával a balkáni nemzetek felszabadulása az oszmán uralom alól.

A népi kultúra némely vidékeken sokszor annyira átváltozott, hogy az eredeti állapot ma már csak nehezen rekonstruálható. Így van ez például Bulgária néhány régiójában a falusi házzal és a népviselettel, melyeknek mai jellege és arculata a bulgár felvilágosodás idejében alakult ki a 18. század második felében és a 19. században. A kulturális befolyásolás eszközévé vált a Balkánon a vallás is. A pravoszláv vallás a félsziget némely részeiben a görög hatások terjesztését szolgálta, az iszlám a török-keleti kulturális megnyilvánulásokat erősítette, a katolicizmus a közép-európai és a nyugat-európai kulturális elemeket közvetítette. A keleti kereszténység szelleme más volt, mint a nyugati kereszténységé. A keleti kereszténység hajlott a miszticizmus felé, a nyugati kereszténység univerzálisabb.  Mindkettőt úgy is fel lehet fogni, mint a mentalitásban és az életstílusban megmutatkozó különbségeket. Ebben a folyamatban kulturális jelentőséget kap a Kelet–Nyugat kapcsolat.

Kelet-európai és nyugat-európai kulturális dimenzió példája: a Mikulás-kultusz

A Mikulás-kultusz nemzetfeletti pozíciót vívott ki. Elfogadta a görög és a latin egyház is, Európa összes nemzete. A kisázsiai Mürából származó püspökhöz kapcsolódik, aki Krisztus után 300-ban született. A sorsa és a róla szóló legendák már néhány évszázad alatt olyannyira ismertté tették Szent Miklóst, hogy a keleti egyház egyik leghíresebb szentjévé vált. Testi maradványainak a dél-olaszországi Bariba való átszállítását követően 1087-ben a Mikulás-kultusz gyorsan terjed Nyugat-Európában. Ehhez jelentősen hozzájárultak a Szentföldre irányuló zarándokutak a 11. század végétől, amelyek során a zarándokok keresztülmentek Itálián és a Bizánci Birodalmon, a Szent Miklós-kultusz fő központjain, Nyugaton és Keleten. Valószínűleg legnagyobb érdemük e szent népszerűségében a normannoknak volt, akik Dél-Olaszországban a tengerészek védőszentjeként ismerték Szent Miklóst, és tiszteletét átvitték az észak-európai tengerparti vidékekre is. A kultusz terjedésének jelentős gócpontja volt Nyugat-Európában Észak-Franciaország, a középkori Nyugat-Európa északi felének szellemi központja. A dél-olaszországi városból, Bariból a Mikulás-kultusz tovább terjedt az alpesi szorosokon, a Pireneusokon és a Kárpátokon át, a nagy vízi és kereskedelmi utakon terjedt tovább az egész kontinensen. A kultusz határai a dél-európai partoktól húzódnak a baltikumi partokig. Átvették a szlávok is (Meisen 1931). Orosz hatás alatt, amely a kolostorok által a pravoszláv egyház jelentős támogatása mellett terjedt, Szent Miklós kultusza belekerült a finnugor nemzetek szellemi kultúrájába is. Itt különös szimbiózist alakított ki a helybéli pogány istenekkel és szellemekkel. Sőt, a keresztény szent olykor pogány istenné változik, akinek állatokat áldoznak fel, és áldozati lakomákat rendeznek (egyes finnugor nyelveken a Miklóst Mikola-torem, Mikola-jume, tehát Miklós-istennek nevezik). Némely finnugor nemzetek (pl. a cseremiszek) az orosz egyház szentjeinek nagyobb hatalmat tulajdonítottak, mint a saját isteneiknek és szellemeiknek. Ezeknek a kapcsolatoknak a tanulmányozása tágítja az európai etnológia kutatási területének kereteit.

Kulturális csere

A kulturális csere Európában különböző módon és különböző irányban valósult meg. A közép-európai és délkelet-európai térségből számos példát említhetnénk már az egyes nemzetek közötti kapcsolatok kezdeti időszakából. A magyar földművelői és építészeti terminológiában számos szláv eredetű kifejezést találunk (borona, boronafal, boronaház, vályog és másokat – Novak 1962, 47). A szláv terminológiában, pl. a viseletiben, a folklórban viszont fellelhető számos magyar eredetű kifejezés, hungarizmus.
A morva és szlovák borászati terminológiában német eredetű kifejezéseket, germanizmusokat találunk: fríd (a német Einfriedung-ból), rúna (Rain), greft (a német graben-ből), preszúz (Presshaus), presz (Presse), hinst (Hengst), vincúr (Winzer), perkrecht (Bergrecht), perknosz (Bergnosse) stb. Az Ausztriával való szoros kapcsolatra utalnak a helyi szőlőhegyek elnevezései; például a Břeclav környéki és a dél-morva szőlőkertek elnevezéseinek megvannak az analógiái a szomszédos alsó-ausztriai bortermelő falvakban. Sok hasonlóságot találunk a borászati rendszabályokban is Morvaországban és Alsó-Ausztriában. Az 1309-ből származó alsó-ausztriai falkensteini joggal legtöbb közös eleme van a Mikulov környéki borászati rendszabályoknak, amelyek németül vannak írva és sokban különböznek a többi morvaországi rendszabálytól. Az alsó-ausztriai Falkenstein városka volt a borászati perek legmagasabb bíróságának a székhelye. Ide fellebbeztek a távolabbi morva helységek (Uherský Brod, Bzenec stb.)

A német kolonisták Morvaországba, de Magyarországra is behoztak bizonyos szőlőfajtákat és munkaeszközöket. A cseh borászatban megtaláljuk a francia hatásokat is (Frolec 1970, 257–274). A középkori szokásréteg terjedésénél Lengyelországban közvetítő szerepe volt a cseh területeknek. Némely jelenség aztán, mint A Dunára elnevezésű leányjáték, lengyel közvetítéssel ukrán területre is átkerült. Lengyel területen keresztül viszont néhány ukrán kulturális jelenség jutott át Morvaországba. Ennek bizonyítéka például egy ukrán dal a kozákról és kedveséről, amely Ukrajnából eljutott Lengyelországba, és onnan torzított változatban átment Kelet-Morvaországba. Ennek az átvitelnek a közvetítői lengyel betlehemesek voltak. Gazdag jelentéstartalmat nyertek a cseh–szlovák–lengyel kulturális kapcsolatok a betyár-folklór témakörben. A legendás szlovák betyár Juraj Jánošík népi hőssé vált Morvaországban, Sziléziában és Lengyelországban is. A betyár tematika megjelenik még számos népi balladában, amelyek a lengyel, a szlovák és a morva hagyományokban is éltek. A kolonizációs hullámok mellett, amelyekhez számos nyelvsziget kialakulása kötődik Közép-Európa keleti felében és Délkelet-Európában (ez a problematika megérdemelne egy külön elemzést), számos belső migráció is létrejött. Ezek különösen a Balkán-félszigeten voltak erősek, ahol a Vardaron lévő Velešská Klisura és a Zagrebačka Gora hegység közötti térségben a 14. századtól szinte az egész lakosság átrendeződött (Cvijić 1922, 160). A migrációk idejében a Duna mente szerb részén eltűntek a földházak, amelyeket felváltottak a boronafalú épületek és a sövényfalú házak, miközben mindkét építőanyag gyakran egy településen belül vagy szomszédos területen fordult elő. Ez nyilvánvalóan a lakosság migrációs mozgásával függ össze. A lakosság egy része ugyanis olyan vidékről származik, ahol a boronafalú házak voltak elterjedve (Šumadija, Stari Vlah, Bosna, Hercegovina), másik része pedig olyan területekről, ahol a sövényfalú házak voltak tipikusak (Nyugat-Bulgária, Koszovó, Metochija, Macedónia) (Frolec 1970a, 74).
A kulturális értékek cseréjét az európai országok és nemzetek között a munkaerő- és kereskedelmi migráció is közvetítette. A morva idénymunkások útjai Alsó-Ausztriába, Dél-Szlovákiába és Magyarországra irányultak. Ezekre a vidékekre mentek a munkások a mai Szlovákia északi területeiről is, akik cseh területeken és Lengyelországban is találtak munkát. A történelmi Gömör vármegye magyar és szlovák falvaiból is Alföldre jártak idénymunkások mezőgazdasági munkákra, fuvarozók és kereskedők fém-, agyag- és fatermékekkel. A dél-gömöri magyar favágók a századfordulón az Északkeleti-Kárpátokban dolgoztak (Paládi-Kovács 1988, 228–229). A munkaerő migráció és a kereskedelmi utak az egész Osztrák–Magyar Monarchia keretén belül valósultak meg, és a távoli európai országokba és a tengerentúlra is irányultak. Az árucsere a piaci központokban jött létre, és széles körben házaló kereskedelem formájában is működött. Magyarországról a kereskedők Morvaországba hajtottak sertéseket, az Északkelet-Szlovákia területén élő szlovák gazdák a sertéseket Lengyelországban vásárolták. Árucserét a fuvarozók is közvetítettek. Morvaországból útjuk az akkori Porosz Sziléziába és Lengyelország északi vidékeire is vezetett. A kereskedelem tárgya volt az étolaj, a szárított gyümölcs, a szeszpárlatok. Útközben különböző árut vásároltak, főleg cserépárut, cukrot és sót. A kereskedelem a vízi szállítás útján is létrejött a határfolyókon. A Poprád és a Dunajec mentén Lengyelországba tutajokon úsztattak fát, vasat, gyógynövényeket, szárított gyümölcsöt, juhsajtot, mézbort, magyar borokat, ásványvizet és egyéb árut. A kivitt és behozott árukínálat az összes közép-európai és délkelet-európai országban meglehetősen széles volt és lényegesen befolyásolta a falusi és városi lakosságnak főleg a tárgyi kultúráját. Fontos kulturális szerepet töltött be Bécs és a többi közép-európai és balkáni városok között a hajóközlekedés a Dunán. A lakosság munka és üzlet utáni vándorlása fontos alakítója volt a népi kultúra fejlődésének. Befolyásolta az emberek szellemi szintjét és az egész látókörüket. Az Osztrák–Magyar Monarchia országaiban ismert volt a cseregyerek-rendszer is, főleg a nyelvhatárokon és a vegyes etnikumú területeken. A különböző nemzetiségű családok egymás között bizonyos időre kicserélték hasonló korú gyermekeiket, hogy idegen nyelvet tanuljanak, melynek ismerete elsősorban gazdasági okokból volt fontos. Ilyen cserekapcsolatok általánosak voltak Morvaország és Alsó-Ausztria között, a szlovák és a magyar, valamint román és magyar területek között, továbbá Burgenlandban. Ezeket a kapcsolatokat a családokban nemzedékeken keresztül fenntartották, és ezek nagyban hozzájárultak a jó együttéléshez.

Egységesítő törekvések Közép-Európa népi kultúrájában

Abban az időben, amikor a Balkánon az oszmán uralom következtében a társadalmi szervezet régi formái és a primitív kulturális jelenségek maradtak fenn, amelyek a középkorban kezdtek eltűnni, vagy a jelentőségük csökkent, azonban a nehéz gazdasági körülmények megújulásukhoz vezetett, Közép- és Nyugat-Európa a felvilágosodás korszakába lépett, amely megfelelt a világban elfoglalt helyének (Patočka 1990, 95). Európa Duna menti része a felvilágosult abszolutizmus reformjait éli át, amelyek a jobbágyság eltörléséhez, a jogi gondolkodás, a műveltség megváltozásához vezettek. Mária Terézia és II. József uralkodása idejében az iskola megszűnik az egyház kiváltságává lenni, és az állami szervezet és hatalom részévé válik. Az állami és hatósági intézmények rendeleteikkel lényegesen beavatkoznak a vidéki települések fejlődésébe és az építészeti kultúrába, az ünnepek, a szokáshagyomány és a szertartásos kultúra megtartásába, az egyházi életbe és egyáltalán a Monarchia lakosai mindennapi életének számos elemébe. Ezek a sokszor megszegett és be nem tartott rendeletek a közép-európai nemzeteknél a népi kultúra megnyilvánulásainak egységesüléséhez, majd a modernizáció folyamatában a későbbi időkben egészen az urbanizációig vezettek. De ez már a modern Közép- és Délkelet-Európa kulturális helyzetének egy következő fejezete.

Epilógus

Európa keresi az identitását. Ezt a keresést nem kerülheti el az európai etnológia sem, ha – Claude Lévi-Strauss szavaival mondva – egy új humanizmusra szeretne ösztönözni.
(Gaál Ida fordítása)

Irodalom

Bachtin, M. M.
1975    François Rabelais a lidová kultura středověku a renesance. Praha.
1982    François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest.

Burszta, J.
1985    Chłopskie źródla kultury. Warszawa.

Cvijić, J.
1922    Balkánsko Poluostrov 1. Zagreb.
1924    Balkánske otázky. Praha.

Dobroczyński, M. – Stefanowicz, J.
1979    Toźsamość Europy. Warszawa.

Etnogenezis i kulturno nasledstvo na bălgarskija narod. Sofia 1971.

Etnografický atlas Slovenska. Bratislava 1990.

Fehér, G.
1957    Beiträge zum Problem des ungarisch-slawischen Zusammenlebens. Acta archaeologica 8.

Frolec, V.
1970a    Das Rebmesser in den tschechischen Ländern und seine europäischen Parallelen. Rheinisches Jahrbuch für Volkskunde 20.
1970b    Kulturní spoločenství a interetnické vztahy v lidovém stavitelství v Podunají. Praha.
1974    Lidová architektura na Moravě a ve Slezsku. Brno.
1978    Česko-slovensko-polské vztahy a styky v lidové kultuře. In Československo-Poľsko. Stáročia susedstva a priateľstva. Krakov–Varšava–Bratislava–Praha.
1979    La continuité culturelle et la tradition dans l’ évolution des instruments de vigneronne. In Rapports, co-rapports, communications tchécoslovaques pour le IVe congrčs de l’ association internationale d’etudes du sud-est euroéen. Praha.
1984    Prostá krása. Deset kapitol o lidové kultuře v Čechách a na Moravě. Praha.
1985    Die Weinbaukultur in Mähren in Kontext der europäischen Entwicklung. Ethnologia slavica 17.
1988    Vánoce v české kultuře. Praha.
1990    The Ride of Kings and Playing at King: Ritual – Play – Festival. International Folklore Rewiew 7.
Frolec, V. szerk.
1990    Jízda králů. Praha.

Gavazzi, M.
1930    Kulturna analiza etnografije Hrvata. Narodna starina. Zagreb.

Gurevič, A. J.
1978    Kategorie středověké kultury. Praha.
1981     Problemy strednovekovoj narodnoj kultury. Moskva.

Havlík, L.
1957    K otázce národnosti na území Velké Moravy. Historický časopis 5.
1963    Staří Slované v rakouském Podunají v době od 6. do 12. století. Praha.
1966    Gens Maravorum. In Strážnice 1946–1965. Red. V. Frolec–D. Holý–J. Tomeš. Brno.

Honzík, K.
1976    Tvorba životního slohu. Praha.

Chropovský, B.
1962    Slovanské osídlenie na Slovensku a jeho problémy. Historický časopis 10.

Karpato-dunavskije zemli v strednije veka. Kišinev 1975.

Kłoskowska, A.
1981    Socjologia kultury. Warszawa.

Korčák, J.
1938    Geopolitické základy Československa. Praha.

Les peuples de l’ Europe du sud-est et leur role dans l’ histoire (XVe – XXe sc.). Sofia 1966

Macůrek, J.
1934    Dějiny Maďarů a uherského státu. Praha.
1958    Valaši v západních Karpatech v 15.–18. století. Ostrava.

Meier-Oberist, E.
1956    Kulturgeschichte des Wohnens im abendländischen Raum. Hamburg.

Meisen, K.
1931    Nikolauskult und Nikolausbrauch im Abendlande. Düsseldorf.

Moszyňski, K.
1967    Kultura ludowa Słowian 1. Warszawa.

Novak, V.
1962    Etnološki stiki Madžarov a Słovenci in Hrvati. Etnološki Pregled 4.

Oliva, P.
1959    Pannonie a počátky krize římského impéria. Praha.

Paládi–Kovács, A.
1988    Életmód, foglalkozás, nemzetiség. Debrecen.

Patočka, J.
1990    Kacířské eseje o filozofii dějin. Praha.
1996    Eretnek esszék a történelem filozófiájáról. In Mi a cseh? Esszék és tanulmányok. Pozsony, 254–379. p.

Pekař, J.
1990    O smyslu českých dějin. Praha.

Poulík, J.
1948    Staroslovanská Morava. Praha.

Ratkoš, P.
1958    Veľkomoravské obdobie v slovenských dejinách. Historický časopis 6.

Schepers, J.
1954    Ofen und Kamin. In Festschrift für Jost Trier. Meisenheim/Glau.
1967    Mittelmeerländische Einflüsse in der Bau- und Wohnkultur des westlichen Mitteleuropas. In Europäische Kulturverflechtungen im Bereich der volkstümlichen Überlieferung. Göttingen.

Schlette, F.
1958    Die ältesten Haus- und Siedlungsformen des Menschen. Ethnographisch-archäologische Forschungen 5.

Sirovátka, O.
1983    České lidové balady. Praha.

Stanislav, J.
1948    Slovenský juh v stredoveku 1. Turč. Sv. Martin.

Váňa, Z.
1954    Maďari a Slované ve světle archeologických nálezů X.–XII. století. Slovenská archeológia 2.

Varsík, B.
1964    Osídlenie Košickej kotliny 1. Bratislava.

Wróblewski, T.
1964    Wspólne elementy w ludowych kulturach Środkowej Europy. Poznań.

Zilynskyj, O.
1978    Slovenská ľudová balada v interetnickom kontexte. Bratislava.