hétfő, október 18, 2021

Föl­dünk fel­szí­nén, el­te­kint­ve a vi­lág­ten­ger­től, ma már két­ség­kí­vül min­den­hol erő­sen lát­ha­tó­ak az em­be­ri te­vé­keny­ség nyo­mai. A geo­grá­fu­sok már ré­gen le­mond­tak a ma még is­me­ret­len, érin­tet­len tá­jak fel­ku­ta­tá­sá­nak le­he­tő­sé­gé­ről. A tró­pu­si eső­er­dők, csak­úgy mint a ha­tal­mas si­va­ta­gok vagy ép­pen a szi­bé­ri­ai taj­ga és tund­ra, mind-­mind ma­gu­kon vi­se­lik az em­be­ri je­len­lét nyo­ma­it, Kö­zép-Eu­ró­pa túl­né­pe­se­dett or­szá­ga­i­ról – be­le­ért­ve a jár­ha­tat­lan­nak tű­nő al­pe­si tá­ja­kat – nem is be­szél­ve. Az em­be­ri lét a tér­ben, hely­hez köt­ve zaj­lik, va­ló­sul meg, így az egyes vi­dé­kek a min­den­ko­ri élet és em­be­ri kul­tú­ra do­ku­men­tu­ma­i­vá vál­nak.
Ezért ál­ta­lá­nos ér­vén­­nyel ki­je­lent­het­jük, hogy min­den táj­egy­ség az em­be­ri te­vé­keny­ség meg­örö­kí­tő­je, ez­ál­tal ké­pes éle­tünk mint­egy do­ku­men­tá­lá­sá­ra is. Er­re az em­lék­ál­lí­tó fel­adat­ra, sze­rep­re kü­lö­nö­sen al­kal­ma­sak a jo­gi, köz­igaz­ga­tá­si em­lé­kek („Rechtsdenk­male”), azok a jel­zé­sek, ame­lyek egy-­e­gy te­rü­let sze­re­pé­re, ren­del­te­té­sé­re, stá­tu­sá­ra hív­ják fel fi­gyel­mün­ket. Az írá­so­san do­ku­men­tált idők kez­de­te óta az em­be­rek min­dig is ar­ra tö­re­ked­tek, hogy föld­te­rü­le­te­i­ket, in­gat­la­na­i­kat, ja­va­i­kat, fel­ség­jo­gi igé­nye­i­ket kü­lön­bö­ző jel­zé­sek ál­tal el­ha­tá­rol­ják, ha­tá­ra­i­kat a kül­vi­lág szá­má­ra je­lez­zék, nyil­vá­nos­sá te­gyék. A li­mes, a ró­ma­i­ak vé­dő sánc­rend­sze­re egyes vi­dé­ke­ken má­ig az „Ör­dög fa­la”-ként él a köz­tu­dat­ban. A Rhaetia és Noricum tar­to­mány­ba be-be­tö­rő ba­jo­rok (ba­ju­várok) tör­vény­könyv­ük­ben, a Lex Baiu­var­i­o­rum­ban kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel­tek a ha­tár­jel­zé­sek meg­sem­mi­sí­té­sé­nek:

„Ha va­la­ki el­egyen­ge­ti, be­te­me­ti a ha­tár­vo­na­lat, vagy a ha­tár­jel­ző kö­ve­ket he­lyük­ről el­eme­li, ha sza­bad em­ber, fi­zes­sen szom­szé­da­i­nak kö­ven­ként vagy je­len­ként 6 schil­lin­get. Ameny­­nyi­ben szol­ga, 50 ütés­sel ves­­szőz­tes­sék meg… Ha né­zet­el­té­rés tá­mad­na ha­tár­ügy­ben, a ré­geb­ben fel­ál­lí­tott je­lö­lé­se­ket, kö­ve­ket kell meg­vizs­gál­ni, ugyan­úgy a ha­tár­vo­na­lat, mezs­gyét, mely ko­ráb­ban két szom­szé­dos te­lek el­ha­tá­ro­lá­sá­ra ke­let­ke­zett. Ha va­la­me­lyik­ük hi­ány­zik, ez eset­ben a fák­ba vé­sett je­lö­lé­sek te­kin­ten­dők irány­adó­nak.”

Elő­de­ink szá­má­ra min­dig is kü­lö­nö­sen fon­tos cé­lul szol­gált, hogy az egyes te­rü­le­te­ket hasz­ná­la­tuk vagy jo­gi stá­tu­suk sze­rint sa­ját jel­zé­se­ik­kel sa­ját ma­guk, és a kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ci­ók szá­má­ra is mé­lyen be­vés­sék a köz­tu­dat­ba, nyil­vá­nos­sá te­gyék. Ezért rö­vid idő­köz­ön­ként új­ra és új­ra ün­ne­pi ce­re­mó­ni­á­val egy­be­kö­tött dísz­me­ne­te­ket, lo­vas fel­vo­nu­lá­so­kat ren­dez­tek. Eze­ken je­len volt a bí­ró, to­váb­bá ze­né­szek, sőt gyak­ran a lö­vész­egy­let is. A me­net jel­leg­ze­te­sebb pont­ja­in dísz­lö­vé­se­ket ad­tak le, vagy ép­pen a fi­a­tal le­á­nyo­kat és le­gé­nye­ket do­bál­ták meg tar­ka bok­ré­ták­kal, pénz­ér­mek­kel, di­ó­val, édes­ség­gel vagy ci­pó­val, ke­nyér­rel – ez­zel is ün­ne­pé­lye­sen em­lé­ke­ze­tük­be vés­ve az adott ha­tár­vo­nal he­lyét. Ol­csóbb meg­ol­dás volt, no­ha az ese­mény ál­ta­la ugyan­olyan szi­lár­dan meg­ma­radt a részt­ve­vők em­lé­ke­ze­té­ben, ha az érin­tett he­lyen nyak­le­vest osz­tot­tak, vagy ép­pen ha­juk­nál fog­va, tré­fá­san meg­ci­bál­ták a je­len­le­vő­ket. Az ef­fé­le (ha­tár­já­ró) me­ne­tek ter­mé­sze­te­sen min­dig a he­lyi kocs­má­ban ér­tek vé­get, ahol a ta­gok szá­má­ra in­gyen sört és bort mér­tek.
A ba­jor te­rü­le­te­ken idő­vel ki­ala­kult az olyan tiszt­ség­vi­se­lők stá­tu­sza, akik­nek a fel­a­da­tuk ép­pen a ha­tá­rok ész­ben tar­tá­sa volt. Ezek kü­lön­fé­le jel­zé­se­ket he­lyez­tek el a ha­tár­vo­na­lak men­tén, me­lye­ket szi­go­rú­an ti­tok­ban tar­tot­tak, s ame­lyek­ről így csak ne­kik volt tu­do­má­suk. Mind­ezek el­le­né­re a ha­tár­vo­na­lak el­le­ni vét­sé­gek még­is min­den­na­po­sak vol­tak: a kö­ve­ket el­tá­vo­lí­tot­ták, fel­szán­tot­ták, vagy ép­pen át­he­lyez­ték, a ha­tár­fá­kat ki­vág­ták. A la­kos­ság kö­ré­ben az ef­faj­ta vét­ség egé­szen sú­lyos csa­lás­nak, rend­bon­tás­nak szá­mí­tott. Ezért egyes oszt­rák jog­al­ko­tók azt in­dít­vá­nyoz­ták, hogy az el­fo­gott tet­te­se­ket a kö­vet­ke­ző­kép­pen bün­tes­sék: tes­tü­ket ás­sák nya­kig a föld­be, majd fe­jü­ket eke­vas­sal vág­ják le. Ar­ról ugyan nincs tu­do­má­sunk, hogy ef­fé­le drá­kói bün­te­té­sek va­la­ha is ki let­tek vol­na szab­va, vi­szont a ha­tár­je­lek­nek szen­telt kü­lö­nös fi­gye­lem­nek kö­szön­he­tő­en az egész né­met nyelv­te­rü­le­ten el­ter­jedt a je­le­ket el­moz­dí­tó bű­nö­sök­ről szó­ló mon­da: az il­le­tő­nek ha­lá­la után, nyug­tát nem lel­ve, há­tán a sú­lyos kő­tömb­bel, ad­dig kell azt ci­pel­nie, s köz­ben kér­dez­nie: „Ho­vá te­gyem ezt a kö­vet?”, amíg va­la­ki vé­gül vá­laszt ad ne­ki: „Ahon­nan el­vet­ted!”
A ha­tár­je­lek egy­ko­ri nagy je­len­tő­sé­gét má­ig ne­he­zen tud­juk tel­jes mér­té­kig fel­be­csül­ni. Ál­ta­luk let­tek el­kü­lö­nít­ve az ura­dal­mak, köz­igaz­ga­tá­si ke­rü­le­tek, bí­rói jog­ha­tó­ság­ok, vám­te­rü­le­tek, le­ge­lők, ha­lász­te­rü­le­tek, a par­lag, a plé­bá­ni­ák és za­rán­dok­utak egy­aránt. Szám­ta­lan fá­ból, kő­ből és fém­ből ké­szült osz­lop, táb­la, ke­reszt lett így fel­ál­lít­va az írás­tu­dat­lan la­kos­ság tá­jé­koz­ta­tá­sá­ra, a ha­tár­vo­na­lak lé­te­zé­sét de­monst­rál­va. Ma­gán­tel­ke­ken he­lyen­ként má­ig lát­ha­tó a ci­rok­söp­rű, mint el­ke­rí­tő, fi­gyel­mez­te­tő jel. A 19. szá­zad­ban vég­be­ment pon­tos föld­mé­rés és ka­tasz­te­re­zés után bi­zo­nyos jel­zé­sek fe­les­le­ges­sé vál­tak, s így nem let­tek töb­bé fel­újít­va vagy új­ra­ál­lít­va. Ott, ahol még ma is lát­ha­tók, a múlt élet­re­va­ló­sá­gá­ról ta­nús­kod­nak. Mi­vel so­kuk ke­reszt for­má­jú vagy más val­lá­si szim­bó­lum volt, má­ra már csu­pán szak­rá­lis üze­ne­tük ma­radt fenn. Jo­gi vo­nat­ko­zá­sa­ik sok eset­ben még fel­tá­rás­ra, tisz­tá­zás­ra szo­rul­nak.
Anyag­hasz­ná­la­tuk­nak kö­szön­he­tő­en kü­lö­nö­sen hos­­szú éle­tű­ek a Kö­zép-Eu­ró­pa-szer­te má­ig gyak­ran lát­ha­tó, vas­kos kő­ke­resz­tek. Rit­kán ma­ga­sab­bak egy mé­ter­nél, és ál­ta­lá­ban dur­va fe­lü­le­tű, ke­vés­bé meg­mun­kált ta­lap­zat­tal áll­nak a föld­ben. Ma már biz­tos­ra ve­he­tő, hogy ren­del­te­té­sük a ha­lál kö­rü­li en­gesz­te­lés­sel, bé­kél­te­tés­sel volt kap­cso­lat­ban. A Con­sti­tu­tio Crim­i­nalis Car­oli­na 1532-es ki­adá­sá­ig ugyan­is nem volt kö­te­le­ző, hogy a per bé­ke­bí­ró előtt foly­jon le, így a fe­lek egy­más közt is ki­egyez­het­tek. A 13. szá­zad­tól kezd­ve, egyéb jut­ta­tá­sok mel­lett (za­rán­dok­lat Ró­má­ba vagy Aa­chen­be, mi­sé­zés a ha­lot­tért, va­la­mint pénz fi­ze­té­se) vi­szony­lag gyak­ran ta­lál­ha­tó a ki­en­gesz­te­lé­si szer­ző­dés­ben a kö­te­le­zett­ség egy kő­ke­reszt ál­lí­tá­sá­ra. In­nen az en­gesz­te­lé­si ke­reszt („Sühnenkreuz”) el­ne­ve­zés. Akár­csak a töb­bi meg­ol­dás, ezek is a ha­lott lel­ki üd­vét szol­gál­ták, ez­ál­tal is se­gít­ve az el­huny­tat, aki­nek a hir­te­len ha­lál esé­lyt sem adott a lel­ki fel­ké­szü­lés­re. A tar­tós anyag­ból, grá­nit­ból vagy egyéb kő­ből ké­szült ke­resz­tek­nek te­hát az volt a cél­juk, hogy a ha­lál he­lyén, vagy for­gal­mas he­lye­ken az ar­ra já­ró­kat imá­ra buz­dít­sák.
Né­met nyelv­te­rü­le­ten mint­egy 4000 ilyen ke­reszt ma­radt fenn, az ál­lo­mányt gaz­dag szak­iro­da­lom do­ku­men­tál­ja. Kü­lön­fé­le spe­ku­lá­ci­ók lé­tez­nek, me­lyek sze­rint a vizs­gált ke­resz­tek ös­­sze­füg­gés­ben áll­nak a tör­té­ne­lem előt­ti kő­épít­mé­nyek­kel, így a men­hirekkel és dol­me­nek­kel, ha­son­ló­kép­pen, mint a „vö­rös ke­resz­tek” ese­té­ben. Vi­szont a kő­ke­resz­tek 13. szá­zad­be­li hir­te­len fel­buk­ka­ná­sa vé­le­mé­nyem sze­rint va­ló­szí­nűt­len­né, in­ga­tag­gá te­szi eze­ket az el­mé­le­te­ket. Ér­de­mes le­szö­gez­ni azon­ban, hogy a 16. szá­zad­ban, a jog­sza­bá­lyok meg­vál­to­zá­sa után is, tar­tós­sá­guk­nak kö­szön­he­tő­en még min­dig elő­for­dul­nak tá­ja­in­kon, do­ku­men­tál­va a kö­zép­kor­ban ural­ko­dó jo­gi és val­lá­si vi­szo­nyo­kat. Ja­va ré­szük ugyan már el­tűnt a köz­tu­dat­ból, ám sok ke­reszt­hez má­ig szo­ro­san kap­cso­lód­nak kü­lön­fé­le, hir­te­len vagy erő­sza­kos (hu­szi­ták, své­dek, fran­ci­ák vagy ci­gá­nyok ál­tal oko­zott) ha­lál­ról szó­ló tör­té­ne­tek, ami ál­tal leg­alább ere­de­ti ren­del­te­té­sük meg­ma­rad.
Az el­huny­tak­nak ál­lí­tott em­lék emel­lett más je­lek fel­ada­ta is (pl. a pes­tis­osz­lo­pok, va­la­mint a pes­tis­ká­pol­nák). Azo­kat a he­lye­ket je­lö­lik, ahol az el­ural­ko­dó pes­tis ha­lot­ta­it a szűk te­me­tők hely­hi­á­nya mi­att sza­ba­don te­met­ték el. 1348 és a 18. szá­zad el­ső fe­le közt a tü­dő-, va­la­mint a bubópestis az eu­ró­pai la­kos­ság leg­na­gyobb ál­do­zat­kö­ve­te­lői kö­zé tar­toz­tak, hi­szen szin­te mind­egyik nem­ze­dék alatt egy­szer meg­ti­ze­del­ték, sőt gyak­ran akár meg­fe­lez­ték a la­kos­sá­got. Dur­va szük­ség­meg­ol­dás volt, hogy nem a meg­szen­telt te­me­tő föld­jé­ben ke­rül­tek a ha­lot­tak. Ezért az­tán leg­alább ke­resz­tet vagy ká­pol­nát ál­lít­tat­tak, a ke­resz­tény meg­vál­tás re­mé­nyé­nek je­lé­ül és a túl­élők szá­má­ra ima­he­lyül.
A pes­tis utol­já­ra 1710 és 1720 kö­zött sö­pört vé­gig Eu­ró­pán, az­óta nem tért vis­­sza töb­bé. A leg­több ha­tár­ban ál­lí­tott pes­tis­te­me­tő ezért idő­köz­ben meg­szűnt, nyo­muk csak ke­reszt vagy ká­pol­nák for­má­já­ban ma­radt fenn. A rej­té­lyes kór­tól va­ló fé­le­lem olyan mé­lyen be­le­vé­ső­dött az em­be­rek em­lé­ke­ze­té­be, hogy szá­mos más cé­lok­ra emelt ke­reszt és ká­pol­na ma a fe­ke­te ha­lál je­le­ként szol­gál. Pas­sau kör­nyé­kén min­den egyes grá­nit­osz­lop, ame­lyen lám­pás vagy fül­ke ta­lál­ha­tó, pes­tis­osz­lop­ként él a köz­tu­dat­ban.
Míg a pes­tis­osz­lo­pok egy kö­zös­ség sor­sá­ra utal­nak, a ha­lál­je­lek („Marterl”) a leg­gyak­rab­ban egyé­nek ha­lál­ese­te­i­nek meg­örö­kí­tői. Kü­lö­nös elő­sze­re­tet­tel let­tek olyan sze­mé­lyek em­lé­ké­re ál­lít­tat­va, akik a ha­tár­ban, va­la­mi­lyen bal­eset vagy be­teg­ség kö­vet­kez­té­ben, hir­te­len ha­lál­lal huny­tak el. Ese­ten­ként ma­gya­rá­zó táb­lák egé­szí­tik ki az em­lék­mű­vet, bő­vebb in­for­má­ci­ót ad­va az el­hunyt sze­mé­lyé­ről. Ha nap­ja­ink bal­eset­ál­do­za­ta­i­nak mind ilyen em­lé­ket ál­lí­ta­ná­nak (Né­met­or­szág­ban éven­te 8000–10 000-en es­nek bal­eset ál­do­za­tá­ul!), ut­cá­ink rö­vid időn be­lül va­ló­sá­gos te­me­tők­re ha­son­lí­ta­ná­nak.
A ré­gi szo­kás nap­ja­ink­ban – egy spe­ci­á­lis eset­ben – új­ra fel­éledt, még­pe­dig fi­a­tal­ko­rú­ak bal­ese­tei ese­té­ben – kü­lö­nö­sen olyan if­jú fér­fi­ak ese­té­ben, akik ép­pen ka­to­nai szol­gá­la­tu­kat tel­je­sí­tet­ték. Ezek­nek az ál­do­za­tok­nak az is­me­rő­sök kö­re (ál­ta­lá­ban nem a ro­kon­ság) egy ki­sebb em­lék­mű­vet ál­lít, ál­ta­lá­ban nyír­fa­ke­resz­tet, raj­ta az el­hunyt fény­ké­pé­vel, va­la­mint ko­szo­rú­val. En­nek kö­szön­he­tő­en az el­hunyt sze­mé­lye egy adott ide­ig meg­örö­kí­tő­dik. Az utób­bi idő­ben az ta­pasz­tal­ha­tó, hogy ezek az em­lék­mű­vek egy­re tar­tó­sabb anyag­ból (kő, fém) ké­szül­nek. Nap­ja­ink­ban egy má­sik, ha­lot­tak­nak em­lé­ket ál­lí­tó szo­kás, az ún. ha­lot­ti desz­ka („Totenbrett”) ál­lí­tá­sa is re­ne­szán­szát éli2. Ez a ha­gyo­mány a szá­zad­for­du­lón tel­je­sen ki­ment a di­vat­ból, ma­nap­ság vi­szont szá­mos egye­sü­let ilyen mó­don ál­lít em­lé­ket el­hunyt ve­ze­tő­i­nek vagy tag­ja­i­nak.
A ke­resz­tek, osz­lo­pok és egyéb em­lék­mű­vek gyak­ran más ok­ból ke­let­kez­tek: azért, hogy az ál­lít­ta­tók ily mó­don is fo­hász­kod­ja­nak a bő ter­mé­sért, vagy kö­szö­ne­tet mond­ja­nak a csa­lád­tag­ok, va­la­mint a há­zi­ál­lat­ok jó­lé­té­ért, egész­sé­gé­ért, vagy ép­pen egy-­e­gy ne­héz idő­szak, ve­szély si­ke­res át­vé­sze­lé­sé­ért. Hi­szen tá­ja­in­kon az em­be­rek még né­hány ge­ne­rá­ci­ó­val ez­előtt is ab­ban a szi­lárd meg­győ­ző­dés­ben él­tek, hogy min­den, ami e vi­lá­gon tör­té­nik, Is­ten aka­ra­tá­ból van. En­nek a meg­győ­ző­dés­nek a szem­mel lát­ha­tó je­lei a ke­reszt for­má­jú vagy ép­pen szen­te­ket áb­rá­zo­ló em­lék­mű­vek. Kü­lö­nö­sen szé­les kör­ben ter­jed­tek el az ún. idő­já­rás- („Wetterkreuz”), va­la­mint az Arma Chris­ti-k­eresztek.
A Mün­che­ni Ál­la­mi Könyv­tár­nak kö­szön­he­tő­en tu­dunk egy 12. szá­za­di ri­tu­á­lé­ról, amely­nek ré­szét ké­pe­zi az út men­tén fel­ál­lí­tott ke­resz­tek meg­ál­dá­sa („bene­dic­tio cru­cisin via ponen­dae”). Ezek sze­rint már ak­ko­ri­ban szo­kás volt utak men­tén ke­resz­tet ál­lí­ta­ni (több­nyi­re fá­ból), az Úr ál­dá­sát kér­ve így ha­tár­ra, ter­més­re. Ma is szám­ta­lan kő­osz­lop, pil­lér (kép­táb­lá­val vagy anél­kül), lám­pás, fül­ke, fel­irat gaz­da­gít­ja so­ra­i­kat. Rit­kán si­ke­rül vi­szont tel­jes mér­ték­ben tisz­táz­nunk az em­lék­mű­ál­lí­tás egyé­ni hát­te­rét, oka­it.
Az egy­sze­rű osz­lo­pok, pil­lé­rek és kő­ta­lap­za­tok­ba fog­lalt vas­ke­resz­tek so­ra­i­ból ki­emel­ke­dő Arma-Christi-keresztek (arma Christi = Krisz­tus fegy­ve­rei = Krisz­tus kín­szen­ve­dés­ének esz­kö­zei) VI. In­ce pá­pa 1353-ban ki­adott De armis Christi ne­vű bul­lá­ja után ter­jed­tek el Kö­zép-Eu­ró­pa-szer­te. A leg­egy­sze­rűbb ki­vi­te­le­zé­sű­ek az ún. ka­pu­ci­nus­ke­resz­tek (ke­reszt lán­dzsa és bot­ra erő­sí­tett ece­tes szi­vacs mo­tí­vu­má­val); de akad pél­da olyan em­lék­mű­vek­re is, me­lye­ken dí­szí­tő­ele­mek tö­me­ge, pl. a Krisz­tust ke­reszt­re fe­szí­tő ka­to­nák szer­szá­mai (ásó, fú­ró, ka­la­pács, fo­gó, os­tor), vagy ép­pen Pi­lá­tus tin­ta­tar­tó­ja lát­ha­tó.
Auszt­ria, Cseh­or­szág és Felső-Pfalz egy­kor érc­ben gaz­dag te­rü­le­te­in szá­mos bá­dog- (a 19. szá­zad­tól), va­la­mint ön­tött­vas ke­reszt ma­radt fenn, ez utób­bi azt kö­ve­tő­en, hogy Steyr, Hor­zowitz (Cseh­or­szág), Boden­wöhr (Felső-Pfalz), Wasser­alfin­gen (Württemberg) vagy Lauch­ham­mer (Szi­lé­zia) hely­sé­gek­ben a vas­ön­tés mes­ter­sé­ge vi­rá­go­zás­nak in­dult. Za­rán­dok­utak men­tén kü­lö­nös elő­sze­re­tet­tel ke­let­kez­tek ke­resz­tek vagy kép­osz­lo­pok. Ezek kö­zül a leg­dí­sze­seb­bek a Frank­föld te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó­ak, va­ló­di kő­ből ké­szült kis mű­re­me­kek.
Min­de­nütt az fi­gyel­he­tő meg, hogy a la­kos­ság­nak egy­kor szán­dé­ká­ban állt a vi­dék szak­rá­lis tér­ré va­ló át­ala­kí­tá­sa, a Szent­föl­det vé­ve pél­dá­nak (így kap­nak he­lyet a kál­vá­ria­dom­bo­kon a ke­reszt­utak, ez­ál­tal a táj egy­faj­ta fel­szen­te­lé­se jön lét­re). En­nek szel­le­mi fel­té­tel­ét a 19. szá­zad hú­szas éve­i­től ta­pasz­tal­ha­tó val­lá­si új­já­é­le­dés, esz­mé­lés biz­to­sí­tot­ta. Mind­ez azu­tán kö­vet­kez­he­tett be, hogy az elő­ző nem­ze­dé­kek a sze­ku­la­ri­zá­ció és a né­pi kul­tú­ra je­lei el­len ho­zott ál­la­mi ren­de­le­tek ál­tal szá­mos val­lá­si jel­le­gű tárgy el­pusz­tí­tá­sá­ra adott okot.
A 18. szá­zad ele­jén egy új szent alak­ja je­le­nik meg a ka­to­li­kus Dél-Né­met­or­szág köz­sé­ge­i­nek ha­tá­rá­ban, még­pe­dig Nepo­mu­ki Szent Já­no­sé, aki még ma­nap­ság is erő­sen él a la­kos­ság köz­tu­da­tá­ban. Az 1393-ban a Mold­va fo­lyó­ban már­tír­ha­lált halt pap alak­ja így má­ra fo­lyók men­tén, hi­dak ez­re­in áll mint a ví­zen uta­zók vé­dő­szent­je, ki­szo­rít­va ez­ál­tal előd­jét, Szent Mik­lóst, aki ad­dig ugyan­eb­ben a sze­rep­ben igen nép­sze­rű vé­dő­szent volt.
Míg Szent Mik­lós és Nepo­mu­ki Szent Já­nos ne­vé­hez a vi­zek fe­let­ti ol­ta­lom lett hoz­zá­ren­del­ve, a vil­lám, jég­ve­rés és más égi csa­pá­sok el­len ke­resz­te­ket emel­tek – ál­ta­lá­ban két ge­ren­dá­ból ál­ló, ún. Car­avac­ca- vagy spa­nyol ke­resz­tet. Egyes pél­dá­nyok­ba be­tű­ket is vés­tek, a Be­ne­dek- és Za­ka­ri­ás-ál­dá­sok rö­vi­dí­té­sét.
A tör­té­nel­mi­nek ne­ve­zett 19. szá­zad­ban ha­tá­ra­ink­ban az em­lék­mű­vek egy új faj­tá­ja je­le­nik meg. Olyan em­lék­jel­ről van szó, ame­lyek tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket, sze­mé­lye­ket örö­kí­te­nek meg, vagy ép­pen a hu­szi­ták, tö­rö­kök, ba­jo­rok, oszt­rá­kok, své­dek, fran­ci­ák el­le­ni há­bo­rúk­nak, eset­leg pa­raszt­fel­ke­lé­sek­nek ál­lí­ta­nak em­lé­ket. Szá­mos év­for­du­ló kap­csán vált szo­kás­sá em­lék­kő ál­lí­tá­sa: a ha­tárt meg­tisz­tí­tó cso­por­tok pél­dá­ul em­lék­kő eme­lé­sé­vel fe­je­zik be mun­ká­ju­kat.
Kü­lön fe­je­ze­tet ér­de­mel­né­nek az ál­lo­mány szer­ves ré­szét ké­pe­ző köz­le­ke­dé­si jel­zé­sek, út­mu­ta­tó táb­lák, egé­szen a ró­ma­i­ak mér­föld­kö­ve­i­től kezd­ve. A múlt­ban az ilyen­faj­ta jel­zé­sek nagy ré­sze egy­pár jel­leg­te­len fi­gye­lem­fel­hí­vó táb­lá­ra kor­lá­to­zó­dott (fő­ként fé­ke­zés­re fi­gyel­mez­te­tő jel­zé­sek). Nap­ja­ink tö­meg­köz­le­ke­dé­sé­nek kö­szön­he­tő­en azon­ban szá­muk rob­ba­nás­sze­rű­en meg­sok­szo­ro­zó­dott, ren­ge­teg új faj­ta ke­let­ke­zett, így ki­vá­ló ku­ta­tá­si anya­gul szol­gál­nak a mai nép­raj­zos nem­ze­dék­nek.

Ki­te­kin­tés

Szak­rá­lis kis­em­lé­ke­ink az idő fo­lyá­sa alatt szá­mos vál­to­zá­son men­tek ke­resz­tül mind mi­nő­sé­gük és funk­ci­ó­juk, mind pe­dig anyag­hasz­ná­la­tuk te­kin­te­té­ben. A sze­ku­la­ri­zá­ció szá­mos em­lék­jel val­lá­si töl­te­tét hal­vá­nyí­tot­ta el. Újab­ban ál­ta­lá­nos je­len­ség lett az Eu­ró­pai Unió tag­ál­la­mai köz­ti ha­tár­át­ke­lő he­lyek, so­rom­pók le­bon­tá­sa! A fenn­ma­radt em­lék­mű­vek azon­ban így is hű­en tük­rö­zik a múlt és a je­len gon­dol­ko­dá­sá­nak súly­pont­ja­it. A val­lá­si jel­le­gű em­lék­mű­vek je­len­lé­te egy olyan szem­lé­let­ről ta­nús­ko­dik, mely sze­rint az em­be­ri élet min­den pil­la­na­ta az Is­ten ál­dá­sá­tól függ. A tör­té­nel­mi em­lék­je­lek fe­led­tet­ni igye­kez­nek gon­dol­ko­dá­sunk, min­den­nap­ja­ink anyag­köz­pon­tú­sá­gát, az e vi­lá­gi, kéz­zel­fog­ha­tó dol­gok­hoz va­ló ra­gasz­ko­dá­sun­kat pró­bál­ják fe­lül­bí­rál­ni. A bal­ese­tek ál­do­za­ta­i­nak emelt ke­resz­tek, to­váb­bá a ját­szó­te­re­ken, kór­há­zak­ban, is­ko­la­bu­szo­kon és más bal­eset­ve­szé­lyes he­lye­ken fel­ál­lí­tott je­lek min­den­nap­ja­ink le­he­tő­sé­ge­i­nek ha­tá­ra­i­ra, ké­pes­sé­ge­ink vé­ges­sé­gé­re em­lé­kez­tet­nek.
Ta­lán en­nek a ma­ga­tar­tás­nak, vagy az idő­köz­ben fel­erő­sö­dött ha­za és tör­té­ne­lem irán­ti sze­re­tet­nek kö­szön­he­tő, hogy vé­get ért a ha­tár­be­li em­lék­mű­vek­kel va­ló ha­nyag bá­nás­mód, sőt szán­dé­kos meg­sem­mi­sí­té­sek kor­sza­ka (mint Auszt­ri­á­ban II. Jó­zsef vagy Ba­jor­or­szág­ban Mont­ge­las mi­nisz­ter ide­je alat­t). Ma már min­de­nütt igye­ke­zet ta­pasz­tal­ha­tó az em­lék­mű­vek do­ku­men­tá­lá­sá­ra és res­ta­u­rá­lá­sá­ra, még­pe­dig nem­csak a rend­sze­res meg­tisz­tí­tá­sok al­kal­má­val.
Ezek után re­mél­he­tő, hogy a hely­re­ho­zott ob­jek­tu­mok ere­de­ti he­lyü­kön ma­rad­nak, és – mint ahogy ez gyak­ran meg­tör­té­nik – nem ke­rül­nek be a fal­vak­ba, te­me­tők­be, temp­lom­ud­var­ok­ba, eset­leg má­sod­la­go­san ká­pol­nák, temp­lo­mok fa­lá­ba épít­ve. Hi­szen csak így, ke­let­ke­zé­sük he­lyén vál­hat­nak kul­túr­tör­té­ne­ti ese­mé­nyek ta­nú­i­vá, mér­föld­kö­ve­i­vé, csu­pán így pá­ro­sul­hat­nak hoz­zá­juk rá­juk vo­nat­ko­zó tör­té­ne­tek, csak­is így ra­gad­hat­nak meg egy-­e­gy sze­le­tet ott­ho­nuk ha­gyo­má­nyá­ból.