szerda, október 20, 2021

A nagymúltú cse­re­gye­rek­rend­szer in­téz­mé­nyé­vel a ke­let-, il­let­ve kö­zép-eu­ró­pai tér­ség­ben fő­leg a ma­gyar, rész­ben a szlo­vák, oszt­rák, sváj­ci né­met ku­ta­tók (el­ső­sor­ban nép­raj­zo­sok, mű­ve­lő­dés­tör­té­né­szek) fog­lal­koz­tak be­ha­tób­ban. Ne­kem is mó­dom­ban ál­lott már több al­ka­lom­mal át­te­kin­te­nem az ed­di­gi ered­mé­nye­ket, il­let­ve sa­ját, na­gyobb­részt kis­al­föl­di ada­tok­kal ki­egé­szí­te­ne azo­kat. Az aláb­bi­ak­ban eze­ket nem is­mét­lem meg (a ta­nul­mány­hoz csa­tolt köny­vé­szet­ben vi­szont min­dent meg­ta­lál az ér­dek­lő­dő ol­va­só), ha­nem – né­hány újab­ban fel­szín­re ke­rült adat köz­re­a­dá­sán túl­me­nő­en – el­ső­sor­ban a je­len­ség ér­tel­me­zé­sé­nek fi­no­mí­tá­sá­ra te­szek kí­sér­le­tet. Az új­ra­ér­tel­me­zé­si kí­sér­let­hez az ösz­tön­zést Tur­czel La­jos egy fél­mon­da­ta szol­gál­tat­ta.
A Hont me­gyei Ipolysza­lkán 1917-ben szü­le­tett Ün­ne­pelt, Tur­czel La­jos vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben le­ír­ja, hogy szü­lei 1934-ben más­fél hó­nap­ra a Nyi­tra me­gyei Appony­ba küld­ték cse­re­gye­rek­ként szlo­vák nyel­vet ta­nul­ni. Ezt az ada­tot jó­ma­gam is idéz­tem már a té­má­ról írott dol­go­za­ta­im­ban, de csak mos­ta­ná­ban, va­la­mi mi­att új­ra­ol­vas­va fi­gyel­tem föl egy, nem is ap­ró­ság­ra. Ar­ra tud­ni­il­lik, hogy Tur­czelt nem a szü­lei, va­la­mi­nő he­lyi ha­gyo­mány­tól vagy Ipolysza­lkán köz­is­mert gya­kor­lat­tól ve­zérel­ve küld­ték szlo­vák szó­ra Nyi­tra kör­nyé­ké­re, ha­nem ő ma­ga, mi­vel a gim­ná­zi­um­ban gond­jai vol­tak a szlo­vák nyelv­vel, ja­va­sol­ta ezt. Amint ír­ja: „ak­kor öt­lött fel ben­nem – va­ló­szí­nű­leg va­la­mi­lyen cse­re­gye­re­ke­ket is sze­re­pel­te­tő könyv ha­tá­sá­ra –, hogy a szün­idő­ben szlo­vák kör­nye­zet­be kel­le­ne men­nem” (Turczel 1987, 415). Hogy me­lyik könyv­ről le­he­tett szó, amely a gim­na­zis­ta Tur­czel­ban az ide­gen nyelv­ta­nu­lás­nak ezt a mód­sze­rét fel­ve­tet­te, nem tud­juk ugyan, ám (nem is meg­ala­po­zat­lan) gya­nú­ink azért le­het­nek.
A ma­gyar szak­iro­da­lom­ban a ku­ta­tók (ma­ga­mat is be­le­ért­ve) szin­te ki­vé­tel nél­kül Jó­kai Mór nyil­ván jó szán­dé­kú, ám ro­man­ti­kus szem­lé­le­tű le­írá­sá­val kez­dik a té­ma tag­la­lá­sát. Ezért az­tán mél­tán köz­is­mert­nek vél­he­tő, hogy a ko­má­ro­mi szü­le­té­sű Jó­ka­it gyer­mek­ko­rá­ban szü­lei Po­zsony­ba küld­ték né­met szó­ra a Zsig­mondy-c­salád­hoz, mi­köz­ben azok fia Ko­má­rom­ban ta­nult Jókaiéknál ma­gya­rul. Az író ezt az ese­ményt ké­sőbb, ala­po­san ki­szí­nez­ve, töb­bek kö­zött a Mi­re meg­vé­nü­lünk cí­mű re­gé­nyé­ben is fel­dol­goz­ta. Az er­ről szó­ló részt az aláb­bi­ak­kal kez­di:
„Egy ked­ves ősi szo­kás dí­vott ak­kor vá­ro­sunk­ban (ta­lán még most is meg­van) – a gyer­mek­cse­re.
Sok­nyel­vű ha­zánk­nak egyik vá­ro­sa né­met, má­sik ma­gyar aj­kú; az­tán pe­dig hát test­vé­rek vol­nánk, meg kel­le­ne egy­mást ér­te­nünk; a né­met­nek meg kell ta­nul­ni ma­gya­rul, a ma­gyar­nak né­me­tül. S szent a bé­ke.
A jám­bor ha­za­fi­ak efe­lől így tesz­nek.
A né­met vá­ros­ban is van­nak is­ko­lák, a ma­gyar­ban is. A né­met szü­lők ír­nak a ma­gyar vá­ros­ban le­vő ta­no­dák igaz­ga­tó­i­nak, s a ma­gyar szü­lők a né­met vá­ros ta­ná­ra­i­nak, hogy van­nak-e ke­ze­ik alatt le­vő is­ko­lás­fi­úk, le­á­nyok, a kik in­nen oda, on­nan ide cse­ré­be kap­ha­tók len­né­nek?
Azo­kat azu­tán egy­má­sért ki­cse­ré­lik.
Ked­ves, gyön­géd, as­­szony­szív-szül­te gon­do­lat!
A gyer­mek el­megy ha­zul­ról, el­hagy apát, anyát, test­vért, s is­mét ott­hont ta­lál; anya he­lyett anyát, test­vér he­lyett test­vért; – s eltávoztá­val nem ma­rad üres a ház, gyer­mek he­lyé­be gyer­mek jön, s ha a fo­ga­dott anya a gyer­me­ké­nek szánt gyön­géd­sé­gek­kel el­hal­moz­za a jö­ve­vényt, ar­ra gon­dol: ép­pen így bán­nak most az enyém­mel is a mes­­sze tá­vol­ban; mert az anya­sze­rel­met sem­mi fi­ze­té­sért meg­ven­ni nem, csak cse­ré­be meg­nyer­ni le­het.”
(Jó­kai 1926, 24)

Gya­ní­tom, hogy ha könyv­ből vet­te, ak­kor va­la­me­lyik Jó­kai-szö­veg­ből me­rít­het­te Tur­czel La­jos is az ötletet2. Akár­hogy volt, el­gon­dol­kod­ta­tó, hogy a nép­raj­zi ku­ta­tás­ban ez ide­ig ar­ra nem kér­dez­tünk rá, nem vizs­gál­tuk azt, hogy az ide­át hon­nan vet­ték azok, akik a cse­re­gye­rek-rend­szer­nek ak­tív moz­ga­tói vol­tak. Pe­dig akár ál­ta­lá­nos­ság­ban is a ha­gyo­mány ter­mé­szet­raj­zá­nak pon­to­sabb ké­pét kap­hat­nánk meg az­ál­tal, ha is­mer­nénk azo­kat a kacs­ka­rin­gó­kat, ame­lye­ket egy-­e­gy je­len­ség a száj­ha­gyo­mány­tól a nyom­ta­tott írás­be­li­sé­gig, majd on­nan megint a száj­ha­gyo­mány­ba, il­let­ve is­mét to­vább az írás­be­li­ség­be meg­tett.
Az idé­zett tex­tus, ro­man­ti­kus hang­vé­te­le el­le­né­re min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint, a konk­rét ese­tet (Jó­kai sze­mé­lyes él­mé­nyét) és a tár­sa­dal­mi ré­te­get il­le­tő­en hi­te­les. A kor­szak más ér­tel­mi­sé­gi, kö­zép- és nagy­pol­gá­ri szár­ma­zá­sú kró­ni­ká­sai is be­szá­mol­nak ha­son­ló esetekről3. Az ál­ta­luk meg­raj­zolt idil­likus(­nak tű­nő) kép vi­szont be­fo­lyá­sol­ta egy­részt azo­kat, akik a le­írást min­tá­nak te­kin­tet­ték, és to­vább gya­ko­rol­ták (lásd Tur­czel La­jos ese­tét!), más­részt a ké­sőb­bi nép­rajz­ku­ta­tó­kat. Utób­bi­ak a pa­raszt­ság kö­ré­ben is ke­res­ték, és meg is ta­lál­ták a cse­re­gye­rek in­téz­mény­rend­sze­rét, a „ked­ves, gyön­géd, as­­szony­szív-szül­te gon­do­la­tot” egy­ér­tel­mű­en po­zi­tív je­len­ség­kén ál­lít­va be. Rá­adá­sul a szű­ken vett cse­re­gye­rek­rend­szer in­téz­mé­nyé­hez (ami­re va­ló­ban a gye­re­kek köl­csö­nös ki­cse­ré­lé­se a jel­lem­ző) hoz­zá­kap­csol­ták a ven­dég­gye­rek in­téz­mé­nyét (ami­kor nyelv­ta­nu­lás cél­já­ból a szü­lők más nyel­vi kör­nye­zet­be kül­dik gye­re­kü­ket, s a ven­dég­lá­tó csa­lád­nak fi­zet­nek az el­lá­tá­sért), il­let­ve a nyelv­ta­nu­lás cél­já­ból tör­té­nő mun­ka­vál­la­lást is. Ami per­sze nem vé­let­len, tör­té­ne­ti­leg na­gyon is ös­­sze­függ. Előz­mé­nyei a fő­úri ré­te­gek azon kö­zép­ko­ri ha­gyo­má­nyá­ban ke­re­sen­dő­ek Eu­ró­pa szer­te, ami­kor te­he­tős csa­lá­dok gye­re­ke­i­ket jómodor és nyelv­ta­nu­lás cél­já­ból ide­gen or­szá­gok­ba küld­ték hos­­szabb-rö­vi­debb idő­re. Az ot­ta­ni költ­sé­ge­ket ter­mé­sze­te­sen a szü­lők áll­ták. Egy má­sik ko­rai for­má­ja az ide­gen föl­dön va­ló ta­nu­lás­nak, ami­kor ke­res­ke­dők, mes­ter­em­be­rek küld­ték fi­a­i­kat más or­szá­gok­ba (nyel­vi, szak­mai) is­me­re­tek, vi­sel­ke­dé­si nor­mák el­sa­já­tí­tá­sa vé­gett, il­let­ve az, ami­kor fi­a­ta­lok kül­föl­di egye­te­me­ken vé­gez­tek ta­nul­má­nyo­kat. Ez az alap­ve­tő­en ma­ga­sabb tár­sa­dal­mi kö­rök­ben is­me­re­tes gya­kor­lat fo­ko­za­to­san az al­sóbb nép­ré­te­gek kö­ré­ben is te­ret nyert. Mi­vel ők nem tud­ták az ott tar­tóz­ko­dás költ­sé­ge­it meg­fi­zet­ni, ala­kult ki a cse­re­gye­rek in­téz­mé­nye, s a 19. szá­zad vé­gé­re egész Eu­ró­pá­ban Skan­di­ná­vi­á­tól kezd­ve, a brit szi­ge­te­ken át, Itá­li­á­ban és Kö­zép-Eu­ró­pá­ban is be­vett gya­kor­lat­tá vált (vö. Gyr 1989, 195–198)4. Va­la­mi­lyen (ál­ta­lá­ban, de nem fel­tét­le­nül nyel­vi) is­me­re­tek el­sa­já­tí­tá­sa ér­de­ké­ben gye­re­kek­nek (cse­re vagy nem cse­re) út­ján tör­té­nő, ide­gen kör­nye­zet­be va­ló kül­dé­se az Eu­ró­pán kí­vü­li né­pek kö­ré­ben sem is­me­ret­len. Er­re en­ged kö­vet­kez­tet­ni Bod­ro­gi Ti­bor egy új-gui­ne­ai ada­ta:

„Új-Gui­ne­á­ban (…), ahol nagy a nyel­vi ta­golt­ság, az egy­más­sal [áru]c­serekapc­so­lat­ban ál­ló fal­vak fi­a­tal fiú­gyer­me­ke­i­ket hos­­szabb idő­re el­kül­dik a má­sik fa­lu­ba. Itt a fi­úk meg­ta­nul­ják a má­sik kö­zös­ség nyel­vét, és ha­za­té­ré­sük után nem­csak tol­mács­ként, de a cse­re so­rán köz­ve­tí­tő­ként is mű­köd­nek.”
(Bod­ro­gi 1997, 223)

Az vi­szont, hogy a fent idé­zett je­len­sé­get, je­len­ség­cso­por­tot va­ló­ban egy­ér­tel­mű­en po­zi­tív megnyilvánulásként ér­tel­mez­het­jük-e, kér­dé­ses. A prob­lé­má­ra Ray­mond Tallis nyo­mán, más szem­pont­ból ve­le is vi­tat­koz­va Vaj­da Lász­ló hív­ta fel a fi­gyel­met. Roger San­dall könyvének5 elem­zé­se kap­csán olyan nyu­gat-af­ri­kai ada­to­kat mu­ta­tott be, ame­lyek sze­rint az ot­ta­ni „cser­e­gy­erek-rend­sz­er“, gyer­me­kek „ne­ve­lé­si cél­zat­tal ro­ko­nok­hoz, ba­rá­tok­hoz va­ló küldése“ vol­ta­kép­pen az egyéb­ként hi­va­ta­lo­san ott is til­tott gyer­mek­rab­szol­ga­ság in­téz­mé­nyé­nek a pa­lás­to­lá­sá­ra, ti­tok­ban tar­tá­sá­ra szol­gál (Vaj­da 2004, 223)6. A Vaj­da ál­tal idé­zett pél­dá­kat (s még to­váb­bi­a­kat!) Tallis is­mer­te­tés­ben is ol­vas­hat­juk, amely szin­tén San­dall nem kis vi­hart ara­tott mun­ká­ja nyo­mán író­dott. Tallis egy, Ben­in­ben 2001-ben nagy vi­lág­bot­rányt ki­vál­tó eset­re hív­ta fel a fi­gyel­met: nap­vi­lág­ra ke­rült, hogy a nyu­gat-af­ri­kai or­szág­ban gye­re­kek tíz- és szá­zez­re­it kül­dik „pe­da­gó­gi­ai cél­zat­tal” ro­ko­nok­hoz, is­me­rő­sök­höz, mi­köz­ben ott ke­mé­nyen dol­goz­tat­ják, ki­zsák­má­nyol­ják őket. A hi­va­ta­los ha­tó­sá­gok meg­kí­sé­rel­ték ba­ga­tel­li­zál­ni, és „ősi szo­ká­sok­kal” ma­gya­ráz­ni az ese­tet. Az or­szág kül­ügy­mi­nisz­te­re meg­je­gyez­te: „a mi kul­tú­ránk­ban úgy his­­szük, hogy egy gye­rek szá­má­ra csak hasz­nos le­het, ha bi­zo­nyos idő­re egy nagy­bá­csi­hoz, tá­vo­lab­bi ba­rát­hoz ke­rül cse­ré­be” (Tallis 2002, 1024). Ha­son­ló ese­tek­ről tu­dunk az 1940-es évek Eu­ró­pá­já­ból is: szlo­vák gye­re­ke­ket vit­tek nyelv­ta­nu­lás cél­já­ból Ti­rol­ba és Voral­berg­be, ahol mar­ha­pász­tor­ként ke­mé­nyen meg­dol­goz­tat­ták őket (Fielhauer 1978, 135). A mün­che­ni Süd­deutsche Ze­i­tung ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ban, töb­bek kö­zött a fen­ti­ek­re em­lé­kez­te­tő ro­má­ni­ai ada­to­kat hoz nyil­vá­nos­ság­ra a 21. szá­za­di (!), ám ré­gi ha­gyo­má­nyok­kal in­do­kolt gyer­mek-rab­szol­gak­ereskedelem­ről.7
Ezek az ada­tok ös­­szes­sé­gük­ben ar­ra fi­gyel­mez­tet­nek ben­nün­ket, hogy ko­ráb­bi pre­kon­cep­ci­ó­in­kat fél­re­té­ve, a kö­zép-eu­ró­pai vi­szo­nyok kö­zött is fi­gyel­jünk oda az eset­le­ges, ma min­den­kép­pen ne­ga­tív­nak mi­nő­sít­he­tő moz­ga­tó­ru­gók­ra – ha vol­tak ilye­nek. Ér­de­mes ezért is­mét elő­ven­ni kár­pát-me­den­cei és a szom­szé­dos te­rü­le­tek­ről szár­ma­zó ada­ta­in­kat, új­ra­ol­vas­ni és -értelmezni őket. Nem ke­rül­te-e el va­jon va­la­mi a fi­gyel­mün­ket? Va­ló­ban egy­ön­te­tű­en po­zi­tív él­mé­nyek­ről, ki­me­ne­tek­ről tu­dó­sí­ta­nak, vagy csak a Jó­kai Mór meg­ha­tá­roz­ta ro­man­ti­kus fel­fo­gás te­relt ben­nün­ket egy elő­fel­te­vés-zsák­ut­cá­ba? Na­gyon ne­héz fel­adat ez per­sze, így utó­lag, hi­szen ma­guk az egyes le­írá­sok szer­zői is az em­lí­tett idil­li­kus kép­pel „meg­fer­tő­zött” elő­fel­te­vés­sel nyúl­tak a té­má­hoz. A nem-ma­gya­rok tán ke­vés­sé, mint a mag­yarok8.
Nos, ada­ta­ink új­ra­ol­va­sá­sa, amen­­nyi­ben meg­fe­le­lő­en dif­fe­ren­ci­á­lunk, s nem ke­ver­jük ös­­sze a cse­re­gye­rek­rend­szer in­téz­mé­nyét a ven­dég­gye­rek fo­gal­má­val, il­let­ve a nyelv­ta­nu­lás ér­de­ké­ben vég­zett ven­dég­mun­ka gya­kor­la­tá­val, gyö­ke­re­sen nem vál­to­zik kép: a klasz­­szi­kus ér­te­lem­ben vett cse­re­gye­rek-rend­sze­ren be­lül úgy tű­nik, csak­ugyan min­den fa­mi­li­á­ris ke­re­tek kö­zött zaj­lott, sok­szor a szó szo­ros ér­tel­mé­ben csa­lá­di kö­te­lé­kek szö­vőd­tek, s a kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ció gyer­me­ke­it már va­ló­ban csa­lá­don be­lül cse­rél­te ki. Hel­mut Paul Fiel­hauer al­só-auszt­ri­ai ku­ta­tá­sai (egy­be­hang­zó­an a mi kár­pát-me­den­cei ada­ta­ink­kal) azt tá­maszt­ják alá, hogy a cse­re­gye­rek­rend­szert el­ső­sor­ban a te­he­tő­sebb gaz­dák, ke­res­ke­dők, mes­ter­em­be­rek csa­lád­jai prak­ti­zál­ták. Olya­nok, akik cse­léd­nek, szol­ga­le­gény­nek mor­va vagy szlo­vák fi­a­ta­lo­kat al­kal­maz­tak, s hogy maj­dan azok­kal kom­mu­ni­kál­ni tud­ja­nak, ezért igye­kez­tek gye­re­ke­i­ket ezek­re a nyel­vek­re meg­ta­ní­ta­ni (Fielhauer 1978). A ko­má­ro­mi id. Szin­nyei Jó­zsef is ha­son­ló in­dít­ta­tás­ról szá­mol be:

„Vég­re rám ke­rült a sor és en­gem nem úgy, mint más ko­má­ro­mi gye­re­ket né­met szó­ra ad­tak cse­ré­be, ha­nem azt akar­ták, hogy elő­ször tó­tul ta­nul­jak meg, mert így a ház­nál is majd hasz­no­mat ve­he­tik, ha a lip­tói desz­kát, vagy csert áru­ló tu­ta­jos tó­tok meg­je­len­nek Ko­má­rom­ban és be­ál­lí­ta­nak hoz­zánk üz­le­tük mi­att, vagy ha bocs­kor­ra va­ló bőrt akar­nak ven­ni…”
(Szinnyei 1904)

A cse­rét te­hát konk­rét gaz­da­sá­gi ér­dek hív­ta elő, a zök­ke­nő­men­tes le­bo­nyo­lí­tást pe­dig ép­pen az, hogy a gye­re­kek egy idő­ben, köl­csö­nö­sen vol­tak ki­cse­rél­ve, így mind­két fél­nek ér­de­ké­ben állt, hogy jól bán­jon a ná­la tar­tóz­ko­dó cse­re­gye­rek­kel. Ezért leg­fel­jebb szór­vá­nyos pa­na­szok­kal ta­lál­ko­zunk: egy, az al­só-auszt­ri­ai Her­rn­baum­garten­ból szár­ma­zó adat sze­rint egy oszt­rák fiú egy sze­gé­nyebb cseh csa­lád­hoz ke­rült, ahol ke­mé­nyen kel­lett dol­goz­nia, mi­köz­ben az oszt­rák csa­lád­nál a cseh gye­rek­nek iga­zán jó dol­ga volt (Fielhauer 1978, 122). Alap­já­ban vé­ve azon­ban nem tu­dunk sé­rel­mek­ről, leg­föl­jebb az ét­ke­zé­si szo­ká­sok za­var­ták a más táp­lá­lék­hoz szo­kott jö­ve­vé­nyek gyom­rát. Er­re vo­nat­ko­zó­an szám­ta­lan pél­dát is­me­rünk Al­só-Auszt­ri­á­ból (Fielhauer 1978, 121, 123 stb.). Dana­j­ka La­jos egy tré­fás tör­té­net­ben tu­dó­sít ha­son­ló, Mátyus­földön meg­esett (?) „sé­rel­mek­ről”:

„Ré­gi szo­kás volt mi­fe­lénk, hogy a fa­lu­si gaz­dák a nyá­ri hó­na­pok­ra el­küld­ték ser­dü­lő gyer­me­ke­i­ket nyel­vet ta­nul­ni a he­gyek alat­ti szlo­vák vagy né­met fa­luk­ba. Cse­ré­be pe­dig ide jöt­tek az ot­ta­ni gaz­dák gye­re­kei.
Né­me­lyik csa­lád év­ti­ze­de­kig fenn­tar­tot­ta így a kap­cso­la­tot egy­más­sal, a cse­re mind­két fél­nek hasz­nos volt. A gye­re­kek vi­lá­got lát­tak, meg­ta­nul­ták egy­más nyel­vét, s ez­ál­tal kön­­nyeb­ben bol­do­gul­tak a kö­ze­li nyelv­ha­tár mind­két ol­da­lán.
Az egyik gaz­da hir­te­len ha­ra­gú em­ber hí­ré­ben ál­lott, ezért nem is fo­ga­dott cse­re­gye­re­ket, pe­dig az ő fia már kö­zel állt a ka­to­na­idő­höz, és még nem volt el a fa­lu­ból. Vé­gül rá­szán­ta ma­gát, hogy oda­ad­ja a fi­út. Vá­lasz­tá­sa a Bazin mel­let­ti Grná­dra eset­t, itt egy né­met gaz­dá­val egye­zett meg a cse­ré­ben. Jó lesz a gye­rek­nek a né­met, leg­alább meg­ér­ti majd a re­gu­lát a kö­zös had­se­reg­ben.
A nyár ele­jén el is hoz­ta a né­met gaz­da a lá­nyát. Ez al­ka­lom­ból a szo­kás­hoz il­lő­en min­den­fé­le jó­val meg­ven­dé­gel­ték az új »rokon­t«. Íz­lett is a ma­gyar kony­ha a né­met só­gor­nak, nem győz­te di­csér­ni a há­zi­as­­szony főzt­jét. A gaz­da meg csak kí­nál­ta: »Egyél ko­ma, úgy, mint otthon!« A ven­dég nem is ho­zott szé­gyent a há­zi­ak­ra.
Vis­­sza­fe­lé ma­gá­val vit­te Mol­nár­ék le­gény­fi­át, de előbb meg­egyez­tek, hogy a Ja­ka­bi bú­csú­ra Mol­nár gaz­da ha­za­vi­szi egy nap­ra a lányt, leg­alább vi­szo­noz­za a lá­to­ga­tást, és meg­né­zi a gye­re­ket is.
Úgy is lett, a meg­hí­vás­nak ele­get kel­lett ten­ni, ha­bár az ara­tás mi­att nem szí­ve­sen ment el olyan mes­­szi­re. Szép meg­ér­tés­ben zaj­lott a ven­dég­ség, min­den­ki örült a vi­szont­lá­tás­nak. Mol­nár­nak csu­pán a bú­csúi ebéd nem íz­lett, ha­zai koszt­hoz szo­kott gyom­ra ne­he­zen vet­te be a né­met gom­bó­co­kat, mint­ha a há­tá­ba rak­ta vol­na őket.
Ész­re is vet­te a ház ura, hogy a ven­dég­nek ne­he­zen megy le az étel, ezért kí­nál­gat­ni kezd­te ter­mé­sze­te­sen ma­gya­rul, hogy ne­je és a ven­dé­gek előtt is fi­tog­tas­sa ma­gyar­tu­dá­sát. Sű­rű váll­ve­re­ge­tés köz­ben biz­tat­ta Mol­nárt: »Egyél, ko­ma, otthon!«
Ba­rá­tunk ke­zé­ben meg­állt a vil­la, azt hit­te, ros­­szul hal­lot­ta, de a né­met meg­is­mé­tel­te: »Csak egyél, ko­ma, otthon!« ki­fe­lejt­ve az »úgy mint« sza­va­kat. A hir­te­len ha­ra­gú Mol­nár­nak több se kel­lett, ezt a sér­tést nem bír­ta el­vi­sel­ni. Nem is te­ke­tó­ri­á­zott to­vább, ké­zen fog­ta a fi­át, és fa­kép­nél hagy­ta a do­log­ból mit sem ér­tő há­zi­a­kat:
– Gye­re gye­rek, egyék meg a ma­guk főzt­jü­ket, min­ket vár ott­hon az ara­tás!”
(Danajka 2001, 11–12)

A cse­re­gye­rek­rend­szer ne­ga­tív meg­íté­lé­sé­vel szin­tén leg­fel­jebb szór­vá­nyo­san ta­lál­ko­zunk. Hel­mut Paul Fiel­hauer em­lít egy le­ke­ze­lő oszt­rák meg­nyi­lat­ko­zást: „Hja, igen, a cse­hek még a gye­re­ke­i­ket is elc­serélték…” (Fielhauer 1978, 134). Má­sutt egy kar­in­ti­ai szlo­vén pe­da­gó­gus/po­li­ti­kus vé­le­mé­nyé­re utal, aki sze­rint az ot­ta­ni szlo­vén ki­sebb­ség gyors as­­szi­mi­lá­ci­ó­já­hoz ép­pen a cse­re­gye­rek­rend­szert já­rult hoz­zá. Er­go: a jö­vő­ben sem­mi­kép­pen nem kö­ve­ten­dő gya­kor­lat (Fielhauer 1978, 118–119). Ueli Gyr szá­mol be ar­ról, hogy a ber­ni né­me­tek kö­ré­ben (akik­nek gyer­me­kei fran­cia nyelv és kul­tú­ra meg­is­me­ré­se ér­de­ké­ben a fran­cia nyelv­te­rü­le­ten töl­töt­tek bi­zo­nyos idő­sza­kot) fo­ko­za­to­san nem­tet­szést vál­tott ki ez a gya­kor­lat. A ha­za­tért fi­a­ta­lok kö­ré­ben ugyan­is a he­lyi szo­ká­sok­tól va­ló el­tá­vo­lo­dást ta­pasz­tal­ták, ezért Fran­cia­or­szág he­lyett a sa­ját kan­to­non be­lü­li ta­nu­ló­idő be­ve­ze­té­sét szor­gal­maz­ták (Gyr 1989, 188). Ezek azon­ban tény­le­ge­sen csak szór­vá­nyos je­len­sé­gek, ese­tek, s egé­szé­ben vé­ve, ed­di­gi ada­ta­ink alap­ján a cse­re­gye­rek­rend­szert va­ló­ban po­zi­tív je­len­ség­ként ér­té­kel­het­jük.
Ami több gya­nak­vás­ra ad­hat okot, az a nyelv­ta­nu­lás­nak az a mód­ja (s ezt is a cse­re­gye­rek-rend­sze­ren be­lül szo­kás tár­gyal­ni, bár – mint már em­lí­tet­tem – va­la­mi más­ról, egy má­sik fej­lő­dé­si fá­zis­ról van szó), ami­kor ti­zen­éves fi­a­ta­lok egy bi­zo­nyos ide­gen nyelv el­sa­já­tí­tá­sa cél­já­ból szol­gá­nak, szol­gá­ló­le­ány­nak sze­gőd­tek (lásd pl. Dan­ter 1994, 302; Gyr 1989). Ezek­nek az eset­nek nem is­mer­jük pon­tos, tér­sé­gün­ket érin­tő le­írá­sa­it, nem tud­juk töb­bek kö­zött azt sem, ho­gyan bánt a gaz­da csa­lád­ja a szol­gá­lat­ra oda sze­gő­dött ide­gen aj­kú le­án­­nyal vagy le­gén­­nyel. 20. szá­za­di sváj­ci pél­dák vi­szont ar­ra en­ged­nek kö­vet­kez­tet­ni, hogy a gya­kor­lat­nak meg­vol­tak a ma­ga árny­ol­da­lai is. Nem is a le­küz­den­dő nyel­vi aka­dály je­len­tet­te a fő prob­lé­mát, ha­nem sok­kal in­kább a más kul­tu­rá­lis mi­li­ő­be va­ló be­il­lesz­ke­dés ne­héz­sé­gei, az ott­hon­tól va­ló tá­vol­ság lé­lek­ta­ni szem­pont­jai, a „pót­szü­lők­kel” va­ló konf­lik­tu­sok, fél­re­ér­té­sek, meg nem ér­té­sek fo­ko­zott le­he­tő­sé­gei stb. (vö. Gyr 1989, 192–193). Nap­ja­ink ha­son­ló in­téz­mé­nye az au pair. Alap­ve­tő­en nyelv­ta­nu­lás cél­já­ból utaz­nak fi­a­ta­lok (fő­leg lá­nyok, de fi­úk is) kül­föld­re, hogy ott egy adott csa­lád­nál el­he­lyez­ked­ve be­se­gít­se­nek a min­den­na­pi élet meg­szer­ve­zé­sé­be, el­ső­sor­ban a gye­rek­ne­ve­lés­be. A zö­mé­ben po­zi­tív él­mé­nyek kö­zött vi­szont idő­ről-idő­re ne­ga­tív je­len­sé­gek, vis­­sza­élé­sek is le­je­gyez­he­tő­ek. Ez vi­szont nem zár­ja ki azt a fel­té­te­le­zést, hogy nem le­he­tett ez más­ként pa­rasz­ti kör­nye­zet­ben sem. Gon­dol­junk csak to­váb­bá ar­ra a prob­lé­má­ra, hogy va­jon ma­guk a gye­re­kek (akik ha­szon­él­ve­zői vagy szen­ve­dő ala­nyai – né­ző­pont kér­dé­se! – vol­tak en­nek) mi­ként él­ték meg az egész cse­re­fo­lya­ma­tot. Olyan ese­tek­re gon­do­lok (ami­lye­nek­ről Fiel­hauer már idé­zett mun­ká­já­ban több he­lyen is be­szá­mol), hogy tud­ni­il­lik az (ál­ta­lá­ban a pél­dák­ban cseh) apa ős­­szel sze­kér­re rak­ta ti­zen­éves fi­át, majd el­ko­csi­ká­zott ve­le a leg­kö­ze­leb­bi, oszt­rák la­kos­sá­gú (te­hát né­met nyel­vű) te­le­pü­lés­re, s ott há­zal­va ke­re­sett szá­má­ra cse­re­part­nert. Ha meg­ta­lál­ta, föl­rak­ta az ide­gen gye­re­ket a ko­csi­ra, s már ve­le tért ha­za (pl. Fiel­hauer 1978, 129). Va­jon ho­gyan él­ték meg a gye­re­kek ezt a hir­te­len „csa­lád­vál­tást”. Eh­hez a nép­rajz mel­lett a gyer­mek­lé­lek­tan­nak is le­het­ne tán né­hány szava…

Ös­­sze­gez­ve az el­mon­dot­ta­kat: ed­di­gi ada­ta­ink­ból úgy tű­nik, hogy pa­rasz­ti kör­nye­zet­ben zöm­mel a ka­pi­ta­li­zá­ló­dá­si fo­lya­mat­tal pár­hu­za­mo­san vert gyö­ke­ret (ré­geb­bi, in­kább fő­úri, ér­tel­mi­sé­gi min­tá­ra) a cse­re­gye­rek in­téz­mé­nye. Mó­do­sabb gaz­dák, ke­res­ke­dők, mes­ter­em­be­rek gya­ko­rol­ták, akik­nek va­la­mi­lyen (ál­ta­lá­ban gaz­da­sá­gi) ok­ból ki­fo­lyó­lag szük­sé­gük volt a szom­szé­dos nép(ek) nyel­vé­nek is­me­re­té­re (on­nan ér­ke­zett hoz­zá­juk a cse­léd­ség, idény­mun­ká­sok, ke­res­ke­del­mi kap­cso­la­tok stb.). Ada­ta­ink azt mu­tat­ják – hogy bár a ké­pet a jö­vő­ben, mély­re­ha­tóbb ku­ta­tá­sok se­ge­del­mé­vel még min­den­kép­pen ár­nyal­ni le­het és kell is! – ki­sebb súr­ló­dá­so­kat, fél­re­ér­té­se­ket le­szá­mít­va ezek a kap­cso­la­tok lé­nye­gé­ben va­ló­ban egyet­ér­tés­ben, köz­meg­elé­ge­dés­re bony­olód(hat)­tak le.
Más a hely­zet azok­ban az ese­tek­ben, ami­kor nyelv­ta­nu­lás cí­mén (ürü­gyén) sok­szor kis- vagy fi­a­tal­ko­rú­ak vál­lal­tak mun­kát egy má­sik nyel­vi kör­nye­zet­ben. Ezek­ben az ese­tek­ben sű­rűb­ben ta­lál­ko­zunk vis­­sza­élé­sek­kel, s ezek ál­lít­ha­tó­ak akár pár­hu­zam­ba a dol­go­za­tom ele­jén em­lí­tett nyu­gat-af­ri­kai vagy ro­má­ni­ai pél­dák­kal.

Iro­da­lom

Az aláb­bi köny­vé­szet a hi­vat­ko­zott és fel­hasz­nált iro­dal­mon túl­me­nő­en egyút­tal a té­ma, tér­sé­günk­re vo­nat­ko­zó ma is­mert tel­jes bib­li­og­rá­fi­á­ja is kí­ván len­ni.

András­falvy Ber­ta­lan
1972    Nép­raj­zi jel­leg­ze­tes­sé­gek az észak-me­cse­ki bá­nya­vi­dék gaz­da­sá­gi éle­té­ben. In Az észak-me­cse­ki bá­nya­vi­dék re­gi­o­ná­lis vizs­gá­la­ta. Szerk.: Ruzsás La­jos. Bu­da­pest, 123–167. p.
1978    Die Arbeits­beziehun­gen zwis­chen ungarischen und deutschen Dör­fern in der Umge­bung von Bu­da­pest. In Zur Intereth­nik. Donauschwaben, Sieben­bürg­er Sach­sen und ihre Nach­barn. Szerk.: Inge­borg Weber-Kellermann. Frank­furt am Ma­in: Suhrkam­p, 301–315. p.

Csa­ta­jszkyné Gódány Ág­nes
1995    A cse­re­di­ák­ok­ról. Jó­kai Szó 3. sz., 6. p.

Csoma Zsig­mond
1982    Ada­tok a Kál-völ­gyi cse­re­gye­rek-rend­szer­hez. Cse­re­gye­re­kek és bor­ke­res­ke­de­lem kap­cso­la­ta a 19. szá­zad vé­gén – 20. szá­zad ele­jén. Veszp­rém Me­gyei Mú­ze­u­mok Köz­le­mé­nyei 16. 319–323. p.
1988    Gaz­da­sá­gi, kul­tu­rá­lis és csa­lá­di kap­cso­lat­rend­szer a Ká­li-me­den­ce és Stá­jer­or­szág, va­la­mint a nyu­gat-ma­gyar­or­szá­gi Fel­ső-őrség (Dél-Bur­gen­land) kö­zött (XVIII–XX. szá­zad). In Kap­cso­la­tok rend­sze­re a Ká­li me­den­ce fal­va­i­ban a 18. szá­zad­tól a 20. szá­za­dig. Szerk.: S. Lack­ovits Emő­ke. Veszp­rém: Veszp­rém Me­gyei Mú­ze­u­mi Igaz­ga­tó­ság, 133–164. p.

Dana­j­ka La­jos
2001    Mátyus­föl­di ado­mák. Nové Zámky: AZ Print.

Dan­ter Iza­bel­la
1994    Ada­lé­kok a cse­re­gye­rek-rend­szer­hez a Mátyus­földön. In Interetnikus kap­cso­la­tok a Kár­pát-me­den­ce észa­ki ré­szén. Acta Muse­o­log­i­ca 1–2. Szerk.: Lisz­ka Jó­zsef. Komárom–Dunaszerdahely: Lil­i­um Aurum, 299–308. p.

Fiel­hauer, Hel­mut Paul
1978    Kinder-Wechsel und „Böhmisch-Lernen”. Sit­te, Wirtschaft und Kul­turver­mit­tlung im früheren niederöster­re­ichis­ch-tsche­choslowakischen Grenzbere­ich. Öster­re­ichis­che Zeitschrift für Volk­skunde 32, 115–148. p.

Föl­des Györ­gy
1932    Kukkó­nia lel­ke. Csal­ló­kö­zi tör­té­ne­tek. Košice–Kassa: Ka­zin­czy Könyv- és Lap­ki­adó Szö­vet­ke­zet.
1993    Kukkó­nia lel­ke. Saj­tó alá ren­dez­te, az elő­szót és a jegy­ze­te­ket ír­ta Konc­sol Lász­ló. 2. ki­ad. Po­zsony /Csallóközi Kiskönyvtár/.

Gyr, Ueli
1989    Ausser­häus­liche Lehrzeit, Spracherziehung und Lebenslauf. Eth­nolo­gia Europaea 19, 185–201. p.

Jó­kai Mór
1926    Mi­re meg­vé­nü­lünk. Bu­da­pest /Centenáriumi Ki­adás XIII. Kötet/
1960    Írá­sok éle­tem­ből. Ön­élet­raj­zi írá­sok. Vá­lo­gat­ta, saj­tó alá ren­dez­te, az elő­szót és az utó­szót ír­ta He­ge­dűs Gé­za. Bu­da­pest.
Kósa Lász­ló
1981    Gyer­mek­cse­re és nyelv­ta­nu­lás. In A II. Bé­kés­csa­bai Nem­zet­kö­zi Nép­raj­zi Nem­ze­ti­ség­ku­ta­tó Kon­fe­ren­cia elő­adá­sai. 1. Bu­da­pest–Bé­kés­csa­ba 142–148. p.
1987    Kinder­aus­tausch und Spracher­ler­nen in Ungar­n. Hun­gar­i­an Stud­ies 3/1–2. Bu­da­pest 85–93. p.

Ko­vács Ist­ván, B.
1985    Gömöri ada­lé­kok a szlo­vák–ma­gyar interetnikus kap­cso­la­tok­hoz. In Interetnikus kap­cso­la­tok Észak­ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon. II. Ki­egé­szí­tő kö­tet. Szerk. Sza­bad­fal­vi Jó­zsef – Viga Gyu­la. Mis­kolc: Her­man Ot­tó Mú­ze­um, 53–57. p. /A Mis­kol­ci Her­man Ot­tó Mú­ze­um Nép­raj­zi Ki­ad­vá­nyai 16./

Lisz­ka Jó­zsef
1991    Cse­re­gye­rek-rend­szer a Kis­al­föld észa­ki fe­lén. In A Du­na men­ti né­pek ha­gyo­má­nyos mű­velt­sé­ge. Ta­nul­má­nyok András­falvy Ber­ta­lan tisz­te­le­té­re. Szerk.: Ha­lász Pé­ter. Bu­da­pest: Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság, 505–508. p.
1992    Fe­je­ze­tek a szlo­vá­ki­ai Kis­al­föld nép­raj­zá­ból. Bu­da­pest: OKTK Ma­gyar­ság­ku­ta­tás Prog­ram /A Ma­gyar­ság­ku­ta­tás Könyv­tá­ra XII./
1996    Das Tauschkind-System im slowakischen Teil der Kleinen Tiefebene. Zeitschrift für Balka­nolo­gie (Ber­lin) 32, Nr. 1, 58–72. p.
1997    „Né­met szón vol­tam Hida­son…” A cse­re­gye­rek­rend­szer a Kis­al­föld szlo­vá­ki­ai ré­szén. Iro­dal­mi Szem­le 40, 75–84. p.
2002    A szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok nép­raj­za. Budapest–Dunaszerdahely: Osiris – Lil­i­um Aurum /Osiris Tankönyvek/.
2003a    Zwis­chen den Karpat­en und der Ungarischen Tiefebene. Volk­skunde der Ungarn in der Slowakei. Pas­sau: Lehrstuhl für Volk­skunde /Passauer Stu­di­en zur Volk­skunde 22./.
2003b    Národopis Maïarov na Sloven­sku. Komárno – Duna­jská Streda: Fó­rum inštitút pre výskum menšín – Vyda­vate¾st­vo Lil­i­um Aurum /Interethnica 5./.
2005    Két Du­na keríti… Ta­nul­má­nyok a Csal­ló­köz nép­raj­zá­hoz. Po­zsony: Kalligram /Csallóközi Kiskönyvtár/.

Luzsicza La­jos
1989    If­jú­sá­gom, Ér­sek­új­vár! Bu­da­pest: Mag­ve­tő Ki­adó.

Méry­ová, Mar­gi­ta
1990    O tradícii výme­ny detí ako spô­sobu osvo­jo­va­nia si jazy­ka iných etník. Sloven­ský národopis 38, 574–580. p.

Nagy La­jos
1965    Cse­re gaz­da­le­gé­nyek. Ethno­graphia 76, 610–612. p.

Paládi-Kovács At­ti­la
1981    Cse­re­gye­re­kek. Né­pi kap­cso­la­tok és nyelv­ta­nu­lás a ré­gi Gömör­ben In A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar nem­ze­ti­ség nép­raj­zi ku­ta­tá­sa. Szerk. Ján Botík und Méry Mar­git. Bratislava: Szlo­vák Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Nép­raj­zi In­té­ze­te – Cse­ma­dok Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga, 63–72. p.
1988a    Kinder­tausch und intereth­nis­che Kon­tak­te im Karpaten­beck­en. In Wan­del der Volk­skul­tur in Europa. Festschrift für Gün­ter Wiegel­mann zum 60. Geburt­stag. Szerk. Nils-Arvid Bringéus. Mün­ster: Wax­man­n, 271–279. p. /Beiträge zur Volk­skul­tur in Nord­west­deutsch­land. Band 60./
1988b    Élet­mód, fog­lal­ko­zás, nem­ze­ti­ség. Bá­nyá­szat és er­dei ipar­űzés a ré­gi Gömör­ben. Deb­re­cen: Kos­suth La­jos Tu­do­mány­egye­tem Nép­raj­zi Tan­szék /Gömör Nép­raj­za 14./

Pusko Gá­bor
2003    Szlo­vá­kok, cse­hek, ma­gya­rok Tor­nalján. In Lo­ká­lis vi­lá­gok. Együtt­élés a Kár­pát-me­den­cé­ben. Szerk. Ba­kó Bog­lár­ka. Bu­da­pest: MTA Tár­sa­da­lom­ku­ta­tó Köz­pont, 191–206. p.

Schwarz-Denk, Elis­a­beth
1983    Als Aus­tauschkind in slowakisch­er Fam­i­lie. Karpaten­land (Mün­chen) Nr. 15, 95–97. p

Szep­si Csom­bor Már­ton
1979    Europ­i­ca Vari­etas. Az Elő­szót Ko­vács Sán­dor Iván ír­ta. Bu­da­pest: Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó.

Szin­nyei Jó­zsef. id.
1904    Timár-ház. Nap­ló­jegy­ze­tek 1840. Ko­má­ro­mi La­pok 25, 5. szám, 1. p.

Škovierová, Zi­ta
1994    Tár­sa­dal­mi élet és et­ni­kai ho­va­tar­to­zás. In Interetnikus kap­cso­la­tok a Kár­pát-me­den­ce észa­ki ré­szén. Acta Muse­o­log­i­ca 1–2. Szerk. Lisz­ka Jó­zsef. Komárom–Dunaszerdahely: Lil­i­um Aurum, 292–298. p.

Tallis Ray­mond
2002    Paradiesträumer. Zu Roger San­dalls Polemiken gegen den Kult der Kul­tur. Merkur (Stutt­gart), 56, 1024–1028. p.

Tur­czel La­jos
1987    Az ér­sek­új­vá­ri re­ál­gim­ná­zi­um pad­ja­i­ban. Iro­dal­mi Szem­le 30, 411–422. p.

Ujváry Zol­tán
1984    Az interetnikus ku­ta­tá­sok­ról Észak-Ma­gyar­or­szág né­pi kul­tú­rá­já­nak vizs­gá­la­tá­ban. In Interetnikus kap­cso­la­tok Észak­ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon. Szerk.: Sza­bad­fal­vi Jó­zsef – Viga Gyu­la. Mis­kolc: Her­man Ot­tó Mú­ze­um, 37–51. p. /A Mis­kol­ci Her­man Ot­tó Mú­ze­um Nép­raj­zi Ki­ad­vá­nyai 15./

Vaj­da Lász­ló
2004    Reflex­io­nen zu Roger San­dalls Buch gegen die roman­tis­che Anthro­polo­gie. Anthro­pos 99, 222–230. p.