Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem

Nagy­anyám, Schle­ich­er Imréné Gás­pár Má­ria (Po­zsony 1911 – Bal­a­ton­főka­jár 1995) a cseh­szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re egyez­mény ke­re­té­ben ke­rült Ma­gyar­or­szág­ra 1948-ban. Er­ről az ese­mény­ről csa­lá­dunk­ban so­ha sen­ki nem be­szélt. Nagy­anyám az át­te­le­pü­lést kö­ve­tő­en egyet­len­egy­szer sem lép­te át a cseh­szlo­vák, majd szlo­vák ha­tárt, an­nak el­le­né­re, hogy nagy­apám – amíg egész­sé­ge en­ged­te – éven­te járt ha­za Po­zsony­ba. 1990-ben, má­sod­éves nép­rajz sza­kos hall­ga­tó­ként az­zal a cél­lal ké­szí­tet­tem nagy­anyám­mal in­ter­jút, hogy meg­is­mer­jem a csa­lád tör­té­ne­tét, el­ső­sor­ban Ma­gyar­or­szág­ra te­le­pü­lé­sük s az azt kö­ve­tő moz­gal­mas évek kró­ni­ká­ját. An­nak el­le­né­re, hogy nagy­anyám he­lye­sel­te szán­dé­ko­mat, a több sza­kasz­ban le­zaj­lott be­szél­ge­tés min­den al­ka­lom­mal fél­be­sza­kadt a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­nél: az élet­út azon hely­szí­ne­i­nél, aho­vá a va­ló­ság­ban so­ha nem volt ké­pes vis­­sza­tér­ni az el­be­szé­lő. A tra­u­ma ki­be­szé­lé­sé­nek és fel­dol­go­zá­sá­nak kí­sér­le­te ku­darc­ba ful­ladt. He­lyet­te szü­le­tett az aláb­bi el­be­szé­lés, amely a csa­lád­tör­té­net nagy­anyám sze­mé­ben is vál­lal­ha­tó ré­sze: a ta­ní­tó­vá vá­lás és a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti po­zso­nyi ma­gyar lét – fe­gyel­me­zett stí­lus­ban meg­fo­gal­ma­zott – si­ker­tör­té­ne­te. Az el­be­szé­lést szó sze­rint adom köz­re, a kér­dé­sek és köz­vet­len csa­lá­di uta­lá­sok el­ha­gyá­sá­val.

Apai nagy­apám, Gás­pár nagy­pa­pa po­zso­nyi szü­le­té­sű volt, ott is él­te le az egész éle­tét, az ún. Zuck­er­man­dl-n­e­gyed­ben (a Du­na-part és a Vár­domb kö­zöt­ti te­rü­le­ten), né­met­aj­kú pol­gá­rok kö­zött. Fog­lal­ko­zá­sá­ra néz­ve ha­lász­em­ber volt, de dol­go­zott úszó­mes­ter­ként, va­la­mint te­nisz­pá­lya-üze­mel­te­tő­ként is. A Du­na vi­ze ak­ko­ri­ban olyan tisz­ta volt, hogy a fo­lyó kö­ze­pén „Du­na-uszo­dá­nak” ne­ve­zett für­dő­ző­he­lye­ket le­he­tett ki­ala­kí­ta­ni. Gás­pár nagy­pa­pa nem volt ta­nult em­ber, de an­nál so­kol­da­lúbb. Há­rom fia és há­rom lá­nya volt, rend­kí­vül szi­go­rú­an ne­vel­te őket. Jó­val a szü­le­té­sem előt­t, vi­szony­lag fi­a­ta­lon halt meg, gé­ge­rák­ban.
Ez­zel szem­ben apai nagy­anyám, Zelin­ka Te­ré­zia igen ma­gas kort élt meg. 1856-ban szü­le­tett szin­tén Po­zsony­ban, Gás­pár Jó­zsef­fel 1879-ben kö­tött há­zas­sá­got. Há­zi­as­­szony­ként élt, hi­szen hat gyer­me­két kel­lett fel­ne­vel­nie. Amíg nagy­pa­pa élt, ki­jöt­tek az ő egyet­len fi­ze­té­sé­ből (nem is ros­­szul), ez ak­ko­ri­ban ál­ta­lá­nos­nak volt mond­ha­tó: ál­ta­lá­ban a fér­fi­ak ké­pe­sek vol­tak el­tar­ta­ni csa­lád­ju­kat. Igaz, az igé­nyek is sze­ré­nyeb­bek vol­tak.
Apám, Gás­pár Já­nos 1885-ben szü­le­tett, szin­tén zuk­er­man­dli volt.
Po­zsony vi­lá­gé­le­té­ben két­nyel­vű vá­ros volt: az ipa­ro­sok és ke­res­ke­dők né­met­aj­kú­ak vol­tak, míg a hi­va­tal­nok ré­teg, és a la­kos­ság fenn­ma­ra­dó ré­sze ma­gya­rul be­szélt. Ál­ta­lá­ban min­den po­zso­nyi két nyel­ven ne­vel­ke­dett, a har­ma­dik nyelv – a szlo­vák – csak 1918 után jött be, ami­kor is min­den hi­va­tal­ba szlo­vák tiszt­vi­se­lő ke­rült, ezek rész­ben az ön­kén­tes, rész­ben az ide csá­bí­tott szlo­vák la­kos­ság kö­ré­ből szár­maz­tak. Így lett Po­zsony szlo­vák fő­vá­ros.
Én ma­gam már har­ma­dik ele­mis­ta ko­rom­tól he­ti há­rom órá­ban ta­nul­tam szlo­vá­kul. Így nagy előny­ben vol­tunk a szlo­vák la­kos­ság­gal szem­ben, ame­lyik se ma­gya­rul, se né­me­tül nem igye­ke­zett so­ha meg­ta­nul­ni. A po­zso­nyi ma­gya­rok et­től kezd­ve há­rom nyel­ven be­szél­ve nőt­tek fel.
Már em­lí­tett apai nagy­anyám (Zelinka Te­ré­zia) egyéb­ként ma­ga is fé­lig szlo­vák szár­ma­zá­sú volt, de ér­de­kes mó­don csak né­me­tül tu­dott, és még ma­gya­rul sem ta­nult meg so­ha, nem­hogy szlo­vá­kul. Rop­pant gon­dos há­zi­as­­szony volt, de tel­je­sen ki­me­rült a hat gyer­mek fel­ne­ve­lé­sé­ben. Bér­ház­ban él­tek, mint ak­ko­ri­ban min­den­ki. La­ká­sok ak­ko­ri­ban kor­lát­lan men­­nyi­ség­ben áll­tak ren­del­ke­zés­re (egy-­e­gy há­zi­úr tu­laj­do­ná­ban), vá­lo­gat­ni le­he­tett az ala­cso­nyabb, il­let­ve ma­ga­sabb bé­rű la­ká­sok kö­zött. (La­kás­prob­lé­ma egy­sze­rű­en nem lé­te­zett.)
A Gás­pár csa­lád egyéb­ként kis­ne­me­si ok­le­ve­let őr­zött a csa­lá­di „irat­tár­ban”, kis­ne­me­si elő­ne­vük­kel együtt a pon­tos csa­lád­név Galán­tai Gás­pár volt, de nem így hasz­nál­ták. Volt egy por­ce­lán tál, ame­lyen sze­re­pelt a csa­lá­di cí­mer: egy tö­rök szab­lyát tar­tó kar va­la­mint egy tur­bán lát­ha­tó raj­ta. Ez a ne­me­si szár­ma­zás egyéb­ként ál­lan­dó csa­lá­di per­pat­var­ok kút­fe­je volt. Zelin­ka nagy­anya ugyan­is rend­sze­re­sen zak­lat­ta fér­jét, hogy néz­zen utá­na a bir­tok­nak: kell, hogy le­gyen va­la­mi örök­ség, föld… Hát hi­szen rá­juk fért vol­na! Ad­dig-ad­dig zsör­tö­lő­dött nagy­anya, míg a hir­te­len ha­ra­gú Gás­pár nagy­pa­pa szét nem szag­gat­ta, és el nem tü­zel­te az ok­má­nyo­kat, s ily mó­don pon­tot nem tett a do­log vé­gé­re. Édes­apám ké­sőbb vér­sze­met ka­pott, és úgy 1920 tá­ján egy ügy­véd­del el­uta­zott Galán­tára, de ad­dig­ra már sem­mit sem le­he­tett ki­nyo­moz­ni – az ad­dig­ra szlo­vák­ká vál­to­zott hi­va­ta­lok­ban ilyes­mi­vel nem fog­lal­koz­tak.
Ha vé­gig­gon­dol­juk a Gás­pár csa­lád vi­szo­nya­it, bi­zony el kell is­mer­ni: ti­pi­kus mo­nar­chia­be­li po­zso­nyi csa­lád vol­tak. Szlo­vák nagy­anya és ma­gyar nagy­apa né­me­tül be­szél­nek egy­más­sal, de a fi­ú­kat (köz­tük apá­mat) már ma­gyar is­ko­lá­ba já­rat­ják – így ő már két „anya­nyel­vű” lett. En­nek oka egyéb­ként, hogy ér­zel­mi­leg a csa­lád min­dig is ma­gyar­ság­hoz hú­zott, akár­csak a tel­jes po­zso­nyi né­met­ség. Az én gyer­mek­ko­rom­ban ez a két nem­ze­ti­ség tel­jes egyet­ér­tés­ben élt.
Hogy mi­ért nem tu­dott Gás­pár nagy­apám ma­gya­rul? Az ő is­ko­lás évei a múlt szá­zad kö­ze­pé­re es­tek, és ak­ko­ri­ban Po­zsony­nak eb­ben a vá­ros­rész­ében egy­ál­ta­lán nem mű­kö­dött ma­gyar is­ko­la, és az egész Zuck­er­man­dli-n­e­gyed­ben szin­te csak né­met szót hall­ha­tott. (Az ő ap­ja, te­hát az én déd­apám még Galán­tán él­te le az éle­te nagy ré­szét, és min­den bi­zony­­nyal ma­gya­rul be­szélt, de úgy lát­szik a Po­zsony­ba át­te­le­pü­lés ak­ko­ri­ban egy­faj­ta nyelv-vesz­tés­sel jár­ha­tott.) Így tör­tén­he­tett, hogy apám is né­me­tül ta­nult meg elő­ször, hi­szen ott­hon ezt hall­hat­ta. Az­tán a hat ele­mit már ma­gyar is­ko­lá­ban vé­gez­te, majd nyom­dász­nak ta­nít­tat­ták, és ez a négy-öt éves szak­is­ko­lai ok­ta­tás szin­tén ma­gyar nyel­ven folyt. Ké­sőbb az­tán, már kép­zett nyom­dász­ként nagy elő­nyé­re vált apám­nak ez a két­nyel­vű­ség, hi­szen nem­csak a Mo­nar­chia nyom­dá­i­ban volt ez lét­szük­ség­let, de még az el­ső cseh köz­tár­sa­ság ide­jén is csak így kap­ha­tott ál­lást.
Jel­lem­ző volt egyéb­ként ezek­re az as­­szi­mi­lá­ló­dott po­zso­nyi „ma­gya­rok­ra”, hogy egé­szen tö­ké­le­te­sen so­ha nem ta­nul­tak meg ma­gya­rul, vi­szont ki­zá­ró­lag ma­gya­rul vol­tak haj­lan­dók be­szél­ni. Ha­lá­lu­kig el­kö­vet­ték pél­dá­ul ugyan­azo­kat a nyelv­ta­ni hi­bá­kat, ame­lyek gyer­mek­ko­ruk­ban rá­juk ra­gad­tak.
Test­vé­rei kö­zül édes­apám csak a fi­úk­kal tar­tot­ta a kap­cso­la­tot. A má­so­dik fiú, Kár­oly fes­tő­nek ta­nult, te­hát szin­tén ipa­ros lett, ami nagy­apám­ra néz­ve nagy di­cső­ség, mert hat gyer­me­ket ak­ko­ri­ban föl­ne­vel­ni és ki is ta­nít­tat­ni igen nagy tel­je­sít­mény volt. Kár­oly te­het­sé­ges fiú volt. Nem csak má­zolt és cím­táb­lá­kat fes­tett, ha­nem fest­mé­nye­ket is, és ra­jon­gott a szép ké­pe­kért. Kár­oly gyer­me­kei mind­an­­nyi­an el­szlo­vá­ko­sod­tak, kö­szön­he­tő­en a szlo­vák fe­le­ség­nek és a szlo­vák is­ko­láz­ta­tás­nak. őket már én is csak hír­ből is­mer­tem, mert édes­apám na­gyon ne­hez­telt rá­juk, és meg is sza­kí­tot­ta a kap­cso­la­tot ve­lük.
A har­ma­dik fiú­test­vér, Jó­zsef szin­tén ki­ta­nul­ta az ipart: be­lő­le bá­do­gos lett. A há­bo­rú után őt is át­te­le­pí­tet­ték Ma­gyar­or­szág­ra, ám ha­ma­ro­san meg­halt. Gyer­me­kei nem vol­tak. A lány­test­vé­re­i­vel apám nem tar­tot­ta a kap­cso­la­tot, hogy mi­ért, az nem de­rült ki so­ha.
A Gás­pár csa­lá­dot az el­ső vi­lág­há­bo­rú szór­ta szét. Még jó­val a há­bo­rú előt­t, 1906 tá­ján, ami­kor édes­apám meg­nő­sült, úgy ta­lál­ta: na­gyobb ke­re­se­te le­het­ne Bécs­ben, mint Po­zsony­ban. An­nak ide­jén a két vá­ros kö­zött olyan szo­ros volt a kap­cso­lat, hogy vil­la­mos he­lyi já­rat kö­töt­te ös­­sze őket. (Volt egy ki­szá­mo­ló is er­ről: „An­­nyi baj le­gyen, csak a bé­csi vil­la­mos men­jen”.) Csak egy köl­töz­kö­dés volt az egész, la­kást ugyan­úgy le­he­tett bé­rel­ni Bécs­ben, mint Po­zsony­ban. Így tör­tént, hogy Józsa nő­vé­rem már ott szü­le­tett (1908-ban). Ezért gon­do­lom, hogy leg­ké­sőbb 1907-ben köl­töz­het­tek át, te­hát mind­járt az es­kü­vő után. Elég jól él­tek, de an­­nyit nem ke­re­sett apám, hogy anyám­nak ne kell­jen dol­goz­nia. Ka­to­na­ga­tyá­kat varrt oda­ha­za mint be­dol­go­zó – min­den hé­ten egy bi­zo­nyos men­­nyi­sé­get kel­lett le­szál­lí­ta­nia. Singer var­ró­gé­pé­vel így egé­szí­tet­te ki apám nyom­dász­bé­rét. Egyéb mun­kát vál­lal­ni egy as­­szony­nak nem volt le­he­tő­sé­ge ak­ko­ri­ban – egy­sze­rű­en nem volt szo­kás, hogy egy nő mun­ká­ba jár­jon.
Anyám ott­ho­ni mun­ka­vál­la­lá­sa ne­kem nagy szív­fáj­dal­mam volt. Bár ak­kor még csak há­rom éves le­het­tem, em­lék­szem, hogy Aiholz­gasse-i eme­le­ti la­ká­sunk ab­la­ká­ból ki­bá­mul­va vá­gya­koz­va néz­tem a nagy par­kot, és bor­zasz­tó­an sze­ret­tem vol­na oda­kint ját­sza­ni, de mi­vel édes­anyám­nak sza­bad­ide­jé­ben varr­nia kel­lett, mi is be­szo­rul­tunk a la­kás­ba nő­vé­rem­mel. Mi­kor lát­tuk, hogy kész a he­ti ga­tya­cso­mag, ak­kor már ro­han­tunk is öl­töz­köd­ni… Csak ilyen­kor sé­tál­hat­tunk.
Ér­de­kes do­log, szin­te hi­he­tet­len is, hogy 1911-ben szü­let­tem, és 1914-ben a há­bo­rú ki­tö­ré­se­kor el is hagy­tuk Bé­cset, és még­is min­den­re olyan jól em­lék­szem. Le­het per­sze, hogy a szü­le­im el­be­szé­lé­se alap­ján is, és le­het, hogy egy s mást hoz­zá is ál­mod­tam, de tö­ké­le­te­sen em­lék­szem pél­dá­ul a la­kás­ra, az ut­cák­ra, ar­ra, hogy apám es­te, mi­kor fá­rad­tan ha­za­ér­ke­zett, sé­tál­ni vitt min­ket, meg-meg­áll­tunk a gesz­te­nye­sü­tő előt­t, és én ak­kor „manon­it” kér­tem Maroni he­lyett… még az il­la­tá­ra is em­lék­szem. Az­tán ar­ra is, hogy mi­lyen sok­szor volt prob­lé­ma szá­munk­ra, hogy édes­apám sztráj­kolt. A nyom­dász-szak­szer­ve­zet an­nak ide­jén az SZDP egyik osz­lo­pa volt. A sztrájk szá­munk­ra an­­nyit je­len­tett, hogy apám ke­ve­sebb pénzt ho­zott ha­za, de ak­ko­ri­ban már lé­te­zett szak­szer­ve­ze­ti se­gély, és az­zal ki tud­tuk böj­töl­ni a ne­héz idő­ket. Es­te ha­za­jött, és be­je­len­tet­te, hogy „megint sztráj­ko­lunk”, mi­re mind­an­­nyi­un­kon erőt vett a szo­mo­rú­ság, csak ő volt rop­pant lel­kes. Nem éhez­tünk, nem fáz­tunk, de az ak­ko­ri ti­pi­kus mun­kás­élet szű­kös­sé­gét azért érez­tük. Szó­ra­ko­zás­ra nem telt, két pár ci­pő­nél több nem ju­tott so­ha. De hát ez ad­ha­tott a mun­kás­ság­nak erőt ar­ra, hogy ki­har­col­ja egy­részt a 8 órás mun­ka­időt, más­részt a bér­ren­de­zé­se­ket – én már ak­ko­ri­ban tud­tam jól, mi is az a Kollek­tiv Vert­rag, amit a mun­ka­adó az al­kal­ma­zot­tak­kal kö­tött. Ki­csi ko­rom óta tisz­tá­ban vol­tam ve­le, hogy édes­apám azért sztráj­kol, hogy ja­vít­has­sa­nak ezen a Ver­trag-on. Éle­sen em­lék­szem ar­ra a ri­a­da­lom­ra is, ami­kor 1914-ben, há­rom éves ko­rom­ban ki­tört a vi­lág­há­bo­rú, és édes­apám­nak az el­sők kö­zött kel­lett be­vo­nul­nia a K. u. K. re­gi­ment­be, mint 13-as hon­véd. Ez szá­munk­ra azt je­len­tet­te, hogy anyám­nak két gye­rek­kel ha­di­se­gély­ből kel­lett meg­él­nie – és igen ha­mar ki­de­rült, hogy ez le­he­tet­len.
Anyám csa­lád­ja szin­tén jel­leg­ze­tes Mo­nar­chia-bé­li csa­lád. Anyai nagy­apá­mat Ehren­werth Hu­gó­nak hív­ták, ami igen be­szé­des név, hi­szen „tisz­te­let­re­mél­tó”-t je­lent. A Szu­dé­ta-vi­dék­ről szár­ma­zott, Neu­titschein köz­ség­ből, anyai ágon posz­tó­ké­szí­tő ipa­ros, apai ágon zsel­lér­csa­lád­ból. Ár­va gye­rek hí­ré­ben állt, s mi­vel igen szűk­sza­vú volt, szá­mom­ra nem de­rült ki so­ha, ho­gyan lett be­lő­le még­is nyom­dász. Nyil­ván még ki­ta­nít­hat­ták a szü­lei, mi­e­lőtt el­ve­szí­tet­te vol­na őket, azu­tán ván­dor­bo­tot fo­gott, mint a ki­ta­nult ipa­ro­sok ál­ta­lá­ban. Kap­tak egy bi­zo­nyít­ványt a vég­zett­sé­gük­ről, amely fel­ha­tal­maz­ta őket, hogy a Mo­nar­chia bár­mely vá­ro­sá­ban vál­lal­hat­nak mun­kát. Né­hány hé­tig-hó­na­pig dol­goz­tak va­la­hol, ta­pasz­ta­la­to­kat gyűj­töt­tek, majd odébb­áll­tak. Szó­val így ván­do­rol­gat­va ke­rült nagy­apám Észak-Mor­va­or­szág­ból Bur­gen­land­ba, pon­to­sab­ban Ober­wart­ba, az­az Fel­ső­őr­re. Ér­de­kes, hogy Fel­ső­őr szin­tén két­nyel­vű köz­ség volt, bár Hu­gó nagy­apám csak né­me­tül be­szélt, még­pe­dig igen szé­pen, el­len­tét­ben édes­apám­mal, és ál­ta­lá­ban a cuk­er­man­dli-­di­alek­tust be­szé­lő po­zso­nyi­ak­kal. Igen jó szak­em­ber­nek is kel­lett len­nie, mert ha­ma­ro­san ve­ze­tő po­zí­ci­ó­hoz ju­tott a fel­ső­őri nyom­dá­ban, ahol az Ober­warter Zeitung-ot nyom­ták. Saj­nos – mint mond­tam – az ő csa­lád­já­ról nem tu­dok sem­mit, nem is em­le­get­te so­ha a gyer­mek­ko­rát, csak an­­nyit, hogy ne­héz volt. En­nek el­le­né­re úgy meg­áll­ta he­lyét az élet­ben, hogy – mi­kor úgy hoz­ta a sors – még ben­nün­ket is be tu­dott fo­gad­ni. Környék­sz­erte meg­be­csült szak­em­ber volt.
Egy Fel­ső­őr kör­nyé­ki, komjáti szü­le­té­sű, szin­tén ár­va le­ányt vett el fe­le­sé­gül, akit Gaál Kathar­iná­nak hív­tak, és bár fe­le­rész­ben ma­gyar szár­ma­zá­sú volt, ő is csak né­me­tül tu­dott. Két lá­nyuk (Amá­lia, és az anyám: Józsa) va­la­mint egy fi­uk szü­le­tett (Hugo), mind­há­rom Fel­sőőrött lát­ta meg a nap­vi­lá­got. Katha­ri­na azon­ban ha­ma­ro­san meg­halt, és nagy­apám már öz­vegy volt, mi­kor édes­anyá­mat, va­la­mint Józsa nő­vé­re­met és en­gem be­fo­ga­dott a szü­lői ház­ba, hogy ná­la vé­szel­jük át a vi­lág­há­bo­rút.
Hogy egy ma­gyar–né­met csa­lád­ban vé­gül mi lett az ural­ko­dó nyelv, az dön­töt­te el, hogy a csa­lád mi­lyen kör­nyé­ken te­le­pe­dett le, és ott mi­lyen is­ko­lák áll­tak ren­del­ke­zés­re. So­ha nem lé­te­zett azon­ban tu­da­tos el­kü­lö­nü­lés (hogy én ma­gyar va­gyok, te pe­dig né­met), a gya­kor­lat­ban tel­jes test­vé­ri­ség­ben folyt az együtt­élés, és min­den­ki igye­ke­zett a má­sik nyel­vén is úgy-a­h­ogy kom­mu­ni­kál­ni. An­nak ide­jén ez egy­sze­rű­en sem­mi­fé­le prob­lé­mát nem je­len­tett.
Ehren­werth nagy­apám pél­dá­ul, an­nak el­le­né­re, hogy nem tu­dott ma­gya­rul, olyan ön­tu­da­tos ma­gyar ér­zel­mű em­ber volt, hogy leg­idő­sebb fi­át, Hugot a fel­ső­őri ka­to­li­kus ma­gyar is­ko­lá­ba írat­ta (volt még ezen­kí­vül egy re­for­má­tus ma­gyar és egy evan­gé­li­kus né­met is­ko­la is a vá­ros­ban), majd ma­gyar ta­ní­tó­nak ta­nít­tat­ta ki. ő lett azu­tán az a má­ig is is­mert csor­nai kán­tor ta­ní­tó (ké­sőbb ének­kar­ve­ze­tő, kar­mes­ter is), akit an­­nyi­ra meg­be­csül­tek, hogy a csor­nai is­ko­lá­ban már­vány­táb­lát ál­lí­tot­tak a tisz­te­le­té­re. Ifj. Ehren­werth (ké­sőbb Éne­kes) Hugo egyéb­ként ma­gyar ne­mes lányt is vett el fe­le­sé­gül, s gyer­me­kei már egy­ál­ta­lán nem ta­nul­tak meg né­me­tül, amit az­tán ké­sőbb meg is bán­tak. Amo­lyan iga­zi nép­ta­ní­tó volt, ének­kart, ze­ne­kart is ve­ze­tett Csor­nán. Meg­be­csült­sé­gét jól mu­tat­ja, hogy ami­kor Csor­nán új temp­lo­mot épít­tet­tek, a temp­lom­bel­ső fres­kó­i­nak egyi­ke őt áb­rá­zol­ja gyer­me­kei kö­ré­ben.
Ehren­werth nagy­pa­pa leg­idő­sebb lá­nya Amá­lia név­re hall­ga­tott, és ugyan­ak­kor hur­col­ko­dott Ober­wart­ból Bécs­be, mint édes­anyá­mék Po­zsony­ból, ugyan­azon a na­pon is es­küd­tek, s fér­je, Franz Tom­a­sits ugyan­csak nyom­dász volt, aki szin­tén úgy ta­lál­ta, hogy Bécs­ben jobb meg­él­he­tés kí­nál­ko­zik, mint szü­lő­he­lyén. Ös­­sze­kö­töt­te emel­lett a két csa­lá­dot, hogy itt is, ott is két le­ány­ka volt, s rá­adá­sul bé­csi ott­ho­na­ink is kö­zel vol­tak egy­más­hoz.
A Tom­a­sits szláv ere­de­tű név, de ér­de­kes mó­don Franz Tom­a­sits ma­gát ma­gyar­nak val­ló kő­sze­gi szár­ma­zá­sú em­ber volt, aki egy­for­mán jól be­szélt ma­gya­rul és né­me­tül is. Idő­sebb le­á­nyuk, Amá­lia 12 esz­ten­dős ko­rá­ban halt meg szív­baj­ban, ki­seb­bik pe­dig az az Ir­ma uno­ka­test­vé­rem, aki­nek be­szé­de a mai na­pig a csa­lád­ban leg­jel­lem­zőbb mó­don őriz­te meg azt a haj­da­ni né­met-ma­gyar be­széd­mó­dot. A Tom­a­sits csa­lád­ban – akár­csak ná­lunk – ál­lan­dó­an vál­tott nyel­ven be­szél­tek – min­dig azt a ki­fe­je­zést hasz­nál­tuk, és azon a nyel­ven, ami az adott be­széd­hely­zet­ben a leg­job­ban al­kal­maz­ha­tó­nak tűnt. Vol­ta­kép­pen fel sem tűnt, hogy két nyel­ven be­szé­lünk: nő­vé­rem­mel mind­vé­gig, de még ta­ná­ra­ink­kal is a pol­gá­ri is­ko­lá­ban gya­kor­ta elő­for­dult, hogy né­met­re s megint vis­­sza ma­gyar­ra for­dult a be­széd. Ez is jól mu­tat­ja, hogy a Mo­nar­chia né­pei alap­ve­tő­en bé­kes­ség­ben és nyu­ga­lom­ban él­tek, és nem vol­tak nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek. Ami azu­tán tör­tént, azért egye­dül a po­li­ti­ka fe­le­lős.
A for­du­lat az el­ső vi­lág­há­bo­rú vé­ge volt. Egész ad­dig egy ki­fe­je­zet­ten sza­bad szel­le­mű élet jel­le­mez­te a Mo­nar­chi­át, de leg­alább­is Po­zsonyt és Bé­cset. A ki­egye­zés­sel min­den­ki jól járt, sza­ba­don él­he­tett, ki mi­lyen nyel­ven szó­lalt meg, úgy vá­la­szol­tak ne­ki, akár al­kal­ma­zot­ti vi­szony­ról, akár ál­lás­ke­re­sé­sé­ről, vagy hi­va­ta­li ügy­ről volt szó. Meg­lá­tá­som sze­rint, ha nem az tör­tént vol­na, ami, ak­kor sem kö­vet­ke­zett vol­na be az, ami­től so­kan an­­nyi­ra tar­tot­tak, hogy ti. sok ma­gyar el­né­me­te­se­dik, ha­nem ép­pen el­len­ke­ző­leg. Sa­ját csa­lá­dun­kon is lát­tam, hogy a ma­gyar­ság­nak mek­ko­ra as­­szi­mi­lá­ló ere­je volt. Mi­helyst va­la­ki meg­ta­nult ma­gya­rul vagy csak egy­sze­rű­en ma­gyar kör­nye­zet­be ke­rült, lel­ke­sen hasz­nál­ta a nyel­vet. Leg­szebb pél­dá­ja en­nek ugye édes­apám, aki a ma­ga ál­lan­dó hi­bá­i­val, de ki­zá­ró­lag ma­gya­rul volt haj­lan­dó szól­ni hoz­zánk. De itt volt a nagy­apá­tok köpc­sényi szár­ma­zá­sú nagy­any­ja is, akit né­me­tül meg­szó­lal­ni nem hal­lot­tunk so­ha!
Vis­­sza­tér­ve az el­ső vi­lág­há­bo­rú je­len­tet­te for­du­ló­pont­hoz, kö­zös volt a két Ehren­werth-lány, az­az Józsa (anyám) és Amá­lia sor­sá­ban az is, hogy a há­bo­rút mind­ket­ten Fel­sőőrött vé­szel­ték át lá­nya­ik­kal. (F. Tom­a­sit­s-t is az el­sők kö­zött hív­ták be, akár­csak apá­mat, bár ak­ko­ri­ban úgy tűnt, ha­ma­ro­san le­sze­rel­het­nek. Hi­szen Fe­renc Jó­zsef is ezt ígér­te…). Malc­si né­ni azon­ban ügye­seb­ben járt el, mint mi: be­zár­ta a la­ká­sát, és fi­zet­te to­vább a lak­bért, szá­mít­ván ar­ra, hogy bár­mi­kor vis­­sza­tér­het­nek Bécs­be. Édes­anyám ez­zel szem­ben ki­ürí­tet­te a la­kást, a bú­to­ro­kat fel­hord­ták a pad­lás­ra… ő te­hát nyit­va hagy­ta a kér­dést, ho­vá is ke­rül­jön a csa­lád a há­bo­rú után.
Bár a há­bo­rú négy éve alatt na­gyon so­kat éhez­tünk, a négy gye­rek éle­te igen vi­dá­man zaj­lott. Mint em­lí­tet­tem, mind a né­gyen a ma­gyar ka­to­li­kus is­ko­lá­ba jár­tunk.
Az­tán jött az ös­­sze­om­lás, Ma­gyar­or­szág szét­szab­da­lá­sa, és a há­rom Ehren­werth gye­rek há­rom kü­lön­bö­ző or­szág ál­lam­pol­gá­ra lett, anél­kül, hogy át­lép­ték vol­na a ha­tárt.
A hi­va­ta­los ren­de­let úgy szólt, hogy a Mo­nar­chia min­den ka­to­ná­ja ott sze­rel­jen le, ahol szü­le­tett, “ami­lyen il­le­tő­sé­gű”. Édes­apám ak­kor az Elzász–Lotharingiai vo­na­lon volt, on­nan ver­gő­dött he­te­kig ha­za­fe­lé Po­zsony­ba, de azt ak­kor már Bratislavá­nak hív­ták. (Nem se­be­sült meg, de a négy évet fo­lya­ma­to­san lö­vész­ár­kok­ban töl­töt­te, és ren­ge­te­get éhe­zett. Mind­ös­­sze két­szer ka­pott sza­bad­sá­got. A fron­ton sze­rez­te azt a ször­nyű re­u­má­ját, ami azu­tán ha­lá­lig kí­noz­ta. Meg­őszül­ve tért ha­za, szót­lan, halk sza­vú em­ber­ként, pe­dig előt­te ugyan­olyan hir­te­len ter­mé­sze­te volt, mint az ap­já­nak. Mi, gye­re­kek szin­te ide­gen­ked­ve néz­tünk rá.) Szó­val Po­zsony­ban sze­relt le, de nem volt la­ká­sa, leg­idő­sebb nő­vé­re, Má­ria (Mici né­ni) fo­gad­ta be egy szo­ba-kony­hás kis la­ká­sá­ba.
Köz­ben Bur­gen­land is, Bécs is Auszt­ri­á­hoz ke­rült, de apánk – mi­kor már le­he­tett – azt ír­ta, hogy Po­zsony­ban, az ő szü­lő­vá­ro­sá­ban akar le­te­le­ped­ni, tar­toz­zék bár­me­lyik or­szág­hoz. Ne­künk vi­szont ké­rel­mez­ni kel­lett, hogy en­ged­je­nek be a cse­hek. Ez sok­kal to­vább tar­tott, mint gon­dol­ni le­he­tett: a cse­hek rá­tet­ték a ke­zü­ket a „szlo­vák fő­vá­ros­ra”, meg­száll­ták a Fel­vi­dé­ket – mi ak­kor hal­lot­tuk elő­ször a Bratisla­va ne­vet – és jó ide­ig sen­kit sem en­ged­tek be Po­zsony­ba. Hó­na­pok múl­va si­ke­rült ki­jár­ni az en­ge­délyt. Vég­re el­in­dul­tunk – Li­get­fa­lu irá­nyá­ba, de Csor­nán meg­áll­tunk, mert az a hír jár­ta, hogy megint le­zár­ják a liget­falusi hi­dat. He­te­kig vesz­te­gel­tünk nagy­bá­tyá­mék­nál. A híd­fők­nél cseh le­gi­o­nis­ták áll­tak őrt, jel­leg­ze­tes csú­csos, tol­las sü­ve­gük­kel. (A vi­lág­há­bo­rú el­ső vagy má­so­dik évé­ben át­áll­tak az el­len­ség ol­da­lá­ra, és lé­gi­ót szer­vez­tek Orosz­or­szág­ban, így az­tán – ide­jé­ben ki­lép­ve az oszt­rák-ma­gyar had­se­reg­ből – győz­tes­ként ke­rül­tek ki a há­bo­rú­ból.) Vé­gül át­en­ged­tek, de még ké­zi­pog­­gyászt sem vi­het­tünk ma­gunk­kal, s bi­zo­nyí­ta­nunk kel­lett, hogy apánk Po­zsony­ban van. Va­gyis Bratislavában.
Így tör­tént, hogy édes­anyám min­den ru­ha­da­rab­ból ket­tőt adott ránk, sze­ren­csé­re ősz fe­lé járt már az idő. Jó kö­vé­rek let­tünk, de vé­gül ez lett min­den va­gyo­nunk, ami ak­kor raj­tunk volt. 1918 ősze volt. És most ho­vá men­jünk?
Mici né­ni be­fo­ga­dott ben­nün­ket is, ná­la a föl­dön el­alud­hat­tunk. Ke­nyér­ke­re­ső ak­kor Mici né­ni volt egye­dül, mint do­hány­gyá­ri mun­kás. A fér­je egy mi­hasz­na, mun­ka­ke­rü­lő ma­gyar em­ber volt, azt hi­szem al­ko­ho­lis­ta is. Nagy­né­ném­nek si­ke­rült min­den­nap egy bi­zo­nyos men­­nyi­sé­gű do­hány­le­ve­let ki­csem­pész­nie a gyár­ból, ami­ből édes­anyám ci­ga­ret­tát gyár­tott, a fér­je pe­dig el­ad­ta, és mind­járt vett is raj­ta bort.
Édes­apám­nak nem si­ke­rült azon­nal el­he­lyez­ked­nie, mert óri­á­si volt a zűr­za­var. Az el­ső idők­ben csak szlo­vák új­sá­gok je­len­het­tek meg, és ő nem tu­dott szlo­vá­kul (be­tű­sze­dő volt, de a mon­tőr­ség­hez is elég jól ér­tett), de azu­tán elég ha­mar ki­de­rült, hogy a mi ma­gyar és né­met Po­zso­nyunk nem le­het meg csu­pán szlo­vák új­sá­gok­kal! Né­hány hó­na­pon be­lül – ez ak­kor hos­­szú idő­nek tűnt, mert na­gyon ke­ser­ves idő­szak volt – egy ak­kor ala­kult nyom­dá­nál, a Sloven­ská po­li­ti­ka nyo­má­sá­nál ka­pott ál­lást édes­apám, ép­pen mert két nyel­vet is tu­dott. Az iga­zi nyo­mor­nak ak­kor kez­dett vé­ge len­ni. Ér­de­kes mó­don a szlo­vák ha­tó­sá­gok­nak ak­kor még eszük ágá­ba sem ju­tott a ma­gyar is­ko­lá­kat le­épí­te­ni. Kez­det­ben per­sze ká­osz volt: sen­ki sem tud­ta, mi ma­gya­rok, né­me­tek mi­lyen jo­go­kat ka­punk, mit ve­szí­tünk el. Ele­in­te mű­köd­tek még az egy­há­zi ele­mi is­ko­lák, és az ál­la­mi gim­ná­zi­u­mok mel­lett is meg­volt még az evan­gé­li­kus lí­ce­um és a ma­gyar ki­rá­lyi le­ány­gim­ná­zi­um.
Szó­val, ele­in­te min­den bi­zony­ta­lan volt, az­tán si­ke­rült vég­re egy szük­ség­la­kást sze­rez­ni, a Blu­men­tal-ban (ez Po­zsony egyik ne­gye­de), a né­hai tég­la­ka­szár­nyák­ban. A ka­szár­nyá­ban két egy­szo­ba-kony­hás la­kás nyílt egy elő­szo­ba-mos­dó­ba, ami kö­zös he­lyi­ség­nek szá­mí­tott. So­ká­ig él­tünk ott, és mi gye­re­kek na­gyon jól érez­tük ma­gun­kat, mert ha­tal­mas gye­rek­se­reg volt, igen nagy ját­szó­tér. Ér­de­kes, hogy ott is csu­pán ma­gyar és né­met szót hal­lot­tunk egész idő alat­t.
Mi­kor vis­­sza­ke­rül­tünk Po­zsony­ba, szü­le­ink ta­na­kod­ni kezd­tek, mi­lyen is­ko­lá­ba is íras­sa­nak ben­nün­ket, és vé­gül úgy dön­töt­tek: ki­tar­ta­nak a ma­gyar ne­ve­lés mel­lett. Per­sze jel­lem­ző­en a po­zso­nyi ok­ta­tá­si vi­szo­nyok­ra, ami­kor édes­anyám el­vitt a 2. osz­tály kö­ze­pén be­írat­ni, a ta­ní­tó meg­kér­dez­te, hogy tu­dok-e né­me­tül, mert az órák egy ré­sze né­me­tül folyt. (kö­rül­be­lül úgy kell el­kép­zel­ni, mint egy mai két­tan­nyelvű gim­ná­zi­u­mot.) Na, ide vet­tek fel fél­év­kor.
Az­tán har­ma­di­kos ko­rom­ra le­tisz­tult va­la­me­lyest a po­zso­nyi ok­ta­tás hely­ze­te. Min­den­ki sza­ba­don vá­laszt­ha­tott is­ko­lát, de csak szín­ma­gyar, szín­szlo­vák, és né­met is­ko­lák ala­kul­tak – a ko­ráb­bi, sze­rin­tem igen hasz­nos ke­ve­re­dés meg­szűnt. Így ke­rül­tem har­ma­dik-ne­gye­dik osz­tály­ban a Szé­na té­ri ma­gyar is­ko­lá­ba, ahol egyéb­ként a nő­vé­rem is vég­zett.
Józsa jobb ta­nu­ló volt ná­lam és min­den szem­pont­ból élet­ké­pe­sebb – szü­le­ink már ak­kor el­dön­töt­ték, hogy pol­gá­ri­ba írat­ják, ami lá­nyok ese­té­ben ak­ko­ri­ban to­vább­ta­nu­lás­nak szá­mí­tott. Így ke­rült a Ma­gyar Pol­gá­ri Is­ko­lá­ba, a Prí­más Pa­lo­ta kör­nyé­kén. Józsa olyan jó ta­nu­ló volt, hogy ami­kor két év­vel ké­sőbb édes­anyám en­gem is oda íra­tott, az­zal fo­gad­tak, hogy “na, kis Gás­pár, csak ta­nulj olyan jól, mint a nő­vé­red!” Elit ta­ní­tói gár­da volt, csu­pa nő, ki­vé­ve egy fér­fi ta­nárt, aki tu­dott kony­ha­nyel­ven va­la­me­lyest szlo­vá­kul, így ő tar­tot­ta a he­ti két-há­rom kö­te­le­ző szlo­vák órát. Ez a ta­nár is csak egy-két lec­ké­vel járt előt­tünk, úgy­szól­ván együtt kín­lód­tunk. Ami­kor ’18-ban be­kö­vet­ke­zett a for­du­lat, és a ma­gyar ér­tel­mi­ség egy em­ber­ként me­ne­kült az anya­or­szág­ba, a mi ta­ní­tó­nő­ink úgy dön­töt­tek, hogy nem hagy­ják el az őr­he­lyet, ma­rad­nak. Leg­több­jük csa­lád­ja Ma­gyar­or­szá­gon volt már ak­kor, de ők egye­dül is vál­lal­ták a dön­tést. Az volt a cél­juk, hogy az az egy szem ma­gyar is­ko­la mi­nél jobb le­gyen, mi­nél szo­ro­sabb kap­cso­la­tot tart­sa­nak fenn ve­lünk, hogy ös­­sze­tart­sák a le­en­dő ma­gyar ér­tel­mi­sé­get. Ha­gyo­mány volt pél­dá­ul, hogy hol egyik­hez, hol má­sik­hoz meg vol­tunk hí­va va­sár­na­pon­ként, és eze­ken az al­kal­ma­kon szó­ra­koz­ta­tó, ol­dot­tabb for­má­ban olyan anya­gok­kal is­mer­tet­tek meg ben­nün­ket, amit az is­ko­lá­ban nem le­he­tett ta­ní­ta­ni. Ott mu­tat­ták meg azo­kat a ma­gyar­or­szá­gi tan­köny­ve­ket is, amik­ből ere­de­ti­leg ta­nul­nunk kel­lett vol­na. Ne­künk éve­kig nem vol­tak köny­ve­ink – úgy ta­nul­tunk, hogy (12–13 éve­sen!) ke­mé­nyen jegy­ze­tel­tünk, vagy kéz­zel írt, sok­szo­ro­sí­tott le­nyo­ma­to­kat kap­tunk ta­ná­ra­ink­tól, pél­dá­ul tör­té­ne­lem­ből.
Egyet­len ne­ve­lőnk sem ló­gott ki a sor­ból, mind a szí­vén vi­sel­te a sor­sun­kat. El­néz­ték, ha va­la­ki a pad­ban vagy a tás­ká­já­ban ma­gyar­or­szá­gi tan­köny­ve­ket rej­te­get. Az­tán va­la­ki még­is föl­je­len­tet­te az il­le­tőt, és jött a rend­őr­ség… A nyo­mo­zók le­ál­lít­tat­ták a ta­ní­tást, min­den­kit át­ku­tat­tak, az igaz­ga­tó­nőt és a “bű­nös” osz­tá­lyok osz­tály­fő­nö­ke­it azon­na­li ha­tál­­lyal fel­füg­gesz­tet­ték. Mi­kor a ta­ní­tás vé­get ért, ez a négy–öt ta­nár kint állt az is­ko­la ka­pu­já­ban, s mi mind oda­se­reg­let­tünk, hogy most mi lesz, ki fog ben­nün­ket ta­ní­ta­ni. ők pe­dig meg­nyug­tat­tak, hogy fo­gunk mi még együtt ta­nul­ni. És így is lett, mert két-há­rom hét múl­va vis­­sza­ke­rül­tek va­la­men­­nyi­en. Et­től fog­va so­ha sen­ki nem hor­dott ma­gá­nál til­tott köny­ve­ket. Per­sze mon­da­nom sem kell, ta­nár­nő­ink to­vább­ra is köl­csö­nöz­ték ne­künk, de szi­go­rú­an ott­ho­ni hasz­ná­lat­ra. A pol­gá­ri is­ko­la szín­vo­na­lá­hoz elég an­­nyi ada­lék, hogy egyet­len kü­lön­bö­ze­ti vizs­gá­val si­ke­rült át­ke­rül­nöm 4. pol­gá­ri­ból az 5. gim­ná­zi­um­ba.
Ez az is­ko­la egy kö­zös épü­let­ben mű­kö­dő ma­gyar–né­met re­ál­gim­ná­zi­um volt, me­lyet a volt evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um­ból hoz­tak lét­re. Há­rom na­pot dél­előtt, há­rom na­pot dél­után jár­tunk is­ko­lá­ba. A gim­ná­zi­u­mi éve­ket is tan­köny­vek nél­kül csi­nál­tuk vé­gig, mond­ha­tom igen ke­ser­ves volt. Még a jó­val alat­tunk vég­zők­nek sem volt so­ha ma­gyar iro­da­lom köny­vük. Ma­gyar­ta­ná­runk elő­a­dott, mi jegy­ze­tel­tünk. Órán so­ha nem fe­lel­te­tett, ne­hogy az anya­got kell­jen meg­rö­vi­dí­te­ni, így az­tán va­sár­na­pon­ként kel­lett be­jön­ni fe­lel­ni. Na­gyon ke­mé­nyen kel­lett ké­szül­ni, de az­tán az érett­sé­gi­ig ki is tar­tott, amit egy­szer meg­ta­nul­tunk. Igaz, a ta­nár is be­le­rok­kant. A gim­ná­zi­um­ban már ve­gyes ta­ná­ri kar volt: szlo­vák ta­nár ta­ní­tot­ta a la­tint, a fran­ci­át, a szlo­vá­kot, de egyik sem volt ma­gyar­gyű­lö­lő, nem volt egy­más­sal prob­lé­mánk. Volt egy né­met tan­tes­tü­let is, de az a mi­enk­től tel­je­sen kü­lön mű­kö­dött.
Ös­­szes­ség­ben el kell is­mer­ni, hogy ele­in­te a ma­gyar ki­sebb­ség­nek nem volt kü­lö­nö­seb­ben rossz dol­ga, elég nagy sza­bad­ság­ban él­tünk, ta­lán a tan­könyv­hi­ány volt az egyet­len je­len­tős sé­rel­münk. Ez­zel akar­ták szán­dé­ko­san meg­ne­he­zí­te­ni az ér­tel­mi­ség éle­tét, de ér­de­kes mó­don ide­o­ló­gi­át nem gyár­tot­tak hoz­zá. Az ide­o­ló­gia­gyár­tás­sal én csak az át­te­le­pe­dés után is­mer­ked­tem meg…
Éle­tem leg­szebb évei vol­tak: 16–17 éve­sen, nyi­tott szem­mel él­tem Po­zsony­ban. Tu­da­to­san vol­tunk ma­gya­rok, an­­nyi kul­tú­rát pró­bál­tunk hab­zsol­ni, amen­­nyit csak le­he­tett, min­den kez­de­mé­nye­zést ki­hasz­nál­tunk. Lé­te­zett egy ma­gyar kul­tu­rá­lis kör: va­sár­na­pon­ként kap­ták meg a kul­túr­ter­met, ilyen­kor ma­ti­nét tar­tot­tak, és ala­ku­ló­ban volt már a Sar­ló is, a Ma­gyar Egye­te­mis­ták Kö­re. (Ér­de­kes mó­don en­ged­ték őket mű­köd­ni, sőt ter­jesz­ked­ni is). Ké­sőbb Pro­hászka-kör né­ven vált is­mert­té, nem bal­ol­da­li, in­kább val­lá­si ala­pon mű­köd­tek. Lét­re­jött a Ma­gyar Aka­dé­mi­ku­sok Ke­resz­tény Kö­re is, a MAKK, a po­zso­nyi egye­te­mi ok­ta­tók szer­ve­zé­sé­ben. (A po­zso­nyi egye­te­men csak bi­zo­nyos sza­kok vol­tak, a mér­nö­kö­ket pél­dá­ul Brünnben ké­pez­ték, ma­te­ma­ti­ka-fi­zi­ka szak pe­dig csak Prá­gá­ban volt.)
Szó­val pezs­gő kul­tú­ré­let volt, min­dig együtt vol­tunk: gim­na­zis­ták, egye­te­mis­ták, fi­a­tal köl­tők. Azon­nal ter­jedt a hír, ha va­la­ho­vá men­ni le­he­tett. Volt olyan ma­ti­né, amin pél­dá­ul Kas­sák La­jos vagy Mó­ricz Zsig­mond sze­re­pelt.
Új­sá­gunk is volt, a Ma­gyar Hír­lap, amely azon­ban épp­úgy fog­lal­ko­zott a né­met nem­ze­ti­ség ügye­i­vel is, mint a hí­res-hír­hedt Press­burg­er Ze­i­tung. Mind­két új­ság saj­tó­sza­bad­sá­gát az önál­ló Szlo­vá­kia meg­ala­ku­lá­sa­kor nyir­bál­ták meg, ami­kor min­dent a „gle­ichgeschal­tet” né­met szel­lem sze­rint kel­lett ír­ni. A Press­burg­er szer­kesz­tő­sé­ge so­ká­ig el­len­állt: ami­kor pél­dá­ul a zsi­dó­tör­vényt meg­sza­vaz­ták, ak­kor meg­je­lent ben­ne, hogy az egyet­len el­len­sza­va­za­tot a po­zso­nyi Herr Graf Já­nos Es­ter­házy ad­ta le…
Hogy Po­zsony mint mes­ter­sé­ges szlo­vák fő­vá­ros meg tu­dott-e ma­rad­ni a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság köz­pont­já­nak? Hát már fek­vé­sé­nél fog­va is an­nak kel­lett ma­rad­nia, hi­szen a szín­ma­gyar Csal­ló­köz nyu­ga­ti híd­fő­je volt. Ér­sek­új­vár, Somor­ja, Dunasz­er­da­he­ly stb. ér­tel­mi­sé­ge mind Po­zsony­ban ta­nult. (Volt az Or­so­lya-rend­nek egy ta­ní­tó­kép­ző­je, és még azon kí­vül egy ko­e­du­kált ál­la­mi ta­ní­tó­kép­ző is). Po­zsony mel­lett kultúrközpont­nak szá­mí­tott Ér­sek­új­vár is a ma­ga ma­gyar gim­ná­zi­u­má­val. Ál­ta­lá­ban azo­kon a he­lye­ken volt élénk szel­le­mi-kul­tu­rá­lis élet, ahol volt ma­gyar gim­ná­zi­um. Ez is mu­tat­ja, mi min­dent je­lent­het az ok­ta­tás, s mit mu­lasz­tot­tak az el­múlt évek­ben.
A szlo­vá­kok egy­sze­rű­en el­özön­löt­ték, le­ro­han­ták a po­zso­nyi ma­gyar­sá­got, így az után­pót­lást csak vi­dék­ről sze­rez­he­tett. A to­tá­lis els­zlovákosodás a má­so­dik Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jén kö­vet­ke­zett be – a ki­te­le­pí­tés az egész szín­ma­gyar Fel­vi­dé­ket, s a má­sik fon­tos ma­gyar köz­pon­tot, Kas­sát is tönk­re­tet­te. Sem­mi nem ma­radt.
A 46-ban kez­dő­dött ki­te­le­pí­tés olyan csönd­ben, szisz­te­ma­ti­ku­san fo­lyik nap­ja­in­kig, hogy ta­lán túl­szár­nyal­ta még Ceauces­cu po­li­ti­ká­ját is. Az anya­or­szág is el­tit­kol­ta ezt a fo­lya­ma­tot. Meg­szűnt az ös­­sze­füg­gő ma­gyar et­ni­kum, a szór­vány ma­gyar­ság meg per­sze a gye­re­kek bol­do­gu­lá­sa mi­att is gon­dol­ko­dó­ba esik, íras­sák-e ma­gyar is­ko­lá­ba őket. Pe­dig a mi csa­lá­dunk tör­té­ne­té­ből is nyil­ván­va­ló: az iden­ti­tást il­le­tő­en ez a leg­in­kább mérv­adó. A sztá­li­niz­mus jó­vá­te­he­tet­len hi­bá­ja volt, hogy az in­ter­na­ci­o­na­liz­mus jel­sza­vá­val ta­ka­róz­va nem fog­lal­koz­tak a ha­tá­ron tú­li ma­gyar­ság­gal. Pe­dig, ha jól be­le­gon­do­lunk, ami a Mo­nar­chia, de még az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jén is zaj­lott, az in­kább volt in­ter­na­ci­o­na­liz­mus­nak ne­vez­he­tő, mint a szo­ci­a­liz­mus-fé­le.
Ér­de­kes mó­don, az el­ső köz­tár­sa­ság­ban in­kább az egye­te­mis­tá­kat és a fi­a­tal ér­tel­mi­sé­get en­ged­ték moz­go­lód­ni, vi­szont a kö­zép­is­ko­lák­ban sok min­dent kor­lá­toz­tak, pél­dá­ul a po­zso­nyi ma­gyar ének­ka­ro­kat. Po­zsony­ban in­kább a hí­res szín­ját­szó kör volt a szel­le­mi élet kö­zép­pont­ja.
Vis­­sza­tér­ve a csa­lád­ra, he­te­di­kes gim­na­zis­ta vol­tam a Véd­cölöp ut­cai gim­ná­zi­um­ban, ami­kor a szoc­dem párt tá­mo­ga­tá­sá­val vég­re el­ké­szült a csa­lá­di há­zunk, mely egy­szin­tes volt, ker­tes. A hát­só ud­var­ra né­ző szo­bá­ban a szü­lők, az el­kü­lö­ní­tett el­ső szo­bá­ban mi gye­re­kek lak­tunk. A be­ren­dez­ke­dés fő szem­pont­ja az volt, hogy za­var­ta­la­nul ta­nul­has­sak.
Józsa a 4. pol­gá­ri után gyors- és gép­író­tan­fo­lya­mot vég­zett. 16 éve­sen már ál­lás­ban volt, ami nem iga­zán kény­szer­szül­te dön­tés volt, ha­nem ép­pen kí­nál­ko­zott egy ked­ve­ző ál­lás egy jó ne­vű biz­to­sí­tó­tár­sa­ság­nál, és Józsa meg­ra­gad­ta a le­he­tő­sé­get, hi­szen már rég­óta vá­gyott rá, hogy ki­csit job­ban ru­ház­kod­has­son és él­hes­sen. Emel­lett ter­mé­sze­te­sen szü­le­in­ket is tá­mo­gat­ta.
Én köz­ben le­érett­sé­giz­tem, és a ta­ní­tó­női pá­lya mel­lett dön­töt­tem, több ok­ból is: egy­részt az anya­gi­ak mi­att, hi­szen mi­nél előbb pénzt kel­lett ke­res­nem ne­kem is, más­részt úgy érez­tem, al­ka­ti­lag meg­fe­le­lő pá­lya vol­na szá­mom­ra, har­mad­részt pe­dig pél­da­kép­ként tisz­telt ta­ní­tó­im rá­éb­resz­tet­tek, mek­ko­ra szük­ség van ma­gyar ta­ní­tók­ra Szlo­vá­ki­á­ban. (Szó­ba jöt­tek még a ker­té­sze­ti ta­nul­má­nyok, de ah­hoz Brünnben kel­lett vol­na ta­nul­ni, il­let­ve az egye­tem ké­mia szak­ja, de az csak Prá­gá­ban volt…) A ta­ní­tói ké­pe­sí­tés­hez ak­ko­ri­ban lé­nye­gé­ben csak egy kü­lön­bö­ze­ti vizs­gát kel­lett ten­ni. Mi­vel a gim­ná­zi­um­ban pszi­cho­ló­gi­át és lo­gi­kát is ta­nul­tunk, így csak pe­da­gó­gia­tör­té­ne­tet és mód­szer­tant kel­lett ta­nul­ni, va­la­mint szlo­vák nyelv­tant és he­ge­dűt, de eze­ket a ta­ní­tás mel­lett is el le­he­tett sa­já­tí­ta­ni, hi­szen fel­té­tel volt az is, hogy vagy egy évet kell elő­ze­te­sen ta­ní­ta­ni vagy be kell jár­ni a fő­is­ko­lá­ra, de ez utób­bi­ra szü­le­im­nek nem volt pén­ze.
1930-ban Kas­sán túl, Kirá­ly­helmec kö­ze­lé­ben, egy Szol­noc­s­ka ne­vű kis fa­lu­ban kap­tam ál­lást, ahol raj­tam kí­vül egyet­len ta­ní­tó volt: az igaz­ga­tó ma­ga. A fa­lu­ban egy ha­rang­lá­bon, egy sza­tócs­bol­ton, és egy egy­tan­ter­mes is­ko­lán kí­vül sem­mi sem volt. Én ta­ní­tot­tam az el­ső há­rom osz­tályt (egy­har­ma­da ci­gány­gye­rek volt), az igaz­ga­tó pe­dig ne­gye­dik­től nyol­ca­di­kig. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban ak­kor már kö­te­le­ző 8 osz­tá­lyos is­ko­la­rend­szer volt ér­vény­ben. Mi­vel fel­me­nő rend­szer­ben el­ső­től nyol­ca­di­kig ta­nít­ha­tott va­la­ki, egy jól fel­ké­szült ta­nár­egyé­ni­ség cso­dát mű­vel­he­tett. Nagy sza­bad­sá­got ad­tak az A, B és C vál­to­zat­ban ké­szült tan­ter­vek is.)
A szol­noc­skai szel­le­mi ma­gányt csak úgy él­tem túl, hogy ren­ge­te­get kel­lett dol­goz­ni: min­den tárgy­ból min­den órá­ra írás­be­li váz­la­tot kel­lett ír­ni a meg­adott me­to­di­ka sze­rint, és emel­lett ott vol­tak há­rom osz­tály fü­ze­tei. Reg­gel­től es­tig sza­ka­dat­la­nul dol­goz­tam. Egyet­len szel­le­mi part­ne­rem az igaz­ga­tó volt, egy el­ső vi­lág­há­bo­rút meg­járt, meg­tört, kö­zöm­bös em­ber, aki sem az ok­ta­tás­sal sem a fa­lu­val nem so­kat tö­rő­dött. Nem volt rá­dió, nem volt ki­vel be­szél­get­ni. 2000 ko­ro­na kö­rül ke­res­tem, ez ak­kor an­­nyi­ra volt elég, hogy ka­rá­csony­kor és hús­vét­kor azt a hos­­szú utat (12–14 óra) ki tud­tam fi­zet­ni. De nem so­kat bán­kód­tam, mert bíz­tam ben­ne, hogy si­ke­rül majd le­ten­nem a vizs­gát.
Mint ahogy nem bán­tam meg a ta­ní­tó­sá­got sem egész éle­tem­ben. Oly­an­­nyi­ra nem, hogy el sem tu­dom kép­zel­ni, mi mást tud­tam vol­na, tud­nék csi­nál­ni. Nem volt vé­let­len, hogy egy­szer, mi­kor Po­zsony­ban a Légy jó mind­halálig-ot ját­szot­ták a szín­ház­ban, én ha­lál­ra sír­tam ma­gam. Éle­tem nagy vá­gya volt a Nyi­las Mi­sié: hogy ta­ní­ta­ni sze­ret­nék.
Le­vizs­gáz­tam, s ez­zel ta­ní­tói vá­ro­má­nyos let­tem. A kö­vet­ke­ző, a vég­le­ges ok­le­ve­let adó vizs­gá­ig (mely az elő­ző­nél jó­val ne­he­zebb volt, igaz a fel­ké­szü­lés is ke­mé­nyebb) még két évet kel­lett ta­ní­ta­ni. A má­so­dik év­ben Nasz­vadon, Ér­sek­új­vár mel­lett kap­tam ál­lást. Nasz­vad Poz­sonypüspö­ki nagy­sá­gú szín­ma­gyar, szín­ka­to­li­kus fa­lu volt, amely tel­jes el­szi­ge­telt­sé­gé­ben (nem volt a vas­út­há­ló­zat­ba sem be­köt­ve, 12 km-t kel­lett gya­lo­gol­ni Ér­sek­új­vár­tól) meg­őriz­te né­pi ha­gyo­má­nya­it, pél­dá­ul pá­rat­lan szép­sé­gű nép­vi­se­let­ét, me­lyet ak­kor még min­den­ki hor­dott. Olya­nok vol­tak va­sár­na­pon­ként a nasz­va­di­ak, mint va­la­mi vi­rág­cso­kor: a fe­hér­rel vagy pi­ros­sal sze­gé­lye­zett szok­nyák, drá­ga anyag­ból varrt prusz­li­kok, a nya­kuk­ban ér­mék. Há­za­so­dá­si szo­ká­sa­ik te­rén szi­go­rú kaszt­rend­szert tar­tó gaz­dag bir­to­kos pa­rasz­tok lak­ták a fa­lut. Ezt a nasz­va­di évet ar­ra hasz­nál­tam, hogy a né­met kü­lön­bö­ze­ti vizs­gá­ra is fel­ké­szül­jek, mert né­met ta­ní­tói ok­le­vél­lel na­gyobb esél­­lyel ost­ro­mol­hat­tam egy po­zso­nyi ál­lást.
Ak­kor már is­mer­tem nagy­apá­to­kat, aki­vel he­te­di­kes gim­na­zis­ta ko­rom óta egé­szen a ha­lá­lá­ig szo­ros ba­rát­ság­ban vol­tam. Mi­at­ta és per­sze szü­le­im mi­att is na­gyon vágy­tam vis­­sza Po­zsony­ba. Az is szá­mí­tott per­sze, hogy ott­hon lak­va kön­­nyeb­ben ki­jöt­tem vol­na a ki­csiny ta­ní­tói fi­ze­tés­ből, sőt ta­lán még fél­re is le­het rak­ni va­la­mit, hogy az­tán ös­­sze­há­za­sod­has­sunk nagy­apá­tok­kal. ő ak­kor még Prá­gá­ban vé­gez­te a har­ma­dik évet, ami egy­ben az utol­só is lett, mert édes­any­ja nem tud­ta to­vább fi­zet­ni. Ez is elég volt azon­ban a pol­gá­ri is­ko­lai ta­ná­ri dip­lo­ma meg­szer­zé­sé­hez.
A né­met kü­lön­bö­ze­ti vizs­ga nem bi­zo­nyult ne­he­zebb­nek, mint az elő­ző: csak né­met iro­da­lom­ból, nyelv­tan­ból és ter­mi­no­ló­gi­á­ból kel­lett vizs­gáz­ni. Mi­vel a né­me­tül va­ló ol­va­sást so­ha nem hagy­tam ab­ba, csu­pán a ter­mi­no­ló­gia je­len­tett né­mi ne­héz­sé­get, mert eh­hez tud­ni kel­lett az ös­­szes gim­ná­zi­u­mi tan­tárgy ös­­szes szak­ki­fe­je­zés­ét né­me­tül (pl. ge­rin­ce­sek stb.). Mi­u­tán Brünnben si­ke­re­sen túl­ju­tot­tam ezen a vizs­gán is, si­ke­rült Fő­ré­ven, Po­zsony­tól 8 km-re ál­lást kap­nom egy né­met köz­sé­gi is­ko­lá­ban, ahol a fi­ze­tés fe­lét a köz­ség, má­sik fe­lét az ál­lam biz­to­sí­tot­ta. Ez na­pon­ta 8 ki­lo­mé­ter gya­log­lás­sal járt, eső­ben, hó­ban fagy­ban! Elég ma­gas óra­szám­ban ta­ní­tot­tunk, de mi­vel 5–6 tan­órát zsi­nór­ban nem en­ge­dé­lyez­tek, dél­előtt-dél­után bent kel­lett len­nünk.
És ak­kor is­mét po­li­ti­kai sze­lek kezd­tek fúj­do­gál­ni.
1936-ban meg­es­küd­tünk nagy­apá­tok­kal, aki ak­kor már Po­zsony­ban ta­ní­tott, ahol egy két szo­bás la­kást bé­rel­tünk. De nem so­ká­ig tar­tott a bol­dog­ság. 1937-ben Im­rét be­hív­ták ka­to­nai szol­gá­lat­ra a cseh had­se­reg­be. Po­zsony­ban to­vább­ra sem si­ke­rült el­he­lyez­ked­nem.
Len­gyel­or­szág le­ro­ha­ná­sa ide­jén már Fő­ré­ven lak­tunk, 1937-ben szü­le­tett Ti­bor fi­am­mal együt­t.
1939. szep­tem­ber 1-jén kez­dő­dött a ta­ní­tás, s még azon az éj­je­len Cseh­szlo­vá­kia moz­gó­sí­tott. Nagy­apá­tok reg­gel­re be­vo­nult. Ak­kor ta­lál­koz­tam elő­ször el­len­sé­ges hang­gal az is­ko­lá­ban, mi­u­tán ag­go­dal­mam­nak ad­tam han­got: va­jon mi lesz en­nek a vé­ge? Kar­tár­sa­im kö­zöl­ték ve­lem, hogy Hit­ler vér­on­tás nél­kül meg fog­ja ol­da­ni ezt a dol­got. A tan­tes­tü­le­ten úr­rá lett a lel­ke­se­dés, s en­gem – egy má­sik ma­gyar kol­le­ga­nőm­mel együtt – el­kezd­tek ki­néz­ni ma­guk kö­zül. Egy­sze­rű­en ki­kö­zö­sí­tet­tek.
Nagy­pa­pa még a len­gyel ha­tá­ron volt, mi­kor a né­me­tek Szlo­vá­ki­á­ban meg­kap­ták az is­ko­lai au­to­nó­mi­á­hoz va­ló jo­got, s ben­nün­ket fel­szó­lí­tott az igaz­ga­tó, hogy mu­tas­sunk be ár­ja-bi­zo­nyít­ványt. Az ősök né­met ne­vei alap­ján az­tán “meg­eny­hült”, és vá­lasz­tás elé ál­lí­tott: vagy be­lé­pek a Nem­ze­ti Szo­ci­a­lis­ta Párt­ba vagy ki va­gyok rúg­va. Én gon­dol­ko­dás nél­kül rá­vág­tam, hogy ma­gyar va­gyok, és nem kí­vá­nok be­lép­ni a ná­ci párt­ba. Ezt a pár­tot nem ne­künk te­rem­tet­ték…
Rend­kí­vül erő­sza­kos és em­ber­te­len je­le­net volt: ta­ní­tás alatt be­ko­pog­tak az osz­tály­ba, meg­áll­tak az aj­tó­ban, és a gye­re­kek előtt fel­szó­lí­tot­tak, hogy dönt­sek. Majd kö­zöl­te az igaz­ga­tó, hogy mint nem­kí­vá­na­tos elem­nek, aki kép­te­len a nem­ze­ti szo­ci­a­liz­mus szel­le­mé­ben ta­ní­ta­ni, tá­voz­nom kell. De én ta­ní­tot­tam to­vább, s más­nap el­men­tem a köz­ség­há­zá­ra. Mel­let­tem áll­tak, mond­ván, hogy ők en­gem el nem bo­csá­ta­nak, de saj­nos csak jel­ké­pes fi­ze­tést tud­nak ad­ni (a fi­ze­tés 120 ko­ro­ná­nyi köz­sé­gi ré­szét), az iga­zi bé­rem a né­me­tek ke­zé­ben van. Meg­jegy­zem, az ös­­szes né­met is­ko­lá­ban dol­go­zó ma­gyar ta­ní­tó­val ez tör­tént…
Lát­tam, hogy jog­vé­de­lem­re nem szá­mít­ha­tok. Öcsi­vel hat hó­na­pos ter­hes vol­tam, Ti­bi két éves volt, nagy­pa­pa a had­se­reg­ben… Mit csi­nál­jak? S ak­kor jött Is­ten se­gít­sé­ge, de 24 órán be­lül. Fel­ke­res­tek a szom­szé­dos vereknyei ma­gyar is­ko­lá­ból a kar­tár­sak, nem len­ne-e ked­vem egy ma­gát né­met­nek plusz ná­ci­nak ér­ző ta­ní­tó he­lyé­re be­lép­ni. Ab­ban a szem­pil­lan­tás­ban bi­cik­li­re ül­tem, át­te­ker­tem Vereknyére, és mi­re Im­re ha­za­ke­rült a len­gyel ha­tár­ról, és már má­sutt ta­ní­tot­tam, és má­sutt lak­tam.
Mi­re Öcsi meg­szü­le­tett, ki­tün­te­tés­sel meg­sze­rez­tem a ta­ní­tói ké­pe­sí­tést. Ak­kor már Poz­sonypüspökin lak­tunk, Im­re ott is ta­ní­tott, és pe­dig bi­cik­li­vel jár­tam to­vább­ra is Vereknyére dol­goz­ni.
Poz­sonypüspö­ki szín­ma­gyar fa­lu volt, csu­pa be­csü­le­tes föld­mű­ves em­ber, akik ké­pe­sek vol­tak át­se­gí­te­ni mind­azon, ami a há­bo­rú után tör­tént. Nél­kü­lük ta­lán át se vé­szel­tük vol­na azt a ret­te­ne­tes két évet, s most nem be­szél­get­het­nénk itt, Bal­a­ton­főka­járon.