Szlovákok, németek és magyarok

Harcok és kiegyezés a szabadságharc alatt a Pressburger Zeitung tükrében

Szlo­vá­kia tör­té­nel­mét a kez­de­tek­től fog­va egy­faj­ta má­sod­la­gos szol­ga­sze­rep, ár­nyék­lét jel­lem­zi. Er­re tán az or­szág egye­dül­ál­ló tör­té­nel­mi fej­lő­dé­se ad­hat ma­gya­rá­za­tot. Hi­szen míg Cseh­or­szág, Mor­va­or­szág és Szi­lé­zia már a 10. szá­zad ele­jé­től fog­va a Pøe­mys­l-c­salád ural­ma alatt ál­lott, akik­nek kez­det­től ér­de­kük volt a frank bi­ro­da­lom­mal va­ló konf­lik­tus­men­tes kap­cso­lat, Szlo­vá­kia – 20. szá­za­di tör­té­nel­mé­től el­te­kint­ve – so­ha­sem al­ko­tott önál­ló ál­lam­egy­sé­get. A mai Szlo­vá­kia te­rü­le­te a 10. szá­za­di ma­gyar hó­dí­tó csa­pa­tok be­vo­nu­lá­sá­tól kezd­ve egé­szen 1918-ig a Ma­gyar Ki­rály­ság­hoz tar­to­zott. Vi­szont ép­pen ez, a ma­gya­rok, szlá­vok – va­la­mint a ba­jor mis­­szi­ós te­vé­keny­sé­gek­nek kö­szön­he­tő­en már a 8. szá­zad­tól kezd­ve az or­szág­ba ér­ke­ző – né­me­tek szo­ros együtt­élé­se te­szi a mai Szlo­vá­kia tör­té­nel­mét, nép­raj­zát fe­let­tébb ér­de­kes­sé.
A né­met be­ván­dor­lók ja­va­részt a 13. szá­zad­ban kap­tak ma­gyar hű­bér­ura­ik­tól kü­lön­fé­le ki­vált­sá­go­kat, pri­vi­lé­gi­u­mo­kat, hogy ez­ál­tal is kön­­nyebb le­gyen le­te­le­pe­dé­sük és mes­ter­sé­gük űzé­se – az ak­ko­ri – Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon. Töb­bek kö­zött jo­guk volt rá, hogy sa­ját, ha­zai jog­rend­szer­ük alap­ján hoz­za­nak lét­re új te­le­pü­lé­se­ket – ez eset­ben egy olyan elő­jog, amely két­ség­kí­vül ki­emel­te őket a töb­bi nép so­rá­ból. Ezek­nek az in­téz­ke­dé­sek­nek kö­szön­he­tő­en vi­szony­lag rö­vid idő alatt egy vi­rág­zó éle­tű vá­ro­si la­kos­ság fej­lő­dött ki, mely­nek ve­ze­tő és meg­ha­tá­ro­zó ré­te­ge a né­met nyel­vet be­szél­te. Ez a faj­ta vá­ro­si la­kos­ság (itt el­ső­sor­ban a bá­nya­vá­ros­ok­ra és Po­zsony­ra gon­dol­va) a 18. szá­za­dig, át­tét­ele­i­ben pe­dig egé­szen 1945-ig meg­ha­tá­ro­zó et­ni­kai ele­me volt a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­té­nek. A tör­té­ne­lem so­rán az egyes szom­szé­dos nép­cso­port­ok (el­ső­sor­ban a né­me­tek és szlo­vá­kok) együtt­élé­se nem volt min­dig súr­ló­dás­men­tes.
Mint ak­ko­ri­ban egész Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén, a kor­mány kul­túr­po­li­ti­ká­já­nak kö­szön­he­tő­en a nem ma­gyar aj­kú né­pes­ség a Fel­vi­dé­ken is az as­­szi­mi­lá­ci­ó­nak volt ki­té­ve. A szlo­vák és né­met la­kos­ság egy ré­sze – kü­lö­nö­sen a ne­mes­ség – en­ge­dett a nyo­más­nak, és fo­ko­za­to­san be­ol­vadt a ma­gyar tömb­be, míg más cso­por­tok to­vább­ra is meg­tar­tot­ták anya­nyel­vü­ket, kul­tú­rá­ju­kat. Ez a fo­lya­mat ké­sőbb szá­mos fe­szült­ség, el­len­tét for­rá­sá­vá vált, és to­vább bo­nyo­lí­tot­ta a tér­ség tár­sa­dal­mi ké­pét. Ép­pen ezért kell té­mánk­nál mind­há­rom nem­zet ko­ra­be­li hely­ze­tét, stá­tu­sát egy­más mel­lett, köl­csön­ha­tá­suk­ban, pár­hu­za­mo­san vizs­gál­nunk.
Ku­ta­tá­sunk kö­zép­pont­ja a ko­ra­be­li Fel­ső-Ma­gyar­or­szág – nagy­já­ból a mai Szlo­vá­kia – né­met, szlo­vák és ma­gyar aj­kú la­kos­sá­gá­nak egy­más­hoz va­ló vi­szo­nya, hely­ze­te az 1848/49-es for­ra­dal­mi évek­ben. A vizs­gált kor­szak jel­lem­ző vo­ná­sa, hogy az egyes nem­ze­tek és nem­ze­ti­sé­gek mind egy li­be­rá­li­sabb tár­sa­da­lom- és kul­túr­po­li­ti­ká­ért száll­tak harc­ba, ez­zel is re­a­gál­va az össz­eu­ró­pai sza­bad­ság­moz­gal­mak után be­kö­vet­ke­zett hely­zet­re –  Ma­gyar­or­szá­gon ez a fo­lya­mat az 1848/49-es sza­bad­ság­harc ese­mé­nye­i­ben tel­je­se­dett be.
Ho­gyan ha­tott a ma­gyar önál­ló­su­lá­si tö­rek­vés a nem­ze­ti­sé­gek in­teg­rá­ció­ké­pes­sé­gé­re vagy egy­ál­ta­lán kul­túr­po­li­ti­kai ér­de­ke­i­re? Lé­tez­nek-e uta­lá­sok, for­rá­sok ar­ról, ho­gyan re­a­gál­tak er­re a fo­lya­mat­ra Ma­gyar­or­szá­gon az egyes nem­ze­ti­sé­gek? Ho­gyan tük­rö­ző­dik a ko­ra­be­li né­met vagy né­met nyel­vű saj­tó­ban – ese­tünk­ben a Press­burg­er Ze­i­tung, Po­zso­nyi Új­ság­nak – a ma­gyar va­la­mint a szlo­vák la­kos­ság hely­ze­te, együtt­élé­se – és for­dít­va, a több­sé­gi, a ma­gyar nem­zet kap­cso­lat­rend­sze­re a né­met és szlo­vák la­kos­ság­gal? Mi­lyen for­má­ban je­len­nek meg a vizs­gált új­ság­ban az egyes nép­cso­port­ok, és ér­zé­kel­he­tő-e a szö­ve­gek­ben ro­kon­szenv, in­du­lat, vagy el­fo­gult­ság?
A for­ra­dal­mi évek kü­lö­nö­sen ér­zé­kel­he­tő nyo­mot hagy­tak a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben. Eb­ben az idő­szak­ban mu­tat­ko­zik meg tény­le­ge­sen az érin­tett nép­cso­port­ok po­li­ti­kai ál­lás­pont­ja, szö­vet­ség­rend­sze­re, ál­ta­lá­nos hely­ze­te. A sza­bad­ság­harc egyes ese­mé­nye­i­nek nyo­mai mé­lyen be­vé­sőd­tek az érin­tett né­pek kol­lek­tív ön­tu­da­tá­ba, és egy új alap­hely­ze­tet te­rem­tet­tek a rá­kö­vet­ke­ző évek ese­mé­nyei szá­má­ra. 1
Az új­ság, mint tör­té­nel­mi for­rás­anyag hasz­ná­la­tá­nál ér­de­mes fel­idéz­nünk Robert Prutz sza­va­it a saj­tó cél­ja­i­ról, lé­nye­gé­ről: „A saj­tó­iro­da­lom lé­nye­gé­ben egy ma­gán­be­széd, me­lyet az idő ma­ga ala­kít. A na­pi ön­kri­ti­ka, mely­nek az idő fo­lyá­sa alá­ve­ti ma­gát, ha­son­ló­an egy nap­ló­hoz, mely­be a kor kéz­zel­fog­ha­tó­an kö­ze­li, köz­vet­len jegy­ze­te­it vési.”2 Min­den­eset­re hoz­zá kell ten­nünk azt is, hogy a hír­lap­iro­da­lom so­ha­sem volt tel­je­sen ob­jek­tív, ez ma is így van. Még­is ko­mo­lyan ve­he­tő a fen­ti idé­zet, amen­­nyi­ben meg kí­ván­juk in­do­kol­ni a na­pi saj­tó­ra mint  hi­te­les for­rás­ra va­ló tá­masz­ko­dá­sunk oka­it. Az új­ság­nak, mint köz­vet­len for­rás­nak, az az elő­nye, hogy ál­ta­la egy egé­szen kö­ze­li, élet­hű kép ala­kít­ha­tó ki a vizs­gált kor­szak min­den­nap­ja­i­ról, s azok meg­íté­lé­si for­má­i­ról is. Így az­tán az adott kor ese­mé­nye­i­nek pon­tos fel­tér­ké­pe­zé­se mel­lett ar­ra is le­he­tő­ség nyí­lik ál­ta­la, hogy a ko­ra­be­li la­kos­ság el­kép­ze­lé­se­it, ter­ve­it, ki­lá­tá­sa­it – a né­pek együtt­élé­sé­nek mint­egy mo­dell­jét – meg­is­mer­jük. Ez­ál­tal a tör­té­ne­lem nem egy eset­le­ges tör­té­nés­so­ro­zat­ként fog­ha­tó fel, ha­nem mint elő­re ter­ve­zett, dön­té­sek és vá­lasz­tá­sok alap­ján ala­kí­tott fo­lya­mat­ként ér­ten­dő. Mint a vizs­gált for­rás, úgy ál­ta­lá­ban a kor saj­tó­já­nak át­fo­gó tör­té­nel­mi, ide­o­ló­gi­ai kri­ti­ká­ja is szük­sé­ges, hi­szen csak így nyí­lik le­he­tő­ség a saj­tó­iro­da­lom ma­gán­be­széd­ének he­lyes elem­zé­sé­re. Ezek után adott a le­he­tő­ség, hogy a vizs­gált kor­szak egyes ese­mé­nye­it és szel­le­mi hát­te­rét kö­zel­ről, el­ső kéz­ből is­mer­jük meg.
Je­len mun­ka a szer­ző ter­ve­zett dis­­szer­tá­ci­ó­já­nak egy ré­szét ké­pe­zi, amely­nek tel­jes cí­me „A né­me­tek, szlo­vá­kok és ma­gya­rok kap­cso­la­ta a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén a ko­ra­be­li né­met nyel­vű saj­tó­iro­da­lom­ban”. Dis­­szer­tá­ci­óm cél­ja a fel­ku­ta­tott té­nyek elem­zé­se egy­részt a kor­sze­rű fo­ga­lom- és diskurzuselmélet3, más­részt pe­dig a iden­ti­tás- és sztereotípi­aku­tatás4 alap­ja­i­ra épül­ve.
Ez utób­bi két té­tel mun­kánk so­rán igen hasz­nos­nak bi­zo­nyul, kü­lö­nö­sen olyan ese­tek­ben, (pél­dá­ul az egyes nem­ze­ti­sé­gek jel­lem­zé­se­i­nél), ahol komp­lex ös­­sze­füg­gé­sek ál­ta­lá­no­sí­tá­sá­val, fel­szí­nes meg­je­le­ní­té­sé­vel találkozhatunk.5 Egy ef­fé­le ana­lí­zis szá­mos visz­­sza­kö­vet­kez­te­tés­re is le­he­tő­sé­get ad, me­lyek­nek kö­szön­he­tő­en vi­lá­go­sabb ké­pet nyer­he­tünk az egyes nem­ze­ti­sé­gek egy­más köz­ti dis­kur­zu­sá­ról, kap­cso­lat­rend­sze­ré­ről, va­la­mint az új­ság szer­kesz­tő­i­nek sze­mé­lyes meg­győ­ző­dé­sé­ről is.

A Press­burg­er Zeitung6 1848-ban már 84 éves múlt­ra te­kint­he­tett vis­­sza. A ma­gyar pat­ri­ó­ta szel­le­mi­sé­gű lap ez idő tájt hű párt­fo­gó­ja volt a for­ra­dal­mi ma­gyar kor­mány­zat­nak. 1841-től 1848 jú­li­u­sá­ig Adolf Neustadt volt az új­ság ve­ze­tő­je, fő­szer­kesz­tő­sé­ge alatt a lap or­szá­gos, sőt nem­zet­kö­zi hír­név­re tett szert, a po­zso­nyi zsi­dó kö­zös­ség el­len irá­nyult tá­ma­dá­sok után – ma­ga is zsi­dó lé­vén – tá­vo­zott a szer­kesz­tő­ség­től, s a vá­ros­ból is. 1848. jú­li­us 1-től ifj. Karl Friedrich Wigand ve­ze­ti a la­pot, irá­nyí­tá­sa alatt az új­ság meg­ma­radt a Neustadt alatt ki­ala­kult ma­gyar­ba­rát vo­nal mel­lett. A szlo­vá­kok kö­ve­te­lé­se­i­vel szem­ben fenn­tar­tá­sai vol­tak, en­nek el­le­né­re a lap mint igye­ke­zett meg­ma­rad­ni a szlo­vák ér­de­kek szó­csö­vé­nek is. Az 1848 őszén Ma­gyar­or­szág el­len meg­in­dí­tott csá­szá­ri of­fen­zí­vát jog­ta­lan­nak mi­nő­sí­tet­ték, a lap ha­sáb­ja­in a bé­csi ud­var el­hi­bá­zott lé­pé­sé­ről ír­tak. 1848 vé­ge tá­já­tól ne­héz idők ér­kez­tek a lap­ra, Po­zsony csá­szá­ri kéz­re ke­rü­lé­se után az új­sá­gon szá­mon lett kér­ve ad­di­gi ma­gyar­ba­rát szel­le­mi­sé­ge. A szer­kesz­tő­ket le­tar­tóz­tat­ták, he­lyük­re csá­szár­hű em­be­re­ket ül­tet­tek, Wigan­dot öt­he­tes bör­tön­bün­te­tés­re ítél­ték. Mi­vel hogy az új­ság min­dig is hű volt a kor­mány­zat­hoz, a lap az új ma­gyar kor­mány­zat irá­nyá­ban ki­fe­jez­te tá­mo­ga­tá­si szán­dé­kát, az­zal a fel­té­tel­lel, hogy a ma­gyar kor­mány is hű ma­rad alap­el­ve­i­hez, me­lye­ket még az el­len­zék­ben töl­tött évek alatt al­ko­tott meg. A szer­kesz­tő­ség ki­je­len­tet­te, az új kor­mány­nak „nem­zet­ba­rát­nak, az al­kot­má­nyos­ság párt­fo­gó­já­nak és a sza­bad­ság él­har­co­sá­nak” kell lennie.7 A lap ez­zel a prog­ram­já­val is kon­zer­va­tív jel­le­gét kí­ván­ta hang­sú­lyoz­ni, mint aho­gyan a múlt­ban is min­dig an­nak te­kin­tet­te ma­gát – az új­ság szel­le­mi alap­pil­lé­rei to­vább­ra is a ki­egye­zés, a fel­vi­lá­go­sí­tás és a köz­ve­tí­tés fo­gal­mai kö­ré cso­por­to­sul­tak.
Mind­ezen cél­ki­tű­zé­sek el­le­né­re idő­vel súr­ló­dá­sok­ra ke­rült sor a lap és a kor­mány­po­li­ti­ka közt. A leg­na­gyobb gon­dok­ra min­de­nek­előtt Ma­gyar­or­szág ra­di­ká­lis nyelv­po­li­ti­ká­ja adott okot. Az új­ság két ol­dal ér­dek­har­cá­nak kel­lős kö­ze­pén ta­lál­ta ma­gát, és ma­ga is meg­pró­bált a ko­ráb­bi, ha­gyo­mány­ra épí­tő, ha­za­fi­as-ma­gyar vo­nal, va­la­mint a né­met ér­de­kek mel­let­ti ki­ál­lás út­ja kö­zött egyen­sú­lyoz­ni. Ah­hoz, hogy ár­nyalt ké­pet kap­has­sunk a for­ra­dal­mi évek po­li­ti­ká­já­ról és hi­te­les erő­vi­szo­nya­i­ról, min­den­kép­pen ér­de­mes fel­la­poz­nunk a Press­burg­er Ze­i­tung egy-­e­gy ré­geb­bi, 1848 előt­ti szá­mát is. Csak így al­kot­ha­tó át­fo­gó szem­lé­let a fo­ko­za­to­san erő­sö­dő nem­ze­ti vo­nal és más je­len­sé­gek fej­lő­dé­sé­ről. A vizs­gált kor­sza­kot az 1843 és 1848 köz­ti idő­szak­ban ha­tá­roz­tuk meg.

A Press­burg­er Ze­i­tung po­li­ti­kai sze­re­pe, ál­lás­fog­la­lá­sa 1848-ban

A ku­ta­tás so­rán ar­ra tö­re­ked­tünk, hogy az idé­zett írá­sok, cik­kek ne fel­tét­le­nül a lap, il­let­ve a szer­kesz­tő­ség vé­le­mé­nyét tük­röz­zék. Nyil­ván­va­ló­an ez te­szi olyan prob­le­ma­ti­kus­sá az új­ság­ra, mint for­rás­ra va­ló hi­vat­ko­zást. A szer­zők ne­ve gya­kor­ta fel sincs tün­tet­ve, így ne­megy­szer azt sem le­het biz­to­san meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy az író a szer­kesz­tő­ség tag­ja volt-e vagy sem. Emi­att az­tán sok eset­ben csak ar­ra tu­dunk tel­je­sen egy­ér­tel­mű­en kö­vet­kez­tet­ni, hogy mi nem volt az új­ság ál­lás­fog­la­lá­sa. Olyan eset­ben pél­dá­ul, ami­kor a szer­kesz­tő­ség vi­lá­go­san til­ta­ko­zott egy-­e­gy, a saj­tó­ban meg­je­lent vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás el­len. E kér­dés­ben min­den­eset­re kü­lön kell vá­lasz­ta­nunk – amen­­nyi­ben ez le­het­sé­ges – a lap, va­la­mint a kí­vül­ál­ló új­ság­írók, tu­dó­sí­tók sze­mé­lyét. Ezért in­do­kolt­nak lát­tuk, hogy csak a lap, il­let­ve a szer­kesz­tő­ség írá­sa­it, hír­adá­sa­it gyűjt­sük ös­­sze és ér­té­kel­jük, hi­szen a kér­dés­ben csak­is így tu­dunk tény­sze­rű ér­té­ke­lést nyúj­ta­ni.
A lap alap­ve­tő szel­le­mi­sé­gét a vizs­gált idő­szak­ban, te­hát 1848-ig, a pat­ri­ó­ta – ma­gyar vo­nal ha­tá­roz­ta meg, az új­ság mint ha­za­fi­as saj­tó­cik­ket ha­tá­roz­ta meg ma­gát. Emel­lett hang­sú­lyoz­ták azt is, hogy a lap an­nak a „fe­let­tébb bölc­s” ura­lom hí­ve, amely alatt V. Fer­di­nánd csá­szár, egy­ben ma­gyar ki­rályt kell értenünk.8 A szer­kesz­tő­ség nem ab­ban lát­ta a ma­gyar­or­szá­gi né­met nyel­vű saj­tó fel­ada­tát, hogy a ma­gyar­or­szá­gi né­me­te­ket kül­föld fe­lé rep­re­zen­tál­ja, ép­pen el­len­ke­ző­leg: be­lül­ről kí­vánt hat­ni a né­met elem­re, még­pe­dig ép­pen a ki­egye­zés­re va­ló tö­rek­vés, a köz­ve­tí­tés és fel­vi­lá­go­sí­tás esz­kö­zei ál­tal. Ez a köz­ve­tí­tő sze­rep ar­ra volt hi­va­tott, hogy a né­met nyel­vű la­kos­sá­got kö­ze­lebb hoz­zák a mag­yarság9 fe­lé, to­váb­bá, hogy elő­í­té­le­te­ket szün­tes­sen meg, il­let­ve hogy a ma­gyar la­kos­sá­got nyi­tot­tab­bá te­gye a né­me­tek kér­dé­se­i­vel szem­ben. Min­den­eset­re egy egy­sé­ges ma­gyar nem­zet épí­té­sén fá­ra­doz­tak. Alap­ve­tő­en te­hát az as­­szi­mi­lá­ció volt a kér­dés, per­sze egy, a lé­lek­ben, szel­le­mi­ség­ben vég­be­me­nő as­­szi­mi­lá­ció, aho­gyan azt Majláth10 vagy Szé­che­nyi is elképzel­te11. E sze­rint te­hát az a he­lyes, ha az em­ber ma­gyar­ként érez ugyan, de nem kí­ván­ja né­met anya­nyelv­ét és gyö­ke­re­it fel­ad­ni. A lap egy­ér­tel­mű­en el­ha­tá­ro­ló­dott a kény­szer alatt tör­té­nő, erő­sza­kos as­­szi­mi­lá­ci­ó­tól, te­hát a ra­di­ká­lis re­for­me­rek el­kép­ze­lé­se­i­től. Az új­ság igye­ke­zett tá­vol ma­rad­ni a nyílt íté­le­tek­től az aktuálpoli­ti­ka vagy ál­lam­el­mé­let te­rén, mi­vel er­re a szer­kesz­tő­ség sze­rint nincs jo­go­sult­sá­ga, ez a ma­gyar nyel­vű saj­tót il­le­ti meg. Emel­lett vi­szont ki­emelt sze­re­pet ka­pott a kül­föld tu­dó­sí­tá­sa a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet­ről, ez­zel egy idő­ben pe­dig az igaz­ság­ta­lan elő­í­té­le­tek fel­szá­mo­lá­sa is. Ez utób­bi­a­kat ál­lí­tó­lag tőbbek kö­zött kü­lön­fé­le oszt­rák la­pok ter­jesz­tet­ték. Már 1846-ban érez­he­tő­en éle­seb­bé vált az írá­sok hang­ne­me, a kü­lön­bö­ző fe­lek tö­rek­vé­sei pe­dig ma­ga­biz­to­sab­ban és nem­ze­ti szem­szög­ből let­tek meg­fo­gal­maz­va. A lap ál­lás­pont­ja sze­rint ez an­nak is volt kö­szön­he­tő, hogy egy­szer­re lé­nye­ge­sen na­gyobb nyo­más ne­he­ze­dett a né­me­tek­re csak­úgy, mint a töb­bi nem ma­gyar nép­cso­port­ra. Ép­pen­ség­gel meg­le­het, hogy az 1836-os és az 1843/44-es or­szág­gyű­lé­sek ha­tá­sa mu­tat­ko­zott meg. Az előb­bin egy nyelv­tör­vény lett el­fo­gad­va, amely előny­ben ré­sze­sí­tet­te a ma­gyar nyel­vet a tör­vény­ho­zás, igaz­ság­szol­gál­ta­tás és a val­lás te­rén. Az 1843/44-es or­szág­gyű­lés ha­tá­ro­za­ta alap­ján az or­szág hi­va­ta­los nyel­ve vé­gül is a ma­gyar lett, ez lett hasz­ná­la­tos az ál­la­mi hi­va­ta­lok­ban és min­den is­ko­lá­ban. Stanislav Kirschbaum12 sze­rint et­től az idő­től kezd­ve sza­bad utat ka­pott min­den ma­gya­ro­sí­tó tö­rek­vés. Az új­ság ol­da­la­in eköz­ben to­vább­ra is a né­met pol­gár­ság és a ma­gyar ne­mes­ség egy­be­ol­va­dá­sát sür­get­ték. Mind­emel­lett ar­ra is uta­lást tet­tek, hogy a né­met nyel­vű saj­tó­nak na­gyobb be­fo­lyás­sal kel­le­ne bír­nia, a né­met la­kos­ság­nak pe­dig hat­ha­tó­sabb or­gá­nu­mok­kal kel­le­ne ren­del­kez­nie.
A lap­ban 1848-ra már szo­kat­la­nul éles hang­nem­ben lép­nek fel az el­len­fél ál­lás­pont­já­val szem­ben. Egy 1848. áp­ri­lis 14-én meg­je­lent cikk­ben az áll, hogy min­den­kép­pen ele­jét kell ven­ni egy adott eset­ben ve­szé­lyes, ra­di­ká­lis köz­vé­le­mény ki­ala­ku­lá­sá­nak. A cikk a to­váb­bi­ak­ban úgy fo­gal­maz, hogy „el­ke­rül­he­tet­le­nül szük­sé­ges a ve­ze­tőnk­be ve­tett vak bi­za­lom.” A saj­tó fel­ada­ta, vé­li to­váb­bá a cikk­író, meg­aka­dá­lyoz­ni egy olyan köz­vé­le­mény ki­bon­ta­ko­zá­sát, amely alap­ja­i­ban meg­in­gat­hat­ná az oly­an­­nyi­ra szük­sé­ges bi­zal­mat.
Mint ahogy azt már em­lí­tet­tük, 1848-ban a po­li­ti­ka szín­te­rén zaj­ló vi­ták hang­ne­me érez­he­tő­en erő­seb­bé vált, a ma­gyar kor­mány­zat is egy­re éle­seb­ben lett kri­ti­zál­va. A leg­he­ve­sebb tá­ma­dá­sok a ma­gya­rok nyelv­po­li­ti­ká­ját ér­ték, ezek kap­csán új­ra meg új­ra az 1836-os és az 1843/44-es or­szág­gyű­lé­sek in­téz­ke­dé­se­it hi­báz­tat­ták. Paul Lend­vai e té­ren sors­dön­tő tény­nek lat­ja, hogy Kos­suth nem volt ké­pes a nem­ze­ti­sé­gek ér­de­ke­it a ma­gyar ér­de­kek­kel egyez­tet­ni, szá­má­ra csu­pán a te­rü­le­ti egy­ség meg­őr­zé­se, va­la­mint a ré­gi­ó­juk­ban ki­sebb­ség­ben élő ma­gya­rok vé­del­me volt fon­tos. Azok a ma­gyar re­for­me­rek, akik egy­be kí­ván­ták ol­vasz­ta­ni a nyelv­ha­tá­ro­kat az ál­lam­ha­tár­ok­kal, a Habs­bur­gok és az or­szág nem ma­gyar több­sé­ge közt két­fron­tos harc­ra kény­sze­rül­tek. Ez a küz­de­lem ele­ve tra­gi­kus vég­re volt ítél­ve, mind a ma­gyar re­for­me­rek, mind az egész or­szág számára.13 So­kan úgy lát­ták, hogy a ma­gyar nyelv hi­va­ta­los nyelv­vé té­te­le kö­rü­li per­le­ke­dés­ben a Ma­gyar Ki­rály­ság már-már az ös­­sze­om­lás kü­szö­bé­re ke­rült.

A szlo­vá­kok meg­je­le­ní­té­se

A lap szer­kesz­tői, ha­son­ló­an, mint más nem­ze­ti­sé­gek­nél, a szlo­vá­kok te­kin­te­té­ben is két­ség­be von­ták, hogy né­pük „egy­sé­ges, po­li­ti­ka­i­lag is lé­te­ző nem­zet” lenne.14 A cikk­ben to­váb­bá ar­ról ol­vas­ha­tunk, hogy nem­ze­tük ugyan már ha­ma­rabb je­len volt a Kár­pát-me­den­cé­ben, mint a ma­gya­ro­ké, or­szá­guk – nyil­ván­va­ló­an a Nagy­mor­va Bi­ro­da­lom cé­loz­va – vi­szont tel­je­sen fel lett szá­mol­va, így hát a to­váb­bi­ak­ban nem sze­re­pel­het­tek po­li­ti­kai ér­te­lem­ben vett önál­ló té­nye­ző­ként. A tör­té­ne­lem so­rán, foly­tat­ja a cikk, fo­ko­za­to­san szlá­vok nyel­vet be­szé­lő ma­gya­rok vál­tak be­lő­lük, il­let­ve a ma­gya­rok ké­pez­ték a fő ágat, mely­be a fenn­ma­ra­dó la­kos­ság las­san be­ol­vadt. A szlo­vák­ság­ról 1848 előt­t, s bi­zo­nyos mér­ték­ben a for­ra­da­lom el­ső évé­ben is, fő­ként ér­zel­gős, saj­nál­ko­zó hang­ne­mű írá­sok je­len­tek meg. A szer­zők sze­rint né­pük – sa­ját hi­bá­ju­kon kí­vül – fej­lő­dé­sé­ben erő­sen vis­­sza­ma­ra­dott, fő­ként ki­zá­ró­la­gos pa­rasz­ti mi­vol­tuk, gyen­ge mi­nő­sé­gű ter­mő­föld­jük, va­la­mint az al­ko­hol mi­att. Cik­kek so­ro­za­ta je­lent meg a Pes­ten kol­du­ló szlo­vá­kok prob­lé­má­já­ról, a szlo­vák nép iszá­kos­sá­gá­ról, vagy az ezen ne­héz­sé­ge­ket csil­la­pí­ta­ni hi­va­tott tár­su­lá­sok­ról. A cik­kek nagy ré­sze nem csu­pán a szlo­vák nép sa­nya­rú hely­ze­té­ről szólt, vagy meg­ol­dá­si ja­vas­la­to­kat vá­zolt fel az ügy­ben, ha­nem jó esz­kö­zül szol­gált ar­ra is, hogy a ma­gya­rok ha­za­fi­as­sá­gát és együt­térző, hu­má­nus lel­kü­le­tét de­monst­rál­ja. Em­lí­tést ér­de­mel­nek azok az írá­sok is, me­lyek­ben fel­me­rült az észa­ki szlo­vák la­kos­ság­nak a dé­li me­gyék­be va­ló át­te­le­pí­té­sé­nek a kér­dé­se is. Ezek­ben is gyak­ran ol­vas­ha­tunk a szlo­vá­kok szű­kös hely­ze­té­ről Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon, el­ső­sor­ban vi­szont az Ár­va és Szepes me­gyei la­kos­ság sze­gény­sé­gé­ről, mely­nek fő okát a szer­zők az ot­ta­ni ta­laj gyen­ge mi­nő­sé­gé­ben lát­ták. Ép­pen ezért ve­tő­dött fel a dé­li te­rü­le­tek­re va­ló át­te­le­pí­tés le­he­tő­sé­ge is, ar­ról nem is be­szél­ve, hogy az ot­ta­ni ta­laj jó­val ter­mő­ké­pe­sebb, rá­adá­sul hi­ány van a mun­ka­erő­ben is. A cikk­írók e kér­dés kap­csán nem pa­lás­tol­ták hát­só szán­dé­ka­i­kat sem, me­lyek sze­rint, ha ez az át­te­le­pü­lés meg­va­ló­sul­na, min­den bi­zon­­nyal meg­tör­ne az észa­ki ré­gi­ók erő­sö­dő szláv nem­ze­ti lel­kü­le­te, míg a dél-ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok gyor­san be­le­ol­vad­hat­ná­nak az ot­ta­ni ma­gyar tömb­be. Már 1845-ben is je­len­tek meg uta­lá­sok ar­ra, hogy a szlo­vá­kok élő­he­lyü­kön nem kis mér­ték­ben diszk­ri­mi­nál­va van­nak, a lő­csei evan­gé­li­kus lí­ce­um­ban pél­dá­ul nem volt egyet­len ta­nár sem, aki szláv nyel­vet ta­ní­tott vol­na. A Pan­nó­nia szer­kesz­tő­sé­ge e te­kin­tet­ben nyíl­tan han­got adott nem­tet­szés­ének, az új­ság sze­rint ez a hoz­zá­ál­lás csep­pet sem vet jó fényt a mag­yarokra.15 En­nek el­le­né­re még 1845-ben sem tű­nik úgy, hogy a ma­gyar la­kos­ság bi­zal­mat­lan­ság­gal for­dult vol­na a szláv né­pes­ség iránt – ez ab­ból a fesz­te­len hoz­zá­ál­lás­ból is ki­tű­nik, aho­gyan a szlo­vák kép­vi­se­lő­ket ke­zel­ték. Itt em­lí­ten­dő pél­dá­ul Ján Kol­lár te­vé­keny­sé­ge vagy Štúr lap­já­nak szá­mos írá­sa is. Az 1848-ban ki­tört nem­ze­tek köz­ti za­var­gá­sok és egy­re erő­sö­dő el­len­té­tek meg­je­le­né­sé­vel a szlo­vá­kok, mint kí­vül­ről fel­tü­zelt, fél­re­ve­ze­tett nép let­tek be­ál­lít­va. A lap sze­rint ko­ráb­ban test­vé­ri­ség és egyet­ér­tés ural­ko­dott a szlo­vá­kok közt, a mos­ta­ni hely­ze­tért pe­dig, be­le­ért­ve a hor­vá­tok­kal dú­ló har­co­kat is, a ka­ma­ril­la, il­let­ve egy­pár, a csá­szár­hoz kö­zel ál­ló, nagy be­fo­lyá­sú sze­mély lett fe­le­lős­sé té­ve. Ma­ga Kos­suth is, aki­nek be­szé­dei ne­megy­szer tel­jes ter­je­del­mük­ben kö­zöl­ve let­tek az új­ság ha­sáb­ja­in, el­né­ző hang­nem­ben ér­velt a szlo­vá­kok­kal szem­ben. „Csak saj­nál­ni tu­dom ezt a sze­gény, fél­re­ve­ze­tett né­pet, mely tév­út­já­ról nem te­het. Ugyan­an­­nyi­ra kí­vá­nom a né­pük­kel va­ló mi­ha­ma­rab­bi meg­bé­kü­lést, mint amen­­nyi­re azt ezek fél­re­ve­ze­tő­i­vel so­ha el nem tud­nám kép­zel­ni. A nép so­sem kí­ván­ja a ros­­szat, ha­csak nincs fél­re­ve­zet­ve és meg­csal­va; Ezért né­pük­nek el­né­zést és vé­del­met kí­vá­nok, fél­re­ve­ze­tő­ik­nek vi­szont bos­­szút es­kü­szöm. Amen­­nyi­ben vi­szont a fel­vi­lá­go­sí­tás út­ján sem si­ke­rül egyez­ség­re jut­nunk né­pük­kel, ám le­gyen, foly­jon a vér, aho­gyan azt meg­csa­ló­juk kíván­ta.”16
Az 1848 szep­tem­be­ré­ben ki­tört szlo­vák fel­ke­lés­ről szó­ló tu­dó­sí­tás igyek­szik mi­nél in­kább tény­sze­rű­nek len­ni, a moz­go­ló­dá­sok kap­csán ar­ról szá­mol be a szep­tem­ber 22-én meg­je­lent cikk, hogy Mijavá­ba 500 fel­fegy­ver­zett cseh egye­te­mis­ta vo­nult be. A szer­ző a ka­to­nai tör­té­né­sek­ről va­ló be­szá­mo­lók mel­lett igye­ke­zett han­got ad­ni a szlo­vák nem­ze­ti moz­ga­lom cél­ki­tű­zé­se­i­nek is, mint­egy tol­má­csol­va a Štúr, Hur­ban és Hodža ál­tal meg­fo­gal­ma­zott, az év­szá­za­dos el­nyo­mást meg­szün­tet­ni kí­vá­nó prog­ra­mot – még ak­kor is, ha a szer­kesz­tő­ség va­ló­szí­nű­leg nem osz­tot­ta né­ze­tü­ket. Emel­lett be­szá­mol­tak ar­ról is, hogy ez ed­dig még nem ke­rült sor sem­mi­lyen fosz­to­ga­tás­ra, bán­tal­ma­zá­sok­ra. Sőt, ke­vés­sel e tu­dó­sí­tás meg­je­le­né­se előtt le­he­tő­sé­get ka­pott a lap­tól ¼udovít Štúr fi­vé­re, Ka­rol mod­rai lel­kész is, hogy re­a­gál­jon egy őt ért tá­ma­dás­ra, mi­sze­rint ő és hí­vei Modra els­zlovákosítására törek­szenek.17
A fel­ke­lés ve­zé­rei – má­ig a szlo­vá­kok nem­ze­ti hő­sei – mind­ezek el­le­né­re mint buj­to­ga­tók, lá­zí­tók és rab­ló­nép­ség, te­hát mint re­bel­lis pán­szláv­ok je­len­tek meg az új­ság ha­sáb­ja­in. A Štúr-el­lenes han­gu­lat ez idő tájt, ikor az a prá­gai Szláv Kong­res­­szu­son részt vett, mint­egy forr­ni lát­szott. Az eset­ről be­szá­mo­ló cikk író­ja cso­dál­ko­zá­sát fe­je­zi ki afe­lett, hogy „Ludwig Štúr, a po­zso­nyi szláv új­ság szer­kesz­tő­je, ma­gyar ál­lam­pol­gár is alá­ír­ta” azt a prok­la­má­ci­ót, amely szláv kö­ve­tek me­nesz­té­sét sür­get­te az ország­gyűlés­be.18
Egy 1848. szep­tem­ber 25-én meg­je­lent, a szlo­vák fegy­ve­res fel­ke­lés ki­tö­ré­sé­ről szó­ló seni­cai tu­dó­sí­tás­ból ki­tű­nik, hogy a fel­ke­lés mag­va csu­pán né­hány ve­zér­egyé­ni­ség, ez eset­ben Hur­ban sze­mé­lyé­re kor­lá­to­zó­dik, míg ma­ga az egy­sze­rű nép mint meg­té­vesz­tett, fél­re­ve­ze­tett tö­meg küzd az ügyért. Hur­ban, a „hír­hedt agi­tá­tor” és evan­gé­li­kus lel­kész né­pét az or­szág tör­vé­nyei el­len szít­ja, a hi­va­ta­lok­kal szem­be­ni en­ge­det­len­ség­re szó­lít­ja fel, to­váb­bá egy, a le­he­tő leg­szé­le­sebb ki­ter­je­dé­sű össz-s­zláv bi­ro­da­lom­ról, sőt ez­ál­tal a ma­gyar nem­zet ki­ir­tá­sá­ról szó­no­kol. Ez az „át­ko­zott ször­nye­teg”, ír­ja a lap, Mijavából és Bre­zovából szór­ja né­pe kö­zé a buj­to­ga­tás mag­va­it. Ezek pe­dig, a tör­vény­ho­zás és a jog te­rü­le­tén va­ló tá­jé­ko­zat­lan­sá­guk mi­att, tö­me­ge­sen se­reg­le­nek kö­ré, akár­csak egy jós len­ne. Fel kell el­le­ne lép­ni, és ad­dig nem sza­bad nyu­god­ni, míg e „sze­ren­csét­len alak” fész­ké­ből ki nincs bil­lent­ve, és „mély se­bet ej­tő sárkánymérgények nyo­ma” el nincs tá­vo­lít­va, áll a lap­ban. A had­se­reg moz­gó­sít­va lett, így min­den­ki bíz­vást hi­het ab­ban, hogy „a köz­rend ezen fel­bo­rí­tó­ja” ez­út­tal nem ke­rü­li el bűn­hő­dé­sét, az em­be­ri­ség pe­dig vég­re meg­sza­ba­dul egy „el­ső­ran­gú bű­nö­ző­től.”
A tör­té­nel­mi té­nyek te­kin­te­té­ben meg kell je­gyez­nünk, hogy a szep­tem­be­ri szlo­vák moz­ga­lom tel­je­sen ered­mény­te­len volt, to­váb­bá hogy a szlo­vák la­kos­ság nagy ré­sze a ma­gyar ol­da­lon har­colt, Štúrék fel­szó­lí­tá­sá­nak mes­­sze­me­nő­en el­len­állt, és nem utol­só sor­ban nyíl­tan val­lot­ta, hogy Bécs el­len küzd.
Min­den­kép­pen em­lí­tést ér­de­mel az a szep­tem­ber 26-án meg­je­lent írás is, amely­ben az 1848-ban Bécs­ben meg­ala­kult Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács pe­csét­jé­nek le­írá­sát ol­vas­hat­juk: („a pe­csé­ten egy hár­mas­domb lát­ha­tó, an­nak kö­zép­ső és leg­ma­ga­sabb csú­csán gö­rög­ke­reszt ma­ga­so­dik. Fe­let­te, a me­ző két­har­mad ré­szét el­fog­lal­va, egy fel­irat ol­vas­ha­tó: „Narodna rada Sloven­ska”, az­az Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács.) Eb­ben te­hát ok­irat­ba fog­lal­ták és meg­pe­csé­tel­ték a szláv dik­ta­tú­ra egy élet­jel­ét. / Így hát a dom­bok – le­gyen a ne­vük Tát­ra, Fátra, Mát­ra vagy akár Hodža, Štúr és Hur­ban – ez még min­den bi­zon­­nyal a „Rada” bel­ső tit­ka, (…) ha­ma­ro­san tel­je­sen el le­het­nek si­mít­va.”
A szlo­vák­ság har­ca a lap­ban nem úgy je­le­nik meg, mint egy sa­ját in­dít­ta­tá­sú, önál­ló aka­rat­ból tör­té­nő küz­de­lem. Is­mét csak a bé­csi ka­ma­ril­lá­nak kö­szön­he­tő, ír­ja a lap, hogy a szlo­vák nép a ma­gya­rok el­len lett ger­jeszt­ve – ez tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel a ré­gi met­ter­ni­chi jel­szó­nak, az „oszd meg és ural­kodj” szel­le­mé­nek, amely Bécs szá­má­ra le­he­tő­vé tet­te, hogy az új­ra ha­tal­má­ba ke­rít­se Ma­gyar­or­szá­got. A szlo­vák fel­ke­lés, a sza­bad­ság­harc to­váb­bi ese­mé­nyei, va­la­mint a szláv la­kos­ság­nak a har­cok­ban va­ló rész­vé­tel­ét te­kint­ve a la­pon be­lül szem­mel lát­ha­tó a tö­rek­vés, hogy a szlo­vá­kok hely­ze­tét, a ve­lük va­ló tör­té­né­se­ket a le­he­tő leg­tény­sze­rűb­ben és leg­kor­rek­teb­ben je­le­nít­sék meg. Ezt bi­zo­nyít­ja pél­dá­ul az is, hogy az új­ság­ban gyak­ran Štúrék moz­gal­má­nak a fel­hí­vá­sai is meg­je­len­tek. Ez per­sze nem azt je­len­tet­te, hogy a szer­kesz­tő­ség azo­no­sult ezek­kel a né­ze­tek­kel – ép­pen el­len­ke­ző­leg. Még­is egy­faj­ta alap­ve­tő tisz­tes­ség fi­gyel­he­tő meg a lap ol­da­lá­ról, azt te­kint­ve, hogy az el­len­fél vé­le­mé­nyei a cik­kek­ben nem let­tek el­tor­zít­va vagy ép­pen a szer­kesz­tő­ség tet­szé­se sze­rint in­terp­re­tál­va, ha­nem prok­la­má­ci­ó­ik ere­de­ti for­má­juk­ban, szö­ve­gük­ben let­tek kö­zöl­ve. Hi­szen a kri­ti­kus ol­va­só szá­má­ra to­vább­ra is fenn­állt a sza­bad vé­le­mény­ki­ala­kí­tás le­he­tő­sé­ge. Tu­dó­sí­tá­sok je­len­tek meg ál­lí­tó­la­gos szláv buj­to­ga­tók pe­re­i­ről is, me­lyek ki­me­ne­te­le, a ha­lá­los íté­let, már a tár­gya­lás alatt nyil­ván­va­ló volt. A bí­ró­ság vi­szont nem egy eset­ben ala­pos, elő­í­té­le­tek­től men­tes utá­na­já­rás kö­vet­kez­té­ben igaz­sá­gos és eny­he íté­le­tet ho­zott. Ér­de­kes for­rá­sul szol­gál­hat­nak azok az írá­sok is, ame­lyek a ma­gyar so­rok­ban har­co­ló szlo­vák csa­pa­tok­ról szá­mol­nak be (Sán­dor-had­test). Ezek a har­co­sok hű, meg­bíz­ha­tó, jó ka­to­nák­ként, igaz ma­gyar pol­gá­rok­ként van­nak be­mu­tat­va. Vé­ge­ze­tül gyak­ran ta­lál­koz­ha­tunk a lap ha­sáb­ja­in szlo­vák nyel­vű új­sá­gok és fo­lyó­irat­ok köz­zé­té­te­le­i­vel, hír­adá­sa­i­val is.19
A Press­burg­er Ze­i­tung ko­ra­be­li szá­ma­it ol­vas­va min­den­eset­re le­szö­gez­he­tő, hogy a szlo­vá­ko­kat so­ha­sem tar­tot­ták ko­mo­lyan ve­he­tő, po­li­ti­kai súl­­lyal bí­ró cso­port­nak, vi­szont ös­­szes­sé­gé­ben so­ha­sem volt a la­kos­ság el­le­nük han­gol­va, még a sza­bad­ság­harc ide­jé­ben sem.  Né­pük egy egy­sze­rű, kön­­nyű­szer­rel moz­gó­sít­ha­tó, sze­gé­nyes tö­meg­ként je­le­nik meg a lap ha­sáb­ja­in. Vé­ge­ze­tül az a fel­té­te­le­zés sme tel­je­sen alap­ta­lan, hogy a szlo­vák nép elé­ge­det­len­sé­gén és prob­lé­mái ke­resz­tül gya­kor­ta kü­lön­fé­le pro­pa­gan­da­cé­lok­ból lett ki­hasz­nál­va. Pél­dá­ul olyan hely­ze­tek­ben, ami­kor a ma­gya­rok ha­za­fi­as­sá­gát és em­ber­sé­gét kel­lett hang­sú­lyoz­ni, vagy ép­pen a meg­ve­ten­dő bé­csi po­li­ti­kát pel­len­gé­rez­ték.

A né­me­tek meg­je­le­ní­té­se

A vizs­gált idő­sza­kon be­lül meg­je­lent, a ma­gyar­or­szá­gi né­met­ség­gel kap­cso­la­tos írá­sok fő té­má­já­ul egy­részt a kol­o­nizá­ció20 kér­dé­se, más­részt pe­dig a vá­ro­si, ak­ko­ri­ban még túl­nyo­mó­részt né­met aj­kú pol­gár­ság hely­ze­te szol­gált. Afe­lől ál­ta­lá­nos egyet­ér­tés ural­ko­dott, hogy a né­met la­kos­ság vi­szony­lag  cse­kély po­li­ti­kai be­fo­lyás­sal ren­del­ke­zett, ami rész­ben an­nak is tud­ha­tó, hogy ál­ta­lá­ban vé­ve is, a ma­gyar­or­szá­gi pol­gár­ság ke­zé­ben ke­vés po­li­ti­kai ha­ta­lom össz­pon­to­sult. Ez a ten­den­cia úgy sa­ját, az­az né­met, mint ide­gen meg­íté­lé­sek alap­ján is ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű­ként lett el­fo­gad­va. A né­met be­ván­dor­ló­kat és pol­gá­ro­kat rend­sze­rint alka­lmazkodóképes, prob­lé­ma­men­tes em­be­rek­nek tar­tot­ták, mun­ká­ju­kat el­is­me­rés övez­te. A lap sze­rint vi­szony­lag ha­mar fél­re­tet­ték né­met pat­ri­o­tiz­mu­su­kat, amely he­lyé­re a ma­gyart vet­ték fel. A né­met be­te­le­pü­lé­se­ket il­le­tő­en so­kan kri­ti­kus hang­nem­ben be­szél­tek. Az alap­kér­dés az volt, hogy va­jon egy na­gyobb be­te­le­pü­lé­si hul­lám nem vál­na-e vé­gül is a ma­gyar nem­zet épü­lé­sé­nek ro­vá­sá­ra, il­let­ve hogy nem len­ne-e ele­gen­dő az or­szág to­váb­bi fej­lő­dé­sé­hez csu­pán a ma­gyar elem is. Ez a dis­kur­zus tel­jes ter­je­del­mé­ben meg­je­lent az új­ság ha­sáb­ja­in, ha­ma­ro­san vi­szont min­den két­ség el­osz­lott, és a le­te­le­pe­dés kér­dé­se el­fo­ga­dot­tá vált. A né­met la­kos­ság ér­de­kes mó­don gyak­ran mint „nem­ze­ti­ség nél­kü­li” lett be­ál­lít­va, il­let­ve ők ma­guk je­löl­ték ma­gu­kat ily mó­don. 1845. már­ci­us 29-én, a Pan­nó­nia 37. év­fo­lya­má­ban a kö­vet­ke­ző so­rok ol­vas­ha­tók: „Vi­gyáz­za­tok a ma­gya­rok­kal! El­jött az idő, hogy a né­met nép vég­re fel­esz­mél­jen; az idő ar­ra, hogy be­pó­tol­ja sok­éves el­ma­ra­dá­sát, jó­vá­te­gye, amit ko­ráb­ban el­ron­tott. Azt, hogy e so­rok köz­pon­ti tár­gya nem más, mint sa­ját nem­ze­ti­sé­gük, az is bi­zo­nyít­ja, hogy ezt előbb ki is kell har­col­ni­uk. Más nem­ze­tek csu­pán a töb­bi né­pek nem­ze­ti­sé­gé­ről be­szél­nek, sa­ját­juk­ról nem. Csak a né­met szá­má­ra fon­tos is­mé­tel­ten hang­sú­lyoz­ni, hogy ő né­met akar len­ni, s hogy az is – egy fran­cia ese­té­ben pél­dá­ul so­ha­sem me­rül fel a kér­dés: fran­cia va­gyok, fran­cia lel­kü­le­tű va­gyok-e – ez ná­la ma­gá­tól ér­te­tő­dő. Sa­ját nem­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sá­ról nem ír sem vas­kos köny­ve­ket, sem vé­kony fü­ze­tet, mint aho­gyan azt mi, né­me­tek tes­­szük, ő csu­pán mint egy is­mert, va­lós tényt em­lí­ti, szá­má­ra in­kább a nem­ze­ti büsz­ke­ség vagy an­nak meg­óvá­sa a kér­dés, nem pe­dig a nem­ze­ti­ség ma­ga.
Az em­ber csak ar­ról be­szél, amit nem bir­to­kol, de sze­ret­ne ma­gá­é­nak tud­ni – míg ha egy do­log va­la­ki­nek bir­to­ká­ban van, nem be­szél ró­la, egy­sze­rű­en él­ve­zi azt.”
A né­me­tek­nek a ma­gyar ál­lam­ra, il­let­ve az ál­lam­élet­re gya­ko­rolt ha­tá­sa a me­gyei tör­vé­nyek kap­csán is gyak­ran ke­rült meg­vi­ta­tás­ra. Ezen szer­ve­ze­ti for­mán be­lül a né­met la­kos­ság izo­lál­va lett, és nem fej­lő­dött ki ben­ne a tel­jes jo­gú ál­lam­pol­gá­ri ér­zés. Ro­va­tá­nak 1845. au­gusz­tus 18-án meg­je­lent cik­ké­ben Bárándy így te­kin­tett a hely­zet­re: „amen­­nyi­ben kö­vet­kez­mé­nye­i­ben vizs­gál­juk be­ván­do­rolt ven­dé­ge­ink céh-szel­le­mi­sé­gét, vi­lá­gos­sá vá­lik, hogy ho­gyan ala­kul­ha­tott úgy a hely­zet, hogy (szel­le­mi­leg és anya­gi­lag is) a cé­hek és me­gyék szűk moz­gás­te­ré­be kény­sze­rült né­met pol­gár a ma­gyar nem­ze­ti ér­de­kek szá­má­ra örök­ké ide­gen elem ma­rad­jon; hogy e szer­ve­ző­dés mel­lett ho­gyan kény­sze­rült az ál­lam­pol­gá­ri jel­leg  a céh­jel­leg­gel szem­ben min­dig is alá­ren­delt sze­re­pet be­töl­te­ni, és hogy mi­ért nem tud­ta a né­met aj­kú pol­gár­ság a ma­gya­rok szim­pá­ti­á­ját so­sem el­nyer­ni. Ez utób­bi mi­att pa­nasz­kod­nunk mél­tat­lan do­log len­ne, hi­szen be kell lát­nunk, a szim­pá­tia, mely­nek mi oly­an­­nyi­ra hi­á­nyát érez­zük, csak­is egy köl­csö­nös, őszin­te meg­bé­ké­lés ered­mé­nye le­het.”
Vé­ge­ze­tül ek­ként fo­gal­maz Bárándy: „Ma­gyar­or­szág pol­gár­sá­ga elég sza­bad szel­le­mű ah­hoz, hogy je­len­le­gi hely­ze­tén túl­lás­son, és an­nak hi­á­nyos­sá­ga­it ész­re­ve­gye. Ez a fel­is­me­rés ön­ma­gá­ban vi­szont nem szol­gál­hat ala­pul, nem elég ar­ra. A ma­gyar­or­szá­gi pol­gár­nak nincs po­li­ti­kai mű­velt­sé­ge, sem ös­­sze­tar­tó nem­ze­ti ér­zel­me. Ha­zánk pol­gá­rá­nak kí­ván­sá­gai csak ad­dig nyúl­nak, amíg azok a ter­mé­sze­tes előny el­vé­ben fog­lal­tat­nak. Olyan ta­pasz­ta­la­tok­ra, ame­lyek egy ma­ga­sabb ran­gú be­te­kin­tést igé­nyel­né­nek, még nem te­he­tett szert.” A sza­bad ki­rá­lyi vá­ro­sok pol­gár­sá­gá­nak, vé­li Bárándy, vég­re ész­re kel­le­ne ven­nie ál­lam­pol­gá­ri fel­ada­ta­it. „Te­remt­se­tek hát le­he­tő­sé­get ar­ra, hogy a ke­res­ke­de­lem és az ipar ér­de­kei szak­ér­tők ál­tal az or­szág­gyű­lés­ben is kép­vi­sel­ve le­hes­se­nek (…) – és a töb­bi már ma­gá­tól megy.”21
1848-ban a hír­adás­ok már gyak­rab­ban fog­lal­koz­tak az or­szá­got kí­vül­ről fe­nye­ge­tő ve­szé­lyek­kel, mint a bel­ső ve­szé­lyek­kel és gon­dok­kal – min­de­nek­előtt az új oszt­rák kor­mány­zat­tal, az ún. re­ak­ci­ó­val. Vi­szont e cik­kek köz­ve­tett mó­don a nem­ze­ti kér­dést il­le­tő­en is fel­vi­lá­go­sí­tást ad­nak. Jó be­te­kin­tést nyúj­ta­nak 1848. má­jus 12-ének ese­mé­nye­i­be is, ami­kor Ma­gyar­or­szág nem­ze­ti­sé­ge­i­nek ös­­sze­fo­gá­sá­ra ke­rült a leg­na­gyobb hang­súly, hogy ez­ál­tal is véd­ve le­gyen az or­szág a kül­ső buj­to­ga­tá­sok és vég­ső so­ron a pán­szláv­iz­mus (ez eset­ben el­ső­sor­ban pán­russz­iz­mus) el­le­né­ben. Vér­on­tás nél­kül is meg­tör­tént a nagy for­du­lat a ma­gyar tár­sa­da­lom­ban, és a re­ak­ció már­is min­dent meg­tesz, hogy erő­sza­kos úton tönk­re­te­gye azt, ír­ja a cikk, így foly­tat­ván gon­do­lat­me­net­ét: „Gyű­lö­li­tek (a re­ak­ció) az újat, ezért fel­lá­zít­já­tok az il­lí­re­ket és szlo­vá­ko­kat a ma­gya­rok és né­me­tek el­len, ez­ál­tal pe­dig ki­lá­tás­ta­lan hely­zet­be so­dor­já­tok az or­szá­got. Vi­szont be­le­gon­dol­ta­tok-e már, mi­re ké­pes a ször­nye­teg, mely ket­re­cé­ből el­sza­ba­dul? Idő­köz­ben már meg­ala­kult egy be­fo­lyá­sos párt, amely nem ki­sebb cé­lok­ra tö­rek­szik, mint hogy egy ha­tal­mas, egy­sé­ges szláv bi­ro­dal­mat ala­pít­son, mely­nek élén egy észa­ki fe­je­de­lem áll­na, aki os­tor­ral kor­má­nyoz­na. Ha ha­zán­kat, vagy akár fél Eu­ró­pát el­áraszt­ja ez a vad hor­da, (…) ha az ázsi­ai van­da­liz­mus az eu­ró­pai kul­tú­rát és szel­le­mi­sé­get láb­bal fog­ja ti­por­ni, és en­nek foly­tán az iszo­nyat ret­te­ne­tes át­ka fog­ja Eu­ró­pát gyö­tör­ni; és ha ezek után nem hagy ti­te­ket nyu­god­ni a gon­do­lat, hogy mind­ezt ti tá­mo­gat­tá­tok, sőt ti idéz­té­tek elő: nem töl­ti-e majd el szí­ve­te­ket je­ges iszo­nyat és kín­zó lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás?” Az or­szág né­pé­ben vi­szont még él a vágy, hogy meg­véd­je sza­bad­sá­gát, ír­ja a cikk: „A Ma­gyar, a né­met és a jó­zan szláv szo­ro­san ös­­sze­fog­tak, és ké­szek ar­ra, hogy sza­bad­ság­ban él­je­nek, és hogy in­kább a ha­lált vá­laszt­ják, mint a rab­igát, vagy hogy őket os­to­ro­zó, ide­gen úr előtt gör­nyed­je­nek meg.” Mind­ez csak egy in­té­sé­be ke­rül­ne a mi­nisz­té­ri­um­nak, vé­li a cikk szer­ző­je.
Mint 1848-ban sok he­lyütt, a fen­ti cikk­ben is kö­zös el­len­ség­gel szem­be­ni ös­­sze­fo­gást sür­ge­tik, és han­got kap az új ma­gyar kor­mány­zat tá­mo­ga­tá­sa is. En­nek el­le­né­re az 1848-as év alatt egy­re több kü­lönb­ség mu­tat­ko­zik a ma­gyar kor­mány­zat po­li­ti­ká­ja, va­la­mint az új­ság prog­ram­ja kö­zött, amely az egyes nem­ze­ti­sé­gek sza­bad ki­bon­ta­ko­zá­si le­he­tő­sé­gét tar­tot­ta szem előt­t. Ez­zel kap­cso­lat­ban a kö­vet­ke­ző cikk je­lent meg 1848. szep­tem­ber 7-én, te­hát nyolc nap­pal a Kos­suth ve­zet­te Or­szá­gos Hon­vé­del­mi Bi­zott­mány meg­ala­ku­lá­sa előt­t. Eb­ben, a lap­nak az ál­lam­mal szem­be­ni po­zí­ci­ó­já­nak kap­csán, ész­re­ve­he­tő, hogy a lap kí­ván­sá­ga és a va­ló­ság közt szé­les sza­ka­dék tá­ton­gott, és a nem­ze­ti­sé­gek prob­lé­mái a kö­vet­ke­ző évek­ben so­ron kí­vül let­tek he­lyez­ve. E cikk­ben vi­szont még­is meg­ta­lál­juk a lap­nak a nem­ze­ti­sé­gek együtt­élé­sé­nek mód­já­ról ki­ala­kí­tott né­ze­té­nek igen meg­győ­ző han­gú ös­­sze­fog­la­lá­sát. Az Egy sza­bad és be­csü­le­tes óhaj az el­ső ma­gyar mi­nisz­té­ri­um­hoz cí­men meg­je­lent írás egy ké­re­lem­mel állt a mi­nisz­té­ri­um elé, mely­ben azt kí­ván­ta, hogy az tá­jé­koz­tas­sa a né­pet a rá le­sel­ke­dő ve­szé­lyek­ről: „Min­de­nek­előtt azért kö­nyör­günk, hogy ál­la­pít­sák meg a szü­lő­föld szó pon­tos je­len­té­sét, a le­he­tő leg­na­gyobb erél­­lyel. Ha­tá­roz­zák meg te­hát nyíl­tan, mi­re kell és sza­bad gon­dol­nunk, ami­kor azt a szót hall­juk, hogy Ma­gyar­or­szág. Mit ért­sünk ezen fo­ga­lom alat­t? Egy or­szá­got, amely ele­ve a ma­gyar nem­zet do­mi­nan­ci­á­já­ra van el­ren­del­ve? Vagy egy olyan ál­la­mot, amely­ben ma­gya­rok, szlá­vok és né­me­tek sza­ba­don és bol­do­gan él­het­nek, nem nem­ze­ti iden­ti­tá­suk­ban kor­lá­to­kat nem is­mer­ve? Ezen kér­dés meg­vá­la­szo­lá­sá­tól függ az önál­ló és füg­get­len Ma­gyar­or­szág meg­me­ne­kü­lé­se vagy bu­ká­sa. Amen­­nyi­ben Ma­gyar­or­szág alatt a te­rü­le­tet és la­ko­sa­i­kat ér­tik, egy em­ber­ként ál­lunk ki önök mel­lett. Ha vi­szont önök sze­rint Ma­gyar­or­szág azo­nos a gör­csös, me­rev, fel­tét­len ma­gyar­ság­gal, nos eb­ben az eset­ben hi­á­ba fog­já­tok kér­ni a szlá­vo­kat és né­me­te­ket, szük­ség ese­tén nem fog­nak fegy­vert Ma­gyar­or­szág­ért, csak kön­­nye­ket hul­lat­nak majd ezen ir­tó­za­tos el­va­kult­ság mi­att. Nem kí­ván­juk azt, hogy a ma­gyar nyelv szűn­jön meg az or­szág­gyű­lés va­la­mint a dip­lo­má­cia nyel­vé­nek len­ni, mint aho­gyan az, min­den­eset­re el­vár­juk, hogy szép ha­zánk­ban egy nép­nek sem kel­le­ne fel­ad­nia anya­nyelv­ét, ér­té­ke­it és szel­le­mi­sé­gét. Amen­­nyi­ben a nem­ze­ti­sé­gek be­ol­va­dá­sa ter­mé­sze­tes fo­lya­ma­ton ala­pul majd, ám le­gyen, sen­ki sem ke­rül­he­ti el sor­sát. Vi­szont az erő­szak­nak, mely a nem­ze­ti ön­ér­zet, to­váb­bá a leg­na­gyobb kinc­s, az anya­nyelv el­nyo­má­sá­ra tö­rek­szik, és a nem­ze­ti­sé­gek­re szé­gyen­tel­jes múl­tat ró, nos en­nek az erő­szak­nak min­den­kép­pen el­len kell áll­nunk, és bel­sőnk­ben egy­ér­tel­mű­en ki kell, hogy je­lent­sük, hogy nincs az a kinc­s, ami­ért egy nem­zet ön­tu­da­tát egy má­sik, ide­gen nép szá­má­ra fel­ál­doz­has­sa. (…) Még van idő, még nem ve­szett el a re­mény, még va­ló­ra vál­hat a ma­gyar, a né­met és a szláv nép egy­ség­re lé­pé­se. De csak­is ak­kor, ha Önök meg­mond­ják a nép­nek, mit je­lent­sen szá­má­ra a szü­lő­föld fo­gal­ma. Is­ten ad­jon Önök­nek erőt és böl­cses­sé­get e fel­adat­hoz.”
A lap­ban a né­met­ség, töb­bek kö­zött a po­zso­nyi né­met la­kos­ság­nak Auszt­ri­á­hoz va­ló vi­szo­nyu­lá­sá­nak kér­dé­se is te­ret ka­pott. A lap sze­rint a po­zso­nyi pol­gár e konf­lik­tus­ban egy­ér­tel­mű­en ma­gyar­nak ér­zi ma­gát. Egy 1848. szep­tem­ber 15-én, Po­zsony, meg ne tán­to­rodj! cím­mel meg­je­lent cikk ar­ról szá­mol be, hogy a po­zso­nyi pol­gár­ság az utób­bi na­pok­ban me­rő­ben meg­vál­toz­tat­ta hoz­zá­ál­lá­sát az ügy­ben. „Be­lát­ta, hogy be­csü­le­tes em­ber­ként nincs más vá­lasz­tá­sa, mint­hogy há­tat for­dít­son a bé­csi re­ak­ci­ó­nak, en­nek a kí­gyó­faj­zat­nak, s hogy ha­bár le­gyen az anya­nyel­ve a né­met, még­is test­ben-lé­lek­ben, tel­jes ere­jé­ből ma­gyar­ként har­col­jon azért az or­szá­gért, amely őt él­te­ti, sőt szük­ség ese­tén akár meg is tud­jon hal­ni ér­te. (…) Ha az oszt­rák kor­mány­zat ar­ra a sze­ren­csét­len el­kép­ze­lés­re épí­ti ter­ve­it, hogy egy a ma­gya­rok el­len ví­vott csa­tá­ban szá­mít­hat a né­met la­kos­ság tá­mo­ga­tá­sá­ra, nos ez eset­ben sú­lyos té­ve­dés­be esik. Még na­gyon sok idő te­lik el ad­dig, míg az it­te­ni né­met­ség meg­vá­lik anya­nyel­vé­től, tán nem is tör­té­nik meg so­ha­sem; et­től el­te­kint­ve azon­ban szí­vük­ben tel­jes mér­ték­ben ma­gyar­ként érez­nek, az oszt­rák nyo­más­nak pe­dig – mi­vel en­nek ha­tá­sát és je­len­tő­sé­gét min­den­ki más­nál job­ban ér­zik – es­küdt el­len­sé­gei. A po­zso­nyi­ak ezen ma­gyar­ként ér­ző né­me­tek közt, be­csü­le­tük­re le­gyen mond­va, az el­ső so­rok­ban har­col­nak, s a eb­bé­li meg­győ­ző­dé­sük­ben utol­só le­he­le­tü­kig tán­to­rít­ha­tat­la­nul har­col­nak majd; is­me­rik kö­te­les­sé­gü­ket, s ezt min­den kö­rül­mény közt ma­ra­dék­ta­la­nul tel­je­sí­tik is. Hi­szen egy egész­sé­ges, sza­bad­el­vű és sza­bad gon­dol­ko­dá­sú nép­ről van szó, amely fel­is­me­ri a kor je­len­tő­sé­gét, mely­ben él, és kész sza­bad­sá­gá­ért min­den ere­jé­vel, a vég­ső­kig har­col­ni.”

A ma­gyar nem­ze­ti ön­tu­dat tük­rö­ző­dé­se és a ma­gyar nyelv hely­ze­te a vizs­gált idő­szak­ban

A ma­gyar nem­ze­ti egy­ség ko­ra­be­li hely­ze­tét te­kint­ve ér­te­lem­sze­rű­en dön­tő sze­re­pet ját­szik a ma­gyar nyelv ál­ta­lá­nos ke­ze­lé­se, hely­ze­te, va­la­mint a ma­gyar nyelv­po­li­ti­ka is. A kér­dés az volt, hogy egy­ál­ta­lán, s ha igen, men­­nyi­ben szol­gál­hat a ma­gyar nyelv egy­faj­ta esz­kö­zül a nem­ze­ti egy­ség meg­te­rem­té­sé­re. Ez a prob­lé­ma köz­vet­le­nül érin­tet­te az ál­lam as­­szi­mi­lá­ci­ós tö­rek­vé­se­it a nem ma­gyar la­kos­ság­gal szem­ben. Vég­ső so­ron két na­gyobb tá­bort kü­lön­böz­tet­he­tünk meg a kér­dés kap­csán, ame­lyek szem­ben­ál­lá­sa az új­ság­ban is egy­ér­tel­mű­en meg­fi­gyel­he­tő. Az egyik ol­da­lon a fel­szó­la­lá­sa­i­ban Szé­che­nyi és Majláth kép­vi­sel­te mér­sé­kelt tá­bor állt, amely a nem­ze­ti egy­ség mag­ját nem a nyel­vi kö­zös­ség­ben lát­ták. ők a szel­lem egy­faj­ta as­­szi­mi­lá­ci­ó­ját kép­zel­ték el. Azt tar­tot­ták, hogy a nem ma­gyar aj­kú nép­cso­port­ok­nak nem kell meg­ta­gad­ni­uk gyö­ke­re­i­ket, sok­kal in­kább ér­zel­mi szin­ten kel­le­ne a ma­gyar kö­zös­ség­gel azo­no­sul­ni­uk. Elég­nek tar­tot­ták, ha a ma­gyar nyelv a dip­lo­má­cia hi­va­ta­los nyel­ve ma­rad csu­pán. Szé­che­nyi egy be­szé­dé­ben, mely­ről hír­lap­já­ban Neustadt is be­szá­mol, a ma­gya­ro­sí­tó tö­rek­vé­sek kap­csán azt a né­ze­tet val­lot­ta, hogy a ma­gyar kor­mány e té­ren alap­ve­tő­en jog sze­rint cse­lek­szik, ez­ál­tal is né­pét és a nem­ze­ti egy­sé­get egy­ben­tart­va, vi­szont óv a túl­sá­go­san ra­di­ká­lis esz­kö­zök­től és azok eset­le­ges he­ves re­ak­ci­ó­i­tól. Kü­lö­nö­sen ér­vé­nyes ez  Szé­che­nyi sze­rint a ma­gyar nyelv hasz­ná­la­tá­nak kér­dé­sé­ben: sok he­lyen el­va­kult­ság ural­ko­dik e te­kin­tet­ben, és nem sza­bad a túl­buz­gó ma­gya­ro­sí­tó tö­rek­vé­sek­nek en­ged­ni. Neustadt itt ha­tá­ro­zot­tan csat­la­ko­zik Szé­che­nyi ki­je­len­té­se­i­hez, sze­rin­te az em­lí­tett fel­szó­la­lás sze­rin­te „több szem­pont­ból is je­len­tős, em­lé­ke­ze­tes beszéd22” volt23. Is­mer­te­té­se le­zá­rá­sa­ként Neustadt a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta a Pan­non­ia 1843. ja­nu­ár 31-i szá­má­ban: a ma­gya­rok erős és el­is­mert nem­zet­té sem­mi más, csak­is szel­le­mi fö­lé­nyük ré­vén vál­hat­nak, vagy ez­úton vagy se­ho­gyan. Neustadt ezek után szá­mos olyan írás­ra utal, me­lyek Né­met­or­szág­ban íród­tak, ja­va­részt ma­gyar gyö­ke­rű né­me­tek tol­lá­ból, s ame­lyek té­má­ja a ma­gyar­or­szá­gi nyelv­po­li­ti­ka volt. Konk­ré­tan az Augs­burg­er All­ge­meine ne­vű lap­ra és an­nak mun­ka­tár­sa­i­ra hi­vat­ko­zik. Szé­che­nyi be­szé­de után szél­csend, fegy­ver­szü­net áll be a né­met elem­zők kö­ré­ben. A nyelv­po­li­ti­kai harc Szé­che­nyi­nek kö­szön­he­tő­en a ma­gya­rok bel­se­jé­ben foly­ta­tó­dik, és ezek után re­mél­he­tő, hogy a jog és az igaz­ság a szel­le­mi fö­lény ál­tal vé­gül is győz­ni fog. „Eb­ből a fo­lya­mat­ból kel­le­ne a ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek­nek, így pl. az er­dé­lyi né­met la­kos­ság­nak, részt vál­lal­ni­uk, és ha­zá­juk­ban erő­tel­je­sen fel­lép­ni­ük.” A kül­föl­di írá­sok­nak úgy­mond nincs lét­jo­go­sult­sá­ga, vé­li Neustadt.24
A má­sik nagy, a ra­di­ká­lis tá­bor in­kább köz­ve­tett mó­don ju­tott szó­hoz, re­a­gál­va a Majláth, Szé­che­nyi vagy akár a Press­burg­er Ze­i­tung szer­kesz­tő­sé­ge ál­tal foly­ta­tott dis­kur­zus­hoz. De olyan új­ság­írók is, mint Bárándy vagy Zima, ha­tá­ro­zot­tabb hang­nem­ben csat­la­koz­nak a vi­tá­hoz, ami a nyel­vet mint as­­szi­mi­lá­ci­ós esz­közt il­le­ti. A Press­burg­er Ze­i­tung 1845. ja­nu­ár 13-i szá­má­ban Nem­ze­ti­ség cí­men ve­zér­cikk je­le­nik meg Zimától, aki a ma­gyar nyelv mint nem­ze­ti nyelv ér­de­ké­ben, és ros­­szal­lot­ta, hogy a nem ma­gyar aj­kú la­kos­ság kö­ré­ben hi­ány­zik az igye­ke­zet a nyelv el­fo­ga­dá­sá­ra, el­sa­já­tí­tá­sá­ra. Szük­sé­ges len­ne – ír­ja – a nyelv­hasz­ná­la­ti kü­lönb­sé­ge­ket tör­vé­nyi­leg sza­bá­lyoz­ni, ki­egyen­lí­te­ni.
„A ma­gyar nyelv el­le­ni ás­ká­ló­dás bűn a ki­rál­­lyal szem­ben, aki a tör­vényt élet­be lép­tet­te, vét­ség az ál­lam­ér­dek el­len, akár­csak az egyet­ér­tés és bé­ke­tű­rés el­len. Hi­szen a tö­rek­vést, hogy a nem­ze­ti nyelv hasz­ná­la­ti te­rü­le­te to­vább nő­jön, nem va­la­mi vak buz­gó­ság, sem hiú sze­re­tet, ha­nem egy az ál­lam­élet tö­ké­le­te­se­dé­sé­re irá­nyu­ló po­li­ti­ka táp­lál­ja. Így e nyelv az or­szág min­den ré­szé­ben ural­ko­dó­vá vál­nék, és egy erős kö­te­lé­ket biz­to­sí­ta­na, mely Ma­gyar­or­szág min­den la­ko­sát szo­ro­san, test­vé­ri­e­sen egy­más­hoz fűz­né, ami ál­tal le­he­tő­vé vál­na a jó­lét, tün­dök­lés és ha­ta­lom leg­ma­ga­sabb fo­ká­ra emel­né, elő­ke­lő he­lyet biz­to­sít­va így Ma­gyar­or­szág­nak Eu­ró­pa fej­lett ál­la­mai közt is. A vá­ro­si la­kos­ság nagy ré­sze ezt nem ké­pes be­lát­ni, és így meg­hi­ú­sít­ja a kö­zös fel­vi­rág­zás le­he­tő­sé­gét, mely­nek jó­te­vő gyü­möl­cse­it ter­mé­sze­te­sen ők is él­vez­nék. Így hát min­den őszin­te ál­lam­pol­gár kö­te­les­sé­ge, a vá­ro­si la­kos­sá­got té­ve­dé­sé­től meg­sza­ba­dí­ta­ni, s a nem­ze­ti nyelv kin­csét mi­ha­ma­rabb to­vább­ter­jesz­te­ni.”
Az ugyan nem vár­ha­tó el min­den­ki­től, így pél­dá­ul idős pol­gár­tár­sak­tól, hogy kezd­je­nek el ma­gya­rul ta­nul­ni, min­den­eset­re nem sza­bad­na el­len­sé­ge­sen hoz­zá­áll­ni­uk e kér­dés­hez. A fi­a­ta­labb nem­ze­dé­kek­nek azon­ban mind el ké­ne sa­já­tí­ta­ni­uk a nyel­vet, és fő­ként a gyer­me­kek ma­gyar nyel­vű ok­ta­tá­sa len­ne szük­sé­ges. „Hi­szen a ma­gyar nyelv is­me­re­te nél­kül nincs jö­vő­jük eb­ben az or­szág­ban. Szá­muk­ra nem hoz gyü­möl­csöt az élet.” Vé­gül a gyer­me­kek ten­né­nek ké­sőbb szem­re­há­nyást szü­le­ik­nek. Még az oszt­rák csá­szá­ri ud­var­ban is fo­lyik ma­gyar nyelv­ta­ní­tás, és ez a pél­da min­den­képp kö­ve­ten­dő len­ne. „Ne hagy­ják ma­gu­kat azok­tól a ha­mis pró­fé­ták­tól té­ve­dés­be ej­te­ni, akik azt hí­resz­te­lik, hogy a ma­gyar nem­ze­ti ér­té­kek ter­jesz­té­se ká­ros, csak mert a né­met kul­tú­ra je­len­lé­te nél­kül a ma­gyar­nak sem len­ne be­fo­lyá­sa. Igaz ugyan, hogy a né­met kul­túr­kör­nek so­kat kö­szön­he­tünk, és so­kat kö­szön­he­tünk még a jö­vő­ben is. De azt is je­len­te­né ez, hogy fel­ál­doz­zunk nem­ze­tün­ket a né­met kul­tú­ra szá­má­ra? Hi­szen nem ar­ra ta­nít a vi­lág­tör­té­ne­lem is, hogy a gö­rög kul­tú­ra az egyip­to­mi­ból táp­lál­ko­zott? Gö­rög­or­szág en­nek el­le­né­re to­vább- és to­vább­fej­lesz­tet­te sa­ját ma­ga nyel­vét. És nem ép­pen ez­ál­tal szár­nyal­ta-e túl ta­nít­vány a mes­te­rét? Nem ar­ról szól a tör­té­ne­lem, hogy Gö­rög­or­szág Ró­ma min­ta­ké­pé­ül szol­gált? Töp­ren­gett-e tán a ró­mai ál­lam azon, hogy nem­ze­ti iden­ti­tá­sát a gö­rög kul­tú­rá­nak fel­ál­doz­za? Nem az áll-e a tör­té­ne­lem­ben, hogy Itá­lia Eu­ró­pa nem­ze­te­i­nek ta­ní­tó­mes­te­re lett? Fel­ad­ta-e tán egyik vagy má­sik nem­zet iden­ti­tá­sát csu­pán az itá­li­ai ha­tás túl­sú­lya mi­att? – Nem! A vi­lág­tör­té­ne­lem nem is­mer ilyet. Ép­pen el­len­ke­ző­leg, ar­ra ta­nít, hogy a kul­tu­rá­li­san ke­vés­bé fej­lett nem­ze­tek ép­pen az­ál­tal ér­het­tek el egy ma­ga­sabb ál­ta­lá­nos szel­le­mi szin­tet, mert a fej­let­tebb nem­ze­tek­től ta­nul­ta­kat anya­nyelv­ük­re for­dít­va, nem­ze­tük kin­csé­vé tet­ték.” Az te­hát, aki a ma­gyar nyel­vet mint ál­lam­nyel­vet el­ve­ti, csú­fot űz az ál­lam­po­li­ti­ká­ból, te­hát „há­lát­lan gyer­me­ke szü­lő­föld­jé­nek”. Gyer­me­kei sor­sá­val ját­szik, és láb­bal ti­por­ja a vi­lág­tör­té­ne­lem ta­ní­tá­sát. Egyéb­iránt mind­két ol­da­lon, így a mér­sé­kel­tek és a ra­di­ká­li­sok ré­szé­ről egy­aránt, nagy elő­sze­re­tet­tel hasz­nál­tak eh­hez ha­son­ló tör­té­nel­mi ha­son­la­to­kat, hogy ér­ve­lé­sü­ket alá­tá­maszt­has­sák.
Ma­gyar­or­szág állapotáról25 cí­mű ti­zen­hat ré­szes írá­sá­ban Bárándy ter­mé­sze­te­sen a nyel­vi, nem­ze­ti kér­dé­sek­be is be­le­bo­csát­ko­zott. A nyel­vet ő is egy­faj­ta köz­pon­ti esz­köz­ként lát­ta, amely egy­sé­ges nem­ze­ti ön­tu­da­tot ké­pes te­rem­te­ni. Írá­sá­nak ötö­dik ré­szé­ben már az egyes nép­cso­port­ok kü­lön­bö­ző­sé­gét, va­la­mint az eb­ből adó­dó he­te­ro­ge­ni­tás oka­it vizs­gál­ta. Ne­he­zebb idők­ben rész­ér­de­kek is fél­re let­tek té­ve, „egé­szé­ben vé­ve azon­ban érez­he­tő, hogy az el­telt idő vas­fo­ga sem volt elég, hogy az egyes nép­cso­por­to­kat egy test­be ol­vas­­sza. Ép­pen a fo­ga­lom­za­var és egyes cso­por­tok kü­lön ér­de­kei ve­zet­tek min­dig ne­héz prob­lé­mák­hoz. „En­nél­fog­va az, aki Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­tét csu­pa szür­ke­ség­gel fes­ti le, eb­ben is meg­nyil­vá­nul­ván csil­la­pít­ha­tat­lan becs­vá­gya és a szü­lő­föld leg­szen­tebb ér­de­ke­it szét­zú­zó ön­zé­se, az nem más, mint áru­ló, te­hát egyet­ért a Ma­gyar­or­szá­got alap­ja­i­ban meg­dön­te­ni aka­ró el­len­ség­gel. (…) Rö­vi­den, egy egy­sé­ges, és az amúgy ma­guk­ban és egy­más közt szét­sza­kadt nép­cso­por­to­kat ös­­sze­fo­gó nem­zet­tö­mö­rü­lés hi­á­nya min­den épí­tő meg­ol­dást hát­rál­tat és ál­ta­lá­nos zűr­za­vart idéz elő, egé­szen ha­son­ló­an ah­hoz, ahogy Bá­bel tor­nyá­nak épí­té­se is meg­hi­ú­sult (…).”
A fent fel­vo­nul­ta­tott ál­lás­pont­ok mai szem­szög­ből va­ló ér­té­ke­lé­se ne­héz fel­adat. A mér­sé­kelt vo­nal ter­mé­sze­te­sen kor­sze­rűbb­nek, li­be­rá­li­sabb­nak és to­le­rán­sabb­nak tű­nik. És a kis nép­cso­port­ok, mint pl. a szlo­vá­kok szem­szö­gé­ből te­kint­ve, két­ség­kí­vül ért­he­tő­vé vá­lik, mi­ért til­ta­ko­zott e né­pek több­sé­ge a kos­sut­hi, ra­di­ká­li­sabb vo­nal el­len. En­nek el­le­né­re fel­ve­tő­dik a dis­kur­zus, amely több mint 150 év után új­ra te­ret nyert Eu­ró­pá­ban, így Né­met­or­szág­ban is, még­pe­dig Leitkul­tur, a ve­zér­kul­tú­ra prob­lé­má­ja. Mi­lyen szin­ten kell Né­met­or­szág­ban egy kül­föl­di­nek a né­met nyel­vet be­szél­nie, med­dig el­fo­gad­ha­tó a sa­ját kul­tú­ra a si­ke­res in­teg­rá­ció ér­de­ké­ben? Vagy akár a bő­vü­lő Eu­ró­pa te­kin­te­té­ben: men­­nyi nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás en­ged­he­tő meg? Egy-­e­gy tör­té­nel­mi pél­da rend­kí­vül hasz­nos tá­jé­ko­zó­dá­si pon­tot kí­nál­hat ar­ról, med­dig nyúl­nak egy olyan kis ál­lam, mint Szlo­vá­kia múlt­bé­li prob­lé­mái, ugyan­ak­kor szem­lé­le­te­sen rá­mu­tat ar­ra, men­­nyi­re ha­son­lí­ta­nak az ak­ko­ri és a mai ne­héz­sé­gek. Így te­kint­ve, ér­té­ke­lés igé­nye nél­kül is ki­je­lent­he­tő, hogy az új­ság­ban kü­lön­bö­ző mo­del­lek je­len­nek meg, ame­lyek vi­szont a ma­guk mód­ján még­is­csak ugyan­azt, egy bé­kés együtt­élés­re va­ló kí­sér­le­tet szor­gal­maz­va. A si­ke­rek és bu­ká­sok fe­let­ti ob­jek­tív íté­let­ho­za­tal vi­szont csak utó­lag le­het­sé­ges, ez a tör­té­né­szek fel­ada­ta, le­he­tő­sé­ge. A nem­zet­po­li­ti­ka kap­csán gyak­ran ke­rült vi­ták ke­reszt­tü­zé­be a ne­ve­lés, az is­ko­la­ügy prob­le­ma­ti­ká­ja is. El­ső­sor­ban az volt a kér­dés, hogy az is­ko­lák ta­ní­tá­si nyel­ve ál­ta­lá­no­san a ma­gyar le­gyen, vagy nem­ze­ti­sé­gi nyel­ven foly­has­son az ok­ta­tás. Ugyan­ak­kor fel­ve­tő­dött az ide­gen nyel­vű is­ko­lák le­he­tő­sé­gé­nek kér­dé­se is. A for­ra­dal­mi 1848-as év­ben vi­szont már más hely­zet ural­ko­dott: min­de­nütt Ma­gyar­or­szág egy­sé­gét hir­det­ték, ez­zel egy idő­ben vi­szont azon­nal tá­ma­dá­sok is ér­ték az egy­ség gon­do­la­tát. A mér­sé­kelt szárny ha­tá­sá­ra az új­ság ha­sáb­ja­in is egy­re in­kább a nép­cso­port­ok egye­sü­lé­sé­nek gon­do­la­ta ka­pott te­ret.
Az 1849-es év­ben vi­szont tel­je­sen meg­vál­toz­tak az erő­vi­szony­ok, így a Press­burg­er Ze­i­tun­gon be­lül is. 1848 de­cem­ber 18-án Windis­chgrätz tá­bor­nok csa­pa­tai be­vo­nul­tak Po­zsony­ba. Az új­sá­gon szá­mon lett kér­ve ad­di­gi „hely­te­len po­li­ti­kai irány­vo­na­lát”, már­mint a ma­gyar kor­mány­hoz va­ló kö­zel­sé­gét. Roiss­er szer­kesz­tő bör­tön­bün­te­tés­re lett ítél­ve, majd ren­de­let­ben lett ki­ad­va, hogy a lap­ban ezen­túl csak hi­va­ta­los jel­le­gű köz­lé­sek kap­hat­nak he­lyet. En­nek el­le­né­re a lap be­ál­lí­tott­sá­ga e kér­dést il­le­tő­en vi­szony­lag gyor­san meg­vál­to­zott, az új­ság­ban ugyan­is már a kö­vet­ke­ző év ja­nu­ár­já­nak ele­jén meg­je­len­tek az el­ső ter­je­del­me­sebb cik­kek és tu­dó­sí­tá­sok: ezen­túl ter­mé­sze­te­sen fo­lya­ma­to­san csá­szár­pár­ti hang­nem­ben – egy száz­nyolc­van fo­kos, ki­e­rő­sza­kolt for­du­lat.
A Press­burg­er Ze­i­tung 1849-es év­fo­lya­má­nak vizs­gá­la­tá­nál ter­mé­sze­te­sen nem sza­bad fi­gyel­men kí­vül hagy­nunk, hogy Po­zsony csá­szá­ri kéz­re ke­rü­lé­sé­vel a füg­get­len­sé­gi har­cok még kö­zel sem fe­je­ződ­tek be Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén. Ép­pen el­len­ke­ző­leg, az oszt­rák csa­pa­tok kez­de­ti si­ke­rei után meg­for­dul­ni lát­szott a ha­di­sze­ren­cse, és vég­ső so­ron csu­pán a csá­szá­ri ud­var se­gít­ség­re ér­ke­zett orosz se­reg meg­je­le­né­se ve­ze­tett a sza­bad­ság­harc le­ve­ré­sé­hez. Eb­ből nyil­ván­va­ló­an adó­dik az is, hogy Ma­gyar­or­szág töb­bi te­rü­le­tén lé­nye­ge­sen más volt az egyes nép­cso­port­ok egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyu­lás, mint a po­zso­nyi ál­ta­lá­nos han­gu­lat.

A Press­burg­er Ze­i­tung po­li­ti­kai ál­lás­fog­la­lá­sa 1849-ben

1848. de­cem­ber 22-én az új­ság mű­kö­dé­sét Wrbna csász. és kir. pa­rancs­nok (?) be­til­tot­ta, il­let­ve csak­is a ka­to­na­ság ren­del­ke­zé­se­it, uta­sí­tá­sa­it kö­zöl­het­te. Wigand­nak en­nek el­le­né­re ja­nu­ár 3-ig még­is si­ke­rült el­ér­nie, hogy el­si­mít­sa a hely­ze­tet, és az új­ság szer­kesz­té­sét leg­alább lát­szó­lag ha­tás­kö­ré­be vis­­sza­sze­rez­nie. A lap to­vább­ra is Habs­burg-pár­ti ma­radt, a cik­kek­ből a csá­szá­ri po­li­ti­ka előt­ti hó­do­lat ol­vas­ha­tó ki. A szer­kesz­tő­ség azo­no­sult a gon­do­lat­tal, hogy az új­ság a hely­be­li ka­to­nai és pol­gá­ri tes­tü­le­tek hi­va­ta­los or­gá­nu­ma­ként szol­gál­jon. A lap szel­le­mi alap­já­nak a már­ci­u­si al­kot­mányt tar­tot­ták, ha „az­zal nem is di­cse­ked­he­tünk, hogy nem ép­pen tel­je­sen mel­lé­ren­delt kap­cso­lat­ban ál­lunk a kor­mányzat­tal.”26
A szer­kesz­tő­ség he­lyes­nek lát­ta az együtt­mű­kö­dést a csá­szá­ri szer­vek­kel, az új­ság­ban is ef­fé­le so­rok ol­vas­ha­tók: „a vég­re­haj­tó szer­vek eré­lye­sebb fel­lé­pé­se he­lyén va­ló, mi­vel meg­győ­ző­dé­sünk, hogy az új­ra­é­pí­tett rend ta­la­ján  vi­rá­goz­hat fel az a sza­bad­ság, amely jó­hi­sze­mű­e­ket, az iga­za­kat, és a ba­rá­to­kat ne­me­sí­tő ci­vi­li­zá­ci­ót di­cső­ség­re vi­szi, a tör­vény és a rend el­len­sé­ge­i­re, a hu­ma­ni­tás gyű­lö­lő­i­re és az igaz kul­tú­rát meg­ve­tők­re pe­dig rom­lást hoz. Ezért örö­münk­re és büsz­ke­sé­günk­re szol­gál, hogy eh­hez mi is hoz­zá­já­rul­ha­tunk, még ak­kor is, ha ké­pes­sé­ge­in­ket te­kint­ve csak egy sze­rény részt vál­lal­ha­tunk az egészből.”27
A lap 1849. de­cem­ber 1-jei, ös­­szeg­ző jel­le­gű cik­ké­ben pél­da­ér­té­kű­en csá­szár­pár­ti­nak vall­ja ma­gát, el­fe­led­ve az egy év­vel az­előtt még ve­he­mens Habs­burg-el­le­nes­sé­gét: „A Press­burg­er Ze­i­tung az el­ső ma­gyar saj­tó­or­gá­num volt, amely a for­ra­da­lom le­küz­dé­se alatt a tör­vény és a rend út­ját egyen­get­te és az el­sza­ba­dult ke­dé­lyek el­csi­tí­tá­sá­ra tö­re­ke­dett, va­la­mint lel­ke­sen hir­det­te és vé­del­mez­te az egy­sé­ges, sza­bad és ha­tal­mas Auszt­ria esz­mé­jét. Új­sá­gunk kö­vet­ke­ze­te­sen és ön­fel­ál­do­zó mó­don vé­del­mé­re kelt Ma­gyar­or­szág kü­lön­bö­ző nem­ze­te­i­nek a már­ci­u­si al­kot­mány­ba fog­lalt egyen­jo­gú­sá­gá­nak is. Az igaz­ság és jog ha­tal­má­nak biz­to­sí­tá­sa a cél­ja, amely a min­den­ko­ri sza­bad­ság biz­to­sí­té­ka. Ezen el­ve­ink­hez tö­ret­le­nül hű­ek ma­ra­dunk, a ne­héz, akár vér­on­tás­sal já­ró har­cok­ban is, me­lyek egy nagy, erős Auszt­ria fel­épí­té­sé­hez szük­sé­ge­sek, és ame­lyek az erő­fe­szí­té­sek után is mind­ezen ne­mes cé­lo­kat szol­gál­ják.”
Vég­ső so­ron nem le­het min­den két­sé­get ki­zár­va meg­ál­la­pí­ta­ni, mi kész­tet­te a Press­burg­er Ze­i­tung szer­kesz­tő­sé­gét ilyen hir­te­len pa­ra­dig­ma­vál­tás­ra, s a csá­szár­hű ma­ga­tar­tás tel­jes mér­té­kű el­fo­ga­dá­sá­ra. Nem tud­ni, pusz­tán kény­szer­ből, jó­hi­sze­mű en­ge­del­mes­ség­ből tör­tént-e, vagy tény­leg ilyen gyor­san tu­dott a ma­gyar­or­szá­gi né­met aj­kú la­kos­ság a meg­vál­to­zott rend­szer­rel azo­no­sul­ni, ha­csak azért is, hogy a le­he­tő leg­elő­nyö­sebb hely­ze­tet ki­har­col­has­sa. Mint azt ké­sőbb lát­hat­juk, bő­ven akad rá ma­gya­rá­zat, hogy mi­ért tu­dott a ma­gyar­or­szá­gi né­met la­kos­ság a sza­bad­ság­harc alat­t, ha csak lát­szó­lag is, de azo­no­sul­ni a for­ra­dal­mi ma­gyar po­li­ti­ká­val.
A Press­burg­er Ze­i­tung 1848-ban, még Neustadt alatt túl­ára­dó öröm­mel üd­vö­zöl­te a saj­tó­sza­bad­ság meg­adá­sát. Már csak er­re va­ló te­kin­tet­tel is va­la­mi­vel job­ban ítél­ték meg az új kor­mányt: „a sza­bad saj­tó a represszív rend­sza­bály­ok­nak kö­szön­he­tő­en to­vább­ra is egy­faj­ta kor­lá­tok kö­zé van szo­rít­va, ame­lyek nél­kül egy rend­re épü­lő ál­lam nem va­ló­sul­hat meg; A saj­tó dest­ruk­tív ki­tö­ré­se­it kor­dá­ban kell tar­ta­ni. Ezen el­vek alap­ján egy, a mo­nar­chia min­den né­pét és vi­dé­két egy nagy, egy­sé­ges ál­lam­test­té ös­­sze­fog­la­ló ka­pocs jön létre.”28 Egy, „Az új­ság­írás dur­va­sá­gá­ról” cí­mű 1849. feb­ru­ár 24-én meg­je­lent cikk még vi­lá­go­sab­bá te­szi, mer­re irá­nyul a ko­ra­be­li saj­tó el­le­ni kri­ti­ka. Az írás kö­zön­sé­ges­ség­re, „ál­la­ti ci­niz­mus­ra”, ar­ro­gan­ci­á­ra, va­la­mint „pél­dát­lan szel­le­mi sze­gény­ség­re” pa­nasz­ko­dik. Fel­vi­lá­go­sí­tás, ta­ní­tás, bé­kí­tés és köz­ve­tí­tés he­lyett a saj­tó­iro­da­lom nagy ré­sze gyű­lö­le­tet szít az egyes nép­osz­tály­ok, sőt val­lá­si kö­zös­sé­gek közt is. A cikk szer­ző­je sa­ját be­val­lá­sa sze­rint ma­ga is öröm­mel fo­gad­ta a csá­szá­ri csa­pa­tok meg­ér­ke­zé­sét, még­is bot­rá­nyos­nak tart­ja, hogy egyes la­pok azon­nal mi­lyen hang­nem­ben tá­mad­ták a föl­dön he­ve­rő el­len­fe­let – a ma­gya­ro­kat. Re­mény­ke­dé­sét fe­jez­te ki ez­után a mi­nisz­té­ri­um­mal szem­ben, hogy az mi­ha­ma­rabb egy új saj­tó­tör­vényt ad­jon ki. El­len­ke­ző eset­ben – fe­je­zi be so­ra­it: „Uram, ir­gal­mazz ne­künk, hozd vis­­sza né­künk a cen­zú­rát!”
Min­den za­var­gás el­le­né­re a fi­a­tal Fe­renc Jó­zsef ki­rály trón­ra lép­té­vel és a már­ci­u­si al­kot­mán­­nyal – kü­lö­nö­sen an­nak a nem­ze­ti egyen­jo­gú­sá­got ki­mon­dó fe­je­ze­té­vel kap­cso­lat­ban re­mény­ke­dő volt az or­szág né­pe. Az új­ság ma­ga is részt kí­vánt vál­lal­ni ab­ból, hogy ez a re­mény va­ló­ra váljon.29 Ez az egyen­jo­gú­ság ter­mé­sze­te­sen elő­nyé­re vál­na a ma­gyar­or­szá­gi né­met la­kos­ság­nak, sőt a sza­bad­ság­ra va­ló tö­rek­vés ezek után tán még ért­he­tőb­ben meg­fo­gal­ma­zó­dott kö­re­ik­ben. Emel­lett to­vább­ra is fon­tos szá­muk­ra a töb­bi nép­cso­port ér­de­ke­i­nek, jo­ga­i­nak fi­gye­lem­be vé­te­le, de­rül ki a lap­ból. Jú­li­us 31-én egy cikk je­le­nik meg, amely ha­tá­ro­zot­tan el­uta­sít­ja a Fi­gyel­me­ző vá­das­ko­dá­sát, mi­sze­rint a Press­burg­er Ze­i­tung sze­re­pet vál­lal­na a nem­ze­ti­sé­gek el­nyo­má­sá­ban: mint ahogy egyet­len né­met­nek, úgy a Press­burg­er Ze­i­tung­nak sem áll szán­dé­ká­ban egyet­len ma­gyar ha­ja szá­lát is meg­gör­bí­te­ni; egy újabb jo­ze­fi­nis­ta né­me­te­sí­tés nem cé­lunk, at­tól mi egy­ér­tel­mű­en el is ha­tá­rol­tuk ma­gun­kat la­punk­ban. Mi csu­pán vé­de­ni pró­bál­juk ma­gun­kat a ma­gyar nem­zet csep­pet sem ba­rát­sá­gos tö­rek­vé­se­i­vel szem­ben, csu­pán biz­ton­ság­ban akar­juk tud­ni az al­kot­mány ál­tal kimon­dot­t30 nem­ze­ti­sé­gi egyen­jo­gú­ság, így a né­met la­kos­ság egyen­jo­gú­sá­gá­nak meg­őr­zé­sét is.  Azon­kí­vül, hogy be­biz­to­sít­suk ezen jo­ga­in­kat, két­ség kí­vül fel sem me­rül ben­nünk an­nak a kér­dé­se, hogy más nép­cso­port­ok jo­gi ügye­i­be be­le­avat­koz­nánk.”
Az nem­ze­tek köz­ti egyen­jo­gú­ság min­de­nek­előtt a szlo­vák­ság­nak vál­na nagy elő­nyé­re, ol­vas­ha­tó a lap ha­sáb­ja­in. Az új­ság­ban a szlo­vák ér­de­ke­ket is is­mer­te­tő, tá­mo­ga­tó cik­kek, így pél­dá­ul a szlo­vák több­sé­gű me­gyék­ből ér­ke­ző tu­dó­sí­tá­sok is he­lyet kap­tak. Az min­den­eset­re ne­he­zen ál­la­pít­ha­tó meg, ho­gyan vi­szo­nyult a lap a szlo­vák­ság konk­rét, el­ső­sor­ban a tel­jes füg­get­len­sé­get cél­zó tö­rek­vé­se­i­hez. Az új­ság tu­dó­sí­tá­sai en­nek kap­csán az 1849-es év­ben elég­gé el­lent­mon­dá­so­sak. Er­re pél­da­ként egy 1849. de­cem­ber 19-én meg­je­lent cikk szol­gál­hat, amely a Press­burg­er Ze­i­tung­nak a szlo­vá­kok ügyé­vel va­ló fog­lal­ko­zá­sát vé­del­me­zi, egy a Pes­ti Lloyd Tásu­lat­ban fel­me­rült vi­ta el­le­né­ben: „Nép­raj­zi­lag Szlo­vá­kia két­ség kí­vül lé­te­zik, és a Press­burg­er Ze­i­tung el­is­me­ri, hogy szor­gal­maz­ta an­nak te­rü­le­ti- köz­igaz­ga­tá­si önál­ló­sá­gát is; vi­szont ha a Press­burg­er Ze­i­tung csak egy tö­re­dé­két is bir­to­kol­ja a ma­gasz­tos Lloyd ál­lam­el­mé­le­ti tu­dá­sá­nak, úgy nyil­ván­va­ló, hogy Szlo­vá­kia mint önál­ló te­rü­let lé­te még kö­zel sem kész tény.” Jel­lem­ző, hogy a szlo­vák­ság te­rü­le­ti füg­get­len­sé­gé­ért foly­ta­tott küz­del­mé­ről mint­ha már múlt idő­ben ír­ná­nak, ho­lott a cikk­író ugyan­ak­kor ar­ról ejt szót, hogy az örö­kös tar­to­mány gon­do­la­ta még nem tű­nik el­ve­szett do­log­nak.
Az önál­ló te­rü­let­hez fű­zött re­mény gon­do­la­ta a kö­vet­ke­ző mon­dat­ban már is­mét más meg­vi­lá­gí­tás­ban tű­nik fel: „Azt il­le­tő­en, ami meg lett ne­künk ígér­ve, sőt ami ki­jár ne­künk, re­mén­­nyel va­gyunk te­li, no­ha úgy tű­nik, hogy az örö­kös tar­to­mány ne­vet már ré­gen nem len­gi kö­rül az a dics­fény, amely egy­kor még övez­te; vi­szont bát­ran küz­dünk to­vább az igaz­sá­gos­sá­gért, amely­ből a szlo­vák nép­nek is ré­sze­sed­nie kel­l.” A cikk in­ga­tag ál­lás­pont­ját te­kint­ve, már ami az önál­ló szlo­vák örö­kös tar­to­mányt il­le­ti, akár ar­ra is le­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy az írás­ban ki­tér­tek a szlo­vá­kok­nak adott nyílt vá­lasz elől. Ehe­lyett él­ni hagy­ják az önál­ló te­rü­let iránt táp­lált hi­á­ba­va­ló re­mé­nyü­ket, ez­zel is elé­be men­ve a to­váb­bi fe­szült­sé­gek­nek.
A szlo­vák la­kos­ság vi­szont, úgy tű­nik, bi­za­lom­mal te­kint a lap­ra, amint azt egy ko­ra­be­li hír­adás is ta­nú­sít­ja A Myjavai Já­rás­ból cím­mel, 1849. no­vem­ber 3-áról. A – vél­he­tő­leg szlo­vák – tu­dó­sí­tó be­ve­ze­tő­ül a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja: „az önök lap­já­nak jel­sza­va: szent küz­de­lem az igaz­sá­gért, sza­bad­sá­gért és jo­gért. Új­ság­juk azok­ban az idők­ben is ki­állt a szlo­vák nép jo­ga­i­ért, ami­kor még igen ke­ve­sen emel­tek szót emel­lett a mel­lő­zött nép mel­lett. Ami­kor né­mely je­len­tő­sebb lap ma­gát a szlo­vák­ság tö­rek­vé­se­i­nek köz­pont­ját, a az egyen­jo­gú­ság el­vét uta­sí­tot­ta vis­­sza gú­nyo­san. Ami­kor még az is kér­dé­ses volt, nem ke­rül-e az egész ki­rály­ság te­rü­le­te új­ra a ma­gya­rok ural­ma alá. Ezért há­lá­val tar­to­zik önök­nek min­den igaz szlo­vák, va­la­mint min­den olyan oszt­rák is, aki egy egy­sé­ges, a már­ci­u­si al­kot­mány­ra épü­lő, erős Auszt­ri­á­ért szállt küz­de­lem­be.”

A ma­gya­rok meg­je­le­ní­té­se a sza­bad­ság­harc után

A Ma­gyar­or­szág és Auszt­ria közt ki­rob­bant fegy­ve­res har­cok ki­tö­ré­sé­ért oszt­rák rész­ről egye­dül Kos­suth lett fe­le­lős­sé té­ve, még­pe­dig is­mét egy már is­me­rős esz­köz ál­tal, mely­­lyel egy év­vel az­előtt még a szláv la­kos­sá­got bé­lye­gez­ték meg: a csá­szá­ri ud­var a ma­gya­rok szel­le­mi rom­lott­sá­gát ter­jesz­tet­te. A ma­gyar nem­zet nem elő­ször lett úgy be­ál­lít­va, mint egy meg­rom­lott, az önál­ló­ság gon­do­la­tá­tól va­ló­ság­gal meg­it­ta­sult nép. Egy 1849. ja­nu­ár 10-i, szin­tén fi­gye­lem­re mél­tó cikk a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja en­nek kap­csán: „Nap­ja­ink­ban, ami­kor a nem­ze­tek ön­tu­da­ta éb­red­ni lát­szik, a ma­gyar nem­zet a szlá­vok, né­me­tek és ro­má­nok fe­let­ti ön­ké­nyes ura­lom­ra tö­rek­szik. De va­jon mi­vel tá­maszt­ja alá ezen igé­nye­it? Tán né­pes­ség­be­li fö­lé­nyé­re? Nem le­het, hi­szen az or­szág­ban élő né­met és szláv la­kos­ság szá­ma együt­te­sen mes­­sze meg­ha­lad­ja a ma­gya­ro­két. Vagy a vi­lág né­pei közt el­fog­lalt elő­ke­lő he­lyük­re, már ami a mű­velt­sé­get, tu­do­má­nyo­kat és mű­vé­sze­te­ket, a ke­res­ke­del­met és az ipart il­le­ti? Nem, sem­mi eset­re sem. Hi­szen a ma­gyar nem­zet, no­ha már vagy 900 éve ural­ja a Kár­pát-me­den­cét, akár ha sa­ját hi­bá­ju­kon kí­vül is, mint ezt ők ma­guk ál­lít­ják, még mes­­sze nem ju­tott el a nagy nyu­ga­ti kul­tú­rák szel­le­mi és gaz­da­sá­gi szint­jé­re. Eset­leg a né­pük­ben la­koz­na egy­faj­ta erő­sza­kos al­kot­ni és rend­sze­rez­ni vá­gyás? Nem, nem le­het! A már­ci­u­si ese­mé­nyek óta egy cso­dá­nak le­het­tünk ta­núi. Ta­núi le­het­tünk egy mű­ve­let­len és hi­szé­keny nép hir­te­len, tö­me­ges fel­in­du­lá­sá­nak, cso­dá­la­tos cé­lok irán­t. Lát­tuk, mint hagy­ják el egy em­ber in­té­sé­re mil­li­ók ott­ho­nu­kat, sze­ret­te­i­ket, a csa­lá­di tűz­he­lyet, el­vi­sel­ve há­bo­rú és a tá­bo­ri élet gyöt­rel­me­it is. (…) / Ta­núi le­het­tünk an­nak, hogy ho­gyan hisz el a szé­les kö­zön­ség min­den ha­zug­sá­got, csa­lást, amit az ural­ko­dó frak­ció a leg­na­gyobb hi­deg­vér­rel be­me­sél ne­ki. És ez az igé­zet bi­zony, még nap­ja­ink­ban is tart. De fel tud­na-e bár­ki is mu­tat­ni bár­mi olyan tet­tet, ami e párt rend­sze­re­ző cse­le­ke­de­te­it, al­ko­tó szel­le­mét iga­zol­ná? A né­pek tör­té­ne­té­ben rit­kán for­dul elő, hogy igaz nem­ze­tek so­ra úgy vált vol­na egyet­len em­ber já­ték­szer­évé, hogy köz­ben bi­za­kod­va hagy­ták ma­gu­kat egy­re kö­ze­lebb so­dor­ni a vég­zet fe­lé.”
Vég­ső so­ron te­hát – ez új­ra és új­ra hang­sú­lyoz­va van a szö­veg­ben – a ma­gyar nép egé­sze sem lett tel­je­sen ki­von­va a fe­le­lős­ség alól, hi­szen so­kak sze­mé­ben ép­pen az ő kész­sé­ges hi­tük és bi­zal­muk je­len­tet­te a ve­ze­tés szá­má­ra a fő tá­mo­ga­tást. A lap ha­sáb­ja­in ez idő­ben több al­ka­lom­mal is úgy je­len­nek meg a ma­gya­rok, mint döly­fös, gő­gös, fenn­hé­já­zó nép­ség, így pél­dá­ul a lap 1849. jú­li­us 19-i szá­má­ban is, mely azt ír­ja a ma­gya­rok­ról, hogy azok, a nem ma­gyar „he­ló­ták” közt a Kár­pát-me­den­ce „hel­lén­je­i­nek” tart­ják ma­gu­kat. Min­den­eset­re az olyan ér­té­kek, mint a sza­bad­ság vagy a sze­re­tet a ma­gya­rok sze­mé­ben in­kább fék­te­len­ség­gel és er­kölcs­te­len­ség­gel azo­no­sak, és ez a tény ter­mé­sze­te­sen az egész ál­la­mon raj­ta hagy­ta bé­lye­gét, áll a cikk­ben.
A „Szalay Lász­ló le­ve­lei Mag­yarorszá­gról”31 cí­mű cikk­so­ro­zat­ban szin­tén az a szem­lé­let fi­gyel­he­tő meg, mi­sze­rint a ma­gyar nem­zet ve­zé­ri szán­dé­kát csak­is a gőg hajt­ja. Írá­sa­i­ban Sza­lay az egy­ko­ri ve­ze­tést ért rá­gal­ma­zá­so­kat igye­ke­zett szét­osz­lat­ni. Ki­je­len­té­se­it he­ves kri­ti­ka fo­gad­ta. Sta­di­on, Bach és a töb­bi­ek (Eszterházy Pált ki­vé­ve) sze­rin­te nem ké­pe­sek a ré­gi ál­la­po­tot vis­­sza­ál­lí­ta­ni. Azt a vé­le­ményt val­lot­ta, hogy a nem­ze­ti­sé­gek köz­ti fe­szült­sé­gek (pél­dá­ul a hor­vá­tok ese­té­ben) kül­ső ha­tás­ra rob­ban­tak ki, ezen né­ze­te vi­ta­tott volt, és a vád ál­ta­lá­no­san a ma­gyar bel­po­li­ti­ká­ra lett há­rít­va. A Bat­thyá­ny­-kor­mányt Sza­lay sze­rint a dölyf és az el­szi­ge­te­lő­dés­re va­ló tö­rek­vés irá­nyí­tot­ta: „Az­zal ugyan­is nem szá­mol­tak, hogy egy Auszt­ri­á­tól füg­get­len Ma­gyar­or­szág lét­re­jöt­te zsák­ut­cá­ba ve­zet­ne, és előb­b-utóbb a szom­szé­dos szláv né­pek, az orosz bi­ro­da­lom, va­la­mint a né­me­tek te­he­tet­len já­ték­szer­évé vál­hat­na. He­lye­sen íté­li meg az új­ság a hely­ze­tet: »A ma­gya­rok, szlo­vá­kok, hor­vá­tok, szer­bek, né­me­tek, ro­má­nok, va­la­mint to­váb­bi ki­sebb né­pek lak­ta or­szág bel­ső­leg szét­da­ra­bolt, en­nek kö­szön­he­tő­en egyet­len egy nem­zet sem tud ural­ko­dó­vá vál­ni egy­ma­ga, kül­ső tá­mo­ga­tás nél­kül. Ma­gyar­or­szág tar­tós füg­get­len­sé­gé­ben bíz­ni te­hát csak­is bal­ga­ság le­het. Sőt, ha in­ga­tag te­rü­le­ti ha­tal­muk biz­tos len­ne, tán még a ro­kon sor­sú len­gye­lek is igényt  tar­ta­ná­nak te­rü­le­tek­re, hi­szen a gaz­dag bá­nya­vá­ros­ok több­sé­ge ép­pen az észa­ki, fő­ként szlá­vok lak­ta já­rá­sok­ban ta­lál­ha­tó. «”32
A ma­gya­ro­sí­tó tö­rek­vé­sek­re vo­nat­ko­zó, a fen­ti cikk­re re­a­gá­ló egyik kom­men­tár a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja: „Haj­lan­dók let­tünk vol­na el­is­mer­ni, hogy a ma­gyar kul­tú­ra és ál­la­mi­ság csak gaz­da­god­hat az­ál­tal, ha hagy­ják ben­ne fo­ko­za­to­san fel­ol­dód­ni a szláv és né­met jel­le­get – amen­­nyi­ben ez tör­vé­nyes esz­kö­zök­kel, ter­mé­sze­tes úton tör­tént vol­na. Amen­­nyi­ben a ma­gya­rok ve­ze­tői ki­vár­ták vol­na az időt, amíg a nem­ze­ti­sé­gek ma­guk­tól tér­nek más be­lá­tás­ra. A tü­zes ter­mé­sze­tű ma­gya­rok­ban per­sze nem volt meg a kel­lő türelem.”33

A nem ma­gyar né­pes­ség for­ra­da­lom utá­ni ma­ga­tar­tá­sá­nak ér­té­ke­lé­se

E te­kin­tet­ben igen ta­nul­sá­gos le­het a né­met és szlo­vák elem­nek a lap­ban va­ló meg­je­le­ní­té­sé­nek vizs­gá­la­ta. A né­me­te­ket te­kint­ve, az új­ság­ban saj­ná­lat­tal szá­mol­nak be ró­la, hogy kö­zü­lük igen so­kan csat­la­koz­tak a ma­gya­rok ál­lás­pont­já­hoz. „A ma­gyar­or­szá­gi for­ra­da­lom­ról” cí­mű, 1849. má­jus 2-án meg­je­lent cikk­ben a kö­vet­ke­ző so­rok ol­vas­ha­tók: „a ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek együtt ün­ne­pel­tek a ma­gya­rok­kal; a kép­lé­keny, tü­rel­mes szlo­vák­ság hall­ga­tott.” Az Agramer Ze­i­tung egyik cik­két kom­men­tá­ló írás szer­ző­je el­is­me­ri, hogy „ép­pen­ség­gel a ma­gyar­or­szá­gi né­met te­le­pe­sek – egyes er­dé­lyi szá­szo­kat ki­vé­ve – a lá­za­dó ma­gya­rok leg­hűbb szö­vet­sé­ge­sei. Tény, hogy az erős és egy­sé­ges Auszt­ria hí­ve­i­nek pont a ma­gyar­or­szá­gi né­met te­le­pes a leg­bosszúál­lóbb és leg­vér­szom­ja­sabb el­len­sé­ge.” A lap ha­sáb­ja­in min­de­nütt szo­mo­rú­an ál­la­pít­ják meg, hogy a né­met la­kos­ság szö­vet­ke­zett a sza­bad­ság­harc ki­rob­ban­tó­já­val, a ma­gya­rok­kal. „Ment­sé­gük­re sze­ret­nénk fel­hoz­ni, hogy a ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek rész­ben a ha­zá­juk, te­hát Ma­gyar­or­szág irán­ti sze­re­tet mi­att, rész­ben pe­dig az oszt­rák kor­mány­zat té­ve­dé­sei kö­vet­kez­té­ben csat­la­koz­tak a ma­gya­rok­hoz. Ha a ma­gyar­or­szá­gi né­met meg­bi­zo­nyo­sod­hat­na ar­ról, hogy az oszt­rák ura­lom alatt ér­de­ke­it na­gyobb mér­ték­ben meg­va­ló­sít­hat­ná, az ál­lam­élet min­den gyü­möl­csö­ző vív­má­nyá­ból ked­ve­zőb­ben ré­sze­sül­het­ne, mint az ön­hitt és tü­zes ma­gya­rok­nak en­ge­del­mes­ked­ve, nos ak­kor alap­ve­tő­en kon­zer­va­tív ter­mé­sze­te ré­vén akár egy fel­vi­lá­go­sult és sza­bad­el­vű kor­mány­zat­nak is hű párt­fo­gó­ja lenne.”34
A lap­ban te­hát is­mé­tel­ten meg­pró­bál­ták a né­met la­kos­ság­nak a ma­gya­rok­kal szem­be­ni ma­ga­tar­tá­sát men­te­get­ni, el­si­mí­ta­ni a kel­le­met­len tényt, hogy azok ilyen lel­ke­sen csat­la­koz­tak a ma­gyar ol­dal­hoz – ez­zel egy idő­ben azon­ban hang­sú­lyoz­va az el­múlt oszt­rák kor­mány fe­le­lős­sé­gét, hi­bá­it is. A fej­le­mé­nyek­ben vi­szont a kény­szer, a rá­juk ne­he­ze­dő nyo­más, a pusz­ta szük­sé­ges­ség is köz­re­játsz­ha­tott, vé­lik a lap szer­kesz­tői: „Az­ál­tal, hogy a ki­rály­sá­gon be­lül a ma­gyar nyelv lett az ural­ko­dó, a tö­meg nyel­ve, a né­me­tek, szlá­vok és ro­má­nok nem tér­het­tek ki az el­ma­gya­ro­so­dás elől: hi­szen ki sze­re­ti, ha ki van re­keszt­ve egy kö­zös­ség­ből? He­lyes do­log, hogy né­me­tek, szlá­vok és ma­gya­rok meg­tar­tot­ták, meg­tart­hat­ták nyel­vü­ket, emel­lett vi­szont szí­vünk sza­bad­sá­gát nem tart­hat­tuk meg: né­met gyer­me­ke­ink Ár­pád fe­je­de­le­mért lel­ke­sed­nek, hogy Habs­burg Ru­dol­fot, Auszt­ria nagy­sá­gá­nak meg­te­rem­tő­jét, Né­met­or­szág meg­men­tő­jét ün­ne­pel­nék, múlt­be­li vív­má­nya­ink­ra, hős­tet­te­ink­re pe­dig nem né­pünk büsz­ke­sé­ge­i­ként em­lé­kez­nek, ha­nem azo­kat a ma­gyar nem­zet büsz­ke­sé­ge­ként em­le­ge­tik. A né­me­tek, szlo­vá­kok és ro­má­nok szí­vét, lel­két el­lop­ták, el­ide­ge­ní­tet­ték és ma­gyar­rá for­mál­ták. (…)35
A há­rom fő érv te­hát, me­lyek­kel Ma­gyar­or­szág csá­szá­ri be­fo­lyás alatt le­vő te­rü­le­te­in az em­be­rek ko­ráb­bi ma­gyar­ba­rát be­ál­lí­tott­sá­gu­kat in­do­kol­ták, a csá­bí­tás, a szük­ség és a tak­ti­ka volt. A szlo­vá­kok kö­zül is so­kan ha­son­ló okok­ra hi­vat­koz­tak. Egy, a „Nyitra me­gyé­ből” cí­mű ro­vat­ban kö­zölt, 1849. szep­tem­ber 22-én meg­je­lent írás­ban an­nak szer­ző­je úgy szá­mol be a szlo­vá­kok­ról, hogy azok „na­gyon ügyes kö­pö­nyeg­for­ga­tók, ha a szük­ség úgy hoz­ta, meg­nye­rők és kész­sé­ge­sek tud­tak len­ni a ma­gyar hon­vé­dek­kel szem­ben, és tö­ké­le­te­sen meg tud­ták őket győz­ni, hogy haj­lan­dó­ak őszin­tén párt­ju­kat fog­ni.” Gyak­ran for­dult elő, hogy az ér­ke­ző hon­vé­de­ket bor­ral aján­dé­koz­ták meg, vi­szont ha harc­ba let­tek szó­lít­va, sok­szor in­kább ke­re­ket ol­dot­tak, vég­ső so­ron be­vo­nu­lá­su­kat ke­res­ke­del­mük és ipa­ruk is meg­síny­le­né, amúgy is min­den­ki a har­cok mi­ha­ma­rab­bi be­fe­je­zé­sé­ben bí­zott. A szlo­vá­kok­ról egyéb­iránt szá­mos al­ka­lom­mal mint elég­gé kö­nyö­rü­le­tes, en­ge­dé­keny nép­ről esett szó, egyéb­ként po­li­ti­kai kö­ve­te­lé­se­ik te­rén is, er­re ké­sőbb té­rünk ki. A szlo­vák ne­mes­ség túl­nyo­mó­részt a ma­gya­rok ol­da­lán állt, né­pü­ket is ál­lan­dó nyo­más alatt tar­tot­ták, akik vi­szont nagy­részt de­re­ka­san és csend­ben tar­tot­ta ma­gát, ami mi­att kö­szö­net és el­is­me­rés jár ne­kik, ol­vas­hat­juk a lap­ból. Nem fel­há­bo­rí­tó-e tán, hogy mű­velt em­be­rek­től le­né­ző és gú­nyos sza­va­kat hal­la­ni a szlo­vák nyel­vet és né­pet il­le­tő­en, ezt a né­pet il­le­tő­en, amely a le­he­tő leg­hig­gad­tab­ban vi­sel­te ma­gát, s ez­ál­tal lé­nye­ge­sen na­gyobb po­li­ti­kai érett­sé­gé­ről adott ta­nú­je­let, mint ahogy azt párt­fo­gói ad­dig gon­dol­ták vol­na. (…)”36

A nem­ze­ti­sé­gek együtt­élé­se a sza­bad­ság­harc után

A lap­ban szá­mos al­ka­lom­mal esett uta­lás ar­ra, hogy a nem­ze­ti­sé­gek együtt­élé­sé­nek az egyen­jo­gú­ság alap­el­vén kel­le­ne nyu­god­nia, mi­köz­ben e pon­ton is­mé­tel­ten a már­ci­u­si al­kot­mány 5-ös pa­ra­gra­fu­sa szol­gált hi­vat­ko­zá­sul. A nem­ze­ti­sé­gek mind a ma­gya­rok uralkod­hat­nékjá­nak ál­do­za­tai, és en­nek pe­dig vé­get kell vet­ni, ol­vas­ha­tó az új­ság­ban. Az egyen­jo­gú­ság a ma­gya­rok ja­vát is szol­gál­ná, ha azok előt­te fel­hagy­ná­nak ra­di­ká­lis el­kép­ze­lé­se­ik­kel, és ezen­túl az kor­mány­za­tot tá­mo­gat­nák. A szlo­vák­ság re­mény­ke­dik, hogy szé­le­sebb kö­rű füg­get­len­sé­get ér el, ez vi­szont va­ló­szí­nű­leg nem va­ló­sul meg. A bé­csi kor­mány egyes fel­té­te­le­zé­sek sze­rint egy lát­szó­la­gos “egyen­lő­ség­re ala­pu­ló, va­ló­já­ban vi­szont egy neoab­szo­lutista rend­szer” (Schönfeld 2000, 55) ki­ala­kí­tá­sá­ra tö­rek­szik. Ez­zel szem­ben az új­ság­ban ez idő tájt még op­ti­miz­mus ural­ko­dik a né­me­tek, szlá­vok, és köz­ve­tett mó­don a ma­gya­rok hely­ze­té­nek elő­re­moz­du­lá­sát te­kint­ve. Az új­ság ki­fe­je­zi el­kö­te­le­zett­sé­gét az ügy­ben, te­hát hogy a ma­ga esz­kö­ze­i­vel szin­tén harc­ba száll egyen­jo­gú­ság­ért, il­let­ve akár utó­la­gos nyo­más út­ján is kész az csá­szár ide­vo­nat­ko­zó ígé­re­te­it azon szá­mon kér­ni. Ja­vas­la­to­kat ol­vas­ha­tunk azt il­le­tő­en, ho­gyan kel­le­ne az is­ko­la­rend­szert – min­de­nek­előtt a ki­sebb­sé­gi is­ko­lák kér­dé­sét – vagy Ma­gyar­or­szág köz­igaz­ga­tá­si fel­osz­tá­sát oly mó­don ren­dez­ni, hogy az a nem­ze­ti­sé­gek­nek a le­he­tő leg­elő­nyö­sebb fel­té­te­le­ket nyújt­sa. Tán a va­ló­sze­rű al­ter­na­tí­vák hi­á­nyá­ban, so­kan egy erős, köz­pon­ti ha­tal­mú Auszt­ri­á­ban lát­ták a kü­lön­bö­ző nép­cso­port­ok biz­ton­sá­gá­nak zá­lo­gát. Egy ez idő tájt meg­je­lent brozsúrában azt kér­dést bon­col­gat­ják, hogy va­jon az új Auszt­ria né­met vagy orosz be­fo­lyás alatt áll­na-e. Egy er­re re­a­gá­ló írás egy­ér­tel­mű­en amel­lett szól, hogy a Habs­burg-di­nasz­tia, de az or­szág ös­­szes nem­ze­té­nek ér­de­ké­ben is szük­sé­ges egy erős Auszt­ria lét­re­jöt­te: „a szláv né­pes­ség fel­is­mer­te ezt a tényt, és fenn­ma­ra­dá­sa ér­de­ké­ben min­den esz­kö­zé­vel emel­lett szállt sík­ba; a ma­gya­ro­kat mind­vé­gig az ön­hitt­ség ve­zé­rel­te, így nem lát­ták be ezt a szük­sé­ges­sé­get, no­ha ne­kik is ugyan­úgy ér­de­kük egy erős oszt­rák ha­ta­lom lét­re­jöt­te, ha biz­ton­ság­ban akar­ják érez­ni nem­ze­tü­ket az azt kör­be­ve­vő el­len­sé­ges han­gu­la­tú né­pek­kel. Min­den elő­í­té­le­tek­től men­tes ma­gyar fel­is­mer­te már e tényt; és Né­met­or­szág szá­má­ra is elő­nyös egy ilyen ál­lam, hi­szen hely­ze­té­nek be­biz­to­sí­tá­sá­hoz igen­is szük­sé­ge van egy olyan tá­masz­ra ke­let fe­lől, mint Ausz­tri­a.”37
A bé­csi Favianus 1849. de­cem­ber 8-án meg­je­lent cik­ké­ben szin­tén egy erős ha­tal­mú Auszt­ria mel­lett szó­lal fel, ugyan­ak­kor az ő el­gon­do­lá­sá­ban ez a ma­gya­rok ká­rá­ra jön­ne lét­re, még­pe­dig egy, a né­met ki­sebb­sé­get erő­sen ki­vált­sá­gos­sá te­vő for­má­ban – amely tu­laj­don­kép­pen el­lent­mond az új­ság ad­dig hir­de­tett ál­lás­pont­já­val, ja­vas­la­ta­i­val.
Ez len­ne a leg­jobb meg­ol­dás, a né­met la­kos­ság tel­je­sen önál­ló­sul­na a ma­gya­rok­kal szem­ben, mint az a szer­bek­nek és hor­vá­tok­nak si­ke­rült. Po­zsony me­gyé­vel pél­dá­ul köny­­nyen  meg­es­het­ne, hogy azt az oszt­rák her­ceg­ség tel­jes egé­szé­ben be­ke­be­le­zi. Ez azt is je­len­te­né az­tán, hogy szél­nek eresz­te­nék a ma­gyar hi­va­tal­no­ko­kat, a kos­suthista pa­po­kat és pro­fes­­szo­ro­kat. A szer­ző rög­tön ez­után az öt­le­tért va­ló ra­jon­gá­sá­nak is han­got ad: „ha be­le­gon­do­lok, hogy az a sok szép hely, Po­zsony, Nagy­szom­bat, Sop­ron, Kis­mar­ton, Ma­gyar­ó­vár, Kő­szeg, stb. min­den ma­gyar szí­ne­zet nél­kül, oszt­rák vá­ro­sok­ká len­né­nek!” Ám a va­ló­ság­ban más a hely­zet, ír­ja to­váb­bá, hi­szen nem rit­kán for­dul elő a po­zso­nyi né­met is­ko­lák­ban, hogy ma­guk a né­me­tek ki­sebb­ség­ben van­nak, és „az ide­ge­nek­hez” kell al­kal­maz­kod­ni­uk, nél­kü­löz­ve ez­ál­tal az anya­nyel­vi kép­zés elő­nye­it. A vé­gén még igaz ma­gya­rok­ká ne­ve­lőd­nek át, fe­je­zi ki fé­lel­mét Favianus. Vi­szont a ma­gya­rok kö­zül so­kan ép­pen azért ér­kez­nek Po­zsony­ba, hogy ott a né­met nyel­vet el­sa­já­tít­sák, hi­szen „hál` Is­ten­nek, még min­dig sok-­sok ér­tel­mes ma­gyar van, aki be­lát­ja, hogy a né­met nyelv is­me­re­te csak­is előnyt je­lent­het.” A szer­ző ezek után na­gyobb tett­erős­ség­re, akar­ni vá­gyás­ra bíz­tat­ja a po­zso­nyi­a­kat – hi­szen vá­ro­suk­ban, a Mi­hály-ka­pun ékes­ke­dő ark­an­gyal sem há­ló­sap­kát, ha­nem har­ci si­sa­kot vi­sel, ke­zé­ben pe­dig dár­dát tart, mel­­lyel a sár­kány ké­pé­ben meg­je­le­nő sá­tánt küz­di le; ez­zel a sár­kán­­nyal har­col az oszt­rák nép már csak­nem ezer éve. „Éb­red­jünk hát fel, em­be­rel­jük meg ma­gun­kat, hi­szen né­pünk így kön­­nyen a sár­kány ál­do­za­tá­ul es­het! – Egye­dül én va­gyok pá­tos­­szal tel­ve, vi­szont ez sem a he­lyes út, hi­szen a pá­tosz­kel­tés ép­pen Kos­suthék mód­sze­re. Tény­sze­rű­en szól­va te­hát: né­me­tek, moz­dul­ja­tok, vál­ja­tok szív­vel-lé­lek­kel oszt­rák­ká!”
Ös­­szes­sé­gé­ben meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a sza­bad­ság­harc be­fe­je­zé­se után fo­ko­zott szám­ban je­len­nek meg az ef­fé­le, a né­me­te­ket önál­ló­su­lás­ra buz­dí­tó írá­sok. Ezek, az egye­dül­ál­ló né­met szel­le­mi­sé­get di­cső­í­tő han­gok vi­szont ja­va­részt kí­vül­ről, kül­föld­ről ér­kez­tek. A Ma­gyar­or­szá­gon élő né­me­tek nyil­ván­va­ló­an szin­tén a né­met ki­sebb­ség fej­lő­dé­sét tar­tot­ták el­sőd­le­ges cél­juk­nak, ezt a tö­rek­vé­sü­ket azon­ban nem a töb­bi nem­ze­ti­ség ro­vá­sá­ra kí­ván­ták meg­va­ló­sí­ta­ni. Az 1849-es év ele­jén meg­je­lent írá­sok­ból vi­szont az is egy­ér­tel­mű­en ki­tű­nik, hogy fo­ko­zot­tan szó­ba ke­rült a ma­gya­rok re­ha­bi­li­tá­ci­ó­ja is, amely egy eset­le­ges ké­sőb­bi né­met fö­lény mel­lett jö­het­ne lét­re. Min­den­eset­re itt is ne­he­zen ál­la­pít­ha­tó meg, hogy ezen ki­je­len­té­sek mö­gött az el­múlt évek el­foj­tott köz­vé­le­mé­nye áll, vagy szin­tén a Po­zsony­ba be­köl­tö­zött csá­szá­ri kor­mány­zat hang­ja-e. E kér­dés­re a vá­laszt csak egy hosz­­szabb tá­vú, az ok­tó­be­ri dip­lo­ma ki­adá­sa utá­ni ese­mé­nye­ket is fi­gye­lem­be ve­vő ki­te­kin­tés ad­hat­ja meg. Ál­ta­lá­nos­ság­ban vi­szont az a tö­rek­vés ol­vas­ha­tó ki az e tájt ke­let­ke­zett írá­sok­ból, hogy a szer­kesz­tők ke­rül­ni pró­bál­ják a ma­gyar fél iránt ér­zett bos­­szú­vágy lát­sza­tát, mi­vel ez az ér­zés ide­gen a né­met lé­lek szá­má­ra, ol­vas­ha­tó az új­ság­ban.
1849. ja­nu­ár 31-én je­le­nik meg a Le­vél a vá­lasz­út­ról cí­mű, kér­dé­sünk vizs­gá­la­tá­ban pél­da­ér­té­kű írás, amely a ma­gyar és a né­met nem­ze­tet mint test­vér­párt em­le­ge­ti: „Ma­gyar test­vé­rünk! Te vol­tál ket­tőnk kö­zül az if­jabb, de erő­sebb ját­szó­társ is, min­den­kor el­hi­va­tott­sá­got érez­tél az­iránt, hogy gyám­kod­has­sál fe­let­tünk; mi vi­szont ve­led szem­ben min­dig is fö­lény­ben vol­tunk, né­met mű­velt­ség­től, szor­ga­lom­tól, né­met egye­nes­ség­től, ke­dély­től és né­met tu­dás­tól át­itat­va min­dig is fe­let­ted áll­tunk. A mi mű­velt­sé­gün­ket me­rev for­ma­ság­gá, szor­gal­mun­kat pénz­só­vár­ság­gá, nyílt­sá­gun­kat eset­len­ség­gé, jó ke­dé­lyün­ket gyen­ge­ség­gé, tu­dá­sun­kat pe­dig el­mé­le­ti spe­ku­lá­lás­sá ol­vasz­tot­tad át ma­gad­ba; – tu­dá­sod­ból ját­sza­do­zás lett csu­pán, szor­gal­mad a szen­ve­dé­lyes kap­ko­dás és a já­ték­kár­tya mel­let­ti he­nyé­lés kö­zöt­ti fejte­len ug­rá­lá­sok­ban me­rült ki, be­csü­le­tet is csak a sa­ját­ja­it kö­zött gya­kor­lod; jó ke­dély ben­ned alig­ha van, csak szen­ve­dély; tu­do­má­nyod csak­is a pa­ra­gra­fu­sok vak ta­nul­má­nyo­zá­sá­ból áll, csak­is a ma­gyar cor­pus iuriséból, amely min­dig is mos­to­hán bánt ve­lünk, tör­vény­köny­ved nem tu­dás­ra épül, csu­pán egy gya­kor­ló­könyv, ahon­nan a ma­gyar faj­zat szük­ség ese­tén ki­ol­vas­hat­ja, ho­gyan ren­del­je ma­ga alá a nem­ze­ti­sé­ge­ket!” En­nek vi­szont vé­ge, vé­li a szer­ző, a ma­gya­rok­nak már nem áll mód­juk­ban to­vább pi­masz­kod­ni, a sok meg­aláz­ta­tás és a né­met nyelv meg­szé­gye­ní­té­se után im­már el­sza­kad­ha­tunk a ma­gya­rok­tól. A ha­son­la­tot foly­tat­va, ír­ja Fla­vianus, a né­me­tek köz­ben nagy­ko­rú­ak let­tek, vi­szont mell­ka­suk­ban to­vább­ra is igaz né­met szív la­ko­zik, ami azt je­len­ti, hogy „né­met­gyű­lö­le­te­tek­re nem fe­le­lünk vér­szom­jas ma­gyar­gyű­lö­let­tel; nem szit­ko­zó­dunk zsar­no­ki test­vé­rünk­re, no­ha az ezt ta­lán meg is ér­de­mel­né. Itt, az út­ke­resz­te­ző­dés­nél áll­va, kön­­nyes szem­mel nyújt­juk ke­zün­ket, test­vé­rünk, te, aki­nek mi „sem­mit”, vi­szont ne­künk „so­kat” kö­szön­hetsz; mi már fel­nőt­té vál­tunk, test­vér, és a to­váb­bi­ak­ban nem őriz­zük há­za­dat – sa­ját dol­gunk­ra in­du­lunk. Élj bol­do­gan, ma­gyar fi­vé­rünk!
Sok pa­nasz­ko­dó han­gu­la­tú írás lát to­váb­bá nap­vi­lá­got, me­lyek szer­zői azt ki­fo­gá­sol­ják, hogy egyes né­me­tek mi­lyen lel­ke­sen csat­la­koz­tak a ma­gya­rok­hoz, és most ezért jog­gal van­nak szi­dal­maz­va, más­részt el­is­me­rő so­rok azok­ról a ma­gya­rok­ról, akik tá­vol­ma­rad­tak Kos­suth moz­gal­má­tól. Egy 1849. áp­ri­lis 20-án meg­je­lent cikk sze­rint „a ma­gyar­or­szá­gi szlá­vok jo­got for­mál­nak az egyen­jo­gú­ság­ra, és ezt fog­ja kö­ve­tel­ni a né­met ki­sebb­ség is, amint meg­sza­ba­dul a ma­gyar el­nyo­más li­dér­cé­től. Szé­gye­nünk­re le­gyen mond­va, hogy még min­dig akad jó né­hány né­met, aki Kos­sut­hot mint meg­vál­tót ün­nep­li; de előb­b-utóbb ne­kik is le­hull a sze­mük­ről a há­lyog. A ma­gya­rok ma­guk­ban hor­doz­zák vég­ze­tü­ket, a né­met­nek pe­dig so­sem sza­bad meg­fe­led­kez­nie a ma­gya­rok va­ló­di ter­mé­sze­té­ről.”
Az ál­lí­tó­la­gos né­met szel­le­mi fö­lény ép­pen Po­zsony­ban lett a leg­töb­bet han­goz­tat­va, még­pe­dig a né­met nyel­vű is­ko­lák lé­te­sí­té­sé­ért foly­ta­tott küz­de­lem­ben. A vá­ros né­met la­kos­sá­ga bi­za­ko­dó volt a jö­ven­dő­be­li nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ka te­kin­te­té­ben, ami egy ko­ra­be­li hír­adás­ból is ki­tű­nik, amely Heiller vá­ro­si lel­kész meg­vá­lasz­tá­sa kap­csán je­lent meg. A vá­lasz­tás le­fo­lyá­sá­ról a kö­vet­ke­ző so­rok szá­mol­nak be: „Kö­zös­sé­gi éle­tünk ezen ese­mé­nye za­var­gá­sok­kal te­li nap­ja­ink­ban egy rend­kí­vü­li je­len­tő­sé­gű tör­té­nés, és még fon­to­sabb szín­ben tű­nik fel, ha be­le­gon­do­lunk, hogy az it­te­ni né­me­tek éle­té­nek egy ígé­re­tes moz­za­na­tá­ról van szó. A po­zso­nyi dóm né­met lel­ké­sze őmél­tó­sá­ga ál­tal ka­no­nok­ká lett ki­ne­vez­ve, és a vá­ro­si ta­nács né­met lel­ké­szün­ket, im­már ka­no­no­ki mél­tó­sá­gá­ban, egy­han­gú­lag vá­ro­si lel­kés­­szé vá­lasz­tot­ta. Po­zsony­hoz ha­son­ló­an va­la­men­­nyi vá­ros és já­rás­sík­ra száll­hat­na nem­ze­ti­sé­gi la­ko­sa­i­ért, a szlá­vok a szláv, a ma­gya­rok a ma­gyar kul­tú­rát vé­del­mez­ve. Amint a nem­ze­ti­sé­gek érez­ni fog­ják, hogy nem kell töb­bé nap mint nap nem­ze­tü­ket érő tá­ma­dá­sok el­len vé­de­kez­ni­ük, be­lát­ják, hogy a bé­kés együtt­élés, a kö­zös cél­ja­ink meg­va­ló­sí­tá­sa, a sza­bad­sá­gon ala­pu­ló ál­lam­élet mind­nyá­junk ér­de­ke. Hi­szünk ben­ne, hogy rö­vid időn be­lül el­jön a bé­kés együtt­lét kor­sza­ka.” A cikk­író sze­rint az atya ezen­kí­vül ké­pes lesz „né­met jel­le­günk és nyel­vünk meg­őr­zé­sé­re, és nem­ze­ti­sé­gek al­kot­mány­ban ki­mon­dott egyen­jo­gú­sá­gát, és meg­sza­ba­dít az ide­gen nem­zet kö­te­lé­ke­i­től, hi­szen a múlt­ban is lát­hat­tuk és saj­nos át is él­het­tük, ho­gyan ve­zet ter­mé­sze­tes kul­tú­ránk és nyel­vünk el­ide­ge­ní­té­se egé­szen az el­va­dult­sá­gig és el­faj­zá­sig, és lás­suk be, is­mét csak a fi­a­tal­ság síny­le­né meg, hogy ta­nul­má­nya­it egy tel­je­sen ide­gen nyel­ven kell el­sa­já­tí­ta­nia.”
Eb­ben a szel­lem­ben az al­kot­mány ígé­re­te­i­re hi­vat­koz­va min­den nép­cso­port meg­pró­bál­ta a szá­má­ra leg­elő­nyö­sebb le­he­tő­sé­ge­ket ki­har­col­ni. Már amen­­nyi­ben az egyes igé­nyek tel­je­sül­tek-tel­je­sül­het­tek: I. Fe­renc Jó­zsef ural­ko­dá­sa, a kez­de­ti ígé­re­tek el­le­né­re egy­re in­kább egy szi­go­rú ab­szo­lu­tisz­ti­kus kor­mány­zás­sá ala­kult át, a több­ség ke­se­rű csa­ló­dá­sát ma­ga után von­va. Ér­de­kes ku­ta­tá­si cé­lul szol­gál­hat­na e te­kin­tet­ben a fent vá­zolt erő­vi­szony­ok, a nem­ze­ti­sé­gek hely­ze­té­nek hos­­szabb tá­vú, egé­szen az 1867-es ki­egye­zé­sig tör­té­nő elem­zé­se is. Az vi­szont 1849-re már vi­lá­gos­sá vált, hogy a vi­szony­lag cse­ké­lyek az esé­lyei a szlo­vák nem­zet szá­mos olyan kí­ván­sá­gá­nak, me­lye­ket az köz­pon­ti fon­tos­sá­gú­nak tar­tott.
Vé­ge­ze­tül min­den­képp em­lí­tést ér­de­mel egy írás, amely mint­egy ös­­sze­gez­ve a Press­burg­er Ze­i­tung ál­lás­pont­ját az ügy­ben, a to­vább­küz­dés­re szó­lí­tott fel. A cikk­író elő­ször a „po­li­ti­kai fa­na­tiz­mus” el­len eme­li fel sza­vát, amely sze­rin­te meg­ha­tá­ro­zó elem volt a for­ra­da­lom ese­mé­nye­i­ben. Az új­ság cél­ja vi­szont épp az e fa­na­tiz­mus el­len va­ló küz­de­lem, amely­nek az igaz­ság, sza­bad­ság és jog pil­lé­re­i­re kel­le­ne ala­pul­nia. A szer­ző így foly­tat­ja: „e te­kin­tet­ben meg­véd­tük a né­me­tek és szlá­vok jo­gos igé­nye­it a ma­gyar nem­zet el­nyo­ma­tá­si vá­gyá­val szem­ben; vi­szont adott eset­ben ugyan­ezen erő­vel ké­szek va­gyunk a ma­gya­rok el­len tör­té­nő eset­le­ges igaz­ság­ta­lan­sá­go­kat is ki­vé­de­ni, amen­­nyi­ben ez elő­for­dul­na. Vi­szont nem sza­bad azt hin­ni, hogy az igaz­ság­ta­lan­ság vé­gül is igaz­ság­gá vál­to­zik, csak azért, mert az év­szá­zad­okon át gya­ko­rol­va és el­tűr­ve volt, egyút­tal hogy egy ef­fé­le, min­den jó­zan ész­nek el­lent mon­dó elő­jog el­tör­lé­se egy­ben egy igaz tör­vény meg­csor­bí­tá­sa. Sze­ret­nénk, ha új­sá­gunk hoz­zá­já­rul­hat­na a ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek szun­­nya­dó ön­tu­da­tá­nak fel­éb­resz­té­sé­hez, és ar­ra tö­rek­szünk, hogy me­ne­dé­ket nyújt­sunk a hos­­szú ide­je el­nyo­mott szlo­vá­kok szá­má­ra is. Nem gon­dol­juk vi­szont, hogy e cse­le­ke­de­tünk­kel bár­mi­kép­pen is meg­ká­ro­sí­ta­nánk a ne­mes ma­gyar nem­zet ér­de­ke­it. He­lyes do­log-e az, hogy a nagy­ra­vá­gyó ma­gya­rok nem is­me­rik el test­vé­re­ik jo­ga­it, hogy ma­gu­kat hel­lé­nek­nek, míg a más nem­ze­te­ket he­ló­ták­nak kép­ze­lik? Ezt nem his­­szük el. Hi­szen akik ezt vall­ják, azok csak el­faj­zott ma­gya­rok, akik­kel le­he­tet­len min­den meg­ál­la­po­dás, egyez­ség­kö­tés. Ve­lük so­sem le­szünk ké­pe­sek la­punk ha­sáb­ja­in bé­két köt­ni, mint aho­gyan a fény és a sö­tét­ség sem tud meg­len­ni egy­más mel­lett. Tar­tós har­cot hir­de­tünk az el­nyo­más min­den for­má­ja, a jog­ta­lan­ság el­len pe­dig kö­nyör­te­le­nül küz­de­ni fo­gunk! Csak­is így őriz­het­jük meg az igaz­sá­got. Lib­i­na.”38

A szlo­vák tö­rek­vé­sek tük­rö­ző­dé­se a lap ha­sáb­ja­in

1849. ja­nu­ár 19-én a Turóc­szent­már­ton­ban ös­­sze­gyűlt szlo­vák ve­ze­tők meg­fo­gal­maz­ták a szlo­vák te­rü­le­ti au­to­nó­mi­á­val kap­cso­la­tos el­kép­ze­lé­se­i­ket. A Press­burg­er Ze­i­tung feb­ru­ár 12-én egy je­len­tés­ben szá­mol be a nem­zet­gyű­lés ese­mé­nye­i­ről. A cikk úgy fo­gal­maz, hogy a részt­ve­vők el­ha­tá­roz­ták, hogy „ké­rés­sel for­dul­nak őfel­sé­gé­hez a csá­szár­hoz, hogy az biz­to­sít­sa Szlo­vá­kia au­to­nóm, a ma­gya­rok­tól füg­get­len köz­igaz­ga­tá­sát, és hogy kép­vi­se­lői azon­nal he­lyet is kap­has­sa­nak a Reich­stag­ban.” El­kép­ze­lé­se­ik át­adá­sa vé­gett a gyű­lés kül­döt­te­ket vá­lasz­tott, ír­ja az új­ság. „Et­től a cse­kély, ám fe­let­tébb jo­gos ké­re­lem tel­je­sí­té­sé­től függ a szlo­vák ha­za jö­vő­je, hely­ze­te a ma­gya­rok­kal szem­ben – áll vé­ge­ze­tül a cikk­ben.” So­ro­za­to­san je­len­nek meg a szlo­vák kül­dött­ség tu­dó­sí­tá­sai, me­lyek sze­rint a csá­szár ál­lí­tó­lag haj­lik kö­ve­te­lé­se­ik meg­fon­to­lá­sá­ra, egy önál­ló szlo­vák tar­to­mány lét­re­ho­zá­sá­ra, amely egye­ne­sen a csá­szá­ri ud­var­nak len­ne alá­ren­del­ve. A hír­adók több­nyi­re úgy fo­gal­maz­nak, a csá­szár haj­lik e le­he­tő­ség fe­lé, így to­vább­ra is van esély a szlo­vák­ság ter­ve­i­nek meg­va­ló­su­lá­sá­ra. A ku­ta­tá­sok­nak kö­szön­he­tő­en ma már per­sze tud­juk, hogy a csá­szár­nak esze ágá­ban sem volt be­le­egyez­ni a szlo­vák kül­dött­ség ja­vas­la­ta­i­ba. A lap­ban gya­kor­ta je­len­nek meg hír­adás­ok oszt­rák ol­dal­ról is, me­lyek szer­zői nyil­ván­va­ló­an a szlo­vák ügy ér­de­ké­ben emel­tek szót – ezek sze­rint a szlo­vá­kok a sza­bad­ság­harc alatt hű­en küz­döt­tek a csá­szá­rért, így meg­ér­de­mel­nék kí­ván­sá­ga­ik tel­je­sí­té­sét. A lap 1848-as szá­ma­i­ban még  nem egy olyan cik­ket ta­lál­ha­tunk, me­lyek­ben a szlo­vák ve­ze­tő­ket, Štúrt, Hur­bant és Hodžát, rab­ló­ban­dá­nak bé­lyeg­zik meg, a kö­vet­ke­ző év­ben vi­szont már ne­mes tö­rek­vé­se­i­kért, a Mo­nar­chia és a nem­ze­tek iránt tett erő­fe­szí­té­se­i­kért ma­gasz­tal­ják őket. Ép­pen e há­rom szlo­vák ve­ze­tő­ről ír az az 1849. au­gusz­tus 28-án meg­je­lent cikk, mely­ben az áll, hogy mi­u­tán a fel­ke­lő­ket a csa­ta­té­ren le­győz­ték, ál­ta­lá­nos meg­bé­ké­lés szük­sé­ges. Ezért kell, hogy Auszt­ria meg­is­mer­je igaz, el­kö­te­le­zett hí­ve­it.” Ilyen úton sze­ret­ték vol­na csá­szár­nak a há­rom szlo­vák ve­zért be­mu­tat­ni. Az írás be­ve­ze­tő­ként pár szó­val ecse­te­li a szlo­vák nép hely­ze­tét, ezek sze­rint csak­nem ezer év­vel az­előtt még a szlo­vák volt a tér­ség­ben ural­ko­dó nép, mind­ad­dig, amíg e bé­ke­sze­re­tő nem­zet alá nem lett vet­ve a ma­gya­rok ural­má­nak. „Föld­jük je­len­leg sze­gény, ke­vés­sé fej­lett. Ne­mes­sé­ge pe­dig há­tat for­dí­tott nép­ének, és en­ge­dett a ha­ta­lom csá­bí­tá­sá­nak.” A né­pen be­lül so­sem ala­kult ki kö­zép­osz­tály, „így né­pük az év­szá­zad­okon át me­ző­gaz­da­ság­ból vagy kis­ipar­ból élt, ál­ta­lá­ban nagy sze­gény­ség­ben, és fo­ko­za­to­san egy tü­rel­mes, áj­ta­tos, bé­ke­tű­rő ma­ga­tar­tás ala­kult ki ben­nük, amely vég­ső so­ron le­he­tő­vé tet­te a ma­gyar – vagy el­ma­gya­ro­sí­tott – föl­des­urak el­nyo­má­sát” – vé­li a cikk szer­ző­je. Ko­runk­ban, foly­tat­ja, szá­mos rom­bo­ló és az ál­lam el­len irá­nyu­ló meg­nyil­vá­nu­lás szü­le­tett, „za­va­rok­kal te­li nap­ja­ink­ban vi­szont né­hány jó­té­kony, a szel­le­mi élet és az em­be­ri­ség ma­ga­sabb szint­re va­ló fej­lő­dé­sét cél­zó el­kép­ze­lé­sek is nap­vi­lá­got lát­tak.” Ilyen esz­mé­ket vall a cikk­író sze­rint Štúr, Hur­ban és Hodža is. Ezek a nem is olyan ré­gen még meg­szólt, rab­ló­nép­ség­nek be­ál­lí­tott fér­fi­ak „a ben­nük la­ko­zó lel­ki erő ál­tal fel­ma­gasz­to­sul­va, so­kat ra­bos­ko­dott né­pük irán­ti sze­re­tet­től hajt­va ab­ban hisz­nek, hogy az a meg­fi­a­ta­lo­dott Auszt­ria egyen­lő né­pei közt vég­re egy mél­tóbb élet elé néz­het. A Mo­nar­chia nem­ze­te­i­nek egyen­jo­gú­sá­gá­nak esz­mé­jét kép­vi­se­lik, és az új­ra­épü­lő or­szág fon­tos tá­ma­szai, mert eb­ben az új­já­é­pü­lés­ben lát­ják né­pük gyógy­ulá­sá­nak le­he­tő­sé­gét.” Nem hagy­ták, hogy Kos­suth el­csa­var­ja a fe­jü­ket – foly­tat­ja a szer­ző –, be­fo­lyá­su­kat csak­is né­pük ér­de­ké­ben kí­ván­ták ér­vé­nye­sí­te­ni, és most „a nem­ze­ti­sé­gek egyen­jo­gú­sí­tá­sát ma­gá­ban fog­la­ló al­kot­mány el­is­me­ré­sét” vár­ják a csá­szár­tól. Ma­ga Štúr szá­mos nél­kü­lö­zést vál­lal­va szán­ta el ma­gát, hogy küz­de­ni fog né­pe eman­ci­pá­ci­ó­já­ért, vé­li a so­rok író­ja.
Ter­mé­sze­te­sen uta­lást tesz Štúr hallei ta­nul­má­nya­i­ra, s ez­ál­tal az őt ért jó­té­kony né­met ha­tás­ra is. Azért in­dult Hal­lé­ba, hogy „a né­met kul­tú­rát ma­gá­ba szí­va fel­ké­szül­jön ne­mes fel­ada­tá­ra. A fi­lo­zó­fi­ai ma­gas­la­to­kig emel­ke­dett né­met tu­do­mány, a fé­nyes­ség, mely e tu­dást a te­o­ló­gia, a tör­té­ne­lem és a leg­mo­der­nebb nyelv­tu­do­mány ter­jesz­té­sé­re sar­kall­ta, mind-­mind vi­rág­zó gon­do­la­tok­kal gaz­da­gí­tot­ta szel­le­mét. Ez­ál­tal vál­ha­tott éb­re­de­ző nem­ze­te pró­fé­tá­já­vá.” Mi­u­tán Štúr vis­­sza­tért Po­zsony­ba, s az ot­ta­ni evan­gé­li­kus lí­ce­um­ban szlo­vák nyel­vet ta­ní­tott, nagy ha­tást gya­ko­rolt a szlo­vák if­jú­ság­ra is. „Štúr jó­té­kony mun­kás­sá­gá­nak kö­szön­he­tő­en a szlo­vák if­jak szor­gal­mas, ön­ma­guk­kal szem­ben er­köl­csi­leg szi­go­rú­ak let­tek, tisz­te­lik az iga­zat és szé­pet, név sze­rint Né­met­or­szá­got, ami­nek oly so­kat kö­szön­het­nek, va­la­mint ár­nyalt ké­pet kap­tak a lé­te­ző, ob­jek­tív vi­lág­ról, az egy­ház­ról és ál­lam­ról.” Mi­u­tán ta­ná­ri te­vé­keny­sé­gét be­til­tot­ták, és di­ák­jai kön­­nyez­ve (!) hagy­ták ott az is­ko­lát, ír­ja a szer­ző, más­fé­le ér­de­mek­ben vál­lat részt, így pél­dá­ul új­sá­got adott ki.
Hur­bant el­ső­sor­ban val­lá­sos­sá­ga mi­att ér­te szá­mos di­csé­ret, szel­le­mi ere­je mi­att, mellyel ké­pes volt a tö­me­gek lel­ke­sí­té­sé­re és meg­moz­ga­tá­sá­ra. Ne­ve­ze­te­sen a ma­gyar pa­pok, és azok „ve­szé­lye­ket rej­tő be­szé­dei” el­len emelt szót, akik sze­rin­te a fel­vi­lá­go­sult esz­mék zász­la­ja alatt ká­ros fel­szí­nes­sé­ge­ket pré­di­kál­tak. Ez­zel per­sze mint­ha da­rázs­fé­szek­be nyúlt vol­na, mint Ma­gyar­or­szá­gon min­den­ki, aki a né­met szel­le­mi­ség fé­nyé­nek ter­jesz­té­sé­vel pró­bál­ko­zik; hi­szen a mag­yaromániától el­bó­dí­tott ér­tel­mi­ség sze­mé­ben ez nagy szál­ka, hi­szen azok a né­met kul­tú­rá­tól ösz­tö­nö­sen fél­nek, mint­ha az a ma­gyar­ság lé­tét fe­nye­get­né.” Ezek után egy Hur­ban-idézet kö­vet­ke­zik, amel­­lyel azt kí­ván­ták is­mer­tet­ni, mi­lyen volt Hur­ban ál­lás­pont­ja a ma­gyar nyelv­po­li­ti­kán te­kint­ve. Mi­kor a már­ci­u­si if­jak azt nyi­lat­koz­ták, hogy a szlo­vák nyelv két­ség­kí­vül al­kal­mat­lan ar­ra, hogy az is­ko­lák ta­ní­tá­si nyel­ve le­gyen, és e cél­ra a ma­gyart ja­va­sol­ták, Hur­ban ezt fe­lel­te: ››Nem a szlo­vák is­ko­lák lé­té­ért küz­dünk, ez mel­lé­kes ügy; azért har­co­lunk, hogy mű­velt­sé­gün­ket ne egy olyan iro­da­lom­ra ala­poz­zuk, amely Eu­ró­pa sze­mé­ben vég­ső so­ron nem is lé­te­zik. Ha már min­den­kép­pen ide­gen nyel­ven kell ta­ní­ta­nunk, ál­lít­sa­tok ne­künk né­met is­ko­lá­kat! Csak an­­nyi­ban va­gyunk nem­ze­ti ér­de­ke­ket kö­vet­ni, amen­­nyi­ben azok hu­má­nu­sak is.« Va­jon mely ma­gyar újí­tó di­cse­ked­het en­­nyi­re el­fo­gu­lat­lan lá­tás­mód­dal?”
Hur­ban fen­ti jel­lem­raj­zát te­kint­ve nyil­ván­va­ló, men­­nyi­re ügyelt a cikk­író ar­ra, hogy a lel­kész mun­kás­sá­gát a né­met kul­tú­rá­val és a né­met szel­lem vív­má­nya­i­val kap­cso­lat­ba hoz­za. E kap­cso­lat hang­sú­lyo­zá­sa a szlo­vák nem­zet eman­ci­pá­ci­ó­ja kap­csán leg­alább any­­nyi­ra fon­tos sze­re­pet ka­pott, mint ma­gá­nak a szlo­vák kül­döt­tek prog­ram­já­nak be­mu­ta­tá­sa. E szem­pont­ból vi­szont min­den­eset­re ta­gad­ha­tat­lan, hogy ép­pen a né­met fel­vi­lá­go­so­dás ját­szot­ta a leg­fon­to­sabb – ha nem a dön­tő – sze­re­pet Ke­let-Kö­zép-Eu­ró­pa né­pe­i­nek nem­ze­ti ön­tu­dat­ra éb­re­dé­sé­ben.
Hodža mun­kás­sá­ga is so­kat van di­csér­ve a lap cik­ke­i­ben, me­lyek sze­rint ő is a rö­gö­sebb utat vá­laszt­ván, el­hagy­ta fa­lu­ját, le­mon­dott a sze­mé­lyes bol­dog­ság­ról, mi­vel „szel­le­me nép­ének meg­sza­ba­dí­tá­sá­ra szó­lí­tot­ta fel.”
A szer­ző vé­ge­ze­tül Auszt­ria sze­re­pé­re te­re­li a szót: „A csá­szár ér­de­két szol­gál­ná, ha a kor­mány­zat kez­det­től fog­va tá­mo­gat­ná, ki­emel­né és ki­tün­tet­né e fér­fi­a­kat, és a szlo­vák né­pet ez­ál­tal Auszt­ria meg­bíz­ha­tó tá­ma­szá­vá ten­nék. Mert Auszt­ria né­pe­i­nek sze­re­te­te nél­kül a des­po­ti­kus or­szá­gok nyo­mo­rú­sá­gos sor­sá­ra van ítél­ve. / Meg tud­ja-e nyer­ni Auszt­ria eze­ket a szí­ve­ket? Ké­pes lesz az igaz és hasz­nos ér­té­kek ki­eme­lé­sé­re, és ez­ál­tal egy új, meg­fi­a­ta­lo­dott szel­le­mi­ség­ben, akár a fő­nix­ma­dár, ham­va­i­ból új­já­szü­let­ni?”
Rend­sze­res idő­köz­ön­ként ér­kez­tek lel­ke­sen di­csé­rő so­rok a Lewartowsky bá­ró ve­zet­te szlo­vák csa­pa­tok te­vé­keny­sé­gé­ről. Mind­emel­lett olyan cik­kek is nap­vi­lá­got lát­tak, ame­lyek­ben ép­pen az lett hang­sú­lyoz­va, hogy a szlo­vák had­test­nek a né­pes­ség kö­ré­ben vél­he­tő­leg nincs ép­pen a leg­jobb hí­re. Fi­gyel­mez­te­tő írá­sok is meg­je­len­tek, me­lyek azt kö­ve­tel­ték, hogy a szlo­vák ön­kén­tes csa­pa­to­kat is ugyan­úgy el­len­őr­izék, mint a re­gu­lá­ris csá­szá­ri-ki­rá­lyi had­tes­tet, va­la­mint a har­co­sok kü­lön­bö­ző ki­há­gá­sa­it iga­zo­ló je­len­té­sek is. A had­test fel­szá­mo­lá­sá­nak al­kal­má­ból no­vem­ber 23-án egy rend­kí­vül fi­gye­lem­re mél­tó írás, pon­to­sab­ban egy, a csa­pat­nak cím­zett köl­te­mény je­le­nik meg a lap­ban. A di­csé­ret és ün­nep­lés mel­lett ékes sza­vak­ba bur­kolt mó­don fel­hív­ja a har­co­so­kat, hogy ne gyöt­rőd­je­nek  be­tel­je­sü­let­len kí­ván­sá­ga­ik, így az önál­ló tar­to­mány mi­att, és tö­rőd­je­nek be­le sor­suk­ba. Mi­u­tán vi­té­zen küz­döt­tek, és az el­len­sé­get le­győz­ték, el­ér­ke­zett az idő, ír­ja a szer­ző, hogy le­te­gyék a fegy­vert.

„Ma­rad­ja­tok, kik vol­ta­tok,
Szor­gos, csen­des, de­rék nép­ség.
Fel a fej­jel, ne sír­ja­tok!
Min­den vi­rág nem hoz ter­mést.
Ne zúg­ja­tok szlo­vá­kok, hogy
Nem ér­té­tek el a szent célt!”

A so­rok szer­ző­je sze­rint ma­ga a fi­a­tal csá­szár sem él kön­­nyű idő­ket, min­den­nap­ja­it a harc és az akö­rü­li gon­dok töl­tik ki. A szlo­vák kér­dés a to­váb­bi­ak­ban né­met la­kos­ság hely­ze­té­vel van ös­­sze­vet­ve:

„Nem­ze­te­tek nincs el­vesz­ve
Csak mert nem áll Szlo­vá­kia
Mond­já­tok hát, öve­zi-e
Auszt­ri­át gló­ria?
Csak a bo­lond sír­ja vis­­sza
Urak s szol­gák ide­jét
Hol nem is­mer­tünk mást csak
Pász­tor­bo­tot s kard­pen­gét.
Meg­ma­ra­dunk né­me­tek­nek
Ti is le­gye­tek hű szlá­vok:
In­dul­junk és épít­sünk egy
Te­kin­té­lyes csá­szár­sá­got.
Hol a bí­ró cse­léd s úr közt
Kü­lönb­sé­get so­sem ten­ne,
Ahol nin­csen el­nyo­ma­tás
Mi­lyen cso­dás or­szág len­ne!
Min­ket ugyan nem za­var, ha
Len­ne nyel­ve ezer­fé­le,
Amíg min­den nép azt vall­ja
Él­jen so­ká őfel­sé­ge !
Mi vál­hat­na még ja­vunk­ra
In­kább mint a mú­ló szük­ség?
Ke­resz­té­nyi ér­té­ke­kért
Kell, hogy né­pünk küzd­jék.
Ezért az­tán fel a fej­jel,
A jö­vő­be te­kint­se­tek
Is­te­nünk­re, szláv erény­re,
Csá­szá­runk­ra épít­se­tek.”

Már ez idő tájt is je­len­tek meg olyan cik­kek, me­lyek rá­mu­tat­tak, hogy az önál­ló tar­to­mány gon­do­la­tá­nak meg­va­ló­su­lá­sá­ra sem a le­he­tő­ség, sem pe­dig a po­li­ti­kai akar­ta nincs meg. Is­mé­tel­ten szü­let­tek olyan írá­sok is, ame­lyek a szlo­vák la­kos­ság diszk­ri­mi­ná­lá­sá­ról tá­jé­koz­tat­tak, így pél­dá­ul ma­gyar hi­va­tal­no­kok­ról, ál­la­mi al­kal­ma­zot­tak­ról, akik to­vább­ra is a szlo­vá­ko­kat gya­láz­ták, bán­tal­maz­ták. Ezért is tár­ják a hely­ze­tet a nyil­vá­nos­ság elé, fo­gal­maz­nak a lap­ban, hogy ez­ál­tal is meg­pró­bál­ja­nak vé­get vet­ni e vis­­szás hely­zet­nek. Ab­bé­li ag­go­dal­muk­nak is han­got ad­tak, hogy amen­­nyi­ben a csá­szá­ri ud­var a ma­gya­rok­kal szem­ben bé­kü­lé­keny po­li­ti­kát fog foly­tat­ni, a szlo­vá­kok, akik min­dig is Bécs ol­da­lán áll­tak, egy­szer­re csak hop­pon ma­rad­hat­ná­nak. Ezen ag­go­dal­muk a kö­vet­ke­ző évek­ben töb­bé-ke­vés­bé be is iga­zo­ló­dott. A „Tudósítások/A mijavai já­rás­ból” cí­mű ro­vat­ban no­vem­ber 3-án egy olyan írás je­le­nik meg, amely igen ta­lá­ló­an jel­lem­zi a szlo­vák­ság hely­ze­tét: „Min­den le­het­sé­ges mó­don gyöt­rik ezt a sze­gény hegy­la­kó né­pet – min­den­kép­pen igaz­sá­got kel­le­ne ten­ni ügyük­ben, hi­szen szá­mos szlo­vák tün­tet­te ki ma­gát bá­tor­sá­gá­val, ha­tá­ro­zott­sá­gá­val, kö­vet­ke­ze­tes­sé­gé­vel és áll­ha­ta­tos­sá­gá­val, még az olyan hely­ze­tek­ben is, ame­lyek so­ka­kat vég­leg meg­tör­nek. A szlo­vá­kok egy év­ez­red után elő­ször szed­ték ös­­sze ma­gu­kat, hogy ki­ve­hes­sék ré­szü­ket az eu­ró­pai szel­le­mi­ség min­den ol­da­lá­ból, hogy az így pél­dá­ul szol­gál­jon ne­kik. Só­ha­ja­ik­ban en­­nyit kí­ván­nak: „Boh visoko a Cisar daleko!” Ho­gyan le­het­sé­ges hát, hogy a re­bel­lis ma­gya­rok­kal va­ló ki­bé­kü­lés köz­ben meg­fe­led­ke­zünk er­ről a hű­sé­ges nép­ről, amely test­tel-lé­lek­kel küz­dött a csá­szá­rért és sa­ját ma­ga fel­emel­ke­dé­sé­ért? Mi­ért em­le­ge­tik még min­dig hur­bani cső­cse­lék­ként e né­pet? Ez len­ne hát a meg­bé­ké­lés? Úgy gon­dol­juk, iga­zán meg­ér­de­mel­nék, hogy sa­ját nem­ze­tük­ből va­ló hi­va­tal­no­ko­kat kap­has­sa­nak, akik a nép ér­de­ké­ben cse­le­ked­nek, az al­kot­mány alap­ján, nem pe­dig olya­no­kat, akik a sa­nyar­ga­tás min­den faj­tá­ját gya­ko­rol­va Auszt­ria rossz hír­ne­vét kel­tik ben­nük.” Azt a tényt, hogy a sza­bad­ság­harc után egyes posz­tok­ra haj­da­ni kos­suthista hi­va­tal­no­kok ke­rül­tek, az­zal ma­gya­ráz­za a lap, hogy je­len­tős hi­ány van a po­li­ti­ka­i­lag kép­zett szak­em­be­rek­ben. Az idé­zett írás­ban to­váb­bá sze­re­pel egy ja­vas­lat er­re a gond­ra, mi­sze­rint in­kább ke­vés­bé kép­zett, vi­szont a szlo­vák nép­hez kö­ze­lebb ál­ló em­be­rek­kel kel­le­ne be­töl­te­ni e hi­va­ta­lo­kat. Az idé­zett cikk elem­zé­se köz­ben min­den­eset­re sejt­he­tő, hogy a szlo­vá­kok re­mé­nye, vagy akár a pol­gár­tár­sak, sőt ma­ga a csá­szár ki­je­len­té­sei is már 1849-ben lé­nye­ge­sen tá­vol áll­tak a va­ló­ság­tól. Sőt, egyes je­lek már a szlo­vá­kok szá­má­ra ne­héz és csa­ló­dá­sok­kal te­li idő­szak el­kö­vet­kez­té­re utal­tak.
E he­lyütt még egy­szer ös­­sze­gez­nénk a fel­so­rolt té­nye­ket a ta­nul­mány ele­jén fel­vá­zolt kér­dé­sek te­kin­te­té­ben. Elő­ször is, ho­gyan je­len­tek meg az új­ság ha­sáb­ja­in az egyes nép­cso­port­ok? 1848 vé­gé­ig a lap hű­en szol­gál­ta a ma­gyar sza­bad­ság­harc ér­de­ke­it, a né­me­tek alig­ha­nem ma­gyar­ként érez­tek. Így hát ért­he­tő, hogy a szer­kesz­tő­ség jó­in­du­lat­tal te­kin­tett a ma­gya­rok ügye­i­re. A for­ra­dal­mat, Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in be­lül jo­gos­nak ítél­ték, még ak­kor is, ha né­ha kri­ti­ku­san áll­tak hoz­zá a kér­dé­sek­hez. Ilyen ér­te­lem­ben az új­ság el­ha­tá­ro­ló­dott a ra­di­ká­li­sabb ma­gyar szárny­tól. A sza­bad­ság­moz­gal­mat ün­ne­pel­ték, és együt­téreztek a ma­gyar ol­dal­lal, az egész for­ra­da­lom ki­tö­ré­sé­ért pe­dig csak­is a csá­szá­ri ud­var lett fe­le­lős­sé té­ve. 1849-re a hely­zet ér­te­lem­sze­rű­en meg­vál­to­zott, a szer­kesz­tő­ség lel­kü­le­te meg­le­pő­en gyor­san vál­to­zott át szí­vé­ben ma­gyar­ból né­met­té, il­let­ve oszt­rák­ká. A múl­tat úgy ál­lí­tot­ták be, hogy rész­ben kény­szer­ből, tak­ti­kai okok­ból, rész­ben pe­dig az oszt­rák kor­mány­zat hi­bái mi­att tá­mo­gat­ták a ma­gya­ro­kat. A lap 1849-es szá­ma­i­ban a ma­gya­ro­kat már a gő­gös, el­bi­za­ko­dott jel­zők­kel il­let­ték. Köz­pon­ti sze­re­pet ka­pott vi­szont az egyet­len sze­mély ál­tal meg­té­vesz­tett ma­gyar nép té­má­ja is. Kez­det­ben a szlo­vák né­pes­ség­re is mint ma­gya­rok­ra te­kin­tet­tek, min­den­eset­re mint tár­sa­dal­mi­lag el­ha­nya­golt cso­port­ra. A lap meg­pró­bál­ta azt a ké­pet fes­te­ni ma­gá­ról, hogy tö­rő­dik a szlo­vák nép­pel, gon­dos­ko­dik egy el­sze­gé­nye­dett és el­ha­nya­golt nem­zet­ről. Min­den­eset­re ez azt a be­nyo­mást kelt­he­ti ben­nünk, hogy e lel­kes tá­mo­ga­tás okai ke­vés­bé volt ön­zet­len gesz­tus, mint in­kább egy kí­sér­let az or­szág sta­bi­li­tá­sá­nak hely­re­ál­lí­tá­sá­ra, de vég­ső so­ron ar­ra is, hogy a lap ma­gát együt­térzőnek és jó pat­ri­ó­ta szel­lem­ben tün­tes­se fel. Ami­kor 1848-ban a szlo­vák la­kos­ság nagy ré­sze a csá­szár ol­da­lá­ra állt, ko­ráb­bi ál­lás­pont­juk in­dok­lá­sá­nál is­mét a meg­té­vesz­tés, a csá­bí­tás ér­ve je­le­nik meg. A lap­ban nem úgy te­kin­tet­tek a szlo­vák nem­zet­re, mint ha az önál­ló­an ké­pes len­ne sa­ját ügyé­ben köz­ben­jár­ni. Po­li­ti­kai ve­zér­egyé­ni­sé­ge­ik, Štúr, Hodža és Hur­ban lá­za­dók­nak let­tek meg­bé­lye­gez­ve, vagy ép­pen úgy let­tek be­ál­lít­va, mint pusz­ta esz­köz a csá­szá­ri ka­ma­ril­la ke­zé­ben. 1849-ben, mi­kor a szlo­vá­kok re­bel­lis ban­dá­ból sza­bad­ság­har­cos­ok­ká vál­tak, az új­ság ál­lás­pont­ja ter­mé­sze­te­sen e te­kin­tet­ben is meg­vál­to­zott, és ezen­túl lát­szó­lag a szlo­vák­ság tö­rek­vé­se­it tá­mo­gat­ták. Ezen tö­rek­vé­sek meg­va­ló­su­lá­sát il­le­tő­en vi­szont már ak­kor is erős két­sé­gek lép­tek fel. Még­is sok­kal na­gyobb re­mé­nye­ket fűz­tek Fe­renc Jó­zsef csá­szár ural­má­hoz, mint aho­gyan azok ké­sőbb be­tel­je­sül­tek. E pon­ton meg­mu­tat­ko­zik a lap és ál­ta­lá­ban a né­met la­kos­ság egye­dül­ál­ló hely­ze­tű ál­lás­fog­la­lá­sa. Ré­szint ve­he­men­sen tá­mo­gat­ták a ke­mény oszt­rák meg­tor­lá­si tö­rek­vé­se­ket, mint­egy íté­le­tet mond­va a ma­gyar kor­mány vagy ta­lán Bat­thyá­ny sze­mé­lye fe­lett – ami már ab­ban az idő­ben in­do­ko­lat­lan­nak tűn­he­tett vol­na. Más­részt ki­áll­tak a ma­gya­rok mel­lett, az­zal in­do­kol­va ezt, hogy ha ügyük­ben tá­mo­gat­va let­tek vol­na, ak­kor jo­gi úton va­ló­sít­ják meg cél­ja­i­kat, nem pe­dig erő­sza­kos esz­kö­zök­kel. E te­kin­tet­ben egy el­lent­mon­dá­sos hely­zet raj­zo­ló­dik ki, még­pe­dig a csá­szá­ri be­fo­lyás alatt ál­ló ma­gyar te­rü­le­tek né­met la­ko­sa­i­nak két­pó­lu­sú hely­ze­te. Mint aho­gyan va­ló­szí­nű­leg kö­zel sem érez­ték ma­gu­kat an­­nyi­ra oszt­rák­nak, mint aho­gyan ezt ki­mu­tat­ni kény­sze­rül­tek.
Az in­teg­rá­ci­ót te­kint­ve, 1848-ban ma­gyar ol­dal­ról nyil­ván­va­ló­an szük­ség­hely­zet ala­kult ki. Az in­teg­rá­ció meg­va­ló­su­lá­sá­ról vi­szont szá­mos kü­lön­bö­ző né­zet állt fenn, a kér­dést vizs­gá­lók ra­di­ká­lis és mér­sé­kelt re­for­me­rek­re kü­lö­nül­tek el. A két szárny szó­be­li ösz­­sze­csa­pá­sai gyak­ran a ma­gyar nyelv ér­té­ke, sze­re­pe kö­rü­li vi­tá­ba tor­koll­tak. El­vi­leg min­dig ugyan­ar­ról a köz­pon­ti kér­dés­ről foly­tak a vi­ták, még­pe­dig ar­ról, hogy ho­gyan va­ló­sít­ha­tó meg leg­elő­nyö­seb­ben a kü­lön­bö­ző nem­ze­tek bé­kés egy­más mel­lett élé­se. Né­zet­be­li kü­lönb­sé­gek ter­mé­sze­te­sen fo­lya­ma­to­san fel­lép­tek. A for­ra­da­lom ki­tö­ré­se után az új­ság ha­sáb­ja­in – leg­alább­is a ma­gya­rok ol­da­lá­ról – az a né­zet ala­kult ki, hogy a ki­rály­ság nem­ze­tei ad­dig bé­ké­ben és test­vé­ri­ség­ben él­tek. Ez a hoz­zá­ál­lás bi­zo­nyá­ra né­mi­leg el­túl­zott és el­fo­gult, emel­lett vi­szont ma­gyar ol­dal­ról kri­ti­kus han­gok is meg­je­len­tek sa­ját nyelv­po­li­ti­ká­ju­kat il­le­tő­en. Az új­ság írá­sai sze­rint vi­szont csu­pán ak­kor tört ki a nyílt el­len­sé­ges­ke­dés a ma­gya­rok és a szlá­vok közt, mi­u­tán Auszt­ri­á­nak si­ke­rült őket egy­más el­len han­gol­nia.
A né­met­ség bi­zo­nyos mér­té­kig fo­gé­kony volt a ma­gya­rok as­­szi­mi­lá­ci­ós tö­rek­vé­se­i­re, hi­szen kü­lön­ben is, még min­dig a ma­gya­rok­hoz fűz­te őket a leg­erő­sebb kö­te­lék. E te­kin­tet­ben  min­den­eset­re egy­ér­tel­mű­en csu­pán a szív, a lé­lek egy­faj­ta szel­le­mi as­­szi­mi­lá­ci­ó­ja mel­lett dön­töt­tek, nem pe­dig a tel­jes nyel­vi, kul­tu­rá­lis be­ol­va­dás mel­lett. Nem mu­tat­tak te­hát sem­mi haj­la­mot ar­ra, és okát sem lát­ták an­nak, hogy fel­ad­ják né­met gyö­ke­re­i­ket. 1849-ben ugyan el­íté­lő­en nyi­lat­koz­nak a kikénysz­erített as­­szi­mi­lá­ci­ó­ról, amely elől a né­met­ség sem tér­he­tett vol­na ki, vi­szont úgy tű­nik, hogy ezek a nyi­lat­ko­za­tok sem min­den kül­ső nyo­más nél­kül je­len­tek meg – ez eset­ben ép­pen a má­sik ol­dal­ról.
A lap írá­sa­i­ra ala­poz­va ne­he­zen nyújt­ha­tó rész­le­tes kép ar­ról, hogy ho­gyan vi­szo­nyult a szlo­vák ki­sebb­ség a ma­gyar nyelv­po­li­ti­ká­hoz. Ezt il­le­tő­en nem volt egy­sé­ges ál­lás­pont­juk – leg­alább­is a Press­burg­er Ze­i­tung ha­sáb­ja­in így je­le­nik meg. Né­pük­ről csak tu­dó­sí­tá­sok je­len­nek meg, min­den­eset­re más vo­nat­ko­zá­sok­ban. A szlo­vá­kok ké­sőb­bi­ek­ben, a sza­bad­ság­harc küz­del­mei alatt úgy let­tek be­ál­lít­va, mint akik több­sé­gük­ben tév­út­ra te­re­lőd­tek vagy csá­bí­tás­nak en­ged­tek, a har­cok­ban pe­dig nem meg­győ­ző­dé­sük­ből cse­le­ked­tek.

Iro­da­lom

Anger­may­er, Carl
1897     Die Geschichte der Press­burg­er Ze­i­tung. Press­burg.

Bödek­er, Hans Erich
2002    Begriff­s­geschichte, Diskurs­geschichte, Meta­pherngeschichte. Göt­ti­gen.

Fis­cher, Hol­ger (Hg.)
1999    Die ungarische Rev­o­lu­tion von 1848/49. Ver­gle­ichende Aspek­te der Rev­o­lu­tio­nen in Ungarn und Deutsch­land. Ham­burg /Beiträge zur deutschen und europäis­chen Geschichte. Band 27./

Hahn, Hans Hen­nig
2002    Stereo­typ, Iden­tität und Geschichte. Frank­furt/M.

Kirschbaum, Stanislav J.
1995     A His­to­ry of  Slo­va­ki­a. The Strug­gle for Sur­vival. Lon­don.

Lend­vai, Paul
1999     Die Ungar­n: ein Jahrtausend Sieger in Nieder­la­gen. Mün­chen [Ma­gya­rul: Ma­gya­rok. Ku­dar­cok győz­te­sei. Bu­da­pest 2001].

Pich­ler, Alois H.
1913        Enste­hung der Press­burg­er Ze­i­tung. Press­burg.

Prutz, Robert
1845        Geschichte des deutschen Jour­nal­iz­mus. Han­no­ver.

Réz, Hein­rich
1935        Deutsche Zeitun­gen und Zeitschriften in Ungarn vom Beginn bis 1918. Mün­chen.

Ser­fínová, Danuša
1999        Preßburg­er Ze­i­tung – Nutz und Lust. Bratisla­va.

Schön­feld, Ro­land
2000     Slowakei. Vom Mit­te­lal­ter bis zur Gegen­wart. Regens­burg.

Škvar­na, Dušan
1992a     Sep­tem­brové ozbro­jené povs­tanie roku 1848. In Dejiny Sloven­s­ka III. od roku 1848 do kon­ca 19. storoèi­a. Bratislava, 46–72.
1992b     Ozbro­jený zápas Slovákov za národ­nú slo­bo­du roku 1849. In Dejiny Sloven­s­ka III. od roku 1848 do kon­ca 19. storoèi­a. Bratislava, 73–107.