Biczó Gábor és Kiss Noémi (szerk.): Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése
Debrecen: Csokonai Kiadó 2003. 437 p. /Antropos/ ISBN 963 260 180 7
A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéke által Antropos címmel elindított könyvsorozat második (Az első Biczó Gábor szerkesztésében jelent meg Antropológiai irányzatok a második világháború után címmel) darabjaként látott napvilágot egy tudományos tanácskozáson elhangzott előadásokat tartalmazó kötet. A konferenciát a fent említett Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék, valamint az Összehasonlító Irodalomtörténeti és Művészettörténeti Tanszék szervezte 2002-ben azzal a céllal, hogy a két tudományterület és a téma iránt érdeklődők számára lehetőséget teremtsen egy diskurzus megkezdésére. A kulturális antropológia újabb irányzatinak képviselői körében egyre nagyobb érdeklődés tapasztalható a kortárs irodalomelmélet és textológia, valamint a modern filozófiai hermeneutika iránt, azonban más tudományszak részéről is ugyanúgy megvan ez az érdeklődés a kulturális antropológia, a kulturális tapasztalat vizsgálatának metodológiai és elméleti kritikai következményei iránt. „Az általunk kidolgozott hipotézis szerint az irodalom és az antropológia kapcsolata olyan szellemtudományos modellt készít elő, amelyben az ember által létrehozott szöveg a kultúra megértését teszi lehetővé, vagyis a textussal való munka során az ún. kulturális „tények” még inkább allegóriák formájában lesznek hozzáférhetővé” – olvasható a szerkesztői előszóban. Az antropológus a terepen végzett kutatásai, megfigyelései eredményeit textualizálja. Az irodalmi szöveg a kulturális alapélmények szövegesítéseként fogható fel, tehát az antropológusok és a szerzők is a kultúra jeleit olvassák, illetve allegóriákat tolmácsolnak és hoznak létre.
A kötetben szereplő írások két csoportra oszlanak. Az elsőben elméleti és módszertani alapvetések fogalmazódnak meg (pl.: Hárs Endre: Antropológia és irodalom – mi van a között?; Wilhelm Gábor: Egzotikus szövegek értelmezhetősége; Gráfik Imre: Etnográfiai szöveg narratív változatai) míg a többi írásokban már a konkrét korszak vagy szöveg a képezi vizsgálat tárgyát (pl.: Simon Attila: Dionüszosz színrevitele. Néhány gondolat az identitás megjelenítéséről Arisztophanésznál; Tóth Zsombor: „Fun-Club Zrínyi, 1664”. Megjegyzések a Zrínyi-kultuszhoz az angol nyelvű életrajz tükrében; Ilyés Zoltán: A meghittség narratívái: a költészet mint múltközvetítés és a lokális identifikáció eszköze egy szlovákiai német közösségben; A. Gergely András: A „hamis nemzet” mint irodalomantropológiai tematika; Dobos István: Az idegenség retorikája – A Puszták népe újraolvasása; Bálint Péter: Márai Sándor idegenség-tudata. Ami a Naplókból kiolvasható stb.).
A kötet végén az egyik szerkesztő, Kiss Noémi Antropológia az irodalomtudományban és irodalom az antropológiában. Egy új paradigma vázlata című gondolatébresztőnek szánt, de akár vitaindítónak is tekinthető írását olvashatjuk. Ebben többek között az 1993-ban Miskolcon A komplex kultúrakutatás dilemmái a mai Magyarországon címmel rendezett konferencia kapcsán szól a néprajzi és antropológiai szemlélettel kapcsolatosan felvetett problémákról is. Niedermüller Péter fogalmazta meg ekkor az igényt miszerint „a kultúra kutatásának kommunikatív etnográfia keretében kellene zajlania, s egy egész társadalmai irányító konstruktív szimbolikus struktúrát értelmezni ahhoz, hogy a változásokat megragadja”. Az 1990-es évek elején a néprajz és az irodalomtudomány dilemmái nagyon hasonlítottak, ez utóbbi tudományszakban is hermeneutikai fordulatot kezdeményeztek a reformok követelése kapcsán. Itt is – akárcsak a néprajz esetében – a pozitivista magyar tudományos örökség kritikáját fogalmazták meg. „A hagyományos néprajzi paradigma és a szocialista realista esztétika ún. értékmentő, dokumentáló tudományossága az irodalmi hermeneutika és az interpretatív antropológia felől nézve már csak kiszolgáló tudományosság volt, a hitelét akkorra teljesen elvesztette. Ám hogy az azóta eltelt 10 évben végbement-e a kívánt áttörés, történt-e paradigmaváltás, e tekintetben a mai napig bizonytalanok a felek – fogalmazza meg Kiss Noémi. Vázlatával a szerző elsősorban párbeszédet kívánt kezdeményezni két szemlélet között. Írását a következő gondolatokkal zárja: „Az elkésettség, a lemaradás, a hátrány olyan jellemzői a magyar bölcsészettudománynak, melyektől csak akkor képes megszabadulni (…) ha kérdéseit és problémáit mindenekelőtt saját kultúrájában leli meg. A sűrített és összetett munkálkodás tárgya tehát szövegek olvasása. Egy olyan cselekvés, mely közös szövegekhez, de különböző szempontokhoz vezethet különböző feleket.”