csütörtök, július 29, 2021

Po­zsony: Kalligram 2006. 445 p. ISBN 80-7149-881-5

A nap­ja­ink­ban tá­ja­in­kon meg­va­ló­su­ló kü­lön­fé­le kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi ren­dez­vé­nyek (pl. em­lék­mű- és kop­ja­fa­ava­tá­sok, ko­szo­rú­zá­sok stb.) ün­ne­pi szó­nok­la­ta­i­nak szin­te min­den al­ka­lom­mal ré­sze a di­cső múlt, a di­cső ha­gyo­má­nyok, s a gyö­ke­rek em­le­ge­té­se. A múlt nél­kül nincs je­len és nincs jö­vő köz­hely kö­te­le­ző ér­vé­nyű­vé vált, s egy ma­gá­ra va­la­mit adó po­li­ti­kus vagy köz­éle­ti sze­mé­lyi­ség nem na­gyon hagy­ja ki. A né­pi kul­tú­ra, „ősi” ha­gyo­má­nya­ink ápo­lá­sá­nak fon­tos­sá­gá­ra ugyan­csak gyak­ran hív­ják fel a fi­gyel­met szó­no­kok, kü­lö­nö­sen azok, akik az Eu­ró­pai Uni­ó­ba va­ló be­lé­pést kö­ve­tő­en ve­szé­lyez­tet­ve lát­ják az ún. nem­ze­ti kul­tú­ra meg­ma­ra­dá­sát. Lé­nye­gé­ben ugyan­ab­ban a szel­le­mi­ség­ben fo­gal­maz­zák meg mon­da­ni­va­ló­ju­kat, mint a nem­ze­ti ro­man­ti­ka ide­jén, a 19. szá­zad­ban lét­re­jött új disz­cip­lí­na, a nép­rajz mű­ve­lői, akik az ősi múlt, az ősi nem­ze­ti kul­tú­ra re­konst­ru­á­lá­sát, az ere­det, a „tisz­ta for­rás” ku­ta­tá­sát tűz­ték ki cé­lul. Szá­mos mun­ka szü­le­tett eb­ben a szel­lem­ben, s a 20. szá­zad ele­jén lét­re­jött Gyöngyös­bokré­ta moz­ga­lom to­vább erő­sí­tet­te a pa­raszt­ro­man­ti­ka vi­rág­zá­sát. Ez utób­bi nap­ja­ink­ban is vi­rág­ko­rát éli. Egy­re nö­vek­szik a szí­nes, nép­mű­vé­sze­ti tár­gyak­kal, vi­se­le­tek­kel stb. kap­cso­la­tos tet­sze­tős ki­ad­vány­ok szá­ma, a 19-20. szá­zad for­du­ló­ján és a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben meg­je­lent kö­te­tek rep­rint ki­adá­sai (pl. Mal­onyay De­zső kö­te­tei), te­hát el­ső­sor­ban ro­man­ti­kus szel­lem­ben írt nép­raj­zi mun­ká­ké, ame­lyek erő­sí­tik a pa­rasz­ti kul­tú­rá­ról ki­ala­kult ide­a­li­zált, ro­man­ti­kus ké­pet. Er­dély és Szé­kely­föld, il­let­ve csán­gók irán­ti nagy ér­dek­lő­dés moz­ga­tó­rú­gó­ja még a ro­man­ti­ka idő­sza­ká­ban el­ter­jedt né­zet, mi­sze­rint ez a leg­ősibb ma­gyar vi­dék, itt él­nek a leg­iga­zibb ma­gya­rok, ott ma­radt meg a leg­érin­tet­le­neb­bül az „ősi” ma­gyar kul­tú­ra. Az ar­cha­i­kus vagy an­nak vélt „ősi” kul­tú­ra ér­ték­ként je­le­nik meg a köz­tu­dat­ban, mi­nél ré­geb­bi, mi­nél ősib­b, an­nál ma­gya­rabb­nak tart­ják. Te­hát egy te­le­pü­lés mi­nél el­ma­ra­dot­tabb, an­nál ma­gya­rabb­nak szá­mít. A ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok­ról ál­ta­lá­ban is ki­ala­kult egy ha­mis kép a ma­gyar­or­szá­gi köz­tu­dat­ban, mely sze­rint ők az „ősi” ma­gyar kul­tú­ra, a gyö­ke­rek, s a „tisz­ta for­rás” őr­zői. An­nak ered­mé­nye­ként is, hogy sok ha­tá­ron tú­li ma­gyar folk­lór­cso­port ven­dég­sze­re­pel Ma­gyar­or­szá­gon, ter­jed az a ha­mis né­zet, mi­sze­rint a ha­tá­ron tú­li­ak zö­me még vi­se­let­ben jár, és nép­da­lo­kat éne­kel, „ősi” nép­szo­ká­sa­it gya­ko­rol­ja. A te­le­ví­zió és rá­dió mű­so­rai, va­la­mit a saj­tó­ban meg­je­le­nő írá­sok csak erő­sí­tik ezt a tév­hi­tet.
Ami­ó­ta a nép­rajz, mint tu­do­má­nyos disz­cip­lí­na lét­re­jött, a po­li­ti­ka min­dig igye­ke­zett cél­ja­i­ra fel­hasz­nál­ni (s ku­ta­tók is min­dig akad­tak, akik as­­szisz­tál­tak eh­hez), le­he­tett bár­mi­lyen tár­sa­dal­mi rend­szer: szo­ci­a­liz­mus vagy ka­pi­ta­liz­mus. A kom­mu­nis­ta párt is han­goz­tat­ta a „ha­la­dó ha­gyo­má­nyok” ápo­lá­sá­nak fon­tos­sá­gát!
Pél­da­ér­té­kű­nek te­kint­het­jük azt a kö­te­tet, ame­lyet szlo­vák nép­rajz­ku­ta­tók más tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi disz­cip­lí­nák (szo­ci­o­ló­gia, tör­té­ne­lem, ré­gé­szet stb.) je­les kép­vi­se­lő­i­vel együt­te­sen a kö­zel­múlt­ban je­len­tet­tek meg Mýty naše sloven­ské cím­mel. Az eb­ben sze­rep­lő ta­nul­má­nyok a szlo­vák nem­ze­ti mí­to­szok­ról ránt­ják le a lep­let. Eduard Krekoviè, a szó­ban for­gó kö­tet egyik szer­kesz­tő­je a tu­do­mány fe­le­lős­sé­gét hang­sú­lyoz­va a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja a be­ve­ze­tő­ben: „Min­den nem­zet­nek sa­ját ma­gá­nak kell el­szá­mol­nia va­lós és ki­ta­lált ’múltjá­val’, egyéb­ként nem tör­tén­het meg a meg­tisz­tí­tó ka­tar­zis. Egy nem­zet nagy­sá­ga ab­ban is rej­lik, hogy ké­pes-e kri­ti­ku­san és tár­gyi­la­go­san szem­lél­ni a nem­ze­ti lét né­hány, szent­nek tar­tott „va­ló­sá­gát”.
Ma­gyar­or­szá­gon a múlt­tal, s a mí­to­szok­kal va­ló szem­be­né­zés csak rész­ben va­ló­sult meg, el­ső­sor­ban a Rom­sics Ig­nác ál­tal szer­kesz­tett kö­tet­nek kö­szön­he­tő­en (Mí­to­szok, le­gen­dák, tév­hi­tek a 20. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem­ről. Bu­da­pest: Osiris 2003), azon­ban a nép­rajz­tu­do­mány­ban ez a szem­be­né­zés tu­laj­don­kép­pen még min­dig vá­rat ma­gá­ra. Na­gyon sok ku­ta­tó má­ig sem haj­lan­dó tu­do­má­sul ven­ni, hogy a ma­gyar po­li­ti­ka elit is ki­hasz­nál­ta cél­ja­i­ra a nép­rajz­ku­ta­tás ered­mé­nye­it, s eh­hez né­hány ku­ta­tó is – köz­vet­ve vagy köz­vet­le­nül – se­géd­ke­zett. Pe­dig aho­gyan más nem­ze­tek, a ma­gyar tár­sa­da­lom ugyan­úgy mi­to­ló­gi­á­kat épí­tett, „ha­gyo­má­nyo­kat” kre­ált, ame­lyek kü­lön­bö­ző po­li­ti­kai rend­sze­re­ket és cé­lo­kat szol­gál­tak. Er­ről a mí­tosz­te­rem­tés­ről, „ha­gyo­mány­te­rem­tés­ről”, és a nép­rajz­ku­ta­tás sze­re­pé­ről is szól töb­bek kö­zött Ko­vács Ákos A ki­ta­lált ha­gyo­mány cí­mű kö­te­te. Az itt ol­vas­ha­tó öt ta­nul­mány­ban a szer­ző öt át­po­li­ti­zált „tra­dí­ci­ót” mu­tat be (Ár­pád-ün­nep Szent Ist­ván­kor [Egy kul­ti­kus em­lék­hely ge­ne­a­ló­gi­á­ja], Az új ke­nyér ün­ne­pe, Li­tur­gia vagy nép­ha­gyo­mány? [A ma­gyar­or­szá­gi Szent Kris­tóf-kul­tusz­ról], Musi­ca Pan­non­i­ca [Nem­ze­ti hang­sze­rünk: a tá­ro­ga­tó], Vi­téz mé­hek [A Szent Ist­ván-na­pi Ma­gyar Anyák Nem­ze­ti Ün­ne­pe]) na­gyon sok ko­ra­be­li do­ku­men­tum és új­ság­cikk fel­hasz­ná­lá­sá­val.
Egy-­e­gy „ha­gyo­mány” tel­je­sen rész­le­tek­be me­nő be­mu­ta­tá­sá­val egy­fé­le tük­röt tart a ma­gyar tár­sa­da­lom elé, le­lep­lez­ve a po­li­ti­ka ál­tal is tá­mo­ga­tott mi­to­ló­gia­épí­tés mód­sze­re­it. Az írá­sok­ból az is ki­de­rül egy­ben, hogy min­dig akad­tak/akad­nak ma­gyar nép­rajz­ku­ta­tók, akik a tu­do­má­nyos szem­pon­to­kat fél­re­té­ve a po­li­ti­ka szol­gá­la­tá­ba sze­gőd­tek.
A leg­több kárt azon­ban min­dig a lel­kes ama­tő­rök okoz­ták, az egyik leg­ki­rí­vóbb pél­dá­ja en­nek Pauli­ni Bé­la új­ság­író, a Gyöngyös­bokré­ta moz­ga­lom ve­ze­tő­je, aki­nek óri­á­si sze­re­pe volt – a saj­tó és a pro­pa­gan­da hat­ha­tós se­gít­sé­gé­vel – ab­ban, hogy a né­pi kul­tú­rá­ról egy tel­je­sen el­fer­dült kép rög­zült a köz­tu­dat­ban. A nép­rajz­ku­ta­tás ered­mé­nye­it egy ve­szé­lyes esz­me szol­gá­la­tá­ba ál­lí­tot­ta, le­já­rat­va ez­zel a tu­do­mány­sza­kot. Saj­nos nem Pauli­ni volt az egyet­len, de nem is az el­ső, s nem is az utol­só ilyen lel­kes ama­tőr, nap­ja­ink­ban is több ha­son­ló „szak­em­ber” te­vé­keny­ke­dik. (A tá­jé­ko­zat­lan új­ság­írók­nak kö­szön­he­tő­en szá­mos ilyen ama­tőrt ne­vez­tek már nép­raj­zos­nak, nép­rajz­ku­ta­tó­nak, sőt a kö­zel­múlt­ban az egyik rá­dió­ri­port­ban egy pe­da­gó­gust a nép­rajz­tu­dós szó­val il­let­te a ri­por­ter).

Ko­vács Ákos kö­te­tét egy­faj­ta út­mu­ta­tás­nak is te­kint­het­jük, ar­ra vo­nat­ko­zó­an, hogy a „ha­gyo­má­nyos” nép­rajz­ku­ta­tás mód­sze­re­it mi­lyen új szem­pont­ok­kal le­het gya­ra­pí­ta­ni, pél­dá­ul men­­nyi­re fon­tos a saj­tó beeme­lé­se a ku­ta­tá­sok­ba, hi­szen amel­lett, hogy na­gyon fon­tos in­for­má­ci­ós for­rás, köz­vé­le­ke­dés ki­fe­je­zé­se és/­vagy ala­kí­tá­sá­nak esz­kö­ze is egy­ben. A ta­nul­má­nyok füg­ge­lé­ke­ként kö­zölt do­ku­men­tu­mok a ku­ta­tók szá­má­ra va­ló­di kin­cses­bá­nyát je­len­te­nek! Ko­vács Ákos kö­te­te egy­ben azt is bi­zo­nyít­ja, hogy a nép­rajz­ban nem lé­te­zik az az oly so­kat em­le­ge­tett ti­zen­ket­te­dik óra, a pa­raszt­ság el­tű­né­se egy­ál­ta­lán nem je­len­ti a tu­do­mány­szak vé­gét. Ren­ge­teg iz­gal­mas té­ma vár még fel­dol­go­zás­ra, ép­pen ezért ide­je már sza­kí­ta­ni az­zal az el­avult gya­kor­lat­tal, hogy né­hány idős adat­köz­lő el­mon­dá­sa alap­ján pró­bál­junk meg re­konst­ru­ál­ni (vagy in­kább konst­ru­ál­ni) bi­zo­nyos szo­ká­so­kat, je­len­sé­ge­ket, s dé­li­bá­bo­kat ker­get­ve még min­dig nem lé­te­ző bi­zo­nyí­té­ko­kat ke­res­gél­jünk an­nak alá­tá­masz­tá­sá­ra, hogy mi ma­gya­rok „ősib­b” gyö­ke­rek­kel, „ősib­b” kul­tú­rá­val ren­del­ke­zünk, s kü­lön­bek (vagy fel­sőbb­ren­dű­ek) va­gyunk szom­szé­da­ink­nál. A nép­rajz kul­tú­ra­ku­ta­tás, s amíg él­nek em­be­rek a föl­dön, min­dig lesz ku­ta­tá­si té­má­ja, de csak ak­kor ne­vez­he­tő iga­zán tu­do­mány­nak, ha ki­küsz­öböl­jük a rég­óta kí­sér­tő etno­cen­triz­must.
Bi­zo­nyos ol­va­sói ré­teg Ko­vács Ákos kö­te­tét va­ló­szí­nű­leg szent­ség­gya­lá­zás­ként, s egy­faj­ta nem­zet­áru­lás­ként ér­tel­me­zi majd, hi­szen mí­to­szo­kat rom­bol, több „ősi” ha­gyo­mány­ról de­rí­tet­te ki, hogy nem is an­­nyi­ra ré­gi­ek, hogy egy­sze­rű­en ki­ta­lál­tak. A mai ma­gyar tár­sa­da­lom egy ré­sze ha­tá­ron in­nen és túl bi­zony nem szí­ve­sen fo­gad­ja az ilyes­mit. Ezt a kop­ja­fák­kal kap­cso­la­tos ku­ta­tá­sa­im so­rán ma­gam is meg­ta­pasz­tal­hat­tam. A ku­ta­tó azon­ban nem erő­sít­het ha­mis mí­tosz­el­mé­le­te­ket, fő­leg ő ma­ga nem konst­ru­ál­hat ilye­ne­ket, hi­szen ak­kor nem a tu­do­mányt, ha­nem a po­li­ti­kát szol­gál­ná.
Bár nem szo­ká­sos egy kö­tet­ben sze­rep­lő idé­zet idé­zé­sé­vel zár­ni egy könyv be­mu­ta­tá­sát, azon­ban a Bán Zol­tán And­rás­nak a je­len kö­tet­hez írt elő­sza­vá­ban idé­zett Szé­che­nyi­-gon­do­la­tok na­gyon ide kí­ván­koz­nak. Hadd zár­jam hát so­ra­i­mat én is ezek­kel: „Ha elő­í­té­le­te­ket meg­tá­mad­ni, bal­vé­le­ke­dé­se­ket gyen­gí­te­ni, osz­lat­ni s a tu­dat­lan­ság sok­szo­ri büsz­ke sza­vát ne­vet­sé­ges hang­gá ipar­ko­dom vál­toz­tat­ni: ha­za­sze­re­tet­ből cse­lek­szem: mert so­ha­sem hi­he­tem, hogy elő­í­té­let, bal­vé­le­ke­dés s tu­dat­lan­ság alap­ja le­hes­sen egy nem­zet elő­me­ne­tel­ének és bol­dog­sá­gá­nak.”
Ko­vács Ákos esze­rint cse­le­ke­dett, s nagy szol­gá­la­tot tett ez­zel nem csu­pán a tu­do­mány­nak, ha­nem a Nem­zet­nek is.