szerda, október 20, 2021

A gyer­mek­vi­lág egy köz­tünk élő kis tár­sa­dal­mi ré­teg, amely­nek kö­zös­sé­gi éle­tét a já­ték tör­vé­nyei sza­bá­lyoz­zák. A já­ték moz­ga­tó ere­je a fel­nőtt élet­re va­ló ké­szü­lő­dés a tes­ti és szel­le­mi adott­sá­gok foly­to­nos gya­kor­lá­sá­val. A gyer­mek­já­ték­ok szer­ve­zett gyűj­té­se Ma­gyar­or­szá­gon a 19. szá­zad vé­gén kez­dő­dött el. 1883-ban Kiss Áron pe­da­gó­gi­ai mun­kás­sá­gá­ról is­mert ta­ní­tó­kép­ző in­té­ze­ti ta­nár in­dít­vá­nyoz­ta, hogy a ta­ní­tók köz­re­mű­kö­dé­sé­vel az egész or­szág te­rü­le­té­ről gyűjt­sék ös­­sze a né­pi já­té­ko­kat Az 1885-ben meg­in­dult mun­ka ered­mé­nye­kép­pen két év alatt 200 ta­ní­tó te­te­mes anya­got gyűj­tött ös­­sze, amely­ből Kiss Áron ös­­sze­ál­lí­tot­ta ma­gyar né­pi já­ték­gyűj­te­mé­nyét (Kiss 1891). Ké­sőb­bi kö­ve­tői, La­jos Ár­pád és Gönc­zi Fe­renc szin­tén pe­da­gó­gu­sok vol­tak, akik a né­pi já­té­kok pe­da­gó­gi­ai, gya­kor­la­ti hasz­nos­sá­gát tar­tot­ták szem előtt. Nem cé­lom, hogy e he­lyen ku­ta­tás­tör­té­ne­ti át­te­kin­tést ad­jak, de meg kell em­lí­te­nem Ba­kos Jó­zsef fő­is­ko­lai ta­nár ne­vét, aki a Ko­má­rom­tól észak­ra el­te­rü­lő nép­raj­zi tá­junk, a Mátyusföld gyer­mek­já­té­ka­it gyűj­töt­te ös­­sze (Ba­kos 1953). Ez a gyűj­te­mény szo­mo­rú sors­ra ju­tott. Meg­je­le­né­se után (po­li­ti­kai okok­ból) nyom­ban be­zúz­ták, mind­ös­­sze né­hány pél­dány ma­radt be­lő­le (Ujváry 1995, 7–9).
A nép­raj­zi gyűj­té­sek mel­lett ta­lán ki­sebb szá­mú, ám nem ke­vés­bé be­cses anya­got tar­tal­maz­nak a pa­raszt­em­be­rek, és a pa­rasz­ti sor­ban élő kis­ne­me­sek ön­élet­írá­sai, me­mo­ár­jai. E kró­ni­kák, írás­ba fog­lalt ön­val­lo­más­ok ke­let­ke­zé­sé­nek több­fé­le in­dí­té­ka le­het. Sok­szor a pél­da­adás, a ta­ní­tás a ve­zér­fo­na­luk, hogy az újabb ge­ne­rá­ci­ók szá­má­ra ta­nul­sá­gul szol­gál­ja­nak, más­kor a pa­nasz ve­zér­li a szer­ző tol­lát, eset­leg – és ez a leg­rit­kább – az írás gyö­nyö­rű­sé­ge ser­ken­ti ar­ra a szer­zőt, hogy ily mó­don örö­kít­se meg éle­te ar­ra ér­de­mes­nek tar­tott ese­mé­nye­it (Kül­lős 1988, 259).
Dávidházy Ist­ván, a Sop­ro­ni Hely­tör­té­né­szek Ba­rá­ti Kö­ré­nek tag­ja hív­ta fel fi­gyel­me­met déd­ap­ja, Kacz La­jos, né­hai ko­má­ro­mi fő­jegy­ző emlékiratára.1 A kéz­irat szü­le­té­sé­ről író­ja a be­ve­ze­tő­ben a kö­vet­ke­ző­kép­pen vall: „Több­ször gon­dol­tam rá, hogy meg­írom visz­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­met azok­ról a dol­gok­ról, a me­lye­ket az idő még nem tö­rölt le em­lé­ke­ze­tem táb­lá­já­ról. Be­le kez­de­ni azon­ban egy­re kés­le­ked­tem. Úgy gon­dol­tam, hogy ta­lán nem is ér­de­mes le­ír­ni vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­met, hi­szen az én éle­tem fo­lyá­sa olyan szür­ke, olyan si­ma és egyen­le­tes volt, mely­nek alig volt egy-két ki­emel­ke­dő moz­za­na­ta, ta­lán nem is lesz sem­mi ab­ban, a mit pa­pír­ra vet­ni ér­de­mes. (…) Csak a ma­gam szá­má­ra idé­zem fel a múl­tat, hogy ab­ba vis­­sza te­kint­ve mint­egy új­ból át­él­jem a le­folyt ese­mé­nye­ket.” A kéz­irat szö­ve­gé­be ágya­zott él­mény­tör­té­ne­tek, anek­do­ták, vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek na­gyobb­részt gyer­mek- és fi­a­tal­ko­ri em­lé­ke­i­ből táp­lál­koz­nak. „Gyer­mek­ko­ri mu­lat­sá­gok” cí­met vi­se­lő fe­je­ze­te a ko­má­ro­mi gye­re­kek 19. szá­zad kö­ze­pi vi­lá­gá­ba en­ged be­pil­lan­tást.
A szer­ző 1844-ben szü­le­tett Ko­má­rom­ban, Kacz Ist­ván és Tassy Te­réz há­zas­sá­gá­ból. „Mint­hogy ez idő táj­ban Kos­suth La­jos hire-neve be­töl­töt­te az egész or­szá­got, a fiu gyer­me­ke­ket szél­té­ben több­nyi­re La­jos­ra ke­resz­tel­ték. Igy nyer­tem én is a ke­reszt­ség­ben La­jos ne­vet.” – ír­ja em­lék­ira­tá­ban. Gyer­mek­ko­rát a re­form­ko­ri Ko­má­rom­ban, anyai nagy­ap­ja, ne­mes Tassy Sán­dor há­zá­ban töl­töt­te. „A ház ak­kor még mint a leg­több ház a vá­ros­ban, nád­fe­de­lű volt. A tá­gas kony­há­ból nyilt a két szo­ba, bal­ra az el­ső, jobb­ra a há­tul­só. (Ak­kor még ugy mond­ták: el­ső ház, há­tul­só ház) A kony­há­ban a nyi­tott ké­mény alatt volt a nagy tűz­hely, alat­ta a ke­nyér­sü­tés­re be­ren­de­zett kemencze. A kony­ha elő­te­ré­ben volt a polcz, me­lyen a kony­ha-edé­nyek vol­tak el­he­lyez­ve, a fa­la­kat szinesre fes­tett tá­nyé­rok és tá­lak éke­sí­tet­ték. A polczról a fa­ze­ka­kat ugynevezett fa­zék­sze­dő bot­tal emel­ték le, a mely szin­tén hoz­zá tar­to­zott a kony­ha fel­sze­re­lés­hez és rend­sze­rint a kony­ha­szek­rény mel­lett a sa­rok­ban állt. A kony­ha előtt volt az úgy­ne­ve­zett gá­dor mely­nek fö­de­le fel­fog­ta az esőt és ar­ra szol­gált, hogy mi­kor ki­lép az em­ber a kony­há­ból, ne jus­son mind­járt a sza­bad ég alá. A gá­dor mel­lett jobb­ra állt egy kő­asz­tal, egy vas­tag tönk­re he­lye­zett ma­lom­kő.”

A Kacz csa­lád az 1890-es évek­ben. Kö­zé­pen Kacz La­jos és
fe­le­sé­ge, szü­le­tett Kiss Jo­ze­fa, bal­ra Kacz End­re, jobb­ra
Dávidházy Jánosné, szü­le­tett Kacz Ilo­na.
A ha­gyo­má­nyos pa­rasz­ti, és az ah­hoz sok­ban ha­son­ló kis­ne­me­si élet­rend­ben is­me­ret­len volt a gyer­mek szá­má­ra ké­szen, bolt­ban vett já­ték. „Kis gyer­mek­ko­rom­ban – ír­ja el­ső em­lé­kei közt – nem volt já­ték­sze­rem, csak egy já­ték­szer­re em­lék­szem, egy nád­pa­ri­pá­ra, de ezt se úgy vet­ték ne­kem, ha­nem va­la­ki ál­lí­tó­lag a ker­tünk­be be­dob­ta, így ke­rült én hoz­zám; bőr­rel volt be­húz­va és se­ré­nye és far­ka fe­hér szőr­ből volt. Szin­te fél­ve nyultam e drá­ga­lá­tos pa­ri­pá­hoz és nagy ke­vé­lyen lo­va­gol­tam raj­ta.” Já­ték­sze­re­it a töb­bi gye­rek­hez ha­son­ló­an ma­ga ké­szí­tet­te, vagy sze­rez­te be. 1849. ta­va­szán az oszt­rák se­re­gek kö­rül­zár­ták, és ost­rom alá fog­ták a vá­rost. „Tera né­ném, ak­kor már 9 éves lány talyigát tolt a Gulyácsi öreg­szü­lé­től ha­za mi hoz­zánk, én is ve­le jöt­tem és a talyiga nye­lét fog­tam. Mi­kor a Rozáliatéri mé­szár­szék előtt, a hol most a Mé­szá­ros Pál ven­dég­lő­je van, ha­lad­tunk, va­la­ki ránk ki­ál­tott: »Kis gye­re­kek sza­lad­ja­tok, mert a bom­ba mind­járt lecsap«! Ab­ban a szem­pil­lan­tás­ban – mi­e­lőtt ne­künk eszünk­be jut­ha­tott vol­na sza­lad­ni – le is csa­pott tő­lünk né­hány lé­pés­re, re­ánk szór­va a fel­túrt föl­det. Több­re az­tán nem em­lék­szem, csak azt tu­dom, hogy ké­sőb­ben a le­hul­lott és szét­pat­tant bom­ba­da­ra­bok­nak nagy hasz­nát vet­tem, mert ezek a bom­ba­da­ra­bok ki­tű­nő tár­gyai vol­tak a Herschli bá­csi­val foly­ta­tott cse­re for­ga­lom­nak, adott ér­tök fa­hu­szárt, a ló­fark he­lyén fü­tyü­lő­vel, csi­gát, szép fé­nyes réz­gyű­rűt, krump­li czukrot, szentjános ke­nye­ret stb.”
1851–1861-ig a ko­má­ro­mi ele­mi is­ko­la pad­ja­it kop­tat­ta, majd szü­lei né­met szót ta­nul­ni cse­re­gye­rek­ként Po­zsony­ba küld­ték. Ta­nul­má­nya­it ez idő alatt az evan­gé­li­kus lí­ce­um­ban foly­tat­ta. 1861-ben ke­rült a pá­pai re­for­má­tus gim­ná­zi­um­ba. A gond­ta­lan kö­zép­is­ko­lai di­ák­évek után a pes­ti te­o­ló­gia, az­tán a jog­tu­do­má­nyi stú­di­u­mok kö­vet­kez­tek, majd ta­nul­má­nya­it Prá­gá­ban, Utrechtben és Lon­don­ban foly­tat­ta. Édes­any­ja hí­vá­sá­ra, ígé­re­te­sen in­du­ló te­o­ló­gi­ai pá­lyá­ját el­hagy­va, ha­za­tért Ko­má­rom­ba. A több nyel­ven be­szé­lő if­jút a vá­ros el­hal­moz­ta tiszt­sé­gek­kel. 1875-től egy évig al­jegy­ző­ként te­vé­keny­ke­dett, majd 1876. má­jus 23-i rész­le­ges tiszt­újí­tás al­kal­má­val a vá­ros fő­jegy­ző­jé­vé vá­lasz­tot­ták. „Kacz La­jos ne­ve dí­sze volt a városnak…” – ír­ta ró­la a he­lyi saj­tó 1921-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la­kor. „A ha­lál­eset hí­ré­re a vá­ros köz­épü­le­te­i­re, is­ko­lá­i­ra, a ref. temp­lom­ra, a Nép­bank, a Komáromvidéki Hi­tel­bank épü­le­té­re, a kulturpalotára, a Ka­szi­nó Egy­let he­lyi­sé­ge­i­nek or­má­ra ki­tűz­ték a gyász­lo­bo­gót és vá­ros­­szer­te mély meg­il­le­tő­dés­sel fo­gad­ták a gyász­ese­ményt” (Ko­má­ro­mi La­pok 1921. de­cem­ber 17).
A hely­tör­té­net­írás és a nép­rajz­tu­do­mány szá­má­ra egy­aránt be­cses em­lék­ira­tát 1914-ben fe­jez­te be. A több száz ol­dal­nyi kéz­irat gyer­mek­já­ték­ok­ról szó­ló fe­je­ze­tét az aláb­bi­ak­ban be­tű­hí­ven köz­löm. Az ere­de­ti szö­veg­ben alá­hú­zás­sal ki­emelt sza­va­kat, ki­fe­je­zé­se­ket dőlt be­tű­vel je­löl­tem.

Gyer­mek­ko­ri mu­lat­sá­gok

Fen­tebb már em­lí­tet­tem, hogy tes­ti fej­lő­dé­sem­ben vis­­sza­ma­radt gyen­ge fiu vol­tam. Ezt saj­no­san érez­tem min­dig va­la­hány­szor erő­pró­bá­ról volt szó. Én nem vet­tem részt so­ha sem­mi­fé­le vir­tus­ko­dás­ban, nem bir­kóz­tam so­ha sen­ki­vel. Gyen­ge­sé­gem ér­ze­té­ben gon­do­san ke­rül­tem min­den ös­­sze­üt­kö­zést és in­kább én en­ged­tem és ki­tér­tem a mi­kor du­la­ko­dás­ra ke­rül­he­tett vol­na a sor. Ugy em­lék­szem, hogy sen­ki­vel sem paj­tás­kod­tam, de azért en­gem nem bán­tott sen­ki, és visszahuzódásomért sem gunyolt sen­ki. Hi­szen az én gyer­mek­ko­rom olyan öröm­te­len volt, a küzdelemteljes éle­tet olyan ko­rán meg kel­lett is­mer­nem. Mi­kor má­sok ját­szot­tak, ne­kem ne­héz mun­kát kel­lett vé­gez­nem: mi­kor más gyer­mek még jó izüen aludt, ne­kem már tal­pon kel­lett len­nem, hogy édes anyám in­té­sé­re nő­vé­rem­mel együtt ker­ti mun­ká­ra men­jünk. De azért so­ha sem pa­nasz­kod­tam, mert né­ha-né­ha a gye­rek­se­reg­be én is el­ve­gyül­het­tem és meg­is­mer­het­tem azon kor­nak gye­rek­já­té­ka­it és azok­ban több­ször, leg­in­kább az is­ko­la ud­va­ron és va­sár­nap dél­után a mi utczánkban részt is ve­het­tem. Mind­azon já­té­kok­ban, a hol csu­pán az ügyes­ség dön­tött, ha ve­zér­sze­re­pet nem ját­szot­tam is, de ki­vá­ló vol­tam és sok­szor győz­tem.
Leg­ked­ve­sebb mu­lat­sá­gunk volt a lapdajáték. Sok­fé­le ne­mei kö­zül leg­ki­vá­lóbb volt a langa. (longa meta) Két párt ját­szot­ta. Elő­ször elegáltak,2 va­gyis mind a két párt meg­vá­lasz­tot­ta a ma­ga em­be­re­it, azu­tán a sze­ren­cse dön­töt­te el, hogy me­lyik párt üti a lapdát, a má­sik párt pe­dig a lapda fo­gás­ra fel­ál­lí­tot­ta a ma­ga em­be­re­it, egyet az el­ső mé­tá­ra (en­nek ügyes do­bó­nak kel­lett len­ni) egyet az utol­só mé­tá­ra, a töb­bi­ek pe­dig ol­dalt áll­tak; egy közülök a lapdát fel­ad­ta. (ez volt az ado­ga­tó) Azu­tán ki­mér­ték a mé­tát, a me­lyen vé­gig kel­lett fut­ni. A já­ték ugy kez­dő­dött, hogy a bent lé­vő párt em­be­rei az ado­ga­tó ál­tal fel­adott lapdát egymásutáni sor­ban el­ütöt­ték. Ha a lapda el­üté­se ugy si­ke­rült, hogy a mesz­­sze re­pült lapdát az ol­dalt ál­lók nem tud­ták elég gyor­san fel­kap­ni és az el­ső mé­tás­nak ke­zé­re ad­ni, ak­kor azok, a kik már ütöt­tek, gyors iram­lás­sal ki­fu­tot­tak a mé­ta vé­gé­ig; ha pe­dig már elő­ző­leg itt vol­tak, az alatt be­fu­tot­tak az ütő hely­re. Ha már min­den ütő el­fo­gyott, a leg­utol­só­ra ke­rült a sor. Ez volt a va­ri­á­tor, en­nek már há­rom­szo­ri ütés du­kált, er­re a leg­jobb lapdaütőt szok­ták min­dig ki­sze­mel­ni. A há­rom ütés kö­zül egy ren­de­sen szo­kott ugy si­ke­rül­ni, hogy a mes­­sze ütött lapda meg­ke­rü­lé­se alatt a mé­ta vé­gén ál­lók be­fut­hat­tak. Ha azon­ban az ol­dalt ál­lók ügyes­ked­tek és a lapdát gyor­san az el­ső mé­tás ke­zé­hez ad­ták, ez a fu­tó fi­uk kö­zül egyet meg­do­bott. Mi­helyt ez meg­tör­tént és min­den­ki el­is­mer­te a si­ke­rült do­bást, a pár­tok he­lyet cse­rél­tek, a kik ed­dig bent vol­tak és ütöt­tek, azok most már ki­men­nek és ama­zok­nak a he­lyét el fog­lal­ják. Per­sze a kit meg­dob­tak, azt ügyetlenségeért a sa­ját párt­ja kor­hol­ta, a mi­ért ez le akar­ta ta­gad­ni, hogy a lapda őt érin­tet­te vol­na. Sok­szor he­ves ös­­sze­szó­lal­ko­zás lett be­lő­le, a mi né­ha – mi­kor egyik fél sem akart en­ged­ni – a já­ték­nak is vé­get ve­tett. Ez a já­ték ki­vá­ló­an hasz­nos volt, mert az ügyes­sé­get na­gyon fej­lesz­tet­te, a fu­tás­ban va­ló gya­kor­lás pe­dig a mell­iz­mo­kat és a tü­dőt erő­sí­tet­te.
Egy má­sik faj­tá­ja volt a lapdajátéknak a sugós róta.3 En­nél a já­ték­nál szin­tén két párt volt. Meg­húz­tak egy nagy kört és pénz­fel­do­bás­sal (fej-e vagy fül) dön­töt­ték el, me­lyik párt megy be a kör­be. A má­sik párt fél­re ment és súg­va meg­egye­zett ab­ban, ki­nek ad­ják át a lapdát. Mi­kor ez meg­tör­tént, a sú­gó fél em­be­rei meg­je­len­tek a kör előtt, ezek tud­ták, hogy ki­nél van a lapda, s mi­a­latt a kört kö­rül tánczolták, min­dig ar­ra fi­gyel­tek, a ki­nél a lapda volt, mert ez a ked­ve­ző pil­la­nat­ban egyet a kör­ben ál­lók kö­zül meg­do­bott. Ez hir­te­len fel­kap­ta a lapdát és a fu­tás­nak eredt gye­re­kek fe­lé dob­ta. Ha si­ke­rült ne­ki va­la­kit el­ta­lál­ni, ak­kor az az egy kidült, de ki­dűlt ak­kor is ha a ke­zé­be adott lapdával a kör­ben ál­lók kö­zül sen­kit nem ta­lált. En­nek a já­ték­nak az in­ge­re ab­ban állt, hogy a kör­ben ál­lók so­ha nem tud­hat­ták ki­nél van a lapda, és hogy ki­től kell óva­kod­ni; né­me­lyek olyan moz­du­la­to­kat tet­tek, mint­ha a lapda ná­luk lett vol­na, et­től tart­va, a kör má­sik fe­lé­re fu­tot­tak, ta­lán épen an­nak a kö­ze­lé­be, a ki­nél a lapda volt, ugy hogy ez igen ké­nyel­me­sen ve­het­te czélba azt, a kit akart. Ez igen mu­lat­sá­gos já­ték volt.
De nem volt ke­vés­bé mu­lat­sá­gos az ugynevezett luk­ba gu­rí­tós sem. Ez ugy ment, hogy an­­nyi ke­rek lu­kat váj­tak egy vo­nal­ba egy­más­után, a hány já­té­kos volt. Ak­kor be­fog­ták egy­nek a sze­mét és kér­dez­ték tő­le: „kié mié lé­gyen ez a lik, lik, luk”? Az utol­só szó­nál a kér­de­ző a lá­ba he­gyé­vel rá­mu­ta­tott egy lyuk­ra. Mi­re a kér­de­zett a ját­szó tár­sak kö­zül meg­ne­ve­zett egyet. A jel­zett lyuk te­hát azé lett. Igy osz­tot­ták ki a töb­bi lyu­kat is. Mi­kor az el­osz­tás meg­tör­tént, az, aki­nek az el­ső lyuk ju­tott, a lapdát meg­ha­tá­ro­zott tá­vol­ság­ról a lyu­kak fe­lé gu­rí­tot­ta. A ki­nek a lyu­ká­ba a lapda be­gu­rult, az hir­te­len oda ug­rott, míg a töb­bi­ek fu­tás­nak ered­tek, fel­kap­ta a lyuk­ból a lapdát és az ira­mo­dók fe­lé hajitotta. Ha ta­lált, an­nak a lyu­ká­ba a kit el­ta­lált, egy ka­vi­csot tet­tek. Min­den fiu egy­más után há­rom­szor guritott és igy min­den­ki­re rá­ke­rült a sor. Az lett per­sze a nyer­tes, a ki­nek a lyu­ká­ban leg­ke­ve­sebb ka­vics volt.
Leg­egy­sze­rűbb faj­tá­ja volt a lapdajátéknak a ka­pós. Va­la­ki a lapdát fel­ütöt­te ma­gas­ra, a kint ál­lók az el­ütött lapda fe­lé sza­lad­tak, a ki­nek si­ke­rült a le­ve­gő­ben el­kap­ni, az ment be üt­ni, és így to­vább.
Ma már ezen test edző já­té­kok jó for­mán ki­men­tek a di­vat­ból, csak el­vét­ve le­het még lapdázó gye­re­ke­ket lát­ni. Ne­künk pe­dig ez volt a fő­mu­lat­ság. A lapdát ma­gunk csi­nál­tuk posz­tó­ból vagy bőr­ből, a bel­se­jét ki­töm­tük kóczczal. Egy lapda 8 ge­rezd­ből állt. Én czirklivel4 ki­raj­zol­tam a sza­bá­lyos ge­rez­det, így azok a lapdák, a mi­ket én csi­nál­tam, tö­ké­le­tes gömb alakuak vol­tak. Az elkészitett lapdát rend­sze­rint be­kö­töt­tük spár­gá­val, hogy tar­tó­sabb le­gyen; de még azért is, hogy jó ke­mény le­gyen, hogy a kit meg dob­nak ve­le, el ne ta­gad­has­sa.
A pilinczk. A gye­re­kek ezt ma is játszák, de nem egé­szen ugy mint mi. Ná­lunk a fő do­log volt a két el­ső ütés­re a pilinczket mi­nél mes­­szebb üt­ni, mi­kor har­mad­szor ug­rat­tuk, az volt a viccz, hogy ket­tőz­tes­sük, vagy hármaztassuk a le­ve­gő­ben a pilinczket, mert igy hat­vá­nyo­zot­tan szám­lál­hat­tuk a lé­pé­se­ket. A ki ha­ma­rabb ki­csi­nál­ta az ezeret, an­nak jo­ga volt a má­si­kat sán­ti­kál­tat­ni olyan mes­­szi­ről, a mi­lyen mes­­szi­re a pilinczket el­ütöt­te.
A csü­lök. Egy kö­rül be­lül 20 czm ma­gas és 10 czm át­mé­rő­jű hengeralaku fa­da­rab volt a csü­lök. Ezt egy meg vont kis kör­be felállitották, és ki­mért tá­vol­ság­ból lapda ütő fá­val fel­dön­te­ni pró­bál­ták. A ki­re a sors esett, az lett a pász­tor, en­nek a tisz­te ab­ból állt, hogy a fel­bo­rí­tott csül­köt a meg­ha­tá­ro­zott he­lyén fel­ál­lít­sa, ha ez meg­tör­tént, igye­ke­zett a ke­zé­ben le­vő hos­­szabb pász­tor pálczával az el­ha­jí­tott bot után sza­la­dó fi­út meg­bök­ni. Ha ez a bö­kés az alatt tör­tént, mi­e­lőtt a fiu az el­ha­jí­tott bot­ját ke­zé­be ra­gad­hat­ta vol­na, a meg­bö­kött fiu lett a pász­tor. Ez a já­ték rég ki­ment a di­vat­ból.
Erő­pró­bák. Ezek kö­zé tar­to­zott a ka­lap­ra huzóska. A gye­re­kek egy­más fö­lé rak­ták ka­lap­ja­i­kat a föld­re. Most egy­más ke­zét fog­va kör­be áll­ták a ka­lap­ra­kást, és el­kezd­ték egy­mást a ka­la­pok fe­lé rán­gat­ni. A gyön­gébb gye­rek­nek, a kit a ka­lap­ra­kás fe­lé rán­tot­tak, né­ha si­ke­rült azon át­ug­ra­ni, de va­la­me­lyik lá­bá­val rend­sze­rint felrugta azt. Bün­te­té­se az lett, hogy le kel­lett négy­kéz­láb­ra áll­ni és az al­fe­lét ki­tar­ta­ni. Két mar­kos gye­rek ke­zé­nél lá­bá­nál fog­va fel­emelt egy má­sik fiut és en­nek al­fe­lét az elit­élt­nek al­fe­lé­hez len­dí­tet­te, né­ha oly erő­vel, hogy a delinquvens5 az or­rá­val turta a föl­det. Egy­szer én is vol­tam ilyen páczban, s mi­vel az executionál6 az or­rom be­tört, eb­ben a já­ték­ban töb­bé nem vet­tem részt. Ha­son­ló erő­pró­ba volt a kukoriku. Ezt igy ját­szot­ták: egy gye­rek a fal mel­lé állt hát­tal osz­lop­nak, eh­hez tá­masz­ko­dott négy-vagy öt fiu egy­más­után ugy le­ha­jol­va, és egy­más­ba erő­sen ka­pasz­kod­va, hogy együt­te­sen egy nyer­get ké­pez­nek. Ugyan an­­nyi fiu, mint a hány ba­kot állt, most egy­más­után eb­be a nye­reg­be ug­rott; ezt ki­ált­va: »kukoriku«, de az el­ső­nek jó ug­ró­nak kel­lett len­nie és an­­nyi­ra az osz­lop kö­ze­lé­be ug­ra­nia, hogy az utá­na ug­rók­nak is hely ma­rad­jon. Ha az ug­rás nem si­ke­rült és az utol­só­nak épen nem, vagy csak an­­nyi hely ju­tott hogy a nye­reg­ről le­esett, az ug­ró cso­port a par­tit el­ve­szí­tet­te és most már en­nek kel­lett ba­kot áll­ni. Ez a já­ték erős pró­bá­ra tet­te a de­re­kat és a láb­iz­mo­kat és gyak­ran meg­tör­tént, hogy va­la­me­lyik fiu az erős ug­rás alatt ös­­sze­ros­kadt. Ez se ne­kem va­ló já­ték volt, mert a hol a nyers erő kel­lett, ott én min­dig az utol­só sor­ban kul­log­tam.
Ta­va­szi mu­lat­ság volt a csi­gá­zás, go­lyó­zás és gom­bo­zás. A két el­ső­ről nem szó­lok, mert ez most is ugy megy, mint régenten. A csi­gá­zás­nál csak azt tar­tom em­lí­tés­re mél­tó­nak, hogy ma már nem lát­ni bú­gó csi­gát. Ez­zel a na­gyobb fi­uk mu­lat­tak. Be­lül üres gömb volt, vé­kony szu­rok ré­teg­gel ki­önt­ve, kö­ze­pén egy négy szegletü nyí­lás, olyan hosszu láb­bal, mely a csi­ga gömb­jé­nek meg­fe­lelt, fent bó­bi­tá­ja volt. A csi­ga lá­bá­ra spár­gát so­dor­tak és be­le il­lesz­tet­ték egy rá­má­ba, az egyik fiu a rá­mát tar­tot­ta, a má­sik a spár­ga vé­gén le­vő fo­gan­tyút erő­tel­je­sen el­rán­tot­ta, mi­re a csi­ga ki­ug­rott a ke­ret­ből és a föl­dön pö­rög­ve ha­tal­mas bú­gó han­got adott, mely mes­­szi­re el­hal­lat­szott s min­dig egy cso­port gye­re­ket von­zott pub­li­kum­nak. A gom­bo­zás egé­szen más volt mint a mai; ugy a for­gal­mat ké­pe­ző gom­bok ér­té­ke, mint a ke­rí­tés­hez vagy fal­hoz ütött pénz­nek ügyes kipeczkelése te­kin­te­té­ben. Csak fü­les csont- és réz­gom­bok ke­rül­tek for­ga­lom­ba és pe­dig ki­zá­ró­lag csak­is na­gyobb, ugynevezett ka­bát­gom­bok; a csont­gom­bo­kat ket­tes­nek, a réz­gom­bo­kat hár­mas­nak ne­vez­tük, mind­egyik­ből vol­tak kü­lön­le­ges spe­ci­a­li­tá­sok, me­lyek­nek ér­té­két ese­ten­ként egyez­sé­gi­leg ál­la­pí­tot­tuk meg. Kü­lön­le­ges ér­té­ket kép­vi­sel­tek a szar­vas vagy ló­fej­jel el­lá­tott va­dász gom­bok, az ágyus tü­zér­gom­bok. Na­gyon ér­té­kes réz­gomb volt a szalamda, et­től a tu­laj­do­no­sa csak vég­szük­ség ese­tén vált meg. A já­té­ko­sok ki­ke­res­tek egy egyen­le­tes fek­vé­sű si­ma ka­put és azon ütöt­tek; az­az nem egy­sze­rű­en csap­ták hoz­zá az ütő pénzt, nem ugy peczkelték, ha­nem az ütő­pénzt élé­vel ugy ütöt­ték a ka­pu­hoz, hogy az on­nét visszarugodó pénz­da­rab ten­ge­lye kö­rül kör­ben fo­rog­va és fél­kört ké­pez­ve csa­pó­dott le a föld­re a já­té­kos tár­sak pén­zi­nek kö­ze­lé­be. Ha oly kö­zel esett, hogy a tá­vol­ság araszszal meg­mér­he­tő volt, ak­kor az a ki­nek a pén­zét meg­ütöt­te, fi­ze­tett egy ket­tőst, ha pe­dig épen rá esett a föl­dön fek­vő pénz­re, ugy, hogy az kocczant, a nye­re­mény egy hár­mas volt. Ütő pénz gya­nánt hasz­nál­tunk for­ga­lom­ból ki­ment ré­gi pén­ze­ket: ré­gi két-és há­rom pengőkrajczáros da­ra­bo­kat. Nem ke­vés ügyes­ség kel­lett ah­hoz, ki­szá­mí­ta­ni, hogy a tá­vol­ság­hoz ké­pest, a ho­va az ütő pénz­nek es­ni kell, mi­lyen erő­vel kell hoz­zá üt­ni és mer­re kell irá­nyí­ta­ni, hogy a pénz a kel­lő hely­re es­sék, hogy meg le­hes­sen arasztolni. No hát eb­ben a tisz­tán ügyes­sé­gen ala­pu­ló já­ték­ban már ko­zák vol­tam. Akár­hány­szor ki­pusz­tí­tot­tam a ját­szó tár­sa­i­mat, s mi­kor a gomb ná­lam gyült ös­­sze, meg­vet­ték tő­lem pén­zen, 4-5 hár­mast ad­tam egy krajczárért, ez volt a tőzs­dei ár­fo­lya­ma a gomb­nak, me­lyet ha már sok gyűlt egy­be, fel­fűz­tünk égy spár­gá­ra. Né­mely fiunak volt ak­ko­ra fü­zér gomb­ja, hogy a de­re­kát át ér­te; büsz­ke is volt rá, mint va­la­mi drá­ga­ság­ra.
A jég­sport. Ak­ko­ri­ban, mi­kor én gye­re­kes­ked­tem, a kor­cso­lya még gyer­mek­ko­rát él­te. Halifaxot csak a ké­sőb­bi év­ti­ze­dek szül­ték meg. A mi kor­cso­lyánk még na­gyon kez­det­le­ges volt: egy da­rab talp­fa, ab­ba üt­ve egy kés, vagy csipővas, a talp­fát a fúrt lyu­ka­kon át­fű­zött erős spár­gá­val kö­töz­tük a csiz­má­hoz. Az igy fel­kö­tött kor­cso­lya érthetőleg nem állt va­la­mi szi­lár­dan, a kö­tő en­ge­dett, az ös­­sze­tar­tás meg­la­zult és épen ak­kor mond­ta fel a szol­gá­la­tot, mi­kor a gye­rek tűz­be jövén – na­gyobb ira­mo­dás­sal akart ne­ki len­dül­ni. En­nek a vál­lal­ko­zás­nak akár­hány­szor ke­mény el­vá­gó­dás­sal ad­ta meg az árát. Két kor­cso­lyá­ja csak a te­he­tő­sebb gye­re­kek­nek volt. Ezek ma­dzag he­lyett már szí­jat al­kal­maz­tak s igy a kor­cso­lyát szi­lár­dab­ban tud­ták a láb­hoz erő­sí­te­ni. A töb­bi gye­rek csak a jobb lá­bá­ra kö­tött kor­cso­lyát, a má­sik lá­bá­val pe­dig ad­ta a lö­kést. Hát biz’ ez nyo­mo­rú­sá­gos ver­gő­dés volt, de jobb­nak hijányában ezt is kitünő mu­latt­ság­nak tar­tot­ták s csüg­ge­det­len ki­tar­tás­sal rug­dal­ták féllábbal a je­get. A ki­nek még ilyen primitiv kor­cso­lyá­ja se volt, az is meg­ta­lál­ta a ma­ga mu­lat­sá­gát; ke­rí­tett két da­rab láb­szár cson­tot, ar­ra rá állt, és sze­ges bot­tal lök­dös­te ma­gát to­vább a jé­gen. Ele­in­te ne­kem is csak kez­det­le­ges, ma­gam al­kot­ta kor­cso­lyám volt. Ké­sőbb azon­ban Lel­kes Kár­oly is­ko­la­paj­tá­som az aty­ja bog­nár-mű­he­lyé­ben fa­ra­gott két for­más kor­cso­lya­fát; Kiss Pál ke­reszt­apám la­ka­tos mű­he­lyé­ben pe­dig ütöt­tek be­le két élű, szé­pen fel­ka­nya­rí­tott korcsoja-vasat, va­la­hon­nan szí­jat is ke­rí­tet­tem be­le, s így azon sze­ren­csé­sek kö­zé tar­toz­tam, a kik az ak­ko­ri kor­cso­lyá­zás mű­vé­sze­té­nek ma­ga­sabb is­ko­lá­ját jár­ták. Mi­kor szép nagy hó esett, elő­ke­rül­tek a ké­zi szán­kók és nagy­ban meg­in­dult az eresz­ke­dés, – a ród­li­zás­nak az előfutárja. Há­rom domb volt er­re a czélra al­kal­mas, a kis dunaparti, a kiséri és a rozália té­ri. Az utób­bi volt a leg­ki­vá­lóbb, hosszu lej­tő­je elég esés­sel birt és raj­ta a meg­in­dí­tott szán­kó vigan fu­tott alá. Egy ilyen alá eresz­ke­dés gyö­nyö­rű­sé­ge bő­ven meg­ér­te azt a fá­rad­sá­got, melylyel a szán­kót min­den eresz­ke­dés után föl­fe­lé kel­lett von­tat­ni. A ros­­szul kor­mány­zott szán­kó megfaralt és akár­hány­szor fel­bo­rult, a hem­per­gő és buk­dá­cso­ló gye­re­kek lát­vá­nya homéri7 mu­lat­ság volt. Ez­zel a gyönyörüséggel, mely rend­sze­rint va­sár­nap dél­után volt, alig győz­tünk be­tel­ni, csak a sö­tét es­te ve­tett ben­nün­ket ha­za, ilyen­kor per­sze egy pár nyá­jas hát­ba ütést sem ke­rül­tünk el, de az át­élt él­ve­ze­tért ez nem nagy koczkázat volt.
Venis nunc ad fortissimam laetitiam,8 a sár­ká­nyo­zás volt ez. A sár­ká­nyo­zás, mely en­gem a leg­erő­seb­ben von­zott, a mely­nek reminiscentiáit9 meg­őriz­tem mind e mai na­pig. Va­la­mi csu­dá­la­tos­nak, el­ra­ga­dó­nak tar­tot­tam min­dig, hogy egy test, bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek közt fel­emel­ke­dik a le­ve­gő­be és ott meg­ma­rad, sőt min­dig fel­jebb emel­ke­dik a sze­rint a mint zsi­ne­get eresz­tünk ne­ki. S mi­kor ott fent le­be­gett a ma­gas­ban és a le­gye­ző­jét len­get­te a szél, azt kép­zel­tem, hogy a sár­kány a moz­gá­so­kat ön­tu­da­to­san vég­zi, hogy az nem is csu­pán anyag, ha­nem va­la­mely rej­tel­mes erő él­te­ti. A sár­kány ala­kí­tás tech­ni­ká­ját ha­mar el­sa­já­tí­tot­tam és sa­ját ta­pasz­ta­la­tom alap­ján olyan fok­ra fej­lesz­tet­tem, hogy ezen a té­ren el­is­mert te­kin­tély vol­tam. Ér­tet­tem hoz­zá, ho­gyan kell és le­het megbizható szi­lárd­ság mel­lett a leg­na­gyobb kön­­nyű­sé­get el­ér­ni és ez­zel el­ér­tem azt, hogy az én ke­zem alól ki­ke­rült sár­kány mi­ni­má­lis lég­moz­gás mel­lett is fel­szállt és meg­állt, azt mond­ták rá, hogy ugy áll „mint a gyer­tya”. Ez volt a leg­na­gyobb di­csé­ret, a mit egy sár­kány­ra mond­hat­tak. Ra­gasz­tó anyag gya­nánt ko­vász he­lyett én al­kal­maz­tam elő­ször gummi arabicumot. Ke­re­tül a gyen­ge szi­ta­ké­reg he­lyett hor­dó ab­ron­csot hasz­nál­tam és né­ha több pin­tér-mű­helyt is ös­­sze­jár­tam, míg az al­kal­mas ab­ron­csot fel­ta­lál­tam, me­lyet nagy szak­ér­te­lem­mel ma­gam fa­rag­tam meg.10 Az ab­roncs egyen­le­tes ki­fa­ra­gá­sa és a sár­kány vá­zá­nak a meg­szer­kesz­té­se volt a fő­mun­ka, a ra­gasz­tás már kön­­nyen és gyor­san ment. A sár­ká­nyo­zás örö­mei köz­ben egy ko­moly inczidens is me­rült fel, a mit nem hagy­ha­tok fel­em­lí­tés nél­kül, mert ez az in­ci­dens er­köl­csi fej­lő­dé­sem­re el­ha­tá­ro­zó be­fo­lyás­sal volt. Min­dig az bán­tott, hogy én a sár­ká­nyo­mat nem ereszt­het­tem olyan ma­gas­ra, mint má­sok, mert nem volt elég hos­­szú spár­gám; az volt te­hát a vá­gyó­dá­som, hogy bár csak még egy gom­bo­lyag spár­gát sze­rez­het­nék; en­nek az ára pe­dig egy ha­tos volt. Meg se kiséreltem, hogy én ezt a pénzt kér­jem, mert ugy is tud­tam, hogy ezt én meg nem ka­pom. Gyar­ló eszem­mel azt gon­dol­tam hát ki, hogy én más uton szer­zem meg ezt a pénzt. Nagy­apám erős do­há­nyos le­vén, min­dig en­gem kül­dött do­há­nyért a Ziegler-boltba, ren­de­sen egy ne­gyed fon­tot ho­za­tott, mely­nek egy ha­tos volt az ára. Volt ne­ki egy fe­ke­té­re fes­tett négy­szö­gű fa­do­bo­za, eb­ben szok­ta a do­há­nyát tar­ta­ni és űr­mér­té­ke ak­ko­ra volt, hogy egy ha­tos ára do­hán­­nyal meg­telt. Mi­kor a leg­kö­ze­leb­bi al­ka­lom­mal is­mét do­há­nyért kül­dött, én azt eszel­tem ki, hogy nem egy ha­tos áru do­hányt kér­tem mint ren­de­sen, ha­nem 8 krajczár árut, a ha­tos­ból visz­­sza­ma­radt 2 krajczárt pe­dig a zse­bem­be csusztattam. Mi­kor a do­hányt át­ad­tam és nagy­apám a pa­pi­ros gön­gyö­leg­ből az em­lí­tett lá­di­ká­ba ki­ön­töt­te, mind­járt ész­re vet­te a hi­bát, és azt kér­dez­te tő­lem, men­­nyi­ért hoz­tad a do­hányt? Én egész szem­te­le­nül fe­lel­tem, hogy egy ha­to­sért. Nagy­apám rám né­zett s még egy­szer szigoru han­gon is­mé­tel­te előb­bi kér­dé­sét, én hogy kö­vet­ke­ze­tes ma­rad­jak, ugyan­azt a vá­laszt ad­tam. Nagy­apám töb­bet nem szólt, el­eresz­tett. Azt hit­tem, a do­log ab­ba ma­radt, azon­ban na­gyot csa­lód­tam, mert a tur­pis­sá­gom nyom­ban ki­de­rült. Nagy­apám ugyan­is azt tet­te, hogy a val­la­tás után el­ment a Ziegler bolt­ba, hogy sze­mé­lye­sen de­rít­se ki a tény­ál­lást. Ott per­sze a va­ló­ság azon­nal ki­de­rült. Ma­ga a bol­tos ma­gya­rá­zat­kép­pen hoz­zá tet­te, hogy ne­ki mind­járt gyanusnak tünt fel a do­log, mert az a kis fiu min­dig egy ha­to­sért szo­kott do­hányt vin­ni, de ezuttal csak 8 krajczárért kért. Tisz­táz­va le­vén a tény­ál­lás, nagy­apám behivott a kis kam­rá­ba, s mi­u­tán en­nek aj­ta­ját utá­nunk be­tet­te, mind­járt ros­­szat sej­tet­tem, ami­kor pe­dig a nad­rág­szí­ját kihuzta, ak­kor már lát­tam a ka­taszt­ró­fát. Mind­ez az elő­ké­szü­let min­den szó nél­kül tör­tént, csak az én szivem do­bo­gott han­go­san; mert most már a legroszszabbra vol­tam el­ké­szül­ve. A ki­sza­ba­dult nad­rág­szíj az­tán el kez­dett a nya­kam kö­rül csat­tog­ni oly he­ves­ség­gel, hogy az éles fáj­da­lom mi­att na­gyo­kat si­kolt­va kö­nyö­rög­tem par­do­nért, erő­sen fo­gad­koz­va, hogy nem te­szem töb­bet. „Na, hát tu­dod, hogy mért kap­tál ki?” – szólt hoz­zám az executio után a nagy­apám. Sürü könny­hul­la­tás­ok közt val­lot­tam meg, hogy tu­dom. Ki­kér­de­zett azu­tán, hogy mi vitt rá en­gem a roszra? Én tö­re­del­me­sen el­mond­tam, hogy mi volt a czélom, hogy mi mó­don akar­tam egybegyüjteni az egy gom­bo­lyag spár­ga árát. Meg­ma­gya­ráz­ta az­tán ne­kem nagy­apám, hogy ket­tős bűnt kö­vet­tem el, elő­ször sik­kasz­tot­tam, má­sod­szor ha­zud­tam. Azért bün­te­tett meg ily szigoruan, hogy er­re min­dig rá em­lé­kez­zem, és so­ha ne nyuljak ah­hoz a mi a má­sé és ha megbiznak va­la­mi­vel azt hí­ven tel­je­sít­sem, hogy ben­nem so­ha sen­ki ne csa­lat­koz­zék. Drá­ga jó nagy­apám ál­dom még ha­ló po­ro­dat is, ál­dott ke­zed­nek a ke­mény­sé­gét csak egy­szer érez­tem, de ez a ke­mény­ség ez a ko­moly leczke egész éle­tem­re ki­ha­tott, en­nek kö­szön­he­tem, hogy éle­tem to­váb­bi fo­lya­mán min­den kí­sér­tés közt szi­lár­dan meg­áll­tam azon er­köl­csi ala­pon, mely­re a te ke­mény ke­zed egy­kor ál­lí­tott en­gem.
Ezen ki­té­rés után foly­ta­tom a sár­kány­ala­kí­tás tech­ni­ká­ja kö­rül el­ért si­ke­re­i­met. Ala­kí­tot­tam egy madáralaku sár­kányt bó­bi­tás fej­jel, ki­ter­jesz­tett szár­nyak­kal; mi­kor ez a sár­kány fönt le­be­gett, sen­ki se volt tisz­tá­ban, hogy mi le­het az, mert a szél­ben ka­nya­rog­va olyan moz­gá­so­kat tett, mint­ha iga­zi ma­dár lett vol­na. Ezt a sas-sár­kányt az­tán jó pén­zen el­ad­tam és vet­tem a meg­le­vő spár­gám­hoz még há­rom gom­bo­lya­got. Mi­u­tán most már ele­gen­dő spár­gám volt, hoz­zá lát­tam ré­gi ter­vem meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz. Volt egy na­gyobb nem­ze­ti sár­ká­nyom, ná­lam­nál jó­val ma­ga­sabb. Eh­hez csi­nál­tam egy jó­val ki­sebb, szin­tén nem­ze­ti sár­kányt. Mind­ket­tőt együtt ki­vit­tem a Ro­zá­lia tér­re és ked­ve­ző szél­ben föl­eresz­tet­tem elő­ször a ki­seb­bet, és mi­kor ez már jól állt, en­nek a zsi­neg­jét hoz­zá kö­töt­tem a nagy sár­kány nád­já­hoz há­tul a ken­gyel kö­ze­pé­nek meg­fe­le­lő he­lyen, s mi­kor ez meg­tör­tént, ak­kor a nagy sár­kányt eresz­tet­tem fel, a mely an­­nyi­val kön­­nyeb­ben szállt fel, mert az utá­na kö­tött ki­sebb sár­kány is huzta föl­fe­lé. Mi­kor az­tán a nagy sár­kány­nak min­den spár­gát ne­ki eresz­tet­tem, ezen uton a hoz­zá kö­tött ki­seb­bik sár­kány az előtt so­ha el nem ért ma­gas­ság­ba emel­ke­dett, a hon­nét már csak egy ma­dár nagy­sá­gú­nak lát­szott. Ezt a csu­dát az­tán na­gyon meg­bá­mul­ták a gye­re­kek, a kik nem vol­tak je­len a fel­eresz­té­sen és vál­tig azt ku­tat­ták, hogy azt a ma­ga­san le­be­gő sár­kányt ki eresz­tet­te fel és hol és ki tart­ja? Ezek vol­tak az én él­mé­nye­im a sár­ká­nyo­zás kö­rül és elő­sze­re­te­tem ezen szép mu­lat­ság iránt oly so­ká meg­ma­radt, hogy nem­csak a fi­am­nak, de még az uno­kám­nak is csi­nál­tam sár­kányt és ve­lük együtt sár­ká­nyoz­tam.
A ha­ran­go­zás. Ezt a mes­ter­sé­get is na­gyon ked­vel­tem és ha hoz­zá jut­hat­tam, örö­mest men­tem fel a kál­vi­nis­ta to­rony­ba, ki­vált ha ha­lott­ra kel­lett ha­ran­goz­ni, mi­kor egy­más­után há­rom ver­set huztunk. Ilyen­kor ked­vem­re ki­ha­ran­goz­tam ma­gam. Azon­ban a főgyönyörüség nem a ha­rang­kö­tél rán­ga­tá­sa volt, ha­nem a ha­rang el­kez­dé­se, vagy el­ha­gyá­sa, de ezt ava­tat­lan ke­zek­re nem le­he­tett bíz­ni, mert a ha­ran­got kon­du­lás nél­kül kel­lett el­kez­de­ni és el­hagy­ni. Már jócs­kán be vol­tam is­ko­láz­va a haranghuzásba, mi­kor egy­szer a Mo­hai Jan­csit, a ha­ran­go­zó­nak le­gény fi­át, a ki az öreg he­lyett leg­több­ször ma­ga ment ha­ran­goz­ni, ré­szint nagy ké­ré­sek­kel, ré­szint egy pár baraczkkal meg tud­tam vesz­te­get­ni és rá­bír­ni ar­ra, hogy reg­gel, mi­kor a nyolczat ha­ran­goz­tuk, en­ged­je meg, hogy a nagy ha­ran­got én hagy­has­sam el. Ez az el­ső kí­sér­le­tem azon­ban ba­lul ütött ki, mert mi­kor a mind las­sab­ban len­dü­lő ha­rang nyel­vé­be a kö­te­let be­le akar­tam vet­ni, ez alatt a ha­rang­hoz oly kö­zel lép­tem, hogy a vis­­sza len­dü­lő ha­rang pe­re­me a hom­lo­kom­hoz ütő­dött és en­gem ha­nyatt vá­gott. A Mo­hai Jan­csi tán még job­ban meg­ijedt, mint jó ma­gam, az ő zseb­ken­dő­je is, az enyém is te­le lett vér­rel, mi­re an­­nyi­ra tud­tuk ál­lí­ta­ni a vér­zést, hogy a to­rony­ból le­jö­het­tünk. Az is­ko­la ud­va­ron le­vő kutnál az­tán ki áz­tat­tam a se­bet, ki­öb­lí­tet­tem a zseb­ken­dő­met, me­lyet a seb­re tart­va nyi­tot­tam be az osz­tály­ba, a hol Szücs Sán­dor ta­ní­tó úr már meg­kezd­te a ta­ní­tást. Min­den fi­gye­lem per­sze fe­lém irá­nyult és a ta­ní­tó úr mind­járt tu­da­kol­ta is a bal­eset okát. Azt nem mond­hat­tam, hogy a ha­rang ütött el, ha­nem azt ha­zud­tam, hogy na­gyon sza­lad­tam, – ne­hogy el­kés­sem és itt az is­ko­la ud­va­ron egy ki­ál­ló kő­ben meg­bo­tol­va has­ra es­tem és hom­lo­ko­mat ke­mény kő­be vág­tam. No de ez a bal­si­ker azért nem vet­te el a ked­ve­met a ha­ran­go­zás­tól ha­ran­goz­tam én azu­tán is és pe­dig ez­után már kel­lő szak­ér­te­lem­mel. Sőt nem elé­gel­ve meg a to­rony­ban va­ló ha­ran­go­zást, oda ha­za a nagyszámu vi­rág­cse­re­pek­ből ki­vá­lasz­tot­tam há­rom olyan da­ra­bot, me­lyek a kis-, kö­zép- és nagy ha­rang­nak meg­fe­lel­nek, a há­tul­só ud­var­ban az­tán fel­ál­lí­tot­tam az elő­re ki­ter­ve­zett ha­rang­lá­ba­kat, csi­nál­tam a ha­ran­gok­nak ko­ro­nát és ke­mény­fá­ból ütő nyel­ve­ket. Mi­u­tán ügyes fa­ra­gó vol­tam, a ki­vi­tel oly nagy­sze­rű­en si­ke­rült, hogy a paj­tá­sok azu­tán hoz­zám jár­tak ha­ran­goz­ni. Per­sze nem egy­szer ve­tett vé­get a mu­lat­ság­nak édes anyám meg­je­le­né­se, a ki a paj­tá­so­kat el­za­var­ta, en­gem pe­dig a kert­be di­ri­gált. A sár­ká­nyo­zás örö­me­it is ez a vas­kény­szer sza­kí­tot­ta meg, és én akár­hány­szor a kert­ből fá­jó szív­vel néz­tem, ho­gyan száll­nak fel egy­más­után a sár­ká­nyok, ne­kem meg ez alatt gyom­lál­ni, vagy zöld­sé­get kel­lett tisz­tí­ta­ni.
A fördés. A mi vi­dé­kün­kön la­kó gye­re­kek mind a Vágdunára jár­tak fördeni. Ab­ban az idő­ben, mi­kor én uszni ta­nul­tam a Vágduna ki­sebb ágá­nak is ren­des fo­lyá­sa volt, me­lyen a fa­ke­res­ke­del­met köz­ve­tí­tő tu­ta­jok az év min­den ré­szé­ben, te­hát az őszi kis vizállás ide­jén is ren­de­sen köz­le­ked­tek. A me­der elég mély és elég szé­les volt, ugy hogy a tu­ta­jok eb­be bár­mi­kor be­jut­hat­tak és ál­lan­dó­an itt is kö­töt­tek ki. Azon a he­lyen, a hol most a sánczok el­vo­nul­nak, egész hossz­ban áll­tak a fa­ke­res­ke­dők bódéji, gaz­da­gon meg­rak­va fa­anyag­gal. Min­den fa­ke­res­ke­dés – épen ugy mint a fű­szer­ke­res­ke­dé­sek – va­la­mely czimet vi­selt. Ilyen czimzések vol­tak: „A fe­hér ga­lamb­hoz”, „Az arany ko­ro­ná­hoz”, „A szar­vas­hoz” stb. A fa­ke­res­ke­dők egy­től-egyig tős­gyö­ke­res ma­gyar em­be­rek vol­tak és a vá­ros leg­elő­ke­lőbb va­gyo­nos osz­tá­lyá­hoz tar­toz­tak. A kis Vágduna igen al­kal­mas für­dő­hely volt, mert szeliden lej­tő part­jai mel­lett a vizben az uszni nem tu­dók is ve­szély nél­kül fü­röd­het­tek; bel­jebb pe­dig az uszni tu­dók ré­szé­re a me­der elég mély és szé­les volt és a ki már át tud­ta uszni a kis Vágdunát, azt már a de­rék úszók­hoz szá­mí­tot­tuk. Uszni ter­mé­sze­te­sen mind­nyá­jan uszómester nél­kül ta­nul­tunk, még pe­dig elő­ször nem ren­des tem­pó­val, ha­nem ku­tya mód­já­ra, az­az mind­két ke­zünk­kel ma­gunk alá hajt­va a vi­zet. Én is, mint a töb­bi­ek a kis vizben – a hol fe­ne­ket ér­tem – kezd­tem el lubiczkolni és pró­bál­gat­tam a fel­szí­nen ma­rad­ni, de nem si­ke­rült. Egy­szer azt vet­tem ész­re, hogy egyik paj­tá­som: Mé­szá­ros Zsi­ga, a ki­vel a kis vizben együtt szok­tam eviczkélni, a mély vizre ment, és ott el kez­dett uszni. Na­gyon irigy­ked­ve néz­tem, hogy en­nek már si­ke­rült sza­bad úszó­vá len­ni; henczegett is a gye­rek ve­le. Én azt ta­lál­tam mon­da­ni, hogy no bi­zony nagy sor is az, a kis víz­ben már én is tu­dok uszni. „Ak­kor bát­ran jö­hetsz a nagy víz­re” – mond­ták a paj­tá­sok, mert a víz itt ma­gá­tól visz, ugy hogy itt jó­for­mán sem­mit sem kell csi­nál­ni. Nem akar­tam szé­gyen­ben ma­rad­ni, no meg nagy biz­ta­tás­nak vet­tem azt a ki­je­len­tést, hogy a víz ma­gá­tól visz és fenn­tart, ha­bár kis­sé bá­tor­ta­la­nul, de be­le ug­rot­tam a mély­be. Na­gyon vég­ze­tes­sé vál­ha­tott vol­na ez a kisérletem, ha sze­ren­csém­re Kiss Zsi­ga, – a Pa­li­nak és Pé­ter­nek a báty­ja nincs je­len, mert én bi­zony szé­pen alá me­rül­tem, s ren­de­sen ott is vesz­tem vol­na; és már esz­mé­le­te­met kezd­tem el­vesz­te­ni, mi­kor az utol­só pil­la­nat­ban egy kéz ha­jam­nál fog­va meg­ra­gad és fel­szín­re hoz, és a töb­bi­ek se­gít­sé­gé­vel a tu­taj­ra emel. A kéz Kiss Zsi­ga ke­ze volt, a kit bát­ran mond­ha­tok élet­men­tőm­nek, mert ná­la nél­kül most alig ró­hat­nám eze­ket a so­ro­kat. Ez a kü­lö­nös kez­det azon­ban nem tör­te meg a bá­tor­sá­go­mat, sőt, mi­vel a mély vi­zet már meg­kós­tol­tam, nem akar­tam töb­bé a kis vizre vis­­sza­men­ni. Jól meg­fi­gyel­tem a töb­bi­e­ket uszás köz­ben és két jó uszó kö­zött ujra be­le eresz­ked­tem a víz­be, s ezuttal si­ker­rel; ha­bár ügyet­le­nül ka­pál­tam is kez­det­ben, denique11 el­ér­tem azt, hogy a víz­szí­nen fenmaradtam, má­sod­szor már önál­ló­an usztam nehány mé­ter­nyi­re; mi­re meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy most már sza­bad úszó va­gyok. A nyár vé­gén már ren­des tem­pó­val usztam. Az uszást min­den vágmelléki gye­rek ilyen uton ta­nul­ta meg. És épen mi­vel a gye­re­kek akár­hány­szor min­den fel­ügye­let nél­kül fü­röd­tek, közülök bi­zony egy-ket­tő éven­ként örök­re eluszott. Hogy ha­son­ló sze­ren­csét­len­ség­nek ele­jét ve­gye és a fe­le­lős­sé­get ma­gá­ról el­há­rít­sa, Szűcs Sán­dor ke­mény bün­te­tés ter­he mel­lett meg­til­tot­ta ta­nít­vá­nya­i­nak a sza­bad­ban va­ló für­dést; hoz­zá tet­te azon­ban, hogy ha va­la­ki a szü­le­i­től olyan tartalmu nyi­lat­ko­za­tot hoz, hogy ők a fi­uk­nak meg­en­ge­dik a für­dést, az ilyen fiut a ti­la­lom alól fel­men­ti. – Ez a ti­la­lom na­gyon lesujtott en­gem, mert tisz­tá­ban vol­tam az­zal, hogy édes anyám a kí­vánt nyi­lat­ko­za­tot ki nem ál­lít­ja, hi­szen ő is akár­hány­szor mond­ta: meg ne tud­jam, hogy fördeni jársz! A für­dés él­ve­ze­té­ről le­mon­da­ni, vagy ma­ga­mat a ki­lá­tás­ba he­lye­zett bün­te­tés­nek ki­ten­ni azon­ban nem akar­tam és így más meg­ol­dá­si mód nem volt le­het­sé­ges, mint írást ha­mi­sí­ta­ni. Én bi­zony min­den te­ke­tó­ria nél­kül – édes anyám írá­sát utá­noz­va – ki­ál­lí­tot­tam egy czédulára ír­va a kö­vet­ke­ző nyi­lat­ko­za­tot: „Én fi­am­nak a sza­bad­ban va­ló fördést meg­en­ge­dem, Kacz Istvánné”. Ez a ha­mi­sí­tás nagy koczkázattal já­ró vak­me­rő­ség volt egy­rész­ről, más­részt an­nak volt a bi­zony­sá­ga, hogy én az írás­ban már ek­kor oly gya­kor­lott vol­tam, hogy már ha­mi­sí­tás­ra is vál­lal­koz­tam. Nem vol­tam ugyan még tu­da­tá­ban an­nak, hogy er­köl­csi szem­pont­ból mi­lyen sulyos ki­há­gás volt ez, gyer­mek észszel meg­en­ged­he­tő­nek tar­tot­tam a ne­héz prob­lé­ma ilye­tén meg­ol­dá­sát. Nem vit­tem el azon­ban szá­ra­zon még sem, mert ha­bár ez a tur­pis­ság nem tu­dó­dott is ki, de a nemesis12 még­is megboszult. Egy va­sár­nap reg­gel a gyö­nyö­rű­en ra­gyo­gó nap meg­bi­zser­get­te a vé­re­met és azt gon­dol­tam, hogy temp­lom előtt még meg für­döm. No­sza hir­te­len ne­ki ira­mod­tam a Vágdunának és gyor­san ne­ki vet­kőz­ve meg­fü­röd­tem. Már épen a má­so­di­kát ha­ran­goz­ták, mi­kor meg­elé­gel­ve a für­dést, öl­töz­köd­ni akar­tam. A mint egy desz­kás talp­ról a mel­let­te ál­ló üres talp­ra, me­lyet elő­ző­leg ug­rá­lás és ki­ka­pás köz­ben be­vi­zez­tem, le ug­rot­tam a vi­zes tal­pon megcsuszva has­ra vá­gód­tam. Mi­kor fel­akar­tam kel­ni, ak­kor lát­tam, hogy az egyik ka­rom két fe­nyő köz­ti nyí­lás kö­zé becsuszott és oda­szo­rult. Pró­bál­gat­tam min­den­fé­le­kép moz­gat­ni, de csak nem akart ki­jön­ni. Se­gít­sé­gért se ki­ált­hat­tam, mert egy te­rem­tett lé­lek sem volt a Du­nán, a temp­lom ide­je meg már ro­ha­mo­san kö­ze­le­dett. Nem volt más mód mint ös­­sze­szed­ni min­den erő­met és egy erő­sza­kos nagy rán­tás­sal csak­ugyan meg is sza­ba­dul­tam az ön­kén­te­len fog­ság­ból, de nem ol­csón. A fe­nyő szá­lon le­vő cso­mó be­le­vá­gó­dott a has­ba és azt mé­lyen és hos­­szan fel­ha­sí­tot­ta. A seb he­lye még ma is lát­ha­tó. A temp­lom­ba me­nés­ből ter­mé­sze­te­sen nem lett sem­mi, mert a se­bet so­ká­ig kel­lett mo­so­gat­nom míg a vér­zést si­ke­rült an­­nyi­ra el­ál­lí­ta­nom, hogy a zseb­ken­dő­vel át­köt­ve fel­öl­töz­het­tem. Für­dés köz­ben ezen kí­vül az­tán több bal­eset nem ért, jól­le­het a töb­bi uszóval együtt min­den vir­tus­ko­dás­ban – a tal­pak át­bu­ká­sát ki­vé­ve – részt vet­tem. A mint erő­sebb és gya­kor­lot­tabb uszó let­tem, én is a nagy Vágdunára jár­tam, és min­den­fé­le ug­rá­si fi­gu­rá­kat el­ta­nul­tam. Sa­rat hoz­tunk fel a mély me­der­ből, a jég­tö­rők­höz uszva, ar­ra fel­ka­pasz­kod­tunk és te­te­jé­ről ug­rál­tunk a vizbe, nem gon­dol­va meg, hogy a me­der­ben le­het­nek bentört ka­rók és egyébb aka­dá­lyok, me­lyek ha­lá­los ve­sze­del­met rejt­het­nek ma­guk­ban. Né­me­lyek a vak­me­rő­sé­get an­­nyi­ra vit­ték, hogy a híd kar­fá­já­ról ug­rot­tak be, de én ezt a vak­me­rő­sé­get so­ha meg se kisérlettem.
Ne mond­ja sen­ki azt, hogy a sze­gény gye­rek éle­te öröm­te­len. Igaz, hogy rit­kán jut va­la­mi­hez, a mi­nek örül­hes­sen, de ha épen ne­ki is van ré­sze va­la­mi jó­ban, en­nek az­tán hat­vá­nyo­zott mér­ték­ben tud örül­ni, épen azért mi­vel rit­ka. Ilyen rit­ka öröm­ben volt ré­szem min­den év­ben öt­ször, az or­szá­gos vá­sá­rok al­kal­má­val. Nem ho­zott ugyan ne­kem so­ha vá­sár­fi­át mint más gye­rek­nek, de ho­zott ne­kem an­nál sok­kal be­cse­seb­bet, ho­zott iga­zi nagy gyö­nyö­rű­sé­get, a mit sem­mi­fé­le más vá­sár­fi­á­val fel nem cse­rél­tem vol­na.
Min­den vá­sár­ra ugyan­is el­jött Bécs­ből, vagy mit tu­dom én hon­nét egy né­met és ho­zott ma­gá­val te­mér­dek ké­pet, több­nyi­re szí­ne­set és ki­ag­gat­ta azo­kat a Sieglerház (most a he­lyén az I. ta­ka­rék­pénz­tár két eme­le­tes bér­há­za áll) tá­gas ka­pu­ja alatt. Eze­ket a ké­pe­ket néz­tem én nagy gyö­nyö­rű­ség­gel, iga­zi drá­ga­sá­gok­nak tar­tot­tam mind­egyi­ket. Mint­hogy vá­sár­kor min­dig is­ko­lai szün­időt kap­tunk, én eb­ből leg­több időt ez alatt a ka­pu alatt töl­töt­tem, még az­zal sem tö­rőd­ve, ha ott­hon az­zal a ba­rát­ság­ta­lan meg­szó­lí­tás­sal fo­gad­nak: »hol csa­va­rog­tál ilyen sokáig«?
Pe­dig de­hogy csa­va­rog­tam, oda csalt oda von­zott en­gem az alá a ka­pu alá va­la­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan vá­gyó­dás. A ké­pek mind né­met jel­zés­sel vol­tak el­lát­va, a