hétfő, október 18, 2021

Hi­da­si Jó­zsef: Lo­sonc­tól – Lo­son­cig. Egy vá­ros, egy csa­lád és egy fi­a­tal túl­élõ tör­té­ne­te.

Bu­da­pest: Múlt és Jö­vő Lap- és Könyv­ki­adó 2008, 278 p., ill. /Múlt és Jö­vő Könyvek/ ISBN 978-963-9512-37-5

A 2008-as bu­da­pes­ti Könyv­fesz­ti­vál­ra je­lent meg a lo­son­ci szü­le­té­sű, ma a né­met­or­szá­gi Freiburg­ban élő épí­tész Hi­da­si (ere­de­ti­leg Heksch) Jó­zsef vis­­sza­em­lé­ke­zé­se. Egy 14 éves fi­a­tal túl­élőé, aki csa­lád­já­val együtt zsi­dó szár­ma­zá­sa mi­att jár­ja meg a pok­lot. A kö­te­tet ki­lenc­éves kis­öc­­cse em­lé­ké­nek ajánl­ja, „aki nem tud­ta, mi­ért tör­té­nik ez ve­le”. A kisöccs az ausch­witzi ha­lál­tá­bor­ban pusz­tult el édes­any­já­val együt­t, édes­ap­ja pe­dig Kópházán fe­jez­te be éle­tét em­ber­te­len és mél­tat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött. Ar­ról, hogy majd­nem hat­van év múl­tán mi kész­tet­te a kö­tet meg­írá­sá­ra, a kö­vet­ke­ző­kép­pen vall a szer­ző: „Nem hagy­hat­juk cser­ben az ed­dig leg­és­­sze­rűt­le­nebb őrü­let egyet­len ál­do­za­tát sem, aki a hu­sza­dik szá­zad ha­tal­mas te­me­tő­jé­ben ta­lál­ta meg örök bé­ké­jét, és aki csak ak­kor él­het to­vább, ha ne­vét új­ra vis­­sza­ad­juk. ők nem bé­ké­ben hal­tak meg, sze­ret­te­ik kö­zött, nem vá­rat­lan sze­ren­csét­len­ség, ha­nem a be­teg lel­kű tár­sa­da­lom irigy­sé­ge, kap­zsi­sá­ga ol­tot­ta ki terv­sze­rű­en az éle­tü­ket.”
Hi­da­si Jó­zsef 1929-ben Lo­son­con, egy „vi­dé­ki­es han­gu­la­tú, nagy­pol­gá­ri mi­li­ő­ben” lát­ta meg a nap­vi­lá­got. A tizenötezres vá­ros la­kos­sá­gá­nak a zsi­dó­ság kö­rül­be­lül a 20 szá­za­lé­kát al­kot­ta. A szer­ző apai ük­ap­ja, Heks Li­pót szűcs­mes­ter va­ló­szí­nű­leg Ba­las­sa­gyar­mat­ról köl­tö­zött egy­kor Lo­sonc­ra, 1854-ben ka­pott vég­le­ges le­te­le­pe­dé­si en­ge­délyt. A déd­nagy­apa, aki­től a szer­ző ke­reszt­ne­vét örö­köl­te, már a te­he­tős és be­fo­lyá­sos vá­ro­si pol­gár­ság kö­ré­be tar­to­zott, épü­let­fa­rak­tárt ala­pí­tott, a „fa­de­pót”, amely 1941-ig mű­kö­dött. Az anyai nagy­szü­lők szin­tén te­he­tős lo­son­ci pol­gá­rok vol­tak, a nagy­apa ala­pí­tot­ta meg az „El­ső Loson­czi Li­kőr- és Rum­kü­lö­nös­sé­gek Gyá­rát”. Mind­két csa­lád je­len­tő­sen hoz­zá­já­rult te­hát a vá­ros gaz­da­sá­gi fej­lő­dé­sé­hez. A szer­ző szü­lei eman­ci­pált zsi­dók vol­tak, a szár­ma­zás kér­dé­se nem volt té­ma a csa­lád­ban. 1935-ben még nem volt hat­éves, ami­kor is­ko­lá­ba ke­rült: „Zsi­dó ele­mi is­ko­lá­ban ül­tem, ahol ma­gyar nyel­ven ta­ní­tot­tak. Elő­ször áll­tam szem­ben ’zsidó ere­de­tem’ té­nyé­vel, s er­re ott­hon nem ké­szí­tet­tek fel a szü­le­im (…) Elő­ször vált vi­lá­gos­sá, hogy azok kö­zé az em­be­rek kö­zé tar­to­zom, aki­ket a köz­nyelv ’zsidó­nak’ ne­vez, il­let­ve mi­nő­sít.” Az 1939/40-es tan­év­ben lett a re­for­má­tus gim­ná­zi­um di­ák­ja, ép­pen a tan­év­nyi­tó nap­ján tört ki a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú. Az an­ti­sze­mi­tiz­mus­sal ek­kor már egy­re gyak­rab­ban szem­be­sül az ak­ko­ri kis­di­ák.  1943-as év nyug­ta­lan lég­kör­ében kon­fir­mált a re­for­má­tu­sok­nál. A sár­ga csil­lag vi­se­lé­se 1944. áp­ri­lis 5-től vált kö­te­le­ző­vé. A lo­son­ci re­for­má­tus egy­ház azon­ban meg­til­tot­ta en­nek vi­se­lé­sét, a temp­lom­ban, az is­ko­lá­ban és egyéb pa­pi és kö­zös­sé­gi épü­le­tek­ben is. „Ami­kor meg­kez­dőd­tek a vá­ros­ban a ma­gyar csend­őrök és ma­gán­sze­mé­lyek ál­tal kez­de­mé­nye­zett fosz­to­ga­tá­sok, zsa­ro­lá­sok, til­ta­ko­zá­sok csak in­tel­lek­tu­á­lis kö­rök­ből és a re­for­má­tus egy­ház ré­szé­ről hang­zot­tak el” – idé­zi fel a szer­ző. A ne­héz idők­ben Kövy Ár­pád és Bö­ször­mé­nyi Lász­ló volt a he­lyi re­for­má­tus lel­kész, akik em­be­ri­es­sé­gük­ről ad­tak ta­nú­bi­zony­sá­got. „Ma, hat év­ti­zed után, ha fi­a­ik­kal ta­lál­ko­zom, fel­éled ben­nem a ré­gi il­lú­zi­ók­kal át­ita­tott vi­lág, amely­ben va­la­mi­kor mind­nyá­jan együtt él­tünk” – ír­ja a szer­ző. Anyai nagy­ap­ja, a ne­héz vész­jós­ló na­pok­ban na­i­van azt mon­do­gat­ta: „Ne­künk nem tör­tén­het sem­mi ba­junk, elég bi­zo­nyí­té­kunk van ar­ra, hogy min­dig hű ma­gya­rok vol­tunk”. 1944. má­jus 20-án köl­töz­tek a get­tó­ba, ahol fül­ta­nú­ja volt édes­ap­ja kín­val­la­tá­sá­nak, ame­lyet egy Per­laky ne­vű ma­gyar csend­őr­tiszt ve­ze­tett: az ál­do­za­tok tal­pát szö­ges bo­tok­kal ver­ték, hogy meg­tud­ják tő­lük, ho­vá rej­tet­ték el ér­ték­tár­gya­i­kat. „Egy óra múl­tán hoz­ták ha­za apá­mat egy négy­ke­re­kű, nem ép­pen er­re a cél­ra szol­gá­ló ta­li­gán” – em­lé­ke­zik. A még se­be­sült, jár­ni alig tu­dó ap­já­val in­dít­ják őket töb­bed­ma­guk­kal mun­ka­szol­gá­lat­ba Jols­va fe­lé, ahon­nan majd rö­vi­de­sen a Kár­pá­tok­ba szál­lít­ják őket.
A zsi­dó­ül­dö­zés so­rán a ná­cik le­he­tő­vé tet­ték, hogy a he­lyi la­kos­ság­nak mód­já­ban áll­jon a zsi­dók ki­fosz­tá­sá­ra, így ez­ál­tal az anya­gi ha­szon re­mé­nyé­ben na­gyon so­kan ké­szek vol­tak az együtt­mű­kö­dés­re, sőt a ke­gyet­len­ke­dés­re is. Na­gyon sok zsi­dó túl­élő em­lí­ti visz­­sza­em­lé­ke­zé­sé­ben, hogy a ma­gyar csend­őrök és a ka­to­nák va­la­mint a pol­gá­ri la­kos­ság is nagy mér­ték­ben igye­kez­tek ki­hasz­nál­ni ezt a le­he­tő­sé­get.  A ti­zen­négy éves Hi­da­si Jó­zsef­nek is bő­ven ki­ju­tott mind­eb­ből. Az egyik tiszt­vi­se­lő a „be­so­ro­zás­kor” ész­re­vet­te a ka­ró­rá­ját és vis­­sza­ren­del­te őt. „Ma­gá­nak órá­ja van a kar­ján, ve­gye le és mu­tas­sa meg! – mond­ta pa­ran­cso­ló hang­nem­ben és el­ko­boz­ta a kar­órá­mat (…) mé­lyen meg­rá­zott ez az eset. Egy tiszt­vi­se­lő­től nem vár­tam ilyen nyílt rab­lást egy fi­a­tal­lal szem­ben.” A ti­zen­négy éves gye­rek nem is sej­tet­te, hogy már ki­lenc nap­pal tá­vo­zá­sunk után édes­any­ja és kis­öcs­­cse Ausch­witz gáz­kam­rá­i­ban lel­ték ször­nyű ha­lá­lu­kat. Ké­sőbb édes­ap­já­tól is el kell vál­nia, ka­lan­dos kö­rül­mé­nyek, ha­lá­los ve­szé­lyek kö­zött jut el Bu­da­pest­re. Kü­lön­bö­ző he­lye­ken buj­kál­va itt éri meg a há­bo­rú vé­gét is ro­ko­na­i­val. Re­mény­ked­ve vár­ja vis­­sza édes­ap­ját, mind­hi­á­ba. El­vesz­té­sét a mai na­pig nem tud­ta ki­he­ver­ni: „Hi­ány­zott, mit lánc­szem a foly­ta­tó­la­gos­ság­ban, hi­á­nyoz­tak is­me­re­tei a múlt­ból, hi­ány­zott egyé­ni­sé­ge, jö­vő­be lá­tá­sa, el­ha­tá­ro­zott­sá­ga. Hi­ány­zott min­den­ki­nek, mind Lo­son­con, mind Bu­da­pes­ten, Bécs­ben és Bu­e­nos Ai­res­ben és még ma is ne­kem, Freiburg­ban. Hi­ány­zik min­den­hol, aho­vá me­gyek.”
Hi­da­si Jó­zsef köny­ve hű kró­ni­ká­ja egy adott kor­szak­nak, az el­ső olyan vis­­sza­em­lé­ke­zés, amely egy ma­gyar zsi­dó szem­szö­gé­ből ír­ja le egy szlo­vá­ki­ai ma­gyar vá­ros ma­gyar zsi­dó­sá­gá­nak tra­gé­di­á­ját, s egy pol­gár­vá­ros fo­ko­za­tos ha­nyat­lá­sát.  Rész­le­tes ké­pet kap­ha­tunk az egy­kor vi­rág­zó pol­gár­vá­ros tár­sa­dal­mi éle­té­ről, po­li­ti­kai és val­lá­si vi­szo­nya­i­ról, az im­pé­ri­um­vál­tás idő­sza­ká­ról, s a szer­ző „vá­ros­ké­pi ba­ran­go­lá­sa­i­nak” kö­szön­he­tő­en a vá­ros ak­ko­ri épí­té­sze­ti sa­já­tos­sá­ga­i­ról is. „Én más szem­mel jár­tam az ut­cán, sok­szor ke­rü­lő­uta­kat tet­tem, hogy egy új épü­le­tet meg­néz­zek. Éb­re­de­zett ben­nem a vá­ros­ter­ve­ző” – em­lé­ke­zik.
Em­ber Má­ria 1974-ben meg­je­lent Haj­tű­ka­nyar cí­mű, a vész­kor­szak­ról szó­ló ön­élet­raj­zi ih­le­té­sű re­gé­nyé­nek el­ső ol­da­lán a kö­vet­ke­ző­ket ol­vas­hat­juk: „En­nek a könyv­nek a tár­gya nem ’a’ zsi­dó sors. Amit ez a könyv el­be­szél az a ma­gyar tör­té­ne­lem.” Ezek a so­rok ugyan­úgy ér­vé­nye­sek Hi­da­si Jó­zsef köny­vé­re is, az­zal a mó­do­sí­tás­sal, hogy az ő vis­­sza­em­lé­ke­zé­sé­nek tár­gya a (cse­h)s­zlováki­ai ma­gyar tör­té­ne­lem, a (cse­h)s­zlováki­ai ma­gyar sors. ő és csa­lád­ja is eh­hez a kö­zös­ség­hez tar­to­zott, ha ez a kö­zös­ség meg is ta­gad­ta őket. „En­gem, aki a ma­gyar tár­sa­da­lom­ba szí­ve­sen be­il­lesz­ked­tem vol­na, aki eb­ben a vá­ros­ban a csa­lád ötö­dik ge­ne­rá­ci­ó­ja­ként szü­le­tet­tem, és még több ge­ne­rá­ci­ó­val eh­hez a kul­tú­rá­hoz kap­cso­lód­tam, ahol a csa­lá­dom ge­ne­rá­ci­ó­ról-ge­ne­rá­ci­ó­ra anya­gi ala­po­kat te­rem­tett, hogy en­nek az or­szág­nak hű és lel­kes la­kó­ja le­gyek, most 14 éves ko­rom­ban ha­lál­ra ítél­tek, mert egy sa­ját hi­bá­i­ból ta­nul­ni nem aka­ró, vesz­tes nem­ze­dék bos­­szút le­helt, elég­té­telt kö­ve­telt egy té­ves ide­o­ló­gia alap­ján. A ha­za­áru­lók nem mi vol­tunk, a ha­za árult el min­ket, ki­áru­sí­tott ide­gen ér­de­ke­kért ide­gen kö­ve­te­lé­sek­re ” – ír­ja az egyik fe­je­zet­ben.
A be­mu­ta­tott kö­te­tet né­met nyel­ven is ki­ad­ták (Der weite Weg zum Über­leben). Tu­do­má­sunk van ró­la, hogy Hi­da­si Jó­zsef már meg­ír­ta élet­tör­té­net­ének má­so­dik ré­szét, amely­ben a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­zé­se utá­ni idő­szak tör­té­né­se­it dol­goz­ta fel nap­ja­in­kig. Kí­ván­csi­an vár­juk meg­je­le­né­sét.