csütörtök, október 28, 2021

Jelenetek egy rossz házasságból (Erzsébetváros, 1742)

Az erdélyi örmények mindennapi életének forrásvidéke

1742 őszén egy Keresztes Sándor nevű, örmény származású férfi kért egyházi menedéket, asylum-ot az erzsébetvárosi (korábban: ebesfalvi, ma: Dumbrăveni) római katolikus plébánián. Feltehetően azzal vádolták, hogy súlyosan bántalmazta terhes feleségét, akinek gyermeke ennek következtében halva született meg. A gyulafehérvári püspöki szentszék és az általános helynök 1742. október 16-án vizsgálatot rendelt el az ügyben, amelynek lefolytatásával az ebesfalvi plébánost és az örmény egyházközség egyik papját bízta meg. Az említettek kilenc tanút hallgattak ki, akik túlnyomórészt a helyi örmény kolónia tagjai voltak. A vallomástevők többsége nő volt, mindössze egyetlen férfit kérdeztek ki az ügyben. A tanúkihallgatás egy előre kiküldött kérdőív (utrum) alapján ment végbe, ám ennek konkrét tartalmára csupán következtethetünk abból a jegyzőkönyvből, amely kizárólag a kérdésekre adott válaszokat rögzítette. Utóbbi irat egyúttal az ügy egyetlen – általunk eddig megtalált – dokumentumát jelenti.2 A négy és fél oldalas tanúkihallgatási jegyzőkönyv alapján természetesen lehetetlen vállalkozás lenne, hogy részletekbe menően rekonstruáljuk a több mint két és fél évszázada lezajlott eseményeket. Az alábbiakban nem is ez a heroikus cél, csupán a résztvevők mozgatórugóinak és mentalitásának felszíni letapogatása, lehetőség szerinti megközelítése lebegett a szemünk előtt. A vallomások adatainak ismertetése után rövid elemzésben vetítjük előre annak a módszertani kérdésnek a jövőbeni megválaszolását, hogy vajon milyen lehetőségei adódnak a mindennapi élet történetét kutató etnográfusnak az atipikus, töredékes és kontextus nélküli források használható és értelmes feldolgozására.
A vallomások sorát az egyetlen férfi tanú, a 30 esztendős Theodorus Csiki3 (Csíki Tódor) nyitotta meg, aki az események szempontjából döntő jelentőségű agresszív cselekmény dátumaként 1742. szeptember 19-ét nevezte meg. Ezen a napon „midőn majd végeznők az ebédet, Keresztes Sándorné mostan Ersébeth várassában, annak is Parochiájában asylánsnak felesége nagyon terhes lévén házomban szalada, hajan fejen, haja le bocsátva, széjjel tépve, kiáltván: ne hagyatok, mert Uram utánnam! Mondék: Ne félly, mert házamban nem jő, és látám, hogy meg vagyon füleszege sebzetve a sarkantyuja által Urának fél ujni hoszszan, afelett a füle mellett valamelly véres jukasztást láték, én felkelvén a mostani asyláns házához menék, és látám, hogy sarkantyuján egy darabja volna felesége ingének, mondván: látodé mi moldon vered feleségedet, hogy inginek darabja sarkanytudon vagyon? Mellyet eő maga kezével véve le onnan előttem, mondván: Átkozott lelkű, ette volna meg az Attya sűlve. Házamban el is ájult felesége. Vizzel őntőztetett. Oly roszszul volt, hogy tőlem el nem mehetet, hanem szekéren kellett vinni az Attya házához Sándornét.”
A plasztikusan ábrázolt, brutális eseménysor egyenes következményének tűnt, hogy a terhes asszony elvesztette gyermekét: „Hallottam másoktol, hogy a verekedés után halva lőtt gyermeke, es mondották, hogy mikor nálam a verekedés után elájult volt, akkor holt volna meg a gyermek nála.” Ráadásul magától a támadó részéről is történtek olyan megnyilatkozások, amelyek ezt erősítették meg: „Hallottam Szegleti Márton feleségétől, hogy ő mondván Keresztes Sándornak, midőn verte volna feleségét: miért vered olly rutul, mert terhes lévén feleséged halált szerzesz, azt felelte Keresztes: Tudom, azt mondgyák, hogy kezem miatt holt meg a gyermek, had tellyesedgyék bé.” A tanú arról is beszámolt, hogy a halott csecsemő teste sem volt mentes a sérülésektől: „A holt gyermek testét a verekedés után harmadnap reggel láttam, füleszege alatt, és azon füle alatt valo vállán láttam szederjes szinű romlást, de mitől volt, nem tudom, ugyan azon felől valo szemőldökén láttam egy kevés verességet, mitől volt, nem tudgya.”
A második vallomástevő az ügy koronatanújának számító 17 éves hajadon cselédlány, Catharina Kötő (Kötő Katalin) volt, aki nem egészen egy éve szolgált a háznál. Elmondása szerint folyamatos békétlenség jellemezte a házaspár együttélését: „miolta karácsontól fogva nálok lakom, ha egy vagy két nap jol éltek, hamar csak őszve veszekedtek”. A szolgáló viszonylag pontosan beszámolt a fent már említett, végzetes verés közvetlen előzményeiről, a megelőző nap eseményeiről: „Midőn Uram Szebenben volna, aszszonyom egy Máriást kére a maga Attyátol, s azzal csizmát csináltata a nagyobbik fiatskájának, mert sok időtől fogva mind mezitláb járt, hazajővén Uram Szebenből, némelly nap a gyermek a csizmát el hagyta volt az utzán, és estve meg akarván az Annya azért verni a gyermeket veszszővel, mondá az Attya: Nem vered az én gyermekemet, hanem ha lop, vagy tolvajkodik, monda az Annya: meg verem, had tanollyon ne hadgyni el egyett mását, és ezzel ki vészi Uram a veszszőt Aszonyom kezéből, és le nyomván őtet az ágyba, ugy meg veré azon veszszővel, hogy a husa fel dagadozott, mint az ujjam.” Ilyen előzmények után következett az ominózus esemény: „Másnap reggel Aszszonyom engem elkűlde az Annyához, hogy kérnék egy alávalo mentét,4 hogy a templomba menne, mellyet én elhozván, s aszszonyom készűlvén a templomba, monda férje: te hová készülsz? monda felesége: Én a templomba, monda Ura: Oda bizony nem mégy, hogy onnan koborlani meny Anyádhoz, rágnád a szart Anyáddal. Monda felesége: meny el hát magad a templomba. El menvén Ura elől, maga is utánna méne a templomba, és Ura előtt haza is jőve, férje is haza érkezvén monda feleségének: te voltálé a templomba? Voltam, ugy mond felesége, felele férje: hiszen meg mondám, hogy ne meny, mégsem fogadád, az estve is meg akarád verni gyermekemet, monda felesége: meg verem bizony, meg tanitom, hogy ne tanollyon koborlani, s egyet mását elhagyni, mert tartozom gyermekemet tanitani. Monda férje: Nem vered, mert nem tiéd, hanem enyim, monda felesége: enyim ugy, mint tiéd, felele férje: nem, mert csak enyim. Azzal aszszonyom ki méne a pitvarba, azzal oda jőve az Őrmény iskola Mester, és én ülvén aszszonyommal a pitvarban, monda aszszonyom: menny el, halgasd, mit beszélének. Én eljárván mondék: nem beszélének semmit, hanem éget boroznak. A Mester elméne, Uram kikésére, én bé menék a házba a gyermeket rengetni, viszsza jövén Uram késéréséből mesternek, nem tudom mit monda aszszonyomnak, monda aszszonyom: ne kiálcs annyit rám, mert azt cselekeszem, hogy itt hadlak, hogy ülhess fiaddal három hétig, a mint ültél a télben is. Monda férje: adok én néked őrdőg teremtette itt hagyatalt, háromhétig valo űlést! És ezzel neki szalada aszszonyomnak, én hallám, hogy suhotolnak, nem tudván, mi dolog volna, mert a házban lévén – ők a pitvarban – nem láthattam. Hallom az alatt, hogy kiált aszszonyom a más háznál lévő aszszonnak: Néne ne hadgyon kend! Ezzel ki futék, s hát aszszonyom a pitvar kűszőbén keresztül fekszik hanyatt, s Uram mind a két kezét aszszonyomnak egyik kezével öszve fogta, a más kezével az ajtohoz támaszkodván aszszonyomot hasba rugodgya, sarkantyujával a nyakán és vállán sebet is ejtet. Monda a más aszszony is el érkezvén: Ne báncsd átkozott, mert két lelket veszesztesz! Monda Uram: Meg őlöm a ménkő teremtettét, had veszszek magam is egy orában, had vállyam meg tőle. Meg fogván a más aszszony Uramot, addig huzá voná, hogy kezéből aszszonyomot meg szabaditá, és igy hajan fejen, inge ujja széllyel szakadozván, teste kékségével szalada a szomszédba. Uram utánna akarván szaladni, Szegleti Mártonné mentéjét meg fogván, és hátra vonván, mellynek kőtője torkára akadván, meg tartoztatá.” A szolgáló vallomása a halott gyermek megszületésének körülményeit is megvilágította: „A verekedés után harmadnapra virradva ejjel négy ora tájban engemet a bába után küldének, és midőn mennék bé a bábával a kapun, zörgést szerezvén a menetelünkkel az aszszonyom annya kiált a házbol mondván: Siess Mosa a Xtusért, bé menvén a házba monda a Mosa: hát megvan a gyermek? monda az aszszonyom annya: éppen most, midőn jövétek bé a kapun lőn, én is láttam, hogy két aszszony két felől fogja vala az én aszszonyomot, es a gyermek még az én aszonyom alatt vala, s a bába mindgyárt oda menvén fel véve a gyermeket, mondván: e nincsen életben a gyermek. Én is oda menvén látám, hogy a gyermek meg holt. A jobb orcája, nyaka kék vala, jobb szeme mintha ki lett volna nyomva, sokkal killyeb állott a másiknál, és veress volt, egyebűtt a gyermek teste egészszen szép ép vala, semmi senyvedés vagy rothadás azon nem lévén. Aszszonyom mondotta nékem a verés előtt nem sokkal, hogy még öt hét volna szülésiig. A verekedés előtt valo vasárnap, melly után kedden migyárt következett a verekedés, aszonyom a bábát magához hivatván meg meg kenetteték, és azt mondá a bába, hogy él a gyermek nála.”
Harmadikként a néhai Martinus Csíki5 30 esztendős özvegyét, Keresztes Oskihátot hallgatták ki, aki a megvert asszony drámai meneküléséről hasonló képet festett, mint az első tanú. A vallomás szövegéből arra lehet következtetni, hogy az özvegyasszony egy fedél alatt lakott Csíki Tódorral és családjával. „Mikor az utolso verekedések volt az asylánsnak feleségével, felesége hozzánk szalada hajan fejen, borzos hajjal, inge karján hasadozva lévén, karján hoszszu seb, a két fűle mellett hasonloképpen két hoszszu, uj, véres sebek lévén, kiáltván: jaj ne hagyatok, mert Uram meg akar őlni. Illy rutul hozzánk jővén kérdem, mi lelte volna? Azt felelé, hogy Uram meg vert, azért, hogy a gyermeket az estve meg akartam verni. Csak hamar ágyban fekűtők, látván igen roszszul lenni, és vizzel őntőztük. Tőlünk szekéren vitték az Attya házához, mert máskent nem mehetett.” Emellett ő is megerősítette azt a gyanút, hogy a gyerek az ütésektől halt meg még a születése előtt: „A verekedés után csak hamar, a Keresztesné Attya házahoz menék, és látám a tőlle lett holt gyermek testét, egyik szeme kőrűl verességet, egyik fűle alatt kékséget verességet, hallottam másoktól, hogy talán az attól volna, hogy az Annya méhében lévén meg veretett.”
Úgy tűnik, hogy a szakadt ruhájú, megsebzett asszony megjelenése Csíki Tódor házánál nem csupán az ott lakókat, hanem a szomszédokat is összecsődítette. A nem mindennapi esemény odavonzotta Martinus Patrubány feleségét is. A 40 éves Margarita Verzeleczki vallomásában újabb adalékokra derült fény a verekedés mögötti indítékokat illetően: „Utolszor meg vervén feleséget a sokszor emlitett asylans, felesége Csiki Todorhoz szaladván, én is oda menvén, látám, hogy a két fűle alatt hoszszu uj véres, az egyik vállán is hasonlo seb vala, az inginek ujja is el hasogatatva, karján láték két hellyt kékséget. Kérdvén, miért verte volna meg az Ura, azt felelé, hogy férje Szebenből haraggal jőtt volna haza, hogy felesége Attya pénzt igérvén néki, nem adott.”
Az ötödik tanúként Rosa Bogdány, a néhai Theodorus Katharov 50 év körüli özvegye szólalt meg. „Mikor utolszor szereda nap a sokszor emlitett asylans meg verte volt feleségét, és ez az Attya házához vitetvén, engemet oda hivának azon napon, látám, hogy egyik felől a fülén alol nagy hoszszu kőrmőlés volna uj vérrel, a nyakán kékség és mellyén, mondá Keresztesné az asyláns felesége: az attol vagyon, hogy az Ura meg verte, és ott a hol kék a nyaka, fogta volt kemény kezével. Egyik karján szakadozott inge alatt két hellyt, ha nem több hellyt kékséget láttam, a más inge ujja szakadozás nélkűl valo vala. Utolso verekedések szeredán volt, melly előtt a kőzelebb valo hétfőn és kedden, az első nap estve, a másodikon reggel meg kentem az asyláns feleséget, és erzettem mind a kétszer, hogy a gyermek eleven benne, és kedden még elevenebbnek tetzett, hogy sem hétfőn.” A kenőasszony két nappal később, a szerencsétlenül járt gyermek megszületésekor is jelen volt: „Verekedések szeredán lévén, azután mingyárt következendő péntekre virradva éjfél előtt hivának Keresztesnéhez, ki monda, hogy igen roszszul volna, én az Annyával fel vévén őtet az ágybol, a tűzhöz vivők, és ott mintegy oráig űlt. Sajdítván, hogy talán szült volna, hellyéből meg mozdítván Keresztesnét, és látám, hogy a gyermek alatta halva volna, és mindgyárt érkezvén a bába, fel vévé a gyermeket, és láték annak fűlén alol verességet, és egyik szeme kőrűl, de mitől volt, nem tudom.”
A történtek tisztázása végett természetesen a helybeli bábát is kikérdezték. Margerlics Szánám, a néhai Martinus Manuság 50 éves özvegye a verés után is megvizsgálta az asszonyt, majd a gyermek születésénél is jelen volt: „Mikor utolszor szereda nap meg verte volt az altefatus asyláns feleségét, s ez Csiki Todorhoz szaladván, én is oda menvén, az asylánsné széken az ágy előtt űlvén kezemet hasára tévén, és azt hidegnek érezvén, mondék: adgya Isten, hogy jo légyen, de nem reméllem. Mert halván a verést és érezvén a hidegséget itiltem halálát a gyermeknek. Láték az asylansnénak karján kékséget, az alatt ágyat készítvén néki le fekvék, onnan szekéren vitték az Attya házához, mert olly roszszul volt, hogy maga ereivel csak a házból sem mehetett ki.” „Harmadnapra virradva étszakán ez aszszonnak Attya házához hivának, én oda menvén, a gyermek már meg lett volt, az Annya a tűznél lévén a gyermek halva alatta, én fel vévén a gyermeket, láték annak fülén alol és egyik szeme kőrűl verességet, minéműt más gyermekeken nem láttam, más hellyeken teste a gyermeknek szép volt, nem lévén semmi senyvedés vagy rothadás azon. A gyermek annyát legottan meg kenvén láték annak tomporáján kékséget.”
A kihallgatás utolsó napján (okt. 24.) hetedik tanúként megszólalt a korábbi vallomásokban már megemlegetett Manuság Potoczki, a néhai Martinus Szegleti 30 év körüli özvegye is, akinek – minthogy a főszereplő házaspárral egy fedél alatt lakott – kulcsszerepe volt a döntő jelentőségű verekedés lefolyásában. „Az utolso verekedésekkor a sokszor emlitett asylánsnak feleségével, hallám ebéd után, hogy kiált az asyláns felesége: Néne Manuság, ki menék a házbol, mivel egy fedél alatt laktunk, és látam az asylánsnét a pitvar kűszőbén keresztűl fekve, az Ura fél kezét a kőfalra, másikát az ajtora vetvén, lábával hasba rugodgya feleségét, és mondék: tolvaj, mit cselekszel (mert tudom vala, hogy olly nagyon viselős volna felesége, hogy hét hetekre szülne), őld meg! Ezzel meg fogám az asyláns lábát, s addig tépelődém vélle, hogy felesége fel szabadulván el szalada, és igy fedvén, miért bannék illy rutul terhes feleségével, azt felelé: Tudom, azt fogják mondani az emberek, hogy kezem miatt holt meg a gyermek, hagy tellyesedgyék bé. Láttam az után, hogy az asylánsnénak füle alatt egy ujni hoszszű véres karmölés volt férje patkoja vagy sarkantyuja miatt, más felől kékséget a fűle alatt, karján, lábán vagy őt hellyen is hasonlo kékségeket.” A csecsemő életkoráról a következőt nyilatkozta: „Még a szülésnek ideiig let volna valami másfél holnap, mikor halva lőtt a gyermek.”
Végezetül két hajadon leányt hallgattak ki. Ők egy bizonyos Csíki Dávid házánál laktak, akihez a megsérült asszonyt a nagy verés után Csíki Tódortól átszállították. A korábban idézett vallomások alapján az említett férfit a sértett Keresztesné apjával azonosíthatjuk. Elisabetha Benedek, Csíki Dávid 16 éves szolgálója a következőket mondta: „A verekedés után gondolom harmadnappal az sokszor emlitet asylans felesége roszszul lévén nálunk, étszakán Uram felkőlte, hogy tűzet tennék, aszszonyom más aszszonnyal az ágybol a tűzhőz vivék Keresztesnét, az asyláns feleségét, s ott halva lőn a gyermeke, mingyárt érkezvén a bába, fel vévé a gyermeket annya aloll, és láték a fülén aloll a gyermeknek verességet, de mitől volt, nem tudom.” A 14 esztendős Lucretia Tamás, akiről nem tudjuk meg, hogy „milyen minőségben” lakott a háznál, jól látta az asszony sérüléseit és a szülésnél is jelen volt: „Láttam, hogy hasitás vala az asyláns feleségének füle alatt, mikor szeredán az utolsó verekedés után hozzánk hozták, és a fűle mellett véres jukat, a karján és más sok hellyeken kékségeket, ugy mint a tomporáján is kékséget.” „Harmadnapra virradva a verekedés után Csiki Dávidné más aszszonyal az asyláns feleségét az agyből a tűzhellyre vivék, és ott halva lőn a gyermeke, onnan a gyermeket a bábaba (!) vévé fel, más addig hozzá senki nem nyult, a gyermek nyakán láték kékséget, az orrán szemével együtt vereskékséget.”
Ezzel le is zárul az üggyel kapcsolatban felvett tanúvallomások sora. A szereplők azonosításához, korábbi vagy további sorsának feltérképezéséhez egyelőre alig-alig állnak rendelkezésünkre kiegészítő források. A fentiekben bemutatott ügy kapcsán sem tudunk kontrollforrásokra (ellenvallatás, ítélet, levelezés stb.) támaszkodni. A rendelkezésünkre álló dokumentum alapján röviden összegezhetjük a történet kereteit. Eszerint az erzsébetvárosi katolikus parókián egyházi menedéket kért férfi hosszú ideje békétlenségben élt feleségével. A házaspárnak volt egy nagyobb „fiútská”-ja, meg egy kisebb gyermeke, akit még „rengetni” kellett. Harmadik gyermekük születése 5-6 héttel a döntő jelentőségű agresszió után volt esedékes. A „nagy” összeveszésre 1742. szeptember 19-én, egy szerdai napon került sor. Harmadnapon, pénteken született meg az asszony szerencsétlenül járt gyermeke, akinek halála körül volt némi bizonytalanság.
Az ügy egyik főszereplője, a kárvallott fiatalasszony, aki vélhetően még nem töltötte be a harmincadik életévét,6 az egyik legrégebbi és legjelentősebb erzsébetvárosi örmény család leszármazottja volt.7 A vallomásokból egyértelmű, hogy apja az a Csíki Dávid volt, akinek neve több erzsébetvárosi összeírásban szerepel.8 Gyaníthatóan rokoni kapcsolat állt fönn közte és az első tanúként, szomszédi minőségben kihallgatott Csíki Tódor között. A történet negatív főszereplője, Keresztes Sándor neve 1735-ben még a gyergyószentmiklósi örmény kolónia összeírásában tűnik föl.9 Ekkoriban csizmadiaként tevékenykedett. Minden bizonnyal ezt követően költözött Erzsébetvárosba, ahol elvette Csíki Dávid lányát feleségül. Halvány utalásokból sejthető, hogy a házasfelek konfliktusainak hátterében anyagi problémák álltak. Úgy tűnik, Keresztes Sándor nem találta meg a szerencséjét a Küküllő-menti városban.10 Elvágyódott onnan az erdélyi örmények másik központjába, Szamosújvárra. A velük egy háztartás alatt lakó Manuság Potoczki vallomása szerint, „az előtt is gyakorta volt veszekedés közőttök, melly igen ebből származott, hogy az asyláns hitta feleségét Szamusujvárra, felesége pedig azt mondotta, soha mig él, nem mégyen.” A vőnek álló Keresztes valószínűleg anyagi értelemben is többet remélt a házasságától, amellyel kapcsolatban csalódnia kellett. Apósával kapcsolatban fennálló konfliktusaira utal az idézett megjegyzés: „férje Szebenből haraggal jőtt volna haza, hogy felesége Attya pénzt igérvén néki, nem adott.” A férj pénzügyi nehézségei, gazdasági kudarcai a házasfelek tettlegességig fajuló veszekedései során gyújtóbombának számítottak. „Az utolso verekedes előtt valo vasarnap, hétfőn, kedden, mindenkor veszekedtek az asylans feleségével. Vasárnap a gyermetskéjek ingét baraczkal bé kevervén az annya meg akarván verni, az asyláns meg nem engedé, monda ezért felesége: koldus, haszontalan ember, azt nem kérdezesz, mivel szerzek ingnek valo vásznat.” A „koldus, haszontalan ember” emlegetése, szidalmazása a végletekig fokozta a férj agresszióját. Ennek verbális megnyilvánulásairól a tanúk többsége egyöntetűen be tudott számolni. „Hallottam a praefatus Asylanstol sokszor, hogy sokszor mondotta feleségének: ha nyelvét meg nem fogja, holtig veri.” „Hallottam Uramtol, hogy mondotta kétszer aszszonyomnak, veréssel, meg öli őtet.” A szóbeli agresszióból, fenyegetőzésből többszöri alkalommal alakult ki tettlegesség. Fent idéztük a második tanú, Kötő Katalin vallomását, amely az apától kért pénzen vásárolt gyerekcsizma elveszítése és a gyermek anyai megfenyítése kapcsán kirobbant verésről szólt. A férj és a feleség vitája arról, hogy „kié” a gyermek, valójában dominanciaharcnak tűnik. Mivel az asszony nem hagyta magát, visszafeleselt, végül ő kapta meg a fiúnak szánt vesszőzést. Ugyanakkor a legkeményebb összecsapás jellemző módon közvetlenül a férj csendes, visszafojtott feszültségekkel teli alkoholfogyasztása után történt meg. Itt is elég volt egy aprócska fenyegetőzés a nő részéről ahhoz („ne kiálcs annyit rám, mert azt cselekeszem, hogy itt hadlak, hogy ülhess fiaddal három hétig, a mint ültél a télben is”), hogy a férfi teljesen elveszítse a kontrollt. A családi konfliktusok belső mechanizmusának, logikájának megértéséhez kulcsfontosságú vallomásrészlet szerint „a veszekedések kezdetin ugyan mindaketten szolottak egymás ellen, de mihellyt látta aszszonyom, hogy Uram erőssen meg haragutt, mindgyárt halgatot, mert erőssen félt Uramtól, de Uram harmadnapig is el morgott.” Talán az asszony szükségszerűen visszakozó attitűdjére utal a férj egyik indulatos félmondata: „Ugy meg verem, hogy meg hal, had alázza meg magát.” Jellemző, hogy csupán az egyetlen férfitanú vallomása bizonytalankodott a konfliktusok kialakulásával kapcsolatban: „Azt tudom, hogy az Asylánsnak feleségével csendes élete nem igen volt, de mellyik volt az oka, nem tudom. Hallottam az Asylánsnétol, hogy mondotta Urának szemébe: Vagy néked kell élned vagy nékem, de egyűtt nem élhetünk. Azt is hallottam, az Asyláns felesége maga zsebében egér követ hordozott, de mi végre, nem hallottam.” Az „egér követ”, azaz arzént a zsebében hordó asszony képe többféleképpen értelmezhető: vagy megkérdőjelezi a szenvedő fél ártatlanságát, vagy megerősíti kétségbeesett kiszolgáltatottságát. Ezen a téren még a vele rokoni kapcsolatban álló tanú is elkerülte az állásfoglalást.
Hasonlóképpen bizonytalanító válaszokat („de mitől volt, nem tudom”) adtak a tanúk az újszülött sérülései kapcsán feltett kérdésekre is. Többek között azt sem sikerült egyértelműen tisztázni, hogy mikor történt a haláleset; vajon halva született meg a gyermek, vagy esetleg csak a születése után halt meg stb. Az asszony esetleges korábbi vetélésével kapcsolatban a házaspárral egy fedél alatt lakó Manuság Potoczki adott feltűnően különös, nyilvánvaló hiedelemaspektusokat sem nélkülöző választ: „A verekedés előtt egy héttel hétfőn sütöttem törökbuza lepént, látván azt az asyláns felesége, a szomszédba széllyel kűldött, hogy ollyant kaphatna, tőlem nem kért, mert neheztelt rám, én másnap is sütvén monda szomszedom, hogy adnék Keresztesnének is, mert tegnap kerestetett, és én kűldöttem néki szeredán estve felé. Az után a más héten hétfőn estve hallottam, hogy roszszul vagyon Keresztesné, az asyláns felesége, kedden pedig másnap magam is láttam, hogy délig fekűtt, két ingit is láttam akkor véresen le vetve, a lábais véres vala, azt nem tudom, azért valaé véres, hogy meg kivánta a málét, vagy haragja miatt, mert mind ezek miatt szokott ugyan az ollyan aszszonyoktol vér follyni, de hogy olly nagy gyermek, mint a tőle lett, halva légyen e miatt, nem hallottam.”
A fentiekben apró pillanatfelvétel keretében betekinthettünk az erdélyi Erzsébetváros 18. századi mindennapi életébe. Egy családi konfliktus kapcsán kirobbant „ügy”, illetve az annak keretében felvett tanúvallomások tartottak tükröt a korabeli helyi örmény és magyar társadalom elé. A korábbi történeti,11 etnikai-történeti,12 helytörténeti13 és egyháztörténeti14 szakirodalom sokszor, nagy ívű áttekintések keretében tárgyalta már az erdélyi örmények 18. századi társadalmi mozgásainak, mobilitásának és asszimilációjának problematikáját. Ezek a kutatások leginkább a klasszikus társadalomtörténeti források (pl. adóösszeírások, anyakönyvek, tanácsülési jegyzőkönyvek stb.) alapján rajzoltak képet a jellemző folyamatokról. E folyamatok lenyomatai – halványan – a jelen tanulmányunkban tárgyalt dokumentumban is tetten érhetők. Maga, az ügyben főszereplőként megjelenő agresszor tipikus megtestesítője az örmények térbeli mobilitásra való hajlandóságának. Gyergyószentmiklósról érkezett Erzsébetvárosba, ahol néhány év után már az erdélyi örmények fővárosának számító Szamosújvárba húzták iparos-kereskedői megérzései. Erzsébetvárosi házassága ugyanakkor vélhetően a társadalmi mobilitás másik fajtáját, a szociális felemelkedés lehetőségét szolgálta. A lokális közösség egyik régóta meggyökeresedett, vezető személyiségének lányát vette feleségül, ám számítása – úgy tűnik – nem igazolódott be. Az ügy másik oldalának főszereplői, a Csíki család tagjai egyúttal a szociális értelembe vett beilleszkedés igen jó példái. Megnyilatkozásaikon keresztül az örmény asszimiláció előrehaladottsága már az 1740-es évek viszonylatában kiválóan érzékelhető. Több mint valószínű, hogy a vallomások eredeti szövege is magyar nyelvű volt, erre utalnak többek között a népnyelvi kifejezések, a szólások (pl. „rágnád a szart anyáddal”) és a párbeszédek szó szerinti és élethű idézetei. A tipikus örmény nevek (Manuság, Oskihát stb.) főként a nőknél örökítődtek át, a férfiak már magyar hangzású keresztneveket viseltek. (Jellemzően a korábban gyakori Keresztes/Keresztély keresztnév itt már vezetéknévként szerepel.15)
Történetünk negatív főszereplője – megnyilatkozásai alapján – tökéletesen tisztában volt cselekedetei súlyával és következményeivel. Nyíltan felvállalt és lépten-nyomon hangoztatott, agresszív attitűdje mögött számos korábbi sérelem húzódott meg. Ezek közül a legsúlyosabbnak az anyagi sikertelenség tűnik, amelynek ódiumát felesége családjára terhelte a csalódott férj. A helyi szinten befolyásos embernek számító após nyilvánvalóan érvényesítette volna lokális hatalmi tőkéjét, ha Keresztes Sándor ügye a városi magisztrátus elé kerül.16 Vélhetően pont a világi hatóságok kikerülését célozta a férfi kétségbeesett, ám taktikus lépése, amelynek keretében egyházi menedéket kért. Tetteiért természetesen így is vállalnia kellett a következményeket. Azt azonban, hogy az ügyben pontosan milyen ítélet született, egyelőre nem ismerjük.

Hétköznapi vagy egyedi esetet jelent a fentebb ismertetett konfliktus? Lehet-e valamiféle általános tanulságot levonni a történetből az erdélyi (erzsébetvárosi) örmények mentalitására vonatkozóan? Ávedik Lukács, a milleniumi városmonográfia elfogult szerzője még minden további nélkül vette magának a bátorságot, hogy az örmény etnikum bizonyos szokásait, antropológiai jegyeit vagy akár egész lelkialkatát átfogó módon jellemezze. Ez a szó szerinti „etnográfiai” jellegű diskurzus a korszakban nagy divatnak számított, tehát a becsületes szándékú pap-szerző sommás ítéletalkotása elnézhető. „Az örmény ember külsejére nézve szép és ildomos termetű, széles vállú és mellű, holló feketeségű hajjal, sas orral és fekete szemmel. Fogazata a keleti typust tükrözi vissza, a mennyiben gyöngysorozatu az, szép fehér színű és erős. Arczbörüket a nagyon is barna szin jellemzi. Férfiaik üzleti foglalatosságuknál fogva, minthogy mindig járnak-kelnek, barnapiros ábrázatuak, míg a hölgyek a sok otthonülés következtében sápadt fehér szinűek. Az örmény vérmes véralkatú, s általában a szenvedély embere; ez tükröződik át járásában, taglejtő beszédében és minden mozdulatában. Alárendeltséget nem ismer, kereskedelmi szelleméből kifolyólag nyerészkedni, különösen kártyázni szeret, hirtelen felhevül s ekkor lármáz, káromkodik, tör-ront, de embertársait tettlegességekkel nem illeti, általában véve inkább csendes természetű, komoly, kevés beszédű, magába zárkózott, az öregeket és idegeneket tiszteli, feleségét nagyra becsüli. Más népektől kereskedelmi ösztöne, ritka alkalmazkodó ügyessége által külömbözteti meg magát. Csaknem hihetetlen könnyűséggel sajátítja el azon népek nyelvét, szokását és minden intézményeit, a mely közt élni sorsa juttatta… Otthon a családnál patriarchalisan megy minden, az apa a hangadó, az anyának csak a ház belső dolgai körül van szorgoskodása, de azért a hű férj szivesen közli nehéz, bonyodalmas eseteit, mert tudja, hogy nejében előrelátó, helyesen megoldó tehetség, e nemzeti női sajátság létezik; a mit a férj a küzdelemmel, sok utánajárással szerez, az örmény asszony gondosságával szaporítja. Az örmény nő hivatása czélját dicséretesen képes megoldani; nemcsak készséggel, fáradságot nem ismerő szorgalommal teljesíti házi kötelmeit, hanem a társadalomban is példányképül szolgál. Jó anya abban az értelemben, hogy gyermeke hibáit is megitéli, a szeretete nem megy rajongásba át, hanem gyermekének jövője áll mindig szeme előtt… Az ismerős és rokon családok nagyon belső barátságban élnek, felváltva vendégei egyik a másikának a sátoros ünnepeken, hol is az egész nemzetség összegyülvén, fesztelenül töltik az időt. Nem tud az örményasszony disznótort ülni, ujsütött kenyeret, kalácsot megszegni, valami tavaszi ujsághoz hozzá nyulni, sem valami ritka eledelnemüt elkölteni a nélkül, hogy ne részeltetne abból ismerőst is… Nagy e népben a vállalkozási szellem, a míg szerencséje tart, tesz is bámulatos dolgokat, de tünvén szerencséje, oda is minden állhatatossága és türelme. Főerényei közé számlálhatjuk buzgó vallásosságát, rendíthetetlen hazafiságát, könyörületességét, szerénységét. Árnyoldalai pedig az az egyenetlenkedés, örökös pártviszály, állhatatlanság és némi nemű kapzsiság.” (Ávedik 1896, 74–77. Kiemelések tőlem – BD)
Ávedik romantikus jellemzéséhez képest és azzal helyenként tartalmi ellentmondásban történetünk csupán apró töredékeket kínál az utókornak. Noha ezeket semmiképpen sem tartjuk kevésbé hasznos forrásadatoknak, mint a millenniumi mű szerzőjének megállapításait, mégsem állítjuk, hogy ezen adatok alapján akár csak az 1740-es években, Erzsébetvárosban élő emberek mentalitásáról általános képet nyerhetnénk. Az egyedi eset felvázolása mögött nem is efféle kutatói szándékok rejlettek. A kora újkori történet újramesélése reményeink szerint arra nyújthat példát, hogy milyen lehetőségei vannak a történeti forrásokkal foglalkozó néprajzkutatónak bizonyos egyedi, „szórványos” dokumentumok feldolgozására. Meggyőző­désünk, hogy a tanulmányban taglalt esemény négy és fél oldalas alapdokumentumának néprajzi szempontú „kicsemegézése” (azaz a később konstruált „népi kultúra” történeti előzményadatainak kontextus nélküli kiemelése) helyett előremutatóbban jártunk el, amikor a vallomások szó szerinti közlésével igyekeztünk összeilleszteni a hajdani történet mozaikdarabjait. Az efféle források ugyanis, mint cseppben a tenger, magukban rejtik az évszázadokkal ezelőtti mindennapi élet foszlányait. A lakóhelytől a táplálkozásig, a gyermekszüléstől a szomszédsági viszonyokig (és sorolhatnánk), a mindennapi élet történetének számos terrénuma helyet kapott – még ha érintőlegesen is – a vallomásokban. Különösen tanulságosak a házasélettel, házassági konfliktusokkal kapcsolatosan rögzített korabeli megnyilvánulások. Ezek nagy része összeegyeztethető azokkal az általános megállapításokkal, amelyek a nemzetközi szakirodalom összegző áttekintéseiben az utóbbi évtizedekben napvilágot láttak.17 Azon elgondolás, mely szerint a kora újkori házassági konfliktusok hátterében nagyon gyakran a nemi szerepek által determinált hatalmi pozíciók körüli viták, az azok átlépésére, illetve megőrzésére irányuló törekvések álltak, tökéletesen tetten érhető fenti történetünkben.18 A gyerekek kontrollja feletti dominanciaharc mellett ide sorolhatjuk a folyamatos verbális vetélkedés félreérthetetlen nyomait, a férfi agressziója mögött meghúzódó hatalmi törekvéseket, valamint az anyagi kudarcok szimbolikus hatalmi kompenzációját. Keresztes Sándor személyének példája az alkoholfogyasztás és az erőszak összefüggésének történeti dimenzióit is érzékelteti. A főszereplő magatartásában a harag, a verbális erőszak és a tettleges agresszió egyre erősödő fokozatait követhetjük nyomon. A házasélet belső mechanizmusainak kitapintása mellett ez a témakör is az emóciók történetének megírása felé nyújt lehetőségeket.19 A történet alapját képező forrásanyag további tanulságai a privát és nyilvános szféra határának, valamint ezzel összefüggésben a közösségi kontroll működésének léptékváltó vizsgálati aspektusában rejlenek.20 A házasélet belső feszültségeinek háztartási, rokonsági és lokális közösségi ismerete, számontartása és megítélése a személyes vallomásokon keresztül mikroszinten ragadható meg. Ugyancsak ebből a szempontból fontosak a halva született gyermeknek mint veszteségnek az értékelésére utaló kijelentések. Maga a szülés aktusa is társadalmi eseményként tűnik fel az elbeszélésekben. A halott csecsemőt szinte mindenki látta, és – különösebb borzongás nélkül – pontos leírást tudott adni sérüléseiről. Ezek egyúttal a gyermekhez való viszony apró, jelzésértékű megnyilvánulásai is, amelyek közé a nagyobb fiú anyai megfenyítésének, „nevelésének” látványos aktusai is besorolhatók (vö. Gélis 1991).
Ilyen és több más ehhez hasonló (általunk talán egyelőre fel sem ismert) szempontból beszédesek igazán a felsorakoztatott tanúvallomások, amelyek szokatlanul hosszú idézése reményeink szerint a későbbi, elméleti jellegű vizsgálatok megalapozásához is hozzájárulást jelenthet. Annak ellenére, hogy egy egyedi eset, valójában kevéssé kontextualizált ismertetéséről van szó, mégis elképzelhetőnek tartjuk az ilyesféle utólagos kutatói interpretáció általánosabb szintű felhasználását. A nyugat-európai történetírásban újabban az ego-dokumentumok (megtisztelő) összefoglaló névvel illetett források közé sorolt kihallgatási jegyzőkönyvek szempontjából az utóbbi évtizedekben a felértékelődés egyértelmű jelei mutathatók ki (Schulze 1996; Fuchs–Schulze 2002). A történészek sem tagad(hat)ják le, hogy a mindennapi élet históriájának ezen alapvető forrásanyagát egy másik tudományág már jóval korábban felfedezte, és a maga szempontjainak megfelelően el is kezdte annak kiaknázását. A legkülönfélébb indíttatású tanúvallomások és vallatási jegyzőkönyvek ugyanis régóta ismert, használt és kedvelt forrástípusnak számítanak a nemzetközi (és a hazai) történeti-néprajzi kutatásokban. A tematikus determinizmusban készülő tanulmányok keretei azonban a kelleténél ritkábban engedték meg, hogy a mindennapi élet tükrének számító hajdani történetek önmagukban, legalább az alapforrások adta lehetőségeket maximálisan kihasználva kerekedjenek ki. Az aktuálisan és tematikailag relevánsnak minősített adatok „kicsemegézése” során hasonló történetek százai, ezrei siklottak el, hullottak ki a céltudatos és jó szándék vezérelte kutatók kezei között. De miért elégednénk meg a csontokkal, ha ebben a különleges régészeti rekonstrukcióban a testszövetek is hozzáférhetők?

Irodalom

Ariès, Philippe–Chartier, Roger (Hg.)
1991 Geschichte des privaten Lebens. 3. Band: Von der Renaissance zur Aufklärung. Frankfurt/Main: S. Fischer,

Ávedik Lukács
1896 Szabad királyi Erzsébetváros monográfiája. Szamosújvár.

Beck, Rainer
1997 Spuren der Emotion? Eheliche Unordnung im frühneuzeitlichen Bayern. In Historische Familienforschung. Ergebnisse und Kontroversen. Michael Mitterauer zum 60. Geburtstag. Hgg. von Ehmer, Josef–Hareven, Tamara K.–Wall, Richard, 171–196. p. Frankfurt/Main–New York: Campus,

Davis, Natalie Zemon
2001 Társadalom és kultúra a kora újkori Franciaországban. Budapest: Balassi.

Fuchs, Ralf-Peter–Schulze, Winfried (Hgg.)
2002 Wahrheit, Wissen, Erinnerung. Zeugenverhörprotokolle als Quellen für soziale Wissensbestände in der Frühen Neuzeit. Münster: Lit Verlag.
Gazdovits Miklós
2006 Az erdélyi örmények története. Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó.

Gestrich, Andreas–Krause, Jens-Uwe–Mitterauer, Michael
2003 Geschichte der Familie. Stuttgart: Kröner.

Gélis, Jacques
1991 Die Individualisierung der Kindheit. In Geschichte des privaten Lebens. 3. Band: Von der Renaissance zur Aufklärung. Hgg. von Ariès, Philippe–Chartier, Roger, 313–331. p. Frankfurt/Main: S. Fischer.

Kisbán Eszter
1992 Örmények: ételek, jelképek Erdélyben és Magyarországon. Ethnographia 103, 1–27. p.

Kovács András–Kovács Zsolt
2002 Erdélyi római katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyvek és okmányok I. 1727–1737. Kolozsvár: Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány.

Kovács Bálint
2006 Az erdélyi örmény katolikus egyház és a Sacra Congregatio de Propaganda Fide a 18. század első évtizedeiben. In Örmény diszpóra a Kárpát-medencében. Szerk. Őze Sándor–Kovács Bálint, 47–68. p. Piliscsaba: PPKE BTK.

Máty Mónika
2006 Törvényszéki játszmák. Válás Debrecenben 1793–1848. Debrecen: Csokonai.

Münch, Paul
1998 Lebensformen in der Frühen Neuzeit. Berlin: Ullstein.

Őze Sándor–Kovács Bálint (szerk.)
2006 Örmény diszpóra a Kárpát-medencében. Piliscsaba: PPKE BTK.
2007 Örmény diszpóra a Kárpát-medencében II. Piliscsaba: PPKE BTK.

Pál Judit
2006 Örmények Erdélyben a 18–19. században. In Örmény diszpóra a Kárpát-medencében. Szerk. Őze Sándor–Kovács Bálint, 27–38. p. Piliscsaba: PPKE BTK.
2007 Az örmények integrálódása és az örménységkép változásai Erdélyben a 18–19. században. In Örmény diszpóra a Kárpát-medencében II. Szerk. Őze Sándor–Kovács Bálint, 77–94. p. Piliscsaba: PPKE BTK.

Pozsony Ferenc
2009 Erdély népei. Szászok, örmények, székely szombatosok, cigányok. Egyetemi jegyzet. Kolozsvár: KJNT–BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék.

Schulze, Winfried (Hg.)
1996 Ego-Dokumente. Annäherung an den Menschen in der Geschichte. Berlin: Akademie Verlag.

Tarisznyás Márton
1994 Gyergyó történeti néprajza. Tíz tanulmány. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Scény z jedného zlého manželstva (Erzsébetváros, 1742)
Pramene každodenného života Arménov v Sedmohradsku
(Zhrnutie)

Štúdia sa podujíma na prerozprávanie príbehu z 18. storočia. V roku 1742 sa v mestečku Erzsébetváros (dnes: Dumbrăveni) vyšetroval prípad istého Arména, ktorého obviňovali z toho, že viackrát brutálne zbil svoju tehotnú manželku a tým zabil ich už takmer vyspelé dieťa v bruchu ženy. Podrobný rozpis svedeckých výpovedí z prípadu napomáha vysvetleniu základných čŕt vtedajšieho sledu udalostí. Naratívne výpovede zväčša miestnych Arménov súčasne poskytujú pohľad do života miestnej komunity a vyzdvihujú jej niektoré charakteristiky (asimilácia, sociálna mobilita). Skúmaný zdroj historického, etnického a etnologického kontextu sedmohradských Arménov má aj ďalekosiahlejšie ponaučenia. Spomedzi nich autor naráža na charakter manželských konfliktov a na súvislosti medzi požívaním alkoholu a agresivitou, na jednotlivé stupne hnevu/verbálneho násilia/násilnosti a na zmeny vo vzťahu k dieťaťu, ako aj na dobové prelínanie súkromnej a verejnej sféry.

(preklad Ildikó Haraszti)

Szenen von einer schlechten Ehe (Elisabethstadt, 1742)
Quellen der Alltagsgeschichte von Armeniern in Transsylvanien
(Zusammenfassung)

Der Aufsatz berichtet über eine Geschichte aus dem 18. Jahrhundert. 1742 wurde eine Untersuchung in Elisabethstadt (heute: Dumbrăveni, Rumänien) gegen einen Armenier durchgeführt, der wegen Totschlags an seiner schwangeren Frau und dadurch auch wegen Mord an seinem Kind angeklagt war. Den Ablauf der ehemaligen Geschichte kann man durch die detaillierte Darstellung des Verhörprotokolls am besten rekonstruieren. Die Erzählungen der Zeugen, die meistens aus der lokalen armenischen Gesellschaft stammten, zeigen mehrere typische Kennzeichen (Assimilation, soziale Mobilität). Neben dem historischen, ethnischen und volkskundlichen Kontext der Armenier in Transsylvanien hat die untersuchte Quelle auch andere, lehrhafte Konsequenzen. Bei dem Autor wird von diesen z. B. die Natur der Ehekonflikte, der Zusammenhang von Alkohol und Aggression, die Stufen von Zorn/verbaler Aggression/Tätlichkeit, der Wandel von Emotionen gegenüber der Kindheit, und die zeitgenössische Verflochtenheit der privaten und öffentlichen Sphären markiert.

(übersetzt von Dániel Bárth)