csütörtök, október 28, 2021

A Grimm testvérek, Jacob és Wilhelm az európai folklorisztikában különlegesen fontos helyet foglalnak el. Jacob Ludwig Carl Grimm (1785–1863) a német filológia egyik megalapítója, a népmesék, mondák és mítoszok tudományos kutatója volt. Főként a régebbi korok számára nagy jelentőséggel bírtak a Kinder- und Hausmärchen című, illetve az ez után megjelent Deutsche Sagen és a Deutsche Mythologie című művei. Testvére, Wilhelm Carl Grimm (1876–1859) szintén a német filológia egyik megteremtője volt, valamint összehasonlító kutatásokat végzett a népi prózát illetően, illetve a fent említett művek társszerzője volt. Népszokásokkal kapcsolatos tudományos munkásságuk olyannyira átfogó, hogy napjainkban több német nyelvű szakfolyóirat jelenteti meg munkájuk keletkezésekor fölmerülő problémákkal kapcsolatos tanulmányaikat, amelyek az új, jelenkori nézőpontokból is fölöttébb érdekesek. Ebből az okból kifolyólag a szlovák folklorisztika is felhívta és máig fel is hívja a figyelmet a Grimm fivérek alapműveire, főként a szlovák szájhagyományra, a szlovák népmesegyűjteményekre kifejtett lehetséges hatásaik miatt.

Pozsony, 2012. 4. 15.
Viera Gašparíková

1. A 19. század második harmadának szlovák prózai szövegfolklórja a Grimm fivérek munkássága szemszögéből**

A Grimm fivérek klasszikus népmesegyűjteménye, az 1812-ben megjelent Kinder- und Hausmärchen [Gyermek- és házimesék. A továbbiakban: KHM] Európa különböző részein és a földrészen kívül is követőkre talált: ezek az új gyűjtések aztán hasonló gyűjteményeket eredményeztek. Nem azonnali hatásra kell persze feltétlenül gondolni, hiszen néha hosszú évekig is eltartott, amíg Jacob és Wilhelm Grimm ösztönző példája konkrét eredményekben öltött testet, és a népdal iránt uralkodó érdeklődés mellett a népmesére is kezdtek odafigyelni. Így történt ez például Csehországban1 is, ahol az első cseh meséket tartalmazó gyűjteményt Jakub Malý 1838-ban jelentette meg. Ebben az évben kezdte el írni a szlovák Pavol Jozef Šafárik a Bibliografický přehled sbírek slovanských národních písní [A szláv nemzeti énekgyűjtemények bibliográfiai áttekintése]2 című összefoglaló értekezését, amelynek bevezetésében azt ígéri, hogy tervezett vállalkozása a népdalokon és közmondásokon kívül mondákat és más népi elbeszéléseket, valamint szokásleírásokat is tartalmaz majd. Minden bizonnyal legalább részben a Grimm testvérek munkájának (azon belül is elsősorban Jacob Grimm Deutsche Mythologie című kötetének) hatásának tudható be ez a szándék, s még akkor is jelentős mérföldkőnek számít, ha a terv végül is teljes mértékben nem valósult meg.
Ebben az összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy Šafárik egy évvel korábban oroszországi barátjának, Koeppennek írt levelében a fenti könyvet nem csupán megemlíti, hanem szerzőjét, Jacob Grimmet egyenesen óriásként, sasként dicsőíti, s azon lamentál, hogy egy ilyen hatalmas munka olvasása során az ember elcsügged, felemésztik a kétségek, ezért nem tudja ezt a példaképet, az általa magasra tett mércének megfelelő eredményességgel követni.3 Ha szemügyre vesszük Šafárik Slovanský národopis [Szláv néprajz] (1842) című művét, rámutathatunk bizonyos szemléletbeli egyezésekre Jacob Grimm nézeteivel, vagy fordítva, idézhetnénk Jacob Grimm meglehetősen részletes leveléből, amelyben megköszöni Šafáriknak František Palackýval közösen kiadott munkájuk (a Die ältesten Denkmäler der böhmischen Sprache) kézbesítését.4 Pavol Jozef Šafárik és Jacob Grimm közeli kapcsolatának bizonyítéka nem csupán az azonos érdeklődés volt, hanem az is, hogy a szlovák tudós a szláv tudományok képviselőjeként részt vett az 1848. február 2-án a bécsi császári akadémián megrendezett gyűlésen, ahol a német tudósok támadásaival szemben megvédte Hammer-Purgstallt és Auert, ezzel hangsúlyozta saját kutatói horderejét.5 Ezen tények további fejtegetésével viszont már jelentősen eltávolodnánk az adott témától. Csupán arra szerettünk volna rámutatni, hogy Šafárik ismerte Jacob Grimm munkáit és ezzel egyidejűleg a saját feltételezésünket is alátámasztottuk azzal kapcsolatban, hogy éppen ezek ismerete és magasra értékelése következtében nem tudta megvalósítani eredeti elképzeléseit. Sajnos Šafárik tervezett munkája nem vonatkozott konkrétan a szlovák mesékre; a kutató szélesebb szlavista összefüggésben tekintett rájuk, ezenkívül ez idő tájt szoros kapcsolatban volt a cseh kulturális világgal. A szlovák népmesegyűjtésre minden valószínűség szerint ekkor még nem volt hatással, ugyanakkor később – képletesen szólva – Karel Jaromír Erbent, a cseh népmese klasszikusát a Grimm fivérek látókörébe hozta.6 Nem hisszük azt, hogy Ján Francisci-Rimavskýra7 különösebb hatást gyakorolt volna, hiszen az már a negyvenes évek elején, pontosabban 1843 végén megfogalmazta egy szlovák népmesegyűjtemény kiadásának gondolatát.
A tervet egy, Rimavský által nyomtatásra előkészített kézirat bizonyítja, amelyet Codex diversorum auctorum A címmel, illetve Slovenskje prostonárodnie rozprávky alcímmel látott el. Nem sokkal azelőtt, a Pozsonyi Líceumban töltött tanulmányai végén egy másik kéziratot szerkesztett, amely nem kizárólag meséket tartalmazott, s a következő címet kapta: Prostonárodní zábavník roku 1842, 1843. Nem gondolt mindjárt a kézirat kiadására; ennek a szándéka csak 1845-ben fogalmazódott meg. Még ebben az évben ő jelentetett meg elsőként szlovák népmesegyűjteményt, amely tíz szöveget foglalt magába, egyetlen kivételt leszámítva nem voltak azonosak a fent említett kéziratokban rögzítettekkel. Ez csak a kezdete volt egy átfogó gyűjteménynek, amely több mint kétszáz meseszöveget tartalmazott, tehát egy olyan mű, amelyet már összehasonlíthatunk a Grimm testvérek munkájával. Felmerül a kérdés, hogy ezen első nekifutást miért nem követte majdnem semmiféle folytatás? A gyűjtést nem csupán a Grimm testvérek ihlették, mégis az ebből az irányból jövő impulzusnak harminc évvel későbbi visszhangjának tekinthető. Mielőtt elkezdenénk általánosan ismert tényekről beszélni, meg kell vizsgálnunk Rimavský gyűjteményének tematikus felépítését, valamint a mesetípusokat össze kell hasonlítanunk a Grimm testvérek meséivel.
Egy mechanikus összehasonlításnál azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a KHM befolyása kétségtelenül észrevehető. Öt szöveg, vagyis Rimavský gyűjteményének a fele azonos a Grimm testvérek mesetípusaival. A nemzetközi Aarne–Thompson-katalógus8 alapján kitűnik, hogy Rimavský meséinek számozása és címük a következőképpen kapcsolódik a német KHM gyűjtemény számozásához és a mesék megnevezéséhez:

AaTh 461 (a „Drei Haare vom Bart des Teufels”, „az ördög három szakállszőre”, Szerencsének szerencséje című mese második fele): Rimavský Nr. 2 Cesta k slncu [Út a naphoz] – KHM Nr. 29, „Der Teufel mit den drei goldenen Haaren”

AaTh 451 (a lányról, aki a bátyjait keresi – a hét holló): Rimavský Nr. 6 Traja zhavranelí bratia [A három hollóvá változott testvér] – KHM Nr. 25, „Die sieben Raben”, vagy KHM Nr. 9, „Die zwölf Brüder”, vagy KHM Nr. 49, „Die sechs Schwäne”

AaTh 710 („Szűz Mária keresztleánya” típus) Rimavský Nr. 7 Zlatovláska [Aranyhajú] – KHM Nr. 3, „Marienkind”

AaTh 403 A („Die untergeschobene Braut”, „Hamis menyasszony”, a rózsát nevető leány egyik változata): Rimavský Nr.8 Ružová Anička [Rózsa Annácska] – KHM Nr 135. „Die schwarze und die weisse Braut”

AaTh 480 („Das gute und das schlechte Mädchen”, a szorgalmas és a rest lány): Rimavský Nr. 10 Pamodaj štestia, lavička [Isten boldogságot ad, padocska] – KHM Nr. 24, „Frau Holle”.

A tipológiai hasonlóságok ellenére mégsem beszélhetünk genetikai rokonságról, sem a német gyűjteményből való esetleges átvételről, sem észrevehető befolyásról az öt mese esetében. Legfeljebb A szorgalmas és a rest lány című típus átiratánál bukkannak fel bizonyos hasonló elemek, amik a Grimm fivéreknél is jelen vannak, igaz nem a főszövegben, hanem a második variánsnál, amit Rimavský a végéhez hozzáad – a jó lány rendbe hozta a tűzhelyet és leszüretelte a körtefát, a KHM-ben szereplő mesében pedig a lány kivette a kenyeret a kemencéből és lerázta az almákat a fáról. Ez természetesen csak véletlen egybeesés, mivel ennek az elemnek többféle variánsa különböző népeknél egyaránt megtalálható. A továbbiakban megmutatkozik az is, hogy a megnevezések teljesen más formában szerepelnek, függetlenül attól, hogy Rimavský a Cesta k sluncu [Út a naphoz] című mesébe a Hamupipőkéből (AaTh 510) vett elemeket is beleépít.
A továbbiakban azt is figyelembe kell venni, hogy a német gyűjteményben több típus hiányzik. Rimavský 4. számú meséje, a Tri citróny [Három citrom], amely az anyag jelentős része, az AaTh katalógusban a 408-as szám alatt, egy másik cím alatt „Drei Orangen” található, nem jelenik meg a KHM-ben, ugyanúgy, ahogy a „Állatsógorok” (AaTh 552) sem szerepel, míg Rimavský az 5. számú Tri zakliate kniežatá [Három elátkozott herceg] című mesében dolgozta fel. Ha nem vennénk figyelembe a szokatlan 9. számú Stratený chlapec [Az elveszett fiú] című mesét, amely csak bizonyos motívumokban tér el a „A papucsszaggató királykisasszonyok” (AaTh 306) típustól, akkor a Grimm testvéreknél nem egy távoli párhuzamra találnánk Rimavský gyűjteményének két meséjével kapcsolatban. A leghosszabb szöveg, a kötet kezdő meséje a Popelvár najväčší na svete [A legnagyobb Popelvár a világon] címet viseli. Ezt a szöveget csak megközelítőleg osztályozhatjuk, melyben csupán egy kis részt lehet pontosan meghatározni, mégpedig a „testen kívül elrejtett erő” (AaTh 302) típust, miközben a cselekmény nagyobbik része távoli visszhangként egyesül az általános anyaggal: A király világgá küldi három fiát egymás után, közülük csak a legfiatalabb lesz sikeres (lásd: Suchen nach dem goldenen Vogel – zsoltáréneklő madár, AaTh 550 típus, vagy Holen eines Heilmittels für den Vater – élet fiatalító vize, AaTh 551). Ezen mesék hőse egymás után megölt három sárkányt, ezek a részek pedig a „Drachentöter – sárkányölő” AaTh 300 anyaggal egyezhetnek, míg az egymást követő változások mikor a hős harcol az ördöggel a „Der Zauber und sein Lehrling – a varázsló és tanítványa”AaTh 325 típusra emlékeztetnek. Nem kevésbé bonyolult felépítésű Rimavský gyűjteményének harmadik meséje, a Slncový kôň [Das Sonnenpferd – A nap lova].
Viszont éppen ez a szöveg, valamint az előbb említett mese Cesta k slncu [Út a naphoz] vezethet ahhoz a feltevéshez, vajon nincs-e itt kapcsolat a Grimm testvérekkel, pontosabban – vajon egy nyilvánvaló beismerésről van-e szó a Grimm-féle napteóriával kapcsolatban. Úgy véljük, ismét tisztán véletlen egybeesésről lehet szó. Tipológiai szempontból a Cesta k slncu című mese csakugyan megfelel a Grimm-mesével, viszont náluk az anyag másképp van alakítva és szerkesztve: a hős nem a naphoz megy, hanem az ördögöt keresi fel, hogy három arany hajszálat kapjon. Ha a Slncový kôň mese megfelelőiről szeretnénk beszélni, akkor a magyar mesearchívumot kell megvizsgálni, ahol hasonló szerkezetű mesék számos variánsban felbukkannak. Ehhez elegendő megnézni a nappal kapcsolatos meséket, melyek az AaTh katalógusban a 328 A+ szám alatt szerepelnek és magyar variánsokból szám szerint 30-at mutat.
Szemügyre vettük az első szlovák mesegyűjtemény egyik példányát. Hasonló módon elemezhetnénk más gyűjteményeket az adott korból, elsősorban a 19. század negyvenes éveire gondolunk, és számos kéziratos gyűjteményt is, melyek teljes egészében egy bizonyos mértékű szlovák sajátosságot képviselnek, a Ľudovít Štúr vezette fiatal generáció lelkes gyűjtőtevékenységének eredményét. Természetesen ide tartoznak a korábbi kéziratos gyűjtemények, amelyek Ján Francisci-Rimavský eredményeihez is hozzájárultak. Általában az ez után következő gyűjteményeket is Codexy [Kódexek], vagy Zábavníky [Mulattatók] jelölik. Ide további kéziratos gyűjtemények tartoznak, például Pavol Dobšinský első kéziratos mesegyűjteménye és Amália Sirotková gyűjteménye az 1850-es évekből. A fent említett kéziratok szövegeinek elemzése során azonos következtetésre jutottunk: semmi esetben sem beszélhetünk a Grimm gyűjtemény direkt hatásáról. Az első szlovák mesegyűjtemény kiadásához legfeljebb annyit fűzhetünk még, hogy néhány hatás várható módon megjelenik az első cseh mesegyűjteményben is, amely Jakub Malý kiadása, és itt is a Grimm testvérek munkásságának befolyását tudjuk bizonyítani. Legfeljebb a Grimm testvérek közvetett, közvetítő hatását fogadhatjuk el, viszont ezt is csak részben, mert a fő impulzus más irányból jött, hazai földről, bár kezdetben nem a könyvkiadás volt a cél, hanem egy javaslat a mesékkel kapcsolatos rendszeres munkára.
Rimavský munkáját Samuel Reuss gyűjtő meseszövegei ösztönözték, melyeket 1842 nyarán olvasott. Ahogy ő maga fogalmaz, „kézírással, a nép nyelvének igaz lejegyzésével három népszerű mondát gyűjtött, mintha kinyitotta volna a népi elbeszélők száját… Ez a három monda felébresztette bennem azt az elhatározást, hogy energiát szenteljek a mondák gyűjtésének.”9
Minden jel arra mutat, hogy Samuel Reuss, aki 1852-ben 69 éves korában hunyt el, a szlovák mesék első tudatos gyűjtője volt, valószínű, hogy a harmincas években még nem gyűjtött; viszont ez nem zárja ki azt, hogy Rimavský ismerte a szövegeket, amiket nem sokkal később lejegyzett. Rendelkezésünkre áll egy későbbi nyilatkozat August Horislav Škultétytől és Pavol Dobšinskýtól, amit érdemes figyelembe venni, az 1858–1861 között megjelent Slovenské povesti [Szlovák mondák] nyomtatott gyűjtemény bevezetőjében ez olvasható: „A szlovák népből sarjadt mondák első felfedezésének dicsősége visszavonhatatlanul Samuel Reusst illeti és teszi halhatatlanná… Ez a sokoldalúan művelt ember és az régi korok emlékeinek különleges kedvelője idősebb korában (!) a szlovák mondák gyűjtésével és lejegyzésével foglalkozott.”10
Néhány egyszerűsítéssel azt állíthatjuk, hogy Samuel Reuss erős személyiségének köszönhetően bizonyos mértékig irányította Szlovákiában a gyűjtőtevékenység hátterét és a különböző kódexek és almanachok témáinak összetételénél hivatkoznak elismert szaktekintélyére. Ezekben a folyóiratokban felbukkannak Samuel Reuss és fia Ľudovít Reuss szövegei, aki szerette volna folytatni apja munkásságát. Bizonyos különbségek ellenére, ami a kódexeket és évkönyveket illeti, megfigyelhetjük, hogy egyes fajták hangsúlyozásával, a varázsmesék kiemelésével egy megbonthatatlan egységet képeznek. A Grimm fivéreknél is a varázsmesék uralkodnak és újra felmerül a kérdés, hogy a két fivér nem befolyásolta-e Samuel Reussot. Itt viszont nem arról van a szó, hogy minden mesének éppen ugyanaz lenne az alapja, vagy hogy egy nemhez tartoznának, ami a mitológiai fejlődés nézetét kínálja, hanem arról, hogy a varázsmesék különleges előszeretetet élveztek.
Majd ha a szaknyelv használatában gyakrabban megjelenik a monda („Sage”) szakkifejezés, nem lehet majd messzemenő, elhamarkodott befejezésnek tekinteni, főként nem a szlovák folklórgyűjteményekkel összefüggésben, ahol ez a szó sokkal hosszabb ideig volt használatban, mint más országokban. Ugyanakkor a kifejezés gyakorisága Szlovákiában nem véletlen. Itt is megjelenik az az általánosan elfogadott tendencia, hogy minden prózai szöveg, mint a mesék korabeli irányultságára, tehát erre a képződményre, a mondára is érvényes a sui generis (minden mástól eltérő jellegű) állítás, hogy a régmúltat, az ősit hordozzák magukban.
Ez teljesen törvényszerű és megfelel az akkori szokásoknak, hogy Samuel Reuss a monda kifejezést használta, például a lábjegyzetekben, amit Rimavský is átvett az első Prosto­národný zábavník című kéziratában, az idézett mű német címe Altslawische Sagen aus Pannonien 1840. Hasonlóképpen ennek az almanachnak a bevezetőjében azt írja Samuel Reuss, hogy ő a népének három ősi mondát hoz; és ezekkel a mondákkal rávilágít az ősi idők maradványaira. Tehát a monda és az ősi idők fogalmilag nagyon közel álltak egymáshoz, ezért alakult ki a „ősi idők mondái” „Sagen der Vorzeit” szókapcsolat is, amivel Reussnál is találkozhatunk, mégpedig az említett almanach második részében: egy monda a szláv ősidőkből. Nyilvánvaló, hogy Samuel Reuss aktívan használta a német nyelvet, minden kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy a sok könyv címében szereplő11 „ősi idők mondái” szókapcsolatot a német irodalomból vette át.
Samuel Reuss nyilvánvalóan több német mesegyűjteményt is forgatott, furcsa mód sehol nem említi a Grimm testvérek nevét. Viszont két nevet hoz a Grimm testvérek előtti időkből: Christoph Martin Wieland-ot említi, de mikor neki – jelentős késéssel – a Volksmärchen der Deutschen című gyűjteményt elküldték, Johann Karl August Musäus-t jelöli első helyen. Valószínű, hogy a Grimm fivérek könyvei nem jutottak el Samuel Reusshoz. Ugyanakkor sok tekintetben egyet értett, jelentősen megközelítette a Grimm testvérek nézeteit. Összhangban van például az „idő előttiség”, „Vorzeitlichkeit” gondolata, csak nem magyarázatként jelenik meg, mint ahogy a német Sagen der Vorzeit-ban bemutattuk. Amikor 1843-ban egy német mondákat tartalmazó kötethez jutott, elég kritikusan nyilatkozott róla. Élesen elutasított mindent, ami különbözött a Sagen der Vorzeit-tól. Lényegében azonosan, kritikus hozzáállással vélekedett Musäus meséiről, elutasította az újkori hozzáköltést, nem tartotta összeillőnek a régi az újhoz való alakítását, egyébként tetszett neki a könyv stílusa, annak „krasomluva, krásna reč” [szép nyelvezete].12
Musäus könyvét Samuel Reuss figyelembe vette, a szlovák népmesék díszítésénél. Azt szorgalmazta, hogy a mesék szó szerint legyenek lejegyezve, ugyanakkor arról a gondolatáról is beszél, ami a követelményeivel kontrasztban van, hogy a népmeséket „elő kell készíteni”. Ahogy az ismeretes az elmélet ellentmondásba ütközik a gyakorlattal a Grimm testvéreknél is: egyik oldalról megvan az igény a szöveg pontos lejegyzésére, a másik oldalon viszont elkerülhetetlenül szükséges a mesék módosítására. Ezt a dilemmát főként Wilhelm, a fiatalabb Grimm testvér érezte, bár messze nem olyan mértékben, mint például kortársa, Clemens Brentano.13 A szlovák folklorisztika számára mindmáig nyitott kérdés maradt, hogy ha nem is ezek a átdolgozások és módosítások, a későbbi szövegstílus feltűnően befolyásolta a szlovák meséket, többek között a díszítéseiket, amelyek azután normává váltak, ez elsősorban Pavol Dobšinský munkássága által hatott az élő szóbeli hagyományra is.
Samuel Reuss műveinek fordítója tanárának tekintette Reusst és átvette annak nézeteit, s csak olykor engedett meg magának bizonyos korrekciókat. Ján Francisci-Rimavský is a mesére, mint a régmúlt örökségére tekintett. A mesék „átnyúlnak az egyik évszázadból a többibe, generációról generációra szállnak, mint a csodálatos griffmadár, megragad valamit az egyik hegyről és átviszi a másikra… A szlovákok nem is tudják, mit jelentenek tulajdonképpen a meséik, jámbor lélekkel mesélik őket, megőrizve az eredeti igazságot, mélységet és titokzatosságot…”14

A mesék ősiségéről alkotott tézist Ľudovít Štúr is átveszi. Amint megjelent Rimavský gyűjteménye, közzétette a könyv recenzióját, amelyben felteszi a kérdést: miért kell örülnünk a gyűjtemény mondáinak – valójában a meséknek –, és meg is válaszolja: „Kedvesebbek számunkra, mint a legkorábbi ősapáink öröksége, fontosak számunkra, mert bennük megtaláljuk régen elhunyt apáink szent hitét, becsületességüket, a zavartalan értelmet és lelkük lenyomatait, ezenkívül pedig költői értékekkel is rendelkeznek.”15 Štúr nézete szerint az epika „a népek legrégebbi költészete és biztosan ezek a mondák is a szlovák lelkület legrégebbi emlékei közé tartoznak, amelyek sokkal régebbiek, mint a népdalok”.16 Később Štúr kiváló értekezésében, melynek címe: O národných povestiach a piesňach plemien slovanských [A szláv népek nemzeti mondáiról és népdalairól] pontosítja a mondák ősiségéről alkotott nézeteit. Következtetésként megjegyzi, hogy „ez egy hiábavaló és eredmények nélküli munka volt a mondákban (mesékben) bármilyen történelmi eseményt keresni, mert ilyet nem találunk bennük”, de rögtön utána összhangba hozza a gondolatait a Grimm fivérek nézeteivel – erre Jiří Polívka mutatott rá17 – , hogy „az ősi szlávok néphitével és a világ teremtésével kapcsolatos felfogásuknak szemcséit lehet bennük megtalálni”.18 Mindazonáltal Štúrnak nem ez az egyetlen olyan megállapítása, amelynek gyökereu a Grimm fivéreknél keresendőek.19 Štúr – Jiří Polívka szerint – egyáltalán nem „a más népek hagyományai közötti viszonnyal foglalkozott, nem keresett mélyebb összefüggéseket minden európai nép tradíciói között, amit pedig a Grimm testvérek korszakalkotó munkásságuk kiindulópontjának tekintettek, valószínűleg ő nem ismert. Nem gondolt még arra, hogy egy mélyreható, komplex összehasonlítás segítségével kiderítse az összefüggéseket a szlovák és a más népek meséi között, hogy mely elemek lehetnek szlávok közülük, ahol a szláv szellem és lelkület kifejezetten kimutatható.”20
Térjünk még vissza Ľudovít Štúr Janko Rimavský mesegyűjteményéhez írt recenziójához. Štúr ebben a közlésében a kihívásokról és követelményekről beszél, azokról, amelyekkel már Samuel Reussnál is képviselve voltak, és amik összhangban vannak Jacob Grimm szempontjaival is. megfogalmazása szerint általános kötelessége az olyan monda/mese kiadóknak, mint Rimavský, hogy „megmutassák nekünk a fordulatos beszédmódot, annak modorát és dallamát, ahogy a nép fejezi ki önmagát; a mondák világa a nép különleges tulajdona és csak ezen a nyelven, szólásmódon lesznek a mondák természetes virágok, amelyeket nem látunk, mert rejtőzködve nőnek a földünkön”21. Ezek lennének azok az instrukciók, amelyekkel Štúr kora mesegyűjtőit ellátta, ahogy Štefan Krčméry irodalomtörténész képletesen fogalmaz: „Štúr a kortársait falvakra küldte: menjetek és jegyezzétek fel…”22. Ahogy már említettük Samuel Reuss volt a mesegyűjtők inspirálója és Krčméry megfogalmazása a szó szoros értelmében elsősorban Samuel Reussra kéne, hogy vonatkozzon. Itt egy korántsem érdektelen paradoxonnal állunk szemben: a Ľudovít Štúr-féle generáció egy egészen másfajta légkörben élt, mint Samuel Reuss, mégis hűen követték idős mesterüket.
Különösen hűséges volt apja nyomdokaihoz fia, Ľudovít Reuss. A meséket mitologikusan magyarázta, sok mese keletkezését a pogány időkbe helyezte, sőt még azokat a legendameséket is, amelyekben egyértelmű keresztény motívumok vannak. A század negyvenes éveinek vége felé egy új szlovák mesegyűjtemény gondolata foglalkoztatta. 1849 novemberében Hradovskýval és Škultétyval megfogalmaztak egy bevezetőt; amihez hozzátartozott egy kiterjedt jegyzék az ötvenes évek meséiről. A bevezető Samuel Reussra emlékeztet, mellette Wieland neve szerepel, új Musäusként: „Musäus német mondákat adott ki, azzal a különbséggel, hogy ő a korízléshez igazította, díszítette őket, egyébként nagyon hasonlóak a mieinkhez.”23
Tehát ismét csak ez a két név, és legkevésbé sem említik a Grimm testvéreket, bár a bevezetés – mintha a Grimm testvérek koncepcióját szeretnék tolmácsolni az indoeurópai népek meséinek rokonságáról – a következő szavakkal zárul: „Mindeközben az indoeurópai származás egy lelkületet mutat, vérrokonságra lelünk ezekben a dolgokban is, és ennek tekintetében elfogadható, hogy néhány mese egy időben keletkezett, különböző népeknél – bár egymástól külön – egy nagyon szűk kapcsolatban, és a legsötétebb és legtávolabbi múltra emlékeztetnek.”24
Samuel Reuss nézeteinek hatásai Pavol Dobšinskýhoz vezetnek. Samuel Reusst tanítómestereként említi Úvahy o slovenských povestiach [Elmélkedések a szlovák mondákról] című könyvében. A mű 1871-ben jelent meg Turócszentmártonban, tehát már túl azon a korszakhatáron, amivel tanulmányunk foglalkozik; azonban ezt a könyvet is meg kell vizsgálnunk. Pavol Dobšinský átveszi a mondák ősiségére vonatkozó tézist, de már egy bizonyos mértékig átalakított formában. Nem azonosult azzal a nézettel, hogy a mesék valós eseményeket tükröznek, tehát nem fogadta el a történeti értelmezést, ami mellett Samuel Reuss kitartott. Dobšinský véleménye szerint a mesék csupán a hajdani korok tükröződését mutatják, s egy fiatal nemzet gyümölcsei. Itt újra lehetséges a Grimm testvérekkel való egybevetés.25
Itt nem egyenes analógiára gondolunk, nem is a Grimm testvérek munkájának közvetlen átemelésére; az ő munkájukat Dobšinský nem ismerte közvetlenül és teljes egészében, szemléletmódjának mégis több részlete innen eredeztethető. A közvetítő szerepét, aki a Grimm nézeteket Dobšinskýval megismertette, Karel Jaromír Erben töltötte be; éppen őt emeli ki Dobšinský, akitől tanult. Ugyanúgy, ahogy Erben magyarázza, Dobšinský is a mesék hőseit és küzdelmüket a természetfölötti lét szimbólumának tekinti. Minden kétséget kizáróan a napteóriát is Erbentől vette át. A legjobb bizonyíték erre Dobšinský magyarázata, amire Viliam Marčok mutat rá: Dobšinský hoz egy történetet az elvarázsolt, vagy a sárkány által elrabolt természet-hercegnőről, akit a tél bénító erőszaka tart fogságban (sárkányok és boszorkányok), de egy hős kiszabadítja őt és a hős a fényes, éltető természetet testesíti meg.26
A fent említett szerző az ilyenfajta értelmezéseket konstruáltnak minősíti.27 Később Dobšinský önként feladta ortodox mitológiai nézeteit, s a racionalitás lett a fő kérdés, amivel a cseh írónőhöz Božena Němcovához közelít, a valóság iránti igény oda vezetett, hogy elfogadhatónak tekintse a mitológiai következtetéseket. Němcová 1857–1858 között jelentette meg Slovenské pohádky a povesti [Szlovák mesék és mondák] című kötetét. És az biztosan nem véletlen, hogy Pavol Dobšinský ebből bizonyos meséket felvett a saját gyűjteményébe, amely 1880–1883 között látott napvilágot Prostonárodné slovenské povesti [Szlovák népmondák] címmel.
Ezzel az adattal tovább bővíthető a lefektetett korszakhatár. Ugyanakkor egy különleges példával még tovább szeretnénk tágítani, ez a példa nem a szájhagyománnyal van szoros összefüggésben, hanem többé-kevésbé az irodalmi adaptáció bizonyítéka. Erben O třech přadlenách [A három szövőlányról] című meséje eljutott Szlovákiába is. Először név nélkül jelent meg egy kalendáriumban, később Ján Kovalčík adta közre a Slovenské pohľady című folyóirat huszadik évfolyamában, 1900-ban, ezzel a misztifikáló megjegyzéssel: „szlovák mesék, ahogy Nyilasban (Hnilec) mesélik”. Végül ezt a mesét 1904-ben Samuel Czambel Zuzana Kačirová elbeszélése alapján adaptálta a szepességi Nyilas községből28. Hogyha Erben szövege nem más, mint a Grimm fivérek meséjének (KHM Nr. 14 – „Die drei Spinnerinnen”) parafrázisa, akkor ismét a szerzők közvetítő befolyásáról beszélhetünk. A tényállás ennél sokkal bonyolultabb: az újabb kutatások afelé hajlanak, hogy Erben ezt a mesét cseh területről való gyűjtésből ismerhette, noha példaképei, a Grimm fivérek hatására stilizálta azt.29
Ez a sajátos példa szemlélteti, hogy milyen bizonytalan terepen mozgunk, amikor arra a kérdésre keressük a választ, milyen mértékben befolyásolta a Grimm fivérek gyűjteménye a szlovák szóbeliséget. Biztosan nem helyes az az állítás, miszerint a mesék területéről érkező befolyást és a prózai műfaj kutatásának eredményeit illetően a szlovák szóbeliség mindent egybevéve elvetette volna és kizárólag a független párhuzamokat fogadta volna el. A másik oldalon viszont hibás és egyoldalú az az elképzelés is, miszerint a Grimm fivérek mesei ötletei közvetlen hazai táptalajra találtak volna. Amennyiben meg is engedjük ezt a lehetőséget, akkor is csak abban az értelemben, hogy az átadás–átvétel nem közvetlenül történt, hanem bizonyos közvetítés által, amiben Pavol Jozef Šafárik és Karel Jaromír Erben30 játszotta a főszerepet.

2. Pavol Dobšinský meséi az adott kor összefüggéseiben és a mesék élő üzenete*

Kiváló személyiségek értékelésénél nem szabad csupán egyetlen döntő tényezőre hagyatkoznunk, hasonló a helyzet Pavol Dobšinský esetében is. Életére és munkásságára nem lehet egy nézőpontból tekinteni, fontos azt több szemszögből is megvilágítani. A következőkben kizárólag Pavol Dobšinský meséivel kívánunk foglalkozni, illetve munkásságának azon szakaszával, amelyik hozzánk a legközelebb áll, vagyis amelyre a tudományos kutatásunk irányul. Ennél az elmélkedésnél viszont automatikusan felmerülnek más évfordulók is, melyek tükrében lehetőség van és érdemes Pavol Dobšinský meséit tágabb összefüggésekben vizsgálni. Mindenekelőtt a Grimm-évfordulóra gondolunk. Kétszáz év telt el ugyanis az idősebbik Grimm fivér, Jacob születésétől, és ez a jubileum adja az ösztönzést az ünneplésre.
Több nemzetnél körülbelül azonos időben megjelent egy egyéniség, aki mint mesélő vagy gyűjtő és mesekiadó magasan kiemelkedett a többiek közül és olyan művet hozott létre, amelyhez máig nincs hasonló. Pavol Dobšinský mint mesemondó és mesekiadó ugyanazt jelentette számunkra, mint a cseheknek Karel Jaromír Erben és Božena Němcová, a német nyelvterületen élőknek a Grimm testvérek, a szerbeknek Vuk Stefanovič Karadžić, az oroszoknak pedig Alexander Nikolajevič Afanasiev.
Gyarapíthatnánk még a nevek felsorolását, de úgy gondoljuk, hogy ez a néhány név elegendő ahhoz, hogy eszünkbe jusson egy bizonyos osztályozható jelenség. Az itt felsorolt személyek nagyon hasonlóak voltak, mégis mindegyik sajátságosan különbözött a másiktól. Összehasonlíthatnánk Pavol Dobšinskýt Božena Němcovával, vagy Karol Jaromír Erbennel. Máris micsoda különbségekre derülne fény! Például Erben ún. napteóriájára mélyen hatott a Grimm fivérek mitológiai iskolája. Ezzel ellentétben Pavol Dobšinskýra nem hatott egyenesen a Grimm testvérek munkássága, ugyanez elmondható a régebbi Štúr-féle generáció népmesegyűjtőiről is.31
Božena Němcová meséinél teljesen másfajta hozzáállást figyelhetünk meg, mint Dobšinský vagy Erben meséinél. Ő egy ún. szubjektív mesemondó volt, amíg Karol Jaromír Erben objektíven tekintett a mesékre. Természetesen különbséget kell tennünk a szlovák és a cseh nyelvű mesék között. A szlovák mesék – itt most a saját gyűjtéseire gondolunk, nem pedig azokra, melyeket más szlovák gyűjtőktől vett át32 – valósághűen tolmácsolják a népi kifejezésmódot, hűen mutatják be a mesék tartalmát, szüzséit és motívumait. Nyelvi tekintetben Němcová csak részlegesen közvetítette a szlovák szájhagyományt, főként a dialógusokban, s az elbeszélés vonala többé-kevésbé az irodalmi cseh nyelvet követi.
Božena Němcová szubjektív hozzáállása miatt gyakran a saját elképzeléseit, az életről, vagy a világ elrendezéséről alkotott nézeteit csempészte bele a cseh népmesékbe, amelyek viszont összhangban voltak a nép álmaival és vágyaival. Erben objektív szemlélete szerint igyekezett olyannak leírni a felgyűjtött mesét, hogy az hűen adja vissza a cseh népmese jellegét, ezért megszerkesztette azt és egy bizonyos ideáltípus kialakításig jutott el.33 Emellett nem elégedett meg csupán egyetlen variánssal, hanem sok esetben több mesei változattal foglalkozott, ezeket a variánsokat összekötötte, kombinálta, vagy jobban mondva egybeolvasztotta.34 Ez egy bizonyos módon Pavol Dobšinskýt juttatja az eszünkbe.
Pavol Dobšinský meséinek különböző kiadásaiból tudjuk, hogy nem minden mesét stilizált ő. Sok szöveget más gyűjtőktől vett át, jobban mondva átdolgozott, úgy hogy egy változaton nem egy gyűjtő, vagy lejegyző dolgozott, hanem több. Tehát ezen a vonalon hasonló módszereket alkalmazott, mint Erben. Durván körvonalazva bizonyos tipológiai párhuzamokról beszélhetünk Erben és Dobšinský meséinél, illetve azoknál a meséknél, melyeket Dobšinský beemelt a gyűjteményébe. Mégis megint mekkora a különbség! Erben meséi a cseh szájhagyományra viszonylag kevés hatással voltak (összehasonlíthatatlanul kisebb a hatás, mint Božena Němcová meséinek).35 Teljesen másképp van a dolog Pavol Dobšinskýnál. Az ő meséi – erre majd részletesebben kitérünk – széleskörű visszhangra találtak Szlovákia szerte, pontosabban mindenütt, ahová eljutott a könyv, vagy Pavol Dobšinský tollából származó mesék valamilyen formájú tolmácsolása. Az Erben és Dobšinský közötti különbség, illetve a mesék népi környezetbe való visszakerülése közötti különbség egyébként könnyen magyarázható. Erben célja szintén az volt, hogy egy cseh népmesegyűjteményt hozzon létre, de ez csak a halála után valósulhatott meg. Újabb és újabb feljegyzések kerültek elő, a szövegek gyarapodtak, holott korántsem értek el olyan magas számot, mint Dobšinskýnál.36
Božena Němcová cseh nyelvű meséi sem hasonlíthatóak össze terjedelmileg Dobšinský szövegeivel. Němcová szlovák nyelvű meséiben – ha figyelmen kívül hagyjuk a szubjektív színezetet, amelyet a szlovák mesékben sem fojtott el teljesen – Dobšinskýhoz hasonlóan jelentős részben vett át feljegyzéseket más gyűjtőktől. Figyelemre méltó, hogy Dobšinský Božena Němcovától is beválogatott egy mesét a saját gyűjteményébe.
Jelen esetben viszont nem csupán a kortárs gyűjtők között szeretnénk elhelyezni Dobšinskýt, hanem a jelenkori örökségre is szeretnénk kitérni. Ha a népi elbeszélések nézőpontjából tekintünk Dobšinský meséire, az élő üzenetet nemcsak abban látjuk, hogy a mesegyűjteményt újból és újból kiadják vagy teljes egészében, vagy különböző válogatásokban, hanem ide értjük a nyomtatott megjelenésen kívül például a filmet és a televíziót is. Természetesen ezek a folyamatos újra-kiadások, vagy azon új képződmények, amelyek nem csupán irodalmi síkon jelennek meg, ezek okozzák azt a folytonos érdeklődést, ami Pavol Dobšinský meséi iránt megnyilvánul. Joggal tekinthetjük őket klasszikus meséknek.
Ha a jelenkori örökségről beszélünk, azt is figyelembe kell vennünk, hogy Pavol Dobšinský meséinek milyen volt a fogadtatása a népi környezetben, ahonnan származtak és ahonnan az irodalmi formájuk ered. Észlelnünk kell, hogy mi az, ami ezekből a mesékből visszatért, és meg kell figyelnünk, hogy miképpen tért vissza. A közelmúlt és a jelenkor kutatásaiból is észleljük, hogy gyakran gyűjtünk olyan variánsokat, amelyekben egészben, vagy részlegesen felfedezzük Dobšinský meséinek hatásait. Célunk most nem az, hogy minden egyes esetben konkrét példával igazoljuk az egyik-másik mesének a visszatérését a közelmúlt és jelenkor szóbeli hagyományába. Csak az ún. Wollman-féle gyűjtések eredményeire szeretnénk kitérni.
Frank Wollman széleskörű szervezésének köszönhetően, 1928-tól kezdve a pozsonyi egyetemi tanítványaiból lelkes gyűjtőket toborzott, akik 1942-ig bezáróan hatalmas anyagot, mintegy 143 gyűjteményt halmoztak fel. Wollmant a népi elbeszélések gyökerei is érdekelték. A kiterjedt gyűjteményekben találunk egy szöveget, ami szinte szó szerinti „fordítása” Dobšinský meséjének; azonban nem zárhatjuk ki annak a gyűjtői kísérletnek a lehetőségét sem, miszerint a feljegyző kipróbálta, a nyomtatott mese (Klinko a Kompit kráľ ) hogyan szólal meg egy paraszti elbeszélő szájából.37

Ez a példa viszont nagyon kivételes. Nem hihetjük, hogy a nép a meséket csak befogadta, hogy csak a nyomtatott mintát ismételte. Az irodalmi mese szájhagyományba való visszatérésének folyamata során a szöveg néha jelentős átváltoztatáson megy keresztül. Ezen kívül ez az átvétel sem egyszeri. Előfordul, hogy a mese előadása Dobšinský alapján számtalanszor ismétlődik, mégis mindegyik egy kissé más. Ennyit engedjenek meg magyarázatként, hogy ne essünk szélsőséges helyzetbe, mint például Václav Tille, aki az egész szájhagyományon alapuló népmesegyűjtésre bizalmatlanul tekintett.38
Épp a Wollman-féle gyűjtésben egész sornyi példát találunk arra, hogy milyen szerteágazó utakon ment át, egyenesen, vagy közvetítve egy szöveg Dobšinský művéből a szájhagyományba és hogy miképpen ment végbe maga a folyamat. Nincs itt arra tér, hogy részletesebben kifejtsük, mily mértékben függ az adott szöveg a Dobšinský által közölt változatoktól, és hogy milyen mértékben függ az egyes mesemondók sajátos továbbköltéseitől. Elégedjünk meg most annak a jegyzéknek a közreadásával, amely a Dobšinský-féle gyűjtemény egyes darabjainak a Wollman-féle gyűjtés során előkerült változatait mutatja39:

Zakliata hora (I, 35–45) – O dvoch jednakích sinoch (412)
Myšacia bundička (I, 87–95) – O Popeľvárki (165)
Chorý kráľ (I, 183–184) – O troch čerešňách (247); Janko a drak (448)
Pani mačička (I, 301–309) – O mačíčki (111); Služba u mački (416); O kralovi a jeho troch sinoch (447)
Víťaz kuchta (I, 321–331) – O princovi Jankovi (231)
Vintalko (I, 377–388) – O Fingálkovi (230); O Vintálkovi (379)
Zlatý kľúč (II, 61–70) – O troch sinoch (393)
Fudži palica, cepy von z vreca (II, 136–145) – Tri cesty kmotra Jana do pekla (451);
Piatko a Pustaj (II, 211–221) – Puštaj a Pátek (372)
Tri zlaté hrušky (II, 237–244) – O šikovnom Rusňakovi (453)
Zlatovláska (II, 265–271) – O zlatovlasej, ale nemej královnej (47); O kovaľskim dzieučecu (566)
Stará dievka a čert (II, 313–315) – O starej dieuke a čertovi (č. 53); O starej dieuke a čertovi (93)
Černovlasý princ (II, 325–333) – Nepravý princ (170)
Čert slúži (II, 429–433) – O čertovi, čo u šlógara slúžiu (51)
O troch grošoch (II, 456–458) – O jednom chudobnom, ale múdrom človekovi (55)
Chudobných rodičov syn (III, 32–43) – O zakliatom králofstve (410)
Sitno (III, 53–55) – O princovi, čo do Sitna zablúďiu (50)
Tri práčky (III, 111–115) – Traja zakliati mužovia (49)
Psota (III, 117–119) – Psota (174)
Nebojsa (III, 147–160) – O Nebojsovi (303)
Slncový kôň (III, 219–227) – O slncovom koňi (105)
O Víťazkovi (III, 229–241) – O Viťazkovi (408)
Popolvár najväčší na svete (III, 291–308) – Popelvár, najvječí na svjece (214)
Dobrý strelec (III, 341–349) – Traja bratia (407)
O Peterkovi (III, 341–349) – O Petríkovi (91)
Popelvár, hnusná tvár (III, 383–390) – O Popeľvárovi (154)
O vlku, čo si dal šiť boty (III, 451–457) – Vlk, čo si dau boti šiť (140)
O jednom chudobnom mlynárovi (III, 479–482) – O ednom chudonom mľinárovi (157)
Ez az áttekintés, még ha további kevésbé tipikus példákkal lehetséges lenne is bővíteni, számunkra főként azt mutatja meg, hogy melyek voltak azok a Dobšinský-mesék, amelyek a legközkedveltebbek voltak, illetve – a variánsok mennyiségének alapján, amelyek egy Dobšinský meséhez kapcsolódnak – milyen mértékben váltottak ki széleskörű érdeklődést. Dobšinský meséinek működése meghaladja a nyomtatott minta hatását is.
A Wollman-féle gyűjtés körülbelül 1942-ben ért véget. A Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének megalakulása óta megindult, és rövidesen más szervezeteknél és intézeteknél is elkezdődött a terepen való gyűjtés Szlovákia különböző tájegységein. Itt gyakran meggyőződhettünk arról, hogy a jelenkori elbeszélők repertoárjába milyen mértékben hatolt be Pavol Dobšinský népmesei munkássága, illetve azok a szövegek, amelyeket szerkesztett formában beválogatott a kiadásba.
Viszonylag kevesen tudnak arról, hogy milyen hatásai voltak a szájhagyományra Dob­šin­ský meséi Szlovákia határain kívül. Ezen a területen még mindig sok a megválaszolatlan kérdés. Meg fog kelleni vizsgálni az idegen nyelvekre lefordított meséket és azt, hogy a fordítások befogadó közönségre találtak-e más nemzeteknél, hogy táptalajra leltek-e az idegen népmesekincsben. Ez a feladat viszont nem csak a szlovák folkloristákra hárul, sokkal inkább a külföldi folkloristákra. Dobšinský meséinek külföldi megjelenését illetően egyetlen példát említünk.
1984-ben jelent meg Krupa András könyve, aki a békéscsabai szlovák enklávé lelkes kutatója.40 Gyűjtései alkalmával talált rá egy izgalmas kétnyelvű mesemondóra, „Zsofka nénire”, aki magyar és szlovák nyelven is mesélt. Az ő repertoárja – főként tündérmesék és varázsmesék – alkotják a könyv jelentős részét. Krupa Andrásnak az az ötlete támadt, hogy a fontos lenne, ha a szlovák és magyar szövegeket két folklorista kommentálná. A magyar nyelvű magyarázatokat Kovács Ágnes készítette, a szlovák nyelvű magyarázatok pedig általunk készültek el. A szövegelemzésnél kiderült, hogy Krupa András mesélője gyakran épp Pavol Dobšinský meséiből merített.41 Nem egyenes átvételről van szó, hiszen a narrátor a meséket nem olvasta, csupán hallotta őket, s aki neki mesélte lehetséges, hogy olvasta, de az is, hogy valaki mástól hallotta a meséket, aki egyenesen vagy közvetve a nyomtatott anyag olvasatából merített.
Az sem érdektelen, hogy Krupa András gyűjteményének azon szövegei, amelyek kétségtelenül szlovák eredetűek, Dobšinský hatása sokkal kifejezőbb. Főként a következő öt meséről van szó:

O kráľovnej, čo diovča vidurila slúžiť (2) – Pamodaj šťastia, lavička (Dobšinský III, 267–276)
O Martin Klingáčovi (3) – Zlatá priadka (Dobšinský I, 399–405)
Chudobní človek, čo mal sina kňaza (4) – Mataj (Dobšinský II, 359–370)
Červenkráľ (7) – Červenkráľ a Žltovláska (Dobšinský II, 317–324)
O hlúpej diovki (10) – Múdry Maťko a blázni (Dobšinský III, 445–449)

„Zsofka nénivel“ – Dobšinský meséinek közvetítő szerepét illetően – nagyon körültekintően kell bánnunk. Néha úgy tűnhet, hogy átvételről van szó, de figyelembe kell vennünk a „konzerválódott” szájhagyomány lehetőségét is, egy régebbi, eredeti tradíció „konzerválódását” egy nyelvszigeten, Szlovákia területén kívül. Példa az egyenes átvételre Martin Klingáč meséje. A mesét „Zsofka néni” az édesanyjától örökölte, az édesanya, vagy a nagyanya pedig olvasat alapján hallhatta, vagy – nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy – felolvasás közben hallotta. Békéscsabán is kiadták Dobšinský műveit, elterjedésükhöz pedig elegendő volt, ha a faluban két-három ember olvasta.42 Nem mechanikus átvételről volt szó. Éppen ezt igazolja Martin Klingáč meséje.43
A konkrét szüzsé egyenes vagy közvetett közvetítésének utalásaival még nem zárulhat a jubileumi értekezésünk. Számításba kell vennünk a népköltészeti poétika területét is. Ki merem jelenteni, hogy Dobšinský a szlovák népmesék folklorisztikai specifikumát, sajátos nyelvezetét alkotta meg, illetve nagyban hozzájárult eme sajátosság kialakulásához. A népmeséket díszítette, gondosan ügyelt a felépítésükre, például a hármas fokozatiságra, ügyelt a nyelv gazdagságára, a mesei formulák sokszínűségére. Ez mind elősegítette a szlovák népmesék nyelvi és formai gazdagságát.
Anélkül, hogy Dobšinský tudott volna róla, tulajdonképpen egy olyan népmese-stílust hozott létre, amiből tradíció lett. Azt lehet mondani, hogy törvényesítette a szlovák népmese stílusát, bizonyos kánont alkotott, ami máig irányt mutat a mesélőknek. A szájhagyományt józanul kell értékelnünk. Ma is gyűjtünk népmeséket, amelyekhez az utat Dobšinský munkássága nyitotta meg számunkra, viszont korántsem szabad azt gondolnunk, hogy bármilyen arányban, díszített formában bárhol lejegyezhetjük őket. A hagyományos népmese eltűnőben van, ennél inkább hálával tartozunk Dobšinskýnak. Művével megmentette a mesét, „a legtágabb értelemben vett szlovák olvasóközönség elé tárta”44 és gondoskodott arról, hogy a népmesék az egész szlovák nép meséi legyenek.
Szeretettel és köszönettel gondolunk arra, hogy száz év telt el Pavol Dobšinský halála óta. Az emlékezés viszont nem egyenlő a glorifikálással. Dobšinský ténylegesen egy fogalommá vált, és nincs rá szükség, hogy érdemeit nagyítsuk, hogy olyan értékekkel ruházzuk őt fel, amelyek egyáltalán nem tartoznak hozzá. Most nem a más gyűjtők adalékaira gondolok, hiszen ő ezeket a jegyzeteket előbb átdolgozta, ő adta meg végleges formájukat, és az ő alkotó hozadéka nélkül a mesék nem lennének olyanok, amilyenek. Viszont ha arra a háromkötetes gyűjteményre gondolunk, ami kizárólag Pavol Dobšinský nevével jelenik meg, egy kissé torzulhat a helyzet. Számottevő érdem jár August Horislav Škultétynak is. Hiszen ő működött közre körülbelül a gyűjtemény felénél, amelyet a jegyzetekben úgy idézünk, hogy Škultéty–Dobšinský.45 Azonban ha meg is adjuk Pavol Dobšinskýnak, ami jár neki, még akkor is, ha olykor, néhol kedvünk lenne finoman bele is javítani, vagy modernizálni a nyelvezetét, akkor is egy hatalmas és élő mű maradt utána, ami sokat árulhat el nekünk, és biztosan lesz mondanivalója a következő generációk számára is.

(Baranyovics Borisz ford.)

Slovenská ľudová próza v minulosti a v súčasnosti
(Zhrnutie)

Autorka sa v prvej časti štúdie (Folklórna próza na Slovensku v druhej tretine 19. storočia pod zorným uhlom diela bratov Grimmovcov) zaoberá stavom a vývojom názorov na zbieranie a zapisovanie ľudovej prózy a jej následné publikovanie v druhej polovici 19. storočia. Študovaním literatúry v Európe, najmä však Jakoba a Wilhelma Grimma a slovenských bádateľov ako bol Pavol Jozef Šafárik, zapisovatelia ľudových rozprávok prezentovaných v Codexe diversorum auctorum a vydavateľa prvej zbierky slovenských ľudových rozprávok. Zjednodušene možno povedať, že najmä Samuel Reuss silou svojej osobnosti riadil zberateľskú činnosť na Slovensku. Autorka odmieta jednostranný pohľad, platiaci najmä pre iné krajiny, že „grimmovské myšlienky“ na Slovensku zdomácnili. Ak báda čiastkový vplyv, tak len v sprostredkovanom zmysle, pričom hlavnú úlohu mohol zohrať Pavol Jozef Šafárik alebo Karol Jaroslav Erben.
V druhej časti štúdie (Rozprávky Pavla Dobšinského v dobovom kontexte a ich živý odkaz) sa venuje rozprávkam Pavla Dobšinského, jeho podielu na zbieraní, zapisovaní a vydávaní folklórnej prózy na Slovensku. Sleduje jeho názory na objektívny rozprávkový útvar. U Dobšinského však badať spätné pôsobenie v ľudovom prostredí, čo zanecháva živý odkaz. V neskoršom období, v rokoch 1928 – 1944 sa tento odkaz prejavil v tzv. „wollmanovskej akcii“, v zozbieraných ľudových rozprávkach z rôznych častí Slovenska. Tento vplyv možno vidieť aj v reprodukovaných a tlačou vydaných rozprávkach bilingvistickej „ňaničky Žofky“, pôsobiacej v prostredí slovenskej enklávy v Békešskej Čabe. Dobšinský vytvoril určité špecifikum slovenských rozprávok, určitý kánon, ktorým sa mnohí rozprávkari riadia až do dnešných dní.

Die slowakische Volksprosa in der Vergangenheit und heute
(Zusammenfassung)

Die Autorin untersucht im ersten Abschnitt der Studie (Die slowakische Volksprosa im 2. Viertel des 19. Jahrhunderts) den zeitgenössischen Stand, bzw. die Positionswechsel der Meinungslage über das Sammeln von Volksprosa sowie deren Veröffentlichung in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Sie richtet dabei ihr Augenmerk auf das breitere literarische Kontext Europas, untersucht aber vor allem die Tätigkeit von Jakob und Wilhelm Grimm, sowie den Nachlass der slowakischen Sammler, wie etwa von Pavel Jozef Šafárik oder der Sammler jenes Konvolutes, welches im Bande Codex diversorum auctorum veröffentlicht worden ist. Etwas verallgemeinernd lässt es sich sagen, dass die rege Sammeltätigkeit auf slowakischen Gebieten vor allem dem Einsatz von Samuel Reuss zu verdanken ist. Die Autorin spricht sich darüber hinaus klar gegen die einseitige Sichtweise aus, derzufolge sich das Gedankengut der Gebrüder Grimm in der Slowakei einfach adaptiert habe. Selbst wenn man bestimmte partielle Einflüsse feststellen kann, sind diese nur vermittelt, wobei in dieser Hinsicht vor allem Pavel Jozef Šafárik und Karel Jaroslav Erben eine zentrale Bedeutung beimessen kann.
Im zweiten Teil ihres Aufsatzes (Die Märchen Pavol Dobšinskýs im zeitgenössischen Kontext und ihr lebendiges Vermächtnis) widmet sich die Autorin der Sammeltätigkeit von Pavol Dobšinský – sie untersucht dessen Rolle und Verdienste bei der Aufzeichnung und Veröffentlichung slowakischer Volksprosa. Im Aufsatz wird Dobšinskýs Stellungsnahme zu der sich neu herausbildenden Genre erörtert. Dobšinskýs Tätigkeit hatte dabei in den späteren Zeiten eine lebendige Resonanz im Umfeld der Volkskultur. In der Zeitspanne zwischen 1928 und 1944 hat sich diese Erbe u. a. auch in der berühmten Sammelaktion von Frank Wollman niederschlagen, der zahlreiche Märchen aus den Regionen der Slowakei erstmalig aufgezeichnet hatte. Dobšinskýs Vermächtnis kann man auch in den mündlich reproduzierten (und mittlerweile auch in der Lokalpresse publizierten) Fabeln der bilingualen Erzählerin „Žofka Nanička“ beobachten, einer Fabulantin, die in einem überwiegend slowakischsprachichen Umfeld in Südungarn (Békéscsaba) lebt. Dobšinský hat hinsichtlich der Märchenkultur einen spezifischen Kanon erzeugt, und bildet für die meisten Erzähler bis heute einen festen Maßstab.

(Übersetzt von Máté Csanda)