Tóth, Ágnes: Rückkehrer nach Ungarn 1946–1950. Erlebnisberichte ungarndeutscher Vertriebener

Übersetzt von Andreas Schmidt-Schweizer München: Oldenburg 2012, 389 p. /Schriften des Bundesinstituts für Kultur und Geschichte der Deutschen im östlichen Europa 63.; Schriften des europäischen Netzwerks Erinnerung und Solidarität 4./ ISBN 978-3-486-71206-3

A magyarországi németek háború utáni kitelepítését követően e kitelepítettek egy része már néhány év után titokban és illegális úton visszatért hazájába. Becslések szerint e „hazatértek“ száma 8.000–10.000 között mozoghatott, tehát a kitelepítettek 5–6 százalékáról van szó, amely nemcsak meglepően magas szám, hanem a kutatásban eddig viszonylag ismeretlen tény (19–20.), eltekintve Theodor Schieder első, 1956-ban megjelent rövid bemutatásától a vonatkozó publikációkban eddig alig említett jelenség. Ennek az igen érdekes témának az átfogó bemutatására vállakozott Tóth Ágnes. Feldolgozása egyik legfontosabb bázisát az érintettekkel 2005–2006-os években készített interjúanyagból származó oral history képzi.
A könyv impozáns „bevezetője“ (11–67.) a téma politikatörténeti hátterének, egy kimeritően nagy forrásanyagnak az átfogó bemutatása, amelyet precízen, világosan és az összefüggéseket feltárva mutat be a szerző s benne kijelöli azt a kormány és más hatóságok, a helyi szervek által megszabott szűk mozgásteret, amelyen belül a visszatelepültek mozoghattak.
A második rész (70–172.) az értintettek, a hazatért svábok helyzetének bemutatása és elemzése. Az összesen 54 személy visszaemlékezése, akik annak idején leglább 5–6 évesként éltek meg az eseményeket, nem kis szám, ha meggondoljuk, milyen különlegesen „halmozott“ migrációs életutat tudnak ők maguk mögött. Az 54 megkérdezettből 46-an adtak értékelhető, azaz az elemzés kritériumainak megfelelő válaszokat (az interjúkérdéssorhoz lásd a 379–383., a metodikai kérdésekhez 69–77. és a bevezetőt).
A levéltári és a részben demográfiai kutatásból származó eredményeket (utóbbinál értsd az 1941-és és 1959-es népszámlálást) a személyes eseményekkel való korrelációban mutatja be a szerző, azaz személyes adatok bevonásával világítja meg az egyéni identitásérzet és ennek „átgondolását“ (93.), ahogy a megkérdezettek a vallás, a (kevertetnikumú) házasság, a (többgenerációs) nagycsalád és még sok más az emberéletet meghatározó tényező jelentőségéről, értékéről és az ezekkel összefüggő cselekvési opciókról megnyilvánultak .
A harmadik, legnagyobb fejezetét a könyvnek (173–378.) az interjúkból nyert elbeszélt anyag edícíója képezi. A teljes korpuszból 19 került teljes egészében közlésre.
Már a szöveg felületes áttekintése is elárulja, hogy a könyv számos értékes kérdésfelvetéssel szolgál néprajzi-kultúrantropológiai illetve etnológiai szempontból. Például, hogy hogyan tartanak meg az emberek bizonyos mindennapi magatartásmintákat különleges élethelyzetekben illetve hogyan reagálnak élet és halál eseményeire, milyen kulturális mintákra, értékekre támaszkodnak, melyekhez ragaszkodnak még e kényszerhelyzetben is? Miben nyilvánulnak meg egyes (bizonyos avagy éppen alig meghatározható) etnikai sajátosságok; az emberek mikor, milyen helyzetben, milyen körülmények között artikulálják, hangsúlyozzák ill. aktualizálják ezeket? Maga a szerző többször aláhúzza, hogy a (nemegyszer több meghíusult kísérlet után megvalósult) hazatérést nem (csupán) a hazátlanság érzése vagy új hazában az anyagi és más életszükségletek hiányosságai motiválták, hanem a kitelepítettek visszaszökése sokszor az óhazához, a faluhoz való igazi kötődésből fakadt. Ugyanakkor az elemzések rávilágítanak az érintettek kiszolgáltatottság-érzetére is, amely főként 1950-ig fönnálló jogfosztottságra vezethető vissza.
Összegezve elmondhatjuk, hogy az alcím túl szerénynek bizonyul. A kutatási eredmények messze nem csupán az események, a körülmények valamint a hazatérés feltételeire korlátozódnak – bár természetesen már ennek a feltárása sem lenne kevés –, hanem átfogóan informálnak mindezek politkai és társadalmi hátteréről is, beleértve a kitelepítés törvényi-jogi összefüggéseit is. Így például ismét kirajzolódik: a kitelepítés nem etnikai alapon, hanem a vagyon és tulajdon szem előtt tartásával zajlott, azaz az etnikai hovatartozás nem volt döntő kritérium. Tehát például olyanokat is kiutasítottak, akik 1941-ben magukat nem vallották németnek illetve nem voltak tagjai a „Volksbund“-nak, viszont kisajátításra kiszemelt ingatlannal, vagyonnal bírtak. Másrészt olyan „svábok“, akiknek a szaktudására, munkaerejére adott esetben szükség volt, nem kerültek a kitelepítési listára, amíg megint más eredetileg nem kitelepítendő németek például felkerültek transzportvagonokba, ha szomszédaikkal, hozzátartozóikkal vagy szeretteikkel akartak együttmaradni. Egyszóval a könyv példásan bemutaja, hogy milyen egyedülálló ismeretanyag birtokába juthatunk az élménygeneráció – helyes – megszólaltatása útján.
Jelen kötet, ezt bizonyosan állíthatjuk, a dunai svábok történeti és identitáskutatásának egy újabb mérföldköve. És szerencsésnak mondható abban is, hogy a német nyelvű fordítás (Andreas Schmidt-Schweizer kitűnő munkája) a magyar nyelvű kötet világos, ugyanakkor olvasmányos stílusát maradéktalanul és hibátlanul átmentette a német nyelvbe, hogy ez az anyag így a magyar nyelvet nem bíró tudományos, illetve érdeklődő olvasóközönség rendelkezésére állhasson.