csütörtök, július 29, 2021

A szokáskutatás lehetősége az európai etnológia keretében és azon túl

Reménytelenül zakatol bennem a Gondolat furcsa játéka – két láncszemmel, három láncszemmel, legfeljebb öt láncszemmel, hogy kaphatnék kapcsolatot, összefüggést az élet elém kerülő apró-cseprő dolgai közt – hogy akasszam össze egyik jelenséget a másikkal – a viszonylagost, az elmúlót hogy hozzam vonatkozásba a nem viszonylagossal és maradóval – a részt hogy kössem össze az egésszel?

(Karinthy Frigyes: Láncszemek, 1929)

 

A folklorisztika tudománya a diszciplínák történetében legfeljebb fiatalkorúnak számíthat a filozófiához, történettudományhoz képeset. Ezen belül a szokáskutatás – legalábbis mindaz, amit szakterminussal így is neveznek – még alig van túl a serdülőkoron. Itt csupán utalunk az ismert európai horizontú és az egyes nyelvterületekre, országokra vonatkozó áttekintésekre. (Dundes 1999; Liszka 2006; Lutz 1982; Niederer 1980) Nagy vonásokban megállapítható, hogy a szöveg-folklorisztika mintegy az irodalomtudományból/irodalomelméletből, valamint a mitológiai kutatásokból táplálkozva kezdett önállóvá válni a 19. század végére. Nem egy országban a folklorisztika mint diszciplína máig megőrizte önállóságát még azokban az esetekben is, amikor oktatására és tárgyalására mintegy az irodalomtudomány sajátos válfajaként kerül sor.1 A folklorisztika nálunk – illetve a korábbi német tudományosságban kialakult mintákat követő országokban – magába foglalta a szokások vizsgálatát is. A kutatási területek tagolódásának története, a terminológiák egymástól eltérő, egymást átfedő vagy egymással azonos variánsainak áttekintése a szokásvizsgálatok számára világossá tehetné az illetékesség körét. (Verebélyi 1985) Az évtizedekkel korábban a néprajztudomány egészét illetően sokat emlegetett Theoriefeindlichkeit a szokáskutatásra is sokáig érvényes volt. Annak a meghatározására elméleti igénnyel, hogy mi a népszokás, csupán néhány lexikonban került sor: szükségképpen röviden, apodiktikusan, érvelés és bizonyítás nélkül. Az a kutatási hagyomány, amely elsősorban az élet fordulóihoz, valamint a kalendáris időpontokhoz kapcsolódó népszokásokat – ritkábban a népi színjátszást – tekintette népszokásnak, a magyarországi kutatásokban rendületlenül tartja magát. Ám az is tény, hogy Emily Lyne skót kutató kezdeményezésére a SIEF2 Ritual Year elnevezésű, nemzetközi kutatókból 2004-ben megalakult munkacsoportja 2005 óta évenkénti rendszerességgel tart konferenciákat az év ünnepeiről, alkalmanként más-más színhelyen, és ily módon más-más tudományos közegben. (Mifsud-Chircop 2006)3 A kiadványokból megállapítható, milyen érdekes, olykor furcsa és meghökkentő az avítt és a korszerű hangvételű tanulmányok együttese. A legkülönbözőbb intézményekből jövő, alkalmanként erősen változó tudós szerzők ebben a keretben azonban nem igazán reprezentálnak összefüggő, valódi kutatási iskolákat, tendenciákat – legfeljebb saját, személyes tájékozódásuknak az irányait. A már 1988-ban megalakult EURETHNO munkacsoport is nemzetközi összetételű, szintén évenként tart tanácskozásokat, ám a témák nem feltétlenül az év szokásaihoz vagy ünnepeihez igazodnak. (Fournier 2008).4 1989-ben Castelgandolfóban alakult meg az European Association of Social Anthropologist, az EASA, amely e tudományszak kutatásának helyzetéről kíván tájékozódni, kétévente megrendezésre kerülő konferenciáin.5 Vannak hírek arról, hogy e szervezet keretében spanyol indítványra Anthropology in Europe címen kutatás kezdett szerveződni 2008-ban, ám hozzánk további hírek nem jutottak el (Segalen–Barrera-Gonzáles 2008).6 Ezt a néhány adatot azért idézzük, hogy érzékeltessük, milyen erőteljes az igény az elmúlt húsz évben a tudományszak önmeghatározására, az európaiság meghatározására. Egyfelől érzékelhető az elméleti igényességre való törekvés, másfelől hiányzik egy elfogadott módszertan. (Bendix–Eggeling 2004; Chiva–Jeggle 1987; Hann–Sárkány–Skalnik 2005; Kramer 1992; Segalen 2001) Az antropológia, etnológia, néprajz illetékességi köreit és kérdésfelvetéseit illető viták középpontjában a kultúrafelfogások, az időkeretek, a gazdasági-társadalmi meghatározottságok és mindezek kölcsönhatásai állnak, ami természetesen a problémafelvetéseket is meghatározza. Ebben a keretben válnak ugyancsak meg-megújulóan kérdésessé a folklorisztika művelésének lehetőségei. A folklórművészetek – néptánc, népzene – mellett a szövegfolklór hagyományos és mai formáinak a kutatása még nem adta fel állásait.7 Azt mindennap tapasztalhatjuk, hogy a folklór él, csak a folklorisztikát illetően hangzott el már 1998-ban, hogy krízisben van. (Kirschenblatt–Gimblett 1998) A vélemények nem ennyire egyértelműek: az 1962-ben Antwerpenben megalakult The Society for Folk Narrativ Research ebben az évben is megtartja szokásos konferenciáját, a 16-ikat – a részvétel méretei – 250 jelentkező – is bizonyítják, hogy van még téma és előadó.8
Szokáselméleti kérdésfelvetéssel azonban önállóan nemigen találkozhatunk az antropológiai/etnológiai/néprajzi szakirodalomban. Némileg sommásan kijelenthető, hogy ahol és amennyiben a népszokáskutatás önmagát a korábbi folytatásaként tételezi fel, ott nincs szokáselmélet. Ahol a paradigmaváltás megtörtént, ott az többnyire az elméletkeresés és elméletalkotás jegyében történt. Megállapításaim a folklorisztika/néprajz mint diszciplína egészére és nemcsak a szokáskutatásra vonatkozik. A paradigmaváltás Németországban például a falkensteini fordulat jegyében mintegy a korábbi, már akkor sem elméletmentes felfogással szembeni szakításként valósult meg. (Brückner 1971) Az egyetemi tanszékek el is kezdték az átkeresztelkedést. (Korff 2005) A néprajz és európai etnológia (Volkskunde und europäische Ethnologie) megnevezés még a hagyományos, leíró jellegű megközelítések és az újabb elméleti elgondolások összekapcsolását tükrözi, az európai etnológia pedig az általános összefüggések, az elméletek iránti igényt. Mindeközben a népzene vagy a népmese kutatásának a keretévé az erre szakosodott intézmények váltak. Emlékeztetőül idézzük a néprajz tudományszak különböző nyelvű megnevezéseit a 20. század első feléből (Shippers 1991, 149):

Volkskunde német nyelvterületen
Folklivsforskning/Folkemindevidenskab skandináv országokban
Demológia Olaszország
Laographia Görögország
Etnografija U.R.S.S.
Ludoznawstwo Lengyelország
Národopis vagy Lidopis Csehszlovákia
Néprajz Magyarország

Arts et traditions populaires/Folklore Franciaország
Ethnology/Folk-Lore/Folk Live Studies Egyesült Királyság
Artes y Costumbres Populares/Etnologia Spanyolország

A népi jelző a terminusokból mára kikopott. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a folklorisztika némely területét illetően egyszerűen nem lehetett a réginél jobb kifejezést találni: Volksmusik és Volkstanz. A folklór terminus használatának a története sem kevésbé tanulságos: Amerikában még folyóirat címe is őrzi a kifejezést,9 Franciaországban Arnold Van Gennep után egyedül a nemrég elhunyt Calude Gaignebet nevezte magát folkloristának. A népszokás mint kifejezés használata a fentiekhez hasonló módón megkopott, eltűnt, behelyettesítődött. A néprajz/folklorisztika terminus változatos értelmezésére: (Ben-Amos 1972). Európa-szerte a 20. század második felétől jól láthatóan a múlt, a történeti múlt értelmezésében bekövetkezett változások voltak hatással. A különféle meghatározó történésziskolák és -szemléletek valamennyi változatának a részletes bemutatása itt nélkülözhető, mivel számos ilyen áttekintés olvasható. A mentalitástörténet, új történetírás, mikrotörténelem stb. hatása nagyon sok helyen csupán a címszavak átvételében mutatkozott meg, nem pedig az eredeti, adaptálni szándékozott elméleti elgondolások és módszerek valódi felhasználásában. A szokáskutatás ugyan korábban is támaszkodott történeti adatokra, ami azonban az ősiség/régiség bizonyítását szolgálta. A népszokásokat illető történeti adatok dokumentumértéke finoman fogalmazva is kérdésessé vált azokban az esetekben, amelyeknél az adatok nem épültek be széles körű társadalomtörténetbe. Ahol a történettudomány az eseménytörténetről más irányokba tért, ott a népszokás történetisége átkerült a történelemről szóló diskurzusokba. (Dülmen 1990a; Dülmen 1990b) A történelem, a múlt – nevezzük itt egyszerűen így – korábbinál differenciáltabb felfogása a néprajzi érdeklődésnek a jelen felé való fordulását is magával hozta. Ez azonban nem az un. jelenkutatást vagy változásvizsgálatokat jelenti egyszerűen, hanem a néprajzi tények környezetét alkotó, magukat e tényeket létrehozó összefüggések rendszereinek az újragondolását, feltárását, meghatározását és kontextualizálását is. (Beyer–Hiimäe 2001; Gerndt 1988; Gerndt 1997; Gerndt 2002; Göttsch–Lehmann 2001) A kezdetek óta nemcsak magának a szaknak a ki- és felépítése zajlott, hanem a vizsgálat tárgyának a körülhatárolása is, ami egyben a szociokulturális környezettől való eltávolítását, sőt elszakítását is jelentette. A második világháború után, az egykori szocialista országokban a csak tiszta forrásból bartóki kijelentés félreértelmezése alapján a néprajzi tények figyelembe vett összessége entitásként feltételeződött. Ennek a lebontása nagyon különböző módón ment végbe Európában. Az ún. Bausinger-iskola immár több generáción keresztül valóban a diszciplína dekonstrukcióját eredményezte. (Zimmermann 2005; Jeggle 1988) Másutt ez a folyamat el se kezdődött, vagy csak részterületeket érintett. Ez azt is jelenthette, hogy ezek közül egyesek akár ki is válhattak az egykori kérdéskörből. Figyelembe vehetjük azt is, hogy több tudományszak is hatott az említett átalakulási folyamatokra. A szokáskutatást illetően kiemeljük a szociológiát, valamint a különféle neveken emlegetett szimbolikus, kulturális, politikai stb. antropológiákat. (A történettudományok ún. antropologizálódását itt csak jelezzük: Burke 2005, 17–22)
„…A tudományok felosztásának, úgymond, a dolgok szemléletéből, nem pedig nevek és legkevésbé már eredetökben is bizonytalan jelentésű s ehhez képest folyton ingadozó értelmezésű nevek meghatározásából kell kiindulnia.” (Katona 1978, 23)
A szociológia az indulásától kezdve a jelen társadalmának a felmérésére és értelmezésére irányult. A jelen folyamatként a mindennapokban realizálódik, amelynek a bemutatása az általánosítható vonások feltárásáig is eljut, de keretet biztosít a csoportspecifikus jellemzők megállapításához is. A mindennapok vizsgálata konceptuális rokonságot, sőt analógiát hozott létre az ún. új történettudományok, az „újrarajzolt néprajz” és a szociológia között. (Természetesen a szokáskutatás alkalmazkodhatott is mindehhez.) Józanabb körökben, európai viszonylatban is vitákat gerjesztett az angolszász antropológia térhódítása. (Bromberger 1987; Piette 2010; Schindler 2002, 276–294; Stoklund 1972) Kezdetekben az antropológia kis létszámú, áttekinthető emberi közösségeknek mint egész rendszernek a működési logikáját igyekezett feltárni. A későbbiekben a tagolt és bonyolult szerkezetű társadalmaknál, annak részterületein belül végzett vizsgálatok tártak fel olyan logikákat, amelyek az általánosítás különböző szintjeit érhették el. (Clifford–Marcus 1986) Nem könnyű különösen a 20. század elejének szakirodalmát forgatva annak a megállapítása, hogy az angolul antropológiának, másutt etnológiának nevezett tudományszakok egyáltalán eltérnek-e egymástól, vagy csak fordítási problémáról van szó.10 Az etnológia fogalmáról és tárgyköréről nagyjából ugyanazt mondhatjuk el, mint az említett európai antropológiáról. Katona Lajos számára már a 19. század végén nyilvánvaló volt, hogy a néprajz nemcsak leíró tudomány, hanem éppen hogy lehetővé teszi a világ észlelése társadalmi módozatainak akár heurisztikus jellegű bemutatását is. Az etnológia körüli controversiákat illetően – amelyek már a 19. század végén, a 20 sz. elején is megmutatkoztak – így nyilatkozik:

A csomó feloldására irányult törekvésünknek csak egy kísérlet ígér sikert. Ez abban áll, hogy az ismeret tárgyainak és a szemlélet módjainak egymáshoz viszonyításából egyfelől s másrészt a tudomány általános fogalmának jegyeiből kiindulva jelöljük meg a tudományok rendszerében az etnológia helyét, ha ilyenhez az ép említett alapon joga van. Minden tanegésszel szemben, a mely tudomány számba kíván vétetni, a következő kérések merülnek fel e követelés jogosultságának megítélésénél: van e vagy saját külön, vagy legalább sajátlagos szempontból tekintett, habár talán más tudományszakokkal részben közös tárgya: van-e ezen tárgynak megfelelő módszere: továbbá az ezen módszer útján szerzett s egymással szorosan összefüggő ismeretek oly rendszerét foglalja-e magában, a mely szervesen illeszkedik a többi tudományoknak egy felsőbb egészben találkozó egyetemébe? Minthogy pedig minden ismeret gyakorlati becsének a benne rejlő erőlelátás a mértéke, a legtöbb tudománynál a fönti lényeges kellékek esetleges függelékeképen még az is tekintetbe jő, vajjon a keretéhez tartozó ismeretek rendszerében megvan-e az elméleti tudás gyakorlati értékesítésének amaz alapfeltétele, s ebben a belőle levonható cselekvésszabályozó elvek czélravezető alkalmazásának kezessége?
(Katona 1978, 23)

Kommentár nem szükségeltetik.
Az etnológiának ez a fajta értelmezése feledésbe merült a hazai néprajzi/folklorisztikai gondolkodásban. Újbóli használatba vételére nem hagyománytiszteletből, hanem itt nem részletezhető indokokból kiindulva akkor került sor, amikor az európai etnológia megnevezés a nemzetközi szintéren újra divatba jött. Egyébként nem kellett sem kitalálni, sem felfedezni: az 1928-ban Prágában megalakított CIAP La commission Internationale d’Art et Tradition Populaire folytatásaként 1964-ben létrejött SIEF La Société International d’ethnologie et de Folklore nemcsak nevükben, hanem szándékaikban is egy nemzetközi, európai etnológia művelését tartották fontosnak.11 Érdekességként megemlíthetjük, hogy vannak olyan nézetek, amelyek szerint a hatvanas–hetvenes években a folkloristák voltak a SIEF-ben hangadóak, a létrehozott munkabizottságok között szokáskutatással foglalkozó, fent már említett bizottság nagyon későn alakult meg. A SIEF-hez kötődő, 1967-ben alapított Europaea Ethnologia folyóirat különféle korszakaiban különféle hangsúlyokkal ugyan több elméleti esszét, számos esettanulmányt közölt, az európaiság mégsem tűnt ki sem a tanulmányozott jelenségek meghatározó vonásaként, sem módszerként. Kevésbé ismert a Marianne Mesnil brüsszeli professzor asszony által 1995-ben alapított Europaea12 folyóirat, amely leginkább a nyugat-európai kutatók Délkelet-Európa és a mediterrán térség iránti érdeklődését mutatja, és kevésbé törekedik valamilyen körvonalazható, az „európaisághoz” kötethető tematika vagy módszer kimunkálására.13 A bukaresti Muzeul Țăranului Român által 1996-tól publikált MARATOR című folyóirat pedig az európai antropológiák befogadásáról tanúskodik. Hivatkozásainkkal azt kívánjuk érzékeltetni, hogy mennyire megnövekedett az érdeklődés az Európa téma iránt. Ennek első jelei mutatkoztak már akkor, amikor amerikai kutatók jelentek meg nálunk (Sozan 1977; Huseby–Darvas 2006) és másutt is, majd európaiak mentek el kutatni más európai országokba. (Cuisenier 2000) Az európai etnológia mint önálló tudomány az eléggé elhúzódó vajúdás ellenére sem jött még a világra.14 1999-ben az európai néprajz áttekintését még néhány jelentősebb tematikai-módszertani csomópont köré rendezve lehetett valamelyest áttekinteni: európai etnológia, nemzeti etnológiák, amerikai antropológiák, etnológia otthon, európai néprajz az elméletek kereszttüzében. (Schippers 1991, 146–152)
Az hamar világossá vált, hogy a nemzeti, illetve regionális etnológiáknak az összessége még nem volt képes új és önálló diszciplínává válni. A különböző áttételeken keresztül ismertté vált angolszász (amerikai) antropológia recepciója Szentpétervártól Madridig eltérő időpontokban és mértékben ment végbe a kutatói műhelyekben. (Baiburĭn–Kelly-Vakhtin 2012; Mihăilescu–Illiev–Naumovic 2008; Hahn–Sárkány–Skalnik 2005) A kutatások tárgya ma még sokkal vegyesebb, mint valaha. Gondoljunk csak arra, hogy a hatvanas–hetvenes évek Kelet-Európájában oly sok vitát kiváltott nép, népi kultúra megnevezés teljesen eltűnt nemcsak a terminológiából, hanem az európaisták fogalomtárából is. Másrészt a hagyományos néprajzi/folklorista gondolkodás – divatos szóhasználattal: diskurzus – igazán avítt tárgyai is megmaradhatnak az európai etnológia égisze alatt. A Ritual Year tematika igazán nem tűnik frappánsnak. Az 1988-ban alapított EURETHNO évenkénti konferenciái is inkább az etnológiák Európában címszó alatt összegezhetőek. Az azonban e munkacsoportok konferenciakötetei alapján is megállapítható, hogy akár régies, akár aktuális elnevezésű a tárgyalt tematika, egyaránt hozzájárulnak – éppen a szokásokat illetően – egy a nemzetközi összehasonlítást lehetővé tevő kutatás megalapozásához. Ki tudja, hogy a tudományszak történetében immár hányadszor?
Nem csupán e munkacsoportokat, hanem az egyes országokban jelenleg művelt néprajzot/folklorisztikát/szokáskutatást is az jellemzi, hogy ami a módszereket és szemléleteket illeti, azok a regionális etnológiák örökségének és a befogadott antropológiák, valamint a társadalomtudományok valamelyikének vegyülékéből áll össze áttekinthetetlen változatokban.15 Ha egyáltalán lehetséges néhány jellemző vonást kimutatni, akkor a következőket láthatjuk: olyan országokban, ahol a saját népi kultúra feltárása folyamatosan zajlott máig, ott igen szerencsésen sikerült kortárs elméletek adaptálása akár hagyományos témákat illetően is. Ilyenek például a skandináv országok.16 Másutt, ahol a néprajznak csak egyik vagy másik területén folytak számottevő kutatások, azokon a helyeken az angolszász kulturális antropológia egyik vagy másik európai változatának a befogadására törekednek: Bulgáriától Spanyolországig lehet a példákat felsorakoztatni. Angliában a vidék, a falu megismerése csak megindult az elmúlt évtizedekben. A kultúrák szimbolikus rendszerként való értelmezései többféle forrásból táplálkozhatnak, például az angol szimbolikus antropológiából (Douglas 2003) vagy a francia szociológiából. (Bourdieu 2009)
Bármerről induljunk is el, az illetékességi körök határainak a tágításával, újra meg újra való megrajzolásával találkozunk. A néprajz egykori nagy területei – folklór, anyagi kultúra, társadalom – már egyáltalán nem válnak el egymástól élesen. Sőt! 1996 óta Londonban jelenik meg a Journal of Material Culture című folyóirat évente négy számmal,17 amelynek tanulmányai mindig egy kiválasztott tárgy vagy a filozófiai értelemben vett tárgyként kezelt jelenség társadalmi használatával foglalkoznak. Érdekes, hogy az európai néprajzi szakirodalomban a rethinking és reinventing fogalmak és elméleti elemzések sokkal kevésbé fordulnak elő, mint az angloamerikai antropológiában. Leach nevezetes könyve óta (Leach 1966), számtalan meggondolásra késztető, hasonló problémalátó tanulmány jelent meg. (Banks 1999; Kratzmann 2004, 29–42; Löfgren 1989; Löfrgen 1990; Löfrgen 2001, 3–13; Sperber 1985; Hobsbawm–Ranger 1983; Hobsbawm 1987, 127–198; Koselleck 2006; Köstlin 1995; Schindler 2002) Magának Leachnek Lévi Straussról írt könyve is példa arra, hogy hogyan kell és lehet egy korábbi tudományos iskola téziseivel és alkalmazásainak lehetőségeivel szembenézni. (Leach 1989) Hasonló vita- és kritikai készséggel idehaza nem találkozunk. A tudományszak paradigmaváltásának szükségessége váltott ki némi vitát a nyolcvanas években nálunk. Ami már akkor is időszerű volt, ma még inkább az. (Niedermüller 1989; Niedermüller 1990; Hofer 2009; Hofer–Niedermüller 1988) Szokatlannak tűnő tematikák bevonása a tárgykörbe, kikeresztelkedések, divatosnak hit elméletek, másutt már réges-régen kipróbált, elhagyott módszerek kölcsönzése nem járulnak hozzá a paradigmaváltáshoz. Sem a szokáskutatásban sem más területeken. Az antropológia/etnológia valamelyik ágának felvállalása nem tudományos viták kereszttüzében érlelődött meg, hanem sokkal inkább egyének vagy kisebb kutatói csoportok elhatározásának az eredménye. A mai létező tudományos irányzatok kritikai számbavétele egyelőre hiánycikk. (Cseri–Kósa–T. Bereczky 2000)18
A szokáskutatás, mint a folklorisztika egyik területe, furcsa helyzetbe került. Míg a népzene és néptánc kutatása és egyetemi szintű oktatása önállóvá válva megvalósult, addig a népköltészet és a szokás kutatása, illetve oktatása nemcsak új megvilágításba, hanem a korábbiakéhoz képest háttérbe került.19 A szokások esetében a társadalmi tevékenységeknek olyan mezőjéről van szó, amely önmagában központi eleme lehet művelődéstörténeti vagy újabb fogalommal élve a kultúratudományoknak is. (Gerndt 2002) Paradicsomi helyzet az, hogy a kelet-európai országokban – nálunk is – még karnyújtásnyira van a hagyományos paraszti életvilág. Ennek az életvilágnak a dokumentációja mintegy kétszáz évre visszamenően olyan mennyisségben és összetételben (szöveg, hang, kép) van felhalmozva, mint kevés helyen Európában. A hétköznapi és ünnepi szokásesemények szintagmatikus és paradigmatikus tengelyek mentén való elhelyezésének segítségével a gondolkodás és cselekvéslogika olyan állapotát vagy állapotait lehet megismerni, mint amilyeneket a régebbi és gazdagabb források alapján például történészek tártak fel. A feudalizmusra mint társadalmi formára az említett tájakon igazán jellemző a longue durée, ami esetünkbe azt jelenti, hogy a tegnapi, tegnapelőtti paraszti gondolkodás – amelyet még felismerhetünk a mai formák mögött, nem megőrizte, hanem újra és újra létrehozta a világ megismerésének, a körülmények kezelésének azokat a módozatait, amelyek történetileg más társadalmi feltételek között évszázadokkal korábban eltűntek. A szokáskutatás leíró jellegű közlései csakúgy, mint az ugyanarról a tárgyról/témáról rendelkezésre álló, a múlt században vagy a 19. századan rögzített adatok: azaz mint empirikus módon tudomásul vett tények kezelhetők. Ezeket a tényeket többszörösen is megkonstruált kontextusok metszéspontjába állítva lehet valójában értelmezni.
A mindennapiságot középpontba helyező filozófiai, szociológiai elméletekhez és kutatásokhoz kapcsolódva lehetséges és hasznos a szokás fogalmának a meghatározása a már meglevők figyelembe vételével. Sem a történeti, sem a társadalmi beágyazottságot nem veszítjük el akkor, ha általános kategóriákat használunk, hanem éppen ellenkezőleg, az értelmezés horizontját tágítjuk ezzel. Mi a szokást elsősorban cselekvésnek tekintjük, amely a cselekményesség bonyolultságától függően csoportosítja a szokásokat. Az atomok felépítését mutató térbeli modellhez hasonló módón lehetne jól bemutatni azokat a cselekvésmezőket, amelyeket együttesen szokásoknak nevezünk. (Verebélyi 1998)20 Egyes mezők további bontását, illetve egymással való viszonyrendszereik finomabb összefüggéseit természetesen lehetne még a modellbe illeszteni. Ugyanakkor a kortárs szokások vizsgálatánál további változatokat is lehet javasolni. A népi színjátszás helyett a performance-jelenségek lettek részei a mindennapi/ünnepi életnek, illetve a performance-elméletek adnak alkalmat arra, hogy a szokások dramatikus vonásait újra lehessen tárgyalni. (Ujváry 1998)21 Victor Turner nem véletlenül figyelt fel erre a jelenségre már évtizedekkel korábban. (Turner 1989, 2002) A szokások mint cselekvések összetettségének és kapcsolatrendszerének az érzékeltetésére a következő ábrát javaslom.

A kutatás célja a paraszti életvilág különféle területein megnyilvánuló szokás/cselekvés logikájának a feltárása: különféle szempontok, tematikus tömbök felől közelítve. (Kutschera 1980) Talán itt lehetne jelentős témaváltást is véghezvinni: egyelőre a hagyományos témakörök összekapcsolása is nehézkes, kevés a hasznosítható kísérlet. Hangsúlyos vonása a hagyományos életvilágoknak azok térbeli és időbeli létezésének szűkössége és szorossága. Mindez a résztvevők és a közösségen kívül állók viszonyát alapvetően elhatárolja, olyan belső nyilvánosságot hozva létre, amelyben az individuumnak, a magánszférának nincs helye. További jellemző, az, hogy a hétköznapi és ünnepi cselekvések nem határolódnak el élesen egymástól, sőt többféle jelentésréteget is hordozhatnak egyszerre. Ennek a paraszti életvilágnak a középpontjában a testi munka áll: egyszerre mérce, mérték és érték. A munkavégzés képessége szabja meg a korhatárokat, a nemek egymással való viszonyát, a közösségen belüli hierarchiában elfoglalt helyet. A munka ritualizált elemei, a munka eredményének az ünnepekben való megjelenítését – ami a pazarlásban, halmozásban mutatkozik meg – ennek a cselekvési formának a létmeghatározó jelentőségét fejezik ki. A mindennapi munkák jó része nem termelő jellegű, de létfenntartó jelentőségű, hiszen közvetve-közvetlenül az emberi test életszükségleteinek a fenntartására irányulnak. A legapróbb cselekvéskörnek is megvan azután a tárgyi készlete, amely mintegy sűríti az ember, a környezet, a cselekvés viszonyát. Csak egyetlen példával élve: a lábbelik – mezítláb, papucs, bocskor, csizma, cipő – használatuk révén többszörös tükrét is mutatják a testről való gondolkodásnak és a különféle helyzetek reprezentálásáról is: a test eszközként való használatától, megbecsülésétől, az ápolásáig vagy a kendőzés és látszatkeltés szándékáig sok mindent elárulnak. A mindennapiság tipikus helyzeteinek a meghatározottságát és az értelmezés eljárásait egyébként a történettudományok jobban leírták, mint a néprajz. (Ariès–Duby 1986; Benda–Szekeres 2007; Élias 1987). A test használatának a vizsgálatával nemcsak a higiéniai, táplálkozási, öltözködési, sportolási szokások kerülnek olyan megvilágításba, amelynek segítségével a csoport és társadalom közötti viszonyok, beállítódások finomra hangolt megközelítése is lehetséges. (Kapros 1994; Kapros 1995)22 A népszokásokban nemcsak egyszerűen a civilizáció menetének egy-egy szakaszát tudjuk megragadni, hanem a társadalmiság szerveződésének és az individuum önértelmezésének a fokozatait is követhetjük. Az egykor örök emberinek tartott tulajdonságok – az érzékelés, az érzelmek s maguk a szükségletek is – a kultúra/civilizáció folyamán alakultak és képezték le a történelmet a mindennapokban. (Badinter 1999; Corbin–Courtin–Vigarello 2005) Amennyiben a cselekményesség mentén folytatjuk a szokások beosztását, a hagyományos anyagban elkülöníthető egymástól az ünnepi szokások és a népi színjátszás. Ezt a vázat még akkor is érdemes szem előtt tartani, ha közismert, hogy a magyar hagyományban nincs önálló színjáték. Az ünnepiség kifejezésének a lehetőségeit már korábban bemutattam. (Verebélyi 2005, 92–160) A szokások normatív aspektusa átfogja valamennyi cselekvésmezőt. Mint minden közösség, a paraszti/falusi közösség is a rendezettség fenntartásában érdekelt. A cselekvések megszokottsága, az illemszabályok betartása, az erkölcs és a jog dimenziói felé mutatnak az életvilágokon belül rendszereket alkotva. Mindehhez kapcsolódik a vallási mező, amely a hagyományos paraszti életben nyilvánvalóbban jelen volt, mint a napjainkhoz közeledő periódusokban. Mind az életvitelt mind a társadalmi intézményeket meghatározta. A népszokások megközelítésénél azzal a jól ismert módszertani különbséggel kell számolni, hogy a néprajz a vizsgálódásainál az egyedi megismétlődéseiben/variánsaiban a tipikus általánosításként felfogott jegyeit igyekezett kiemelni, a történettudomány pedig fordítva járt el. Akár történeti, recens vagy aktuális szokásokat vizsgálunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül magának a vizsgálati tárgynak, azaz cselekvésfajtának a történetiségét. Ez magába foglalja azoknak a szükségleteknek, funkcióknak, tárgyi eszközöknek a történetét is, amelyek a szokást feltételezik. A szokások a mindennapokba ágyazódva valósulnak meg, a paraszti életvilág a mindennapok horizontján nemigen terjedt túl. A történettudomány megújulásának egyik pillére pedig immár több mint fél évszázada a mindennapok történetének a feltárása. A cselekvés megtervezése, a környezet adta rendszerbe illesztése, eredményességének biztosítása mögött meghúzódó logikák analogikus jellegűek vagy a fent vázolt területenként egymástól nagyon is eltérőek. Max Weber óta a szociológiai gondolkodás egyik központi kérdése éppen a cselekvéselméletek kidolgozása és a cselekvéslogikák felmutatása. A szokáskutatás fennmaradása szempontjából feltétlenül szükség van horizontjának megváltoztatására és módszereinek megújítására, a rokon tudományok eredményeinek hasznosítására. A viselkedéseket megfigyelő és vizsgáló szokáskutatónak tudatosan különbséget kell tennie az elvárásként tételeződő szabály, a célra orientált cselekvés és az egyéni stratégia között.
„Ha stratégiáról beszélünk és nem szabályokról, akkor más a tárgyalkotás konstrukciós elve, tehát más kérdéseket teszünk fel az adatközlőknek, és másképp elemezzük gyakorlataikat” – mondja Bourdieu. (Bourdieu 2002, 19)
A mindennapi gyakorlatok – szabályok és stratégiák – történeti változatainak, valamint a kelet-európai társadalmak jelenében túlélő paraszti gondolkodási, cselekvési, percepciós stb. sémáknak az egybevetése a történeti összehasonlító módszer modern alkalmazásának nagy lehetősége. A történettudomány más irányzataihoz is kapcsolódhat a paraszti szokások kutatása. (Koselleck 2006) A kultúrtörténet, művelődéstörténet terminusok látszatra nem újak: általában a szó elsődleges értelmében vett, a művelődést szolgáló intézményesült tevékenységi formák, ill. intézmények tárgyalása tartozik ide. Például az oktatás, a színjátszás – és kuriózumként mondjuk a vízöblítéses árnyékszék története is. (Burke 2005)23 Az újraértelmezett művelődéstörténet az akkulturáció, azaz a művelődési javak közvetítésének, elterjedésének, befogadásának a folyamatait helyezi a vizsgálatok középpontjába, igyekezve megindokolni is a folyamatok célját és értelmét. (Chartier 2000)
A megújult művelődéstörténet és az ún. kultúratudományok megkülönböztetése alapja a félreértések elkerülésének. A kultúratudományok is szerteágazó irányokba szerveződtek. A perspektívák változhatnak is: különböző lehet az például, hogy az egyes közösségek szokásvilágának az elemzését a gazdasági vagy politikai tényezőkből indítják-e el. Akár az angloamerikai Cultural studies, akár a német Kulturwissenschaft vagy a magyar kultúratudomány fogalom alá rendeződő kutatásokról legyen is szó, a törekvések nagy vonásaikban mégsem állnak egymástól nagyon távol. (Schindler 2002; Scharfe 2011; Wessely 2003) Mindegyik esetben a kultúrának (vagy egy szegmensének, pl. irodalom, gyógyítás stb.) a mindennapokban történő fogadtatásáról, fogyasztásáról és reflektálásáról van szó. Nemcsak az elemzés eszközei lehetnek változatosak és együttesen alkalmazottak, pl. kommunikációtudomány, pszichológia, antropológia, szociológia, történettudomány, hanem a vizsgálat tárgyának elszigetelése helyett annak a kiterjesztése az olyan strukturális jellemzőkre, mint amilyen például az etnikai, vallási hovatartozás, a társadalmi és nemi szerepek stb. Közös vonásnak nevezhetjük még azt, hogy egyikféle megközelítés sem kerüli el a meghatározott csoport megnyilvánulásainak mint szimbolikus kifejezési formáknak, (Warneken 1997 549–562) sőt mint reprezentációknak az elemzését. Az intézményi vagy intézményesült feltételek és a lehetséges megfelelések kimutatása – egyebek között – a feladat. A szokáskutatás különösen a szokáselemek és szokásegyüttesek poliszemikus vonásainak felismerésével gazdagodhat az új művelődéstörténet kutatási módszereinek felhasználásával. A Magyarországon is ismert Stuart Hall tanulmányaiból láthatjuk ennek a fajta megközelítésnek az előnyeit. (Hall 1997)24 A kulturális javak létrehozását és befogadását befolyásoló tényezők módszeres és következetes kutatása azután újabb és újabb kutatási ágak kibontakozásához vezetett: ilyen például az ún. Gender Studies, az egyes korcsoportok sajátos viselkedésének és művelődési, szabadidős szokásainak a vizsgálata. (Hadas 2003) Az irodalomtudományban, a művészettörténetben a kultúratudományok felé fordulás megerősíti és jól példázza az újabb kontextualizálásra való törekvések jogosultságát. A mai szokásdolgozatokban ezzel szemben még alig mutatkoznak meg hasonló szándékok, noha ennek már magától értetődőnek kellene lennie.
Még a felületes áttekintés is arról győzi meg a kutatót, hogy a tudományszakok szegmentálódnak, szétválnak, majd újabb és újabb konfigurációk jönnek létre. Ez a dinamizmus igen megtermékenyítő és zavarba ejtő is egyszersmind. A nemzetközi konferenciák, konferenciakötetek, folyóiratok és tudományos művek jól mutatják, hogy akár az antropológia, az etnológia vagy néprajz alapjairól serkentek is az új tendenciák, a fejlődés folyamatos önvizsgálaton, meg-megújuló vitákon, vélemények és ellenvélemények ütköztetésén át haladt az elmúlt évtizedekben. (Bendix–Oring 1999; Bromberger–Chevallier–Dosetto 2004; Kramer 1992; Warneken 2006; Köstlin 1995, 255–275; Zeebroek 1987; Zimmermann 2005; Turner 2002; Kratzmann 2004)25A néprajz/folklorisztika mint diszciplína nem ücsöröghet régi dicsősége romjain. Nem kétséges, hogy az irányváltások a kutatási területeket is átrendezik, akár névváltoztatás nélkül is. Az, hogy a folklorisztika sorsa beleértve a szokáskutatásét is, hogyan alakul, kevéssé látható előre. Az átfogó kultúraelméletek közül valamelyikben a szokáskutatás bizonyára meg tud fogódzkodni. A módszerek arzenáljából pedig csak választani kell.

Irodalom

Ariès, Philippe–Duby, Georges
1986 Histoire de la vie privée. De la Renaissance aux Lumières. Paris: Seuil.

Badinter, Elisabeth
1999 A szerető anya. Az anyai érzés története a 17–20. században. Debrecen: Csokonai Kiadó.

Baiburĭn, Albert–Kelly, Castriona–Vakhtin, Nikolaĭ Boriszovich
2012 Russian cultural anthroology after the collaps of communism. London: Routledge.

Beyer, Jürgen–Hiiemäe, Reet Hg.
2001 Folklore als Tatsachenbericht. Vorträge der Tagung: 20–24. September 2000. Tartu: Eesti Kirjandusmuuseum.

Banks, Marcus
1999 Morphy howard rethinking Visual Anthropology. London: Yale University Press.

Ben-Amos, Dan
1972 Toward a Definition of Folklore in Context. In Toward New Perspectives in Folklore. Parades, Américo– Baumann, Richard. eds. Austin: University of Texas Press for the American Folklore Society.

Benda Gyula–Szekeres András
2007 Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata. Budapest: L’Harmattan.
Bendix, Regina–Eggeling, Ttjana Hg.
2004 Namen und was sie bedeuten. Zur Namensdebatte im Fach Volkskunde. Göttingen: Schmerse /Beiträge zur Volkskunde in Niedersachsen 19./

Bendix, Regina–Oring, Elliot
1999 „Cultural brokerage” and „public Folklore” within a German and American field of discourses. Journal of Folklore Research Vol.36. No.2/3.

Bringeus, Nils-Arvid
1990 Der Mensch als Kulturwesen. Eine Einführung in die Europäische Ethnologie. Würzburg: Bayerische Blätter für Volkskunde /Veröffentlichungen zur Volkskunde und Kulturgeschichte 44. /

Bringéus, Nils-Arvid et all.
1988 Wandel der Volkskultur in Europa. Festschrift für Günter Wiegelmann zum 60. Geburtstag. Münster: F. Coppenrath /Beiträge zur Volkskultur in Nordwestdeutschland 60./

Bromberger, Christian
1987 Du grand au petit.Variations des échelles et des objets d’analyse dans l’histoire récente de l’ethnologie de la France. In Ethnologies en miroir. La France et les pays de langue allemande. Chiva, Isac–Jeggle, Utz eds. Paris: Edition de la Maison des sciences de l’homme, 67–94. p.

Brückner, Wolfgang Hrsg.
1971 Falkensteiner Protokolle. Bamberg–Frankfurt am Main: k.n.

Bourdieu, Pierre
2002 A gyakorlati észjárás. Budapest: Napvilág Kiadó.

Burke, Peter
2005 Was ist Kulturgeschichte? Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag.

Cahrtier, Roger–Cavallo, Guglielmo szerk.
2000 Az olvasás kulturtörténetea nyugati világban. Budapest: Balassi Kiadó.

Chiva, Isac–Jeggle, Utz éds.
1987 Ethnologie en miroir. La France et les pays de langue allemande. Paris: Éditions de la Maison des sciences de l’homme.

Clifford, James–George, E. Marcus, éds.
1986 Writing Culture. The Poetics and Politics of Ethnography. Berkeley: University of California Press.

Corbin, Alain–Courtin, Jean–Vigarello, Georges
2005 Histoires du corps I–III. Paris: Édition du Seuil.

Cuisenier, Jean
1990 Ethhnologie de l’Europe. Paris: Presse Universitaire de France.
2000 Mémoires des Carpathes. La Roumanie millénaires: un regard intérieur. Paris: Plon.

Cseri Miklós–Kósa László–T.Bereczki Ibolya szerk.
2000 Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. , Szentendre: A Magyar Néprajzi Társaság és a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum közös kiadványa.
Douglas, Mary
2003 Szimbolikus és interpretiv anthropológia. In Antropológiai irányzatok a második világháború után. Biczó Gábor szerk. Debrecen: Csokonai Kiadó, 239–251. p.

Dundes, Alan ed.
1999 International folkloristics. New York: Lanham MD, Rowman & Littlefield Publishers.

Dülmen, Richard, van
1990a A történeti antropológia a német társadalomtörténet-írásban. In A német társadalomtörténet új útjai. Vári András szerk. Budapest: Közép-és Kelet-Európai Akadémiai Kutatások Központja, 80–101. p. /Gazdaság- és társadalomtörténeti füzetek/

1990b A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlatok és büntető rituálék a kora újkorban. Budapest: Századvég–Hajnal István Kör.

Erixon, Sigurd.
1967 European Ethnology in our Time. Ethnologia Europaea vol. I, n°1, 1–5. p.

Élias, Norbert
1987 A civilizáció folyamata. Budapest: Gondolat.

Fabre, Daniel éd.
1966 L’Europe entre cultures et nations. Paris: Éditions de la Maison des sciences de l’homme.

Fournier, Laurent-Sébastien
2008 Comparing Comparisons in Europeanist Anthropologies. Towards a New Effectiveness in Europeanism. Ethnologia Europaea 38/1, 42–49. p.

Gerndt, Helge Hg.
1988 Fach und Begriff „Volkskunde“ in der Diskussion.Wege der Forschung 641.Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Gerndt, Helge
19973 Studienskript Volkskunde. Eine Handreichung für Studierende. 3. Auflage. Münster–New York–München–Berlin: Waxmann.
2002 Kulturwissenschaft im Zeitalter der Globalisierung. Volkskundliche Markierungen. Münster–New York–München–Berlin: Waxmann /Münchner Beiträge zur Volkskunde 31./

Göttsch, Silke–Lehmann, Albrecht Hg.
2001 Methoden der Volkskunde. Positionen, Quellen, Arbeitsweisen der Europäischen Ethnologie. Berlin: Reimer.

Hann, Chris–Sárkány, Mihály– Skalník, Peter
2005 Studing peoples int he People’s Democracies:Socialist Era Anthropology in East-Central Europe. Münster: Literatur Verlag.

Hartmann, Andreas–Meyer, Silke–Mohrmann, Ruth-E. Hg.
2007 Historizität. Vom Umgang mit Geschichte. Münster–New York–München–Berlin: Waxmann /Münsteraner Schriften zur Volkskunde / Europäischen Ethnologie 13./

Hall, Stuart
1997 A kulturális identitásról. In Multikulturalizmus. Feischmidt Margit szerk. Budapest: Osiris–Láthatatlan Kollégium, 60–85. p.
Hadas Miklós
2003 A modern férfi születése. Budapest: Helikon.

Hobsbawm, Eric
1987 Tömeges hagyomány-termelés. Európa 1870–1914. In Hagyomány és hagyományalkotás. Tanulmánygyűjtemény. Hofer Tamás–Niedermüller Péter szerk. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport, 127–198. p.

Hobsbawm, Eric–Ranger, Terence
1983 The Invention of Tradition. Cambridge: Cambridge University Press.

Hofer Tamás
2009 Amerikai antropológusok és hazai néprajzkutatóközép-európai falukban. In uő.
Antropológiai és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékén. Budapest: L’Harmattan, 119–132. p.

Hofer Tamás–Niedermüller Péter szerk.
1988 Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport.

Huseby-Darvas Éva
2006 Jegyzetek a Magyarországon végzett terepmunka szakmai és személyes dilemmáiról. In Kultúrák között. Hommage à Boglár Lajos. A. Gergely András et al. szerk. Budapest: Nyitott Könyvműhely, 158–167. p.

Kapros Márta
1994 „Jönni-menni” viselet a Nógrád megyei Patak községben 1985-ben. A Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei. I. rész, 113–125. p.
1995 „Jönni menni” viselet a Nógrád megyei Patak községben 1985-ben. A Nógrád megyei Múzeumok Közleményei. II. rész, 117–127. p.

Katona Lajos
1978 Etnográfia. Etnológia. Folklór. In Folklorisztikai tudománytörténet. Szöveggyűjtemény I. 1840–1900. Dömötör Tekla–Katona Imre–Voigt Vilmos szerk. Budapest: Tankönyvkiadó.

Kaschuba, Wolfgang
2008 Bevezetés az európai etnológiába. Debrecen: Csokonai Kiadó.

Kramer, Karl-Sigismund.
1992 Volkskultur. Ein Beitrag zur Diskussion des Begriffes und seines Inhaltes. In Volkskultur – Geschichte – Region. Festschrift für Wolfgang Brückner zum 60. Geburtstag. Harmening, Dieter–Wimmer, Erich Hg. Würzburg: Königshausen & Neumann Verlag, 13–29. p.

Koselleck, Reinhardt
2006 Tapasztalatváltozás és módszerváltás. Történeti antropológiai vázlat. Korall, 2006/23, 21–59. p.

Köstlin, Konrad
1995 Lust aufs Ganze. Die gedeutete Moderne oder die Moderne als Deutung. Volkskulturforschung in der Moderne. Zeitschrift für Österreichische Volkskunde 98, 255–275. p.

Kratzmann, Katerina
2004 „Rethinking History“ to „Rethinking Identity“. Cultural Belonging and Migration in the Ukraine. Ethnologia Europaea 34/1, 29–42. p.
Kutschera, Franz
1980 Grundbegriffe der Handlungslogik. In Handlungstheorien interdisziplinär. Band 1: Handlungslogik, formale und sprachwissenschaftliche Handlungstheorien. Kritische Information. Lenk, Hans Hg. München: Fink, 67–106. p.

Liszka József
2006 Bevezetés a néprajzba. A magyar néprajz/európai etnológia alapjai. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Leach, Roland, Edmund
1966 Rethinking Anthropology. London: Berg.

Leach, Edmund, Roland
1989 Claude Levi-Strauss. Berkeley: University of Chicago Press.

Löfgren, Orvar
1989 The Nationalization of Culture. Ethnologia Europea 19, 5–23. p.
1990 The Danger of Knowing What You Are Looking For. On Routinizing Research. Ethnologia Scandinavica 20, 3–15. p.
2001 Európai etnológia az “új gazdaság” hálójában. Tabula 4/1, 3–13. p.

Lutz, Gerhardt
1982 Die Entstehung der Ethnologie und das spätere Nebeneinander der Fächer, Volkskunde und Völkerkunde in Deutschland. In Europäische Ethnologie. Nixdorf, Heide–Hauschild, Thomas Hrsg. Berlin: Reimer Verlag, 29–46. p.

Mihăilescu, Vintilă–Iliev, Ilia–Naumovic, Slobodan eds.
2008 Studying Peoples in the People’s Democracies Europe. Halle: Max Planck Institute for Social Anththropology /Halle Studies in the Anthropology of Eurasia 8./

Mifsud-Chircop, George
2006 The Ritual Year 1. Malta: San Gwan Publishers Enterprises Group (PEG) Ltd.

Niederer, Arnold
1980 Vergleichende Bemerkungen zur ethnologischen und zur Volkskundlichen Arbeitsweise. Ethnologica Helvetica 4, 1–33. p.

Niedermüller Péter
1989 A néprajztudomány válaszútjai avagy a kultúrakutatás elméleti dilemmái. Buksz 1/1, 79–84. p.
1990 Egy tudomány válaszútjai: néprajz, antropológia, empirikus kultúrakutatás. Ethnographia 101, 127–129. p.

Piette, Albert
2010 Propositions anthropologiques pour refonder la discipline. Paris: Editions Pétra.

Schlehe, Judith Hg.
2001 Interkulturelle Geschlechterforschung. Identitäten – Imaginationen – Repräsentationen. Frankfurt–New York: Campus Verlag.

Scharfe, Martin
2011 Signaturen der KuSiltur. Studien zum Alltag & zu seiner Erforschung. Marburg: Jonas Verlag.
Schindler, Norbert
2002 Vom Unbehagen in der Kulturwissenschaft.Eine Polemik. Historische Anthropologie 10, 276–294. p.

Schippers, Thomas, K.
1991 Regards ethnologiques sur l’Europe. Terrain 17, 146–152. p.

Segalen, Martin dir.
2001 Ethnologie:concepts et aires culturelles. Paris: Armand Collin.

Segalen, Martine–Barrera-Gonzáles, Andrés
2008 Construire une Europe de l’enseignement et de la recherche. Ethnologie Française 4/38, 583–586. p.

Sperber, Dan
1985 Rethinking Symbolism. Cambridge: Cambridge University Press.

Sozan, Michael
1977 The History of Hungarian Ethnography. Washington: University Press of America.

Turner, Victor
1989 Vom Ritual zum Theater. Der Ernst des menschlichen Spiels. Frankfurt–New York: Campus Verlag.
2002 „Dramatisches Ritual, rituelles Theater. Performative und reflexive Ethnologie”. In Performanz. Zwischen Sprachphilosophie und Kulturwissenschaften. Hg. von Wirth, Uwe. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag,193–209. p.

Ujváry Zoltán
1998 Dráma és dramatikus szokások. In Voigt szerk. 1998, 440–469. p.

Voigt Vilmos szerk.
1998 A magyar folklór. Budapest: Osiris Kiadó.

Verebélyi Kincső
1998 Szokás. In Voigt szerk. 1998, 400–439. p.
2005 Szokásvilág. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék /Studia Folkloristica et Ethnographica 46./

Warneken, Bernd Jürgen
2006 Die Ethnographie populärer Kulturen. Eine Einführung. Wien– Köln–Weimar: Böhlau Verlag.

Wessely Anna
2003 A kultúra szocológiája. Budapest: Osiris.

Zeebroek, Renaud
1987 Éléments de bibliographie en Ethnologie Européenne. Civilisations 37/2, 275–321. p.

Zimmermann, Harm-Peer Hrsg.
2005 Empirische Kulturwissenschaft, europäische Ethnologie, Kulturanthropologie, Volkskunde. Leitfaden für das Studium einer Kulturwissenschaft an deutschsprachigen Universitäten. Deutschland – Österreich – Schweiz. Marburg: Jonas Verlag.

Možnosti výskumu obradového folklóru v rámci a nad rámec európskej etnológie
(Zhrnutie)

Folkloristika sa v dejinách vedných disciplín pokladá za mladšiu disciplínu, v porovnaní s filozofiou a historiografiou. Výskum obradového folklóru v rámci nej ešte neprekonal ani čas dospievania. Je všeobecne známe, že slovesná folkloristika, ktorá sa vyrástla z literárnej vedy/teórie literatúry a z mytologických výskumov, sa stala samostatnou až na konci 19. storočia. K zachovaniu folkloristiky došlo v tých prípadoch, keď jej výučba a rozpracovanie prebiehali v rámci literárnej vedy. Folkloristika u nás a v krajinách, ktoré nasledovali vzory staršej nemeckej vzdelanosti, zahŕňala aj výskum obradov. Pred niekoľkými desaťročiami veľakrát spomínaný „Theoriefeindlichkeit“ bol dlho platný aj v prípade výskumu obradového folklóru. Na definovanie toho, čo je ľudový zvyk, prišiel rad v niekoľkých lexikónoch: nevyhnutne stručne, apodikticky, bez argumentácie a dokazovania. Výskum tradície, ktorý sa predovšetkým viaže k obyčajom kalendárneho a životného cyklu, sa húževnato udržiava vo výskumoch uskutočnených v Maďarsku. Teoretické otázky štúdia obyčajov neboli časté. Tam, kde sa uskutočnila zmena paradigmy, väčšinou sa to udialo v znamení hľadania a utvárania teórie. Moje konštatovania sa nevzťahujú len na výskum obradového folklóru, ale aj na folkloristiku/národopis celkovo.
Zmena paradigmy sa šírila z výskumných centier, ktoré disponovali veľkým okruhom pôsobnosti, niekedy nezávisle od seba a do určitej miery odlišnými smermi. V podstate americko-anglosaská antropológia sa podľa svojej minulosti a logiky členila a špecializovala na „odborné oblasti“. Francúzska etnológia – vrátane európskej – sa do istej miery obohatila o niektoré názory americkej antropológie, avšak zostala nedotknutá voči iným prichádzajúcim impulzom. V európskych stredomorských štátoch – Taliansko, Španielsko, Portugalsko – sa ústrednou tematikou stal výskum symbolických spoločenských jednaní. Obdobne tak v bulharskej a rumunskej folkloristike. V Grécku môžeme pozorovať tradičné, opisné, klasifikujúce a typizujúce prístupy.
V súčasnosti už nemôžeme hovoriť o jednotnej „nemeckej národopisnej“ škole, avšak od „falkensteinského prevratu“ je zmena paradigmy viac citeľná. Slovesná folkloristika sa obnovila v kruhu autorov Enzyklopädie des Märchens alebo Fabula, ale programom zostalo kultivovanie nepopierajúcej minulosti. Pod názvom „európska etnológia“, ktoré nastúpilo namiesto „Volkskunde“, nastala zmena smeru v znamení modernity, ktorú mnohí považujú za rozbitie disciplíny. Švajčiarsko a Rakúsko sú hraničnými oblasťami vo vzťahu kultivovania národopisu. Odborné štúdie poukazujú na uchovávanie, obnovovanie výskumu tradícií, na ich spájanie s istými osobnosťami a považujú nemecké vzory za nasledovaniahodné. V škandinávskych štátoch koncom 20. storočia vznikli také smery na poli štúdia ľudovej viery, religionistiky, mytológie, resp. na poli slovesnej folkloristiky, ktoré sa stali smerodajnými nielen pre európskych, ale aj pre amerických bádateľov. Popritom aj výskum súčasnosti nadobudol výraznejší charakter. Ruské/sovietske výskumy od vzniku odboru položili mnohé základy a zaviedli inovácie, ktoré sa obnovovali vo vlnách, a sústreďovali geniálnych bádateľov (Propp, Bogatyrjov, Meletinskij, Bajburin a predstavitelia „tartuskej školy“). Kvôli inšpirácii nebolo potrebné ísť k „susedom“, pretože zdroj funkcionálnej analýzy textu, teórie semiotiky jazyka, literatúry a kultúry nachádzame práve tu. Čo sa týka východoeurópskych štátov – okrem hudobnej folkloristiky – smer orientácie stanovil nemecký národopis pred II. svetovou vojnou. Je všeobecne známe, že po II. svetovej vojne sa tento smer zmenil. Politický postoj jednotlivých štátov v oblasti vedy, znalosť jazyka bádateľov a ich systém kontaktov určovali, ktorý z vplyvov, či východný alebo západný, mal väčšiu pôsobnosť a na akom území. Za veľkú stratu možno považovať to, že ešte stále hovoríme o vplyvoch, a nie o uplatnení. Popri rozvinutí národopisnej interpretácie tradície, v rozmanitých obdobiach a s odlišnou intenzitou prichádzajúca zmes názorov vytvorila také samostatné a špecifické národopisné/folkloristické pohľady a teórie, ktorých prijatie by viedlo k obohateniu západoeurópskeho národopisného zmýšľania. V takomto rámci treba chápať minulosť, prítomnosť a budúcnosť folkloristiky.

(Preklad Marianna Mészárosová)

Die Möglichkeit der Brauchforschung im Rahmen
der europäischen Ethnologie
und darüber hinaus
(Zusammenfassung)

Die Studie stellt in einem kurzen Überblick die heutigen Möglichkeiten einer Weiterführung der Brauchforschung vor. Die Ethnographie, genauso wie die Folkloristik, sucht europaweit seit Jahrzenten danach, wie man ihre traditionellen Themen und Methoden erneuern könnte, bzw. durch welche Neuerungen man sie aktualisieren könnte. Der ethnographische Diskurs hat sich dermaßen stark verändert, dass man im akademischen Bereich vielerorts sogar das Fach selbst umbenannt hat. Die Frage, ob die Namensänderung auch die Verschiebung der Forschungsgegenstände nach sich zieht, bleibt noch offen. Die Brauchforschung kann sich auf keine eigene Theorie stützen, was die Orientierung deutlich schwieriger macht. Sie kann Nutzen aus einer allgemeinen Handlungstheorie ziehen, einige weitere Methoden kann sie von anderen Disziplinen ausleihen. Aus dem Bereich der Soziologie und der Geschichtswissenschaft sind bereits zahlreiche fruchtbare Impulse und Motivationsschübe gekommen. Die spezifisch europäischen Varianten der Kultur- und Sozialanthropologie haben sich erst in den letzten Jahrzenten herausgebildet – diese Zusammenhänge sollten auch von der Brauchforschung aktiv wahrgenommen werden. Auch die sog. europäische Ethnologie sucht noch ihr endgültiges Gesicht und ihr facheigenes Methodenbewusstsein. Die gleichzeitige Präsenz all dieser Ausrichtungen und Tendenzen, die in den heutigen Sozialwissenschaften wurzeln, hat eine überaus komplexe Situation erzeugt, was nicht zuletzt auch die Selbstfindung der Brauchforschung erschwert hat; sie leidet zur Zeit offensichtlich unter der Qual der Wahl.

(Übersetzt von Máté Csanda)