kedd, október 19, 2021

Nebojszki László: A katymári Vodica. Budapest: Argumentum 2010, 107 p. ISBN 978-963-446-578-2. Uő: Szakrális kisemlékek Katymáron

Budapest: Argumentum 2013, 179 p. ISBN 978-963-446-696-3

Az elmúlt évtizedekben a néprajzi és honismereti közlemények között jelentős az egy-egy faluhoz vagy térséghez kapcsolódó, szakrális kisemlékekkel, kápolnákkal, templomokkal foglalkozó rövidebb-hosszabb közlemények száma. Az ilyen írások nyilvánvalóan az elődök emlékezetének a fenntartását, az otthoni környezet alapos ismeretét szolgálják, miközben a keresztek, képoszlopok, kis kápolnák állíttatásának mondhatni „személyes” történetük is van, amelyet gyakran már alig lehet kibogozni a mai kollektív tudás alapján. Helyismeret – helytörténet – honismeret: a tények figyelembe vételének egymásra épülő szintjei, amelyek mindegyike azt szolgálja, hogy otthon legyünk a jelenünkben. A szinte áttekinthetetlen mennyiségű közleményből dr. Nebojszki László bajai mérnöktanár munkálkodására itt azért térnék ki részletesebben, mert adott község, a Baja közelében lévő bunyevácok, magyarok, németek lakta Katymár szakrális emlékeinek szánt két kötete példája lehet a történeti forrásokat, magukat a műtárgyakat és a szájhagyományt egyaránt felhasználó dokumentálásnak. Szerzőnk is azok közé a lelkes lokálpatrióták közé tartozik, akik megélhetést biztosító foglalkozásuk mellett elkötelezetten kutatják környezetük figyelemre méltó történelmét, természeti jelenségeit, épített emlékeit, néprajzi vagy vallási hagyományait. Az érdeklődésből, az önként vállalt feladat megoldása érdekében lankadatlanul törekednek arra, hogy széles körű szaktudományi ismereteket sajátítsanak el, hogy figyelmüket semmi érdemleges adat se kerülje el a kutatni kívánt témát illetően. Ez a fajta nép- és természetismeret, amelyet évszázadok óta halmoznak fel a tudás szerelmesei, gyakran olyan érzékeny és finom árnyalatokra is kiterjedő ismertetésekkel gazdagította nemcsak az adott helységre vagy tájra, hanem a magyar kultúrára vonatkozó ismerettárat, hogy abból a szigorúbb szabályokat követő szakkutatás is meríthetett és meríthet adatokat, bizonyítékokat. Nebojszki László is tanulmányok, cikkek sorát tette közzé Baja környékének természeti jelenségeiről, most pedig kötetekben foglalta össze Katymár múltjának egy-egy fontos részletét. Egyik könyve A katymári Vodica, a másik Szakrális kisemlékek Katymáron címen jelent meg a közelmúltban.
Egy falu történelmét még az írott forrásoknál is hívebben őrzik az épített emlékek – különösen, ha olyan, történelme során viharvert tájról van szó, mint Baja környéke. Ugyanakkor a bajban is lehet valami jó. Közismert, hogy Katymár az ún. határsávhoz tartozott az 1950-es években, ami azt jelentette, hogy az állami felügyelet beleszólt ugyan az emberek életébe, de nem fektetett be nagy összegeket a falu átalakításába. Talán ez is az egyik oka annak, hogy Katymáron és környékén, ha némelykor romosan is, de megőrződtek épített szakrális emlékek, és nem bontották el valamennyit különféle határ- és telekrendezések során.
A katymári Vodica módszereiben és hangvételében a hiteles és pontos ismeretterjesztés elismerésre méltó példája. Dr. Nebojszki László itt a Katymár határában lévő csodatevő forrás mellé épített Vodica-kápolna 170 éves történetét tárta fel. (Vodica a horvát, Bründl a német megfelelője a szentkút kifejezésnek). Mindehhez szükség volt a történeti háttér, különösen a huszadik századi, a térséget érintő események ismertetésére. A szerző nem engedett a csábításnak – a környék bővelkedik jelentős őskori leletekben is –, és a történelmi adatokat éppen olyan részletességgel közli, amennyi érthetővé teszi a csodatevő forrás tiszteletének kibontakozását. A törökök pusztításai miatt elnéptelenedett Bácskának a Szabadka és Baja közötti része is a 18. századi telepítések révén vált többféle nemzetiség által lakott és művelt tájjá. A telepesek túlnyomó többsége katolikus volt, akikkel leginkább a ferences pasztoráció foglalkozott. Több kutató is ennek tulajdonítja, hogy a tájon viszonylag sűrűn találhatók Mária-kegyhelyek. A földesurak és a hívek adományaiból a községekben templomok, kálváriák, épültek, keresztek, szobrok állíttattak. Már a 19. elejéről nyoma van annak, hogy a Katymár határában lévő forrást istenfélő hívek testi-lelki szenvedéseik enyhítése végett felkeresik. 1866-ban engedélyezi a kalocsai érsek, hogy a forrás mellé kis kápolna épüljön. A látogatók növekvő számára való tekintettel a kápolna helyére 1885-ben egy újabbat és nagyobbat emeltek, 1886-ban pedig a kápolna melletti kutat is felszentelték. (Egy kárbiztosítási kötvényből még az is pontosan megállapítható, hogy a kápolna milyen értékekkel rendelkezett a 19. sz. végén.) A kápolna története a 20. században egyre drámaibb fordulatokat vett, az 1960-as évekre oly mértékben megrongálódott, hogy csaknem összedőlt. 2006-ban a katymári Horvát Kisebbségi Önkormányzat és magánadakozók segítségével újjáépült, ismét felszentelték, és a búcsújárás folytatódik. A vizsgálódásokból két szempontot külön is érdemes kiemelni. Az egyik az, hogy a katymári Vodica keletkezésének története Bácska szentkútjainak a történetével, nagytáji összefüggésben jelenik meg, mintegy az adott időben fellépő jelenség egyik változataként.
Nebojszki László előtt nem sikkadt el annak a jelentősége, hogy a Vodicák források mellé épültek, figyelmét a kegyhelyekre vonatkozó, ismert típusokba sorolható eredetmondák, történetek sem terelték el. Jóllehet Európa-szerte, így Magyarországon is különösen a Mária-kegyhelyek túlnyomó többségénél találunk forrásokat, kutakat, a természettudományokban is jártas szerző, nem szokványos módón, igyekszik a táji-természeti adottságokat és a szöveghagyományból a valóságtartalommal rendelkezni látszó elemeket összekötni. Ez a második igen figyelemre méltó vizsgálati szempont. A térség geológiai adottságaiban, vízrajzában leli meg a szerző a Vodicák alapításának indokait: a források vizei valóban sajátos összetételűek, valóban jótékony hatásúak emberre és állatra egyaránt. Mindezeken túl a szerző a bácskai Vodicák mint kultuszhelyek kivirágzásának társadalmi hátterére is rávilágít. Ahhoz ugyanis, hogy a Vodicák közel azonos időben és közel azonos társadalmi viszonyok között a 19. század folyamán keletkezzenek és váljanak népszerűvé, nyilván kellett olyan szükségletnek is kialakulnia – a vallásgyakorlásán kívül vagy ahhoz kapcsolódva –, amelynek a kielégítése egyszerre volt egyházi és társadalmi feladat. A térségben, azaz a magyar–szerb határ mindkét oldalán emelt Szentkút-kápolnák pontos száma még megállapítandó. A témával foglalkozó Beszédes Valéria, Silling István kutatásai alapján azonban tucatnál többről tudunk biztosan. A katymári kápolna építésével kapcsolatos, a kalocsai érsekséggel folytatott levelezés arra is rámutat, hogy a falusi lakosság kezdeményezése minden vonakodás nélkül támogatásra lelt az ekkor már a babonaság ellen határozottan fellépő egyház részéről. Mérlegelve azt, hogy az adott tájon a nagyon is különböző helyekről érkező lakosság még csak néhány generáció óta telepedett le, a saját templom, saját szentkút, saját kápolna építése lényegében a gyökéreresztés és otthonosság megteremtésének jegyében történt a 19. század folyamán. Az egyházi támogatás pedig nemcsak a vallásosság gyakorlása színhelyeinek bővítését szolgálta, hanem a biztonság érzésének megerősítéséhez adott támaszt, mivel az égi oltalom közvetlen bizonyítékait is megtapasztalhatóvá tette. A Vodica-kápolnákhoz kapcsolódó búcsúkra kisebb és nagyobb vonzáskörzetekből érkező hívek közösségként is meghatározták magukat, ami visszahatott vallási, etnikai és lokális önazonosságuk megszilárdításához.
A Szakrális kisemlékek Katymáron című írásában Nebojszki László 30 olyan – ha kopottan, töredezetten, vagy romjaiban – még mai is látható emléket tud bemutatni, amelyeket a környezet számon tart, a hozzájuk fűződő történeteket van, aki ma is ismeri. Nebojszki László támaszkodik is kötetében a katymáriak emlékezetére, ám tanulmányoz minden szóba jöhető megbízható forrást is: katonai felmérések térképeit, egyházi iratokat, levelezéseket, újságokat. A szerző azon kevesek közé tartozik, aki a szakrális kisemlékekkel foglalkozván követi a levéltárosok régen hangoztatott tanácsát: azaz beletekintett a keresztek, kis kápolnák, képoszlopok állítatásának eredetét tanúsító iratokba is. Szerzőnk nem sajnálta a fáradságot, kitartó szorgalommal és következetességgel kutatta fel az egyes emlékek állításának, illetve alapításának a körülményeit és feltételeit, a korabeli egyházi előírásokat, szabályokat. Amikor a „népi vallásosság” témakörben publikált írásokat olvassuk, azokban ritkán esik szó a kegyesség gyakorlásának nemcsak lelki, hanem anyagi vonatkozásairól. Kötetünkben a falu egykori vallási életének mintegy színét és visszáját is megpillanthatjuk: a felállított kereszt vagy szobor gondozásának biztosítását is meg kellett szervezni ahhoz, hogy azután évtizedeken keresztül az egész falu közössége számára biztosítsa a kegyesség gyakorlásának lehetőségeit. Településtörténeti, gazdaságtörténeti, tárgytörténeti, kegyességtörténeti szálak mentén haladva, sok-sok más könyvre is hivatkozva a katymári szakrális emlékek a falu határát messze túlhaladó perspektívába kerülnek. A 18. század második felétől követhetjük nyomon a táj és település történetét olyan részletességgel, hogy erre támaszkodva megértsük a keresztállítás gyakorlatának társadalmi hátterét is. Azok a történeti adatok, amelyek például a korábbi fakeresztek állítására, majd azoknak kőkeresztekkel való felváltására, azután a keresztállítás gyakorlatának elhalványulására, majd az irántuk való érdeklődés felújulására vonatkoznak – szépen mutatják a történelem nagy mozgásait „alulnézetből”. A templom, a temető, a kereszt nemcsak szakrális objektumok, amelyeknek állapotát az egyház-látogatási jegyzőkönyvek leírják, hanem az alapítványi levelek, egyletek, adományok regisztrációja révén láthatóvá válnak az egyes emberek is. Nebojszki László sorra veszi mind a 22 keresztet, egy szentképes oszlopot és 7 más szobrot: nemcsak a keletkezésre vonatkozó adatokat gyűjtve össze, hanem olyan tárgyleírást is adva, amely mérnöki precizitással, ugyanakkor művészettörténeti igényességgel rögzít minden részletet. A szerző nagy figyelmet szentelt a kereszteken olvasható feliratoknak, amelyek jobbára német nyelven fogalmazódtak meg, de találunk közöttük horvát és magyar nyelvűeket is, ékes bizonyítékaként annak, hogy az itt lakók egymás nyelvét a szó igazi értelmében véve értették. Katymáron is vannak magánerőből, fogadalomból, valakinek az emlékére szentelt, illetve a közösség által, közösségi tereken állított keresztek. Valóságos nyomozói szenvedéllyel kutatja szerzőnk az emlékállító személyére, egész családjára vonatkozó adatokat. A háttéradatok elemzése lehetővé teszi, hogy élettörténetek részleteit sikerüljön felvázolnia, legalábbis olyan szempontból, amelyből kiindulva következtethetünk az emlékállítás konkrét és személyes indokaira. Özvegy állíttatott keresztet férje balesete színhelyén, egy apa pedig két fiával, mivel az anya már meghalt stb. Amikor a férj és mindkét felesége nevét olvashatjuk a kereszt dedikációjában, akkor a kegyességen kívül a családot összetartó érzésekre is gondolhatunk. Még olyan történeti, helytörténeti érdekességek is kiderülnek a keresztállítás kapcsán, hogy melyik határrészben keresztezték egymást az olyan utak, amelyeken gyakran betyárok támadták meg a kereskedőket, vagy hogy mennyire Isten áldásának tartották az itt lakók 1942-ben a határrendezést. Mára már valamennyi a községé: számos esetben a szakrális emlékek felújításának költségeit is a hívek közös adományai, áldozatkész támogatók, egyesületek fedezték és fedezik.
A könyv egyik legérdekesebb részében a keresztekhez, a kálváriához fűződő, az emlékezet alapján még rekonstruálható vagy ma is gyakorolt szokásokról, eseményekről olvashatunk. Csodálkozva értesülünk például arról, hogy a katymári templom bejárata mellett kialakított Szent Sírnál egykor két szuronyos katona állt őrt a húsvéti feltámadáskor. Ilyen szokást a határ túloldaláról, Csantavér, Csonoplya, Szentmihály, Szenttamás, Mohol, Udvarszállás községekből, a görög katolikus Hajdúdorogról, valamint Erdély néhány tucat katolikus falujából írtak le a magyar néprajzosok. Lehet, hogy valamilyen korábban általánosabban ismert és gyakorolt népi vallási gyakorlat maradványa ez?
Az ismertetett két könyv a címekben megjelölt tárgyakon kívül tehát a katymáriakról, életükről, múltjukról és jelenükről, azaz sok mindenről szólnak. Lesz az olvasók között olyan, aki a saját családját, rokonait, utcabeli ismerőseit, azok felmenőit találja meg, és lesz, aki csak a népi kegyesség történeti dokumentumait látja meg a szövegekben. A közös emlékezet szolgálata tiszteletet érdemel és érdeklődésre tarthat számot a nem lokálpatrióta olvasók körében is.
Mivel az Argumentum Kiadó jelentette meg a köteteket, nem meglepő, hogy szerkesztésük – Láng József munkája – kivételesen gondos és pontos. Az ábrákkal, jegyzetekkel, névmutatókkal, színes képekkel, táblázatokkal, térképekkel bőven, mégis mértéktartóan ellátott köteteket öröm kézbe venni és tanulságos elolvasni. A német és horvát nyelvű összefoglalás a magyarul már vagy még nem tudó érdeklődők számára is nyújt elégséges információt.