kedd, október 19, 2021

A néprajz egyik legtöbbet kutatott és legközkedveltebb témája a népszokások és naptári ünnepek, így ennek köszönhetően e témakörben bőséges irodalom áll rendelkezésünkre. A megjelent írások alapján azonban gyakran úgy tűnik, mintha a hosszú évtizedek során mindig egyformán zajlott volna egy-egy ünnep, s nem befolyásolták volna ezeket a váratlan politikai események, az azokból adódó gazdasági problémák, esetleg különféle járványok s egyéb tényezők. Noha az egyes szokások több évszázados egyházi tiltására vonatkozóan eddig is rendelkezünk bőségesen adatokkal, a 20. századi sajtó ilyen szempontú tanulmányozása még nem történt meg. Pedig a viszonylagos közelmúlt sajtótermékeinek ilyen szempontú szemlézése során számos eddig ismeretlen, az ünnepek egyes elemeinek megváltoztatására vagy tiltására vonatkozó adatra bukkanhatunk. Ezeknek az újsághíreknek köszönhetően sok olyan adalékkal bővülhetnek ismereteink a különböző ünnepeket, szokásokat illetően, amelyeket nem őrzött meg mára szájhagyomány, a lokális emlékezet, s amíg az adatközlőktől feljegyezhetők lettek volna, elkerülték a kutatók figyelmét.
Az elmúlt egy évszázad során egyebek között a két világháború is jelentős hatást gyakorolt a naptári ünnepekre és az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szokásokra egyaránt. A fokozatosan mind nagyobb mértékben romló gazdasági helyzet, a jegyrendszer, rekvirálás stb. hatással volt mind a fronton szolgáló, mind pedig a hátországban élők ünnepi kultúrájának bizonyos elemeire. Az ünnepek egy-egy mozzanatának megváltozásáról elsősorban a hatóságok különféle rendelkezéseiből, valamint az ezekhez kapcsolódó írásoknak köszönhetően szerezhetünk tudomást.
Az alábbiakban a korabeli sajtóban – elsősorban, ám nem kizárólag a Komáromi Lapok hasábjain – talált hírek segítségével az első világháború húsvéti ünnepkörre gyakorolt különféle hatásaira kívánom felhívni a figyelmet.
Mivel a rádió az első világháború idején még nem terjedt el olyan mértékben, mint a második világégés során, a lakosság számára elsősorban a nyomtatott sajtó volt az egyedüli hírforrás, legyen szó országos terjesztésű vagy pedig regionális, illetve helyi lapokról. Ezekben általában közölték a fontosabb országos és helyi jellegű hivatalos rendeleteket is. Különböző témáim kutatása során számos, a mai Szlovákia területén (beleértve az északi, szlovák nyelvterületen megjelenteket is) magyar nyelven kiadott lapot volt alkalmam átnézni, miközben számos kevésbé ismert vagy eddig ismeretlen adatra bukkantam. Különösen így volt ez az első világháború idején megjelent lapokat illetően. A háború témájához kapcsolódó legismertebb szöveges műfajokba sorolható háborús adomákon, vicceken stb. túl közöltek például a katonák által kreált humoros hadi étlapokat, vagy a frontra invitáló humoros meghívókat is, ezeknek számtalan variánsát találhatjuk e lapokban. A műkedvelő költők szinte minden háborúval kapcsolatos eseményt, rendelkezést, visszásságot stb. megverseltek. Amennyiben összegyűjtenénk ezeket, segítségükkel – egy bizonyos szemszögből – bemutathatnánk, rekonstruálhatnánk a világháború történetét (a hátország lokális eseményeit egyaránt) a kitörésétől a befejezéséig. A hős, az elesett, megsebesült vagy rokkanttá, nyomorékká vált katona, a nehéz sorsú gyászoló hadiözvegyek vagy éppen a kicsapongó katonafeleségek különféle történeteit, a harangok, termények vagy az élelmiszerek rekvirálását, a cipőrendeletet, jegyrendszert – s még hosszan folytathatnánk a sort – a műkedvelő poéták szinte mind rímekbe foglalták.
Az első világháború során az egyre romló gazdasági körülmények újabb és újabb megszorító rendeleteket szültek, ezek közül – ha nem is egyforma mértékben – több is érintette a naptári ünnepeket, valamint az emberi élethez kapcsolódó szokásokat is. Már 1915-ben különféle felhívások jelentek meg arra vonatkozóan is, hogy a lakosság mellőzze egyebek között még a névnapok megünneplését is. Arra szólítottak fel, hogy a különféle ünnepségekre szánt összegeket adományozzák inkább a hadiözvegyek, hadiárvák vagy pedig más hadikárosultak javára.1
A háború okozta egyre romló gazdasági helyzet a húsvét egyik legfontosabb szimbólumát, a tojást is érintette. A 20. század első évtizedeiben nem csupán falun, hanem a városokban is általános volt, hogy a lányok hímes tojásokkal ajándékozták meg az őket meglocsoló legényeket. A sajtóban megjelent hírek alapján e szokás elé a háború 1915-ben még nem gördített akadályt, sőt általános dolognak számított, hogy a kórházakban ápolt katonák is kapjanak húsvéti tojást, hogy ezáltal is részesei legyenek a húsvéti ünnepeknek. Ezen kívül kultúrműsort is szerveztek nekik, illetve különféle adományokat gyűjtöttek számukra. Több hír szerint a helyi elit s a tehetősebbek az ünnep alkalmából ajándékokat vittek a katonáknak, s nem hiányzott a húsvéti hímes tojás sem. A Komáromi Lapok például arról tudósított, hogy a Gyürky grófnők 1915 húsvétján gazdag ajándékkal érkeztek a kórházba, s az ott ápolt katonáknak piros tojást is vittek:

Kórházlátogatás
Husvét vasárnapján gróf Gyürky Viktorné megjelent leányával, Gyürky Alice grófnővel az Emberszeretet közkórházban ápolt sebesült katonáink között és kétszáznegyven piros tojást, cigarettát és bort osztott ki. A nemeslelkű grófnők látogatása kellemes benyomást tett a beteg katonákban.
(Komáromi Lapok 1915. április 7., 2. p.)

A Gömöri Újság tanúsága szerint Rimaszombatban már 1915-ben arra kérték a lányokat, mondjanak le a húsvéti locsolkodásról, s erre kérjék a fiúkat is. Az ehhez a szokáshoz kapcsolódó kiadásokra szánt összeget inkább adják a megvakult katonák segélyezésére gyűjtő, a városban működő Koronás Segélyző Társaságnak:

Szózat a lányokhoz!
Magyar lányok! Hozzátok szólunk. Halljátok meg szavunkat. Halljátok, szívleljétek meg s legyen az ige testté. Valamire kérni akarunk benneteket. Kérésünk csekély, s ha teljesítitek, megáld az isten érte titeket.
Közeleg a húsvét. (…) Rendes körülmények között legszebb, legeszményibb, legkedvesebb ünnepetek ez nektek, de most, mikor a magyar fiúk virága ott küzd és vérzik a harcmező, vajjon a régi hagyományos keretekben megtudjátok-e ünnepelni e napot? Tudtok-e, lehet-e vidáman, nyugodtan, derűsen, örömmel öntözködni mostan, mikor a magyar fiúk színe-java illatos víz helyett drága, piros vérével a harcterek agyontiport pázsitját öntözi? Érezzük, szívünk súgja feleletetek, és éppen ezért kérünk benneteket: mondjatok le az idei húsvéti locsolkodásról.
Magyar szívetek dobbanjon, forrjon össze a felvetett eszme támogatására s esetleg szüleitek, édes szeretteitek és az itthon maradt fiúk előtt kifejezendő kérelmetekkel is hassatok oda, hogy az ezen alkalom szükségleteinek (virág, édesség, illatszer stb.) beszerzésére fordítani szokott összegek egy nemesebb, szentebb célra, a hazafiúi és honleányi áldozatkészség oltárára jussanak.
Ez oltáron áldoz városunkban a vitéz sebesült katonák istápolására alakult Koronás Segélyző Társaság, mely legutóbb tartott intéző-bizottsági ülésén hozott határozat szerint a háborúban megvakult hős katonáknak nagyobb összeget óhajt eljuttatni.
…A húsvéti locsolkodásra szánt fillérekkel szerezzétek meg e tiszta boldogságot: jöjjetek, adakozzatok!
(Gömöri Újság 1915. március 28., 4. p.)

1916-ra azonban már olyan jelentős hiányok mutatkoztak az élelmiszer-ellátás terén, hogy a kormány tiltó rendelete a kereszténység egyik legjelentősebb ünnepének fontos szimbólumát, a tojást is érintette. A rendelet betiltotta a tojásfestést, ami egyben azt is jelentette, hogy az esetleges büntetés miatt nem ajánlatos a lányok részéről a tojás osztogatása, ajándékozása sem:

Tilos a tyúktojások festése.
A magy. kir minisztérium a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényes rendelkezések alapján a következőket rendeli: A tyúktojásnak a húsvéti ünnepek alkalmával való szokásos festése vagy hasonló készítése, továbbá az ily festett vagy készített tyúktojások forgalomba hozatala az egész ország területén tilos. Aki a jelen rendeletet vagy a hatóságoknak a jelen rendelet alapján kibocsátott rendelkezését megszegi, az amennyiben cselekménye súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el és az 1914. L. t.c. 9 paragrafusa értelmében két hónapig terjedhető elzárással és 600 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető.
(Losonci Újság 1916. április 13., 3. p.)

A Gömöri Újságban e tárgyban megjelent rövid hírben (Tilos a húsvéti locsolkodás) azonban már nem csupán a tojásfestés tilalmáról van szó, hanem magának a locsolkodásának a megtiltásáról is, a leírtak szerint „egészségi okokból”:

A hatóság egészségi tekintetből igen szigorú rendeletet bocsátott ki a húsvéti locsolkodás betiltása tárgyában. Ezúton is felkéretnek tehát a szülők és családok, hogy gyermekeiknek szigorúan tiltsák meg ezen ősi szokás gyakorlását, mert az ily vétséget a szülőkön torolja meg a rendőrség.
(Gömöri Újság 1916. április 23., 6. p.)

A Honti Lapok cikkírója A piros-tojás címmel fejtette ki a tojásfestés betiltásával kapcsolatos gondolatait, megemlítve egyebek közt azt is, miszerint nem csak a pirostojás, hanem a húsvéti bárány és a sonka is hiányozni fog az ünnepi asztalról:

A szigorú kormány, mint már jelentettük, rendeletet adott ki, s ebben arról esik szó, hogy a tyúktojásnak a húsvéti ünnepek alkalmából szokásos festése, valamint árusítása az egész ország területén tilos. Ha pedig valaki mégis foglalkozik az efajta tojások festésével, avagy adásvevésével, az húsvéti ajándékul két hónapig terjedhető fogságot és kétszáz koronát megérhető pénzbírságot kap…
Ennek a rendeletnek, amely máskülönben a mai tojásínség idején rendkívül bölcs dolog, a kijátszása azért lehetővé válik, mert a kormány kizárólag a tyúktojásra rendeli el a tilalmat, fittyet sem vetve azokra, amiket a kacsák, a libák, a pulykák és a galambok produkálnak elég nagy mennyiségben s amik szintén megbírják a húsvéti festéket. De mégis nagy ünneprontó szomorúsága van ennek a rendeletnek: megöli a húsvét poézisét, a piros tojást. A húsvéti öntözködés jutalmát a legény nem kapja meg a leánytól, s a kis diákok elöntözött rózsavize nem terem igazi piros tojást, legföljebb cukorból, papirosból valót.
Sokat kárpótol ugyan a megöntözött kisleány boldog mosolya, kárpótol a gomblyukba tűzött virág is: de a húsvéti piros tojást, a nyíló tavasznak – allegorikus és nem allegorikus értelemben – boldog szép emlékét, amit a másik húsvétig emlékül lehetett eltenni a kihúzós almáriumra: ezt nem kárpótolhatja semmi.
Hej pedig micsoda öröm volt az a háznál, amikor nagyszombaton elkezdődött a piros-tojás festés. A piros festéket, a börzsönyt, a fűszeres India szolgáltatta s a piros tojás oldalára odaragasztott virággal vagy falevéllel művészi rajzokat lehetett fölpingálni.
Most mindennek vége. Aki piros tojást mer készíteni: annak a törvénnyel gyűlik meg a baja.
De talán nincs is piros tojásra most szükség, hiszen nincsenek ma legények a faluban, nincsenek öntözők s nincs kinek festeni s vele kedveskedni. Csak piros vér van ma bőven a piros tojások helyett.
Az öregeket a húsvéti piros tojások helyett kárpótolja a húsvéti sódartojás, a húsvéti bárány, azaz, hogy csak kárpótolná, ha éppúgy nem hiányoznék húsvéti asztalunkról a húsvéti sódar és bárány, mint a piros tojás.
De lesz még egyszer ünnep a világon, majd ha a vész elhangzik a csatákon: akkor Krisztus urunkkal együtt föltámadnak a húsvéti piros tojások is.
(Honti Lapok 1916. április 15., 2. p.)2

A tojásfestés tilalmának megszegésével kapcsolatban a Komáromban megjelenő két lapban, a Komáromi Lapokban és a Komáromi Hírlapban egy napnyi különbséggel közöltek egy-egy írást arról az asszonyról, aki a pirostojás-festésre vonatkozó tilalmat oly módon akarta kijátszani, hogy azokat kék színűre festette. A Komáromi Lapokban A kék tojások címmel közölt történet az esetet a vonaton utazó szemével írja le:

Közölték annak idején az ujságok, hogy a kormány a húsvéti ünnepeken szokásos tojás festést megtiltotta és a tilalom megszegői ellen szigorú bírságot helyezett kilátásba. A rendeletet azonban a jó falusi nép a maga javára alaposan elmagyarázta, mint ezt az alábbi, valóban megtörtént eset illusztrálja.
A tatai állomáson egy kosaras néni kapaszkodott fel a vonatra, ahol nagynehezen sikerült elhelyezkednie. Az asszony egy darabig szótlanul bámult ki a robogó vonat ablakán, majd pedig gondolt egyet, belenyúlt a kosarába, honnét egy kékre festett tojást húzott ki, amelyet szépen feltört és enni kezdte.
Az utasok egyike, aki észrevette a kék tojást, nem állhatta meg szó nélkül.
– Néni, hogy mertek maguk tojást festeni? Hát nem olvasták az újságban, hogy a kormány a piros tojásokat az idén eltiltotta?
A falusi asszony egykedvűen néz rá a legényre és félvállról felel neki:
– Mi köze hozzá az úrnak! Azt gondolják, hogy mi nem olvasunk újságot? Már hogy ne olvasnánk, olvasunk bizony. Olvastuk azt is, hogy nem szabad az idén piros tojást csinálni, hát azért csináltunk kéket. Érti hát az úr?
És napirendre tért a dolog felett.
(Komáromi Lapok 1916. április 29., 6. p.)
A Komáromi Hírlapban Rendelet a pirostojásokról címmel közölt történet már kerekebb, ebben már az asszony megbüntetéséről is szó esik:

Annak, aki összegyűjti és feldolgozza háborús rendeleteinket (szegény tanár!) nem utolsó csemege lesz az alábbi történet, mely az Úr 1916-i háborús húsvétján esett meg Magyarországon, Komárommegye tatai járásában.
A csendőr egy gallai asszonyka kötényében nyolc kékre festett húsvéti tojást födöz föl. Persze, kérdőre vonja az asszonyt, elkobozza a tojást s megteszi a feljelentést. A tárgyaláson az egyszerű asszony védekezik:
– Kérem, a mi falunkban csak azt dobolták ki, hogy pirosra nem szabad fösteni a tojást. De hát minálunk ugyis mindig kékre szokás fösteni…
Nézik, nézik a közigazgatás férfiai a tojás-rendeletet: biz abban csak a pirosról van szó. A kékről szó sincs. De azért, persze, bűnösnek mondatott ki az asszonyka, mert ha a pirostojás-tilalmat stagnáló rendelet színét nem is, de a szellemét megsértette.
(Komáromi Hírlap 1916. április 30., 4. p.)

Izgalmas feladat lenne annak vizsgálata, mennyire ismert vagy ismert-e egyáltalán ez a történet a szájhagyományban, s amennyiben igen, vajon milyen variánsai terjedtek el.
A Komáromi Lapok 1917. április 7-én megjelent számának 4. oldalán a Tilos a tojásfestés cím alatt közölt két mondat után (A rideg valóság, az idei husvétra nem szabad pirostojást festeni. A gyermekek egészen oda vannak bánatukban, hogy nem lesz piros tojás.) az alábbi humoros Tojásharctéri jelentés olvasható:

Április 7. A tojásharctéren teljes nyugalom van. Az ellenség részéről bár megkíséreltetett a támadás a tojásfestés irányában, de derék előőrseink a támadást rögtön meghiúsították. Estefelé az ellenség ismételt támadást intézett és szövetségeseivel megerősödve jelent meg a harctéren, de hiába volt, vitéz védőinken megtört a támadás ereje.
Tojásharctérparancsnokság

A Husvéti gondok címmel megjelent írásban a tojásfestés tilalmán túl szó esik a „rózsavíz” és a „többi szagos nedü” nagy áremelkedéséről is, melynek alapján elképzelhető, hogy ez okból kevesebben tudták megvásárolni, mint korábban, minek következtében a locsolásra használt „nedük” minősége valószínűleg jelentősen romlott:

Az idei husvét meglehetésen szegényesnek indult s a locsolásra készülő ifjak ugyancsak nem számíthatnak valami bőséges hadizsákmányra, pedig költségeik is meglehetősen megnövekedtek. Drágább lett a rózsavíz s a többi szagos nedü is, sőt a locsoló üvegekért is mégegyszer annyit kérnek el, mint más esztendőben. A befektetésnek s az üzemi költségnek e megdrágulásával egyáltalán nincsen arányban a locsolóüzemnek előrelátható csekély jövedelmezősége, mivel a szokásos ajándéktárgyak körül meglehetősen nagy az inség és a szegénység. Igy aligha lesz szerencsénk az idén felbokrétázott, szegfüvel, violával, rózsával megspékelt locsoló ifjakhoz, akik azelőtt husvét reggelének tipikus alakjai voltak. Miniszteri rendelet tiltja a tyuktojás festését is s így e legnépszerűbb husvéti cikk is elmarad az idén.
(Komáromi Lapok 1916. április 22., 3. p.)

A Kassai Hírlap egyik 1917-ben megjelent cikkében a szerző sajnálatát fejezte ki, hogy a húsvétot a háborús helyzet miatt nem lehet úgy megünnepelni, mint a korábbi időszakban. Az írás aránylag sok információt tartalmaz a helyi – kassai – szokások vonatkozásában, megtudható például, hogy a locsolkodók a tojáson kívül korábban narancsot is kaptak. Ennek megvásárlását azonban valószínűleg csupán a tehetősebb réteg engedhette meg magának, hiszen a huszadik század első évtizedeiben és még később is ennek a gyümölcsnek az ára az alsóbb társadalmi rétegek számára megfizethetetlen volt. A cikkben ugyancsak szó esik róla, hogy a locsolkodók pénzt is kaptak:

Húsvéti öntözködés
Itt van a húsvét, itt van a pirostojásos ünnep, az öntözések napja, mikor a rozmaringszálakat meg kell locsolni, hogy el ne hervadjanak. A gyermekek már készülődnek és már előre örvendnek a húsvétnak. A hamisított vörösre festett rózsavizet már meg is kapták ötszörösre emelt árban, mert most a festett víz is drágább, mint ezelőtt. Már folynak a főpróbák odahaza… próbálgatják az öntözés művészetét és szórják a vörös festéklevet és mondogatják a verset, amire a szobalány vagy a cseléd tanítgatja pont és vonás nélkül, mosogatás után, az altatódal előtt, lefekvés közben… És a gyermek várja a húsvétot, várja a sok festett piros tojást, a vörösbélű narancsot, a tésztát és virágot. Igen ám, de hol a tojás a piros. Hol a narancs a vörös levével? Hol? Öntözhetsz szép kisfiú, úgy sem kapsz tojást és narancsot. A tyúkokat, az igazi tyúkokat kell az idén megöntözni, meg a narancs fákat, hogy tojjanak direkt pirosat és teremjenek narancsot, vöröset. Húsvét, húsvét, te is meg leszel hamisítva az idén, akár csak egy hadibakancs, kinek mestere üli már a hat és fél évet… És hol marad a dínom-dánom? Hol maradnak a fölvirágzott legények, az öntözni vágyó berúgott családapák? Nem fogjuk látni a tojással és naranccsal telt kosarakat és zsebkendőket a karokon, a házak előtt álldogáló kocsikat, a „mennyit kaptál itt” pénzt számlálgató inasokat. Elmaradnak a berúgott társaságok, a kurjongató öntözgetők, most drága a likőr, drága a bor, nincs sonka a traktálásra, az öntözgetés végcéljainak kielégítésére. Szomorú húsvét ez, olyan, mint amilyen e jegyrendszeres világban… bánatos.
(Kassai Hírlap 1917. április 8., 3. p.)

Ugyancsak a fent idézett Kassai Hírlap következő számában Raktáron maradtak a húsvéti játékok címmel megjelent írás egyebek közt azzal is foglalkozik, hogy a szülők a gyerekeknek 1917-ben sokkal kevesebb játékot vásároltak húsvéti ajándékként, mint a korábbi években. Mivel a vásárlási szokásokról más adatokat is tartalmaz, teljes terjedelmében idézzük:

Majd ha elérkezik a likvidáció boldog ideje, a kassai krónikások megállapíthatják, hogy 1917 év tavaszán volt a legszomorúbb húsvétjok a kassai kereskedőknek, már azoknak tudniillik, akik a szorosan vett húsvéti árucikkek árusításával foglalkoznak.
Ősi szokás szerint a húsvét a játékkereskedők egyik legfőbb szezonja. A húsvét előtti napokban rendesen annyi gyerekjátékot ad el egy ilyen kereskedő, mint karácsonykor, vagyis amennyit azelőtt az év többi szakában hónapok alatt sem. Ma? Kérdezzünk meg egy játékkereskedőt. Mi beszéltünk eggyel. Ezeket mondta:
– Ki vesz játékot? Fogyott ugyan valami belőle, de mi ez ahhoz képest, amennyit más években adtunk el. Az apák a harctéren vannak, az anyáknak pedig, ha volna is pénzök, más gondjuk van. A háborús drágaság sok praktikus ösztönt váltott ki az emberekből. Ha adtak is húsvéti ajándékot a gyermekeknek, inkább olyan dolgokat vásároltak, amelyek célszerűbbek, mint a játékok. Ruhát, cipőt, esetleg könyveket.
Sokkal jobban ment a dolguk a divatkereskedőknek. Alig győzték a munkát. Az ő húsvéti aratásuk volt a legdúsabb. Nincs ma kötényke, kesztyű, ruha, amit eladni ne tudnának. De azért ők is panaszkodnak. Igaz azonban, hogy az ő panaszuk egészen másképp hangzott.
– Nincs árú, uram, nincs árú, mondta az egyik, néhány hónap alatt egészen tisztességesen megtollasodott kereskedő. Ami volt, elfogyott minden. Ha árú volna!? – tette hozzá sóhajtva, ragyogó szemekkel.
Nem volt okuk panaszra a cipőkereskedőknek sem. A cipővel ugyanis ép úgy áll a dolog, mint a ruhával. Cipő kell, hát fogy is.
Pedig korántsem lehet azt mondani, hogy a cipőárakat illetőleg aranyjuezi napokat élnénk. Azelőtt cipőüzletet lehetett nyitni annyi pénzzel, amennyibe ma egy nagyobbacska családnak az évi cipőszükséglete kerül. Az Isten tudja, hogyan van, hogy mégis jut mindenkinek cipőre és hogy ma ha lehet mondani – még kevesebb letaposott sarkú, vagy elnyűtt cipőt lát az ember, minta a béke boldog idején.
A gyermekek is mintha komolyabbak lennének. Talán úgy gondolják, lesz még alkalmuk a vígságra, örömre, ha hazajön az apjuk és haza hozza ajándékul a sok-sok mesét a csaták tüzéből, Ázsia misztikus mélyéből, a mesét a szegény cárról, aki bizonyára saját szemeivel is látott éppen abban a pillanatban, amikor át akart jönni a mi oldalunkra, hogy aláírja a békét.
Most nem a mesék ideje van. A gyermekek is érzik ezt. Oda van írva az anyjuk, a hajadon huguk, a nagyapjuk és nagyanyjuk szomorú arcára, meg azoknak a gyászruhás asszonyoknak a szemébe, akikkel az utcán mindenfele találkoznak. Talán ez is az oka, hogy nem is kértek szegények játékot. Ezért maradnak raktáron a játékkereskedők árui, Andersen meséinek apró gnómjai, a babák, a repülősárkányok, meg a nagy színes üveggolyók, amelyeknek reményében azelőtt akár napokig szót fogadtak…
(Kassai Hírlap 1917. április 12., 2–3. p.)

Az élelmiszerek árának folyamatos emelkedése minden bizonnyal több család esetében érintette a húsvéti étkezési szokásokat is. Az 1916-ban megjelent lapok már intenzíven foglalkoztak az egyes ünnepi étkezésekhez szükséges élelmiszerek egyre növekvő árával. A bárányhús magas árával kapcsolatban a Komáromi Lapokban például az alábbiak olvashatók:

A husvéti bárányok.
Az általános drágasággal jár, hogy ha valaminek érthető okokból felmegy az ára, akkor mindennek fölverik az árát. Ha a burgonya megdrágul, akkor a mi faluról bejövő menyecskéink még az erdőben szedett ibolya árát is fölemelik. Nem azért, mintha nem nyilnék elegendő ibolya, vagy a megmunkáltatása kerülne több e megfogyott munkaerők folytán, hanem azért, mert minden drága lett, hát az ibolya se maradjon olcsó. Aki az illatát élvezni akarja, fizesse meg a felemelt árát. A húsvéti báránnyal is igy vagyunk. A hadsereg számára nem szállítanak bárányokat, de mert a hus ára fölment, megduplázódott, hát a bárány árát is föl kell emelni. Halljuk a kedves falusiaktól az ismert sopánkodást, hogy „nem termett”, csak azért, hogy felverhessék mindennek az árát. Jó szerencse, hogy husvéti bárány nélkül is megvoltak a szegény emberek: egy kis hadikenyéren.
(Komáromi Lapok 1915. április 10., 6. p.)

Ugyancsak az áremelkedés volt a témája az idézett lapban A nagypénteki hal című írásnak is:

Azoknak csakugyan Krőzusoknak kellett lenniük, akik tegnap meg tudták fizetni az igazán mennyei magasságban csapongó halárakat, amelyek csekély nyolc koronánál kezdődtek és elérték a tizennégy koronás magasságot. Az apró fehérhalnak, amelynek a jó béke időkben negyven fillérért adták kg.-ját, tegnap hét korona volt az ára. Mondanunk sem kell, hogy igen nagy volt annak dacára a kereslet és roppant gyenge a kínálat. Ugy látszik, hogy ma már nagyon megszaporodott a gazdag emberek száma.
(Komáromi Lapok 1916. április 22., 7. p.)

A hadiipar számára egyre nagyobb gondot jelentett a nyersanyaghiány, emiatt Magyarországon is sor került számos templomi harang rekvirálására, hogy ezekből aztán harcászati eszközök, elsősorban ágyúk készüljenek. A hadicélokra rekvirált harangok elszállítása miatt így a harangszó néhány helyen elmaradt, de ott is megváltozott a hangzás, ahol eredetileg több harang volt a toronyban, s csupán egyet-kettőt hagytak meg belőlük. Ahol egyetlen sem maradt, ott különféle pótmegoldásokhoz folyamodtak, általában egy vasdarab ütögetésével pótolták a harangszót. Giesswein Sándor3 a Mit zengenek a husvéti harangok? című vezércikkében szót ejt a megszokott korábbi húsvéti harangszó megváltozásáról is:
Két napi hallgatás után megint megzendült a husvéti harangok Alleluja-dala. De ma mintha nem volna szavukban meg az a teljesség, mintha nem a négyesszólam erőteljes akkordjában, hanem mélabús uniszonóval köszöntenének bennünket.
Megfogyatkoztak az utolsó husvét óta, – elköltözött testvéreiket siratják, amelyek most bömbölő ágyutorkukból nem a feltámadást, hanem halált hirdetnek azoknak, kik hazánkat fel akarják darabolni…
(Komáromi Lapok 1917. április 7., 1. p.)

A háború húsvéti szokásokra gyakorolt hatásaival kapcsolatban természetesen szólnunk kell a katonákat érintő rendeletekről, új szabályokról is, hiszen a háború elsősorban az ő mindennapjaikat, ünnepeiket változtatta meg a legnagyobb mértékben. A vallási ünnepekhez kapcsolódó templomi miséket, istentiszteleteket számukra a tábori misék, a tábori istentiszteletek váltották fel. A különféle rendeletek már a háború kezdetétől fogva jelentős mértékben felülírták a különböző felekezethez tartozó katonák vallási szokásait is. Egy 1915-ben A nagypénteki böjt és a katonák. A tábori püspök rendelete címmel közölt írásnak köszönhetően több apró részletet is megismerhetünk:

A háborúban nem lehet mindig megtartani a vallás szabályait. Ezért hirdették ki már a mozgósításkor a zsidópapok híveiknek, hogy szükség esetén a zsidó katonák szombaton is dolgozhatnak és nem kötelesek megtartani a rituális étkeztetés szabályait. Most pedig Bjelik Imre tábori püspök a szentszéktől nyert fölhatalmazás folytán engedményeket tesz a nagyhét böjti tilalmával szemben.
A rendelet így hangzik:
A hadsereg és a haditengerészet tagjainak nagypénteken mindenféle húseledelektől meg kell tartóztatniok magukat. Ezzel szemben minden más szigorú böjti és megtartóztatási napon meg van engedve a hadsereg tagjainak egyrészt a húseledelek élvezete, másrészt a húsnak és halnak együttes élvezete az étkezés alkalmával. A tényleges szolgálatot teljesítő katonáknak a szigorú böjti napokon is napjában többször szabad jóllakniok.
A katonai személyek családtagjaira ugyanaz az intézkedés érvényes, mint a családfőre, s családtagok azonban, amennyiben éltük 21. évét betöltötték, de a 60. évet még meg nem haladták, a böjti napokon csak egyszer lakhatnak jól.
A nagypénteki szigorú böjt alól a pápától nyert felhatalmazás alapján fölmenti a tábori püspök a hadseregnek a harctéren, a haditengerészetnek pedig a hadihajókon levő legénységét és mindazokat a civil személyeket, akik a harctéren operáló hadsereg kíséretében vannak. Ezek, tekintettel a háborúra, nagypénteken is ehetnek húst.
A háborús ország területén csak azoknak a sebesülteknek és beteg katonáknak szabad nagypénteken hust enniök, akiknek nincs módjukban böjtös eledelt kapniok. A husvéti idő a katonaságnál Hatvanadvasárnaptól a Pünkösd utáni első vasárnapig terjed, a mozgósított csapatokra azonban ez az időpont mindaddig kitolódik, amig egyes csapatnak módjában áll a husvéti szentgyónás és áldozás elvégzése.
(Komáromi Lapok 1915. március 24., 2. p.)

A keresztény húsvéti ünnepi étkezési szokásoktól jelentősen eltérő zsidó „húsvét”-hoz, a pészahhoz kapcsolódó étkezési szokásokat is nagymértékben megváltoztatta a háború. Hogy a különböző katonai állomáshelyeken tartózkodó zsidó katonák is megtarthassák saját ünnepüket, jelentős mértékben hozzájárultak a helybeli zsidó hitközségek, amelyek egy-egy ünnep kapcsán vendégül látták őket s biztosították az ünnepi ételeket is. A Losonci Újságban megjelent hír tanúsága szerint „A Losoncon állomásozó izraelita katonák közül azok, kik azt kérték – szám szerint 160 –, husvétjuk 9 napján rituális élelmezésben részesültek.”4 Zsidó katonák husvétja címmel egy ilyen, a pészah (a pászka ünnepe) alkalmából rendezett megvendégelésről a Komáromi Lapok is beszámolt:

A helybeli izraelita hitközség Fried Miksának, a helybeli izraelita jótékony egylet elnökének kezdeményezéséből a Páska ünnep első két napján a hitközség tanácstermében Széder estét tartott, melyen terített asztalok mellett 200 katonát látott vendégül. A rendezésért Krausz Mór segédrabbit méltán megilleti az elismerés. Azonfelül az itteni kórházakban fekvő sebesült és beteg izraelita katonák ellátásáról is gondoskodott a hitközség, mely célra a Chewra Kadisa egylet 1000 koronás adománya használtatott fel.
(Komáromi Lapok 1915. március 27., 7. p.)

Az első világháború idején megjelent sajtóban több olyan harctéri beszámolót is találhatunk, amelyek arról szólnak, hogy az ünnepek idejére a fronton beszüntették a harcot, de olyanokat is, melyek tanúsága szerint az ellenséges katonák beszélgetésbe elegyedtek egymással, sőt még az is előfordult, hogy össze is barátkoztak. Húsvéti látogatás (Egy harctéri levél töredéke) címmel a Komáromi Lapokban is közöltek egy levelet, amelynek szerzője egy ilyen találkozásról számolt be részletesen a szüleinek.5
Számos műkedvelő versírót megihletett a háború, köztük katonákat is. A sajtóban közölt különféle témájú versek között olyanokat is találunk, amelyek egy-egy naptári ünnephez kapcsolódnak, így húsvétiakat is. A hátországban élők versein kívül az újságok előszeretettel közölték a katonák frontról hazaküldött verseit. A Komáromi Lapokban Száky Zsigmond honvéd szüleinek küldött versét jelentették meg.6
Amint azt a bemutatott konkrét példák is bizonyítják, az első világháború jelentős hatást gyakorolt a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó szokásokra. Természetesen az általam felvázolt kép korántsem teljes, további kutatások során valószínűleg számos újabb adatra bukkannánk. Jelen írásom célja arra irányult, hogy felhívjam a figyelmet annak fontosságára, hogy a különböző témák, köztük a naptári ünnepek, népszokások kutatása során nagyobb figyelmet szenteljünk a társadalmi-politikai változások okozta hatások vizsgálatára is. A különböző néprajzi jelenségek bemutatása csak ezáltal válhat teljessé.

Melléklet

A harctér költészete

Száky Zsiga komáromi szekeresgazda húsvéti köszöntője.
Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a mai világháború megcáfolta a régi római közmondást, hogy inter arma silent Musae. Mert bizony soha több vers nem született, mint most a háborúban s még ágyúdörgés és gépfegyverropogás sem tudja elriasztani a Muzsákat a költészet berkeiből. Zeng a lant még a lövészárokban is. Nóták születnek, versek fakadnak s a legegyszerűbb ember lelkéből is előtör az érzés keresetlen, csinos formában jelentkezik. Akárhány egyszerű bakáról derül ki most, hogy poétai talentum lakozik benne s a legszebb magyar katonanótákat bizony nem diákiskolát végzett emberek írták.
Véletlenül egy tábori levelezőlap jutott a kezünkbe, melyet Száky Zsiga komáromi polgártársunk, a 312. honvédgyalogezred közvitéze küldött az édes apjának Száky Zsigmond komáromi szekeresgazdának. Husvétot köszönt ebben a levélben a szerető fiú jó apjának és pedig versben. A vers olyan gördülékeny, ritmusos és hangulatos, hogy vesztenének vele mindannyian, ha egész terjedelmében ide nem iktatnánk.
Íme a vers:

Északi harctér. Ápril. 22.
Husvét szombatja van, de más, mint a többi,
Húsvéti éneket ágyúk szava dörgi,
Villámként cikázik fegyverszurony éle,
Gyújtó granát tüze lángol fel az égre.

Húsvét szombatján a csatasorban látod
Embermilliókat, az egész világot.
Gyilkoló fegyverrel rohannak előre
A véres, iszonyú embertemetőbe.

Husvétnak szombatján szivelszomorodva
Gyullad ki a gyertya árva otthonokba.
Az apa, a fiú oda vannak messze,
Havas hegyek ormán, erdő rengetegbe.

Gőgicsélő gyermek, serdülő leányka
De sok lett köztetek elhagyatott, árva.
Csillogó villogó tarka játék helyett,
De sokan kaptatok szivetekben sebet.

Husvétnak szombatja, szeretet ünnepe,
Szeretettel hintsed a lelkünket tele.
Add uramisten, hogy húsvét hajnalára
Nőjjön ki a béke szentelt olajága.

Mi is őszintén sajnáljuk, hogy Száky Zsiga komáromi polgártársunk óhajtása nem teljesült. De a mi késik, az nem múlik. Pünkösd napja nincs már olyan messze s a szent Lélek talán újból csodát tesz.

(Komáromi Lapok 1916. április 29., 3. p.)

Húsvéti látogatás
(Egy harctéri levél töredéke)

Kedves Szüleim!
Sok érdekes dolgot éltem át a közel múlt napokban. Akár hiszitek akár nem, húsvét vasárnapján kezet fogtunk az oroszokkal. De majd sorban leírom. 23-én reggel az egész legénységnek mise volt a fronton, persze olyan helyen, ahová az ellenséges tüzérség nem lát be. Mise után tombolát rendeztek a legénység számára. Az eladott számok fele nyert mindenféle inni és dohányozni valót, másik felét a rokkantak javára fordították. Gyönyörű napos idő volt s a szent nyugalmat csak négy ágyú dörgése zavarta meg a reggeli órákban, de azután egész nap csend uralkodott. A kora délutáni órákban már lehetett látni néhány oroszt, amint az árkon kivül mászkáltak és fehér kendőt lobogtattak. A szomszéd századok egyikében azonban még mindig adtak le egy két puskalövést az árokposztok s igy az oroszok megint visszahúzódtak födözékeikbe. Később azután én is bementem a födözékembe aludni, mert előző éjjel majdnem semmit sem aludtam. Egyszer csak fölkelt a pucerom, hogy az oroszok már jönnek előre a fehér zászlóval. Azonnal kimentünk a kijárathoz s figyeltük őket. Csakugyan hat nyolc alak volt látható az orosz árok előtt amint lassan óvatosan előre huzódtak, de még mindig nagyon félénken, bár most már teljes csend volt. Megjegyzem az egész nem velünk szemben, hanem jobbra tőlünk történt. Egyszer azután látjuk ám, hogy a mieinktől is megindul egy kis patrrolulle fehér kendővel. Feszült figyelemmel lestük (távcsövön) a következendőket. Mindkét fél lassan haladt előre, majdnemcsak lépésenkint. Mikor már annyira értek egymáshoz, hogy átkiálthattak, akkor hosszu tárgyalás indult meg köztük, végül pedig egyszerre összementek és lekezeltek egymással. Mi kadettek ekkor már a drótkerítés előtt álltunk s innen lestük az egész scénát. Egyszer csak észreveszem, hogy velünk zsinóregyenest szemben is kin áll egy csomó orosz s az egyik már kezdi nyitogatni a drótkeritést nyilván azzal a szándékkal, hogy elénk jöjjenek. Mindjárt indítványoztam, hogy menjünk, a pucerok már nem fértek a bőrükbe, mindegyiknél volt rum, bor vagy más valami. Ekkor már egész publikum állt mindkét részről a földhányások tetején s mosolyogva nézte az egész szinházat. Amint az oroszok észrevették, hogy elindultunk, ők is jöttek felénk. Ez már könnyebben ment, mint az előbbi barátkozás. Hat, nyolc fiatal turbános legény sietett előre fickándozva, sikoltozva és a következő percben a pucerok hatalmas puszikat voltak kénytelenek eltűrni.
Húsvét vasárnapja meghozta azt, hogy kibujtak a kétlábú vadállatok az odujukból, hogy ismét felismerjék egymásban az embert. Mintegy félóráig beszéltek és mulattak pucerainkkal, akik kalácsot, húsvéti tojást kaptak az általuk adott italért és cigarettáért. Mi kadettok 10-15 lépésről néztük a jelenetet s beküldtük az oroszt egy tisztért, de az igen sokáig készülődött s nekünk nemsokára vissza kellett térnünk….

Eddig az érdekes levéltöredék, melyből kiderül, hogy az emberből még a legvadabb öldöklések között sem vész ki egészen az emberi érzés. Mindenesetre érdekes adata lesz a fenti jelenet a világháború történetének.
(Komáromi Lapok 1916. május 6., 2. p.)

 

Húsvétra nem szabad tojást festeni!
Az Országok Közélelmezési Hivatal elnökének f. évi VII. sz. rendelete folytán közhírré tesszük: Bárminemű baromfi-tojásnak a húsvéti ünnepek alkalmából szokásos festés vagy kikészített baromfi-tojásnak forgalomba hozatala az ország egész területén tilos. Aki a jelen rendelet rendelkezését vagy a hatóságnak a jelen rendelet alapján kibocsátott rendelkezését megszegi, az, amennyiben cselekménye súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el és az 1914:L. t.-c. 9 paragrafusa értelmében két hónapig terjedhető elzárással és hatszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető.
A városi tanács.
(Nyugatmagyarországi Híradó 1917. március 23., 5. p.)

 

Az izraelita katonák húsvétja.
A Losoncon állomásozó izr. katonák közül azok, kik azt kérték – szám szerint 160 – húsvétjuk 9 napján rituális élelmezésben részesültek. Az élelmezés összes költsége 2890 korona 70 fillért tett ki. E költségek fedezésére szolgáltak mindenek előtt a cs. és kir. katonai állomásparancsnokság által átutalt menage- és kenyérpénzek, összesen 2160 K 70 fill., továbbá a munkára kiadott katonák után: Rakottyay-gyár 25 K, Török Zoltán uradalom 80 K, Thausz fatelep 20 K. Adományokkal hozzájárultak: Az izr. hitközség, Chevra Kadisa, Izr. Nőegylet és Leányegylet, egyenkint 100-100 K, továbbá Herzog és Kohn cég 50 K, Lőwy Adolf cég 25 K, Sternlicht Sámuel és Fia 25 K, Heksch József 20 K, Sacher Gusztáv 20 K, Schwarz Jakab 20 K. természetben Herzog és Kohn cég 15 liter, Sacher Gusztávné 5 liter, Singer Márk 5 liter bor, Izr. Nőegylet 700, Leányegylet 500 drb. cigaretta. A cs. és kir. katonai állomásparancsnokságnak a tanusitott legmesszebbmenő előzékenységéért, a testületeknek és magánosoknak adományiakért hálás köszönetet mondunk: Sacher Gusztávné nőegyesületi elnök, Dr. Vajda Béla rabbi.
(Losonci Újság 1916. június 1., 2–3. p.)

 

Výročné sviatky a prvá svetová vojna
Príspevok k veľkonočnému zvykosloviu
(Zhrnutie)

Na základe etnologických publikácií zaoberajúcich sa výročnými sviatkami sa môže zdať, akoby sa po dlhé desaťročia ten-ktorý sviatok konal vždy rovnako a neovplyvnili ho žiadne nečakané politické udalosti a z nich vyplývajúce hospodárske problémy, prípadne rôzne epidémie a pod. V dobovej tlači môžeme objaviť mnoho takých, doteraz neznámych údajov, ktoré sa vzťahujú na zmeny jednotlivých prvkov sviatkov, prípadne na ich zákaz. Vďaka týmto novinovým správam sa naše poznatky môžu rozšíriť o také informácie, ktoré sa nezachovali do dnešných dní v ústnom podaní, v lokálnej pamäti, a kým ich bolo možné zaznamenať od informátorov, bádatelia im nevenovali pozornosť. V priebehu uplynulého storočia mala na výročné i rodinné zvykoslovie výrazný vplyv medzi iným aj prvá a druhá svetová vojna. Okrem obmedzení, daných stále viac sa zhoršujúcou ekonomickou situáciou, mala aj vojnová propaganda vplyv na určité prvky sviatočnej kultúry ľudí na frontoch i tých, ktorí žili v zázemí. O týchto zmenách, o zmene toho-ktorého momentu sviatkov, sa môžeme dozvedieť v prvom rade z rôznych zakazujúcich nariadení, ako i k nim sa viažucich správ (spravodajstiev, novinárskych fejtónov, reportáží atď.). Štúdia pomocou analýzy dobovej tlače predstavuje niektoré vplyvy prvej svetovej vojny na veľkonočné zvykoslovie.

 

Die Kalenderfeste und der Erste Weltkrieg
Zusätze zum Osterfestkreis
(Zusammenfassung)

Geht man von den Folklorepublikationen aus, die sich den Volksbräuchen und Kalenderfesten widmen, könnte man leicht den Eindruck gewinnen, als ob das eine oder andere Fest im Laufe der Jahrzehnte immer den gleichen Verlauf gehabt hätte und deren Charakter unabhängig von äußeren Faktoren (unerwarteten politischen Ereignissen, den daraus resultierenden wirtschaftlichen Schwierigkeiten, gegebenfalls verschiedenen Seuchen usw.) unangetastet geblieben wäre. In der zeitgenössischen Presse sind wir auf zahlreiche, bisher unbekannte Hinweise gestoßen, die sich auf die Veränderung bestimmter Elemente eines Festes oder auf deren direktes Verbot beziehen. Dank diesen Presseartikeln sind wir um viele Kenntnisse reicher geworden, die in der mündlichen Tradition oder in der lokalen Erinnerung nicht aufbewahrt worden sind – und die damals, als man sie noch von Informanten hätte aufzeichnen können, selbst der Aufmerksamkeit der Forscher entgangen sind. Im Laufe des letzten Jahrhunderts haben u. a. auch die zwei Weltkriege die Kalenderfeste, aber auch jene Feste, die sich um die Wendepunkte des menschlichen Lebens ranken, maßgeblich geprägt. Neben den Restriktionen, die aus der schlechten wirtschaftlichen Lage resultierten, hat auch die Kriegspropaganda ihren Stempel auf die Festkultur der Menschen (sowohl der Soldaten an der Kriegsfront als auch jener, die im Hinterland gebliebenen sind) gedrückt. Als wertvolle Belege für solche Veränderungen oder für die Modifizierung bestimmter Elemente eines Festes dienen insbesondere Verbotsmaßnahmen, bzw. schriftliche Dokumente, die sich Anordnungen dieser Art widmen (Berichte, Feuilletons, Reportagen). Der Aufsatz untersucht anhand einer Analyse der damaligen Presse die Auswirkungen des Ersten Weltkrieges auf die Osterfeiertage.