Egy ormánsági törpefalu, Kemse település- és közösségvizsgálata
anulmányom általános célja egy dél-dunántúli, Baranya megyében található ormánsági törpefalu, Kemse település- és társadalom-néprajzi, illetve antropológiai szemléletű, jelenkutatáson alapuló bemutatása.1 Elsősorban egy törpefalusi életteret, valamint a benne tapasztalható közösségi folyamatokat szeretném megragadni és értelmezni. Külön figyelmet szeretnék szentelni azon jelenség társadalmi hátterére, amely azt mutatja, hogy a legkisebb ormánsági falvak közül néhány kiegyensúlyozott, a lakosok és a környezet számára nyugodt életteret biztosít, annak ellenére, hogy ez sok környékbeli településen nincs így.
A téma kutatását több szempont is indokolja. Szeretném kiemelni azt a statisztikai adatokból (az életminőségi indexről ld. Pirisi 2009, 698–701) és a helyi diskurzusokból látszó vonzó faluképet, amellyel Kemse rendelkezik. Ez azért tartható fontos jelenségnek, mert időnként még a szakirodalom is egyfajta „katasztrófaterületként” tekint az Ormánságra.2 Terepmunkám során mindezért különös figyelmet szenteltem annak, hogy mi lehet a kedvező kép társadalmi háttere – nem feledkezve meg a más típusú (pl. a közösséget bomlasztó) vonások megfigyeléséről sem. Továbbá külön fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Kemse törpefalu, sőt azok között is már-már „extrém” példa, ha belterületének nagyságát és a népesség mértékét nézzük. Ilyen arányok mellett a faluban sajátos életteret lehet megfigyelni, ahol egyes társadalmi intézmények (pl. szomszédság, vezetői modell stb.) egyedi módon működnek. A falu kutatását az is indokolta, hogy a helytörténet számos szeletét ugyan már feldolgozták, de mégsem rendelkezünk egy olyan jelenkutatással, amely Kemsét behatóbban vizsgálta volna 1990 óta néprajzi/antropológiai módszerekkel.
Kemsével a 19. századi birtokrendezések kapcsán foglalkoztam először (Vataščin 2011). 2009-ben, az első terepbejárás során már felfigyeltem arra, hogy a falu egyfajta sajátos miliővel rendelkezik mind a szakirodalomban, mind azok beszédmódjában, akik ismerik a térséget, ezért MA szakdolgozati témaként a falu jelenkutatásával kezdtem el foglalkozni. A tényleges terepmunkát 2011 szeptemberében kezdtem el, és egészen 2012 márciusáig folytattam.3 Jelen tanulmány a 2011–2012-es állapotokat tükrözi.
Kutatási szempontok és kulcsfogalmak
A terepmunka fényében három kulcsfogalmat határoztam meg, amelyek sok esetben egymással összefonódó, máskor pedig legalábbis párhuzamosan futó jelenségekre vonatkoztak. A három fogalom a település, a törpefalu és a közösség.
Településen ebben a dolgozatban elsősorban a lokálisan felismerhető státussal rendelkező, a helyiek beszédmódjában és értelmezésében létező területi egységet értem, ami hozzájárul a falu elkülönítéséhez a többi szomszédos falutól.4 Emellett figyelembe veszem a statisztikai (demográfia, életminőség stb.) és települési (falutér, közintézmények stb.) jellemzőket, illetve a csoportfolyamatokat is.
A törpefalu a település fogalmán belül egy sajátos, tartalmát tekintve statisztikai kategória. Mivel a definíciót egy adott népességszámhoz kötik, így először könnyűnek látszik a meghatározás: 1000 fő alatt beszélünk apró-, 500 fő alatt pedig törpefaluról (Valentovics 2000, 1–2). A településeket szinte csak hiány-jellemzőkkel írják le. A „pozitívumok” között leginkább a természeti környezet és a bizonyos fokú elzártság szerepel. A számsorok alapján az elnéptelenedést és a kiszolgáltatottság növekedését jelzik előre. Kovács Katalin a magyarországi aprófalvak világát általános értelemben mint „lecsökkent eltartó képességű vidéket” jellemzi (Kovács 2008).
Kemsét jelen esetben nem egy törpefalusi problémacsoport példájának tekintem. Ehelyett inkább a sajátos törpefalusi élettér kifejezést használom, ami egy analitikusabb megközelítésű és semleges fogalom. Ha csupán „problémákról” beszél a kutatás, akkor fennáll annak a veszélye, hogy figyelmen kívül hagyja az élet más területeit, például azokat, amelyekkel egyes helyiek a falujukhoz kötődhetnek. Az élettér fogalmán belül helyet kaphatnak az életet nehezítő és könnyítő jelenségek is, a problémaközpontú szemléletről ugyanez azonban már nem mondható el. A település méretét/pozícióját és a lakosok számát tehát egy olyan tényezőnek tartom, ami alapvetően meghatározza a helyi közösségek mindennapjait.
A közösség fogalma azon társadalomtudományi fogalmakhoz tartozik, amelyek elterjedt használatuk miatt valóságos közhelynek számítanak, ugyanakkor mára a fogalmi tisztázatlanság miatt sokan el szeretnék vetni az alkalmazásukat (Tóth G. 2002). Mivel jelen írás egy törpefalut és annak lakosait vizsgálja, kiindulópontként hasznosnak tűnt a törpefalu és a közösség fogalmát egymás mellé állítani. Ebben az értelemben a területiség és a közös élettér az, amely alapján a kemseieket analitikus megfontolásból közösségnek tekintettem. Ezenfelül próbáltam igazodni Sárkány Mihály definíciójához, amely szerint a közösségtanulmány „…egymással összefüggő, egymást átható társadalmi folyamatok leírása és értelmezése egy világos társadalmi kereten belül” (Sárkány 2007, 57).
Fontos kiemelnem egy szociológust, Ronald Wildot, aki nagy hatással volt a szemléletmódomra (Wild 1980).5 Az ő elmélete alapján, illetve attól némileg elrugaszkodva Kemse jelenlegi képét és lakosait egy adott közösségnek fogom fel, amelynek múltbeli gyökereire nyíltan vagy burkoltan, de többször utaltak az adatközlőim. A mostani kooperációkat és a faluhoz való viszonyt az aktív közösségiség megnyilvánulásainak tekintem, amely a saját ritmusa és törvényszerűségei szerint alakítja tovább a falu életét. A társadalom végül egyfajta „racionális makroaspektus”, ami jelen esetben az Ormánság és Baranya megye társadalmi-gazdasági adottságait, tágabb értelemben pedig Magyarországot jelenti.
Mindezek alapján jelen tanulmány egy olyan közösségtanulmánynak is tekinthető, amely a települést (lokalitást) és a lakosokat több oldalról, szerves összefonódásukban vizsgálja.
Az „elsüllyedt falu” képzete a szakirodalomban
Kemse mérete és ezért elhanyagolhatónak tűnő szerepe ellenére szép számú tudományos és publicisztikai irodalommal rendelkezik. Az előbbiek fényében megemlítenék néhány olyan munkát, amelyeknek köszönhetően jobban megérthetjük a Kemséről kialakult diszkurzív képet. Itt most nem az egzakt tudományos eredményekről van szó, hanem arról a beszédmódról, ahogyan az egyes szakemberek írtak a faluról.
Kiss Z. Géza Fejezetek Kemse múltjából című kéziratos műve értékes történeti munka, amely ha néhány vonásában ugyan mozaikszerű, mégis nélkülözhetetlen történeti adatokkal és értelmezésekkel szolgál a faluról. Kiss Z. az előszóban a falu 1990 és 2010 közötti polgármesterét dicséri (vele egy rövid történeti visszatekintésben foglalkozom majd). Szerinte ő a felelős azért, hogy „a régiek elmúlása után nem boríthatta el földjét vadgaz és mohar, hanem az ősi településformát, szellemi és tárgyi emlékeket őrző, kulturált környezet fogadja ma is a Kemsére látogatót” (Kiss Z. 1995, 2). Amint azt majd a helyi diskurzusok közelebbi elemzésénél látni fogjuk, az idézett sorokban Kiss Z. Géza gyakorlatilag adatközlőként, nem pedig történészként szólal meg. Gondolatmenetében párhuzamos azzal a Kemsén is táplált általános vélekedéssel, amely a korábbi polgármester tevékenységét egyértelműen mértékadó vezetői modellként tartja számon.
A legismertebb kemsei vonatkozású munkát a Gunda Béla és kutatótársai jegyzik (Gunda 1936). Az Egy elsüllyedt falu a Dunántúlon – Kemse község élete című kötet fő szemléletmódját az alábbiakban foglalhatjuk össze: Kemse olyan falu volt, amely a táji-kulturális hatásoknak köszönhetően egykor sajátos helyi adottságokkal rendelkezett, hasonlóan az Ormánság egészéhez; az így kialakult népi kultúra a tősgyökeres lakosokkal együtt hanyatlásnak indult, s a 20. század harmincas éveire már annyira feledésbe merült, hogy Gundáék (saját szempontjaik szerint) alapos okokkal tarthatták elsüllyedt falunak Kemsét. Nyilvánvaló, hogy ez a szemlélet sok tekintetben normatív, és a címben az elsüllyedést megállapító meglátással a tárgyilagos tudományos elemzés nem sok mindent tud kezdeni. Ez a fajta attitűd nemcsak akkor, hanem ma is jellemző az Ormánságra, jóllehet a szociográfia megírása óta eltelt csaknem nyolc évtizedben Kemse továbbra sem süllyedt el.6
A terminus szinte minden, Kemsét érintő szövegben (érthető módon különösen a publicisztika terén) felbukkan a 20. század második felétől kezdve. Az újabb tudományos igényű munkák közül érdemes megemlíteni Spiegler Patrícia szigorlati dolgozatát, amely számos értékes adatot és meglátást közöl a világháború és az ezredforduló közötti Kemséről (Spiegler é.n.). Ugyanakkor jól szemlélteti írása Gunda és társai metaforájának óriási hatását: „Dolgozatomban tehát azt mutatom be, hogy az elsüllyedés víziója miképpen talál kapaszkodópontokat a második világháborútól napjainkig a falu életében, és mindeközben hogyan tevődött át a hangsúly az egykézésről az elvándorlásra. (…) Kemse, mint az ormánsági aprófalvak egyike, talán ma is éppúgy egy reprezentatív példája az elsüllyedésnek, sorvadásnak, mint a harmincas években” (Spiegler é.n., 3).
A már korábban említett problémaközpontú szemlélet Kemse esetében tehát egy meglehetősen érdekes és egyedi vonással bővül. Mindkét szemléletmód teljesen érthető okok miatt jött létre, számos elemüket bizonyítottnak tartom, de önmagukban nem feltétlenül visznek közel ahhoz, hogy a témában felvetett kérdésekre válaszokat találjunk.
A tér, az intézmények és statisztika tanulsága: nincs remény?
Kemse Baranya megye déli részén, a Sellyei járásban és ezzel együtt az Ormánságnak nevezett néprajzi tájban helyezkedik el. Pécstől 35 kilométerre található. A közvetlen közelében három olyan település található, amelyekkel így vagy úgy, de aktív kapcsolatban van, ezek pedig a 250 és 300 fő közötti lakossággal rendelkező Piskó, Lúzsok és Zaláta. A falu mintegy három kilométerre van a Drávától, amely egyben a magyar–horvát országhatárt képezi. A szűkebb térségen belül egy olyan altáj belsejében található, amely mind földrajzilag, mind a helyiek önmeghatározásából fakadóan sajátos helyzetet foglal el az Ormánság tengelyét jelentő Drávafok–Sellye–Vajszló–Baranyahídvég–Kémes vonalhoz képest. Ezeken a településeken keresztül halad át egy homokhátat követve a térség fő útvonala, amely mintegy kettészeli a mikrorégiót. Az általánosan hangoztatott, társadalmi-gazdasági töltetű periferikus viszonyt mindvégig adottnak feltételezem a néprajzi táj és a megye, valamint az ország központi része között. Hogy ez jobban érzékelhető legyen, érdemes röviden összefoglalni a falu elhelyezkedését és intézményeit.
A közintézmények terén semmi új nincs a nap alatt Kemsén. A kisméretű, periférián elhelyezkedő falvak tipikus életét éli. Van azonban néhány olyan jelenség, ami már az intézmények puszta leírásánál felkeltheti az etnográfus/antropológus figyelmét.
Kemse a települési funkciók összetettségét tekintve (értve ez alatt az olyan intézményeket, mint például az orvosi rendelő vagy az iskola) a térségbeli falvak sorában sereghajtónak számít (Pirisi 2009, 695). A kis területet és a lakosság számát tekintve nem lehetséges a központi szerepkörű intézmények létrehozása, a körjegyzőség is Zalátán van, amelyhez Kemsén kívül még Piskó is tartozik. Ebben a tekintetben nagymértékű intézményi kiszolgáltatottságról beszélhetünk.
Kemsén összesen öt darab közfunkciót betöltő épület található. Egy épületben található az orvosi rendelő, a kultúrház és a katolikus kápolna (a Lúzsok felé haladó északkeleti irányú út jobb felén). A kultúrházat jelentő részleget csak ritka alkalmakkor használják (pl. falugyűlés, nőnapi ünnepség), míg a másik két terem kétheti (orvos) vagy havi rendszerességgel (kápolna) üzemel. A falut délkeleti irányban elhagyó útnál jobboldalt található a pásztorház, amelyet 2009-ben felújítottak. Az eredeti terv szerint a településvezetés vendégházat szeretett volna belőle kialakítani, azonban a hanyag munkavégzés miatt a ház gyakorlatilag nem lakható, a falu életében nem tölt be funkciót. A körtér délkeleti részén helyezkedik el az egyházi tulajdonú református templom, amelybe a legtöbbször csak egy, ritka esetben két helybéli jár az átlagosan havonta egyszer megtartott istentiszteletre. A körteret délnyugati irányban elhagyó út mellett található a kocsma és a bolt saroképülete, amelyeket már több éve bérel egy kemsei vállalkozó. A kocsma tölti be leginkább a közösségi színhely szerepét, erről a baráti csoportok tárgyalásánál bővebben lesz szó. Közvetlenül a kocsma mellett, egy újonnan felújított épületben van a Polgármesteri Hivatal együtt a helyi könyvtárral. A hivatali részt esetenként munkaoktatásra, illetve gyakrabban a vezetőség gyűléseire használják. A könyvtárat az elmúlt években egyre többen látogatják, 2012-ben 18 olvasója volt, a könyvállomány pedig változatos és folyamatosan bővül. Végül meg kell említeni a mozgóárusok állandó jelenlétét is, amelyeknek ambivalens a helyi megítélése – egyrészt a házhoz jövő árut nagyra értékelik Kemsén (nem kell nagyobb településekre utazni), másrészt viszont a jelenkori vidéki élet abszurditását vélik bennük felismerni (hiszen például a falusi élet keretén belül a megvásárolt zöldséget és a gyümölcsöt meg lehetne és meg is kellene termelniük – állítják többen). Egyesek csupán szezonálisan járnak a faluban (pl. fagylaltárus), mások pedig állandó jelleggel. A leggyakoribbak közé a pékes (amely más kisebb élelmiszereket is árusít), a tojásos és tejeskocsik számítanak, illetve a mozgópostát is ide lehet számítani. Jelenlétük változó, az adatközlők szerint összesen legalább kilenc ilyen árusról beszélhetünk.
Az önkormányzat 2012-ben háromtagú volt, a polgármester és helyettese (aki egyben képviselő is) mellett még egy képviselőből állt. A térségben némileg szokatlan módon a terepmunka idején a testületnek sikerült a falu rendelkezésre álló pénzét növelni. 2011 közepéig az önkormányzat körülbelül egymillió forint tartalékkal rendelkezett,7 amely éles kontrasztot képez a szomszédos Piskóval, ahol a szociális segélyek összegét is csökkenteni kellett az adósság miatt. Kemsének ezt a költségvetési egyensúlyt több tényező együtteséből sikerült elérnie. 2010-ben az új testületben a képviselők lemondtak a tiszteletdíjukról, a polgármester pedig semmilyen juttatást nem kért a maga számára. Ő mindössze nettó 50.000 forintot kap, amely a saját bevallása szerint nagyjából fedezi a hivatali ügyek intézéséhez szükséges utazások költségeit. Munkájukhoz külön sem telefont, sem autót nem igényeltek. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy az önkormányzati testület gyakorlatilag ingyen végzi a munkáját. Ezenkívül a törvény által lehetővé tett egyszeri gyorssegély (5000 forint) kifizetését is beszüntették – ezt a tényt közölték a lakosokkal, akik „ezt elfogadták és be is tartják”. Az önkormányzat részt vesz a START közmunkaprogramban, valamint a LEADER programban is. A polgármester szerint komolyabb fejlesztésekre nem tudnak költeni, az „alapjáratot” viszont jól tudják tartani. Fontos rámutatni, hogy a falu mérete eleve és alapvetően meghatározza az önkormányzat működését: a kismértékű fogyasztás és az igények behatárolják a mozgásteret, nincs lehetőség komolyabb fejlesztési projektekre. A közmunkaprogram során is adódnak nehézségek, mivel a faluméret miatt a köztéri munkákkal esetenként hamar tudnak végezni az alkalmazottak, amiért időnként külterületi munkaalkalmakat kell nekik találni.
Az eddigi felsorolásból kiemelném a közösségi szerepkör meglétét a kocsma esetében, valamint hiányát főleg a vallási intézmények esetében. Fontos jelenség az önkormányzaton belül az önkéntes jelleg, illetve az áldozatvállalás mozzanatai. Gyakorlatilag ezekből kiindulva folytattam a kutatást a terepmunka intenzívebb szakaszában.
A kemseiek elképzelései a tágabb térről ráerősítenek az intézmények hiányára. Habár a központi települést egyértelműen Sellye jelenti (mivel járási központ), a kemseiek elsősorban a mintegy 1800 fős Vajszlóhoz kötődnek. Az elsődleges/minimális migrációs cél általában ezt a települést határozza meg célpontnak, akár ideiglenesként, akár véglegesként írják le a terveikben. A kutatás ideje alatt egy olyan kemsei származású ember él Vajszlón, aki egyes hétvégéken onnan jár vissza a szülőfalujába. A legegyszerűbb (de egyben sokatmondó) érv a költözési szándék kinyilvánításánál az, hogy Vajszló „mégiscsak központ”. Ez a nagyközség tölti be a közlekedési szűrő szerepét is. A gyér buszjáratokkal innen lehet átszállásokkal megközelíteni a nagyobb városokat. A relatív elszigeteltség miatt teljességgel érthető az a kitüntetett jelentőség, amelyet a gépkocsik élveznek a falvakban („autó nélkül itt nem lehet létezni”). Különösen a vállalkozók esetében fontos a mobilitás a megyeszékhely irányában, amely átlagban negyvenperces autóutat jelent.8 Több adatközlő emellett a már említett északi, homokháti úttól délre eső területeket egy homályosan meghatározott külön egységként fogja fel („olyan, mintha más világba lépne be az ember”), ami alatt a elhanyagoltságot (pl. télen a hó eltakarítását gyakran sokáig halogatják a közútkezelők) vagy a már említett közlekedési nehézségeket értik. Délről az országhatár teljesen zárt, nincs átkelőhely, és kevés helyinek van mélyebb ismerete a szlavóniai túlpartról.
A kemsei határ 896 hektárt tesz ki, amellyel felülmúlja a szomszédos Lúzsokét (652 ha), noha annak népessége a kemseinek több mint négyszerese – ezen kívül mindegyik szomszédos község nagyobb határral rendelkezik. A falu határában jelenleg csak két kemsei végez mezőgazdasági termelést (csak egyikük, a polgármester él meg a termelésből), illetve egy család, az alpolgármester és felesége méhészekként a határ két erdős-berkes részén tartanak hozzávetőlegesen 180 méhcsaládot. Rajtuk kívül még egy férfi gazdálkodik keresetkiegészítésként 5,5 hektáron, egy másik pedig vállalkozóként gyógynövényeket gyűjt különböző dűlőkben.
Mit árul el az életminőséget vizsgáló „távoli”, kvantitatív megközelítés a Kemsén való életről? A már idézett Pirisi-tanulmány felhívja a figyelmet egy fontos jellemzőre: „…nem sikerült kapcsolatot kimutatni az elérhetőség és az életminőségi mutatók között” a legkisebb falvak esetében (Pirisi 2009, 699). Pirisi Gábor az életminőségre utaló mutatók rendszerezésekor az ún. kapaszkodók között már felsorolja a térség legkisebb falvait, Markócot és Kemsét is. A jelenségre adott válasz inkább egy sokatmondó kérdésnek számít: „…az átlagosan kis településméret következtében a mutatókat egy-egy helyi adottság érdemben módosíthatja, míg a településvezetés és ezen keresztül a lakosság, illetve annak csoportjainak fejlődéséhez, fejlesztéshez történő attitűdje is dominánssá válhat.” (Pirisi 2009, 700) Ezt kulcsfontosságú pontnak tarthatjuk nemcsak a jelen dolgozat, de a térség behatóbb jelenkutatása szempontjából is. A kérdés adott: vajon milyen társadalmi folyamatok állhatnak mögötte?
A népesedési statisztikák és a lakottság vizsgálata nem adják meg a választ a kérdésre, hanem sokkal inkább a periférikus helyzetet bizonyítják. A saját adatfelvételem szerint 2011 őszén 58 fő tette ki a lakónépességet, a nappali népesség pedig csupán 39 fő volt. Ha a történeti adatsorokat nézzük, akkor egyértelműen megállapítható az elnéptelenedés. 1970-ben még 178 fő volt az összlakosság, amely 1980-ra 131-re, 1990-re pedig 102-re csökkent. Ha az 1970-es népességszámot 100%-nak tekintjük, akkor 2011-re ez már csak a népesség 32,6%-a, ami 120 fős és 67,4%-os fogyást jelent 41 év alatt.
Kemsén összesen 22 tartósan lakott házat jegyeztem fel. 2 hétvégente, 8 évente egyszer-egyszer lakott, 4 pedig gyakorlatilag lakatlan. A szomszédsági kapcsolat esetében egy fontos vonásra kell felhívni a figyelmet: mindössze két olyan háztartással számolhatunk Kemsén, amelynek mind a két oldaláról van szomszédja. A lakott házak többségénél így általában csak az egyik oldalról számolhatunk szomszéddal, 6 háztartás pedig eggyel sem rendelkezik.
Nemcsak a közvetlen szomszédságban, hanem a generációkat tekintve is „foghíjas” a falu még akkor is, ha a 20 és a 60 év közti népesség eloszlása egyenletes mértéket mutat, ugyanis ez még nem feltétlenül mutatja a falun belüli aktivitás mértékét. A terepmunka alatt például a 20 és 29 év közötti lakosok közül mindössze három fő tartózkodott nappali népességként a településen. A 2001-es adatok szerint korcsoportonként (a férfiak és nők adatait összesítve) az alábbi képet kapjuk: 0–9 = 4 fő, 10–19 = 8 fő, 20–29 = 12 fő, 30–39 = 12 fő, 40–49 = 11 fő, 50–59 = 11 fő, 60–69 = 6 fő, 70–79 = 2 fő.
A 2001-es népszámlálás szerint az iskolázottság tekintetében alulreprezentáltak a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, csupán egy férfi szerepel ebben a kategóriában. Érettségivel összesen 10-en (5 férfi, 5 nő 18 év fölött), legalább nyolc általánossal pedig 54-en (29 férfi, 25 nő 15 év fölött) rendelkeznek. Mindössze egy, még az általános iskola első osztályát sem elvégző férfiról tudósít az összesítés.
A lakosok foglalkoztatottságáról és ezzel együtt a munkanélküliségről nehéz pontos képet adni, ugyanis a közmunka, illetve az olyan szakmák, amelyeknél a szezonalitás erősen befolyásolja a munkaviszony meglétét (pl. kőművesség esetében, ahol október és március között gyakran munka nélkül maradnak a helyi szakemberek), meglehetősen ingadozóvá teszik az arányokat. 2011 végén majdnem teljes volt a községi foglalkoztatottság a közmunkaprogram miatt, majd a következő év januárjának végén már csak egy személy állt alkalmazásban. A saját adatfelvételt és más különböző, korábbi adatokat összevetve elmondható, hogy a munkanélküliség általában 20–30% között ingadozik.
Végül szót kell ejteni a lakosság etnikai és vallási összetételéről is. A 2001-es népszámlálás Kemsét tisztán magyar településként tünteti fel. Ugyanakkor ennek a mutatónak az egyértelműségében joggal kételkedhetünk. A csoportfolyamatok tárgyalásánál majd bővebben írok a cigányok jelenlétéről, itt összegzésképpen csak megjegyzem, hogy a belső meghatározás szerint a cigányok és a cigány származásúak aránya körülbelül a lakosság felét teszi ki. Ellentétekről vagy akár csak az elhatárolódás igényéről nem beszélhetünk, a mindennapi diskurzusokban erről a helyiek nem beszélnek.
Más helyzet vázolható fel a holland és az osztrák családok tekintetében, akik elsősorban Kemse „különlegessége” miatt vettek házat a községben. Összesen legalább hét olyan személyről beszélhetünk az esetükben, akik évente eltöltenek néhány napot Kemsén. A holland családdal lebonyolított interjú kapcsán arra a megállapításra jutottam, hogy fogékonyságuk az „egzotikus” magyar helyi kulturális jelenségekre világosan etnikai viszonyként írható le, mivel a helyi kulturális jelenségeket folyamatosan értelmezik, és megpróbálnak velük kapcsolatban saját álláspontot kialakítani.
A két percig tartó falu – Kemse morfológiája és „léptéke”
Ahogyan a bibliográfiai áttekintésnél nem lehet szó nélkül hagyni az 1936-os monográfiát, úgy a morfológia kapcsán is tárgyalni kell Kemse különlegesnek számító településszerkezetét. Annál is inkább, mert ez egy lépéssel közelebb visz minket ahhoz, hogy kiderítsük a Pirisi Gábor által kimutatott magasabb fokú kemsei életminőség hátterét.
Bárth János összefoglalásában körfaluként (ún. Rundling-típus) említi Kemsét, amelyet Középiszkázzal együtt a típus egyetlen magyar nyelvterületi képviselőinek tart (Bárth 1996, 126). Mendöl Tibor szerint a körfalvak lényege egykor a védelmi funkció, illetve az állattartás megkönnyítése volt (Mendöl 1963, 239–242). Gunda Béla a Rundling-típussal való rokonítást még 1936-ban elvetette. Alapvetően meggyőzően érvel amellett, hogy Kemse morfológiája egy különutas fejlődés eredménye volt – ugyanakkor ő is utal az állattartásban betöltött fontos szerepre (Gunda 1936).
Akármi lehetett is a kör alak funkciója a múltban, azt leszögezhetjük, hogy a jelenben sajátos proxemikai közeget, életteret képvisel, amely néhány vonásában különbözik a környező falvaktól. A téren különböző fajtájú, több tucatnyi fa található (fenyő, nyír, hárs, platán stb.), amelyek az állattartás miatt egykor kopár teret teljesen elborítják. A tér nyugati részén található padok még az ezredforduló előtt kerültek elhelyezésre, a játszóteret pedig 2010 tavaszán alakították ki. A déli házsorokkal párhuzamosan egy nagyobb füves területet találhatunk, amelyre a falunap alkalmából 2011 nyarán felállították a focikapukat – tehát ez tartható Kemse kisméretű focipályájának. A lúzsoki út bal felének kivételével végig járda húzódik a házsorok előtt, illetve a téren keresztül is vezet két kitaposott gyalogösvény, amely a kocsma és a bolt épületét köti össze a tér északi és északnyugati részével. A Kemsén keresztülhaladó országúton két irányban ágazik el a tér két vége felé, azonban ezeket nem tarthatjuk külön utcáknak, az egész faluban csak egyetlen utcanév létezik, ez pedig a Rákóczi utca. Ez a kiszálló szerelőket vagy futárokat időnként megtévesztheti, eltart egy kis ideig, míg rájönnek, hogy mindössze egy darab utcanévről van szó.
A kemsei „lépték” értelmezésem szerint kulcsfontosságú tényező: ez jelzi azt a kis kiterjedésű teret, amelyben a kemseiek élnek, ez határozza meg alapvetően a falun belüli proxemikát. Az északkeleti irányú út mellett elhelyezett falunévtáblától dél felé haladva a másik tábláig mindössze két percig tart a gyalogút, ez pedig a Kemsén belüli leghosszabb táv. Falun belül tehát érthető módon elsősorban a gyalogos közlekedés a legcélszerűbb. A falun belül leggyakrabban használt „érkezési cél” a bolt és a kocsma épülete.
A lakótelkek többsége (összesen 29) többé-kevésbé a központi tér felé fordul – ez összesen 14 olyan háztartást jelent, amelyből a lakosok akár az utcafronti ablakon kinézve is figyelemmel kísérhetik azt, hogy mi zajlik a téren és a rajta áthaladó országúti részen. A tér nagyobbik, nyugati részén található padokon és a játszótéren időnként a falun keresztülhaladó kerékpáros túrázók is pihenni szoktak, illetve ahol a faluban tartózkodó idegen szükségszerűen eltölt néhány percet. A padokon tartózkodók vagy a téren mozgók jelenlétét hamar regisztrálhatják valamelyik házból, és lehetséges, hogy egy ideig figyelemmel is kísérik, ha valamiért „gyanúsnak” ítélik. Azonban nemcsak az „idegenek” megfigyelésére alkalmas a pozíció, hanem annak az ellenőrzésére is, hogy melyik házban vannak otthon, illetve lehetséges-e valamely ház meglátogatása vagy nem. Reggelente például a téren belül a jól látható utcafronti ablakok alapján el lehet dönteni, hogy alszanak-e még a lakók vagy sem, amire a le- vagy felengedett redőnyökből lehet következtetni. Nyaranta, illetve az évszakot közvetlenül megelőző és követő hónapokban a tér a gyerekes családok és a társaságra vágyó falusiak gyülekezőhelye, amelyek a játszótéren vagy annak közelében, tehát az északi házsor járdájától átellenesen a kocsmáig tartó sávban szoktak maguknak helyet keresni. A tér közösségi funkciói közé tartozik, hogy 2011-től az évről évre változó időpontban megrendezésre kerülő falunapnak is helyet adott. Ezen kívül az országút bal oldalán, a játszótér előtti táblánál van a mozgóárusok megállóhelye, amely emiatt szintén gyülekezési fókuszpont.
A központi részről csak 8 háztartás (olyanok, amelyek állandóan lakottak) fekszik távolabb az északkeleti irányú Lúzsok felé vezető úton, így ők nem látnak rá a térre, azonban a „lépték” miatt ez a pozíció nem rekeszti ki őket a faluból. A jelenben semmilyen belterületen belüli társadalmi differenciálódás nem figyelhető meg, így nem kapcsolnak a falu vagy a házsorok egyes részeihez semmilyen helyi meghatározást (pl. „szegénysor”). Ez akkor is jól bizonyítható, ha például a vállalkozók vagy a falusi életből kimaradók lakhelyeit nézzük: szinte egyenletesen oszlanak el Kemse egyes részei között, egyik esetben sem csoportosulnak egy adott utcarészen.
Az eddigiek fényében a szomszédság fogalmát is át kell értelmeznünk. Láthattuk, hogy Kemse méretéből fakadóan a térbeli távolságok rendkívül közeliek, illetve korábban azt is, hogy közvetlen szomszéddal mindkét oldalról mindössze két háztartás rendelkezik. A lakottsági „foghíjasság” következtében négy olyan, legalább két egymás mellett található telket határozhatunk meg, amelyek lakatlanok vagy csak ideiglenesen lakottak – ez tehát a közvetlen szomszédság fogalmát még jobban szétfeszíti. Van olyan háztartás, amelyet mindkét oldaláról két-két üres ház fog közre, ilyen az egyik legöregebb házaspár háza is, ahol a férj ezt némileg humorosan fogja fel: „Nem tudok a szomszédommal veszekedni.” A kérdés, amely az élettér felvázolása után önmagától adódik: vajon nem tarthatjuk-e valamilyen értelemben az egész falut egy nagy szomszédságnak? A távolságok minimálisak; nincsenek különbségek az egyes falurészek között, de még egy-egy rokoni vagy vagyoni csoport sem összpontosul egy adott utcarészben (kivétel három testvér háza a lúzsoki út mellett, akik azonban nem képeznek a falun belül valódi csoportot), egy vagy két perc alatt mindegyik háztartás felkereshető gyalog, a körtéren belül viszonylag könnyű egymást figyelemmel kísérni, s ezen belül zajlik a saját portákon kívüli informális, közösségi vonatkozású élet is. Térben tehát valószínűleg csak speciálisan értelmezve beszélhetünk – s ebből fakadóan társadalmilag is – szomszédsági kapcsolatokról.
Végül meg kell említeni a kör alak jelenbeli helyi értelmezéseit, ami átvezet minket a diskurzusok vizsgálatához. Az említett proxemikai kereten s az ezzel együtt járó köztéri funkciókon túl a morfológia kiváló alapot kínál az eszmei, szimbolikus értelmezésekhez, amelyekkel egyfajta ideális falusi életteret kívánnak meghatározni. A helyiek önértékelésben ezek az értelmezések többé-kevésbé szilárdan összekapcsolódnak a kör alakkal. Az alábbiakban erről az önértelmezésről is szó lesz.
Nagycsalád, magánzók, Harlem… Mi a különbség a falvak között a helyiek szerint?
Habár az általánosításokon alapuló jellemzések, megállapítások viszonya egy tényleges társadalmi valósághoz képest tele lehet logikai buktatóval, mégis értékes információkat hordoznak a helyiek tudatáról. Esetünkben pedig egy lépéssel közelebb kerülünk a kemsei élet megértéséhez.
A települést olyan fogalomként határoztam meg, amely alatt egy lokálisan felismerhető státus megragadását értem. Egy ilyen státushoz szinte elengedhetetlen egy megfelelő – szinte „etnikai határként” – ellenpélda állítása. Kemsét a helyiek elsősorban a közvetlen környezetéhez hasonlítják, így itt Piskóra, Lúzsokra és Zalátára kell gondolnunk. A meghatározások során elszórtan Vejtit és Drávasztárát is megemlítik, ezekkel kapcsolatban azonban érthető módon nem annyira erős a szembeállítás mértéke, mint az előző hárommal. Mivel az adatközlők többsége kemsei volt, ezért az alábbi bemutatás leginkább a kemsei nézőpontot mutatja.
Piskót és Lúzsokot egy kategóriába sorolhatjuk a helyi beszédben. Ehhez tudni kell, hogy ez a két falu túlnyomóan cigány lakossággal rendelkezik.9 Lúzsok egyelőre a „kisebbik rossz” szerepét veszi fel, de mindenképpen a Piskóval való hasonulást állítják vele kapcsolatban. Az érvek egyszerre érintik a településképet és a lakosságot, és egyértelműen az elmaradottságot kívánják bizonyítani.
A kemsei normák bemutatásánál jól látható lesz, hogy a legtöbb helyi lakos büszke a falubeli rendtartásra, ez implicit módon úgy is megjelenhet, mint Piskó és Lúzsok „antitézise”. Ahogyan egy öreg kemsei férfi állítja: „körül lehet nézni a szomszéd falukban.” Ezen kívül a Piskón belüli életről is elítélő véleménye van, mondván, hogy „azok állandóan veszekednek”. Ennél azonban léteznek radikálisabb és egyben cinikusabb vélemények is: „Már attól elmegy a kedvem, ha keresztülhajtok azon a falun” – azaz Lúzsokon. A veszekedések tényéről és ezzel együtt a falu állapotáról azok is gyakran hasonlóképpen beszélnek, akik Piskón élnek vagy már elköltöztek onnan. Egy stabil egzisztenciával rendelkező középkorú piskói férfi világosan kimondja, hogy „a falukép tükrözi az embereket”, amivel párhuzamot von a piskói házak és középületek állapota, valamint a lakosság élete között. Egy eredetileg piskói, a terepmunka alatt külterületen élő fiatal nő hasonlóképpen ítéli meg a falvak közti különbséget: „az van, amire a falu kényszeríti az embert.”
A külföldiek közül a holland család habár nem tud túl sokat a két „fekete bárány” faluról, kíváncsiságból felkeresték mindkettőt. Szavaik szerint Piskó és Lúzsok olyan falvak, „ahol nem szeretnél megállni [autóval]”, illetve megemlítették a kemsei élet kapcsán azt az „érzést” („instinct”) is, ami szerintük akkor fogja el az embert, ha belépve egy település központi terébe megpróbálja átérezni az ottani hangulatot.
A terepmunka alatt egy huszonéves, eredetileg piskói férfi volt az egyetlen „kétlaki” ember, aki egy körülbelül két és fél hónapos kemsei tartózkodást követően visszaköltözött Piskóra. Tapasztalatai révén sokszor összehasonlította a két falut (visszaköltözését egyes kemseiek azzal magyarázták, hogy „ő ott érzi jól magát [Piskón]”), a régi-új lakhelyét úgy írta le, mint amelyik nem fogadja be szívesen a külsősöket („Látod? Ezt mondtam, ilyen nincs Piskón.” – vagyis, hogy rövid ismeretség után valakit meghívjanak este a házukba), s ezért ott kutatóként is nehezebb az ember dolga („Lehet, megvernének” – mondta nekem, amikor megismerkedtünk.). Rajta és a testvérén, illetve az édesapjukon keresztül beszélhetünk viszonylag állandó családi és baráti kapcsolatról a két falu között, tehát nem elszigetelt egymástól Kemse és Piskó annyira, mint amennyire esetenként a közbeszéd állítja. Rajtuk kívül a kemsei falunapon is megjelentek fiatal piskói nők, akik közül az egyik a kemsei és piskói falunapot összehasonlítva a kemseit tartotta a jobbnak a közösségi szellem megléte miatt.
A piskói negatív sztereotípiák Kemsén a gyerekek kategorizálását is jelentik. Egy esetben három iskolás gyerek összeverekedett a falubuszon, akik közül a testvéreknek piskói volt az egyik szülője. A kemsei apa és a barátai nem voltak meglepve („Benne van a vérükben.”). Piskó megítélése nemcsak Kemsén vesz fel esetenként súlyosan negatív formát, az egy hosszabb zalátai elbeszélgetés során is ugyanazokkal a szófordulatokkal találkoztam, mint máshol („Piskót el lehet temetni.”).10
A sztereotípiák talán épp az erősségüknél fogva időnként humorossá válnak. Piskó nevével és a mögötte megbúvó negatív társadalmi jelentéssel gyakran élcelődnek a közbeszédben. Volt, aki a térség „Harlemének” nevezte el.
Zaláta teljesen más profillal rendelkezik a közbeszédben, mint az eddig tárgyalt két község. A legszűkebb térség központjáról (itt található a Kemsével és Piskóval közös körjegyzőség) kapcsolatban meglepő egyezést mutatnak nemcsak a kemsei, hanem a piskói értelmezések is. A leggyakrabban használt kifejezések Zalátára és lakosaira a következők: „furcsák, magánzók, maguknak valók, büszkék.” A Zalátán lakó, de Kemsén gyakran megforduló idősödő férfi a falunapok kapcsán hasonlította össze Kemsét Zalátával, mondván, „itt máshogy van az összetartozás”, s ha bármilyen falusi esemény van Kemsén, „olyankor együtt van a falu”. Rajta kívül más zalátai emberek is Kemse „családiasságát” emelik ki, amely szerintük nem található meg Zalátán. Mindezek ellenére a kemseiek Zalátát tartják a saját falujukhoz közel állónak, amit egyaránt alátámaszt a lakossággal való kapcsolat (a baráti kapcsolatok, még ha nem tűnnek is sűrűnek, léteznek) és a településkép.
A közösségiség megnyilvánulásai
A „társas mag”
A terepmunka során megismert közösségi viszonyok alapján az alábbi tényezőket veszem figyelembe a közösség kutatói differenciálása során: alkalmazkodás a települési/közösségi normákhoz, személyközti viszony, együttműködés gyakorisága/minősége, vagyoni helyzet és a tekintély/vezetői kompetenciák. A felsoroltak közül az alábbiakban a társas kapcsolatok meglétéből, gyakoriságából és milyenségéből indulok ki, illetve a Kemsén belüli szerep fontosságából. Ez alapján egy baráti csoportot és a vezetőséget kívánom külön kiemelve tárgyalni. Hangsúlyozom, hogy a csoportosítás („dobozolás”) leginkább a saját kutatói önkényem eredménye, és arra szolgál, hogy a Kemsén belüli közösségi viszonyokat jobban tudjam érzékeltetni – a felosztás ugyanakkor több ponton egyezik a helyiek által is hangoztatott differenciálódással.
Megfigyeléseim szerint először a kemsei baráti csoportot érdemes elkülöníteni, melyet a jelentősége miatt társas magnak nevezek. Németh Imre szerint a baráti csoport „a parasztfiatalok lokális (helyi) közösségein belül kialakult, a gyermekkortól a házasságig együttmaradó, elsősorban érzelmi kapcsolatokon alapuló közösségre utaló szakkifejezés, amelynek változékony keretei közt szabad idejük tevékenységi formáit (játék, szórakozás, udvarlás) töltik, és a család vagy a faluközösség által elvárt feladatokat (forrástisztítás, kaláka stb.) végzik. (…) Mindenekelőtt a lokális kötöttségek fellazulása és a nemek szerinti tagozódás merev gyakorlatának oldódása, valamint a korcsoportokra vonatkozó szigorú szokásszabályok eltűnése után jelentek meg a baráti csoportok nyitottabb alakulatai” (Németh 1977).
Meglátásom szerint Kemse esetében egy, a definíció végén említett baráti csoporttal számolhatunk, amely a már sokszor említett településméret miatt sajátos szerepet tölt be a faluban, és öt háztartás férfitagjait fogja össze. A tagok 30 és 50 év közöttiek. A terepmunka alatt hárman közmunkások, illetve munkanélküliek is voltak, egy személy munkavállalóként a szakmája idényjellege miatt csak részlegesen dolgozott, végül az utolsó személy végig alkalmazásban állt egy kemsei vállalkozónál. A vagyoni helyzetet tekintve egy személyen kívül mind mérsékelt szegénységről számolnak be (pl. vendégség esetén a következő megjegyzést tette a családfő: „Azzal számolj, hogy szegény helyre jössz.”). Külön hangsúlyoznám, hogy itt férfiakról beszélek, az említett háztartásokból mindössze három nőtag között figyeltem meg rendszeres és mély barátkozást, viszont a köztük zajló interakciók többé-kevésbé elkülönülnek a férfiakétól.
A csoport egyik legizgalmasabb jellemzője a származásuk, ugyanis egyikük sem tekinthető tősgyökeres kemseinek. Csak egyikük született a faluban 1978-ban, de a szülei mindössze egy évvel előtte költöztek a településre. A „legújabb” tag a kilencvenes évek közepén költözött át Lúzsokról. Meg kell azonban még említeni, hogy a jelenlegi polgármester is szorosabban kötődött ehhez a csoporthoz, azonban a vállalkozása és egy másik munkahelye miatt évekkel ezelőtt kikerült belőle. A régebbi tagok között felsoroltak egy olyan férfit is, akinek a családja régi kemseinek számított, néhány éve azonban elköltözött a faluból. Ők mindketten abba a korcsoportba tartoznak, amelybe a többiek is. A származási összetétele ellenére egyikük idős édesanyja világos párhuzamot vont a régi „kemsei összetartás” és az öt háztartás férfi tagjai között. Meglátása szerint ők egy afféle „Csipet csapat”, akik a különböző segítségnyújtások és barátkozások révén hasonló habitust képviselnek, még akkor is, ha nem érik el a régi (a hetvenes és nyolcvanas évekhez viszonyított) „nívót”. Megalapozottnak tűnik azt feltételezni, hogy a csoportra utalnak közvetve a külső (zalátai, piskói) adatközlők megjegyzései is, amikor arról beszélnek, hogy Kemsén „úgy élnek együtt, mint egy család”, s emellett egymás segítését és támogatását is megemlítik.
A származáson kívül érdemes beszélni a rokonság szerepéről is. A csoport jelzőjeként a „baráti” megjelölést használtam, nem véletlenül, ugyanis a csoporttagok között mindössze egy rokoni kötelék, az unokatestvéri kapcsolat figyelhető meg, alapvetően tehát inkább a szimpátiára, a korra és barátságra épülő viszonnyal van dolgunk, nem beszélhetünk „rokoni” csoportról. Ez a társas mag, csoport gyűjti maga köré azokat a személyeket, akikkel a kutató jó eséllyel először fog találkozni a kemsei térben (tegyük hozzá: a köztisztviselőkön kívül), ha a legkönnyebben megfigyelhető emberekkel akar az első alkalmakkor kapcsolatot teremteni. Ez a tér azt a területet jelenti, amelyet már a proxemikai leíráson belül is körvonalaztam: a kocsma, a játszótér és az északi házsor közti területet. Ebben a nyilvános térben nemcsak ők, hanem gyermekeik (összesen négy) és feleségük/élettársuk is megjelenik – természetesen a csoporttal közeli viszonyt ápoló személyekkel együtt.
Külön ki kell emelnem a kocsma, majd ezzel összefüggésben az alkohol és az otthoni privát tér szerepét. Jeleztem már, hogy a kocsma tölti be az egyetlen, többé-kevésbé állandóan működő társas tér pozícióját. Ez a szerep a nyitva tartás függvénye, ugyanis a gyenge vásárlóerő miatt a hely reggel hét és kilenc, illetve délután öt és hét között tart nyitva. Az esti időpont a forgalomtól függően meglehetős rugalmasságot mutat: a beszélgetések során a nyári hónapokban hajnalig tartó nyitva tartásokról is beszámoltak, ami a társaságtól, annak hangulatától függ. A baráti csoportból egyvalaki személyes ellentétek miatt nem szokott megjelenni a kocsmában, a fennmaradó négy tag mellett pedig még hét állandó jelenlevővel számolhatunk, akik közül hárman a kocsmát üzemeltető család tagjai (a vállalkozó családfő, a fia és a lánya), egy pedig egy olyan zalátai lakos, akinek három testvére él Kemsén. Érdemes kiemelni ebben az esetben az alkohol szerepét, amellyel részben jól körülírhatóak a baráti csoport határai. Mindezzel Mary Douglas alapján azt állítom, hogy Kemsén az alkoholfogyasztásnak elsősorban csoportfolyamatok során van szerepe (Douglas 1991, 8–11).
A négy, a kocsmában is megjelenő tag a többi vendéghez hasonlóan vagy sört, vagy vörösboros kólát fogyaszt. Gyári pálinkát általában nem is lehet kapni a kocsmában, mivel az üzemeltetők nem tudnák eladni a helyi házi pálinka népszerűsége miatt. Ha a sör és a vörösboros kóla a nyilvános tér, akkor a házi pálinka az otthoni privát tér itala (a határ természetesen nem mindig éles, sört a háztartásokon belül is fogyasztanak). A baráti csoport a napi munka végeztével gyakran összeül valamelyikük házában, ahol az esetleges vacsora mellett beszélgetéssel, kártyázással, sakkozással és pálinkázással töltik az időt. A pálinka azonban nemcsak az esti szabadidő vagy a szabadnapok során jelent kedvelt italfogyasztást, hanem az egyes kalákában végzett munkák során is. A munkatípusok, amelyeken részt vettem, illetve amelyekről beszéltek az adatközlők, egyszerre érintették a csoport és az egész falu életét. A csoporton belül és a hozzájuk közel álló helyiek körében a munkavégzések során történő vagy az otthoni pálinkafogyasztás gyakran viccelődés tárgya („Ha oda bemész, józanul nem jössz ki.”).
Az általam használt a „társas mag” fogalmát egyrészt túl erősnek tarthatjuk a baráti/generációs csoport megjelölésére, hiszen a „mag” metafora utalhatna arra is, hogy a csoport egyfajta rendkívül aktív, „lokálpatrióta”, identitásteremtő szerepet játszik. A jellemzésből látszik, hogy inkább „egyszerű” baráti csoportosulásról van szó, ugyanakkor a fogalmat korlátozásokkal ugyan, de mégis fenntartanám. Ezt arra alapozom, hogy a kemsei élettérben gyakorlatilag ez az egyetlen, nagyjából egy generáció tagjait tömörítő csoport, amelyen belül a munkavégzés és a szabadidő eltöltésének több csoportos formája is megfigyelhető.
Szeretném elkerülni annak a látszatát, hogy mások a község szempontjából jelentéktelenebb szerepet játszanának – ez koránt sincs így. Viszont esetükben nem beszélhetünk olyan csoport alapú állandó összetartásról, mint az előző kategória esetében. Többen állandó jelleggel kapcsolhatóak a baráti csoporthoz (ezt már önmagában a kis terjedelmű közös élettér is elkerülhetetlenné teszi), például a különböző társadalmi munkák végzése során részt vesznek a munkafolyamatokban, átjárnak egymáshoz segítséget kérni és számon tartják azt, hogy kivel mi történt a mindennapokban.
A vezetők
A vezetők szerepét egyebek mellett azért fontos kiemelni, mert Ragadics Tamás kutatásai alapján kijelenthetjük, hogy az egyes ormánsági aprófalvak különbségei sokszor nagymértékben a helyi vezetőség habitusainak függvényei (Ragadics 2010; Ragadics 2011).
Már említettem, hogy Kemsén három köztisztviselő személy van, illetve felvázoltam azt is, ahogy az önkormányzat működik. Fontos vonásként írtam le az ingyen való munkavégzést, valamint a juttatásokról való lemondást.
A polgármester és az alpolgármester agrárvállalkozók, saját bevallásuk szerint is középkategóriás szinten. A polgármester az őstermelés mellett még a vejti mezőgazdasági telepen magtárosi beosztásban is dolgozik, így gyakorlatilag három munkahellyel rendelkezik. A kilencvenes évek közepétől kezdve építette ki a vállalkozását. Családja anyai ágon Kemsén több évszázados múltra tekint vissza (a családot 1552-ben említik először az összeírások; Kiss Z. 1995, 8–11). Kemsén kívül sokan jól ismerik, egyebek közt a helyi vadásztársaságnak is tagja. A róla élő sztereotípiák szerint két fő ismertetőjegye van, amelyet közvetlen összefüggésbe vonnak pozíciójával: az autójában ül, tehát ingázik a munkahelyei között és/vagy telefonál. Ezt a képet magáról az önmeghatározásában is megerősíti:
Itthon is nagyon keveset vagyok, szinte aludni járok haza, meg tényleg úgy reggelente gyorsan megbeszélek mindenkivel mindent, és akkor elmegyek. Tehát ez se az igazi. Zalátára, ugye mindig is Zalátára húztam, mert zalátai is volt a baráti köröm, meg most is az van, tehát a vadásztársaság és az körül lévő emberek is, de ott is csak igazándiból nagyon lemorzsolódtam, nagyon lemaradtam. És akkor rá kellett eszmélnem, hogy az én közegem az autóm [nevet], ahol éppen vagyok, tehát ahova éppen megyek: Vajszlóra, Zalátára, folyamatosan mozgásban vagyok, sehol nincs helyem. Ez többször megfogalmazódott bennem.
Az azonban, hogy egyszerre kell sok feladatot ellátnia, nem jelenti azt, hogy ne kapna közmegbecsülést mind a kemseiek, mind a többi falu lakosainak szempontjából. Az előző polgármester halála után, aki a nagybátyja volt, több falubeli kereste fel őt a mostani alpolgármestertől más lakosokig azért, hogy felkérjék a polgármesteri tisztség megpályázására. Annak ellenére, hogy nem szerette volna elvállalni, engedett a lakosok kérésének („Ki, ha ő nem?”). A kemseiektől hallott, ritkának számító bírálatok nem jelentenek általános elégedetlenséget vele szemben, mindössze megállapítják, hogy nem tud teljességgel a polgármesterségre koncentrálni – ennek ellenére a falu működtetése nem jár komolyabb gondokkal. A törpefalusi mivoltnak köszönhetően a hivatalos fogadás vagy a nyilvános falugyűlés nem jelent állandó gyakorlatot a részéről – akinek van vele szemben valamilyen kérése, az személyesen keresi fel reggel, még a napi ingázás előtt, vagy akkor, amikor épp otthon látja őt. Különösen fontos jellemzőjeként emelik ki a lelkes és mosolygós attitűdjét, amelynek előnyeivel ő is tudatában van, s ez megkönnyíti a környékbeli polgármesterekkel való jó viszonyt ápolását („A jó polgármester mindenkivel jóban van.”). Újra meg kell említeni azt is, hogy olyan generáció tagjaként nőtt fel, amely a baráti csoportot képezi, ezért könnyen szót ért velük („Ő érti őket, velük együtt nőtt fel.”).
Az alpolgármester a falusiak bevallása szerint olyan ember, aki sokat segít a falunak, de ugyanakkor nem áll tőle távol a „szigorúbb” fegyelem betartatása sem. Saját értelmezése szerint erre az egyik legjobb példa az, hogy a dohányzásról való leszokásra biztat. A kemsei kocsmában az ősszel hónapokig kint volt kifüggesztve egy, a Dunántúli Naplóból származó újságcikk a dohányzásról való leszokással kapcsolatban, amelyre az alábbi szöveget írta ki: „Ne légy gyenge!” Ezért azonban nem ítélik el a lakosok, legfeljebb időnként méltatlankodnak valamelyik megjegyzése vagy utasítása miatt. Ebben nagy szerepet játszik az, hogy mind ő, mind a felesége társadalmi munkában sokat segítenek a kemsei közösségi élet szervezésében (pl. sátorállítás a közös étkezéshez falunapkor, teherautó használata különböző áruk és fogyasztási javak fuvarozására), illetve kisebb összegű kölcsönt is szokott nyújtani azoknak, akik ilyen segítséget kérnek tőle – anélkül, hogy bármilyen más kötelezettségre vagy kamat megfizetésére kötelezné őket.
A kemsei adatközlők megítéléséből arra következtetek, hogy a két fő tisztviselő nagyjából egyenlő tekintélyt és elismerést élvez, s posztjukra alkalmasnak tartják őket. Ez az elismerés meglátásom szerint egyszerre kitapintható a szavakban és a személyközti viszonyokban is. A nagyjából általános elismerés fontos jellegzetessége az, hogy személyükön keresztül a hivatali poszt, tehát a polgármesteri, alpolgármesteri, képviselői intézmény is elismertségnek örvend. A kemsei rendtartást és közösségi életet falun belül és kívül sokan „felülről” irányítottnak tartják („Csak a polgármesteren és képviselőkön múlik minden.”), tehát itt a vezetők felelőssége különösen fontos tényezőnek számít. Ennek a vélekedésnek a Kemsén élő erős polgármesteri modell is alapot adhat (erről a korábbi polgármester tevékenységének ismertetésénél lesz bővebben szó).
Ragadics Tamás ormánsági kutatásai alapján felállított egy olyan tipológiát, amelyben a különböző vezetői vonásokat sorolja fel és írja le, összesen hét vonást/mintát/szerepet sorol fel (Ragadics 2011, 133–135). A tapasztalatok alapján a Ragadics által meghatározott következő típusokat tartom jellemzőnek a kemsei faluvezetésre:
1. Racionális közgazdászok – a költségek csökkentése, a testület „kvázi ingyenmunkája” azt mutatja, hogy a vezetés teljesen alárendelte magát a körülményeknek, s tette mindezt úgy, hogy közülük senki sem emelt ellene kifogást, ezáltal sikerült a költségvetést egyensúlyba hozni. Ezzel együtt a visszafogottságot, az önmérsékletet (ami legjobban az egyszeri kifizetések megszüntetésén volt látható) elvárják a lakosoktól is, ami megakadályozza a vezetést abban, hogy a Ragadics által meghatározott „paternalista vezetői” státusba essenek, amely a szociális juttatások lakosok részére történő pazarló kifizetésével nehéz helyzetbe hozza a falut.
2. A béke igazsága – ez olyan vezetői jellemzőre utal, amely a tekintélyével és tevékenységével képes biztosítani a lakosok közti békés viszonyokat. A vezető tekintélyének elismertsége kulcsfontosságú tényező ebben. Habár Kemsén a lokális normákból kifolyólag a konfliktusok megoldására maguk a lakosok is figyelnek, a vezetők jelenlétét és státusát sokan nélkülözhetetlennek tartják.
3. Projektorientált – ez alatt a jobb források és pozíciók céljából végzett lobbitevékenységet kell érteni. Kemsén ezeket csak korlátozott mértékben lehet megfigyelni a vezetőség esetében, jó példa erre, hogy sikerült a földprogram keretén belül minden egyes háztartás számára terményeket szerezniük 2012 tavaszára. Nem beszélhetünk viszont fejlesztésorientált vezetőkről, mivel a vezetőség és a falusiak tudatában is egyelőre csak egy bizonyos települési szint fenntartása a cél, és a nagyobb volumenű fejlesztéseket nem is látják lehetségesnek.
A települési és közösségi normák
Ha Kemsén a települést és a lakosságot/közösséget érintő, némileg egymásra is vonatkoztatható normákat keresünk, akkor két nagy csoportot különböztethetünk meg. Mivel az egyik leginkább Kemsére mint fizikai entitásra, a másik pedig a közösségi kooperációra vonatkozik, ezért a normákat településinek és közösséginek nevezem. Feltételezésem szerint ezek a normák jelentik a kemsei lokális élet alapját, s ezzel szeretném kiegészíteni a Pirisi Gábor által felvetett kérdést arra vonatkozóan, hogy a mindennapi élet szempontjából mi állhat Kemse magas életminőségi indexe mögött.
1. A porták és a falukép gondozása– mindenki köteles úgy rendben tartani a házát (legalább az utcafronti részt) és a portáját, hogy azzal a faluképet szebbé, mind a helyiek, mind a látogatók számára kellemesebbé tegye. Az ezt elmulasztókra a „falu szégyene” megnevezést használják. A gondozottság nem korlátozódik csak a fizikai mivolt karbantartására. A magyarázatokban általában ez alatt a falusi, kemsei élet szeretetét is értik.
2. A kooperáció szükségessége – általánosan elvárt az, hogy a lakosok egyénileg vagy kalákákban végezzenek egymásnak és a falunak önkéntes és társadalmi munkát, még akkor is, ha erre esetenként egyes vezetők „noszogatása” szükséges. Fontos továbbá, hogy kerüljék a nyílt konfliktusok megjelenését és azt is, hogy gazdasági helyzetükkel visszaélve anyagi haszonra tegyenek szert azok kárára, akik nincsenek ilyen pozícióban. A megszegőkre és kimaradókra a leggyakoribb jelzők a „büszke” és a „lusta”. A gazdasági pozícióval visszaélőre nincs tudomásom külön terminusról, ezért ezt a saját fogalmi használatommal „nyerészkedőként” határoznám meg.
Habár önmagában mind a két normacsoport érinti a helyi élet lényeges területeit, ez mégsem jelenti azt, hogy a követelmények a mindennapok szintjén pontos, állandóan megfigyelhető szabályrendszerré állnának össze. Sokkal inkább egy időnként kinyilvánított, a megszegőket hallgatólagos megrovásban részesítő, szankciókat és társadalmi kontrollt tehát csak korlátozottan alkalmazó normákról van szó. Külön ki kell hangsúlyoznom azonban, hogy ez lényegében csak a terepmunkám idejére érvényes. A korábbi polgármester emlékezete ugyanis a polgármesteri modellen keresztül egy, a települési normákat következetesen betartó és betartató vezető személyről szól.
A településképhez való viszony és a porták rendben tartására irányuló figyelem szorosan összekapcsolódik azokkal az érzésekkel, amelyekkel a kemseiek a faluhoz kötődnek. Ezeknek az érzéseknek semmiképpen sem feltétlen, szilárd lokális identitásra épülő az alapjuk, hanem sokkal inkább a „megfelelőséget” emelném ki az interjúk és a beszélhetések alapján. Habár az elvándorlás szándéka szinte mindegyik családon belül legalább egy tagnál megfigyelhető, a baráti csoport, a vezetők és a falu életében tevékenyen részt vállaló más személyek legalább minimálisan „hűségesek” a faluhoz. Módszeres „lokálpatriotizmusról” jelenleg tehát nem beszélhetünk, viszont az adatközlők számára az, hogy Kemse „megfelel” lakhelyként, szorosan összekapcsolódik a rendezettséggel, illetve az együttműködésre való törekvésekkel.
Említettem, hogy a kör alak egyes interpretációkban kiváló alapot képez a szimbolikus magyarázatokhoz, ami szintén arra indítja az értelmezőket, hogy a lakosok tudatosan törekedjenek a közösségi kötelékek fenntartására és ápolására. A lakosok közül az alpolgármester és a holland házaspár bizonyult a legtudatosabbnak, valamint a legkövetkezetesebbnek a morfológia magyarázatában.
Most az, hogy az adottsága ilyen, hogy egy kör alakú falu és ugye ez kicsit, hogyan mondjam? Ha megfigyeled, az ősidőkben is az indián települések is, azok is kör alakban rakódtak le, a bármi, ami olyan volt, ugye kerekasztal-beszélgetés, és minden-minden ugye úgy zajlik le, hogy az emberek egymással szemben vannak, tehát ez a legtermészetesebb dolog. Most a lakásoknál is ugye valamikor, hogy ezt egy kicsit így alakítottak ki, hogy nagyjából kör alakú ez a falu, kedvezőbb, mint a hosszú egyenes. Tehát a hosszú egyenes falvakban jobban elvesztik egymást az emberek egymástól, tehát nincs az a kontaktusuk (…), mindig rálátok a másikra. Most például az alföldi falvakban hosszú, egyenes, széles faluk vannak, és mindenki elsáncolja magát. Elmész Bács-Kiskunba, mindenkinek, soknak a kerítése fölér egy házzal, mert annyi téglát ugye belerak.
Állítja az alpolgármester. Tőle teljesen függetlenül és kevésbé bőbeszédűen, de a holland házaspár is hasonlót állít, amikor a hosszú és szürke falvakat szembeállítják a kör alakú és zöld Kemsével, „ahol igazán közel lehettek egymáshoz”. A kis méretet kulcsfontosságúnak vélik abban, hogy a falukép egységes és rendezett: „Pici, könnyű tisztán tartani. Kevesen vannak, és nincs, aki szemeteljen.” A közmunkaprogram tárgyalásánál már szó volt arról, hogy az évszaktól függően néha nehéz munkát adni a közmunkásoknak Kemse belterületén annak kis mérete miatt, mivel viszonylag gyorsan meg lehet oldani a feladatokat.
Rendkívül fontos vonása az értelmezéseknek a biztonságérzet megléte, amely közvetlenül vonatkozik a helyi lopások hiányára. A legjobb példa az egyik vállalkozó, aki éjjel nyugodtan nyitva hagyja a kapuját, mások a slusszkulcsot és a pénztárcát az autóban hagyó vállalkozóról szólnak („Nem kell félnem, ha este nyolc után kimegyek az utcára.”). A terepmunka kezdetén az egyik kemsei kisfiú a főút mellett felejtette a kerékpárját, ami aztán öt napon keresztül folyamatosan ott volt, amíg újra nem használta – a helyiek, látva, hogy a felfigyeltem rá, napokon keresztül visszatértek a kérdésre, illetve ketten azt is bizonygatták, hogy a kerékpáromat nem szükséges lekötnöm a faluban.
A lopások tekintetében az ellenpéldát Piskóban vélik megtalálni. Az elmúlt öt évben a Kemsén történt betöréseket és lopásokat minden esetben ehhez a közeli faluhoz kötik. A bűnözéstől való nagymértékű mentességet a Siklósi Rendőrkapitányság statisztikája is igazolja, kimutatásában 2000–2007 között Kemséről mindössze két személy (de lehetséges, hogy ugyanaz az ember) követett el bűncselekményt (Vati 2009, 594–595). A helyiek nem tudták biztonsággal megmondani, hogy ez kit vagy kiket jelenthetett. Ugyanakkor a Kemsén történt bűncselekmények száma ebben az időszakban már jóval magasabb (összesen tizenhat), ami arra utal, hogy elkövetők az esetek többségében nem kemsei lakosok voltak. A jól látható kontraszt miatt figyelhető meg az, hogy a bűnözés megléte, illetve a félelem a piskóiak lopásaitól mérsékelt mértékben egyes esetekben nemkívánatossá teszi a Kemsére való költözést. Az egyik házigazdám korábban még házat szeretett volna venni a faluban, de később már más megfontolásra jutott, és ehelyett a megye belsőbb területén, a biztonságosabbnak vélt Tengeriben kezdett el ingatlant keresni.
Az, hogy Kemse az adatközlők többségének a jelenben „megfelel”, egyszerre jelenti ennek a megállapításnak az ideiglenes mivoltát, ugyanis a jövőbeli tervek során már nem annyira a faluképhez vagy a lakosok kooperációjához kötik az életminőséget, hanem az öregségi kiszolgáltatottsággal járó gondokhoz, illetve a megélhetési problémákhoz. Ez a dilemma különösen három vállalkozó esetében nyilvánvaló: véleményükben az a közös, hogy mivel jelenleg Kemsén tudnak megélni, ezért nem kívánkoznak el innen. „Azt tudom mondani, hogy középkategóriás vállalkozóként nekem most megfelel” – mondja az alpolgármester. A felesége hozzátette: „Nem lesz jó falu, ha nem tudsz így élni.” Egy másik vállalkozó is hasonló véleményen van: „Én nem akarok innen elmenni, mert itt tudok megélni.”
A falukép gondozása egyszerre történik a közmunkások által és társadalmi munkában. A buszmegállónál, illetve a játszótérnél található virágtartókba tavasszal szoktak a fiatal nők és asszonyok virágokat ültetni. Az ültetést az alpolgármester felesége szokta vezetni, akinek időnként meg kell küzdenie némelyek munka iránti érdektelenségével: „Nem látják, mit kell csinálni.” A noszogatás időnként terhes tud lenni a kibújóknál, ez szerinte a részére szánt megjegyzésekből is kitűnik („Na már megint puncsol.”).
Külön meg kell említenünk a külföldi családok jelenlétének településkép-alakító szerepét, amelyet Gráfik Imre az egyik legfontosabb jellemzőjüknek tart (Gráfik 2011, 159). Az osztrák család húsz éve jelen van a faluban, de az orvos családfő halála után már ritkábban keresik fel Kemsét. Ő az életében összesen négy házat vásárolt meg, amelyek közül hármat újított fel komolyabb mértékben. A negyediket ma az alpolgármester használja méhészeti kellékei tárolására, amiért a családnak „bérleti díjként” minden évben ad egy bizonyos mennyiségű mézet. A terepmunka alatt általánosan hangoztatott vélemény volt az, hogy jelenleg az osztrák tulajdonú házak hosszú távon a településkép leromlását okozzák, amihez két érvet fűznek: a gyér lakottság miatt a házak állaga az utóbbi években fokozatosan romlik – ugyanakkor lehetetlen őket eladni, ugyanis a néhai családfő végrendeletében kikötötte, hogy a házak nem eladók. Ezt állítólag a fia tiszteletben tartja, és édesapja emléke miatt nem hajlandó értékesíteni az ingatlanokat. A kemseiek ugyan elfogadják ezt az álláspontot, de szívesebben látnák, ha a házakat olyan érdeklődők vennék meg, akik tartósan a faluba költöznének, mivel a külföldiek „nem töltik a lakosság számát”.
Más a helyzet a holland családdal, amely az utóbbi három évben mind a két ingatlanját felújította, s ez a korábbi (elhunyt) polgármester részéről nagy elismerést váltott ki. Két további ház egy belga tulajdonosé, aki már valószínűleg elhunyt. Az egyik ház ablak- és ajtókereteit még tíz évvel ezelőtt kiszedték, mivel szándékuk szerint renoválni szerették volna azokat, azonban a lakóház mind a mai napig ebben az állapotban maradt. Az önkormányzat 2012 februárjának végén küldött felszólítást Belgiumba. Válasz híján a tervek szerint akár el is bonthatják a lakóházat, mivel az mára életveszélyessé vált. Egy nyugdíjas nő véleménye szerint ez a ház jelezheti előre a jövőbeli, rohamosan elnéptelenedő Kemse sorsát is: „Romba dőlt kis Kemse lesz, pár házzal.”
Ha a rendezettség jelentette a „megfelelés” egyik okát, akkor a közösségi kooperációban való részvétel, a konfliktusok kerülése jelenti a másikat. A helyiek beszédében kis büszkeség is kitapintható, ha a falun belüli személyközti viszonyok rendezettségéről beszélnek. Leginkább a konfliktusok kezelésére vonatkozó normát lehet a legfontosabb, a kooperációt segítő szabálynak tartani, amelyet szinte mindenki létfontosságú elemként ír le. Mint máskor, itt is az alpolgármester magyarázta a legbővebben a helyzetet, ami lényegében megegyezik a többi adatközlő véleményével is:
Egy kis település, tehát egy kisebb család, egy kisebb valami az mindig jobban irányítható, alakítható, mint egy nagy, nagyobb egység, hát ez a falukban is így van. Tehát itt, hogy van ötven vagy hatvan ember, ezt mindig jobban lehetett összetartani esetleg, vagy bármire mozgósítani, mint egy nagyobb települést. (…) Tehát egy ilyen kis település, ahol csak alig van pár ember, itt én mindig azt szoktam mondani, hogy itt nem szabad, hogy haragosdit játsszunk. Tehát itt annyira egymásra vagyunk utalva, mint a MIR űrállomáson az a hat ember. (…) Tehát most ebben a kis faluban is az van, hogy én nem haragudhatok arra, mert lehet, hogy holnap énnekem eltörik a lábam, és őneki kell eljönni füvet nyírni, mert más már nem tud eljönni. (…) És aki átmegy haragosdiba, tehát nem tudja a problémáit itt diplomatikusan lekezelni, az bajba kerül. (…) Itt nincs helye a hirtelenkedésnek, én úgy érzem, és ugye a régiek is ezt érezték, és talán azért alakult ki a faluban ez a helyzet, és reméljük, hogy ezt áthozzuk.
Ebből a gondolatmenetből az „egymásrautaltság” képzetét emelném ki. Ezt a vonást mások is fontos helyi jellegzetességnek tartják, a konfliktusok esetében pedig a gyors közös megoldás keresését tartják a megoldásnak. Ahogyan egy középkorú férfi megfogalmazta: „…itt is vannak összezörrenések ugyanúgy, mint máshol az emberek között, de viszont sokkal előbb megbékülnek az emberek, ha valamin össze is rúgják a port.” Barátja hozzáteszi: „Másnap, harmadnap, akkor már az ember ugyanúgy beszél. (…) Ha ez a kevés ember is csak veszekszik, akkor hova jutunk? Sehova.”
A kalákában végzett munkákat egyrészt természetesként írják le:
Nekiálltam festeni ezt a konyhámat most az ősszel, meg azt a kis szobát ott bent, hát úgy terveztem, hogy kifestem, Kopinak szólok, az segít. Nekiálltunk, mikor? Nyolc óra, fél kilenc felé, tíz órára már öt asszony volt itt, meg öt férfi, pedig érted, én nem szóltam egyiknek se. (…) Már alig fértünk el, érted, de mindenki csak csinálni akarta. De mindenben hál’ istennek így van. Ha fát akarunk vágni, nekiállunk ketten, akkor második napra már négyen vagyunk.
Az eddig tárgyalt példák a személyközti szintekre vonatkoznak, és ezek alapján ki lehet jelenteni, hogy a kooperációk Kemsén ezen a szinten jobban működnek, mint a falu érdekében végzett munkák esetében. Láthattuk, hogy van egy bizonyos feszültség a munkát szorgalmazók, illetve az azt pusztán végzők között a virágültetés kapcsán. Ezzel szemben a személyközti, barátságon és szimpátián alapuló viszonyok esetében a kölcsönös munkavégzés jobban működhet. Az települési normákat közösségszervező és -egyesítő erejük miatt értékelik pozitívan (cigányok és magyarok viszonylatában is), és leginkább az esetlegesen újonnan beköltözőktől féltik a működőnek vélt rendszert. Ahogyan az alpolgármester magyarázza:
Én úgy érzem, hogy itt még nincs különösebb probléma, tehát kemsei viszonylatban itt, ha azt nézzük, talán már majdnem ötven százalék a romák és a magyarok aránya, (…) de még nincs probléma. No most ugye, hogy a következő generáció, mikor az itteni fiúk, lányok újranősülnek, férjhez mennek, akiket már ők hoznak más-más faluból, az itteni emberek őnekik már csak egy-egy falusi lesz, falusi ember lesz. (…) És hogy akkor ők hogy viszonyulnak már az itt lévő lakossághoz, ez már más kérdés lesz. Ez már rosszabb lesz. Tudod, mert őnekik mi már csak egy emberek leszünk, mit tudom én, most módosabb, nem módosabb, hitványabb, nagypofájú, részegeskedő, sunyi, ők majd eldöntik, hogy mi milyen emberek leszünk őnekik. (…) Nem lesz kötődése velünk, nem nőtt fel velünk, nem volt együtt közös örömünk, közös bánatunk, közös falunapunk, közösen nem segítettünk egymáson oda-vissza…
Mivel a faluba való beköltözés az utóbbi években csak rendkívül mérsékelt volt (a legutóbbi 2006-ban történt), ezért ezt a veszélyt jelenleg nem tartják aktuálisnak. A múltban viszont volt példa arra a korábbi polgármester alatt, hogy Kemséről két családot elköltöztettek az életmódjuk miatt (állítólag alkoholproblémákról és magaviseletbeli kilengésekről volt szó), mégpedig úgy, hogy maga a falu első embere szervezte meg az elköltöztetést. Az új, Kemse életébe nem integrált lakosok az adatközlők legerősebb félelme az elnéptelenedés képzete mellett.
A holland család tudatosan törekszik arra, hogy az időszakos tartózkodások során közeli és jó viszonyt ápoljanak a kemseiekkel, az ő viselkedésük ezért jó példa az együttműködésre. Arról, hogy mennyire tartoznak ők Kemséhez, megoszlanak a vélemények. Egyrészt úgy tartják, amikor a faluban vannak, teljes mértékben kemseiek – főleg azokkal a valóban helyi lakosokkal szemben, akik a települési kooperációkból kimaradva „mintha nem is ide tartoznának”. Az adatközlők másik része ugyan elismeri a törekvéseiket, jó viszonyt ápol velük, de mégis inkább idegenként határozza meg őket. A holland házaspár időnként kínosan ügyel arra, hogy egy reciprocitásra épülő cserekapcsolatot tartsanak fel azzal a hat háztartással, amelyekkel rendszeres kapcsolatban vannak. 2011 nyarán több zsák hollandiai használt ruhát hoztak a faluba, és a házukban a kemseiek számára turkálót szerveztek egy rövid időre. Ugyanekkor a gyermekek számára kis játékokat vettek, és szétosztották közöttük. Az ajándékozás során a legkínosabban arra ügyelnek, hogy az ne tűnjön „jótékonykodásnak” („charity”). Világosan érzékelik a vagyoni különbségeket köztük és a többi háztartás között, szándékaikat viszont őszintének írják le, és szeretnék, ha a falusiak is így ismernék el. Kemséről és lakosairól gyakran felsőfokú jelzőkkel beszélnek („Ők a legjobb és a legóriásibb emberek, akiket csak el tudsz képzelni.”), de önkritikus módon arról is szólnak, hogy a „szomszédban mindig zöldebb a fű”, és talán ezért tűnik ez a falu jobb lakhelynek, mint hollandiai otthonuk. A kooperációs igényeket érzékelik, s az ajándékozással szeretnének ebben részt venni. A házaspár hosszú távú tervei között szerepel a Kemsére való költözés, de ezt csak a gyermekeik felnőtté válása után látják reális célnak.
Jogosan tehetjük fel a kérdést, vajon a vallás játszik-e bármilyen szerepet az együttélés szabályozásában. Gyakorlatilag két csoportra, római katolikusokra és reformátusokra oszlik a lakosság. A terepen tapasztaltak alapján egy esetben sem figyeltem meg, hogy a helyiek kitüntetett jelentőséget tulajdonítottak volna a vallásnak, ha Kemséről és az együttélésről volt szó. Ilyen tekintetben az ismertetett normák szekulárisak. A hívő emberek vallásgyakorlása főleg a magánszférájukra vonatkozik, noha természetesen nem lehet kizárni, hogy néhányuknál a konfliktusok kezelésénél szerepet játszhat a vallási meggyőződés is.
Az imént leírt két normacsoportot a wildi közösség megnyilvánulásainak tartom, mivel egyértelmű, hogy egy múltbeli/időbeli kiterjedéssel is rendelkező jelenségről van szó, amellyel a helyiek mint adottsággal számolnak, és az egymásrautaltság képzetét társítják hozzá. Ugyanakkor a kemseiek között megfigyelhető tényleges interakciók adják azt a közösségiséget, amely ehhez az adottsághoz aktívan, cselekvően viszonyul.
Az egymásrautaltság képzetének kapcsán megfigyelhető az is, ahogyan egyes kutatók a kooperációk szükségességét a körülményekkel magyarázzák – tehát itt egyfajta adaptációs mechanizmust is feltételezhetünk a faluban.11 A kemsei normák óvatosan ugyan, de akár még magyarázhatóak a „túlélés” (amely, valljuk be, túl erős kifejezés) szempontjából. Én ehelyett azt állítom, hogy itt sokkal inkább a „megfelelő” élet bebiztosításának az igényét lehet bizonyítani, amelyet a periférián fekvő törpefalusi élettér válthat ki.
A régi és a kevésbé régi Kemse továbbélése
Ahogyan korábban már jeleztem, ez a Kemséről szóló szöveg jelenkutatáson alapul. Ugyan-akkor röviden mégis foglalkozom azokkal a múltra vonatkozó értelmezésekkel, amelyekkel a helyiek a falu jelenét magyarázzák. A múltbeli okok felderítése egy másik kutatás célja kell, hogy legyen.
A kemsei rendezett faluképre vonatkozó kérdésemre egyes esetekben olyan válaszokat kaptam, amelyek a múlt és a jelen sikeres áthidalására utaltak. Ez a mód részben ellentmond Spiegler Patrícia munkájának, ahol maguk az adatközlők többször állítják, hogy a „régi” rendtartás már a múlté (Spiegler é.n. ). „Rendesen tartották mindig” – mondta egy idős férfi, aki szerint ugyanis a állattartás idejében a térre, illetve a legelőre kihajtott disznók és tehenek miatt a gazdák rendszeresen tisztították a falu nyilvános terét. Ugyanilyen előzményt vél felfedezni a Kemsén belüli kooperációban: „Itt másképp van az összetartozás, a régi időkből maradt ez.” Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a „fiatalok” már nem ápolják ezt az egymáshoz való kötődést, noha az előző mondatából, s a „maradt” kifejezésből világosan látszik a legalább korlátozott mértékű folytonosság.
Egy most már nyugdíjas nő 1977-ben költözött a faluba, az okok között pedig az is szerepelt, hogy az akkori kemseieket barátságosabbnak tartották, illetve nem számítottak arra, hogy „kihajtják a faluból” az idegenség miatt. Habár kezdetekben tapasztaltak némi tartózkodást a lakosok részéről, ez az évek során fokozatosan enyhült. Szerinte „borzasztó összefogó nép volt” Kemsén, ahol elég volt, ha az ember hozatott magának kukoricát, és azonnal jött minden rokon és barát kannákkal segíteni anélkül, hogy szóltak volna nekik. Szerinte „most is van egy kis Csipet csapat”, amelyet szerinte valamilyen értelemben a régebbi kemsei „összefogás” továbbélésének lehetne nevezni (ők az ötfős baráti csoport). A polgármester is tudatában van annak, hogy a jelenbeli helyzetet nem lehet megérteni a kemsei múlt nélkül („Ezt a falu valahogy hozta magával.”), azt azonban ő is sietett hozzátenni, hogy azóta a község sokat változott („Ez sokkal jobban működött régen.”).
Az adatközlők értelmezéseire általánosságban nem voltak jellemzők a távolabbi múltba való visszanyúlások. A tárgyalt értelmezések fényében nem egyértelmű, hogy miképpen volt lehetséges a több évtizeddel ezelőtti közösségi berendezkedés továbbélése, ezt csak egy hosszabb lélegzetű mikrotörténeti munka tudná kideríteni. Ugyanakkor a két értelmezést joggal tarthatjuk a wildi közösségdefiníció alkotóelemeinek, mivel olyan múltból származó adottságokról beszél, amelyekhez a migránsok alkalmazkodtak, s amelyek végső soron továbbélhettek egészen a jelenig.
A „kevésbé régi múlt” alatt a 2010-ben elhunyt polgármester működését, település- és közösségfejlesztési eredményeit kell érteni. Személye külön történeti kutatás témáját kéne, hogy képezze, ehelyett az eddig elhangzott adatok alapján csupán nyomatékosítom, hogy Kemse közelmúltját valószínűleg nem lehet megérteni a személye nélkül. A kemseiek a település helyzetének magyarázatakor állandóan rá utalnak, továbbá a mindennapokban is sokszor előkerül a személye („Szinte mindennap megemlegetjük.”), amelynek elvesztését lényeges közös veszteségként élték meg („Amikor eltemettük, rájöttünk, hogy nincs több.”). 1990-től fogva főállású polgármesterként, illetve egyedülálló férfiként a helyiek szerint „Kemse volt a mindene”. Faluszervező tevékenysége polgármesterként kiterjedt egyebek között a körtér kertesítésére, települési versenyekben való részvételre („Virágos Baranyáért” pályázat), a közösség felügyeletére (két, állítólag alkohol- és viselkedésbeli problémák miatt nemkívánatosnak ítélt család elköltöztetését vitte végbe), helytörténeti kutatások támogatására (az eredeti falucímer felkutatása, Kiss Z. Géza megbízása az említett falumonográfia elkészítésére) és a hátrányos helyzetű lakosok támogatására (segítségnyújtás a gyógyszer- és az élelmiszer-vásárlásban). Az elismertségét nemcsak Kemsén lehet tapasztalni, hanem a környező településeken, például Piskón is: „Ő komoly ember volt, tudta, mit kell tenni, és megtette.”
Hivatali ideje alatt egy olyan vezetői modellt alakított ki, amelyhez Kemse jelenlegi vezetése is, különösen a mostani polgármester, aki az unokaöccse, gyakran viszonyítják magukat. Ő egyértelműen határozza meg a hozzá való viszonyát, miszerint ő „tulajdonképpen belőle él”.
A „cigánykérdés” hiánya Kemsén
Habár a terepmunka kezdetén nem határoztam meg külön célként a helyi cigányság tanulmányozását – és amint az eddigiekből látszott is, nem mutatkozott nyomós indok arra, hogy külön csoportként tekintsek rájuk –, zárásként elkerülhetetlen, hogy néhány tanulságosnak tűnő következtetést ne vonjak le ebben a kérdésben.
Rendkívül fontos vonásnak tartom, hogy a vezetőségen kívül gyakorlatilag a helyi lakosság minden csoportjában – jelentse ez a baráti csoportot, a vállalkozókat, a település közösségi életéből kimaradókat vagy a normák ellen vétőket – jelen vannak a helyiek által cigánynak vagy cigány származásúnak tartott emberek. Ez a szempont azért lényeges, mert a szakirodalomban is gyakran előfordul az a szempont, miszerint a „cigánykérdés szegénységkérdés” (lásd pl. Kiss 2008, 219), tehát a szegénység mint közös sors integráló erőként lép fel cigányok és magyarok között. Kó József és Münnich Iván szociológiai adatsorokra épülő kutatása a bűnözők társadalmi hátteréről a legvalószínűbb magyarázatként azt a gondolatot veti fel, hogy a szegénység önmagában csak egy tényező, amelynek hatása sokkal inkább függ a normáktól és az értékektől, mint az anyagi helyzettől: „Véleményünk szerint a növekvő bűnözés okai a megrendült társadalmi értékrendben és az erkölcsi normák hatóerejének csökkenésében keresendők. (…) Elsődleges hatásnak a személyes értéktér összetételét kell tekintenünk” (Kó–Münnich 2000). Aligha tűnhet merésznek az a feltételezés, hogy ez nemcsak a bűnözés, hanem a különböző társadalmi problémák esetében is érvényes, és egy közösség – ebben az esetben egy település – működésének legfőbb meghatározója.
Kemse kapcsán bemutattam a főbb normacsoportokat, illetve tárgyaltam a falubeliek ehhez fűződő viszonyát is. A cigányokkal kapcsolatban ezért azt állítom, hogy a normákhoz való alkalmazkodás jelenti elsősorban a kemsei magyar–cigány együttélés alapját. A helyiek szerint Kemse népességének legalább fele cigány származású (a számok harminc és negyven fő között mozognak) annak ellenére, hogy például a 2001-es KSH-s népszámlálás szerint egy cigány sem volt a faluban. A cigány adatközlők az interjúk során szinte kivétel nélkül elárulták származásukat, viszont a kemsei kontextust tekintve nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget. A magyarok részéről sem tapasztaltam különösebb igényt a kemsei cigányság jelenlétének megmagyarázására, leginkább csak azt állapítják meg, hogy „ők alkalmazkodtak hozzánk.” A következő viccelődő, a már ismertetett baráti csoporthoz tartozó férfi értelmezése is jól rávilágít a személyközti viszonyokra ezen a téren:
Itt a kisebbségi ember is ugyanolyan, mint az összes többi (…) Itt akkor viccet csinálunk, hogy most cigány vagy nem cigány. Ott van a Csoki, a Feri báttya, a Kopasz meg én. Mi úgy vagyunk, hogy a Csoki meg a Feri azok fekete testvérek, a Kopasz az csak a félvér testvérük, én meg a fehér testvér vagyok. Tehát így szoktunk is egymásnak köszönni, hogy szevasz fekete testvérem.
Cigány–magyar problémákról tehát nem beszélhetünk Kemse esetében, és az sem jellemző, hogy a témát etnikai kérdésként az egymás közti beszélgetések során megemlítenék.
***
A tanulmány kezdetétől többször hangoztattam, hogy nem szerettem volna túlhangsúlyozni az Ormánságra és Kemsére vonatkozó, elsősorban negatív hangvételű értelmezéseket. Megpróbáltam reálisan bemutatni a jelenbeli élet számos dimenzióját anélkül, hogy bármit is állítottam volna a jövővel kapcsolatban. Ugyanakkor hozzátenném, hogy az empirikus anyag és a helyiek értelmezésében is megmutatkozott a jövő bizonytalansága, ebben a tekintetben részben megalapozott lehet a kutatói borúlátás, de egyelőre nem szabad ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítani.
Úgy gondolom, Kemse települési és közösségi mivoltát úgy mutattam be, hogy azzal javarészt választ adtam a Pirisi Gábor összegzéséből felmerülő kérdésre is. Ez pedig elsősorban a kemsei normák, valamint a közösségiség különböző formáinak meghatározását és elemzését jelenti. Még egyszer leszögezném, hogy a teljesebb válaszhoz szükség lenne Kemse közelmúltjának a vizsgálatára is (különös tekintettel az elhunyt polgármester szerepére), amely egy izgalmas és sokszínű jövőbeli kutatás tárgya lehet majd.
A fenti megállapítások és elemzések fényében érdemes megemlíteni a Magyarországon az elmúlt években és évtizedekben gyakran felmerülő kétségeket a kisebb falvak működésével kapcsolatban. Általánosnak lehet nevezni még ma is azt a szempontot, amellyel az állam gazdaságtalannak és ezzel együtt fenntarthatatlannak tartja a kistelepüléseket. Szerintem kétség nélkül kijelenthető, hogy a gazdaságosságot, az önkormányzatot tekintve Kemse jó példája a zökkenőmentesen működő kistelepüléseknek. Úgy gondolom, hogy a kemsei példa jól mutatja: az egyes települések behatóbb, egyedi ismeretére van szükség ahhoz, hogy adekvát képet kapjunk egy adott faluról. Hozzátenném: ebben a feladatban megkerülhetetlen a néprajz és a kulturális/szociális antropológia által kínált szemléletmód és módszertan.
Szeretném leszögezni, hogy a tanulmány nem lekerekített vagy befejezett. Kemsét lehet és kell is kutatni a mindenkori jelenben.12 Jelen tanulmányban arra vállalkoztam, hogy egy törpefalu sajátosságait és lakosainak egymáshoz való viszonyát összevetve néhány jellemző vonást megállapítsak. Úgy gondolom, hogy a megállapításaim érvényességéhez a terepmunka tapasztalata és a módszer elegendőek. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a szempont sem, miszerint egy adott közösség kutatásához gyakorlatilag nem lehet elég időt eltölteni a terepen.
Irodalom
Bárth János
1996 Szállások, falvak, városok. A magyarság települési hagyománya. Kalocsa: Kalocsai Múzeumbarátok Köre.
Douglas, Mary
1987 A Distinctive Anthropological Perspective. In Constructive Drinking. Perspectives on Drink from Anthropology. Mary Douglas szerk. New York–New Rochelle–Melbourne–Sydney– Párizs: Cambridge University Press, 3–15. p.
Gráfik Imre
2011 A pannon táj vonzása – avagy Nyugat-Európából Közép-Európába. In Párbeszéd a hagyománnyal. A néprajzi kutatás múltja és jelene. Vargyas Gábor szerk. Pécs: L’Harmattan Kiadó–PNEKAT, 151–166. p.
Gunda Béla et al.
1936 Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Budapest: Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Bt.
Kiss Márta
2008 Túristvándi – kis falu nagy tervekkel. In Kistelepülések lépéskényszerben. Váradi Mónika Mária szerk. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó–MTA Regionális Kutatások Központja, 412–446. p.
Kiss Z. Géza
1995 Fejezetek Kemse történetéből I. Pécs: kézirat
1996 Fejezetek Kemse történetéből II. Pécs: kézirat
Kó József–Münnich Iván
2000 Új szegénység és bűnözés. Valóság 6. sz., 26–35. p.
Kovács Katalin
2008 Kistelepülések lépéskényszerben. In Kistelepülések lépéskényszerben. Váradi Mónika Mária szerk. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó–MTA Regionális Kutatások Központja, 7–28. p.
Marshall, Lorna
1961 Sharing, Talking and Giving. Relief of Social Tensions among !Kung Bushmen. Africa. Journal of the International African Institute 3. sz., 231–249. p.
Mendöl Tibor
1963 Általános településföldrajz. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Német Imre
1977 Baráti csoport. In Magyar Néprajzi Lexikon 1. Ortutay Gyula főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 220. p.
Pirisi Gábor
2009 Településtípusok az Ormánságban. In Az Ormánság helye és lehetőségei. Az Ormánság társadalmi-gazdasági viszonyainak komplex feltárása. Reményi Péter–Tóth József szerk. Pécs: IDResearch Kft.–Publikon Kiadó, 694–706. p.
Ragadics Tamás
2010 Ormánsági értékek – a kistelepülési társadalmak konfliktusainak tükrében. Acta Sociologica 1. sz., 174–183. p.
2011 Local Communities in Small Settlements of South-Transdanubian Region in Hungary. Acta Sociologica 1. sz., 129–136. p.
Sárkány Mihály
2000 Közösségtanulmányok és összehasonlításuk lehetőségei. In Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Sárkány Mihály szerk. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 56–71. p.
Simonffy Emil
1987 Dél-Dunántúl településszerkezetének történeti változásai és a kutatás problémái. In A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete. Degré Lajos–Foki Ibolya szerk. Zalaegerszeg: Zala Megyei Levéltár, 7–21. p.
Spiegler Patrícia
é.n. Kemse. Az egykétől a buszmegállóig. Pécs: kézirat.
Tóth G. Péter
2002 A közösség. Egy fogalom megalkotása, kiteljesedése, széthullása és felszámolása. In Közösség és identitás. Pócs Éva szerk. Budapest: L’Harmattan, 9–33. p.
Valentovics Éva szerk.
2000 Törpefalvak a településrendszerben. Budapest: KSH.
Vataščin Péter
2010 Kemse birtokrendezési pere a 19. század közepén. In 8. országos interdiszciplináris Grastyán konferencia előadásai. Szappanyos Melinda–Rab Virág szerk. Pécs: PTE Grastyán Endre Szakkollégium, 306–307. p.
Vati Tamás
2009 Bűnözésföldrajz. In Az Ormánság helye és lehetőségei. Az Ormánság társadalmi-gazdasági viszonyainak komplex feltárása. Reményi Péter–Tóth József szerk. Pécs: IDResearch Kft.–Publikon Kiadó, 590–601. p.
Wild, Ronald
1981 Australian Community Studies and Beyond. Sydney–London–Boston: George Allen & Unwin.
1. kép: Műholdkép Kemséről (Google Maps, részlet, letöltve: 2014.07.01.)
2. kép: Jellegzetes kemsei utcakép a tér északnyugati részéről (Vataščin Péter felv. 2011 márciusa)
Výskum dediny a komunity v obci Kemse,
drobnej osady v Ormánságu
(Zhrnutie)
V súčasnosti je v Maďarsku veľa takých oblastí, kde ľudia žijú v takzvaných drobných osadách v periférii. Pri takýchto témach je veľmi dôležité, aby sa etnograficko-antropologické bádanie sústredilo nielen na ťažkosti života, ale aj na špecifické črty spoločenského života drobnej osady. Napriek tomu, že obec Kemse je drobná osada (v rokoch 2011–2012 počet obyvateľov bol 58), vzniklo o nej množstvo odborných publikácií. Popri vedeckých hodnotách tých prác majú takmer všetky spoločnú črtu, konštatujú, že obec Kemse je „potopená dedina“. Vízia potopenosti je do nejakej miery hlavným vedeckým diskurzívnym profilom dediny.
Štatistiky, ktoré predstavujú index kvality života, poukazujú na najdrobnejšie dediny v Ormánságu (etnografický región v Baranskej župe v južnom Maďarsku) aká je obec Kemse. Tie majú vyššiu kvalitu ako susedné dediny, ktoré niekedy ťažko bojujú nielen s chudobou, ale aj so zločinnosťou.
Príspevok sa zakladá na etnograficko-antropologickej terénnej práci a odzrkadľuje stav dediny v rokoch 2011–2012. Pri rozpracovaní teórie boli vybrané tri základné pojmy: osídlenie, drobná osada a komunita.
Na prvý pohľad sa zdá, že potopenosť je skutočnosťou, a toto dokazujú nasledovné fakty: miesto v periférii, malé množstvo spoločenských a samosprávnych inštitútov, spoločenská štatistika, migračná potreba, zriedkavé obývanie alebo nezamestnanosť. Treba však spomenúť, že samospráva funguje dobre, starosta a odborníci pracujú takmer zadarmo a dedina nemá žiadne dlžoby. Jediný, naozaj fungujúci komunitný inštitút je krčma.
Morfológia dediny, ktorá má tvar kruhu. Ten fakt tvorí pre dedinčanov špecifickú proxemiku (blízkosť, viditelnosť) a je subjektom symbolických interpretácií („prírodný stav obývania“). Dedina vlastne funguje ako jedno veľké susedstvo. Na lokálnej úrovni Kemse má pevný diskurzný štatút. Kemšenčania a ľudia v okolí obce stále hovoria, že táto dedina sa javí ako veľká rodina, kde sa veľa neháda, kde bývalý starosta urobil poriadok a kde prakticky neexistuje zločinnosť. Najmarkantnejšími protipríkladmi sú susedné dediny Piskó a Lúzsok, kde aj tamojší obyvatelia uznajú, že tento rozdiel medzi dedinami je skutočný.
Vnútorný komunitný život má niekoľko čŕt, ktoré vysvetľujú vyšší index kvality života obce Kemse. Jej obyvatelia akceptujú dve podstatné normy: starať sa o domy a vzájomnú kooperáciu. Tieto normy nie sú trestné, v praxi majú len slabé verbálne dôsledky. Jeden z hlavných postáv tohto úsilia bol predchádzajúci starosta, ktorý vytvoril vnútorný poriadok v dedine. Hodnotný systém naďalej funguje aj po jeho smrti. Nového mladého starostu, ktorý bol v blízkom rodinnom vzťahu so svojím predchodcom, sami obyvatelia obce žiadali, aby prijal túto funkciu. Súčasné vedenie dediny má dôveru obyvateľov. Odpor alebo opozičné prístupy sú zriedkavé a slabé. Vedenie môžeme charakterizovať ako racionálne, a ktoré je obmedzene orientované na rozvoj.
Pokiaľ ide o kooperáciu, najdôležitejšou spoločenskou inštitúciou je priateľstvo a nie príbuzenstvo. Jediný, intenzívne fungujúci spolok (pri práci, aj pri zábave) je päťčlenná skupina mužov. Napriek normy a profilu dediny nemôžeme hovoriť, že medzi obyvateľmi existuje silný patriotický zväz smerujúci k dedine ako celku. Môžeme konštatovať, že sú aspoň verní dedinskému životu. Kemse je pre nich momentálne postačujúce životné prostredie, je pre nich veľmi dôležitá vzájomná závislosť. Napriek tomu často si myslia, že aktuálny stav v dedine sa nemôže zachovávať v nasledujúcich desaťročiach z dôvodu depopulácie a prisťahovania.
Dôležitou skutočnosťou je, že zhruba polovica obyvateľov sú Rómovia (ostatní sú Maďari), ale ako sa hovorí v dedine „to nebudeš rozoznať”. To znamená, že sa stala hlboká integrácia v prípade rómskej populácie. Tento príklad vlastne poukazuje na význam spoločných noriem spolužitia Rómov a druhých etník. Môžeme konštatovať, že chudoba o sebe nemôže byť integračným faktorom.
Dorfforschung in dem Zwergdorf Kemse,
einer Ortschaft in Ormánság
(Zusammenfassung)
Im heutigen Ungarn gibt es viele Gegenden, deren Einwohner peripher in sog. Kleinsiedlungen leben. Im Falle solcher Themen ist es überaus wichtig, dass sich die ethnographisch-anthropologische Forschung nicht nur auf die Schwierigkeiten des alltäglichen Lebens konzentrieren sollte. So ist es wünschenswert, dass sich die Forscher auch den spezifischen Charakteristika des gesellschaftlichen Lebens der Kleingemeinden widmen. Die Statistiken, die den Index der Lebensqualität auflisten, verweisen auf die kleinsten Gemeinden in Ormánság (einer ethnographischen Region im Komitat Baranya, Südungarn), wie z. B. Kemse. Diese zeichnen sich im direkten Vergleich mit den umliegenden Dörfern, in denen ein harter Kampf gegen die Armut und Kriminalität geführt wird, durch eine höhere Lebensqualität aus. Der vorliegende Beitrag fußt auf einer ethnographisch-anthropologischen Feldforschung und spiegelt den Stand des Dorfes in den Jahren 2011–2012 wider.
Bei der Ausarbeitung der Theorie habe ich drei Grundbegriffe ausgewählt. Unter dem Begriff „Gemeinde“ verstehen wir eine Entität mit fassbaren Statuten auf lokaler Ebene, die sowohl individuelle als auch und allgemeine Züge aufweist. Eine Gemeinde ist also ein diskursiv greifbares Themengefüge und Entität in einer bestimmten Lokalität. Der zweite Begriff ist jener des „Zwergdorfes“, wobei es sich eigentlich um eine statistische Kategorie handelt. Gemeinden, die weniger als 500 Einwohner zählen, gelten generell als Zwergdörfer. In der Anfangsphase der Forschung wurde vorausgesetzt, dass man in solchen Gemeinden spezifische Prozesse des gesellschaftlichen Lebens beobachten kann. Der dritte Begriff ist der der „Kommunität“ – hier stützen wir uns auf die Theorie von Ronald Wild. Für ihn bedeutet Kommunität (community) etwas Tradiertes, wie etwa eine Gemeinde, die Verwandtschaftsbeziehungen, die lokale Geschichte usw. Der Begriff „Kommunion“ (communion) stellt dagegen etwas Aktives dar und dient als Ausdruck für jegliche zeitgenössische menschliche Tätigkeit. Die „Gesellschaft“ ist eine Makrodimension, d. h. die regionalen Gegebenheiten, der Staat usw. Dieser Aufsatz widmet sich vor allem der aktiven Dimension (communion) sowie den lokalen Gegebenheiten (community).
Obwohl Kemse ein typisches Zwergdorf ist (in den Jahren 2011–2012 zählte die Gemeinde 58 Einwohner), gibt es eine Reihe fachlicher Publikationen, die sich mit dem Dorf befassen. Abgesehen von dem wissenschaftlichen Wert der einzelnen Studien haben beinahe alle Publikationen einen gemeinsamen Charakterzug, indem sie konstatieren, Kemse sei ein „versunkenes Dorf“. Diese Bezeichnung ergibt sich aus dem Namen eines berühmten soziographischen Werkes aus den 30er Jahren des 20. Jahrhunderts. Die Vision eines versunkenen Dorfes ist daher zum wichtigsten diskursiven Profil der Gemeinde geworden. Trotzdem existiert Kemse bis zum heutigen Tag. Aus diesem Grunde sind Forschungsansätze notwendig, die sich gewissermaßen auf die gesellschaftliche Totalität beziehen.
Auf den ersten Blick mag es erscheinen, als wäre das Moment der Versunkenheit Wirklichkeit. Grund für diese Feststellung sind die folgenden Fakten: der Ort liegt an der Peripherie, die geringe Anzahl der gesellschaftlichen Ämter und Institutionen der Selbstverwaltung, die gesellschaftlichen Statistiken, die Not zur Migration, die dünne Besiedlung oder die Arbeitslosigkeit. Man sollte jedoch betonen, dass die Selbstverwaltung gut funktioniert, der Bürgermeister und die anderen Amtsinhaber so gut wie unentgeltlich arbeiten und dass das Dorf schuldenfrei ist. Die einzige, wirklich gut funktionierende kommunale Institution ist die Kneipe. Es ist eine interessante Tatsache, dass die Statistiken trotz all den Mängeln einen relativ hohen Index der Lebensqualität belegen. Es soll auch die Morphologie des Gemeinde erwähnt werden: das Dorfgebiet hat einen kreisförmigen Grundriss. Dies stellt in Ungarn eine Seltenheit dar. Es ermöglicht den Einwohnern eine spezifische Qualität der Proximität (Nähe, Sichtbarkeit) und wurde zum Subjekt verschiedener symbolischer Interpretationen (ursprüngliche Form der Besiedlung). Das Dorf funktioniert praktisch wie eine einzige große Nachbarschaft.
Auf der lokalen Ebene zeichnet sich Kemse mit einem festen diskursiven Status aus. Sowohl die Dorfbewohner als auch die Menschen aus der direkten Umgebung sagen, dass diese Gemeinde einer großen Familie ähnelt: es gibt wenige Streitigkeiten, der ehemalige Bürgermeister hat Ordnung geschafft, und es existiert praktisch keine Kriminalität. Die markantesten Gegenbeispiele kann man in den Nachbargemeinden Piskó und Lúzsok sehen, deren Bewohner selbst zugeben, dass es sich um eine tatsächlich spürbare Differenz handelt. Von den Bewohnern von Kemse werden nämlich zwei grundlegende Normen akzeptiert: die Pflege der Häuser sowie die stete gegenseitige Hilfe. Die Abweichung von diesen Normen ist nicht strafbar und zieht in der Praxis bloß geringe verbale Konsequenzen nach sich. Einer der Hauptakteure dieser Bestrebungen ist der ehemalige Bürgermeister gewesen, der im Dorf trotz den Problemen wie Armut und Arbeitslosigkeit eine innere Ordnung schaffen konnte. Dieses Wertsystem funktioniert auch nach seinem Tode weiter. Der neue, jüngere Bürgermeister, der mit seinem Vorgänger verwandt ist, wurde von den Bewohnern selbst gebeten, das Amt anzunehmen. Es ist sehr wichtig hervorzuheben, dass die jetzige Gemeindeführung das Vertrauen der gesamten Bevölkerung genießt. Widerstand oder oppositionelle Haltungen sind schwach und selten. Die Führung kann man als rational charakterisieren, sie vermag eine gewisse Ordnung zu schaffen und ist limitiert entwicklungsorientiert.
Geht es um die Kooperation, so lässt sich sagen, dass die wichtigste soziale Institution nicht die Verwandtschaft, sondern die Freundschaft ist. Die einzige, intensiv funktionierende Vereinigung (sowohl bei der Arbeit als auch in der Freizeit) ist eine fünfköpfige Männergruppe. Trotz der Norm und dem Profil des Dorfes kann man nicht behaupten, dass die Einwohner eine starke patriotische Bindung zur Gemeinde als Ganzheit hätten. Man kann jedoch konstatieren, dass sie zumindest dem dörflichen Leben treu bleiben. Kemse ist für sie ein momentan ausreichendes Lebensumfeld und auch das gegenseitige Aufeinanderangewiesensein ist für sie sehr wichtig. Die aktuelle Situation ist für sie größtenteils befriedigend, wobei sie oft der Meinung sind, dass der jetzige Zustand im Dorf in den nächsten Jahrzehnten nicht aufrecht zu halten sein wird – vor allem wegen der Entvölkerung und dem Zuzug anderer Personen.
Ein wichtiger Fakt ist, dass ungefähr die Hälfte der Bewohner Roma sind (die anderen sind Ungarn), aber wie man es im Dorf sagt, „du wirst es nicht merken“. Das bedeutet, dass die Vertreter der Roma-Population stark integriert sind. Dieses Beispiel weist auf die Bedeutung gemeinsamer Normen der Roma und anderer Ethnien hin. Es lässt sich konstatieren, dass Armut alleine kein Integrationsfaktor ist.