csütörtök, március 28, 2024

„Vannak emberek, akik szeretnek lexikont olvasni. (Állítólag olyanok is vannak, akik nem.)” – ezzel a két, tőle egyáltalán nem meglepő szarkasztikus mondattal nyitja Voigt Vilmos, a budapesti ELTE Folklore Tanszéke professzor emeritusa A folklorisztika alapfogalmai című, közelmúltban megjelent kötetét. A könyv a szerzőnek a Világirodalmi Lexikonban 1970 és 1995 között megjelent folklorisztikai tárgyú szócikkeit tartalmazza. Azt azért eddig is lehetett tudni, hogy magyar nyelven a folklorisztika elméletéről a legátfogóbban (és legmélyebben) ebből a lexikonból tájékozódhatunk. Hogy viszont csak Voigt Vilmosnak ebben a 18 kötetben annyi, témánkba vágó szócikke jelent volna meg, amelyek összegyűjtve egy több mint 500 oldalas könyvet megtöltenek, álmomban nem gondoltam volna!
Voigt Vilmos persze nem csak a Világirodalmi Lexikonba írt szócikkeket, hanem az Esztétikai Kislexikonba,59 a Kulturális Enciklopédiába, a Magyar Néprajzi Lexikonba, a Magyar Művelődéstörténeti Lexikonba vagy a mesekutatás legfontosabb nemzetközi kézikönyvébe, az Enzyklopädie des Märchensbe. Az lett volna persze az igazi, ha mindezen lexikonszócikkek összesítve jelennek meg egy kötetben. Csak megbecsülni tudom, de ezáltal valóban szinte egy teljes (ráadásul egyazon szemléletmód szerint megírt és összeállított) folklorisztikai lexikonnal gazdagodhattunk volna.
Ne legyünk azonban mohók, hiszen a most kézbe vehető kötet amellett, hogy visszatükrözi a folklór és folklorisztika rendkívüli gazdagságát, az egyes kapcsolódó jelenségekről körültekintő tájékoztatást nyújt (mindig gazdag irodalmi hivatkozásokkal, de erre még visszatérek), képet ad egy európai hírű magyar folklorista, aki egész eddigi életét (kutatással, publikálással, tanítással) a választott tudományszak művelésének szentelte, szóval képet ad Voigt Vilmos folklórral kapcsolatos nézeteiről, fölfogásáról. S ez már önmagában feledteti azt, hogy ha van a kötetben Jacob Grimm szócikk, akkor miért keressük benne hiába a Wilhelm Grimmről szólót. Azért, mert annak idején a Világirodalmi Lexikon szervezői, szerkesztői – ördög tudja, miért – ezzel nem Voigt Vilmost, hanem Tarnói Lászlót bízták meg. Nota bene: a Jacobról szóló szócikk is kettejük munkája. Vagy hogy a maszk szócikkhez kapcsolódó egyéb fogalmakat (alakoskodás, farsangi játék,60 jelmez stb.), miközben a Világirodalmi Lexikonban megtalálhatóak, miért keressük hiába ebben a kötetben. Egy olyan nagy vállalkozás esetében, mint amilyen a Világirodalmi Lexikon volt (egyéb, személyi jellegű szempontok érvényesítése mellett) nyilván munkamegosztásra is szükség volt. Ezért van, hogy a farsanggal, alakoskodással, népi színjátékkal kapcsolatos szócikkek egy részét Dömötör Tekla jegyezte.61 Voigt mostani kötetében egyébként ezekre, a jelen összeállításban értelemszerűen nem megtalálható (tehát nem általa írott) szócikkekre is hivatkozik, ezzel is segítve a kíváncsi olvasót: akit igazán érdekel, utána tud olvasni.
Maga a kötet így is szerves egészet alkot, a szócikkek a maguk alá- és fölérendeltségi összefüggéseikben, különböző szintjeikkel (az ebből adódó terjedelmi különbségeikkel is) a folklór és rokonjelenségek a maguk bonyolultságában teljes struktúráját tükrözik.
Jól tükrözi ezt a folklór és származékainak (folklorisztika, folklorizmus, neofolklorizmus, folklorizáció stb.) gondos bemutatása. Ezekből kiindulva olyan további fogalmakba botlik az olvasó, mint félnépi költészet, irodalom és folklór, népi irodalom vagy primitívség, primitivizmus, illetve hát lépcsőzetesen az összes folklórelméleti fogalmat és folklórműfajt a maguk összes szintjén fel tudja göngyölíteni. Hogy egy inkább esztétikaelméleti példán keresztül is illusztráljam ezt a szerkezetet, a kötetben találunk műnem szócikket, amihez kapcsolódik, a műfaj, alműfaj, műfajcsoport és műfaj-hierarchia címszó. Tovább fűzve a sort olvashatunk például típus, altípus, típuscsalád, majd típuskatalógus, illetve típusszám címszavakat. Ezekhez, mintegy oldalról bejön még a tipológiai irodalomtudomány, a morfológia, a morfológiai irodalomtudomány vagy a tipologikus egyezés szócikk. Nem folytatom, mert mindezekből további utalásokkal el lehet jutni az átadás, átvétel, elterjedés vagy az elemi gondolat címszavakhoz. Hogy konkrétabb példát is hozzak, megemlítem, hogy noha a kötetben epika címszó nincs, de az egyes epikus műfajok általában külön szócikket kaptak. Olvashatunk például a meséről mint műfajról, majd annak alműfajairól (állatmese – állatirodalom, hazugságmese, legendamese, novellamese, tréfás mese, trufa, tündérmese stb.) és kapcsolódó fogalmakról (AaTh, antimese, mesemondó, mesekönyv, finn iskola, mesekatalógus, mese- és mondalexikon, mesetípus- és motívummonográfiák, mesevándorlási elmélet, tárgytörténet stb.). Mivel (és minden bizonnyal nem csak azért) a szócikkek eredetileg a Világirodalmi Lexikonban jelentek meg, tehát egy nemzetközi anyag visszatükröztetése a cél, a szakirodalmi szlengben bevett idegen szakkifejezések is helyet kaptak az összeállításban (a mese műfajánál maradva: catch tale, conte de fée, fairy tale, forme irréductible, Geschichte, Märchen, story, tall tale stb.). A – mondjuk – fogalmi és kutatáselméleti, valamint a konkrét jelenségeket bemutató tárgyi címszavakon túl itt is találunk a Világirodalmi Lexikonra jellemző szerzői (esetünkben inkább: kutatói) címszavakat. Az eredeti megjelenés helyének jellegéből adódóan magyar kutatók külön címszó alatt nem szerepelnek (viszont munkásságuk, eredményeik az egyéb szócikkek irodalomjegyzékeiben markánsan megjelennek), a nemzetközi folklorisztika legjelesebb képviselői ellenben, ha nem is mindig külön szócikkek keretében, de utalásokkal, bibliográfiai adatokkal – azt hiszem – szinte hiánytalanul képviselve vannak.62 További szócikktípust képviselnek a folklorisztika (és rokon tudományok) nemzetközi szervezetei, intézményei. A szerző ide is besorolt magyar anyagot is. A legjobb példa a nemzetközi népköltészeti adattárak, archívumok áttekintése, amelynek keretében – ha arra a legkisebb jel is mutatott – az ott található magyar gyűjteményre is utalás történik. Értelemszerűen a legmarkánsabban a romániai adattárak kapcsolódó magyar anyaga említődik meg, de a volt jugoszláviai és burgenlandi archívumokkal kapcsolatban is rögzíti az ottani magyar gyűjtéseket. Olyannyira részletekbe menő ez a szemle, hogy még a Csemadok valamikori pozsonyi székházában létezett (?) néprajzi Patyomkin-archívumot is megemlíti (283. p.).
Mivel a szócikkek eredetileg a Világirodalmi Lexikonban jelentek meg, értelemszerűen nemcsak az európai népek folklórjelenségei kaptak benne helyet (noha kétségtelenül ezek vannak domináns túlsúlyban), hanem az egyéb földrészek folklórként leírható jelenségei is. Amennyiben valóban olvasgatjuk Voigt Vilmos könyvét, akkor olyan fogalmakkal (mint például az azték irodalom, Bidpai, eszkimó és aleut irodalom, griot, imnarja, indián irodalom, trickster-történet, világfolklór stb.) is találkozunk, amelyekkel egyébként nap mint nap nem szoktunk szembesülni. Hogy mit jelentenek? Tessenek felütni a szóban forgó könyvet!
Ahogy fentebb már utaltam rá, mindezeket rendkívül gondosan válogatott, továbbmutató, nagyjából 1990 tájékával záruló, gyakran a szócikkek terjedelmét meghaladó terjedelmű irodalomjegyzékek teszik teljessé.63 Noha a szerző a bevezetőben azt mondja, hogy szövegeit nem aktualizálta, az újabb irodalommal nem egészítette ki a most megjelent címszavakat, reá jellemző módon ezt nem (mindig) tudta megállni. Olykor szögletes zárójelben, máshol anélkül mégiscsak hoz újabb irodalmat. Az olvasó nagyobb épülésére.
Felvetődik a kérdés: ki és mire tudja a leginkább hasznosítani ezt az emberfeletti munka lenyomatait őrző vaskos kötetet?
A folklórjelenségek, ezen belül is főleg (de nem kizárólag) a népköltészeti alkotások valós háttere, összefüggésrendszere, az esztétika, az irodalomtudomány, a szemiotika, de akár a színpadi folklór vagy általában a kultúra alakulása iránt érdeklődőnek valóban napi (és letehetetlen) olvasmánya lehet. Saját tapasztalatból mondom, az ember bármennyire is tudatában van (volt) annak, hogy a Világirodalmi Lexikon egyszersmind a legjobb magyar folklorisztikai kézikönyv is, egyszerűen nem jut eszébe bizonyos kifejezéseket egyáltalán keresni benne. Holott benne vannak, ahogy az Voigt Vilmos mostani könyve olvasásával kiderült. Meggyőződésem, hogy aki egyszer a kezébe veszi A folklorisztika alapfogalmai című munkát, ha korábban az állítólag lexikonokat olvasni nem szeretők táborába tartozott is, ezt követően egészen bizonyosan lelkes lexikonolvasóvá válik.