A bodrogközi borról és a mai borünnepről
A Kárpát-medence tájainak nagyobb része megfelelt a szőlőtermesztésre, leszámítva a Kárpátok vonulatát, ami egyszersmind a kultúrnövény elterjedésének klimatikus határa. A történeti Magyarország tagolt felszíne miatt azonban az egyes tájak nem egyformán voltak alkalmasak a szőlőművelésre. Már az Árpád-kor végére körvonalazódtak a jobb minőségű italt adó bortermő vidékek, amelyeket komplementer módon egészített ki a többi táj – vélhetően főként a paraszti önellátást biztosító – szőlőtermesztése (Makkai 1974, 48. Vö. Égető 2001, 527–531). A Tisza, a Bodrog és a Latorca folyók által határolt történeti táj, a Bodrogköz a szakirodalomban és a közbeszédben nem a boráról ismert: a Bodrogközt – hasonlóan a magyar Alföld más vízjárta vidékeihez – a történeti-néprajzi kutatás leginkább az archaikus eljárásmódok, „ősinek” vélt eszközök és technikák reliktum területeként tartotta számon. Az elmúlt félszázad alatt számos tudományos eredmény árnyalta a korábbi felfogást, s a településtörténet, agrártörténet, természeti- és társadalomföldrajz, valamint a néprajz tényei mellett más, hasonló adottságú tájak kutatása is formálta a rendszerelvű értelmezést.1 Írásunk a Bodrogköz és érintőlegesen a Bodrog mente szőlő- és borkultúrája néhány jellemzőjét vázolja, valamint azt, hogy miként vált a bor az elmúlt emberöltő alatt a helybeli ünnepek újfajta szervezőjévé (Boros 1994, 205–218; Boros 1999. Vö. Viga 2009, 93–103).
I. A szőlő- és borkultúra földrajzi alapjai
A Bodrogköz szőlő- és borkultúrája szorosan összefügg mind a táj eredeti felszíni viszonyaival, mind pedig a kultúrtáj kialakításának következményeivel. A vidék mozaikos felszíne miatt a különböző térségek nem egyformán voltak alkalmasak a szőlőművelésre, a szőlő és a bor a vízrendezést megelőzően kevés település életében játszott jelentős szerepet. Az északi részen a síkságból kiemelkedő Tarbucka-csoport (Tarbucka: 277 méter, Szentiván-hegy: 272 méter), valamint a királyhelmeci Nagy-hegy és Kis-hegy (264, illetve 222 méter) kiváló feltételeket biztosít a szőlőtermesztéshez (Boros 1994, 205). A helmeci hegytől lényegében nem válik el Kisgéres szőlőhegye, és közelben van Bodrogszentesé is.2
Abban, hogy a szőlő évszázadokon át – főleg a filoxéravészig – a magasabb térszínekre szorult, a Bodrogköz egészségtelen birtokstruktúrája is szerepet játszott: a parasztemberek egyszerűen sajnálták szőlővel beültetni a nehezen megszerzett szántóikat. Egykori királyhelmeci adatközlőnk nagyon pontosan megfogalmazta a bodrogközi szőlő- és borkultúra elterjedésének jellemzőit:
A Bodrogközben a parasztember számára a szőlő nem tartozott a legfontosabb növénykultúrák közé. A jó termőföldet – legyen az kert vagy szántó – soha nem ültették be szőlővel. Csak a hegyoldalt ültették be, ahol egyéb nem termett, vagy a magasabb homokdombokat, amik a vízrendezés után kevésbé voltak jó helyei az igényesebb növényeknek. Azonban a Teremtő a Bodrogközt néhány heggyel is megáldotta: ilyen az én szülőfalum (Szentes), aminek a hegye folytatása a királyhelmecinek, innen nem messze van a kövesdi és a szerdahelyi hegy. A többi már túl van a Bodrogköz határán. Mivel homokdomb van elég, ezért alig van falu, ahol ne foglalkoztak volna szőlővel. De legtöbbet (Nagy)Kövesd, Kisgéres, Helmec és Szentes borászkodott.3
Meghatározó geográfiai tényező a Bodrogköz és az érintkező vidék gazdasági-műveltségi tagolódásában, hogy a Bodrog eltérő jellegű tájak találkozásánál folyik, különböző adottságú vidékeket választ el egymástól. Jobb partján, a folyó menti síkságból kiemelkedő Zempléni-hegység hegylábfelszínein alakult ki a primer gazdasági jelentőségű szőlőkultúra. Ez a szőlővidék kenyeret is adott a Bodrog bal partján fekvő falvak népének, akik csak igen komoly erőfeszítéssel jutottak megélhetéshez, s maguk – a jobb parthoz képest – csak szekunder jelentőségű szőlőkultúrát műveltek.4 A jobb parton a Zempléni-szigethegység domináns felszíni tényező, ami – a mészégetéssel és kereskedelemmel is foglalkozó Ladamóc faluhoz hasonlóan – több településen jelentős gazdasági ággá tette a szőlőtermesztést, megnehezítve az ott élők szemtermelő mezőgazdálkodását (Csarnahó, Kisbári, Nagybári, Kistoronya, Nagytoronya, Céke, Kásó). A Bodrog bal partja egykor kiterjedt lapály volt, ahol a szántóföldi gazdálkodás a hátakra, gorondokra szorult, s nagyobb teret kapott a legeltető állattartás, jóllehet az áradások olykor a legszükségesebb téli szénatakarmányt is veszélyeztették. Az eltérő jellegű bal és jobb part nem csupán a különböző adottságú falvak gazdasági kapcsolatait, javainak cseréjét serkentette, hanem – a munkaigényes szőlő, s az ugyancsak sok munkát adó gabona betakarítása révén – a szomszédos tájak között időszakos munkaerő-vándorlást is indukált. Az Alsó-Bodrogköz településeinek szegénysége jelentős számban vállalt napszámos munkát Tokaj-Hegyalja szőlőiben is, együtt a Tiszántúl népével, valamint Észak-Zemplén magyar, szlovák és ruszin napszámosaival.5
II. A szőlő és borkultúra történeti néprajzához
A Felső-Bodrogköz és a Bodrog mente településeinek szőlőkultúrája két nagy történeti korszakot képvisel. Az egyik, feltehetően középkori – korai újkori eredetű réteg a sík vidékből kiemelkedő vulkáni eredetű magaslatokon húzódik (Zempléni-szigethegység, Csókás, Határ-hegy, Lapos-hegy, Fekete-hegy, Simon-hegy, Nyír-hegy, Középső-hegy, Pilis, Borz-hegy stb.). Szőllőske szőlőterületére 1249-ből, Bári szőlőjére 1410-ből, Borsiéra 1390-ből, Géresére 1336-ból, Kistoronyáéra 1390-ből, Bodrogszerdahely és Szomotor szőlőjére 1358-ból találunk írásos említést, a kövesdi hegyen lévő szőlőről már 1323-ban, a szentesiekről pedig már 1423-ban megemlékeztek az oklevelek (Siska 1986, 206–208). Kistoronya már 1737-ben Tokaj-Hegyalja zárt borvidékéhez tartozott,6 a 20. században Szőllőske kertjei is oda nyertek besorolást.
Nyomon követhető a szőlő és a bor jelentőségének alakulása és megítélése az egységes történeti forrásokban és a 18–19. századi országleíró irodalom alapműveiben is. Bél Mátyás a Királyhelmec határában húzódó szőlő- és gyümölcsöskertekről kifejezetten elragadtatással írt: a város határában olyan sok a szőlő és gyümölcs, s „a lejtő oldalait a szőlők meg a gyümölcsfák mindenütt úgy beárnyékolják, hogy majdnem azt hiszed, hogy a Champs Elysées szépséges környezetét látod itt”. Említést tett a település extraneus szőlőbirtokosairól is: „Ezen a helyen a királyság több főurának és nemesének is van szőlője. A mezőváros lakóinak saját használatára alig marad egy kis darabka. [Lakói] ruténekkel vegyített magyarok, akik a szőlőművelést fizetés fejében végzik.” Megemlékezett a kövesdi hegyről is, ahol szerinte sűrűn zöldellt a szőlő, aminek a bora is jó volt.7
Molnár András 1799-ben kelt leírásából már jól kirajzolódik, hogy a vulkanikus eredetű magaslatok málló kőzetén, a domboldalak verőin sorjáznak a szőlőültetvények:
Zemplénnek jó asztali bort termő szőlőhegye van. Céke szőlőhegye kevés, de jó asztali bort terem. Kisbári szőlőhegye jó, gyenge és egységes bort terem. Ladamóc hegye közönséges bort ad. Szőllőskének bőven van szőleje a helységhez mérten, s jó, tiszta, állandó borokat ad, aszúszőlőt is bőven terem. Szerdahely szőlőhegye jó asztali bort terem. Kiskövesd szőlőhegye igen kevés. Nagykövesdé középszerű bort terem. Szentesnek kevés szőlőhegye van, borát már Szent Mihály tájban megisszák.8
A 19. század elején – az első osztályú bort adó hegyaljai mezővárosok mögött – Királyhelmec, Nagytoronya, Zemplén, Szőllőske, Szentes, Kövesd, Bári és Ladamóc bora másodosztályú besorolást nyert Zemplén vármegye borgazdaságában (Szirmay 1798, 25).
Magda Pál munkája (1819) már a vidékünkön termesztett szőlőfajtákról is tanulságos felsorolás tartalmaz: Holyagos, Furmint, Madarkás, Török Gohér, Budai Gohér, Muskotály, Hárslevelű, Balafánt, Leányszőlő, Fejérszőlő, Polyhos, Rózsás, Gerset, Purtsin, Kecskecsecsű, Rumonya, Bogár szőlő, Király édes, Fejér boros, Gyöngy fejér, Zöld szőlő, Batai, Gatsai, Bakator szerepelnek a listáján. A nevek azért is érdekesek, mert azok közül a Bakator, a Fejérszőlő, a Bogár, a Gatsai (Gacsal), a Gerset, a Gohér és a Romonya (Rumonya) már Szikszai Fabricius Balázs 1570 körül kelt, tokaj-hegyaljai szőlőlistáján is szerepelt, jelezve a Felső-Bodrogköz szőlészetének kapcsolatát is Tokaj-Hegyaljával. Hasonlóan 16. századi a Hegyalján a Kecskecsecsű említése. 1791-ből említett Tokaj-Hegyalján a Bátai (Batai), 1803-ban a Fejér boros, 1730-ból a Gyöngy fejér, 1791-ből a Balafánt, 1726-ból a Királyédes, a Madárka, Madárkás, 1730-ból a Polyhos, 1726-ból a Porcsin, 1830-ból a Zöld szőlő. Vagyis a 19. században jószerével ugyanazok a szőlőfajták ismertek Tokaj-Hegyalján, mint a Felső-Bodrogközben (Magda 1819; Balassa 1991, 95–153; Boros 1994).
Fényes Elek geográfiai szótára falvaink közül Kiskövesd, Csarnahó, Imreg, Kistoronya és Nagytoronya, Szőllőske, Bári (Bodrog)Szerdahely, valamint Zemplén és Királyhelmec oppidumok szőlejéről és boráról emlékezik meg, kiemelve Kistoronya borának jó minőségét (Fényes 1851). Az említetteknél később, a 19. század második felében bukkan fel a statisztikai munkákban Kisgéres szőlőjének és borának említése.9 Boros László kutatásai szerint 1869. december 31-én Szőllősként 55 telken 7, Nagykövesden 106 telken 95, Királyhelmecen 275 telken 163 pince volt (Boros 1994).
Keleti Károly statisztikája (1873) már jól érzékelteti, hogy milyen szélsőséges különbségek voltak a szőlőterületek – a szőlő és a bor gazdasági jelentősége – vonatkozásában a Felső-Bodrogköz településein is. Voltak falvak, ahol egy-egy birtokos művelt szőlőt: Bélyben például 300 négyszögöl, Szomotoron 2 kh, Véke határában 1 kh és 200 négyszögöl, Zétényben 900 négyszögöl területen. Ugyanakkor például Kisgéres szőlőbirtokosainak száma 187 volt, akik 111 kh és 975 négyszögöl területet műveltek, Nagykövesdé 167 birtokos 125 kh és 1345 négyszögöl szőlőterülettel, Királyhelmec 681 szőlőbirtokosa pedig 390 kh-t és 91 négyszögölet bírt.10
A jó adottságú szőlőhegyek egy része uradalmi birtok volt, és a két Toronya, a két Bári, Szőllőske, Kisgéres, Helmec lakosainak többsége is birtokolt egy-egy darab szőlőt (az 1873-as statisztika például Királyhelmecen 681, Szerdahelyen 194, Kisgéresben 187, Nagykövesden 167, Zemplénben 124, Csarnahón 119, Szentesben 110 szőlőbirtokost jelöl). Már 1865-ben kisbirtokos volt a szőlőtulajdonosok 9/10-ed része. Egyes nagybirtokos családok azonban egyre kiterjedtebb szőlőterületre tettek szert. A Zemplénben meghatározó szerepet játszó Andrássyak 1805-ben például csaknem 11 hold szőlőterületet bírtak (Boros 1994; Drábiková 1989, 24–27).
Kisgéresi napszámosok még a 20. század első felében is dolgoztak a királyhelmeci szőlőbirtokosoknak. Nem csak kapáltak, hanem a magasan fekvő részekre háton, ponyvában hordták fel a trágyát. A meredek részeken teraszokat is készítettek – ez ritka volt –, és kővel kirakott garádokat formáltak az esővíz erodáló hatása ellen.
A filoxéra, majd az újabb fajták megjelenése, nem utolsósorban a bor beszerzésének és értékesítésének lehetőségeiben a trianoni határok miatt beállott változások következményeként, az első világháború után, főleg az 1930-as évektől a szőlészetnek egy újabb történeti rétege alakult ki. Ez a folyamat majd a második világháború után teljesedett ki, jóllehet az újabb keletű szőlészettel bíró falvak termelése elsősorban az önellátást szolgálta, s minőségében és mennyiségében sem veszélyeztette a fentebb bemutatott települések szőlészetének prioritását. A második világháborút követő időszakban a szőlőtermesztés általános volt. A fentebb jelzett két történeti réteg különbözőségét tovább éltette, hogy a nagy múltú borvidékek állományát államosították, míg a JRD11 és a magángazdaságok nagy része a homoki szőlőkultúrát tudta folytatni.
Királyhelmec és Kisgéres szőlőiben – a Nagy-hegy és a Kis-hegy között egy néhány méteres, vízmosta teknő a választóvonal, az előbbi nyugati oldala a géresieké – az 1940-es évekig a polyhos, a vállas, a juhfark volt gyakori fajta, de az 1920-as évektől ismerték már a furmint és a hárslevelű fajtákat is.12 Géresben a bőtermő, de gyengébb minőségűnek tartott polyhos még ma is a rizling fajták kísérője (lásd alább). Az 1920-as évektől fokozatosan terjedt az olaszrizling, ami a második világháború után is megőrizte dominanciáját. Főként a háború után lett jelentős a vörösborok előállítása. Az 1950-es, 1960-as évektől jelentek meg a különféle burgundi fajták, és a müller. A kisgéresiek emlékezetében azonban korábbról is él a vörösbor készítésének hagyománya: a fekete Izabellából és Otellóból mindig szűrtek vörös bort. Jelentősebb változás 1990 után következett be, mikor a helyi szövetkezet telepített nagyobb mennyiségben fekete szőlőt, és az emberek látták, hogy jobban el lehet adni, mint a fehérbort, többet is fizettek érte.
A muskotályok az 1970-es évektől terjedtek, főleg az Othonel, ami leginkább kedveli az ottani talajt, s nem kényes – a sárgamuskotállyal szemben – a lisztharmatra, és nem rothad. Szentesben az első világháború után már a rizling volt jellemző, csak egy-két igényesebb gazdának volt furmint és hárslevelű. Úgy tartják, hogy a furmint a helmeci hegyen minőségében megközelíti a tokaji zamatot. Azért is szerették, mert jól bírta a szárazságot, s nem nagyon igényelte a trágyázást sem.
A vulkáni tufába vájt lyukpincék összehasonlíthatatlanul jobb minőségű bort érleltek, mint a földbe vájtak, nem beszélve a kamrákban tárolt borok minőségéről. Igazából a jobb minőségű pincék a Bodrogközben is a nagyobb múltú szőlészkedés nyomjelzői: senki nem tudja a pontos korukat, de bizonyos, hogy több száz éves objektumok is vannak köztük. Ezek szerencsés falvak, és szerencsés gazdák tulajdonában vannak: hőmérsékletük egyenletes, jó minőségű borokat képesek érlelni. A síkvidéki települések nagy részénél két méter körül feljön a talajvíz, tehát nem is alkalmasak a körülményeik a borászatra.
Az újabb szőlőültetvényekkel párhuzamosan változott bizonyos mértékben a régi szőlők művelésének és feldolgozásának technikája is. A tőkés művelés időszakában több fajta szőlőt neveltek, azok borát általában együtt is szüretelték. A kordonos művelés az 1920-as, 1930-as évektől jelent meg, s elterjedését a „szocialista” időszak tetőzte be: 10 ár körüli szőlőterületet tarthattak meg a gazdák, ahol elsősorban a minőség javítása révén tudták a hasznukat növelni. Ebben az időszakban jelentek meg a korábban ismeretlen vörös fajták (kékfrankos, kékoportó stb.), s vált jellemzővé a fajborok szűrése is.
A kordonos művelés elterjesztésében is volt szerepe a szövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak. Mivel az állam lényegében az összes szőlőt felvásárolta – Királyhelmecen épült meg az a hatalmas felvásárló, amelyik a Felső-Bodrogköz összes értékesítésre termelt szőlőjét összegyűjtötte –, a közös gazdaságok is jelentős szőlőterületeket telepítettek. A helmeci állami gazdaság több mint 100 hektáron szőlészkedett, de a falusi szövetkezetek is jószerével minden homokdombot beültettek, ami szőlészetre alkalmas volt. Szentesben a szövetkezet szőlője a Véke melletti homokdombot foglalta el, Nagygéres és Kisgéres közös gazdasága is a hegy lábánál fogott kordonos szőlőművelésbe. Az újabb fajták oltványai is elkerültek a JRD-ből a paraszti gazdaságokba.
De nem csak a parasztok szőlészkedtek az 1960-as, 1970-es évektől: Királyhelmec környékén kertszövetkezet alakult, ahol minden belépő – akár városi értelmiségi, hivatalnok vagy közalkalmazott is – 4-4 ár szőlőt kapott. A területet közösen műveltették és őriztették, afféle hobbikertekként használták apró parcelláikat.
A bodrogközi településeken az 1990-es évek recens gyűjtései során megfigyelhető volt a szőlőművelés jelentős átalakulása, a szőlőtermelők differenciálódása. Az idősebb generáció számára természetes volt, hogy az elődöktől megörökölt rendben művelte a szőlőt, s továbbra is kijártak a „hegyre”. A szőlőkultúra és a borászat rendszere az ő gazdaságaikban megmaradt tradicionális formájában. Csak kevesen fogtak új ültetvények létrehozásába, ahol új fajtákat telepítettek és elkezdtek színborokat szűrni. A tradicionális eljárás továbbra is a vegyes borok előállítása volt: jószerével mindenféle szőlőt együtt szüreteltek és dolgoztak fel. A fiatalok egy része feladta a szőlőt, s akkor sem foglalkozott a borral és a pincével, ha megmaradt a falujában. Másik részük azonban – nem kis részben a közös gazdaságok szőlőművelésének mintájára – igyekezett modernizálni ezt a gazdasági ágat: kordonos szőlőt telepítettek, a régi fajtákat hárslevelűre, rizlingre, furmintra cserélték, amelyeket külön szűrtek (Viga–Viszóczky 2000, 180–183).
Mára általános a szőlő művelése vizsgált falvainkban, de mind az állomány mennyiségében, mind minőségében, mind gondozásában, mind pedig a bor minőségében jelentős differenciák vannak, ami az egyes családi üzemek eltérő tudását, különböző gazdasági kondícióját és célkitűzéseit is tükrözi.
III. A mai bodrogközi borünnepek. A kisgéresi példa
Az új ünnepek kijelölésekor meghatározó a tradíció, amiből az aktualizált elem(ek) kiválasztása nem szükségképpen a múlt reális értékelését jelenti, mint inkább a (közel)jövőre vetített, remélt helykijelölést a közösség számára. A Bodrogköz gazdasági és társadalom-földrajzi helyzete miatt véges azon kitörési pontok száma, amelyektől a települések felemelkedése remélhető, nem meglepő tehát, hogy ezen a tájon is az új közösségi szerveződések középpontjában az étel és az ital áll, amint azt a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék 2015. évi programtervezete is jelzi:13
A közös főzési alkalmak, a specifikusnak gondolt ételek és az italok a lokálos hagyomány letéteményesei – a bolyi lakodalmast leszámítva –, nem is tudunk azokon kívül másfajta szervezőerőről a településeinken. Különösen a közösség ünneppé formálódó alkalmainak középpontjába, valamint a turizmus szolgálatába állított borkultúra tűnik jószerével az egyetlen kitörési lehetőségnek, aminek a gazdasági és rituális pontjaira az új ünnepek reálisan felfűzhetők. Megjegyezzük, hogy az újfajta ünnepek tematikája és időrendje nem ritkán felülről vezényelt, olykor nélkülözi a lokális tradícióban való beágyazottságot, s kijelölése azt szolgálja, hogy a szomszédos, illetve közeli települések között a turisztikai érdeklődés némiképp megosztódjon.14 Természetesen jelentős előnyt élveznek azok a falvak, amelyek a lokális hagyományból építik az új ünnepeiket: Kiskövesden, Nagykövesden, Bodrogszentesben, Kisgéresben szinte rangon alulinak számított valaki szőlő és borospince nélkül. Ezekben a falvakban a pince presztízst jelentett: vendéget lehetett hívni, meg lehetett kóstoltatni vele a bort. Az újfajta közösségi alkalmak megszervezésében és azok szerkezetében azonban ők is jelentős azonosságot mutatnak a többi településsel.
Az elmúlt egy-másfél évtizedben a bor néhány lokális közösség önmeghatározása, kulturális együvé tartozása szempontjából jelentős szerephez jutott. Mind a helyi identitás újraformálása, mind a remélt gazdasági felemelkedés – az eszközéül szolgáló turizmussal – egyik eszköze lett a borkultúra, különösen azokban a falvakban, ahol a szőlőművelésnek újkori hagyományai vannak. A szőlő- és bortermelés újrafelfedezése mind a hagyományos elemek feltárása, mind a mai társadalom és kultúra szerveződése okán figyelmet érdemel a néprajz/antropológia részéről is.
Jelen írásunkban főként Kisgéres borünnepeit mutatjuk be. Munkánk során figyelemmel voltunk a mai ünnepekről megjelent, nagyszámú tudományos publikáció tanulságaira, de azokból csak a legszükségesebbeket citáljuk.15
Kisgéresben, hasonlóan a Bodrogköz és Bodrog mente több településéhez, az elmúlt egy-másfél évtizedben új szerepkörben jelent meg a bor: a helybeli ünnepek, az újra felfedezett/kitalált hagyomány szervező erejeként. A térség közösségei – hasonlóan a magyar nyelvterület és Európa más vidékeihez – a tradíció elemei, illetve kitalált hagyományok köré szervezik meg ünnepeiket, amelyek mind a közös kulturális mi-tudat, a lokális identitás, mind a turizmus szempontjából kiemelt jelentőségűvé válnak, de a közösségek gazdasági felemelkedésében is szerepet szánnak azoknak. Meg kell jegyeznünk, hogy ez utóbbi bizonyos fokig gazdasági kényszer: a Szlovákia délkeleti, illetve Magyarország északkeleti végvidékén fekvő történeti tájat hozzá hasonló gazdasági helyzetű vidékek veszik körül, a térség fogyó népessége rezonál a nehéz gazdasági és szociális helyzetre. Helyben kevés a munkahely, a zömében elöregedő népesség mellett a fiatalok nagy számban hagyják ugyan el a szülőfalujukat, de szinte mindenütt megfigyelhető egy vékony rétegük, amelyik – amíg lehetséges – megpróbál helyben boldogulni. Különösen a táj szlovákiai oldalán, a szőlőművelő és bortermelő hagyománnyal rendelkező falvakban ez a gazdasági ág jószerével az egyetlen – egyelőre bizonytalan kimenetelű – esélynek látszik a gazdasági (és társadalmi) emelkedésre.
Kisgéres szőlő- és borkultúrája sajátos színt képvisel a vizsgált térség tradíciójában. Maga a szőlő birtoklása, művelése, a termesztett szőlőfajták és a bortechnológia több archaikus elemet őrzött meg a Bodrog mente filoxéra után változó szőlőkultúrájában, vagy akár a szomszédos Királyhelmecen, a régies jegyeket mutató pincesora pedig kifejezetten karakterjegyként jelenik meg az egész Felső-Bodrogköz örökségében. Kisgéresben a pincék köze a találkozások, a vendégeskedés hagyományos helyszíne. Szerepet játszik ebben a pincék sajátos formája is: a szabadból közös pince torok vezet a hegy belseje félé, s abból ágaznak el – nemritkán 7–9 irányban – az egyes tulajdonosok pinceágai (Balassa M. 2000, 149–150). (A pincék tulajdonlásának előtörténete ma már nem rekonstruálható. Ma már nem mutatható ki, hogy egy-egy család birtokolta volna a pincéket. Érdekes viszont, hogy a géresiek ma is azt kérdezik, hogy hány szőlőd van, vagyis, hány darab, s nem azt, hogy mennyi.) A pincék, a géresi bor, az ahhoz kínált géresi béles jószerével a falu tradíciójának specifikumaként, ismertetőjegyeként tűnik fel a bodrogköziek, és az ott megforduló vendégek számára. Az elmúlt évtizedek során a faluközösség – az erre a célra kialakított kis színpad környékén – ebben a térben emlékezik a nemzeti ünnepekre, alkalmanként az a kulturális rendezvények helyszíne is. A pincék köze tehát hagyományosan központi tere a géresiek társasági életének, ami a májusi Nyitott pincék napja alkalmából külsőségeiben is ünnepivé válik: a teret aprólékosan rendezik és készítik elő a vendégfogadásra, a színpad és környéke zászlódíszbe öltözik, színes plakátok és tájékoztató táblák lepik el a szabad felületeket.16 Évente gazdagodnak, bővülnek a figyelemkeltés kellékei, velük a lokális tradícióra utaló jelek is (Verebélyi 2004, 13–20). De fokozatosan terjeszkedik a borászat a falu belső tereiben is: 2014-ben borkút és borház avatására került sor. Az előbbi a település centrális részén csak ünnepekkor üzemel, de díszes fafaragása máskor is jelként működik. Ez a központi falumag ad teret a júliusi Falunapon a szabadtéri istentiszteleteknek is: a jószerével homogén kálvinista lakosság, hangsúlyosan a boros ünnepek kigondolói és szervezői szerepet szánnak a programokban a vallásos mozzanatoknak (pl. új objektumok és az egyes ünnepi momentumok megáldása). A borház funkciója elsődlegesen a tematika folyamatos felszínen tartása: előadások, vendégfogadások reprezentatív építménye és tere.
A pincék köze a májusi borünnepen a társadalmi érintkezés és kommunikáció sajátos formáját valósítja meg. A tér a település közösségét jelképezi, Kisgéres tradícióját és jelenét reprezentálja, ám az ünnepen elsősorban azoké, akik pincét nyitottak.17 Amikor azonban az érdeklődők egy-egy pincébe térnek bort kóstolni, akkor már a borosgazda vendégei, az érintkezés onnan kezdve a két félre szűkül. Ez a sajátos pulzálás végigkíséri az egész programot: a vendégek az ünnepi közös tér és a magánszféra között járnak át, még akkor is, ha az egyes borászok igyekeznek kifejezni a közösséghez való tartozásukat külsőségekben is. 2015-ben a bort kínáló gazdák többsége régi háziszőttes abrosszal vagy kisebb díszes textíliával „terített” meg a pincéje előtt. (A júliusi Falunapra kis kiállításra gyűjtötték egybe a még fellelhető régi textileket.) Lényeges, hogy a nyelvi kommunikáció kétnyelvű: a helybeli magyarok természetes módon érintkeznek a szlovák – akár a cseh – vendégekkel. Nem elhanyagolható az sem, hogy a közösség ünnepein hangsúlyos szerepet kapnak a magyarság jelképei, a magyarsághoz való tartozásuk kifejezése, de a borünnepek egész légköre teljességgel nélkülözi a nemzeti megnyilvánulásokat, s egészében interkulturális jellegű. Vagyis a borünnepek praktikus funkciója felülírja a Felső-Bodrogköz szinte homogén magyar településének a kisebbségi létéből fakadó, más alkalmakkor megjelenő megnyilatkozásait.
Az évente megismétlődő boros ünnepek egységesítik, másrészt periodikusan visszatérővé teszik a programokat, de újfajta alkalmi tárgyak is szolgálják ezt a folyamatot. 2015-ben egyforma üvegpoharat kapott valamennyi fizető résztvevő, aminek felirata az eseményt és annak időpontját rögzítette, hasonlóan ahhoz a kis tasakhoz, amiben a poharat nyakba akasztva lehetett hordozni pincéről pincére. Megfigyelhető, hogy évről évre újfajta emléktárgyak is születnek a bodrogköziek mai ünnepeire, amelyek készítői láthatóan igyekeznek meríteni a lokális tárgyalkotó hagyományból, ám e törekvésük sikere olykor kétséges.
A lényegében homogén kálvinista lakosság kulturális habitusa alapvetően tradicionalista volt a hagyományos paraszti kultúra időszakában (Viga 1994, 333–348). Természetesen számos hatás érte ezt a települést is mind a társadalom, mind a kultúra, mind a gazdaság vonatkozásában, itt elsősorban a közös gazdálkodás vagy a Szlovákiában is ellentmondásos rendszerváltás következményeire utalunk, amelyeket mindig jelentősen árnyalt a térség hátrányos helyzete is. Vizsgált témánk vonatkozásában mindez úgy értendő, hogy Kisgéres a szőlő- és borkultúráját illetően azon települések közé tartozik, ahol napjainkig maradtak régi szőlőfajták és azok vegyes szüretelése, valamint a belőlük szűrt vegyes borok készítésének gyakorlata. Többek szerint maga a géresi borhagyomány a vegyes bor: mindent összeszűrnek, ami terem. Számos idős pincetulajdonos már nem is törődik a pincével, több pincét birtokló már nem is él Géresben: sokan már túl akarnak adni rajta, s nem is művelik a szőlőt.
A kitalált boros ünnepek egyaránt alkalmasak a szőlő- és borkultúra modernizálására, a lokális tradíció életképes elemeinek megtartására, egyszersmind – a turizmus révén – annak megismertetésére. Falvanként specifikus vonásokkal rendelkező folyamatról van szó, amelynek nyomon követése tanulságos néprajzi/antropológiai és szociológiai feladat. Számos részletében tükrözi ugyanis a lokális közösség tradícióját, kulturális habitusát, ami magában hordja a mai társadalmi-gazdasági elvárásokhoz való alkalmazkodás esélyeit is. Úgy gondoljuk, hogy e falusi ünnepek – egyező, illetve hasonló jegyeik mellett – megmutatják egy-egy közösség műveltségének specifikus jegyeit is.
Kisgéresben az elmúlt évtizedben fokozatosan formálódott – és ma is formálódik – az újfajta ünnepek köre, amelyek egymáshoz is kapcsolódva szerveződnek. Az önkormányzat tagjai és az általuk mozgósítható, többségükben a szőlészetben és borászatban boldogulni akarók úgy gondolták, hogy ez a gazdasági ágazat egyaránt alkalmas a település tradicionális jegyeinek bemutatására és gazdasági eredmények elérésére. 2015. januárjában került sor a VIII. Újbor Kóstoló rendezvényére. „Az első két-három évben a rendezvény csak a helyi boros gazdák találkozó alkalma volt. Akkorra már a helyi bor felvásárlása megszűnt, kezdték a hegyen a szőlőművelést elhanyagolni. Azt akartuk, hogy ez a helyi hagyomány ne maradjon el teljesen, lendítsünk rajta valamit. Belejátszott a helyi gazdasági érdek, de az is, hogy Géresnek a hírnevét ezzel lehet egy kicsit terjeszteni. Azt gondoltuk, hogy a nyugdíjasok egy kicsit hozzá tudnak esetleg keresni a jövedelmükhöz, de akár olyan is lehet, aki ebből meg is tud élni. A kezdeti alkalmak csak 30–40 ember összejövetelét jelentették, amit a géresi borászok hoztak össze. Fokozatosan terjedt el a híre az Újbor Kóstolónak: a negyedik, ötödik, hatodik alkalomra már hoztak bort Kövesdről, Szentesből, Szerdahelyből, persze Helmecről is, a legutóbbin már Csehországból meg Rozsnyóról is voltak. (Ebben voltak »profi« borászok is, például Helmecről.) Híre ment a dolognak. Kézről kézre járt a program, meg baráti körön belül is hoztak ismerősöket, akik szeretik a borkultúrát. Mindig megbeszéltük, hogy kit engedünk be ebbe a körbe. Mostanra úgy alakult, hogy a géresi résztvevők száma felment 50-60 közé, amihez jön kb. 30 külső vendég, vagyis 90–100 borász jön, egyenként 2-3 fajta borral.”18 Négy évvel ezelőtt kiegészítették a borkóstolót disznótoros vendéglátással. Úgy szervezték meg a részvételt, hogy a géresi borász a Kóstolóra kétféle bort hozhat, fajtánként két-két litert. Ha vele tart a felesége, akkor hoznak még egy harmadik fajta bort, abból is két litert. A nem falubeli borásznak fizetnie kell a bora bemutatásáért, meg az ellátásért is. A rendezvény nem borverseny, tehát nincs minősítés. Sokan jönnek ma már Kassa, Eperjes környékéről. A külső borokból meg a feleségek borából tombolát is sorsolnak.
A második vagy a harmadik Újbor Kóstoló után merült fel, hogy az összejáró gazdák szervezzék meg a Nyitott pincék Napját: a január végi borünnepek sikere szülte az igényt, hogy teremtsenek még egy alkalmat, ahová több érdeklődőt lehet remélni. Kisgéres karakteres régi pincesora, a területén a rendezvény idején – május derekán – virágzó akácos kétségkívül önmagában kiváló miliőt biztosít ehhez a rendezvényhez. Ekkora már leszűrik a bort. Nem teszik olyan hétre a programot, amikor áldozás van, vagy egy héttel előtte, vagy utána rendezik meg: általában Püskösd előtt szokott lenni a májusi borünnep. A Nyitott Pincék Napján az a géresi borász nyithatja ki a pincéjét, aki az Újbor Kóstolón már szerepelt az italával, és azzal a borral kínálhatja meg a vendégeit, amit a kóstolón már bemutatott, s amit a közösség „hitelesített”.
A májusi borünnep egy valódi sikertörténet. „Az első alkalommal 50–60 vendég jelent meg, a negyediken már volt 200, 2014-ben pedig már majdnem 2000 ember. (Annak ellenére, hogy reggel 6-tól 12-ig ömlött az eső.) A rendezvény lassan már teljes Szlovákiát érinti: Besztercebányától Eperjesig, Bártfáig eljutott a híre, és a résztvevők körében szlovákoknak lassan nagyobb a részaránya, mint a magyaroknak. 2014-ben Magyarországról három borvidékről voltak autóbusszal, de voltak busszal Erdélyből is.”19
Bár az egész falu egyelőre nem tette magáévá a programot, egyre többen kapcsolódnak bele, s évente 2-3 borásszal több van a közös feladat mögött. A helybeliek véleménye szerint többeket a szerénységük gátol, de a többségből hiányzik a vállalkozószellem is. „Pedig a géresi emberek rendkívül vendégszeretők. Az idősebbek különösen: ha egy érdeklődő jön a pincéhez, azt leviszi, megkínálja a borával. Nem mindenütt van ez így. Itt ma is hiányzik az emberekből a mai jellemző felfogás: hogy adok egy pohár bort, de fizesd ki! Egyre szélesebb kör van a rendezvények mögött, szervezetek is: Csemadok, önkormányzat, iskola, művelődési ház, ezen intézmények munkatársai a családjukkal. A megye ebben az évben bevette a Nyitott Pincék Napját a támogatott rendezvények közé. Az első alkalommal adtak némi támogatást, de aztán mindig tologatták: majd a harmadik után, majd a negyedik után. De a nyáron a megyei elöljáró találkozott itt a hercegkútiakkal, s felismerte, hogy komolyabb program van itt, mint akár Báriban. Így ebben az évben bevették a Nyitott Pincék Napját a megye hat legjelentősebb rendezvénye közé, amit a megye szponzorál.”20
Az Újbor Kóstolóra meg a Nyitott Pincék Napjára az innen elházasodott férfiak hazajönnek. (Korábban inkább csak esküvőre jöttek.) A korábbi összejövetelek megmaradtak családi szinten, de a borünnepre is eljönnek ma már. Ma is vannak azért, akik kint ünnepelnek a pincék között, de ők maguk nem nyitnak pincét. Mintha kivárnának, mi lesz belőle, hogyan alakul a program sorsa. De van, aki egy-két év után beszáll, kinyitja a pincét. Minden generáció érintett: 18 évtől 60-70 éves korig nyitják a pincét.
A két nagy létszámú boros programot időben egy harmadik, kisebb rendezvény kapcsolja össze: az ún. Kocsonya Beszélgetés, amit – ha lehet – február közepén, de legkésőbb február végén rendeznek meg. Ilyenkor boros témákban szakmai – például növényvédő – előadás hangzik el, s kötött az alkalom étrendje is: kocsonya fő a januári borünnepre vágott sertések körméből, csülkéből, bőréből.
A borünnepek a településen újabb fejlesztéseket generálnak. 2014-ben – Hercegkúttal közös Uniós pályázatból – Borházat alakítottak ki. Ez a székhelye a 2015. január 1-jén alapított polgári társulásnak, aminek egy régi, Géresben máig fellelhető szőlőfajta, a Pojhos (Polyhos) a névadója. Az Unió felé öt évre elkötelezték magukat, hogy a Borházat önköltségből működtetik. Ez megy is, mert alig van hétvége, hogy ne lennének vendégek a házban. Általában rendezvényekre veszik ki az épületet: adják a konyhát, szállást, előadótermet, kinti kiülőket. Tavaly már Németországból meg Kanadából is voltak vendégek. Ha a vendég félpanziós ellátást kér, az önkormányzat munkatársai főznek. Azt tervezik, hogy egy nagy hűtőtárolót helyeznek el a Borházban, ahol minden tagnak ott lesz egy üveg bora. Ha vendégek jönnek, kóstolnak – egy önkormányzati alkalmazott kínálja őket –, s amelyikből inni akarnak, telefonon felveszik a kapcsolatot a borgazdával, aki felviszi őket a pincéjébe. Ezzel is a helybeli borászatot kívánják lendíteni.
A borünnepek kulturális kínálata hasonló, és hasonlít a település Falunapjának programjához, ám a legváltozatosabb szórakozást a Nyitott Pincék Napja kínálja. Az ünnep időpontja a pincék környéke akácosának virágzására esik, ami látványában és illatával valóban speciális élményt jelent a látogatók számára. A helyben működő öntevékeny művészeti csoportok – Borcsák asszonykórus, gyermek táncosok, iskolai csoportok – mellett megjelennek ilyenkor a „testvértelepülés” képviselői (Csaroda férfikórusa), Királyhelmec (visszatérően a Nosztalgia énekegyüttes) és a környező települések szereplői is. Rendszeresen fellépnek szlovák kulturális csoportok is. A borünnepek hagyományosan interkulturális jellegűek: a szlovák és cseh vendégek jelenléte teljesen általános.
A borünnepek, különösen a májusi program rendkívül meggyarapodott látogatottsága új helyzetet teremtett a géresiek számára. Amíg korábban a vendéglátást az önkormányzat erejéből oldották meg, a nagy érdeklődés felvetette a professzionális vendéglátás szükségességét. (Már eddig is gondot okozott a falu ételspecialitásának összekapcsolása a bor kínálásával: a géresi béles készítése nagy munkaerőt igényel, csak a VIP vendégeknek történő bemutatása is az önkormányzaton négy asszony egész napos munkáját igényli.) Eddig főként füstölt kolbászt kínáltak a vendégeknek, üstökben pörkölt meg gulyás főtt, volt, hogy tárcsán húst sütöttek. A rendkívüli érdeklődés azt hozta, hogy önerőből egyre nehezebb az ellátásukat megszervezni.
A borünnepek megerősítették és felgyorsították a szőlőnek az 1970-es évektől számottevő fajtaváltását és technológiai átalakulását is. A legrégibb fajtákat leváltó furmint, hárslevelű, és rizlingek után, új szőlők is terjednek, mint a Zenit és a Zengő. Akik már most pincét nyitnak a nagyközönség számára, többnyire merik vállalni a színboraikat is. Külön szűrik már a Furmintot, a Hárslevelűt, van néhány gazda, aki az Irsait, a Muskotályt is külön szedi, vannak jó Olaszrizlingek is. Gyakori ma már a vörösbor is, ami korábban kevés volt Géresben: manapság keresett a Bíborkadarka, de a Kékfrankos, Medina, Blauburger, Zweigelt is népszerű. Mindezek fényében meglepő, hogy a géresi borünnepek egyik fő sikere és ismertetője a Polyhos (Pojhos) szőlőből szűrt színbor, amiből – a helybeliek szerint – nincs annyi a hegyen, amit ne tudnának eladni.21
A szőlőfajtákban és a technológiában zajló átalakulásokkal ellentétben, magában a művelésben nincs jelentős változás: a családok maguk művelik a szőlőt. Gondolkodtak egy kis kertközösség létrehozásában, aminek a keretében kerülőket is lehetne fogadni. Ez azonban nem valósult meg, mert a szőlőőrök alkalmazása és főként jogosítványa újabb gondokat vetne fel. Az elmúlt időszakban a szövetkezet is telepített szőlőket, most egy borfeldolgozó üzem telepítésére pályáznak, ami felvásárolna a helybeli gazdáktól is. Ők is szeretnék legalább munkanélküli fiatalokat helyben tartani a szőlővel beültetett domboldalak megművelésére.2
*
Összegzésként megállapítható, hogy a Bodrogköz felső, ma Szlovákiában levő területén, elsősorban a Bodrogközi-szigethegység környékének településein nagy múltú szőlő- és borkultúra egészítette ki a parasztüzemek tevékenységét. Az elmúlt emberöltő során átalakult a térség gazdálkodásának rendszere, és a bortermelő hagyományokkal rendelkező falvakban ennek a gazdasági ágazatnak húzó szerepet szánnak: részben a más tájakon való értékesítés, részben pedig a helyben kialakuló turizmus révén. Az 1990 után kialakuló újfajta közösségi alkalmak között kiemelkedő jelentősége van a boros ünnepeknek, amelyek a lokális tradíció elemből is építkeznek, de többségükben újfajta, sok tekintetben „kitalált” hagyományt képeznek. Ezek szerkezete általánosságban rokon a Kárpát-medence magyarságának és Európa más népeinek újfajta ünnepeivel.
Irodalom
Balassa Iván (1975): Lápok, falvak, emberek. Budapest: Gondolat.
Balassa Iván (1991): Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Tokaj: Tokaj-Hegyaljai ÁG. Borkombinát.
Balassa M. Iván (2000): Kisgéres települése és építkezése. In Kisgéres. Viga Gyula szerk. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 129–165. p. /Lokális és regionális monográfiák 1./
Bodó Sándor (1979): Tokaj-Hegyalja, egy minőségi borvidék körülhatárolása. Ethnographia 90, 480–491. p.
Bogoly János (1992): Királyhelmec. Királyhelmec és a Felső-Bodrogköz természetrajza és történelme. Királyhelmec: Madách Könyv- és Lapkiadó.
Boros László (1994): Adatok Felső-Zemplén 19. századi szőlő- és borgazdaságához. Néprajzi Látóhatár 3/3–4, 205–218. p.
Boros László (1999): A Kárpát-medence szőlő- és borgazdaságának történeti földrajza. Nyíregyháza: Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke.
Boros László (2000): Táj és ember. A falu ökológiai feltételei, táj- és emberföldrajzi összegzés. Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Dunaszerdahely: Lilium Aurum. 11–40. p. / Lokális és regionális monográfiák 1./
Domokos Mariann (2004): A veszprémi Gizella-napok. Az ünnep tartalmi-formai elemeinek vizsgálata. In Pócs szerk. 2004, 93–105. p.
Dóka Klára (1977): A Bodrog szabályozása. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16, 105–132. p.
Drábiková, Ema (1989): Človek vo vinici. Bratislava: Veda.
Égető Melinda (2001): Szőlőművelés és borászat. In Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Paládi-Kovács Attila főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 527–595. p.
Fejős Zoltán (1992): Folklór és turizmus. Jegyzet a kultúraközi kommunikáció egy lehetőségéről. In Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Mohay Tamás szerk. Debrecen Ethnica, 337–346. p.
Fejős Zoltán (2005): A néprajz, antropológia – a kulturális örökség és az emlékezet kategóriái. In Kulturális örökség – társadalmi képzelet György Péter–Kiss Barbara–Monok István szerk. Budapest: OSZK–Akadémiai Kiadó, 69–77. p.
Fényes Elek (1851): Magyarország geographiai szótára. Pest.
Frisnyák Sándor (1990): Adalékok a Bodrogköz történeti földrajzához (18–19. század). Nyíregyháza (Separatum).
Frisnyák Sándor (2005): A Felső-Tisza vidék ősi ártéri gazdálkodása. In A földrajz dimenziói. Tanulmányok a 65 éves Tóth Józsefnek. Dövényi Zoltán–Schweitzer Ferenc szerk. Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 235–247. p.
Hesz Ágnes (2004): „Ezen a napon csak magunkat ünnepeljük.” Falunap a Somogy megyei Cserénfán. In Pócs szerk. 2004, 57–70. p.
Hofer Tamás–Niedermüller Péter szerk. (1987): Hagyomány és hagyományalkotás. Tanulmánygyűjtemény. Kultúraelmélet és nemzeti kultúrák. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport.
Hoppál Mihály (2004): Lokális értékek és hagyományalapú társadalom. Néprajzi Látóhatár 11/1–4, 125–133. p.
Hőgye István (2000): A település történetének vázlata 1945-ig. In Kisgéres. Viga Gyula szerk. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 47–72. p. /Lokális és regionális monográfiák 1./
Keleti Károly (1871): Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statisztika szempontjából. Pest: k.n.
Lovas Kiss Antal (2011): Társadalmi ünnepek közösségi funkciói az ezredfordulón. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék /Studia Folkloristica et Ethnographica 56./
Lovas Kiss Antal (2013): Globális jegyek a 21. századi falunapok struktúrájában. In Ünnepek, ünnepkörök történelmi és néprajzi vonatkozásai. Bartha Elek–Csiszár Imre–Forisek Péter szerk. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 200–214. p. /Studia Folkloristica et Ethnographica 57./
Magda Pál (1819): Magyar Országnak és a’ határ őrző katonaság vidékinek leg újabb statistikai és és geográphiai leírása. Pest.
Makkai László (1974): Östliches Erbe und westliche Leihe in der ungarischen Landwirtschaft der Frühfeudalen Zeit (10–13. Jahrhundert). Agrártörténeti Szemle 16. Supplementum
Nagy Géza (1999): A Bodrogköz helytörténeti és néprajzi bibliográfiája (1837–1997). Sárospatak–Karcsa: k.n. /Bodrogközi Füzetek 12–13./
Peti Lehel (2005): A testvérfalu-kapcsolatok mint a falusi turizmus és az identitásépítés színterei. In Lenyomatok 4. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Jakab Albert Zsolt–Szabó Árpád Töhötöm szerk. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság, 7–27. p.
Pócs Éva szerk. (2004): Rítus és ünnep az ezredfordulón. Budapest: L’Harmattan–Marcali Városi Helytörténeti Múzeum /Studia Ethnologica Hungarica VI./
Pusztai Bertalan szerk. (2003): Megalkotott hagyományok és falusi turizmus. A pusztamérgesi eset. Szeged: Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszék.
Püspöki Nagy Péter (1977): Bél Mátyás a Bodrogközről. Fordította, bevezette, jegyzetekkel ellátta Püspöki Nagy Péter. Irodalmi Szemle 20, 904–920. p.
Siska József (1986): A bodrogközi termelő gazdálkodás évszázadai. Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve I. 199–221. p.
Szirmay Antal (1798): Notitia historica, politica, oecononomica montium et locorum viniferorum comitatus Zempléniensis. Cassovia.
Udvari István (1992): Molnár András: Tekintetes, Nemes, Nemzetes Zemplén vármegye leírása (1799). Szülőföldünk 18, 80–84. p.
Valter Ilona (1974): A Bodrogköz honfoglalás kori és középkori településtörténete. Agrártörténeti Szemle 14, 1–55. p.
Verebélyi Kincső (2004): Ünnep. In Pócs szerk. 2004, 13–20. p.
Viga Gyula (1996): Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc: Herman Ottó Múzeum /Officina Musei 4./
Viga Gyula (2008): A bodrogközi kultúra és társadalom változása a 19–20. században. Budapest: L’Harmattan–PTE Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék /Studia Ethnologica Hungarica X./
Viga Gyula (2009): Bodrogközi néprajzi tanulmányok. Miskolc: Herman Ottó Múzeum /Officina Musei 19./
Viga Gyula–Viszóczky Ilona (2000): A paraszti gazdálkodás változásai. In Kisgéres. Viga Gyula szerk. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 167–208. p. /Lokális és regionális monográfiák 1./
Voigt Vilmos (1978): Május elseje jelei. Világosság 19/8–9, 525–533. p.
Žadanský, Juraj (1999): Z dejín tokajského vinohradníctva a vinárstva. Historica Carpatica. Zborník Východoslovenského múzea v Košiciach 29–30, 25–35. p.
O víne z Medzibodrožia a o dnešných vínnych slávnostiach
(Súhrn)
Spoločenské zmeny v posledných desaťročiach premenili svet tradičných sviatkov a zároveň – prispôsobujúc sa k zmenenej situácii jednotlivých spoločenstiev – do opakujúcich sa sviatočných príležitostí vniesli nové prvky. Tieto opakujúce sa príležitosti v mnohých súvislostiach nesú v sebe znaky miestnej tradície, ešte častejšie sa živia zo spoločnej kultúrnej minulosti lokálnych spoločenstiev. Táto štúdia poskytuje údaje k novému typu sviatkov vína v lokalitách Medzibodrožia (severovýchodné Maďarsko a juhovýchodné Slovensko), ktoré vychádzajú z miestnej tradičnej vínnej kultúry a neslúžia len kultúrnej spolupatričnosti daného spoločenstva, ale prostredníctvom turizmu sa snažia aj posilniť prakticky jediné, za úspešné považované hospodárske odvetvie. Rituály s krátkou minulosťou sa formujú v súčasnosti, nosia v sebe tradičné prvky a zároveň sa snažia do nich uviesť aj aktuálne momenty s cieľom vytvorenia tradície. Sledovanie ich úlohy a vplyvu je dôležitou úlohou národopisných /antropologických výskumov.
Über den Wein aus Bodrogköz und über Weinfeste in unserer Gegenwart
(Zusammenfassung)
Die gesellschaftlichen Wandlungen der letzten Generation haben auch die Welt der traditionellen Feste verändert, wobei diese Änderungen – sich der veränderten Position der einzelnen Gemeinschaften anpassend – auch einige neue Elemente in den Kreis der festlichen Jahrgangsbräuche gebracht haben. Diese wiederkehrenden Anlässe tragen in vielfach die lokalen Merkmale der Tradition, noch häufiger ist aber der Fall, dass sie von der gemeinsamen kulturellen Vergangenheit der örtlichen Gemeinschaften zehren. Die vorliegende Schrift liefert Daten zu den neuerlich entstandenen Weinfesten des Kleingebietes Bodrogköz (Nordostungarn und Südostslowakei), die sich aus der (je nach Gemeinde anders ausgeprägten) Weinkultur der Region entwickelt haben. Diese Feste dienen nicht nur zur Stärkung des kulturellen Zusammengehörigkeitsgefühls, sondern stellen einen Versuch dar, den mehr oder weniger einzigen tragfähigen Wirtschaftszweig der Region, nämlich den Tourismus, zu fördern. Neue Elemente aus der jüngsten Vergangenheit können sowohl Traditionellen weiterführen als auch Innovationen darstellen, die ihrerseits wieder zur Tradition werden. Die Untersuchung der Rolle und der Wirkungsmacht dieser Feste stellt eine wichtige Aufgabe der ethnographischen/anthropologischen Forschung dar.