kedd, július 27, 2021

Tudom, meglehetősen rendhagyó az ilyen kettős köszöntés, pláne, hogy nem házassági évfordulóról van szó, de nem én tehetek arról, hogy (érkezési sorrendben) Voigt Vilmos és Verebélyi Kincső (kerek?) öt évenként született meg. S ráadásul még (nagyjából) ugyanazt a szakmát is választották. Aztán meg összeházasodtak. Az Ünnepeltek hölgytagjára való tekintettel az évek számának felemlegetésétől (noha született gonoszságomat nagy erőfeszítésbe telik legyőzni) most eltekintek, egyébként viszont lesz szó itt mindenről…
Közben persze azonnal fölvetődnek problémák. Ilyen két gazdag életművet, -utat méltatni nem kunszt (több ünnepelt, több köszöntése is kitelne belőle), de hát mivel az ember (én is) ezt már többször is megtette1, és önismétlésbe azért, ha csak lehet, nem szeretne bocsátkozni, mégsem annyira egyszerű a feladat.
Voigt Vilmos tanárom volt és az is maradt. Verebélyi Kincső, elvileg szintén lehetett volna (amikor negyed- vagy ötödéves voltam a pesti tanszéken, szoktam őt látni, akkor talán már tanított is, de ebben a minőségben elkerültük egymást). Lettünk viszont aztán ideig-óráig (egy pillanatra úgy tűnt egyszer, hogy huzamosabb ideig is) munkahelyi kollégák (közösen is tanítottuk ugyanott és ugyanazt a tárgyat), konferenciákon, könyvbemutatókon együtt szereplők stb. Aztán mindkettejük számos tanulmányát, írását volt szerencsém különböző helyeken (a többi között itt, az Acta Ethnologica Danubiana lapjain is) közreadni, de mesélhetnék hosszabb-rövidebb együttutazásokról Erdélyben, a Vajdaságban, Itáliában és Németországban, meg persze Szlovákiában is. Felemlegethetném (újfent!) a tiszacsegei paplan-ügyet, de ezt Tanár Úr tagadja, Kincső meg nem emlékezhet rá, így hát maradjon meg ki-ki a maga hitében (mi, ketten, Klamár Zolival, a miénkében – s persze nekünk van igazunk).

Komolyabbra fordítva a szót, a továbbiakban inkább azt kísérlem meg röviden megfogalmazni, mit is kaptam szakmailag, mit tanultam (szerényebb változatban: mit tanulhattam volna) ettől a két embertől?
Igényességet, önmagunkkal és a választott szakmával szemben, a vállalt feladat komolyan vételét. Azt, hogy nincsenek kis és nagy témák. A hozzáállásunk, a megközelítési és megoldási mód tesz egy-egy témát naggyá, de ugyanez fordítva is igaz. Bármilyen ígéretes téma, probléma ujjaink közt szétfolyó homokká válik, ha felületesen közelítjük meg, ha félvállról vesszük. Azt, hogy lehetőleg rendszerben kell gondolkodni: minden mindennel összefügg, s noha határok vannak, ezek legalább annyira összekötnek, mint amennyire elválasztanak. Konkrétabbra fordítva a szót: a nyelvi határok legfeljebb a népi kultúra kutatói számára jelentenek akadályokat, a kulturális jelenségek vándorlásának, a kapcsolatok virágzásának sosem. Legalább lássuk be ezeket a korlátainkat, s igyekezzünk minimum átlesni a bennünket körbevevő kerítéseken, s ne tegyünk úgy, mintha azon túl a világ érne véget. Egy időben nagy élvezettel olvastam Voigt Vilmosnak a sokszor igen távoli népek néprajzi (vagy ahhoz közelítő) publikációiról szóló recenzióit, később Verebélyi Kincső, főleg francia tematikájú könyvismertetéseit, s noha mára konkrétan már semmire nem emlékszem belőlük, arra viszont nagyon is, hogy egyrészt bárhonnan kaphat az ember (ha megfelelően nyitott) impulzusokat, inspirációkat, másrészt meg a sajátunkat is csak akkor tudjuk értékelni, (a tárgyilagosságra legalább törekedve) a világban elhelyezni, ha ismerünk másokat is. Lehetne még folytatni, de elég ennyi egy (kettős) köszöntőbe is (örülnék, ha a fenti bekezdésben elősoroltaknak legalább az egytizedét tovább tudnám adni a hallgatóimnak, ami azért – lássuk be – nem csak, nem mindig az átadón múlik).
Ahogy mondtam, mindkettejüktől sokat tanultam és – tanulok. És nem csak szakmát. Emberséget is. Ez utóbbira egy apró példa. Voigt Vilmos nemrégiben írta nekem az alábbi sorokat: „Minthogy sok év(tized) után most mehetnék Göttingenbe és Jenába (külön) – nagy érdeklődéssel figyelem az eseményeket. Ilyenkor derül ki, hogy gondolataiban milyen gonosz is az ember. Engem a Märchenenzyklopädie ünnepe érdekel, miközben százezrek embertelen körülmények közé kerültek, vagy mindig is ott voltak.” Ezt azonban nem csak úgy mellékesen említette, hanem (persze kimondatlanul, finom pedagógiai érzékkel) az alábbi mondatomra reagálva: „A hétvégén meg Freiburgba készülök, bár nem tudom, hogy ebben a percről-percre változó menekülthelyzetben és -megítélésben egyáltalán sikerül-e eljutnom…”
Mindig tanít, nevel. Igazi tanár!
Kedves Kincső, kedves Tanár Úr, Isten éltessen Benneteket nagyon-nagyon sokáig, hogy (és most egoista leszek) taníthassatok még bennünket hosszú ideig!