Elment az imádságos asszony – Emléksorok Erdélyi Zsuzsanna halálára

A 20. századi magyar folklórkutatás egyik vezéregyénisége távozott közülünk 2015. febr. 13-án. Budapesten, 94 éves korában meghalt Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató, a vallásos folklór európai rangú kutatója, a magyar archaikus apokrif népi imák megtalálója, felfedezője, gyűjtője és újra közkinccsé tevője. A későközépkori, kora újkori vallásos misztériumjátékok fennmaradt töredékeiben vélte megtalálni egykorvolt magyar drámairodalmunk erejét, fejlettségét. Felfedezését költők, írók, irodalomkutatók, nyelvtörténészek, dialektológusok fogadták lelkesen.
Erdélyi Zsuzsanna Komáromban született 1921-ben. Nagyapja Erdélyi János (1814–1868) író, irodalomtörténész, filozófus, és – nem utolsósorban! – népköltési gyűjtő. A Jókai Mór családjába tartozó Fesztyek is rokonai voltak. Bevallása szerint a külpolitikával szeretett volna foglalkozni; magyar–olasz–filozófia szakos diplomáját 1944-ben szerezte a Pázmány Péter Tudomány­egyetem Bölcsészettudományi Karán. Munkahelyei azonban a népművészet kutatása felé vitték tudósi pályáját. Előbb a Népművészeti Intézetben, majd a Művelődésügyi Minisztérium népzenei kutatócsoportjában dolgozott (kiválóan zongorázott), amelyet Lajtha László vezetett, végül a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának lett tudományos munkatársa.
Folklorista hírnevét az Új Írás című folyóirat 1970. évi 9. számában közzétett Hegyet hágék, lőtőt lépék című archaikus vallásos szövegközléseivel alapozta meg, amelyet Juhász Ferenc költő Imák, apokrif mámorok című elragadtatott bevezetője emelt fel egyenesen a magyar szöveges folklór csúcsaira. Erdélyi Zsuzsanna 1968-ban a Somogy megyei Nagyberényben számára teljesen ismeretlen szöveget gyűjtött, amit adatközlője imának nevezett. A folklorista ezután nagy vehemenciával kezdte gyűjteni s kutatni ezt a népköltészetinek vélt műfajt. Gyűjtései sikerrel jártak, s csakhamar majdnem egykötetnyit tett közzé a Kaposváron megjelenő Somogyi Almanachban 1974-ben, miközben vívta a maga csatáját az egyetemen a műfaj elfogadásáért. A Magyar Tudományos Akadémián 1970. február 11-én mutatta be az Archaikus és középkori elemek népi szövegekben című tanulmányát a Pais Dezső, Mezey László, Holl Béla összetételű bizottság előtt, s akkor fogadták el új népköltészeti műfajként a magyar archaikus népi imádságokat. Erről maga Erdélyi így írt: „Műfaját és helyét a népköltészetben funkció-, témahordozó réteg, eredet szabta meg. Ezért is ezek figyelembevételével neveztük e hagyományegyüttest archaikus apokrif népi imádságnak. Később az apokrif jelzőt a szaktudomány egyes képviselői mint félrevezető meghatározást megkérdőjelezték; az Ethnographia-tanulmány címét már ennek alapján módosították. Ma már látom, hogy az anyagon mind funkció, mind szövegi eredete alapján nyugodtan maradhatott volna az apokrif jegy is.” Az archaikus imádságok első könyve 1976-ban jelent meg ugyancsak Hegyet hágék, lőtőt lépék címmel, s ért meg azután több kiadást. Az utolsót és jócskán kibővítettet 1999-ben adta ki a pozsonyi Kalligram.

Erdélyi Zsuzsanna imagyűjteményei, az ezekről szóló tanácskozásokon, szemináriumokon, egyetemi órákon tartott előadásai iskolát teremtettek a vallásos népélet kutatása iránt elkötelezett folkloristák között. Ha ő a maga elődei között Kálmány Lajost és Bálint Sándort tudhatta, maga után pedig a követőit: elsőként a Szeged környéki világ kutatóját, Polner Zoltánt, a vajdasági vallásos népköltészeti szövegek gyűjtőjét, Silling Istvánt, az erdélyi népi imádságokat gyűjtő Tánczos Vilmost, Salamon Anikót, majd Lovász Irént, Harangozó Imrét, Daczó Árpádot, Takács Györgyöt. Külön érdeme, hogy hatására a szlovéniai Vilko Novak egyetemi tanár a szlovén anyagot gyűjtötte össze s publikálta Slovenske ljudske molitve címen. 1983-ban. Neve és életműve megkerülhetetlen lett a magyar és az európai folklorisztikában.
Talán érdemes megjegyeznem, hogy mesterem, Penavin Olga újvidéki professzor előbb találkozott az említett folklórműfajjal, mint Erdélyi Zsuzsanna. Csakhogy nem nálunk, a Vajdaságban, hanem a szlovéniai Muravidéken gyűjtött néprajzi anyagában. Radamos faluban egy adatközlője már 1960-ban a következőket mondta el a Tanárnőnek: „Akkó mëg a kisborgyunkat. Az müegin ollan beteg lëtt. Akkó mëgin ēmëntem aszhó a zasszonyhó, montam nëki, csinyájon vizet. Akkó csinyát vizet neki. Asztán mëgin hirtelennyen a borgyú mëkfojt… Szájába beleöntötte. Imádkozott. Hát én nem tudom aszt, nem monta mëg a zimáccságot. Szenyed dobod bele. Kilenc szenyed dobod bele. Igën. Aszt monygya: kilenc Miatyánkot kő imátkoznyi, mëg a Fehér rózsa, Máriját…”. (Silling István: A nyelvjárás és néprajzkutató Penavin Olga professzorról és muravidéki gyűjtéseinek anyagából. In: Halász Albert szerk. 2014 Penavin Olga a Muravidéken. Lendva, 28) A református vallású Penavin Olga nem ismerhette a római katolikusok imádságait, főként nem a tiltott s ezért csak lappangó szövegűeket, így nem is kérte meg a 80 éves Nagy Örzsét, hogy mondja el neki a Fehér rózsa, Mária kezdetű imádságot. Pedig be nagy felfedezése lett volna ez abban az időben az akkor még jugoszláviai magyar folklórkutatásnak! Az 1977-ben általa közreadott Halotti imák, koldusénekek, gyógyító ráolvasások gombosi népköltészeti szövegek között már megkülönbözteti az apokrif népi imákat, s közöl is belőlük hármat a Hungarológiai Közlemények 32. számában (1977). De addigra már Erdélyi Zsuzsa gyűjtései közismertek voltak.
Erdélyi Zsuzsanna Magyarországon több tízezer imaszöveget gyűjtött, s kutatta a magyarországi kisebbségek vallásos népköltészetét is. Publikált is belőlük horvát, szerb, német, román imádságokat (Közös sorsok – „szépénekek”. Új Írás, 1991). A Kárpát-medencében élő magyarság minden vidékét felkereste; gyűjtött, buzdított, kutatásra késztető előadásaival inspirált. A Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Néprajzi Szakosztályának első, bajmoki népi vallásosság konferenciájára (1992) szívesen jött, s tartott olyan magával ragadó előadást, amely sokunkat a még intenzívebb gyűjtésre serkentett. Szűkebb szülőföldjére is szívesen látogatott vissza. Ő volt az, aki a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja Szakrális Kisemlékek Archívuma első kiállítását a komáromi Szent András-templomban megnyitotta,6 de részt vett az Etnológiai Központ első tíz évét számba vevő konferencián is. 2011-ben az anyai ágú eleinek nyughelyet biztosító Gellér, nővérével, Ilonával együtt a község díszpolgárává avatta.7
Könyveiben, melyek számosan vannak, az archaikus népi imádságok funkcióját (ráolvasás, bajelhárítás, védekezés), eredetét (pogány-keresztény, archaikus imamotívum), szerkezetét, motívumkincsét, esztétikai minőségét vizsgálta. Magával ragadott elhivatottság-érzete. Több doktori disszertációnak is ő lett az inspirálója. Barátai, tisztelői, munkatársai nyolcvanadik születésnapjára a Nyisd meg, Uram, szent ajtódat… című tanulmánykötettel tisztelegtek előtte. Utolsó munkája már posztumusz jelent meg Múltunk íratlan lírája – Az archaikus népi imádságműfaj háttérvilága címen, ugyancsak a Kalligramnál.
Most, amikor elment közülünk, ez az ajtó bizonyára megnyílott. Jómagam egy, az én szülőföldemen gyűjtött vajdasági, kúlai gyűjtésű imádsággal búcsúzom tőle, amely talán róla is szól(hatna):

Szent úton mén szent asszony,
Szent asszonynál szent gyerek,
Szent gyereknél szent köröszt.
Menj el tőlem, sátány, ne késérgess!
Van, aki énértem sír és örvendez.
Napkeletre tekintek,
Ott látom a Boldogságos Szüzanyám s Máriám,
Hozá az ő szent Fiát.
Ha én gyónt ember lehetnék,
Mária kapuján bemennék,
Ahol a zsidók Jézus Krisztust megölték,
Vérét elcsöpögtették,
Az angyalok fölszedték,
Jeruzsálembe vitték,
Ott is azt kiáltották:
Aki ezt a kis imádságot este s reggel elmondja,
Hét halálos vétkétől megmenekszik. Ámen.

(Elmondta: Szabó Imre, 80 éves. Kúla, 1994)

Drága Zsuzsa Néni, adjon a Jóisten testének örök nyugodalmat, igaz lelkének megérdemelt üdvözülést!