kedd, július 27, 2021

Konferencia Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékére

 

A Magyar Nemzeti Múzeum balassagyarmati Palóc Múzeuma szervezésében 2014. november 3–4-én, „Hegyet hágék, lőtőt lépék…” címen valósult meg az Erdélyi Zsuzsanna emlékére megrendezett tudományos konferencia. A hivatalos megnyitó után másfél napon át a magyar (nem csak a magyarországi!) folklorisztika jeles képviselői az archaikus népi imádságok kutatásával, a szöveges folklór és a vallási néphagyomány bizonyos, kiemelt témaköreivel kapcsolatban prezentálták és vitatták meg kutatási eredményeiket. A magyarországi folklorisztika és vallási néprajz jeles képviselőin (Küllős Imola, Limbacher Gábor, Verebélyi Kincső, Voigt Vilmos stb.) túlmenően a tanácskozáson a szerbiai Vajdaságot Silling István és Silling Léda, az erdélyi magyar folklorisztikát pedig Tánczos Vilmos reprezentálták. Liszka József, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja képviseletében A populáris irodalom és a népköltészet határán. Egy vallásos ponyvaballada közép-európai kontextusai címen tartott előadást. Némi interdiszciplinaritást kölcsönzött a tanácskozásnak az, hogy Varga Lajos váci segédpüspök a konferencia másnapján, a teológus szemszögéből fejtette ki gondolatait a népi vallásosságról.
A rendezvény első napját megtisztelte jelenlétével Erdélyi Zsuzsanna két gyermeke, Dobozy Borbála és Dobozy Dániel is. A nap befejezéseként Székely Orsolya rövid, Erdélyi Zsuzsannáról és imádságos, „szent öregasszonyairól” készült portréfilmjét, majd a Comedia et Musica Mundi együttes az „Ég szülte Földet” című, vallási népénekekből összeállított előadását tekinthették meg a résztvevők. A második napon, a konferencia zárásaként pedig Lengyel Ágnes, a múzeum igazgatója (mellesleg a magyar ponyvakutatás jeles képviselője) bemutatta az érdeklődő kollégáknak a múzeum valóban európai színvonalú látványtárát. A balassagyarmati konferenciát a résztvevők egy, gyümölcsözőnek mutatkozó konferenciasorozat első darabjának nyilvánították, az ott elhangzott előadások tanulmányokká átdolgozott szövegei pedig a tervek szerint a jövőre megjelenő konferenciakötetben látnak majd napvilágot.
Mivel a tudományos diskurzusnak viszonylag kevés teret adó tanácskozás (nem a szervezők hibája ez, hanem a bőség zavarának a következménye) során nem sikerült ott kifejtenem, engedtessék meg, hogy a két nap (szerintem) egyik sarkalatos kérdéséhez néhány megjegyzést fűzzek. Több alkalommal is felvetődött az archaikus népi imádságok (és általában a folklór, illetve a népköltészeti műfajok) etnikumok közötti átadásának és átvételének, valaki így fogalmazott: „csereberélésének” a kérdése. Nos, ez nyilván rendkívül összetett folyamat, hiszen ha gyakorlatilag szemléljük, akkor rengeteg lehetőség, közvetítő médium, csatorna stb. kaphat ebben szerepet (iskolai oktatás, ponyvanyomtatványok, kéziratos terjesztés, később még az elektronikus média és persze a szóbeliség is), ám egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni. Főleg (de nem csak ott!) a nyelvhatárok szűkebb-szélesebb övezetében gyakori jelenség egész faluközösségek nyelvváltása. Jómagam a szlovákiai magyar nyelvterületet (és annak közvetlen szomszédságát) ismerem valamelyest, s elmondhatom, hogy bizony rengeteg konkrét példát lehet erre felhozni.
Jozef Holuby szlovák néprajzi gyűjtő a 19. század végén kimutatta, hogy a Galgóc környéki szlovák falvak valamikor magyar lakosságúak voltak, de időközben elszlovákosodtak. Nyelvükben viszont megőrizték például a magyar keltés (kőttés) megfelelőjét, a keltýšt.
A Felső-Csallóközben a középkorban kimutathatóan csaknem félszáz német többségű, jellegű település volt. Ezek nagy része (talán féltucatnyi Pozsony közvetlen szomszédságában fekvő falut leszámítva) a 20. századra teljesen elmagyarosodott.
Szülőfalum, Köbölkút papjairól a 18–19. századi források rendre megjegyzik, hogy magyarul, tótul és németül is prédikálnak. Gyerekkoromban (leszámítva az 1920-as években létrehozott cseh kolónia lakosainak utódait) a faluban gyakorlatilag nem volt szlovák (noha szlovák iskola volt, de ez más kérdés). A Kiss, Nagy, Szabó, Varga, Vas típusú családnevek mellett feltűnően nagy számban fordult elő a Bitter, Czilling, Elzer, Fridrich, Halbauer, Hogenbuch, Kaszner, Koller, Linter, Nágel, Player, Smíd, Szaller, illetve a Bircsák, Hubik, Jakubek, Jozefik, Káplóczky, Krátky, Modrócky, Vodicska, Zahradnicsek stb. családnév. Ők, emlékeim szerint mind magyarok voltak, de joggal feltételezhető, hogy annak idején, amikor a falu papja németül és szlovákul is prédikált, akkor jobbára (vagy egyrészt) ezen mai magyar családok német, illetve szlovák őseinek.
A nyolcvanas évek végén egy kisalföldi muzeológusi kezdeményezésből végeztünk az Ipoly menti Leléden néprajzi kutatómunkát. Azért választottuk ezt a kis települést, mert egy zárt völgyben fekvő, tiszta magyar lakosságú, még viszonylag érintetlen archaikus magyar népi kultúrát (annak elemeit) őrző közösségnek feltételeztük. A kutatás során viszont az akkor nyolcvanas éveikben járók rendre elmondták nekünk, hogy gyermekkorukban (tehát a 20. század legelején) az ő nagyszüleik egymás közt még tótul beszéltek. Ők meg már csak magyarul tudtak (az később derült ki, hogy a török után, a felszabadító háborúk alatt elnéptelenedett faluba a 18. században a helyi földbirtokos – ha jól emlékszem, az esztergomi hercegprímás – a mai Észak-Szlovákiából telepített ide szlovák jobbágyokat). Nos, mi a nyolcvanas évek végén ezek időközben magyarrá vált utódaitól gyűjtöttünk.

Vicsápapátiról Kodály, aki a 20. század legelején kutatott ott, megjegyzi, hogy népdalanyagában erősen érződnek bizonyos szlovák sajátosságok. Igen, a falu korábban szlovák lakossága nagyjából akkorra magyarosodott el, hogy aztán napjainkra ismét visszaszlovákosodjék.
Nem szaporítom a példáimat,1 talán ennyi is elég ahhoz, hogy felvethető legyen a kérdés: ezek a nyelvet váltott közösségek, azok egyénei vajon milyen folklóranyaggal rendelkeznek? Ha igaz az, hogy a fiatalabb generációk a nagyszüleiktől, szüleiktől veszik át a folklórismeretek, akkor a lelédi adatközlőink gyerekkorukban kitől és mit vettek át? A szlovák nagymamától vagy a már félig magyarrá vált édesanyjuktól? Egy-egy szövegnek ki a lefordítója (mert nyilván nem találtak ki újat, s mivel meglehetősen zárt közösséget alkottak, átvenni sem nagyon volt kitől; vagy mégis?): a magyarul már valamit tudó, de a szlovákban biztonságosabban mozgó nagymama, vagy a szlovákul valószínűleg még beszélő, de már lényegében magyarrá vált édesanya? Az unokák (ismétlem), tehát nyolcvanas évekbeli adatközlőink már csak magyarul beszéltek, folklóranyagukat ezek szerint többé-kevésbé készen kapták. Kitől? Hogyan?
Ujváry Zoltán (és sok más szerző) erről már írt, tehát nem én találom ki mindezt, csak a figyelmet szeretném ismételten felhívni rá: minden folklórgyűjtést meg kell(ene) hogy előzzön vagy kiegészítsen egy lokális, regionális népesedéstörténeti vizsgálat, tájékozódás is! Nem úgy látom, mintha ez az esetek döntő többségében megtörténne…
És mindezzel kapcsolatban egy másik, a konferencián szintén többször elhangzott megállapításra is reagálni szeretnék. Arra tudniillik, hogy a legarchaikusabb elemek mindig a peremeken maradnak meg. Ez egyrészt igaz, másrészt viszont épp a peremeken éri a folklórt a legtöbb külső, szomszédnépi hatás! Amit archaikusnak látunk, lehet, hogy az, de az is lehet, hogy nem magyar régiséggel, hanem éppen a szlovákoktól, ruszinoktól, románoktól stb. átkerült archaikus jelenséggel van dolgunk. Vagy iskolai tankönyvből átvett, s részben refolklorizálódott jelenséggel.2
Mindez persze egy aspektus, ahogy az elején is mondtam, ezekhez jönnek még a további csatornák: ponyvák, kalendáriumok, papok, iskolai oktatás, sajtó, később népművelés, rádió, televízió stb. szerepe.
A balassagyarmati konferencia számomra már csak ezért is hasznos volt: legalább önmagamban ismét tudatosíthattam a fenti szempontokat, s most még arra is alkalmat találtam, hogy ezt másokkal is megosszam…