csütörtök, július 29, 2021

Pavićević, Aleksandra szerk.: Religija, religioznost i savremena kultura. Od mističnog do (i)racionalnog i vice versa

Beograd: Etnografski institut SANU 2014, 216. p. ISBN 978-86-7587-074-6 /Zbornik Etnografskog Instituta SANU 30./; Đorđević Crnobrnja, Jadranka szerk.: Glasnik Etnografskog instituta. Beograd: Etnografski institut SANU 2014, LXII. évfolyam, 1–2. kötet, 325 p. és 314 p. ISSN 0350-0861

A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) Néprajzi Intézetének két fő periodikája van. Az egyik a Gyűjtemény (Zbornik), a másik pedig a tulajdonképpen évkönyvi szerepet betöltő Közlöny (Glasnik). Mindkettő az ötvenes évek eleje óta jelenik meg, és ráadásul mivel a szerb néprajz/antropológia intézményi struktúrája a magyarhoz képest kevésbé „sűrű” (pl. csak egyetlen tanszék van az országban a Belgrádi Egyetemen), mindenképpen a tudományág legfontosabb szerbiai publikációs felületeinek tekinthetők.
A Gyűjtemény címe (Vallás, vallásosság és jelenkori kultúra. A misztikustól a (ir)racionálisig és vice versa) önmagában is utal arra, hogy a vallás különböző konkrét, javarészt populáris formáit vagy általános vonásait kívánták megragadni. Az összesen 14 tanulmány9 öt különböző (balkáni jellegzetességek, anyagi kultúra, identitásformák, keresztény antropológia és folklór/irodalom) témacsoportok szerint rendezte a szerkesztő.
A nem szerbiai olvasó számára a legfontosabb és legnagyobb súlyú szövegek a kötet elején találhatóak, amelyekben főleg nagy vonalakban, de kellő részletességgel van szó a vallásosság szerbiai és régióbeli formáiról. Milica Bakić-Hayden (19–37. p.) pittsburghi kutató írása jó összefoglalása a vallás és szekularizmus viszonyának, amelyben különös hangsúlyt kap a sajátos szerbiai társadalomtörténet és a jugoszláv államiság, illetve az azt követő, máig tartó időszak vallásosságra gyakorolt hatására. A vallás és a nacionalizmus szerbiai, sőt balkáni összefonódása nélkül aligha lehet megérteni az elmúlt 25 év eseményeit, ezen a téren szolgál Bakić-Hayden néhány kulcsfontosságú megállapítással. Aleksandra Pavićević és Ivica Todorović (39–56. p.) szűkebbre vont fókusszal a közelebbi múlt, valamint a mostani szerbiai közéletét jellemzi, ahol a vallásosság a nacionalista és a polgári diskurzusok rendszeres vitatémája, illetve a feltételezett elmaradottság és bezárkózottság okozója az egyéni és a közösségi identitások szintjén egyaránt. Kétségtelen, hogy Szerbia nemzetközi megítélését még ma is számos, a kilencvenes évek háborúi által súlyosbított sztereotípia terheli, a szerzőpáros ezzel szemben több kutatás alapján is azt állítja, hogy a szerb társadalom kulturális sokféleségéhez és vallásközi párbeszédhez való viszonya nem negatív, legalábbis jóval sokszínűbb annál, amint a kívülállók vagy a „hiperkritikusok” gyakran gondolnák. Hasonló árnyalt képeket kapunk a kötetben Mihailo Smiljanić (a hitoktatás és a diákok viszonya; 73–84. p.) és Milesa Stefanović-Banović (vallási tárgyhasználat; 115–125. p.) javarészt kérdőíves felmérésekre épülő szövegeiből is.
Érthető módon mindegyik „hazai” írásban külön problémaként jelenik meg a Szerb Pravoszláv Egyház, az ortodoxia és a társadalom viszonya, legyen szó ennek a problematikus mivoltáról, vagy különböző speciálisabb témákról. Todor Mitrović (87–103. p.) az elmúlt évtizedek szerb egyházi festészetének látszólag „mozdulatlan” stílustörténetéről nyújt áttekintést, Zvezdana Ostojić, a belgrádi egyetem hallgatója (159–171. p.) pedig Nikolaj Velimirović, a XX. századi szerb ortodoxia egyik legnagyobb hatású alakjának keresztény antropológiáját igyekszik jellemezni.
Povedák István (143–156. p.) szegedi kutató angol nyelvű tanulmánya képviseli a magyar szakmát, amely a jelenkori keresztény-újpogány szinkretizmust foglalja össze töményen, számos esetet feldolgozva. A témában kevésbé jártas kutatóknak is jó szolgálatot tehet a keresztény és az újpogány oldalakat egyaránt vizsgáló kiváló írás, és csak sajnálni lehet, hogy a tanulmánykötetben nem olvashatunk hasonló szerb és balkáni párhuzamos jelenségekről. Különös színfolt Katerina Seraїdari (105–114. p.) francia kutató tanulmánya is, amely különböző görög példák segítségével mutatja be, hogy a tárgyhasználatban mennyire ingatag a határ a szakrális és a profán jelentések között, legyen szó akár az ikonokról vagy közönséges tárgyakról.
Téma tekintetében nagyon fontos, a kidolgozottság szintjén viszont már kevésbé sikerült szöveg Dragana Radojičić (129–141. p.) munkája, amely a Kotori-öbölbe irányuló korábbi és jelenkori orosz migrációkkal foglalkozik, azon belül külön kiemelve a Herceg Noviban felújított orosz temető jelentéseit. A bizonyos szempontból egyre tartósabb montenegrói orosz jelenlét számos izgalmas kérdést vethet fel, a következő években várhatóan több balkáni kutató is fog foglalkozni a vizsgálatukkal.
A folklór, az irodalom és a vallás összefüggéseit az utolsó blokkban Milina Ivanović Barišić (szerb ünnepnapi üdvözleti formák a múltban és a jelenben; 175–185. p.), Nina Aksić (a harang mint folklór-motívum a szerb költészetben; 187–199. p.) és Đurđina Šijaković (a hegyek kultikus jelentése a görög hitvilágban és mitológiában; 201–216. p.) tanulmányai boncolgatják. Mindegyik kellően jól használható áttekintés, különösen igaz ez Ivanović Barišićra, amikor a főleg régebbi szerb népi gyakorlatokat foglalja össze néhány oldalban.
A fő publikációs fórumnak tekinthető kétkötetes10 Közlöny 32 tanulmányt és több kisebb írást tömörít. Az intézet által a migráció témájában szervezett 2014 végi kerekasztal/konferencia (l. a Krónika szekcióban a konferenciáról szóló beszámolót) okán a Közlöny kiemelt témája is a migráció lett, amely két arányos blokkra osztva foglalja el a kötetek első részeit. Mivel a Balkánon az elmúlt évtizedekben mindig jelentős méretű népmozgások folytak (gondoljunk csak a nyolcvanas évek óta a vajdasági magyarokat nagyban érintő különböző emigrációs hullámokra), ezért a tematika nem szorul különösebb indoklásra.
A magyar kutatók számára különösen érdekes lehet Biljana Sikimićnek (I, 15–32. p.), az akadémiai Balkanológiai Intézet szakemberének írása, amely a dél-koszovói római katolikus kegyhely, Letnica közelmúltbeli alakulástörténetét taglalja. Habár a zarándoklatok és búcsújárások kontextusának csak egy-egy nyelvészetileg is releváns részét boncolgatja bővebben, a kegyhely koszovói háború utáni fokozatos újjáéledése és nemzetközivé válása mindenképp figyelemre méltó példának minősül. A további tájékozódás a bőséges bibliográfiából lehetséges. Szerb részről Miroslava Lukić-Krstanović (II, 15–33. p.) angol tanulmánya tartható talán a legfontosabb szövegnek, amely az akadémiai Néprajzi Intézet migrációkutatásait foglalja össze, különböző paradigmák szerint osztva fel az egyes irányzatokat. Ennek köszönhetően egy speciális, de általános érvényű tudománytörténetet is megismerhet az olvasó.
Petko Hristov (I, 33–48. p.) bolgár kutató sokoldalú és a kisebbségkutatásban is fontos példának minősülő, az odesszai bolgár közösség körében végzett egyszerre kvalitatív és kvantitatív terepmunkát. Az angol nyelvű tanulmány érzékletesen mutatja be az Ukrajna és Bulgária közt ingadozó identitásbeli kérdéseket. Hasonlóan izgalmas téma az eredetileg délnyugat-koszovói gorani népcsoportról szóló két tanulmány, mindkettő a kutatásukkal már régóta foglalkozó Jadranka Đorđević-Crnobrnja (I, 261–274. és II, 35–47. p.) tollából származik. Míg az első kötetben a tradicionális gorani esküvő emlékezete, illetve jelentésváltozásai a fő téma, addig a másodikban a migrációtörténetüket foglalja össze. Mivel mára több közösségük szinte teljesen megszűnt Koszovón, Đorđević-Crnobrnja főleg Belgrádba települt adatközlőkkel végezte el a kutatást.
A Balkánon áthaladó idei menekülthullám utólag különös jelentőséget kölcsönöz három írásnak. Patrizi Riso és Caterina Mazzilli (I, 49–65. p.) olasz kutatók ha nem is néprajzi igénnyel, de jól felhasználható módon foglalták össze angolul az olaszországi menekültpolitika jog- és alakulástörténetét. A felvetett calabriai helyi példák pedig folyamatosan kiváló terepet biztosíthatnak az etnográfusoknak/antropológusoknak. Némileg hasonló módon, de már több néprajzi érzékenységgel írta meg Marta Stojić Mitrović (I, 67–83. p.) a szerb menekültpolitika jellemzőit (amely alatt az Európán kívülről érkező menekülteket kell érteni, nem a délszláv háborúk okozta népmozgásokat). A szintén angol nyelvű szöveg több konkrét esetet is részletez (hely híján és a cél miatt sajnos igazi néprajzi mélység nélkül), átfogó alapszövegnek jól megfelel. Elméleti igényességét és történeti mélységét tekintve a horvát Duško Petrović (II, 49–65. p.) tanulmánya kiválóan dolgozza fel a menekülti mivolt és az újkori állami rendszerek összefüggéseit. Az önéletrajzi részekkel tarkított (a szerző Szarajevóból menekült el az ostrom alatt) írás nagyon hasznos módon helyezi a modernitás kontextusába a kérdéskört, felvillantva a kilencvenes évek specifikus délszláv tapasztalatait is.
Habár leginkább a szerb néprajz, antropológia és földrajz tudománytörténete iránt jobban érdeklődő olvasóknak szól a szöveg, Mladena Prelić (II, 83–97. p.) Jovan Cvijićről szóló tanulmányát mégis érdemes külön kiemelni. A szerb emberföldrajz és az általános tudományosság egyik legnagyobb (és ellentmondásoktól sem mentes) alakjának szellemi öröksége hosszú ideig mélyrehatóan határozta meg a szerb néprajzi kutatásokat, Prelić pedig ennek módját igyekszik tisztázni kellő részletességgel.
A számos, a legkülönbözőbb témákat feldolgozó szövegek közül említsük még meg a szlovén Jernej Mlekuž (I, 113–129. p.) tanulmányát, amely a táplálkozáskultúra kutatóinak szolgál érdekes adalékokkal. A burekról (a török eredetű, rétestésztából és valamilyen töltelékből álló pite) szóló különféle szlovén diskurzusokat elemzi, amelyekben az étel negatív vagy pozitív jelentéseket kapott, előbbiek esetében határozott muszlimellenes felhangokkal.
Kevés szöveg szól „klasszikus” értelemben vett néprajzi témákról. Ivana Bašić (I, 131–146. p.), az akadémiai Szerb Nyelvi Intézet munkatársa a szláv lélekképzeteket összegzi részletes kidolgozásban, azzal az egyik fő következtetéssel, hogy a test-lélek kettősség nem volt meg a kereszténység előtti szláv hitvilágban. Anđelka Pejović (II, 201–214. p.), a Kragujevaci Egyetem kutatója pedig szerb és spanyol proverbiumokat hasonlít össze úgy, hogy közben a társadalmi értékváltozások törvényszerűségeire is következtet belőlük.
Mindhárom kötet megtalálható és ingyen letölthető az intézet honlapjáról,11 ugyanakkor megesik, hogy az angol vagy más nyelven írt szövegekre cím szerint kell rákeresnünk más szerb adatbázisokban.
Összefoglalásként megállapítható, hogy a kiadványokban rendkívül erőteljes a jelenkori vagy a közelmúltra vonatkozó társadalom-néprajzi/szociálantropológiai témacsoportok jelenléte, míg a „klasszikus” néprajzi kérdéskörök ritkábban jelennek meg, illetve számuk nem nagyobb például a művészettörténet, a szociológia vagy a nyelvtudomány területén mozgó írásoknál. A szövegek többségében fellelhető egy jellegzetes szerbiai mozzanat: néhány kivétel mellett „helyi”, szerbiai és balkáni (ebben az esetben görög, montenegrói, bolgár és horvát) témákról beszélhetünk, ez pedig tudománytörténetileg is könnyen indokolható, lévén a magyarhoz hasonlóan ugyancsak Volkskunde típusú kutatási hagyomány együtt a szerb néprajzban mindig is megbúvó (főként Jovan Cvijićnek is köszönhető) „összbalkáni” igénnyel mindmáig irányt szab a kutatók tájékozódási irányának. Feltűnő a terepmunkán alapuló és érzékletesen megírt „etnográfiák” kevés száma is, amely azonban természetesen nem von le a más típusú kutatások (pl. a nagyon hasznosnak ítélt elméleti, kutatás- és tudománytörténeti összefoglalók) értékeiből. Végül fontos megjegyezni azt is, hogy ha a szerb nacionalizmus valamilyen formáját érintő szövegekről van szó, akkor a szerzők mindig igyekeznek „középutasak” maradni, sőt, esetenként a kritikától sem riadnak vissza.