[Budapest]–[Pécs]: Magyar Vasúttörténeti Park Alapítvány–Virágmandula Kft. [2016], 324 p. ISBN 978-615-5497-77-3
A magyarországi közlekedés – és benne a vasút – történetével és fejlődésével hosszú időn keresztül szinte kizárólagosan csak a műszaki tudományok képviselői foglalkoztak, és jelentettek meg – a maguk sajátos érdeklődésével, megközelítésével és módszereivel – különböző munkákat. Az elmúlt két évtizedben aztán a történészszakma is „felfedezte” magának a bőséges kutatási lehetőséget biztosító témát. Ennek egyik ékes példája a négytagú bizottság (Horváth Csaba Sándor, Imre Lászlóné, Majdán János, Varga Gábor) által szerkesztett és lektorált, szép kiállású tanulmánykötet. A mű címe (Ezerarcú vasút. Vasút – Történet – Írás) nagyon találó, hiszen az egyes tanulmányok sokféle szempontból, rendkívül színesen, elsősorban a történettudomány szemüvegén keresztül tárgyalják a vasút problematikáját. A beköszöntőben a szerkesztők rögzítik, hogy a mű a magyarországi vasutak történetével és működésével foglalkozó legfrissebb írásokat adja közre. A kötet tizenkilenc tanulmányt és öt könyvajánlót foglal magában.
A nyitó írásban a szerző – Cserháti Katalin – a vasút társadalomtörténetének egy érdekes, ez idáig nem kutatott szegmensére világít rá, mikor a vasúti elit részét alkotó, tisztképzőt végzett hivatalnokréteg vizsgálati szempontjait, lehetőségeit mutatja be. Összességében a publikáció egy hiánypótló téma kutatási alapját fekteti le, melynek megvalósulása tovább gazdagítaná a hazai vasút,- illetve társadalomtörténetet.
Csóti Csaba tanulmányában egy speciális témát feszeget, mikor a vasút szerepét taglalja az 1916–1917. évi erdélyi menekültek széttelepítésében. A szerző különböző statisztikai táblák és források közlésével egyértelműen igazolja, hogy a MÁV infrastruktúrájának kihasználása és a vasút bevonása nélkül szinte lehetetlen lett volna a menekültek széttelepítése, majd visszatelepítése az 1916. augusztus 27-e és 1917. május közötti 9 hónap során. Csóti az egész erdélyrészi menekülési akciót a „főpróbájának” tekinti mindannak, amivel az első világháborút követően a magyarságnak szembe kellett néznie.
Frisnyák Zsuzsa írásában arra törekszik, hogy összefoglalja a szocialista vasút irányítási és működési struktúrájának legfőbb sajátosságait az 1950-es évek elejétől a Kádár-korszak végéig. A rendszer működési mechanizmusait a vasútiáru-forgalom megtervezésén, illetve a szállítási válságok modernizációra gyakorolt hatásain keresztül vázolja fel nagyon szemléletesen és érthetően.
A következő tanulmányban az író – Gidó Csaba – a két székelyföldi város (Székelyudvarhely és Csíkszereda) közti – meg nem valósult – vasútvonal tervének másfél évszázados történetét kivonatolja szerteágazó források felhasználásával, melynek során érzékletesen világít rá arra, hogy milyen érdekek és érdekcsoportok ütköztek egy ilyen típusú projekt kapcsán, és sokszor milyen apróságokon múlt egy vasútvonal megépülése.
Haraszthy Andrea írása tematikájában némileg kilóg a többi tanulmány közül, hiszen a szerző nem történettudományi kérdést, hanem HR jellegűt tárgyal, mikor a vasúti képzés jellemzőit, törvényszerűségeit, valamint ezek időbeni és szemléletbeli változásait tekinti át. Alapvetően pozitívan nyilatkozik a GYSEV esélyegyenlőségi tervéről és humánstratégiájáról, de megfontolandó változtatási javaslatokat is megfogalmaz a képzési rendszer hatékonyabbá tételére.
Horváth Csaba Sándor komplex tárgyú publikációt közöl a kötetben. A szerző a vasút funkcióinak és hatásainak vizsgálatát teszi meg Magyarországon 1920-ig. Megállapítja és példákkal igazolja, hogy a két alapfunkció (személy- és áruszállítás) kialakulása már az első hazai vonalak kiépítésekor megtörtént, a későbbiekben azonban ezekhez több egyéb szerepkör (pl. ipari és kereskedelmi, logisztikai, turisztikai stb.) is társult.
Az egyik speciális funkció (katonai) létét és fontosságát jelzi Illés András munkája, aki a páncélvonatok szerepét tekinti át az európai hadviselésben….