kedd, október 19, 2021

Szabadka: Életjel Kiadó 2016, 135 p. ISBN 978-89-88971-270 /Életjel könyvek 172./

Azt szokták mondani, hogy minden mindennel összefügg, és ennek a könyvnek az esetében sincsen ez másképpen! Nem véletlen, hogy a vajdasági magyar népmesekutatás történetéről, eredményeiről Raffai Judit írt újabb, igen széles spektrumú elemző összefoglalást, és az sem véletlen, hogy a könyvet a szabadkai Életjel Kiadó adta közre, hiszen a kiadó szerkesztője, Dévavári Beszédes Valéria maga is kutatója és közreadója a bácskai, bánsági és szerémségi mesekincsnek.

A szerzővel kapcsolatban még azt is illik megemlíteni, hogy doktori értekezése – máig kéziratban –, a Vajdasági magyar népmese-katalógus is kiadásra vár.

Az alább bemutatásra kerülő könyvében voltaképpen a téma legújabb összefoglalását olvashatja az érdeklődő. Kronologikus rendben járja körül mondandóját, így az első fontos fejezet a vajdasági mesekutatás története. A kezdeti kutatási eredmények a 19. század első felére vonatkoznak, és mint Raffai írja, ezek a közlések visszaemlékezéseken alapulnak. Külön alfejezetet szentel a piarista tanároknak, papoknak, akik a 19. század második felében már rendszeresen gyűjtik a meséket, és a gyűjtés helyét is megjelölik.

Az első nagy gyűjtőegyéniség Kálmány Lajos, akinek munkásságával részletesen foglalkozik a szerző. Kálmány jelentőségét egyebek között abban látja, hogy gyűjtőként rátalált az egyházaskéri Borbély Mihályra, akinek igyekezett a „teljes” repertoárját rögzíteni.

A következő alfejezet ténylegesen a vajdasági mesekutatásról szól, és az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot öleli fel. Mint írja, az impériumváltástól 1941-ig gyakorlatilag nem volt mesekutatás az adott területen.

A visszacsatolt Bácskában 1941–1943 között Ortutay Gyula két alkalommal is gyűjtött az oda telepített bukovinai székelyek között. Ortutay mellett Banó István Zentán kutatott.

A következő korszak Raffai megállapítása szerint 1949-ben kezdődött és 1953-ig tartott, ebben az időszakban a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség megbízásából zajlott falukutatás a térségben. A néprajzi gyűjtések során számos népmese is lejegyzésre került.

1959-ben az Újvidéki Egyetemen létrejött Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék intézményi keretet biztosított a folklórkutatások számára. Raffai Penavin Olgát és Matijevics Lajost említi, akik a tanszék tanáraiként maguk is gyűjtöttek, de egyben irányították is a kutatómunkát. Tudományszervező tevékenységüket számos népmesekötet fémjelzi, állapítja meg a szerző.

Külön fejezetben foglalkozik a budapesti egyéniségkutató iskola hatásával. Kiemeli a vajdasági kutatók e téren elért eredményeit, megemlíti Beszédes Valériáét, Csorba Béláét, Kalapis Zoltánét, és Burány Béla gyűjtőtevékenységével is foglalkozik.

Az 1990-es években a kutatásszervezés többpólusúvá vált a térségben, hiszen a Kiss Lajos Néprajzi Társaság létrejöttével egy szűkebb tudományos fórum alakult, részben képzett néprajzosokkal, részben lelkes néprajzi gyűjtőkkel.

A tudománytörténeti áttekintés után a szerző rátér a gyűjtött és részben közreadott anyag elemzésére. Megállapítja, hogy a kutatás két nagy korszakhatárának első fele 1850-től 1919-ig terjed, míg a második 1945-től egészen napjainkig. A nagy gyűjtőegyéniségek munkásságát is számszerűsíti, mégpedig a tipológiailag behatárolható szövegek alapján. Az első korszak kiemelkedő kutatója Kálmány Lajos 133 mesével. A második korszak kutatói közül Penavin Olga 171, Burány Béla 154, Beszédes Valéria 128 szöveget rögzített.

A meseszövegek közösségi utóéletével és az újraközlések, esetleges feldolgozások problematikájával kapcsolatban egy újabb fejezetben fejti ki véleményét.

Ezek után olvasható A vajdasági meseanyag területi és műfaji megoszlása című fejezet. A kutatott terület három nagytájat foglal magába: a szerbiai Bánságból 29 településről 401 mesét, Bácskából 40 településről 374, míg a Szerémségből 3 településről 5 mesét regisztráltak.

A fentiekkel kapcsolatban – noha sommás megállapítását elsősorban a Szerémségre vonatkoztatja, szerintünk az egész területre is igaz – Raffai Judit a következőképpen fogalmazza meg véleményét: „Az a tény, hogy a vajdasági szórványmagyarság e vidékén még a 20. és 21. század fordulóján is lehetett mesét gyűjteni, azt mutatja, hogy a fenti adataink inkább a vajdasági mesekutatás szervezetlenségéből, nem pedig a szerémségi magyarság mesekincsének nemlétéből fakadnak.”

A mesekincs műfaji jellemzőiről és az elkülönülő meserégiókról külön fejezetekben ír elemzést.

Mivel a Mátyás-mondák és -népmesék a tipológiailag behatárolható szövegek közel 10%-a, ezért külön fejezetben foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, ahogyan az interetnikus hatásoknak is terjedelmes fejezetet szentel.

Mindezek után a mesemondók portréit, repertoárjuk nagyságát rajzolja meg, többek között Borbély Mihályét, Szőcs Boldizsárét, Erős Terézét, Kovács Júliáét, Vastag Matildét, Szűcs Lászlóét, Czérna Miklósét…

A hagyományos mesemondás alkalmai című fejezetben igen tanulságos újabb fontos megjegyzése: „A Vajdaság területén gyűjtő folkloristák – Kálmány Lajos Borbély Mihálytól való gyűjtése és Penavin Olga néhány terepmunkája kivételével – hallgatóság nélküli mesemondóktól gyűjtöttek.” Ezzel azt érzékelteti, hogy a természetes közeggel kapcsolatban álló, a hallgatóságnak mesélő mesemondóval nem találkozott a 20. században gyűjtő vajdasági folklorista. Pedig – a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlaszának adataira hivatkozva említi Raffai Judit –, hogy az 1950-es években még téli estéken számos településen meséltek lefekvés előtt.

A mesetanulással kapcsolatban külön vizsgálja a családon belüli tanulási alkalmat, és az idegenektől elsajátítható tudás lehetőségét. E tekintetben is konzekvens, mert a korábban bemutatott egyéniségek tanulási alkalmait tekinti át és elemzi.

A mesemondás vizualitását a mese előadójának habitusa felől közelíti meg. Főként a gyűjtők erre vonatkozó leírásait elemzi. Kivételt a ludasi mesemondó képez, akiről már videó készült: „…az előadásának a rögzítése után kísérlet történt – a szövegek lejegyzése mellett – a mesemondás nonverbális elemeinek leírására.”

Végül a mesemondás folklorizmusáról ír, a vajdasági mesemondó versenyeken részt vevők mesetanulásáról és előadásáról, illetve a meséket ily módon továbbadók színpadi produkcióiról.

A kötet végén a jelentősebb vajdasági mesemondók biográfiája található.