csütörtök, július 29, 2021

Újvidék: Forum Könyvkiadó 2016, 239 p. ISBN 978-86-323-0952-4

Nehéz lenne túlbecsülni a vásárok és piacok társadalmi/gazdasági szerepét, legyen szó akár a jelenkorról, akár a régmúltról. Sokrétű társadalmi intézménnyel állunk szemben, amikor megpróbáljuk kibogozni ezt a szerepet a különböző típusú kapcsolattartások, a kulturális hatások, a gazdasági élet és még sok egyéb terén. Már így elöljáróban kijelenthetjük, hogy Silling Léda vajdasági etnográfus első kötete a tematikai merítés szempontjából eleget tesz ennek a sokszínűségnek. A tanulmánygyűjtemény két részre tagolódik, ahol az első a szűk értelemben vett vásári/piaci kultúráról szól (9–155.), míg a második főként, de nem kizárólagosan a táplálkozáskultúrára összpontosít (159–233.), ahol általában szintén felbukkan a kereskedelem szerepe fő tematikus motívumként.

A szerző kupuszinai, tehát nyugat-bácskai származású, ennek megfelelően pedig nagy hangsúlyt fektet erre a térségre (pl. a kötet első írása [9–27.] Zombor városának vásárairól és piacairól ad történeti keresztmetszetet az újkor kezdetétől egészen napjainkig, egyúttal később e város vonzáskörzetének munkamegosztásáról is jó képet kapunk [47.]). A könyvet továbbolvasva aztán kétségtelenné válik, hogy Kupuszináról (hivatalos, de a közbeszédben alig használt magyar nevén: Bácskertes) tudunk meg a legtöbbet, amelynek népi kultúrájával több cikk is foglalkozik. Érdemes kiemelni, hogy – etnográfiai értelemben – ez a település is azok közé a „szerencsés” falvak közé tartozik, amelyre hosszabb időn keresztül és rendszeres néprajzkutatói figyelem fordult (pl. a tárgyalt könyv szerzőjének édesapja, Silling István sokat tett hozzá a község ismeretéhez).

Olvasás közben felmerülhet, hogy Kupuszina esetében az egyik legizgalmasabb vonás talán az, ahogyan ez a konyhakertészeti terményekre szakosodó, sokáig inkább bezárkózó falu a múlt század hatvanas éveitől kezdve kiépíti a kereskedelmi kapcsolatait horvátországi, boszniai és szerbiai helyszínekkel, aminek, ahogyan az a fejtegetésekből kiderül, komoly társadalmi szerepe van. A szerző számos néprajzi mikrofelvételen keresztül világítja meg ezt a jelenséget, így például viszonylag részletes képünk alakul ki a zágrábi piacozások világáról, egyes piacozók ügyeskedéseiről, életkörülményeikről, valamint arról is, hogy a lakóházakon és gazdasági épületeken hogyan mutatkozott meg az egyre növekvő anyagi jólét, majd hogy hogyan épült le mindez Jugoszlávia szétesésével. Gyakorlatilag három összefüggő tanulmány (28–44., 45–57. és 58–69.) boncolgatja ezeket az összefüggéseket, amelyeknek köszönhetően az olvasóban kialakulhat egy diakrón összkép, amelyben a helyiek társadalmi, kulturális, politikai és gazdasági változásokhoz kénytelenek újra és újra alkalmazkodni. A szerémségi Maradék (70–84.) és Ruma (85–104.) kereskedelméről már rövidebben olvashatunk, ugyanakkor ezek mindenképpen tágítják a fókuszt, emelik a tanulmánygyűjtemény értékét.

Silling Léda láthatóan nyitottan és analitikusan kezeli a terep multietnikus és többnyelvű mivoltát. Feszélyezettség nélkül nyúl a szerb szakirodalomhoz, illetve jól látszik, hogy szerb adatközlőkkel is dolgozott, például a Rumáról írt bemutatás esetében. Ez a gesztus létfontosságú a multietnikus területeken zajló kutatások során, nem pusztán azért, mert a „kisebbségi” magyar etnográfusoknak létfontosságú szerepe lehet az etnográfiai és antropológiai eredmények oda-vissza való közvetítésében, hanem mert az etnikus értelemben szűk kutatói fókusz torzíthat. Silling maga is utal rá a zombori leányvásárok kapcsán írt szövegében (140–155.), hogy az esemény időpontjaira vonatkozó eltérések a magyar szakirodalomban annak köszönhetők, hogy a kutatók nem vették figyelembe a terület multietnikus mivoltát (148.). Ezenfelül igencsak hasznos az a tanulmány (159–176.), amelyikben a kupuszinai táplálkozáskultúra kölcsönhatását vizsgálja a tágabb környezetével, a titói Jugoszláviával, amelyben az oktatás, a piacozás, a házasságkötés és településen kívüli munkavállalás által fokozatosan megváltoztak a helyi ételek és táplálkozási szokások. Itt külön fogalomként használja az interregionalitást (170.), amellyel tovább finomítja a szemléletmódot. Végül a maradéki cikk kapcsán megemlíthetjük a szerémségi magyarok sűrű kapcsolatrendszerét az alapvetően szerb ajkú környezetükkel. Mindezek alapján újfent érdemes elgondolkodni, hogy mely esetekben van értelme és indokoltsága „sziget-” és „szórványmagyarságról” beszélni akár tudományos szinten, akár a közbeszédben, amikor egy-egy ilyen közösség nagyon is magától értetődő és sokféle módon kötődik a környezetéhez.

Az Újvidékről (112–105.), a Szabadkáról (113–119.) és az Óbecséről (120–128.) szóló rövidebb szövegeket gyakorlatilag egységesen kezelhetjük, hiszen mindegyikük szerkezete és témája lényegében azonos: egy történeti vázon és néhány közelebbi forráselemzésen keresztül kapunk képet ezen bácskai városok vásárairól és piacairól. Ezt követően a levéltári és szakirodalmi forrásokat felváltja a hírlapelemzés, amelynek az egyik legegységesebb tanulmány (129–139.) az eredménye. A szerző itt bácskai vásárok és piacok történetét századforduló környéki helyi újságokból igyekszik rekonstruálni a kofák, kupecek, szórakozási és étkezési lehetőségek, valamint a verekedések és emberölések témakörei közé csoportosítva olyan „ízt” kölcsönözve nekik, amely elvárható a történeti néprajzi/antropológiai munkáktól.

Az utolsó szövegek tematikai tekintetben már meglehetősen vegyes képet adnak. Kettő teljes egészében a táplálkozáskultúráról szól, így a kupuszinai mákos rétes (177–188.), valamint a dióscukor használata (189–208.) érdekes adatokkal szolgálhatnak az érdeklődők számára, különösen az utóbbi esetben kapunk sokrétű és szerteágazó adatmennyiséget. Ezenkívül a „csontrakásról”, vagyis ezáltal a népi gyógyászatról is képet kaphatunk egy bácskertesi csontkovács életének és tevékenységének leírásán (209–219.) keresztül. Végezetül a rozmaring nyugat-bácskai használatáról (220–233.) közöl adatokat a kutató.

Mivel a cikkek esetenként különböző folyóiratok és kötetek számára készültek más-más tartalmi elvárások mentén, ezért tapasztalható egyfajta következetlenség az egyes szövegek közt, így például Kupuszina telepítéstörténetéről többször is olvashatunk. Máshol akár terminológiai vitát is lehetne folytatni, így például kétséges lehet, hogy mennyire helytálló „nomádnak” nevezni (pl. 30.) az újkori szerb telepeseket. A kötet talán legnagyobb hiányossága, hogy nem szerepelnek benne térképek, amelyek segítségül szolgálhatnának ahhoz, hogy egy-egy település esetében könnyebben értelmezhessük, illetve azonosíthassuk a szövegekben szereplő számos helynevet és vásár/piachelyet, vagy például Kupuszina esetén a piacozások által kialakított kapcsolathálót a volt Jugoszlávia területén. A vizualitás szempontjából viszont gazdagon illusztrált a könyv, mindegyik tanulmány végén találhatunk illusztrációkat, amelyek többnyire tényleg képileg is életre keltik a mondanivalót.

Összességében hasznos kiadványt vehetünk a kezünkbe, amely által valóban betekintést nyerhetünk a vajdasági kereskedelem eddig még nem kellőképpen feltárt mélységeibe, és néhány más kapcsolódó témakörből is érdekes ismeretanyaggal találkozhatunk. A tanulmányok rövidséggel vegyes tartalmassága pedig arra utal, hogy Silling Léda a bemutatott anyagon túl számos adattal és témával rendelkezik még (az ELTE-BTK-n 2014-ben megvédett doktori disszertációja azonos témában íródott, és vélhetően jó kiegészítéséül szolgálhat), így a jövőben is érdemes lesz odafigyelnie munkásságára annak, akiket az említett témakörök érdekelnek. Egyúttal azt is nyugtázhatjuk – és talán ez a legfontosabb –, hogy a könyv beszédes lenyomata a vajdasági magyarokat ért összetett hatásoknak lakóhelyükön, a Balkán és Közép-Európa kontextusában.