Előadásomban a magyarországi németek, azaz „dunai svábok” zarándoklatainak kérdéseivel foglalkozom. Kutatásaink különböző aspektusainak és témaköreinek a bemutatása során több, jelenleg is folyó projektumot szeretnék röviden tárgyalni. „Kutatásaink” alatt természetesen nem csak magamat, hanem a freiburgi Kelet-európai Németek Néprajzi Kutatóintézete[1] és más egyéb akadémiai kutatóhelyek munkatársainak a tevékenységét is értem.
A tárgyalt témakör két fő részből áll. Az egyik egy speciális, a múltba visszanyúló kutatási terület, amely a magyarországi németeket érinti, valamint egy másik, inkább általános és aktuális aspektust bemutató rész.
A magyarországi németek zarándoklatai az IVDE kutatásainak egyik leghangsúlyosabb pontját képezik. A zarándoklattal és fogadalommal kapcsolatos személyes, több évtizede tartó kutatásaim az 1984-ben Münchenben megjelent Wallfahrt kennt keine Grenzen [A búcsújárás nem ismer határokat] című könyv recepciójából és 1985-ben a Barcelona melletti montserrati zarándokhely meglátogatásából indult ki. Ezt 1996-tól különböző egyetemi órák és terepkutatások követték Regensburgban, valamint azóta egész Dél-Németországban: Würzburg/Käppele, Walldürn, Vierzehnheiligen, Eichstätt, Wieskirche, Birnau am Bodensee, St. Peter auf dem Schwarzwald és Svájcban (Einsiedeln, Mariastein), továbbá Ausztria, Lengyelország (Częstochowa), Csehország (Příbram), Horvátország (Trsat) és természetesen Magyarország (Máriagyűd, Máriapócs, Máriabesnyő, Kecskemét stb.) zarándokhelyein. A kutatás aktuális állása általánosítva mindegyik felsorolt zarándokhelyre vonatkozik, amelyek közül négy kerül ma konkrétabban is bemutatásra.
1–2. Altötting és Walldürn
A háborút túlélt, elsősorban az akkori Jugoszláviában élő „svábokat” 1952-ben utasították ki az országból, majd Trieszten keresztül Bajorországba, Regensburgba vitték őket. Itt jobbára a Pidingben található ideiglenes menekülttáborba kerültek. A kitelepítettek egy része egészen az 1950-es évek közepéig a táborban maradt. A táborokban élők kultúráját és szokásait több néprajzkutató – mint például Alfred Karasek, Magdalena Rieder, Ida Knirsch és Josef Lanz – is kutatta. A „hozott kultúrára” irányuló kérdőíveket nagy mennyiségben töltették ki a táborok lakóival. Az akkori klasszikus néprajzi kánon értelmében a kérdések a népi színjátszásra, népdalokra, valamint a népmesék és mondák úgynevezett elbeszéléskultúrájára (Erzählgut) irányultak. Az adatokat először a Bajorországban található „Volkskundliche Froschungsstelle für Heimatvertriebene Bischofswiesen” gyűjtötte össze, 1985-től az egész gyűjtemény a mai IVDE gondozásába került, Freiburgba. Az állomány szisztematikus átnézése során a mondákkal foglalkozó anyagban néhány akkoriban újnak számító elbeszélés is található, főleg jugoszláviai sváb nők elbeszéléseiben a „partizán őrületről”, valamint Mária-jelenésekről.
A „partizán őrületről”, illetve a „partizán betegségről” szóló elbeszélések a jugoszláv Tito-partizánokról szóltak, akiket üldözöttjeik (a „svábokon” kívül elsősorban magyarok, horvátok, bosnyákok és crnagoraiak) meggyilkolása után, mintegy magasabb igazságosságtól származó büntetésként, lidércnyomások gyötörtek, vagy epilepsziától betegedtek, illetve őrültek meg.
Az anyag szisztematikus feldolgozása során azonban kiderül, hogy Albrecht Lehmann 2007-ig tartó kutatásaival ellentétben ezek az elbeszélések nem általánosítanak, és nem a szerbekről mint kegyetlen üldözőkről szólnak. Az elbeszélések különbséget tesznek „jó” és „ellenséges” táborvezetők, milicisták stb. között. A pindingi táborban megkérdezett „svábok” elbeszélései alapján feljegyzett történetek nem leegyszerűsítők, illetve sablonizálók, hanem narratív ellenpontként jelenítik meg az (általában) ateista partizánvezér alakját.
A Mária-jelenésekről szóló történetek (többek között Jabukában és Belgrádban) az elemihez, a megkerülhetetlenhez fordulnak vissza, és ahogy a magyar néprajzkutató Dégh Linda és a német Rolf-Wilhelm Brednich is megfogalmazták, „elbeszélő találkozás” útján tudósítanak az elképzelhetetlen szörnyűségekről.
A kollektív közlés itt a vallás elbeszéléseszközével történik meg. Ezek az elbeszélések tehát arról számolnak be, hogy az ember milyen minta alapján és hova rendszerezi (itt metafizikailag megalapozottan)…
