Dömötör Sándor magyar néprajzkutató egy olyan dokumentumra bukkant, amely egy 19. század első felében megtartott magyar színházi bemutatóról tudósít. Érdemes idézni szó szerint a szöveget:
Miskolcon 1832 november 17-én Jánosikról, a hírhedt tót rablóról mutattak be egy „Vígsággal elegy, egészen Új Eredeti Nagy Néző Játék”-ot [színjátékot] 3 felvonásban, melynek debreceni előadásáról (1836. március 17.) a Honművész című lap így ír (1836. 44. szám): „Bár a’ miskolczi színház számára vala ugyan írva egy hazafi által e’ darab, s azt a’ szerző színpadra is felcsúsztatta, kit figyelmes egybehasonlításunk után színműi irásmódjáról, mint a harist szaváról, könnyen kiismerénk. Egy kitétel illetné csak e’ vígnak nevezett üres darabot, midőn tudniillik a’ játék hőse, Jánosik elfogatott tolvajbanda kapitánynak a’ nádas faluhoz héjazatára – álköntösben elősettenkedett czinkostársa, Tajkos megmenekvésül e’ tanácsot adja: ‘Vess tüzet neki’ – Ez a közönséget is megmenté az ásítás és unalomtól, ’s reménye megcsalatásától.”
(Dömötör 1930, 107)
A romantika korában vagyunk, amikor a betyártéma nem volt szokatlan az európai irodalmakban. A nemes rabló, aki valami módon a szegény nép vágyait testesíti meg. A szlovák Jánošík[1] is közéjük tartozott, a hagyomány szerint amit elvett az uraktól, nemegyszer szétosztotta a szegények között. Ismeretes, hogy milyen fontos szerepe lett a szlovák nemzeti emlékezetben, de kultuszával találkozhatunk a lengyel górálság, sőt a szomszédos ruszinok közegében szintén. Nem tarthatjuk különösnek, hogy megjelent személye a magyar kultúrában is, nyilvánvalóan elsősorban azon a területen – a történelmi Felső-Magyarországon (a mai Szlovákia nagyjából 90%-át fedi le ennek a területnek), ahol évszázadok óta együtt és egymás mellett éltek szlovákok és magyarok, gyakran ugyanazokon a településeken.
Sajnos arról nem tudunk, mi lehetett az említett darab, s ki volt a szerzője. Szlovák vagy magyar író, eredeti mű vagy fordítás. A bírálatból arra lehet következtetni, hogy valószínűleg nem volt irodalmi remekmű. Annyi azonban kiderül az idézett tudósításból, hogy két jelentős magyar városban is színpadra került. Jánošík neve nem volt ismeretlen tehát a magyar nyelvterületen. Azt lehet mondani, a nagy történelmi régiók mindegyikének megvolt a saját betyárhagyománya. Sobri Jóska a Dunántúlon, Angyal Bandi és Vidróczki a Felföld magyar tájain, a leghíresebb magyar betyár, Rózsa Sándor (1818–1878) pedig az Alföldön. Rózsa Sándorról tudjuk, történelmi személyiségnek is számít, hiszen 1848-ban jelentkezett betyárjaival a magyar kormánynál, s fölajánlotta szolgálatait a honvédsereg számára. Valójában beteljesítette a folklór a legendát, miszerint a nép ügye mellé áll. Másik történet, amikor a szabadságharc leverése után ismét folytatta korábbi életmódját, s börtönben fejezte be életét.
Jánošík alakja jelen van a magyar néphagyományban is. A magyar kutatók közül azonban alig foglalkoztak e témával. Mindenképpen érdemes említésre az e tekintetben kivételnek tekinthető Ujváry Zoltán, aki 1960-ban föl is jegyzett egy magyar adatközlőtől történetet a szlovák betyárról. „A szlováksággal együttélő felvidéki magyar nép szintén a szívébe zárta az elnyomott nép jogaiért harcoló szlovák hőst” – írja a kor kissé ideológiai hangoltságú nyelvén (Ujváry 1961, 471). Egy hatvanéves magyar földművestől (aki korábban gazdasági cselédként, illetve pásztorként Gömör több településén is megfordult) jegyezte föl a Sajó völgyében a Hét nevű faluban a kutató a történetet. Röviden így lehet összefoglalni az elmondottakat. A magyar adatközlő Janovics néven említette a szlovák betyárt,…
