Aligha hihetjük, hogy a hagyományok, a paraszti élet és kultúra iránti érdeklődés pusztán csak a nagyváros lététől idegen nyugodtság, egyszerűség, a lassabb élettempó, zártabb életformák iránti nosztalgiával lenne indokolható. Amint az sem lehet igaz, hogy a paraszti világot bemutató-feltáró irodalom vonzereje egyedül a mi mai városi életmódunktól, racionális alaptermészetű kultúránktól eltérő, sajátos, mi több, egzotikus élményanyagban keresendő.
De nem kielégítő magyarázat önmagában az sem, hogy a vidék régies életében megőrzött közösségi értékek, gondolkodási modellek, társadalmi cselekvésrendszerek – tudatosan hegyezem a fogalmazást – katartikus hatású ismeretanyagként lényegülnek „esztétikummá” a modern ember historikus jellegű, illetve enciklopédikus igényű műveltségében.
A parasztvilágot ábrázoló 20. századi prózairodalom pusztán csak sokrétűségével is ellentmond annak, hogy ilyen kategorikus magyarázatokkal summázhassunk egy olyan művészeti jelenségkört, amely az irodalom térben és időben legnagyobb kiterjedésű izmusát alkotja. S amelyet a régebbi tudomány irodalmi népiességnek vagy népi irodalomnak, a mai folklorisztika viszont – Voigt Vilmos javaslatára – irodalmi folklorizmusnak, a 20. századi paraszti világot ábrázoló alkotásait illetően pedig irodalmi neofolklorizmusnak nevez (Horváth János 1927; Pomogáts 1981; Pomogáts 1987; Voigt 1970a; Voigt 1970b; Voigt 1972; Voigt 1979; Voigt 1987; Voigt 1990 és szócikkek).
Ismétlem, aligha kapunk megfelelő magyarázatot, ha az előbb érintett leegyszerűsítő gondolatot tesszük a magunkévá, jóllehet e képzet nemcsak irodalmi közgondolkodásunkban, de neves esztétáink, kritikusaink írásaiban is kísért.
Úgy tűnik, a népi irodalom, vagyis az irodalmi neofolklorizmus kérdéskomplexumának a megközelítésekor új kiindulást kell választanunk. És e választásunk nem nélkülözheti az ideológiai természetű megfontolást.
A paraszti kultúra mentén kétségkívül egy sajátos, drámai lehetőségekkel kecsegtető törésvonal húzódik. A hagyományokhoz való ragaszkodást még a falusi világ mélyére hatoló (nagy?) romantikus és (nagy?) realista művek (Reymont, Dickens, Turgenyev, Gogol, Tolsztoj, Balzac, Flaubert, Hugo, Zola, Manzoni, Verga, Gorkij, Jókai, Móricz, Kodolányi és igen sokan mások művei) is – a romantikus színekkel és érzelmekkel, erőteljes szimpátiával áthatott ábrázolásmód mellett és ellenére – alkalomadtán visszahúzó erőként jelenítik meg, társadalmi megítélésében pedig helyenként felbukkan nem egyértelműen pozitív jelenségként való számbavétele.
Régi és új küzdelmének e jól ismert harcmezején azonban előbukkan egy olyan fontos mozzanat is, amely kulcs lehet a parasztirodalom mélyebb megértésében a városi ember elvágyódásának valódi okát tekintve, és amely lehetetlenné tesz minden sommás elmarasztalást a paraszti világ, a hagyományos kultúra alapvonásait, szellemiségét illetően. Ez a döntő mozzanat az, amelyet mi – helyzetünkből, művelődésünk sajátos történetéből következően – már kevésbé érzékelünk, de amely az ún. fejlődő világ országaiban és különösen Afrikában még ma is kézzelfogható valóság: a társadalom különféle kitüntetett személyei (pl. művészek), csoportjai (pl. család), generációs vagy foglalkozási rétegei (a nemesi, a kézműves és a nem szabad kasztok, vagy másként az öregek, a beavatottak, az elkülönülő nők és gyermekek) által megőrzött hagyományok az emberiség egész eddigi életútját, létrehozott értékeit közvetítik valamilyen módon (Bascom 1957; Cocchiara 1965; Lindfors 1973; Soyinka 1976).
Így a kutatók és a tradicionalisták egyképpen az afrikai gondolkodás jelentős forrásainak tekintik a közmondásokat, a szólások különféle formáit. Amint éppen Chinua Achebe is megállapítja egy 1981-ben közreadott interjúban (Ogbaa 1981), a proverbium életfelfogást és stílust jelent az afrikaiak számára. Érdemes lenne elgondolkodni egyszer azon, vajon az európai népek mindennapjaiban jelenlevő szólások-közmondások mit jelentenek, mit érnek éppen ebben az értelemben számunkra ma.
De…
