hétfő, október 25, 2021

(Összefoglalás)

Az etnikai-kulturális kisebbségek csak a 19. és 20. században kerültek a nagypolitika látószögébe, hiszen a korábbi időszakban az előkelő családok területi örökösödési joga és a vallási identitás volt az, ami a politikát és a határkijelöléseket motiválta. Úgy tűnhet, hogy a két világháborút követő véres újrarendeződések, majd az Európai Unió békés egyberendeződése, kiegészítve a kisebbségi törvénykezésben, jogokban tapasztalható előrelépésekkel, az ide vonatkozó problémákat, ha meg nem is oldották, de mindenképpen tompították. Kivételt talán csak a Nyugat-Balkán és az orosz, illetve részben némely, főleg az ukrajnai magyar kisebbségek helyzete jelent. Ez a benyomás viszont részben eltakarja, hogy a 21. századot továbbra is különféle, más jellegű kisebbségi kérdések, problémák árnyékolják be. Egyrészt bizonyos régiók újjáéledési mozgalmai, amelyek, saját regionális identitásuk mentén ismét önállóságra törekszenek, másrészt a társadalmilag definiálható kisebbségek, mint például az LGBTQ-mozgalom, illetve más „hátrányos helyzetű” csoportok, amelyek egyre erősebben záró identitásokat mutatnak föl, s harmadrészt az egész Nyugat-Európában szétszórtan, egyre erőteljesebben jelen levő muszlim kisebbségek.

(Liszka József ford.)