csütörtök, október 28, 2021

Kothencz Kelemen szerk.: Migráció és hagyományformálódás. A történeti Duna–Tisza közi nemzetiségek népéletében

Bajai dolgozatok 22. Baja: Türr István Múzeum 2018, 207 p. ISBN 978-615-80206-6-4

A sokadik bajai konferencia, sokadik, többszerzős kötetét olvasva meggyőződhet az érdeklődő, hogy más tájakhoz hasonlóan, a Duna–Tisza köze népéletének feltárása is gyakorlatilag kimeríthetetlen téma az ott élő kutatók számára. A megjelent anyag írott változata a 2017. július 2021-én elhangzott előadásoknak.

A köteteket immáron sok éve Kothencz Kelemen szerkeszti, aki a konferenciák fő szervezője is egyben.

A tizenhét szerző közül hat a Bácska vajdasági, szerbiai részéről érkezett, ami egyben azt is mutatja, hogy a szervezők remekül működtetik az országhatáron átívelő tudományos kapcsolatokat.

Az első tanulmány szerzője Bárth János, aki Migráció és hagyományformálódás a népéletben címmel írt érdekes, olvasmányos tanulmányt, melyben a népi kultúra táji tagolódásának jellemzőit vizsgálta. A kérdés felvetése örök s adott: milyen oknál fogva tagolódik tájanként a népi kultúra? Hogyan alakul ki a jankaiság, majsaiság, félegyháziság, topolyaiság, csantavériség, zentaiság? Mindez egy olyan tájon, ahol a lakosság sokfelől érkezett és alkotott egy-egy települést a 18. században. A szerző véleménye szerint a magyar néprajz megkésett a válaszadással, és az sem biztos, hogy egyáltalán megválaszolható már napjainkban ez a kérdés.

A kutatástörténetre utalva említi Tálasi István véleményét, aki a Duna–Tisza közének kontinuus lakosú agrárvárosait összefüggő kulturális arculatuk alapján reliktum városoknak tekintett, de nem szorgalmazta azt a kulturális arculatkutatást, amely feltárhatta volna a 18. században újratelepült kismezővárosok népi kultúráját.

Bárth szerint az egyéni arculat vizsgálatával azért késett el tudományunk, mert annak kialakulása, megléte a 19. század második felétől a 20. század közepéig tartott, s akkor elmaradt a kommunitások jelenének vizsgálata. Talán a történeti-néprajzi kutatásokkal feltárható az egyéni kulturális arculat, ám addig is: „Az alapos kutatásig meg kellene hagynunk az »egyéni néprajzi arculat vélelmét«. Kutatás nélkül egy településre, egy faluközösségre se süssük rá az arctalanság bélyegét.”

Horváth Sándor Dalmaták, rácok és mások a Duna mentén című tanulmányában a magyarországi délszlávok népneveinek jelentéstartalmi változásait veszi számba a korabeli leírások, elemzések figyelembevételével. A hangsúlyt a horvátok csoportjaira helyezi, tekintettel a közös magyar–horvát királyságra. Megállapítja, hogy a főként kényszerű migráció a török veszély következtében alakult ki és még Mátyás király uralkodása idején megkezdődött.

Az első vizsgált népnév az illír, amely többnyire a horvátok lakta területek neve volt, ám a nemzeti megújhodás idején horvátok és szerbek egyaránt használták önmagukra népnévként. A bunyevácok a hódoltság idején költöztek a déli országrészbe.

Horváth Sándor többféle névmagyarázatot vizsgált meg, és legvalószínűbbnek azt tartja, hogy bunjenek nevezett, kőből falazott mezei hajlékról kaphatta nevét ez a katolikus horvát népcsoport.

A dalmaták Horváth szerint azok a horvátok, akik Dalmáciából vándoroltak Magyarországra.

A rác népnév eredete a szerb történelmi múltban gyökeredzik és Stefan Nemanja Raška nevű fejedelemségének nevéből származik, bár megjegyzi, hogy a magyarországi szerzők körében gyűjtőfogalomként is élt a népnév, és az országban élő délszlávokat értették alatta.

A horvátok egy másik csoportját a sokác névvel illetik, ami Horváth szerint csúfnév, a tenyérrel vetett kereszt miatt és a szerbek ragasztották a népcsoportra.

Fehér Zoltán A magyar Bátia és a rác Bacsina összeolvadása, a rácok katonás letelepedése című tanulmányában egy 18. századi térkép és egyéb levéltári források alapján mutatja be, minként telepedtek le a térségbe érkező délszlávok.

Röviden felidézi az elnéptelenedés okait, majd a lakosság futását és visszatelepedését. Mint írja, a magyarok szállásokon, a Dunához közeli területeken éltek, míg a rácok – katolikus délszlávok – Bátya belterületét, az elhagyott faluhelyet lakták be. A rác-horvátok katonai szervezettség szerint, tízesekbe tömörülve, parancsnokaikkal együtt telepedtek meg a faluban. Mára ennek nyoma sincs, mert az 1849-es faluégés után újraosztották a telkeket.

Bárth Dániel tanulmánya, Karizma és rajongás, horvát ferences mentalitás és népi vallásosság a 18. századi Bácska interetnikus és interkonfesszionális mikrovilágában címen a történeti Bács-Bodrog vármegye szabad királyi városában, Zomborban működő ferences konvent egyik horvát szerzetesének mint ördögűző, gyógyító és hitszónoknak hároméves tevékenységét tekinti át. Minderre az érseki levéltárban őrzött, mintegy ötvenoldalas, döntően latin nyelvű iratcsomó adott a szerző számára lehetőséget, meg azok a tanúvallomások és levelek, melyek az akkor Zomborban élő bunyevácoktól valók.

Nagy Janka Teodóra Az interetnikus kapcsolatok individualizálódása avagy a hagyomány-, érték- és mentalitásőrzés mintázatai a modernizálódó közösségekben című tanulmányában a migráció fogalmának szélesebb körű értelmezésváltozásait tekinti át, egyben arra keresi a választ, hogy miként alakulnak a vegyes házasságot kötöttek – bukovinai székelyek és svábok – értékrendőrzési lehetőségei az új családi-rokoni beilleszkedés során. Példái második generációs sikereket és kudarcokat vonultatnak fel.

Kürti László tanulmánya, „Se nem jászok, se nem kunok – magyarok”. Az identitás problematikája a Jászkunságban már címében is sejteti, hogy olyan népcsoportok identitáskonstrukciójával foglakozik, melyek nyelvi-kulturális identitása már régen felolvadt a köröttük élő magyarságban. Az identitáskeresés, mint azt a tanulmányíró megjegyzi, az 1990-es évektől éli reneszánszát. Másokhoz hasonlóan ez a két népcsoport is próbálja identifikálni önazonosságát, méghozzá új közösségi ünnepi alkalmak teremtésével.

Kothencz Kelemen izgalmas témát választott, ugyanis Migráció és mesterség, vándoriparosok Hercegszántón a 18–20. század fordulóján című tanulmányában messzi vidékek – Trencsén és Nyitra vármegyék – iparosainak bácskai vándorútját, letelepedését mutatja be.

A gazdasági kényszer szülte migrációs mozgás, noha kétirányúnak indult, nemritkán a vidéket járó vándoriparos bácskai letelepedésével, családalapításával, nemritkán foglalkozáscseréjével járt.

Kuti Klára tanulmányában a tatai Német Nemzetiségi Múzeum migrációt feldolgozó, bemutató kiállítási gyakorlatát elemzi, néhány németországi példát is felvillantva. Az intézményről írva megjegyzi, hogy annak küldetése a magyarországi német nemzetiségi kultúra bemutatása, amihez hozzátartozik a be- és kitelepítés eseményeinek megjelenítése is.

A Mi és a többiek című állandó kiállítás a többségi és kisebbségi társadalom közötti kölcsönösségre reflektál, illetve arra, hogyan muzealizálja a nemzeti kisebbségi létet a többségi társadalom.

Bereznai Zsuzsanna Tíz év a történelem sodrában a cselédsortól a világháborún át a népbíróságig (1937–1946) cím alatt közreadott tanulmányában egy hajósi sváb parasztcsaládból származó férfi életének sorsfordulóit dolgozza fel, amelyek Garán töltött cselédévekkel kezdődtek, majd a Waffen SS kényszersorozásával folytatódtak és a hadifogság után a népbírósági perrel, végül felmentő ítélettel végződtek.

Schön Mária esettanulmánya, A hajósi nép és egy hajósi család kálváriája a II. világháború utáni évtizedben egy faluközösség és azon belül egy család háború utáni megpróbáltatásait tárja fel. Mint írja, a kálváriák sorozata 1944 decemberében a málenkij robottal kezdődött, majd 1945 májusától 1948 nyaráig, a tömeges kitelepítésig tartott.

Örsi Julianna ismert témához nyúlt Szervezett telepítések a bácskai puszták benépesítése című tanulmányában. Foglalkozik a csoportos betelepülések szervezésével és lebonyolításával, a kitelepülők társadalmi státuszával, a családi állapotokkal, az áttelepülés és falualakítás jellemzőivel, végül az új települések társadalmi tagolódását tekinti át.

Silling István is többször, több szempontból feldolgozta már Nyugat-Bácska benépesülésének történetét. Mostani tanulmányában csak utal a 18. századi telepítésekre, majd vázolja a két világháború közötti lakossági helyzetképet. Részletesebb a magyar idők alatti népmozgásokról, illetve a titói telepítéspolitikáról közreadott leírása. A 20. század második felének migrációs folyamatairól az 1960-as évektől kezdődően ír, és kitekint a napjainkban zajló társadalmi folyamatokra is.

Papp Árpád tanulmányában, amely A vajdasági magyarok elvándorlásának sajátosságai a rendszerváltást követő időszakban a nemzetközi migrációs trendek figyelembevételével cím alatt olvasható, igen sok szempontból vizsgálja a tartományban élő magyarság léthelyzetének változásait és migrációra gyakorolt hatásukat. A vizsgálódást kiterjeszti a jugoszláv térségre, a vendégmunka szívóhatására és Vajdaság esetében a törzsökös és a második világháború után a tartományba került lakosságra. A 20. század utolsó évtizedét már a polgárháború eseményeinek kapcsán kialakult vándormozgalmak hatásaként, elsősorban a vidékről tömegesen távozó magyarság magyarországi megtelepedési gyakorlatát elemezve vizsgálja.

Szőke Anna „Szegeden így beszélek, otthon mög röndössen”. A vajdasági magyarság elvándorlásának indítékai címet viselő írásában azokat a mechanizmusokat elemzi, melyek szerinte lokális problémakomplexusként vannak jelen a kisebbségek életében. A szerző vázolja a tartományon belüli népességmozgást, majd a vendégmunka bemutatása után a kivándorlás mikéntjére tér rá.

Klamár Zoltán Magyarkanizsa közösségének házasodási szokásait vizsgálja, különös figyelmet fordítva a vegyes házasság intézményére. A szerző elsősorban arra volt kíváncsi, hogy a magyar többségű településen kialakuló gyakorlat, a házasulók eltérő nyelvi, kulturális és vallási hagyományai hogyan csiszolódnak össze, illetve milyen identitásúvá válnak, milyet választanak a házasságot kötöttek gyermekei.

Silling Léda Migrációs hatások bácskai oromzatdíszek alakulására címmel közreadott dolgozatában áttekinti a deszkaoromzatok, vakolatdíszes oromzatok és oromzatfülkék népi építészeti jellemzőit, esetleges etnikus specifikumait.

A kötetet Pastyik Lászlónak a bácskai németek doroszlói búcsújárásáról szóló tanulmánya zárja. A szerző hangsúlyozza, hogy Doroszló a térséget az addig szervesen összekapcsolódó nagytájakat szétszabdaló trianoni határok létrejötte után vált fontos búcsújáró hellyé a bácskai és bánsági németek számára. Az 1920-as évektől fokozatosan kitejesedő rétegzarándoklatok nemzetiségi alapon szerveződtek, köztük jelentősek a németek zarándokmozgalmai.