Heller Ágnes: Az önéletrajzi emlékezés filozófiája

Budapest: Múlt és Jövő Kiadó 2015, 232 p. ISBN 9786155480102

Társadalom és emlékezet, az életvilágok és individuális történelmek izgalmas értelmezési mezőibe Hel- ler Ágnes könyve, kinek Az önéletrajzi emlékezés filozófiája című munkája például a Bizalom és bizal- matlanság, A kulturális emlékezet, vagy Az emlékezés módjai és formái tanulmányokban sem mutatkozik kevesebbnek, mint egy tiszta fejjel gondolkodó és vitatkozó társadalomtudós alapos munkájának. De miként az önéletrajzi aspektusú bizalom és bizalmatlanság kérdéskörét is fölveti Heller a „Mik vagyunk, kik vagyunk, mi vagyok, ki vagyok” fejezetben, A Másik bennem tanulmányban, A személy és a személyi- ség prezentációja című írásában is, abban szükségképpeni helye lenne a nem-tárgyalt tematika indirekt jelenlétének is, például a kollektív emlékezet valaminő hiányát sem Assmann művére, sem Derrida Pla- tón-olvasatát kiváltó írás-emlékezés témakörére utaló értelmezéseire. Ám ha Heller munkáját nézzük úgy, mint Az álom filozófiája című könyve folytatásaként megalkotott opuszt, amelyből „kinövesztve” fogott hozzá az önéletrajzi emlékezést médiumnak tekintő könyvéhez, akkor világossá válik, mint jelezte, hogy témáját nem ő keresi, hanem a téma találja meg minduntalan. (7–11. p.) Művében „a leginkább ben- nünket meghatározó életfunkció, az emlékezés köré kristályosul ki a filozófia (és művészet) alapkérdései iránt” érdeklődve, s mint a könyv ismertetője is jelzi: a „Honnan jövünk, mik vagyunk, Merre megyünk? (Gauguin)” tárgyköre, „a filozófia-, a pszichológia- és az irodalomtudomány fogalomkészletét és szem- pontrendszerét ötvöző mű az”, amiben összegezhetőnek látja a választ. Így főként azt elemzi, „hogyan határozza meg az embert (’kollektívan’ és egyénien) az emlék? Mennyire ez a szinte a lélegzéshez ha- sonlítható ösztönös tevékenység az alapja mindannak, amik vagyunk, vagy lehetünk. Az ’önéletrajziság’ nem(csak) az irodalmi műfajra, hanem arra a minden emberre érvényes gyakorlatra utal, amellyel az életünk során folyamatosan bennünket és környezetünket meghatározó emlékek alapján írhatjuk meg, azaz: választjuk sorsunkat”.

Ugyanakkor, minthogy a könyv „egy esszésorozat folyamatába illesztve mutatja be Heller Ágnes előtanulmányait, amelyek során Platón, Derrida, Hegel, Kierkegaard, s persze a Biblia és Shakespeare műveinek az emlékezés fókuszából történő elemzései közben munkálta ki e könyv legfontosabb teoretikus tételeit”, az ennek megfelelő „köznapiságra” hangolt és „közérdekűségre” fókuszáló megismerési folyamat jelenik meg szavai mélyén. A kötet Bevezetésre, Elméleti részre és Eset- tanulmányokra tagolt hármassága elsőbb az Assmann-házaspár munkáira, Campbell, Farell, Hacking, Hoerl, Middleton, Katherine Nelson, Amélie Rorty, John Sutton, Mary Warnock műveire épülve beszéli el az autobiográf szemlélet episztemológiai mögöttesét, de minduntalan irodalmi példákkal, idézetekkel és érvelésekkel támasztja alá a szabad akarat és szabad választás kanti, „ex nihilo” a semmiből kialakí- tott, avagy Arisztotelész által kifejtett ok-okozati bázis véletlenszerűségének esélyét, sőt a pragmatikus emlékezet ismétlések révén vezetett cselekvés-folyamatát is ebben mutatja ki. E „hatóokok” gondola- ti, megértés-függő, eszközértékű vagy igazolhatóságát a felismerésben és megismerésben érvényesítő eljárások körül hosszú elemzési szertartást folytat le (179–228. p.), miután már elvezetett bennünket a memória sajátszerűsége, az emlékezés módjai és formái, az identitásokat meghatározó emléknyomok és narratívák kérdésköre felé, majd „a mások tekintete, azaz az objektív identitás” fejezet (15–68. p.) révén jut el a sztereotípiák, „a Másik bennem” megjelenése, a kulturális emlékezet és a személyiség-rep- rezentációk témaköréig, hogy mindezek történeti és emlékezetpolitikai vetületeit helyezze fókuszába a nemzetfogalmak ürügyén is. (85–150. p.)

Visszautalva a bevezető sorokra, melyek között Kiss Endre utal Canetti tömegfogalmára és az önszerveződés spontán emlékezetpolitikai dimenzióira, mintegy rokon képzetként idézhető fel, ahogyan a „sok, egykor a valóságban különálló tömeg egyszeri, virtuális egyesítése” révén keletkező emlékezeti eljárások („egyszerre történelmi ismétlődés és egyszeri valósággá váló virtuális egyesülés alkalmával”) az értékmentes értelmében vett mimetikus és imitatív tartalmával ismertet meg, s ezt írása végén ama tár- sadalomlélektani paradigmával való másik konfrontáció területén jelzi egyértelműen, ami Bahtyin karne- valizmus-koncepciójával van összefüggésben. Mert bár „nem Bahtyin találta fel a karnevalista tömeget. Ő csak kivételes kreativitással értelmezte és rekonstruálta”, felsorolt mozzanatai viszont „az emberiség történelmi fejlődésének produktumai” és „életvilágának újabb állomását” jelző stációi.
E kétfelé tekintő értelmezésmód itt felemásan vitatkozó oppozíció és elismerő kritika tónusát veszi magára. De kétségkívüli az a ráismerés is, amely a néprajztudomány saját helyét kereső értelmezési ho- rizont-változáson túl a filozófia, az életút-elbeszélések, az önéletrajzokban és egohistóriákban mostanság megjelenő interdiszciplináris kölcsönhatások felé vezető úton nevezi meg a kulturális emlékezet adekvát formáit egyre több diszciplína.

Érvényesnek mondható olvasói kérdés lehet persze, mit is keres az Acta Ethnologica Danubiana évkönyvében egy árnyalt filozófiai és gondolkodástörténeti esszé-műfaj két ilyen képviselője, hátterük- ben a filozófiatörténet klasszikusaival és tematikus monográfiák, konferencia-kiadványok vagy tanul- mánykötetek sokasága, s irodalmi példáik sora is. A válasz – nem csupán az „emlékezés filozófiája” értelmében, de a társadalomrajz egyénített változataiból a leghangsúlyosabb formatan képviseletében is – messze nem lehet egyszerű, még kevésbé egyfókuszú vagy egyirányú. Ám ha lehetséges emlékezet, emlékezés és kiművelés, identitáskeresés vagy kulturális reflexió komplex válaszait itt egyetlen főirány- ba terelni, talán nem lenne kockázatos úgy fogalmazni: a szubjektív identitás és mutatkozási alakzatai messze nem tudják már elkerülni a néprajztudomány, a kollektív emlékezet és nemzettudat-történelem, a Másik iránti elismerés és felismerésének fontossága keltette kérdéskörök megválaszolását. Ahogyan a kortárs akadémiai történettudomány az elbeszélő források új irányzatának kiadásával és közléstörténeti narratíváival kell szembesüljön, ahogyan a néprajztudomány mintegy évtizede immár akadémiai szintű diskurzust folytat önkörében és kitágult törzsasztalánál is a rokon tudományok képviselőivel a szaktu- domány megújulási és útválasztási kérdésköreiről, vagy ahogyan a kulturális antropológia is a pragma- tikus tudásfejlesztési és leképezési gyakorlatok alkalmazott-tudományi relációit térképezi föl mostanság (nem is folytatom a fölsorolást ökológiával, pszichológiával, kommunikációtudománnyal, médiával és másokkal…) – az arra vall, hogy sem az „objektív identitás” triviális leíró területe, sem a kultusztudo- mányi kísérletek, sem a kisebbség- vagy térségtanulmányok intézményesült szemléletmódja nem lehet már képes a seregnyi rokon tudáságazattal kialakítandó kapcsolatok nélkül továbblépni és fejlődési pa- radigmákban gondolkodni ezután. Így voltaképpen mindaz, ami az Acta látókörében a társadalmi és kulturális tudás horizontján megjelenik, immár szükségképpen kölcsönhatások, átvételek, „átlátások”, módszertani innovációk és hagyománykövető szemléletet megújító eljárások körébe kell kerüljön – ha úgy evidensebben köthető a kutatástörténetekhez, megismeréstudományhoz, emlékezetkutatáshoz, én- reprezentációkhoz, vizuális és szövegfolklórhoz, irodalmi vagy társadalmi emlékezet szemiotikai és pragmatikai elemeihez, a tudástudomány hagyományaihoz és megújulásaihoz is.

Heller Ágnes már nem legkorábbi munkáiban, de a nyolcvanas-kilencvenes évektől kitartóan fog- lalkozik a mindennapi élet és a reneszánsz típusú ember gondolkodásmódját is mélyen jellemző jó/rossz problematika, a lelkiismeret, a felelősség, tisztesség, az egzisztenciális döntések jelentőségével és a se- bezhetőség, autonómia, szenvedés- és erkölcsiség alapdilemmáival, melyeket időnként szabályok közötti világként, szimmetrikus kapcsolatformák eredőjeként, interakciók terepeként, önmeghatározást fontossá tévő momentumokként tesz elméleti kutatások tárgyává és gyakorlati példák kimeneti eredményévé vagy velejáróivá. Ebbe illeszkedik a barátság, a bizalom, az intimitás, őszinteség személyiségetikai alapvetése, mely újabb korszakára jellemző, s mindezektől a legkevésbé sem távoli maga az önéletrajzi kockáza- tokkal számoló, az újragondolást és újrakérdezést is stratégiai fontosságúnak minősítő cselekvésmód is, melybe az önéletrajzi elemekkel gazdagon illusztrált emlékezés-filozófiai kötet már logikusan kapcso- lódhat a maga önreflexív mivoltában is. Amikor az önéletrajzi emlékezés filozófiai kérdéseit Hegel, Kant, Descartes, vagy Dante, Nietzsche, Freud, Heidegger kapcsán újragondolja A reneszánsz ember megjele- nése utáni (1967) évtizedekben, akkor mindvégig (és máig hatóan egyre inkább) Az érzelmek elméletének előkészítését végzi el látatlanban is, majd a felejtés és az igazság kérdéskörével bővítve Az álom filozófi- ájában számos momentumra ismét kitér, azután meg személyiségetikai témakörökké avatja őket a bibliai tematikájú (Mózes-könyv, A zsidó Jézus, Portrévázlatok, Imhol vagyok…, Sámson) munkáiban, végül is nem tesz egyebet, mint interjúregény (Bicikliző majom) és önreflexió/önképelemzés révén (A véletlen  értéke)1 újra-meg-újra visszatér a „ki vagyok én?” alapkérdéshez, amire azután Az önéletrajzi emlékezés filozófiája ismét egy komplex válaszkísérlet (lásd ehhez önminősítő sorait is a kötet 8–11. oldalán és megannyi személyes visszautalását korábbi nézeteire, látásmódjára, tévedéseire is olykor. Korábbi kate- góriatana, mely a partikularitás és individualitás mentén osztotta föl a hit és a bizalom kérdései közötti világot, ma már a tudással való szembeállítás és az ítélőképesség mögötti tapasztalatok eredményének felfogható komplexebb képhez vezetett (lásd a Bizalom és bizalmatlanság az önéletrajzi emlékezet tük- rében esszét, 220–228. p.), valahol épp ez emléknyomok individuális, intellektuális és érzelmi kapcsolat- kötésekben taglalja az egyéniségek találkozási, érintési, megértési esélyeit is, amelyben a szabadság és az autonómia a lelki és szellemi barátság függésrendjéből a mindennapi lét fő értékévé erősödik.