hétfő, szeptember 20, 2021

Bratislava 2004, 167 és 223 p.

Szlovákia Néprajzi Társasága időszakos kiadványa elvileg az egyesület tagjait, a tagdíj fejében illeti meg: 350 példányban lát napvilágot (gyakorlatilag naprakészen!), szerény kivitelezésben, ám igényes belső tartalommal. A szerkesztők (Katarína Popelková felelős szerkesztő, valamint Juraj Zajonc és Ingrid Kostovská) általában egy-egy vezértéma köré csoportosítják az egyes kötetekbe sorolt közleményeket. Így történt ez a most szóban forgó évfolyam esetében is. Az első szám témája: Etnológia, etnológusok és az Európai Unió. Szlovákia (és a térség) uniós csatlakozása alkalmából a mai szlovák néprajz közép- és fiatal(abb) nemzedéke a változásból adódó, a néprajzra háruló új kihívásokat, feladatokat, tanulságokat veszi számba. Ami a hozzászólásokat rokonszenvessé teszi, az a gyakran (ön)kritikus hangvétel; ami miatt viszont a magyar olvasó, ha nem is rossz szájízzel, de legalábbis vitára ingerelten teheti le a kötetet, az a következő (s hadd szóljak erről aránytalanul és önző módon részletesebben, s ne az erényekről, amelyek vannak és lényegesek!): a szlovák néprajz (legalábbis annak, magát modernnek való, magát modernnek láttatni akaró ága) gyökeres (és pozitív!) szemléleti változáson esett át az utóbbi évtizedben. Ez a fordulat többek között abban is megnyilvánult, hogy legfontosabb társadalmi szervezetének nevét (hogy az etnikai kizárólagosságnak még csak a látszatát is kerüljék) a Szlovák Néprajzi Társaságról (Slovenská národopisná spoločnosť) Szlovákia Néprajzi Társaságára (Národopisná spoločnosť Slovenska) változtatták meg. Az ország népi kultúráját a korábbi munkák szlovák népi kultúrának (slovenská ľudová kultúra) mondták, miközben el-elrejtettek az egyes szintézisekben néhány dél-szlovákiai magyar, illetve német, ukrán stb. jelenséget is (olykor utalva, olykor nem azok magyar, német, ukrán stb. eredetére). Újabban az ország népi kultúrájának (talán helyesebb lenne: népi kultúráinak) megnevezése: Szlovákia népi kultúrája (ľudová kultúra Slovenska), amiben elvileg beleérthető lehetne a mai Szlovákia területén élő összes etnikum népi kultúrája, még akkor is (vagy éppen ezért!), ha azok néhány esetben lényegesen nem is különböznek a szlovák népi kultúrától. A gyakorlat azonban továbbra is úgy néz ki, hogy – kimondva, kimondatlanul – ami Szlovákia területén van, az szlovák. Jó példa erre Rastislava Stoličná mostani dolgozata (amely gyakorlatilag az általa szerkesztett legutóbbi szlovák néprajzi szintézis – Slovensko. Európske kontexty ľudovej kultúry. Bratislava 2000 – bevezetőjének felmelegített változata). Írása elején felteszi a kérdést: „mivel járulhat hozzá Szlovákia az új európai képződményhez, mivel tudja azt gazdagítani, színesíteni?”. A válasz (néprajzosról lévén szó) kézenfekvő: kulturális örökségével, amelynek jelentős részét „kétségtelenül a hagyományos népi kultúra alkotja, amelyet manapság általában a nemzeti kultúra, a szlovákok nemzeti jelképrendszere alapjaként, a nyelv mellett a nemzeti emancipáció meghatározó elemeként szemlélünk.” A váltás egyértelmű: Szlovákiával indul az eszmefuttatás, majd szinte észrevétlenül átmegy a szlovákok népi kultúrájának a taglalásába. Igaz, hogy valamivel lejjebb kijelenti, a térség népi kultúráját az „ország heterogén etnikai és vallási képe” is meghatározza, de erről az etnikai képről a továbbiakban érdemben nem szól. Viszont a különféle migrációs folyamatok terítékre kerülnek. S itt már a maga teljes testi valóságában lóg ki a lóláb! Hangsúlyozza ugyanis, hogy a kivándorlók számát illetően Írország után „Szlovákia volt a legszámottevőbb európai etnikum” („Slovensko patrilo po Írsku k najpočetnejšiemu európskemu etniku”). Most, ha szemet is hunyunk a Szlovákia-fogalom ahistorikus használata felett (ami a szlovák történetírásnak éppúgy sajátja, mint a művészettörténetnek vagy néprajznak), az elszólás mellett, hogy tudniillik Szlovákiát (egy országot) egy etnikummal azonosítja, már nem mehetünk el szó nélkül. Annál is inkább, mivel jól tudjuk, a mai Szlovákia területéről a szlovákok mellett jó pár tízezer magyar, ruszin, ukrán, német is „kitántorgott Amerikába”. Az ország, legalábbis annak déli részének etnikai képét meghatározóan befolyásolta az 1920-as évek cseh kolonizációja, valamint a második világháború utáni évek csehszlovák–magyar lakosságcseréje, a magyarok és németek deportációi stb. Ezekről sem olvashatunk a szóban forgó tanulmányban, illetve a fentebb említett szintézisben. Pedig ezek jelentősen határozták meg a térség népi kultúráját (vö. Magdaléna Paríková: Reemigrácia Slovákov z Maďarska v rokoch 1946–48. Etnokultúrne a sociálne procesy. Bratislava 2001).  Kétségtelen, hogy egy-egy népi kultúra valós etnikus specifikumait rendkívül nehéz meghatározni (jómagam rendkívül szkeptikus vagyok már létezésüket illetően is: mítoszok vannak persze, de egzakt módon adatolható jelenségek…?), viszont a néprajzi kutatás itt Közép-Európában sajnos még mindig nemzeti keretek közt zajlik. Ily módon a szlovákiai magyarok népi kultúrájáról mégiscsak a szlovákiai magyar néprajzi kutatás tud a legtöbbet, az ukránokéról pedig az ukrán és így tovább. Annyi talán joggal elvárható lenne, hogy ezeket a magyar, ukrán, német stb. eredményeket a szlovák kollégák beépítsék szintéziseikbe. Akkor talán nem hatna a Stoličná tanulmányához ragasztott Konrád György-idézet sem üres díszként: „A határok kitágulása jót tesz a helytörténetnek; minden falu európai érték a maga egyszeriségében. Az egész európai történelem mindinkább közvagyon, bárki hozzáférhet a nemzeti vagy más elfogultság kötelezettsége nélkül” (A jövőnek kell az emlékezés).
Az Etnologické rozpravy 2. számának vezérmotívuma az elmélet – módszerek – témák kérdésköréhez kapcsolódik, különös tekintettel az egyetemi hallgatók elméleti felkészítésének problematikájára. Mindkét számban található egy-egy hírblokk, illetve egy-egy kiadvány több recenzens által történő bemutatása, megvitatása (Milan Kováč – Arne B. Mann szerk.: Boh všetko vidí. Duchovný svet Rómov na Slovensku. Bratislava 2003, illetve Peter Salner – Martin Kvasnica: Chatam Sofer Memoriál. Bratislava 2002).