Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 13.

Keszeg Vilmos – Tötszegi Tekla szerk.: Tanulmányok Gazda Klára 60. születésnapjára. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság 2005, 324 p.

A tevékenységével minden elismerést kiérdemlő Kriza János Néprajzi Társaság 2005. évi évkönyvét – mint az alcím is mutatja – a 60 esztendős Gazda Klára köszöntésének szentelte. A romániai magyar néprajztudomány jelentős személyiségének tudományos – szakmai írsait rögtön a kötet elején olvashatjuk. A bibliográfia nyolc oldalon keresztül sorolja az ünnepelt által közreadott önálló és társszerzővel közösen írt köteteinek, kiállítási katalógusainak, tanulmányainak, előadásainak, cikkeinek jegyzékét. A jegyzékből kiderül, hogy Gazda Klára figyelmét elsősorban a tárgyalkotó népművészet – a viselet, a szőttesek, varrottasok, a bútorok, a faragott kapuk és az ezeket díszítő motívumok –, a lokális közösségek és a jeles napok folklórja köti le. Így a kötetben megjelentetett dolgozatok is elsősorban e témakörök egy-egy jelenségét vizsgálják. A tizenhárom dolgozat erdélyi és magyarországi területeket vizsgál, de Viga Gyula bodrogközi példán keresztül fűz megjegyzést a táj átalakításának folyamatához és a népi kultúra korszakaihoz. Pávai István és Olosz Katalin dolgozatának témáját az erdélyi folklórból választotta. Pávai István a néprajz-, a népzene- és a néptánc-kutatásban megjelenő erdélyi nagytáj fogalmát járja körül, míg Olosz Katalin egy ismeretlen magyar népballadát (Az ördögnek eladott leány) mutat be, melyet a 19. század derekán jegyzetek fel. Deáky Zita a néprajztudományban (legalább is tájainkon) sokáig szemérmesen elhallgatott témát boncolgat A női tisztaság és tisztátalanság. A menstruáció különböző aspektusai Magyarországon c. dolgozatában, pedig hasonló témában pl. Margaret Mead igen jelentős munkákat tett le az asztalra. Balázs Lajos a keresztszülőséget és komaságot, mint az átmeneti szokások alapintézményeit vizsgálja. Barabás László a sóvidéki székely harisnyáról, Gazda Andrea a tárgyak és a reprezentáció hozománylevelekben történő megjelenéséről közöl tanulmányt, Szőcsné Gazda Enikő pedig 17–18. századi hozománylevelekből ad közre viselettörténeti adatokat. Székely Melinda Élő tárgy – halott tárgy c. tanulmányában népi textíliákkal foglalkozik. S. Lackovits Emőke a bakonyi és a Balaton-felvidéki hímzett református textíliákon illetve a paraszti hímzéseken mutat ki török hatásokat. Bereczki Orbán Zselyke a Kalotaszeg és Mezőség határán fekvő, épp ezért (is) izgalmas kutatási területnek számító Györgyfalva női inghímzéseit ismerteti. A kötetben olvasható dolgozatok sorát Tötszegi Tekla munkája zárja, melyben a mérai textíliákon fellelhető kígyómotívumokat ismerteti. A fényképekkel és táblázatokkal illusztrált kötet is azt bizonyítja, hogy a néprajztudománynak nem kell tartania attól, hogy munka nélkül marad, hiszen az itt olvasható dolgozatok – annak ellenére, hogy a néprajznak csak egy szűk szegmensét vizsgálják – is kiváló példáját adják annak, hogy a lehetőségek határtalanok.

Makoldi Sándorné: Feltáruló leplek. Archaikus népi textíliák Gömörből.  Putnok: Gömöri Múzeum és Baráti Köre 2003, 170 p. /Múzeumi Könyvtár 10./
Pusko Gábor

A kötetnek már az alcíme is jelzi, hogy szerzője az archaizmusok kutatásának bűvöletében él, s e optikán keresztül tekint az őt körülvevő világra, a népi kultúrára pedig mint ezer esztendeje (de a könyvben tovább lapozva kiderül, hogy e a hagyomány időben visszafelé haladó folytonosságát még az ezredév sem állítja meg) azonos, változatlan, színtiszta és mozdulatlan örökségre. A tokaji etnográfus, festő, muzeológus, aki egyébként szemiotikával is foglalkozik, könyvét így kezdi: „Ha tehetném, a XX. századot az ethnographia, azaz a néprajz századának nyilvánítanám Magyarországon. Ugyanis miközben végérvényesen eltűnt e században az istváni államunktól ezer éve változatlan hagyományú nép, a magyarság legjavának képviselői menteni próbálták e hagyományokat, felismerve a leírás jelentőségét. (…) A következőkben közölt, tipikus, terepen gyűjtött anyagot pedig 20 éve még a hagyomány őrizte, magam is a falusi, földműves családokban találtam, a magyar népnél: aki maga készítette, használta és őrizte. Rengeteg elpusztult, de még így is az egyik leggazdagabb példatára ősi jelkészletünknek. Egy-egy nagymúltú háztartás díszlepedői ezek, az utolsó darabok, amik megérték a XXI. századot, s a beolvadásunkat az Európai Unióba.” A kötet, melyben a szerző gömöri házi szőtteseket, varrottasokat mutat be, két nagyobb szerkezeti egységre bontható. Az elsőben egyfajta történeti kitekintést és az analógiák (kirgiz, örmény, mexikói) felsorolását olvashatjuk. Sajnos, elsősorban korábban megjelent munkákból származó idézetek kritika nélküli összeollózásáról van szó. S akár elfogadhatnánk a szerző megállapításait is egy-egy kérdésben, ha azokat bővebben ki is fejtené, s megállapításaihoz nemcsak korábbi kutatók munkáit hozná véleménye igazolásául. A második részben Gömör magyarok által lakott településeiből – főleg a Balog-völgyből – származó textíliákat mutat be a szerző, melyekhez fényképeket is mellékel (e felsorolásban a kakukktojás Ipolytarnóc).
A „kissé” eklektikussá sikeredett kötetet a hivatkozott irodalom jegyzéke és török, örmény, kazak illetve keleti, oszmán, anatóliai, kaukázusi leplek, szőnyegek mellett Veszprémből, Túrkevéről, Orosházáról, Beregből, Nagybalogról, Velkenyéről és Ipolytarnócról származó szőttesek és varrottasok színes fényképei zárják.