Sacralis kisemlék-kutatás Magyarországon
Még 1977-ben megjelent munkájában is így summáz, panaszol Bálint Sándor: „A hazában található barokkos templomi és út menti keresztek változataival, rendeltetésével művészettörténeti és néprajzi kutatásunk behatóan még nem foglalkozott. Ez utóbbinak legfeljebb a temetői fejfák, sírkeresztek számbavételére volt gondja […] Rendszeres számbavételük, méltatásuk még az eljövendő folklór-, illetőleg népművészeti kutatás feladata. Egyelőre csak adalékokkal rendelkezünk” (Bálint 1977, I: 345, 349). Most tekintsünk el attól, hogy az elmúlt 60 év nem teremtett éppen kedvező légkört ilyen vizsgálatokra, észrevehetjük, hogy Bálint Sándor fején találta a szöget, rámutatva e tematika két szék közé esett, elhanyagolt, marginális helyzetére. Elhanyagolja a művészettörténet (főleg az ú.n. primitív alkotásokkal foglalkozó ága; egyébként elhanyagolja, mint a provinciális művészetnek is peremterületét), az építéstörténet, a népi építészet kutatása; vallástudományok, egyháztörténet; a tárgyi néprajz (népi építészet, falukép, „népművészet”: elhanyagolja, mint a városi, polgári kultúrával érintkező határ-jelenséget), a folklór (vallási néprajz, népi vallásosság, sacralis népélet, népszokások, hiedelmek, népi betegség fogalom – gyógyítás, folklóralkotások).
Kétségtelen, hogy az eddigi vizsgálatok a fenti szempontok valamelyikét előtérbe helyezték: Malonyai Dezső a díszítőművészet, Olasz Ferenc inkább az esztétikum, a költőiség irányából közelített, míg Réthelyi Jenő, Fekete János, Szilágyi István a történeti kialakulásra, és a pontos leírásra helyezték a hangsúlyt. Ezen emlékek funkcióját, a közösségben betöltött szerepüket, a közösség szerepét, illetve a hiedelmi hátterüket Vajkai Aurél, Varga Ferenc, Liszka József, Tüskés Gábor és Knapp Éva, valamint Lengyel Ágnes és Limbacher Gábor vizsgálták. A sok szempontú szintetizálás – Bálint Sándor intenciói értelmében – még leginkább az ő munkáikban valósult meg.
Határterület kutatása nemcsak az állandó „határsértés” veszélyével, bukás, tévedés, melléfogás lehetőségével jár, hiszen nem lehetünk kellően járatosak ennyi tudományágban. Ugyanakkor, az interdiszciplináris megközelítésnek minden örömével és kínálkozó gazdag lehetőségével is együtt jár, amiért érdemes és kell vállalni a „felfedező” út kockázatát. Ne akarjuk tehát újabb tudomány-szak számára kisajátítani, újabb tudomány-ágat létrehozni, sőt éppen ellenkezőleg: tudva és látva azt, hogy a „szakok” mesterséges konstrukcióink csupán a jobb megértés, rögzítés és rendszerezés céljával: amennyire lehet, az összefüggéseket kellene keresni, megmutatni. És mindezt ökumenikus szemlélettel, örömmel és tisztelettel fedezve fel, ismerve fel más felekezetek, vallások értékeit, szépségeit, fölfogását – mint ahogy azt Bálint Sándor is tette.
Mert köztéri sacralis emlékeink nem „tárgyak”, „objektumok”: mögöttük – és ezt kell keresni, kideríteni – közösségi, vagy egyéni szenvedés, (sors)csapások, életveszedelem, halál illetve ezekből megmenekülés, efölötti öröm, ezért való hálaadás, az állíttató(k) áhítata, hite, reménykedése áll (Székely 1995, 236–237). hitvilági-, hiedelem háttér ismerete nélkül sokszor csak a „tárgyat” (anyag, forma, színezés, készülés ideje, állíttatás helye) rögzítjük – jobb híjján.
Ezen magosra állított mérce mellett vizsgáljuk meg a kutatás mai, magyarországi állását (ezalatt elsősorban a csonka hazát értem, de a kulturális jelenségek nem ismernek mesterséges határokat). Korlátaim – az idő rövidsége – miatt ez alig lehet több „névsorolvasás”-nál, – mint Liszka József szellemesen megjegyezte, de még talán az sem törekedhet teljességre. (Az esetleges kihagyás tehát nem értékítélet, csak hely-, időszűke illetve tájékozatlanságom rovására írandó).
Végigfutva a téma hazai irodalmán, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a Bálint Sándor jelezte hiány csökkenőben van. Jellegzetes, hogy az e tárgyú munkák zöme a rendszerváltoztatás utáni években látott nyomdafestéket. (Mindegy, hogy asztalfiában lapuló kézirat került elő, vagy más is, Bálint Sándorhoz hasonlóan érezve e hiányt, nekidurálta magát). A Magyar néprajz VII. kötete Bárth János által írott fejezetében találunk rövid összefoglalást (Bárth 1990, 353–354). A magyarság néprajza Schwartz Elemér megfogalmazta igen rövid fejeztében még csak meg sem említtetik.
A változást jól jelzi, hogy 2003 szeptemberében már konferenciát is rendeztek Szombathelyen e témakörben.
A hazai munkákat tárgykörök szerint próbálom számbavenni. Az inkább elméleti jellegű alapvetések (Bartha Elek, Bálint Sándor – Barna Gábor, Sághy Marianne) mellőzésével az anyagközlő, tematikus jellegű munkákat, az azok fölvetette problémákat említeném először.
Kőlámpások
Az ú.n. „kőlámpások” csak az ország nyugati határa közelében, valamint az ahhoz csatlakozó őrvidéken, s tovább Ausztria, Szlovénia, Németország területén fordulnak elő. Nem (mindig) tisztázott funkciója (jelzés, védelem, emlékezés), helye (település széle, főtere, temető) és nem határolható el élesen a szentképes oszlopoktól (Csemegi 1941).
Keresztek
Talán legrégebbi emlékünk a Magyarcsanád határában található ú.n. Kun László, 16. századi keresztje (Trogmayer 1980/81, 91–95). Bálint Sándor említ hasonlót Szászváros (Hunyad vm.) határában (Bálint 1977, I: 344). A 17–18. századi csíki kőkeresztekről Farkas Irén írt szép tanulmányt. Réthelyi Jenő a keszthelyi, Fekete János a kiskunfélegyházi, Tüskés Gábor az Abaliget-Orfű területén található kereszteket, azok sacralis tér-szervező hatását, hagyományait, formáját, anyagát és annak változását az idők folyamán írták le részletesen.
Kápolnák
Szerteágazó kérdésköréből csak az eredetét emelném ki. Gyakran olvasható nézet, hogy a köztéri kápolnák ma ismert, látható formáit a hódoltság utáni német telepesek honosították meg nálunk. Holott az ókeresztény kápolnák (cella trichora: Óbuda, Pest; cella septichora Óbuda) után Brassó (11. sz.), Pécs (1270), Székelyudvarhely, Barcaszentpéter (13. sz.), Geréc (Baranya vm. 1330), Abafája (1336), Csíkmindszent (1494), Botfalu, Tatrang, Gyalu, Lábod (1554, Baranya vm.) középkori kápolnáiról is tudunk.
Szentháromság szobrok
Bár kultusza a középkorig visszanyúlik (Lantosné 1977; Lantosné 2002), a hazai emlékek az 1600-as évek közepétől kezdve jelennek meg az ország nyugati szélén, kelet felé haladva formája (^ átmetszetű oszlop helyett ? és ¦ átmetszetűek is), ikonográfiája (mellékalakok!), elhelyezése (nem mindig és csak városok főterén), állíttatója megváltozik: a kegyúri alapítások után közösségi , majd egyéni-családi alapítások figyelhetők meg (Askercz 1973, 158–163; Limbacher 2003; Lantosné 2003). Az emlékművek tér- és kultusz-szervező szerepén (szabadtéri mise, litánia; búcsúsok stációja, búcsúztató illetve fogadó-helye, úrnapi sátor helye) ezen emlékkel, illetve a Szentháromság tiszteletével összefüggő ú.n. „látomásos”, hallomásos („súgás”) élményekre is kitér Limbacher Gábor.
Képoszlopok
A szakirodalom ezeket is gyakran német telepesek meghonosította hagyománynak tartja (Lantosné 2002, 157; Perger 1993), holott színmagyar területen is már korán voltak ilyen jellegű létesítmények: 1645 Nagyszőlős: Kű kepe, 1694 táján: Fitod-Szentlélek (Csík), Vereskép; 1699 Jászberény: Kőkép u. mai utcanév is őrzi emlékét
Az ú.n. Szomorú Krisztus emlékek is csak a Mátraverebély–Jászjákóhalma–Kiskunfélegyháza vonaltól nyugatra, főleg Felvidéken és Dunántúl ismertek eddig.
Mária emlékek
A Mária-emlékek közül a ritkábbakat, különlegesebbeket emelném ki. A magyar koronával ábrázolt köztéri Mária szobor (Magyarország királynője, Patrona Hungariae) a nyugati országfélben gyakori (Kolta, Hosszúpereszteg, Monyorókerék, Mersevát stb.), kelet felé egyre ritkább; az Immaculata ábrázolások eloszlása sokkal egyenletesebb. Az ú.n. kiskun Madonnák (házak homlokzati fülkéjében elhelyezett kisméretű szobrok) viszonylag kis terület jellegzetes alkotásai. Önálló Piétà ábrázolás a nyugati határszél kivételével – Lajtaszentgyörgy, Fertőszentmiklós, Sopronbánfalva, Páli, Nagylózs, Szarvkő, Balf, Hédervár (Székely 2002); Hegyfalu, Zalagyömörő (Olasz 1978) – ritka (Szelevény), keresztek lábazati fülke-csoportjaként gyakoribb. Ennek érdekes változata, amikor a kereszten nincs corpus, csak az átvetett halotti lepel s a lábazaton található nagyobbméretű Piétà (pl. Kéthely, Somogy vm.). Különleges formája a szabadtéri öltöztetős Mária szobor, ennek szandai példáját Limbacher Gábor dolgozta fel mintaszerűen több tanulmányában (tárgyi emlékek, szociologiai összefüggések, hiedelmi háttér, látomás-élmények).
Egyes szentek köztéri emlékei
Az Orbán-ábrázolások ikonográfiája változó: hol pápai tiarával, hol püspöki ornátusban jelenik meg (I. Orbán pápa † 230; Orbán, langresi püspök †450 körül), s ez valószínűleg tovább contaminálódik az orthodoxiában tisztelt Orbán szentek alakjával is (Grynaeus 2002, 34–35). Bár 1370-ben már tudunk Orbán szőlőről Nagyváradon, kétségtelennek látszik, hogy középkor végi (Bártfa, Szászbogács) és a 17. századtól föllendülő kultusza: szobrok, keresztek, kápolnák (Kassa, Kutnár, stb.) egy része a betelepült német polgárság-parasztság szőlőkultúrájához köthető (Lukács 1988). Más része viszont nem: Liszka József (bővíthető!) összeállításában és térképén közölt (Liszka 2000, 129, 136) helységek közül 33 nagyrészt, vagy teljesen magyar település. (A 20. század eleji német migráció nem ezekbe a községekbe történt!)2 Különös – és egyelőre nehezen föloldható – ellentmondás van a (védő)szent és a néphagyomány kifejezetten gonosz Orbán alakja között.
Szent Vendel „merinói birkaháton” érkezett hazánkba a 18. század közepén. Elterjedését Gulyás Éva (Gulyás 1986) térképe rögzítette először, ez azonban kiegészítendő: Liszka József 70 + 3 (Liszka 2000, 81 skk), valamint Lantosné Imre Mária adataival (Baranya 11, Tolna 21 szobor), magam Külső-Somogyban 11 emlékét találtam, feltűnően egyenetlen eloszlásban. Jól megfigyelhető a barokk-empire polgári öltözékű, nyugat-európai juhászfölszerelésű Szent Vendel fokozatos „megmagyarosodása” (öltözék, juhászkampó, kabaktök, tarisznya; a mellette ábrázolt juh mindig merinói!)
Nepomuki Szent János esetében ugyanez érvényes: Tüskés Gábor és Knapp Éva „kvantitatív elemzési kisérlet”-ükben 300 adatot sorolnak föl, ebből 177 datálható; de Liszka József a mai Délnyugat-Szlovákia területéről még 99-et mutat be térképén; Silling István a Délvidéken további 17-et említ, ezek egyesítése utáni adattárból már sokkal biztosabb következtetések vonhatók le.
Megfontolandó és megvizsgálandó az a nézet is, hogy e két Habsburg „birodalmi szent” (és a harmadikként hozzájuk csatlakozó Szent Flórián – Felső Ausztria védőszentje!) tiszteletének felülről irányított és támogatott bevezetése miért és mennyiben volt az elnémetesítés programjának eszköze. Feltűnő ugyanis, hogy magyar szenteknek (Szent István3, Szent László, Szent Imre; a magyar női szentekről nem is beszélve!) alig van/maradt köztéri emléke (templomi ábrázolásuk gyakoribb!) – élesebben fogalmazva: „még a szentjeinket is igyekeztek elvenni tőlünk”. Megerősíthet bennünket ebben az, ha Szent Vendel és Nepomuki Szent János kelet felé egyre gyérülő emlékeit összevetjük a Szent Lászlóhoz kapcsolt szentkutak és belső keletkezésű, spontán, nem, felülről sugalmazott legendák/mondák előbbiekétől egészen eltérő elterjedési térképével (Magyar 1998, 94, 262) És: ennek ellenére ezek a mondák átmentek a Kárpát-medencei kisebbségek szájhagyományába is!
A magyar szentekhez hasonlóan, érdekes módon igen csekély a népszerű franciskánus szentek: Szent Ferenc, Páduai Szent Antal köztéri szobrainak száma. Itt is – az előbbiekhez hasonlóan – templomon belüli szobraik száma igen magas!
Egyelőre magyarázatot kíván egyes szentek (szobrai) kicsinyítő képzős alakja (Orbánka, Jánoska, Antalka stb.). Ez lehet „bizalmas viszony”, közvetlenség kifejezője, de egyéb is.
Kálváriák
Igen széles skálájuk miatt lehetetlen bármiféle határvonalat húzni (épített, igen gazdag kálváriák, pl. Selmecbánya, Kőszeg › faluszéli, temetői három egyszerű kereszt). Középkori kálváriákra utaló adatok vannak: Pécs 1270 ?, Bakonybél, Badacsony (Márkusné 1999, 245–246), de ezek a kálváriák nem maradtak meg, a ma láthatók a 17. század közepétől keletkeztek: legnagyobb részük Nyugat-Dunántúl található (Szilágyi 1980; Szilágyi 2000; Szilágyi 2001; Lantosné 1996): Nagyszombat, Sopronbánfalva, Páli, Kismarton, Pozsony–Máriavölgy, Besztercebánya, Pápa, Veszprém–Fiume, Léva, Vác, Pest–Epreskert; a 19. században nagyobb számban a német telepesfalukban). Helyzetükről (településhez közeli természetes vagy mesterséges emelkedőn), tájolásukról (többnyire a település felé tekint) kevés adatunk van. A kálvária stációk útvonala szándékosan nehezített: Krisztus keresztútjának szenvedését idézi. (Szélsőséges példája a csíksomlyai ú.n. Jézus hágója)
Viharharangok
Ezidáig csak szűk területről: Szeged kisugárzásában ismertek a – főként szőlőhegyekben fölállított – ú.n. viharharangok (Domaszék, Zákányszék, Röszke, Sándorfalva és még a beékelődő Kiskundorozsma területén is). A harangok mellett rendszerint feszület is áll(t), a kisméretű harangokkal kötött rituálé mellett csak vihar ellen volt szabad harangozni.
Harangtornyok
A fatornyokról két igen jó tanúlmánnyal rendelkezünk: Balogh Ilonáé még 1935-ben jelent meg, Kovács Józsefé 1999-ben, A kálváriákhoz hasonlóan itt is fölmerül a kérdés: hol húzzuk meg a határt? Harangtornyok esetében talán könnyebb a válasz, mert köztudott, hogy a leggyönyörűbb nyírségi, erdélyi, felvidéki haranglábakat „egyszerű”, „falusi” ácsmesterek remekelték. Az említett monográfiákba viszont az egyszerűbb fatornyok nem kerültek bele (pl. Meszes, Pálháza, Ógyalla stb.), pedig kézenfekvőnek látszik, hogy ezen egyszerűbb alkotások esetében jobban érvényesülhetett a helyi, népi ízlés és hagyomány. Szerkezeti és stiláris szempontból nem választhatók el élesen templomok fa tornyaitól sem. Alapos adatgyűjtés birtokában megvizsgálandó a szoknyás és a négy fiatornyos építmények elterjedési területe, hogy ebből is le tudjuk vonni a helyes következtetéseket (székelyek? – husziták?)
Számos helyen találhatók kőtornyok is, ezek kultikus (misézőhely, harangozó hely), jeladó-, valamint a közösségi éltben betöltött szerepe még megvilágításra vár. (Valószínűleg igen nagy területi különbségekre számíthatunk: pl. somogyi puszták, falurészek, templom nélküli faluk harangtornyai esetében).
Temetők
A temetők sacralis kisemlékei többfélék:
1. temetői keresztek: ezek az útmentiektől nem, vagy alig különböznek, csupán kultikus szerepük más (díszítés időpontja; világolás a másutt vagy ismeretlen helyen nyugvók emlékére)
2. ravatalozó épületek
3. sírjelek.
Itt a katolikus és protestáns (főként református) emlékek lényegesen különböznek. A sírkeresztek sokkal kisebb variációs és díszítési lehetőséget kínálnak (forma, színezés, magasság), mint a fejfák, utóbbiak feliratai számára is nagyobb hely jut. Nem eléggé kutatottak a fejfák feliratai (nem egyszer egyes szám első személyben szóló szöveg!), formájának, ún. díszítésének szemiotikája5, a fejfák tájolása és az ú.n. lábfák kérdése, valamint a (nem egészen szorosan ide tartozó) sírásás, a sírgödör formája (ún. padmalyos sírok és ezek változatai!).
Szentforrások, szentkutak
Írott emlékek a 12. századtól, a hagyomány azonban már Szent István és Szent László alakjával, életével (később más jelentős személyiségekkel is) összekapcsolja e gyógy-, és zarándokhelyeket. Az itteni sacralis kisemlékek (forrásfoglalás, kápolna, kereszt, szobrok) mellett tehát igen fontos az ezekhez és növényzetükhöz kapcsolódó szokások, hiedelmek (keletkezés és olykor elmúlás, gyógyulások (föltűnő gyakorisággal szem-, bőr és izületi betegségek!) mondái, „látomásos” élmények rögzítése, vizsgálata.
Irodalom
Askercz Éva
1973 Barokk pestisemlékek a Sopron környéki falvakban. Arrabona 15, 149–168. p.
1993 Barokk út menti szobrok Északnyugat-Magyarországon. In A Kisalföld népi építészete. Szerk. Cseri Miklós – Perger Gyula. Szentendre – Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Xantus János Múzeum, 385–394. p.
Balassa Iván
1989 A magyar falvak temetői. Budapest: Corvina.
Bálint Sándor
1943 Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből. Kassa: Veritas.
1973 Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Budapest: Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója.
1977 Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából I–II. Budapest: Szent István Társulat.
Bálint Sándor – Barna Gábor
1994 Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest: Szent István Társulat.
Balogh Ilona
1935 Magyar fatornyok [II.] Budapest /Néprajzi füzetek 1./
Barna Gábor
1993 A kiskunsági Mária-szobrok eredetéről. Néprajzi Értesítő 75, 207–214. p.
2003 Egy szent raktár. Tárgyak szimbólumok, kommunikáció. Szeged: Néprajzi Tanszék /Devotio Hungarorum 10./
Bartha Elek
1990 A szakrális célú határbeli építmények funkcionális kérdései – keresztek – szobrok – kápolnák. Ház és Ember 6, 219–226. p.
2001 Útmenti keresztek a görög katolikusok hagyományos hitéletében. In „Nyisd meg, Uram, szent ajtódat…” Köszöntő kötet Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapjára. Szerk. Barna Gábor. Budapest: Szent István Társulat, 186–195. p.
Bárth János
1990 Népi vallásosság. In Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Főszerk. Dömötör Tekla. Budapest: Akadémiai Kiadó, 329–424. p.
1996 „Urusos kút” és Szent László hagyomány Oroszhegyen. Ethnographia 107, 73–83. p.
2000 A vígasztaló Napbaöltözött Asszony. Csodás gyógyulások egyházi vizsgálata Csíksomlyón 1784-ben. Szeged.
Bosnyák Sándor
2001 Magyar Biblia. Budapest.
Csemegi József
1941 Középkori kőlámpások Sopron területén Soproni Szemle 5, 185–195. p.
Cseri Miklós szerk.
1995 Nyugat-Dunántúl népi építészete. Szentendre–Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Savaria Múzeum.
Cseri Miklós – Perger Gyula szerk.
1993 A Kisalföld népi építészete. Szentendre–Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Xantus János Múzeum.
Dávid Áron
2003 Szent Kereszt tiszteletére… Jászszentandrás.
Dávid László
1981 A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest: Kriterion.
Farkas Irén
2001 Tizennyolcadik századi csíki faragott kőkeresztek. In Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5: 1. Szerk. S. Lackovits Emőke – Mészáros Veronika. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 67–86. p.
Fekete János
1984 Kiskunfélegyházi útmenti keresztek. Ethnographia 95, 80–106. p.
Fügedi Márta – Viga Gyula
1994 A bodrogszentesi sírkövek és díszítményeik. Ethnographia 105, 129–144. p.
Gilyén Nándor – Mendele Ferenc – Tóth János
1975 A Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest.
Gömöri Ilona, Gy.
2000 Út menti keresztek, kegyszobrok, falifülkék Hevesen és határában. Agria 36, 347–384. p.
Gromon Andrásné – Manhertz Mária
2003 Kápolnák könyve. Pilisvörösvár.
Grynaeus Tamás
2002 Fára aggatott rongyok. In Test, lélek, természet. Szerk. Barna Gábor – Kótyuk Erzsébet. Budapest – Szeged /Szegedi vallási néprajzi könyvtár 9./
2002 Szent Antal tüze. Budapest.
2006 Somogyi képek. In Lélek és élet. Ünnepi kötet S. Lackovits Emőke tiszteletére. Szerk. Selmeczi Kovács Attila. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatság, 108–110. p.
2006 Két szentkút [előkészületben]
Grynaeus Tamás – Szabó Erzsébet
1973 Sacralis népművészeti értékek a Dunakanyarban. Dunakanyar Tájékoztató 10, 81–85. p.
1975 Sírjelek a Dunakanyar temetőiben. Dunakanyar Tájékoztató 11, 19–40. p.
Gulyás Éva
1981 Die Verehrung des heiligen Wendelin in Ungarn. Jahrbuch für Volkskunde 4, 197–206. p.
1986 Egy őszi pásztorünnep és európai párhuzamai. Adatok a Vendel-kultusz magyarországi kutatásához. Szolnok: Damjanich Múzeum.
1994 Út menti keresztek, szobrok a Jászságban. In Jászsági Évkönyv, 110–121. p.
Harangozó Imre
1998 Egy székely szentember, az oroszhegyi Bálint I. László. Honismeret 1. szám, 56–60. p.
Hévvízi Sándor
2006 Battonya helynevei. Szántó Kovács Múzeum Évkönyve 8, 343–358. p.
Horváth Sándor
1995 Keresztek, kőképek, kápolnák Vas vármegyében. In A Nyugat-Dunántúl népi építészete. Szerk. Cseri Miklós. Szentendre – Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Savaria Múzeum, 381–414. p.
Jordánszky Elek
1836 Magyar Országban ’s az ahoz tartozó Részekben lévő bóldogságos Szűz Mária kegyelem’ Képeinek rövid leirása. Posonban.
Józsa László
1999 Megszentelt kövek. Kápolnák, szobrok, keresztek és temetők Kunszentmártonban. Szeged: Néprajzi Tanszék /Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 4./
Juhász Antal id.
1978 Sándorfalva története és népélete. Sándorfalva.
Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán
2006 A vendvidéki útmenti keresztek „kálváriája” [előkészületben]
Kovács Ákos szerk.
1990 Haláljelek. Budapest.
Kovács József
1999 Fa haranglábak, harangtornyok. Budapest.
Kunt Ernő
1983 Temetők népművészete. Budapest: Corvina.
Kútvölgyi Mihály – Nagy András
1982 Magos a rutafa. Budapest: Helikon Kiadó.
Kürti László – Hajdrik Sándor
2001 Lajosmizsei keresztek és szakrális szobrok. Cumania 17, 271–302. p.
Lackovits Emőke, S.
2002 „Ó, áldandó Szentháromság”… A szentháromság tisztelete és ábrázolásai a bakonyi és a Balaton-felvidéki vallásos népéletben. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 22, 159–177. p.
2004 Szentkutak a Bakonyban és a Balaton-felvidéken. Előadás „A néprajz szegedi műhelye” c. konferencián, Szeged, október 8.
Lantosné, Imre Mária
1996 Szakrális táj és kultusz a pécsi egyházmegyében. II. Kálváriák és a passió emlékei. Janus Pannonius Múzem Évkönyve 40, 139–158. p.
2003 Szentháromság ábrázolások ikonográfiája a Dél-Dunántúlon. In „Óh, boldogságos Háromság”. Tanulmányok a Szentháromság tiszteletéről. Szerk. Barna Gábor. h. n.: Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, 139–156. p.
1997 Kőfaragó műhelyek és a kőfaragás emlékei a Dél-Dunántúlon. Ethnographia 108, 29–58. p.
1998 Szakrális táj és kultusz a pécsi egyházmegyében. III. Kápolnák. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 41–42, 115–147. p.
2002 Szakrális táj és kultusz a pécsi egyházmegyében. IV. Szentháromság emlékek és útmenti szobrok. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 44–45, 151–163. p.
Legeza László
2003 Burgenland. Várvidék és az őrség. Budapest.
Lengyel Ágnes – Limbacher Gábor
1997 Népi vallásosság a Palócföldön Balassagyarmat.
Limbacher Gábor
1989 Búcsújáróhely a Szentpéterhegyen. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 15, 367–383. p.
1991 Máriácska Káponkája. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 17, 245–283. p.
1994 Palócföldi kis-kápolna tárgyai tükrében. Ház és Ember 9, 135–160. p.
2001 Kápolnák és kápolnagondozók Nógrádban. In Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5: 1. Szerk. S. Lackovits Emőke – Mészáros Veronika. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 403–417. p.
2003 A Szentháromság kultusza Nógrádban különös tekintettel a szabadtéri ábrázolásokra. In „Óh, boldogságos Háromság”. Tanulmányok a Szentháromság tiszteletéről. Szerk. Barna Gábor. Budapest: Paulus Hungarus – Kairos Kiadó, 101–138. p. /Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 12./
Lukács László
1988 Szent Orbán kultuszának emlékei a székesfehérvári egyházmegyében. In A székesfehérvári egyházmegye ünnepi névtára. Szerk. Sulyok János Ignác. 99–113. p.
Lükő Gábor
1983 Kiskunság régi képfaragó és képmetsző művészete Kecskemét.
Magyar Zoltán
1996 A széphavasi Sz. László kápolna és búcsújáróhely. Néprajzi Látóhatár 5, 99–105. p.
1998 Szent László a magyar néphagyományban. Budapest: Osiris.
Major Anna Edit – Mód László
2005 Megszentelt határ. Szentesi és Szentes környéki útmenti keresztek. Szentes.
Malonyai Dezső
1907–1922 A magyar nép művészete I–V. Budapest.
Márkusné Vörös Hajnalka
1997 Kálváriák a Bakonyban és a Balaton-felvidéken. In A Balaton-felvidék népi építészete. Szerk. Cseri Miklós – S. Lackovits Emőke. Szentendre – Veszprém: Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Laczkó Dezső Múzeum, 245–276. p.
Mód László – Simon András
2003 A szőlővédőszentek tisztelete. Rubicon 14, 32–36. p.
Novák László
1978 A Duna-Tisza köze temetőinek néprajza. Cumania 5, 219–305. p.
Olasz Ferenc
1975 Fejfák. Budapest: Európa Könyvkiadó.
1978 Mindörökké. Budapest.
1989 Dícsértessék. Budapest: Optimum Kiadó.
Orbán Balázs
1868 A Székelyföld leírása. Pest.
Patai Pál
1977 Régi harangok. Budapest.
Perger Gyula
1993 Képoszlopok a Kisalföldön. In A Kisalföld népi építészete. Szerk. Cseri Miklós – Perger Gyula. Szentende – Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Xantus János Múzeum, 357–384. p.
Péter Attila
1994 Keresztek Székelyudvarhelyen. Székelyudvarhely.
Réthelyi Jenő
1984 Útszéli keresztek Keszthely környékén. Ethnographia 95, 53–79. p.
Sághy Marianne
2005 Isten barátai. Budapest.
Sáros László – Váli Dezső
1993 Tanú ez a kőhalom h.n.
Schopper Tibor
1982 őrség. Budapest.
Schwartz Elemér
1943 Vallási néprajz. In A magyarság néprajza III. Budapest, 424–426. p.
Sümegi György
1980 A kiskunsági Madonnák. In A Kiskunság népművészete. Szeged, 37–42. p.
Szakács Béla Zsolt
2002 A Fájdalmas Szentháromság (Notgottes) ábrázolásai a középkori Magyarországon. Ars Hungarica 30, 5–24. p.
2003 Szentháromság-ábrázolások a középkori Magyarországon – kutatási helyzetkép. In „Oh, boldogságos Háromság” Tanulmányok a Szentháromság tiszteletéről. Szerk. Barna Gábor. Budapest: Paulus Hungarus – Kairos Kiadó, 13–36. p. /Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 12./
Székely László
1995 Csíki áhítat. A csíki székelyek vallási néprajza. Budapest: Szent István Társulat.
2002 Hédervár barokk-kori szakrális emlékei Arrabona 40, 119–180. p.
Szilágyi István
1980 Kálváriák. Budapest: Corvina.
1995 Vörös keresztek Vas megyében. In Nyugat-Dunántúl népi építészete. Szerk. Cseri Miklós. Szentendre – Szombathely, 415–422. p.
2000 A pozsonyi kálvária topográfiája. Néprajzi Látóhatár 9, 275–283. p.
2001 A kálváriakutatás helyzete Magyarországon. In Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5. Szerk. S. Lackovits Emőke – Mészáros Veronika. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 53–58. p.
Tám László
én. [2000 ?] Keresztek, szentek, kálváriák, temetők. H.n.
Tóth Antal
2004 Szakrális emlékek a röszkei tanyavilágban. Szegedi Műhely 44, 187–204. p.
Trogmayer Ottó
1980 A magyarcsanádi kőkereszt. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1980–1981/1 (1984), 91–95. p.
Tüskés Gábor
1977 Keresztek, feszületek, kálváriák. Ethnographia 88, 195–197. p.
1979a Steinerne Weg- und Friedhofkruzifixe in Ungarn. Österreichische Zeitschrift für Volkskunde 33, 267–281. p.
1979b Középkori kőlámpás. Múzsák. Múzeumi Magazin 4.sz., 20–21. p.
1980 Útmenti és temetői kőfeszületek Abaliget-Orfű környékén. Ethnographia 91, 98–113. p.
1981 Religiöse Volkskunde in Ungarn. Literaturbericht und Problemaufriß. Jahrbuch für Volkskunde 4, 207–224. p.
1984 A barokk kori szenttisztelet rétegei. In Történeti antropológia. Szerk.: Hofer Tamás. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport, 138–151. p.
1986 A népi vallásosság kutatása Magyarországon. Tudománytörténeti áttekintés. In „Mert ezt Isten hagyta…” Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Szerk.: Tüskés Gábor. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 18–62. p.
1993 Búcsújárás a barokk kori Magyarországon a mirákulumirodalom tükrében. Budapest: Akadémiai Könyvkiadó.
Tüskés Gábor – Knapp Éva
1988 Nepomuki Szent János tisztelete a szabadtéri emlékek tükrében. Kvantitatív elemzési kísérlet. Ethnographia 99, 330–356. p.
Vajkai Aurél
1939 Adatok a népi orvosláshoz a Bakony-Balaton vidékén Ethnographia 50, 65–69. p.
1942 Népi orvoslás a dunántúli búcsújáróhelyeken. Magyarságtudomány 1, 116–139. p.
Varga Ferenc
1985 Domaszéki viharharangok és körösztök. Szegedi Műhely 24, 67–86. p.
Wirth Péter
1985 Itt van elrejtve. Tokaj-hegyaljai zsidó temetők. Budapest.