A háború jelei

A há­bo­rú je­lei ki­fe­je­zés alatt a há­bo­rú­ban el­huny­tak sír­je­le­it, a ka­to­na­sí­ro­kat, a há­bo­rús em­lék­mű­ve­ket, em­lék­táb­lá­kat stb. ér­tem, te­hát min­den olyan ob­jek­tu­mot, je­let, amely va­la­mi­lyen mó­don a két vi­lág­égés­hez kö­tő­dik. Ta­nul­má­nyom­ban a Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar­lak­ta vi­dé­ke­in ta­lál­ha­tó ilyen jel­le­gű em­lé­ke­ket mu­ta­tom be. Mi­vel a két vi­lág­há­bo­rút, s az ezek­hez kö­tő­dő ese­mé­nye­ket (pl. ma­gyar–szlo­vák la­kos­ság­cse­re) a he­lyi ma­gyar és szlo­vák la­kos­ság, va­la­mint a „hi­va­ta­los” tör­té­net­írás nem egy­for­mán íté­li meg, be­ve­ze­tés­ként szük­ség van egy rö­vid tör­té­ne­ti váz­lat­ra.
A ku­ta­tá­si te­rü­le­tet az a Po­zsony­tól Szlo­vá­kia leg­ke­le­tibb ré­szé­ig hol vé­ko­nyo­dó, hol pe­dig szé­le­se­dő, el­ső­sor­ban ma­gya­rok ál­tal la­kott sáv ké­pe­zi, amely az el­ső vi­lág­há­bo­rú előtt (és alat­t) az ak­ko­ri Ma­gyar­or­szág ré­sze volt. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén a mai Dél-Szlo­vá­ki­á­ból szár­ma­zó ka­to­nák a Ma­gyar Hon­véd­ség kö­te­lé­ké­ben har­col­tak, azon­ban a ku­ta­tott te­rü­le­ten a há­bo­rú so­rán csa­ták nem zaj­lot­tak. A tri­a­no­ni bé­ke­kö­tés ha­tá­ro­za­ta­i­nak ér­tel­mé­ben, ez a te­rü­let 1920-ban az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­hoz ke­rült. A cse­hek és a szlo­vá­kok te­hát egy önál­ló ál­lam lét­re­jöt­tét kö­szön­he­tik a bé­ke­szer­ző­dés­nek, míg a ku­ta­tott te­rü­le­ten élő ma­gya­rok egyik nap­ról a má­sik­ra egy ide­gen or­szág­ba ke­rül­tek anél­kül, hogy la­kó­he­lyet vál­toz­tat­tak vol­na. A hi­va­ta­los ál­lam­po­li­ti­ka és a szlo­vák la­kos­ság ezt a dön­tést te­hát elég­té­tel­ként él­te meg az egy­ko­ri Ma­gyar­or­szá­gon őket ért, vélt vagy va­lós nem­ze­ti sé­rel­me­kért, míg a ma­gya­rok szá­má­ra a tri­a­no­ni dön­tés ma­gá­val a ka­taszt­ró­fá­val volt egyen­lő.
Az el­ső bé­csi dön­tés kö­vet­kez­té­ben 1938-ban ezt a te­rü­le­tet vis­­sza­csa­tol­ták Ma­gyar­or­szág­hoz (te­hát az in­nen szár­ma­zó ka­to­nák is­mét a Ma­gyar Hon­véd­ség kö­te­lé­ké­be ke­rül­tek) míg a mai Szlo­vá­kia töb­bi ré­sze a Tiso-féle fa­sisz­ta Szlo­vák Ál­la­mot ké­pez­te. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­zé­se után nagy­já­ból az 1920-ban meg­hú­zott szlo­vák-ma­gyar ha­tár lett (Cseh)Szlovákia új dé­li ál­lam­ha­tá­ra, így több mint 600 000 ma­gyar is­mét egy ide­gen ál­lam pol­gá­rá­vá vált, s a Kas­sai Kor­mány­prog­ram ér­tel­mé­ben a Szlo­vá­kia te­rü­le­tén élő va­la­men­­nyi ma­gyart a né­me­tek­kel egye­tem­ben, kollek­tíve há­bo­rús bű­nös­nek nyil­vá­ní­tot­ták. A szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re ér­tel­mé­ben Szlo­vá­ki­á­ból több mint 80 ezer ma­gyart te­le­pí­tet­tek át, il­let­ve me­ne­kült el Ma­gyar­or­szág­ra, egy ré­szü­ket pe­dig Cseh­or­szág­ba de­por­tál­ták. A szlo­vá­ki­ai né­me­tek ha­son­ló sors­ra ju­tot­tak (a ko­ráb­bi kb. 150 ez­res né­met­ség­ből má­ra alig 10 ezer­nyi ma­radt), így az or­szág nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­té­te­le je­len­tős mér­ték­ben meg­vál­to­zott.
Az aláb­bi­ak­ban ed­di­gi ku­ta­tá­si ered­mé­nye­im alap­ján azt pró­bá­lom fel­vá­zol­ni, hogy Dél-Szlo­vá­kia ma­gya­rok lak­ta te­rü­le­te­in mi­lyen „je­lek” em­lé­kez­tet­nek ben­nün­ket a két vi­lág­há­bo­rú ese­mé­nye­i­re. Be­mu­ta­tom a vi­lág­há­bo­rúk­hoz szo­ro­san kap­cso­ló­dó tör­té­nel­mi ese­mé­nyek em­lé­ké­re ál­lí­tott ob­jek­tu­mo­kat is, te­hát ki­té­rek az el­ső vi­lág­há­bo­rú utá­ni Ta­nács­köz­tár­sa­ság, a ro­ma és zsi­dó ho­lo­ca­ust, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­gén a szov­jet­uni­ó­be­li kény­szer­mun­ka­tá­bo­rok­ba, az ún. „málenyk­ij ro­bot”-ra el­hur­colt ci­vil ál­do­za­tok, a szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re em­lék­mű­ve­i­re, de be­mu­ta­tom, mi­kép­pen őr­zik a há­bo­rú em­lé­két a pri­vát szfé­rá­ban, az­az a sír­em­lé­ke­ken. Szó­lok to­váb­bá a mo­nu­men­tu­mo­kon sze­rep­lő fel­irat­ok­ról, s ar­ról, mi­lyen ün­nep­sé­gek ke­re­té­ben avat­ták fel eze­ket.

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú em­lé­kei

A mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén a Szlo­vák Köz­tár­sa­ság Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­má­nak köz­pon­ti nyil­ván­tar­tá­sá­ban 473 el­ső vi­lág­há­bo­rús ka­to­nai te­me­tőt tar­ta­nak szá­mon. Ezek­ben a te­me­tők­ben, va­la­mint az or­szág más pont­ja­in nyug­vó el­hunyt ka­to­nák szá­mát 51 696-ra be­csü­lik. Ez a szám te­rü­le­ti­leg a kö­vet­ke­ző­kép­pen osz­lik meg: Po­zsony­ban 841, a nyu­gat-szlo­vá­ki­ai ré­gi­ó­ban 34 025, a kö­zép-szlo­vá­ki­a­i­ban 1549, s a ke­let-szlo­vá­ki­a­i­ban pe­dig 15 281 sze­mély. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén az ál­ta­lam ku­ta­tott Dél-Szlo­vá­ki­á­ban nem foly­tak har­cok, azok a mai Szlo­vá­kia észak­ke­le­ti ré­szé­ben zaj­lot­tak, ahol az utol­só ha­di­cse­lek­mé­nyek 1915-ben ér­tek vé­get. Dél-Szlo­vá­ki­á­ban a há­bo­rú ide­jén ha­di­fo­goly­tá­bor­ok mű­köd­tek, ame­lyek­ben a bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um ed­dig még nem el­len­őr­zött ada­tai alap­ján fel­te­he­tő­leg 21 993 sze­mély hunyt el. Eb­ből 3970 ma­gyar, 3557 ro­mán, 3525 orosz, 2595 olasz, 8346 szer­b, hor­vát és szlo­vén. A leg­na­gyobb szerb ka­to­nai te­me­tő Nagym­egy­eren (itt ös­­sze­sen 5464 szerb ka­to­na nyug­szik), a leg­na­gyobb olasz ka­to­nai te­me­tő pe­dig Som­or­ján talál­ható.1
Az el­ső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak már a há­bo­rú ide­jén el­kezd­tek Ma­gyar­or­szág szer­te em­lék­mű­ve­ket ál­lí­ta­ni. A kez­de­mé­nye­ző a 1915-ben meg­ala­kult HEMOB (Hő­sök Em­lé­két Meg­örö­kí­tő Bi­zott­ság) volt, s 1917-ben már tör­vény ír­ta elő az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban el­eset­tek em­lé­ké­nek kö­te­le­ző meg­örö­kí­té­sét (Ko­vács 1985, 27). A ku­ta­tott te­rü­le­ten, te­hát a mai Szlo­vá­kia dé­li sáv­já­ban is szá­mos em­lék­mű ál­lí­tá­sá­ra ke­rült sor.
Az el­ső bé­csi dön­té­sig, 1938-ig Ma­gyar­or­szá­gon 1086 el­ső vi­lág­há­bo­rús mo­nu­men­tu­mot ál­lí­tot­tak (Ko­vács 1985). Ar­ról, hogy az 1920-ban Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz csa­tolt ma­gyar­lak­ta te­rü­le­te­ken hány ké­szült, nin­cse­nek ada­ta­ink, de fel­té­te­lez­het­jük, hogy szá­muk va­la­mi­vel ala­cso­nyabb le­he­tett, mint Ma­gyar­or­szá­gon.
A Nagy Il­di­kó ál­tal meg­ha­tá­ro­zott, Ma­gyar­or­szá­gon elő­for­du­ló el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­tí­pu­sok kö­zül Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar­lak­ta vi­dé­ke­in a tu­ru­los em­lék­mű­vek a leg­el­ter­jed­teb­bek. A har­co­ló (pl. Nagytárkány), a gyá­szo­ló (pl. Zsitv­abesenyő), a se­be­sült (pl. Ke­szeg­fal­va) ka­to­na em­lék­mű­tí­pus ugyan­csak meg­ta­lál­ha­tó a tér­ség­ben (Nagy 1985, 79–85). Több val­lá­si jel­le­gű szo­bor­cso­por­tot is ál­lí­tot­tak, eze­ken ál­ta­lá­ban Jé­zus alak­ja tű­nik fel a se­be­sült vagy imád­ko­zó ka­to­ná­val (pl. Pe­red, Vágsel­lye), de akad köz­tük Pié­ta-s­zo­bor is (pl. a csal­ló­kö­zi Sáros­fán). A ma­gyar nem­ze­ti szim­bó­lu­mok kö­zül a ma­gyar szent ko­ro­na (Csécs)2 és a szent ko­ro­nás cí­mer (Pe­red) is elő­for­dul. Nagy­mag­yaron 1929-ben „hő­sök ká­pol­ná­ját” emel­tek az ál­do­za­tok­nak (Somorja és Vi­dé­ke 1929. au­gusz­tus 17., 4. p.). Az egyik leg­gya­ko­ribb for­ma az obe­lisz­kek, az­az em­lék­osz­lop­ok ál­lí­tá­sa. Az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek egy ré­szét ne­ves szob­rász­mű­vé­szek ké­szí­tet­ték. A csal­ló­kö­zi Gútán, vagy a mátyus­föl­di Vágsel­lyén pél­dá­ul Rigele Ala­jos, Ke­szeg­fal­ván, Megy­erc­sen, Udvar­don, Nemesóc­sán, Dió­sze­gen, Ko­má­rom­ban stb. pe­dig Berecz Gyu­la al­ko­tá­sa ta­lál­ha­tó.

Eb­ben az idő­szak­ban az em­lék­mű­ve­ken kí­vül arány­lag sok em­lék­táb­lá­kat avat­tak, ame­lye­ket az adott te­le­pü­lés temp­lo­má­nak kül­ső vagy bel­ső fa­lán he­lyez­tek el. Az em­lék­táb­lák el­he­lye­zé­sét a temp­lo­mo­kon fő­leg a ke­resz­tény egy­há­zak kép­vi­se­lői szor­gal­maz­ták:

„Hő­sök em­lék­táb­lá­ja Dunamoc­son. Tu­dó­sí­tónk ar­ról ér­te­sít, hogy már több egy­ház ke­re­té­ben moz­ga­lom in­dult meg az­iránt, hogy a hő­sök ne­vei a temp­lo­mok­ban em­lék­táb­lák­kal meg­örö­kít­tes­se­nek. Dunamoc­son, Ko­má­rom me­gyé­ben Csi­ba Gyu­la ref. lel­kész fá­ra­do­zott eme ügy­ben és így au­gusz­tus ha­vá­ban nagy ün­nep­ség ke­re­té­ben lep­le­zik ott le a Hő­sök em­lék­táb­lá­ját. Bi­zony jó vol­na, ha e pél­dát a töb­bi hit­köz­sé­gek má­sutt is mi­e­lőbb kö­vet­nék.”
(Csal­ló­közi La­pok 1924. jú­li­us 27., 2. p.)

Ed­di­gi ada­ta­ink alap­ján úgy tű­nik, hogy Dél-Szlovákia-szerte szá­mos te­le­pü­lé­sen kö­vet­ték ezt a pél­dát. Som­or­ján 1935. no­vem­ber 17-én lep­lez­ték le a Hő­sök em­lék­táb­lá­ját a re­for­má­tus, 1937. jú­ni­us 6-én pe­dig az evan­gé­li­kus temp­lom­ban, né­hány te­le­pü­lé­sen (pl. a gömöri Bor­zován) a temp­lom kül­ső fa­lán he­lyez­ték el az em­lék­táb­lát.
Ar­ra is van pél­da, hogy az egyes val­lá­si fe­le­ke­ze­tek kü­lön há­bo­rús em­lék­mű­vet is ál­lí­tot­tak egy­ház­köz­ség­ük ál­do­za­ta­i­nak. Így volt ez pél­dá­ul az Ér­sek­új­vár­hoz kö­ze­li Per­betén is. Az it­te­ni re­for­má­tu­sok ál­tal ál­lí­tott em­lék­mű ab­ból a szem­pont­ból is fi­gye­lem­re mél­tó, hogy az el­ső vi­lág­há­bo­rú re­for­má­tus ál­do­za­ta­in kí­vül az iz­ra­e­li­ták­nak is em­lé­ket ál­lí­tott. Ko­má­rom­ban a zsi­dó ál­do­za­tok­nak kü­lön el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vet avat­tak a nagy­temp­lom­ban, ame­lyet ké­sőbb a te­me­tő­ben ál­ló ra­va­ta­lo­zó­ba he­lyez­tek át:

„Az it­te­ni zsi­dó­ság 45 ál­do­za­tá­nak ne­vét tar­tal­maz­za a Berecz Gyu­la he­lyi szob­rász­mű­vész ál­tal ké­szí­tett és a nagy­temp­lom elő­csar­no­ká­ban el­he­lye­zett már­vány­táb­la. E táb­lát a temp­lom el­adá­sa­kor a ra­va­ta­lo­zó­ba he­lyez­ték át, ahol 1978-ban szak­sze­rű­en fel­ál­lí­tot­ták. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú to­váb­bi 41 ál­do­za­ta a he­lyi te­me­tő­ben, egy tö­meg­sír­ban alus­­sza örök ál­mát.”
(Raab 2000, 28)

Rit­ka­ság­nak szá­mít az a dob­si­nai eset, ami­kor a gömöri te­le­pü­lé­sen egy­szer­re két em­lék­je­let is avat­tak, még­pe­dig egy köz­té­ri em­lék­mű­vet, va­la­mint az evan­gé­li­kus temp­lom­ban az egy­ház­köz­ség há­bo­rús ál­do­za­ta­i­nak em­lék­táb­lá­ját. Ku­ta­tá­sa­im so­rán más te­le­pü­lé­sen ilyen pél­dá­val ed­dig nem ta­lál­koz­tam. A dob­si­nai há­bo­rús em­lék­mű ab­ból a szem­pont­ból is fi­gyel­met ér­de­mel, hogy azt az egy­ko­ri Kos­suth-szo­bor ta­lap­za­tán he­lyez­ték el:

„Le­lep­lez­ték a dob­si­nai hő­sök em­lék­mű­vét. Va­sár­nap fé­nyes ün­nep­ség ke­re­té­ben lep­lez­ték le a vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett dob­si­nai hő­sök em­lék­mű­vét, ame­lyet a le­rom­bolt Kos­suth-szo­bor épen ma­radt ta­lap­za­tán emel­te­tett Dob­si­na vá­ros tár­sa­dal­ma. Az ün­ne­pély reg­gel az evan­gé­li­kus temp­lom­ban kez­dő­dött, ahol az egy­ház hő­si ha­lot­ta­i­nak em­lék­táb­lá­ját lep­lez­ték le, majd a kö­zön­ség ki­vo­nult a Sé­ta­tér­re, ahol a hő­sök em­lék­mű­vét Krausz Kár­oly ha­di­rok­kant avat­ta föl lel­kes be­széd kíséretében…”.

(Gömöri La­pok 1934. de­cem­ber 1., 4. p.)

Né­hány eset­ben a há­bo­rús em­lék­mű egy ke­reszt, vagy pe­dig az­zal kom­bi­nált em­lék­mű (pl. Nyékvárkony­on és Süly­ben). Ipoly­var­bón a te­me­tő­ben ál­ló hő­sök ke­reszt­jé­nek költ­sé­ge­i­hez a he­lyi­ek mel­lett az Ame­ri­ká­ban élő el­szár­ma­zot­tak is hoz­zá­já­rul­tak. En­nek a ke­reszt­nek gaz­dag tör­té­ne­te van:

„A te­me­tő új, dé­li ré­szé­ben áll a hő­sök ke­reszt­je. Az aláb­bi la­tin nyel­vű de­di­ká­ció ol­vas­ha­tó raj­ta: »In memo­ri­am heron­um bel­lis mundis 1914–1918 et 1938–1945 – Occu­bito­ri­um erex­it pietas fideli­um an­no 1974.« Ez a ke­reszt né­hány év­ti­ze­de még a fa­lu­ban, a mai kul­túr­ház előt­ti té­ren állt. Egy 1918. évi ke­reszt­ala­pí­tá­si do­ku­men­tum­ban ol­vas­suk, hogy Varbó fa­lu kö­ze­pén a hí­vek ada­ko­zá­sá­ból, az Ame­ri­ká­ban élő var­bói ma­gya­rok 900 ko­ro­nás hoz­zá­já­ru­lá­sá­val 1915-ben egy új hő­sök ke­reszt­je ál­lít­ta­tott ama fa­ke­reszt he­lyén, me­lyet még Franczia Jan­ka 1848 III. 26-án tett ke­reszt­ala­pít­vá­nyá­ból emel­tek.”
(Csáky 2007)

Ar­ra is van pél­da (pl. a Ko­má­rom­hoz kö­ze­li Íme­lyen), hogy már meg­lé­vő szak­rá­lis kis­em­lék­re, egy Má­ria-kép­osz­lop­ra he­lyez­ték el az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett ka­to­nák név­so­rát tar­tal­ma­zó em­lék­táb­lát. Eb­ben az eset­ben a fi­nan­ci­á­lis fe­de­zet hi­á­nya mi­att vá­lasz­tot­ták a he­lyi­ek ezt a meg­ol­dást.
A Po­zsony­hoz kö­ze­li Dénes­den az el­ső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak em­lé­ké­re 1928-ban egy Lourdes­-i bar­lan­got emel­tek, s eb­be he­lyez­ték el a most köz­igaz­ga­tá­si­lag Duna­jská Lužná né­ven egy köz­sé­get al­ko­tó egy­ko­ri há­rom te­le­pü­lés (Dénesd, Mis­érd és Torc­s) el­ső vi­lág­há­bo­rús ál­do­za­ta­i­nak név­so­rát tar­tal­ma­zó két már­vány­táb­lát.
Ko­vács Ákos ta­nul­má­nyá­ból tud­juk, hogy az ál­ta­la ku­ta­tott te­rü­le­ten Ma­gyar­or­szá­gon az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek he­lyett több te­le­pü­lé­sen is fa­cse­me­ték ül­te­té­sé­vel ál­lí­tot­tak em­lé­ket a há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak (Ko­vács 1985, 26). Dél-Szlo­vá­ki­á­ban er­re a meg­ol­dás­ra csu­pán két ada­tot ta­lál­tam, de ezek már az 1989-es rend­szer­vál­tás idő­szak­ára vo­nat­koz­nak. A gömöri Rud­nán 1995-ben a ré­gi te­me­tő szé­lé­re egy sor­ban an­­nyi fe­nyőt ül­te­tek, ahány he­lyi ál­do­za­ta volt a két vi­lág­há­bo­rú­nak (L. Ju­hász 2002, 200), a gömöri Pel­sőcön pe­dig a Ho­lo­ca­ust em­lé­ké­re ül­tet­tek el két em­lék­fát a te­me­tő­ben már az 1989-es rend­szer­vál­tás után (Új Szó 1999. jú­ni­us 10., 3. p.).
Az em­lék­mű­vek és em­lék­táb­lák ál­lí­tá­sá­hoz szük­sé­ges ös­­sze­get ál­ta­lá­ban köz­ada­ko­zás­ból te­rem­tet­ték elő, kü­lön­fé­le ala­pít­vá­nyo­kat hoz­tak lét­re, de ar­ra is gyak­ran volt pél­da, hogy ren­dez­vé­nye­ket szer­vez­tek, s az azok­ból be­fo­lyó ös­­szeg­gel já­rul­tak hoz­zá a költ­sé­gek­hez: „Kispaka köz­ség la­kó­sá­ga köz­ada­ko­zás­ból, mu­lat­sá­gok és szín­da­rab­ok ren­de­zé­sé­ből em­lék mű­vet ál­lít a vi­lág­há­bo­rú­ban el­eset­tek emlékére”– tu­dó­sí­tott ró­la a Somor­ja és Vi­dé­ke re­gi­o­ná­lis he­ti­lap (1933. má­jus 6., 4. p.).
Ugyan­csak en­nek a lap­nak egy ké­sőb­bi szá­má­ban ol­vas­hat­juk a hírt, hogy több kör­nyék­be­li te­le­pü­lés­ről is „fe­lül­fi­zet­tek” a tánc­mu­lat­sá­gon az em­lék­osz­lop alap­já­ba (Somorja és Vi­dé­ke 1933. jú­ni­us 24. 4. p.).
A Ri­ma­szom­bat­hoz kö­ze­li Ba­log te­le­pü­lé­sen a hu­szon­hét, há­bo­rú­ban el­esett ka­to­na hoz­zá­tar­to­zói ad­ták ös­­sze az em­lék­táb­lá­hoz szük­sé­ges 3000 ko­ro­nás ös­­sze­get (Ri­ma­völ­gye 1927. ok­tó­ber 5., 4. p.).
Ar­ra is van pél­da, hogy egy mó­do­sabb ma­gán­sze­mély fe­dez­te az em­lék­mű vagy em­lék­táb­la költ­sé­ge­it. Így volt ez pél­dá­ul a csal­ló­kö­zi Nagy­lé­gen is:

„Múlt va­sár­nap lep­lez­ték el Nagy­lég Kis­lég, Száz és Elő­patony köz­sé­gek el­esett hő­se­i­nek em­lé­ké­re emelt gyö­nyö­rű szob­rot, me­lyet özv. Petőcz Dénes­né ne­mes ál­do­zat­kész­sé­ge te­rem­tett meg, aki a szent cél­ra 10.000 ko­ro­nát ál­do­zott.”

(Csal­ló­kö­zi La­pok 1924. jú­ni­us 27. 3. p.)

Szá­mos adat­tal ren­del­ke­zünk ar­ra vo­nat­ko­zó­lag, hogy a tűz­ol­tó szer­ve­zet az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en is je­len­tős sze­re­pet töl­tött be a te­le­pü­lé­sek éle­té­ben, sok­szor ép­pen ők kez­de­mé­nyez­ték az em­lék­mű­vek fel­ál­lí­tá­sát, és az anya­gi­ak ös­­sze­gyűj­té­sé­ből is ki­vet­ték ré­szü­ket. Az ava­tá­si ün­nep­sé­ge­ken ugyan­csak gyak­ran ját­szot­tak ve­ze­tő sze­re­pet. Így volt ez pél­dá­ul a Po­zsony­hoz kö­ze­li Gútoron is, ahol az ün­nep­ség szer­ve­zé­sé­ben még a kör­nye­ző fal­vak ön­kén­tes tűz­ol­tó szer­ve­ze­tei is ak­tív sze­re­pet vál­lal­tak:

„A gútori ön­kén­tes tűz­ol­tó­tes­tü­let há­lás ke­gye­le­té­nek ad­ta ta­nú­jel­ét ak­kor, ami­dőn e hó 23-án va­sár­nap dél­után az el­esett gútori hő­sök em­lék­szob­rát, amely Gútor köz­ség ál­do­zat­kész­sé­gé­ből lé­te­sült, le­lep­lez­te.
Dél­után há­rom óra­kor egy­be­gyűlt az ün­nep­lő kö­zön­ség, még­pe­dig a köz­ség elöl­já­ró­sá­ga, a köz­ség la­kos­sá­ga, a vi­dé­ken la­kó is­me­rő­sök és a kör­zet ön­kén­tes tűz­ol­tó tes­tü­le­tei, szám­sz­erint mint­egy 200 fő­re menőleg, aki­ket Nagy Vin­ce pa­rancs­nok üd­vö­zölt és fo­ga­dott.
Szív­do­bog­ta­tó je­le­net volt, ami­kor az el­esett hő­sök hoz­zá­tar­to­zói gyá­szo­ló anyák, gyer­me­kek, test­vé­rek fel­vo­nul­tak az em­lék­mű mel­lé. Kön­­nye­ket csalt ki a sze­mek­ből, ami­kor szebb­nél-szebb ko­szo­rúk­kal kö­ze­led­tek a tes­tü­le­tek, az iskolás­gy­er­mekek és Gútor köz­ség fi­a­tal­sá­ga. Az el­he­lye­zés után a dénes­di ön­kén­tes tűz­ol­tó tes­tü­let ze­ne­ka­ra gyász­dal­ra zen­dí­tett, mely­nek bo­ron­gó ak­kord­jai mel­lett kez­de­tét vet­te a fel­ava­tó ün­nep­ség (…)
(…) Majd Ax Ta­más szemeti önk. tűz­ol­tó pa­rancs­nok, ig. ta­ní­tó mon­dott rend­kí­vül fel­eme­lő imafo­hászt és le­tet­te az em­lék­szo­bor­ra a szemeti önk. tűz­ol­tó tes­tü­let ko­szo­rú­ját. (…) A ko­szo­rúk le­te­vé­se után Kaizs Er­zsé­bet úr­hölgy mon­dott zá­ró em­lék­ver­set, mély át­ér­zés­sel. Ek­kor a dénes­di önk. tűz­ol­tó ze­ne­kar el­ját­szot­ta a him­nuszt és Nagy Vin­ce pa­rancs­nok ve­ze­té­sé­vel a je­len­lé­vő tűz­ol­tó tes­tü­le­tek dísz­me­net­ben vo­nul­tak el az em­lék­szo­bor előt­t. Ké­sőbb az egy­be­gyűl­tek ki­vo­nul­tak a gútori li­get­be, ahol a gútori tűz­ol­tó tes­tü­let szé­pen si­ke­rült mu­lat­ság­gal fe­jez­te be az em­lé­ke­ze­tes na­pot.”
(Somorja és Vi­dé­ke 1929. jú­ni­us 29., 1. és 2. p.)

A szin­tén fel­ső-csal­ló­kö­zi Kispakán ugyan­csak a tűz­ol­tó egye­sü­let szer­vez­te az em­lék­mű­ava­tást, s az eh­hez szük­sé­ges pénz­ös­­szeg elő­te­rem­té­sé­ben, gyűj­té­sé­ben is je­len­tős sze­re­pet vál­lalt (Somorja és Vi­dé­ke 1933. jú­ni­us 24., 4. p.).
A Fel­ső-Csal­ló­köz­ben ál­ta­lá­nos szo­kás­nak szá­mí­tott, hogy a há­bo­rús em­lék­mű­vek ava­tá­sán egy-­e­gy köz­ség­ben a töb­bi kör­nyék­be­li te­le­pü­lés ön­kén­tes tűz­ol­tó tes­tü­le­té­nek tag­jai is részt vet­tek. Így volt ez a bősi ava­tá­si ün­nep­sé­gen is:

„1936. ok­tó­ber 25-én lep­lez­ték le a bősi em­lék­mű­vet, „A pol­gá­ri tár­sa­da­lom szí­ne-ja­ván kí­vül ott lát­tuk a já­rá­si tűz­ol­tó­szö­vet­ség szá­mos rep­re­zen­tán­sát, va­la­mint Bős, Ba­ka Nádas­d, Derc­sika, Csiliznyárad, Szap, Bodak, Fel­bár ön­kén­tes tűz­ol­tó­it, kik tel­jes dísz­ben vo­nul­tak fel az ün­nep­ség szín­he­lyé­re! .

(Csal­ló­kö­zi Hír­lap – Ma­gyar Vi­dék 1936. no­vem­ber 1., 1. p)

Több adat­tal ren­del­ke­zünk ar­ra vo­nat­ko­zó­an is, hogy 1989 előtt a Ma­gyar Ta­nács­köz­tár­sa­ság, az őszi­ró­zsás for­ra­da­lom ide­jén a Vö­rös Had­se­reg kö­te­lé­ké­ben har­co­ló és éle­tü­ket vesz­tett ma­gyar ál­do­za­tok­nak Dél-Szlo­vá­ki­á­ban em­lék­mű­vet ál­lí­tot­tak. Ko­má­rom­ban „A mun­kás­ha­ta­lom­ért ví­vott harc­ban 1919. má­jus 1-én el­esett 102 név­te­len for­ra­dal­már kö­zös sír­já­nak sír­em­lé­ke a vá­ro­si te­me­tő­ben. A sír­em­lé­ket a ko­má­ro­mi szer­ve­zett mun­ká­sok ál­lí­tot­ták köz­ada­ko­zás­ból a hú­szas évek­ben. A kö­vet­ke­ző fel­irat ol­vas­ha­tó raj­ta: »1919 MÁ­JUS HÓ EL­SE­JÉN A FOR­RA­DAL­MI HARC­BAN EL­ESETT SZÁZ­KÉT NÉV­TE­LEN ELV­TÁR­SUNK EMLÉKÉRE«” (Mácza 1985, 51).
Ter­mé­sze­te­sen az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jé­ben a cseh le­gi­o­nis­ták­nak is ál­lí­tot­tak em­lé­ket a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén. Érsekújvárott 1922-ben tet­ték le egy ilyen em­lék­osz­lop alap­kö­vét. Az ér­sek­új­vá­ri em­lék­osz­lop to­váb­bi sor­sa is­me­ret­len, azon­ban 2006-ban a he­lyi szlo­vá­kok is­mét kez­de­mé­nyez­ték egy ilyen em­lék­mű fel­ál­lí­tá­sát, de a vá­ros­ve­ze­tés csu­pán egy em­lék­táb­lát en­ge­dé­lye­zett. A táb­lát a kez­de­mé­nye­zők 2006 ok­tó­be­ré­ben akar­ták fel­avat­ni, azon­ban az nem ké­szült el idő­re. Az ér­sek­új­vá­ri ma­gya­rok kö­ré­ben nagy fel­há­bo­ro­dást vál­tott ki a szlo­vá­kok ter­ve:
„A Cse­ma­dok he­lyi alap­szer­ve­ze­te csü­tör­tö­ki év­zá­ró­ján a részt­ve­vők kö­zül töb­ben is alá­ír­ták azt a pe­tí­ci­ót, amely ké­ri a vá­ros kép­vi­se­lő­it: ne ál­lít­sa­nak szob­rot Érsekújvárott a cseh le­gi­o­ná­ri­u­sok em­lé­ké­re (…). A pe­tí­ci­ó­ban a töb­bi közt az áll, hogy a ké­nyes tör­té­nel­mi kér­dé­se­ket fe­sze­ge­tő em­lék­mű meg­épí­té­se sér­te­né a vá­ros ma­gyar la­ko­sa­i­nak nem­ze­ti büsz­ke­sé­gét, és rossz ha­tás­sal len­ne a szlo­vá­kok és ma­gya­rok együt­télésére… ha a szo­bor­eme­lést in­dít­vá­nyo­zó kép­vi­se­lők nem tesz­nek le szán­dé­kuk­ról, a ma­gyar pol­gá­rok is lép­ni kény­sze­rül­nek. Az 1919-es ese­mé­nyek­nek né­hány ha­lá­los ál­do­za­ta van, köz­tük az ak­ko­ri pol­gár­mes­ter fia, akit agy­on­lőt­tek“.

(Új Szó – Ré­gió mel­lék­let, 2006. már­ci­us 14., 5. p.)

A Ma­gyar Ta­nács­köz­tár­sa­ság ún. észa­ki had­já­ra­ta ide­jén el­esett ma­gyar ka­to­nák­nak az Ér­sek­új­vá­ri já­rás­ban fek­vő Kö­böl­kú­ton és Pár­kány­ban, il­let­ve Ko­má­rom­ban is ál­lí­tot­tak em­lé­ket. A ko­má­ro­mit az ön­kor­mány­zat 2000-ben újít­tat­ta fel. A kö­böl­kú­ti te­me­tő­ben nyug­vó ma­gyar vö­rös ka­to­nák sír­hely­ét je­löl­ték meg egy na­gyobb mé­re­tű folk­loriz­mus-kop­jafá­val 2005-ben.3

„Gyász­mi­sét tar­tot­tak az 1919-ben hő­si ha­lált halt ma­gyar ka­to­nák em­lé­ké­re a ró­mai ka­to­li­kus temp­lom­ban. A tisz­te­le­tük­re ál­lí­tott em­lék­osz­lo­pot Smidt Ró­bert sző­gyéni ipar­mű­vész al­ko­tá­sát Lakn­er Ede ez­re­des, a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság fő­kon­zu­lá­tu­sá­nak ka­to­nai at­ta­sé­ja lep­lez­te le a he­lyi te­me­tő­ben, és Sza­bó Mik­lós ró­mai ka­to­li­kus plé­bá­nos ál­dot­ta meg… Az ak­ko­ri kö­böl­kú­ti vá­sár­tér te­rü­le­tén fel­ál­lí­tott ágyúk­kal lőt­te a ma­gyar se­reg a lé­gió Kürt­re ér­ke­zett pán­cél­vo­na­tát. Ezek­ben a sú­lyos har­cok­ban halt hő­si ha­lált az a nyolc ma­gyar ka­to­na, aki­ket a kö­böl­kú­ti te­me­tő­ben he­lyez­tek vég­ső nyu­ga­lom­ra.

(Új Szó – Sző­lő­föl­dünk mel­lék­let, 2005. no­vem­ber 9., 31. p.)

Pár­kány­ban a 6 ma­gyar vö­rös ka­to­na és a 12 le­gi­o­ná­ri­us sír­ját a te­me­tő­ben egy­aránt rend­be hoz­ták, és a meg­bé­ké­lés je­gyé­ben az ere­de­ti­leg a le­gi­o­ná­ri­u­sok em­lé­ké­re még az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en ál­lí­tott em­lék­kő­re egy kö­zös, ma­gyar–szlo­vák nyel­vű em­lék­táb­lát he­lyez­tek el 1999-ben.4
A cseh le­gi­o­ná­ri­u­sok ál­tal 1919-ben agyon­lőtt udvar­diak (Szokolay Ist­ván és Vágn­er Bé­la) em­lé­ké­re egy-­e­gy em­lék­kö­vet ál­lí­tot­tak, azon­ban ezt csak az 1989-es rend­szer­vál­tás után.5
Az 1938-as bé­csi dön­tés után, még ugyan­eb­ben az év­ben több he­lyen is ál­lí­tot­tak em­lék­mű­vet az eső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak (pl. a Lo­sonc­hoz kö­ze­li Vilkén, vagy a csal­ló­kö­zi Szent­mi­há­lyfán). A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ide­jén ugyan­csak sor ke­rült el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek ál­lí­tá­sá­ra. A bel­ügy­mi­nisz­ter 1942 áp­ri­li­sá­ban ren­de­le­tet is ho­zott, amely­ben el­ren­del­te az em­lék­mű­vek ál­lí­tá­sát és má­jus 31-i dá­tum­mal meg­em­lé­ke­zé­sek szer­ve­zé­sét is. A ren­de­let sok he­lyen vissz­hang­ra is ta­lált. Az Érsekújvárott meg­je­le­nő re­gi­o­ná­lis lap­ban ez­zel kap­cso­lat­ban egy fel­hí­vás is meg­je­lent:

„A hely­be­li Front­har­cos Fő­cso­port a kö­vet­ke­ző be­ad­ván­­nyal for­dult Ér­sek­új­vár me­gyei vá­ros kép­vi­se­lő­tes­tü­le­té­hez.
Te­kin­te­tes Vá­ro­si Kép­vi­se­lő­tes­tü­let!
Az Or­szá­gos Front­har­cos Szö­vet­ség Ér­sek­új­vá­ri Fő­cso­port­ja f. hó 24-én tar­tott vá­laszt­má­nyi ülé­sén egy­han­gú­lag ki­mon­dot­ta, hogy az 1914-1918, va­la­mint a je­len­le­gi vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett hő­si baj­tár­sai em­lé­ké­nek meg­örö­kí­té­sét és egy hő­si em­lék­mű fel­ál­lí­tá­sát szük­sé­ges­nek tart­ja és uta­sí­tot­ta a Fő­cso­port ve­ze­tő­sé­gét, hogy eb­ben a kér­dés­ben a leg­sür­gő­seb­ben for­dul­jon a Te­kin­te­tes Kép­vi­se­lő­tes­tü­let­hez.
Te­kin­te­tes Kép­vi­se­lő­tes­tü­let! Öröm­mel te­szünk ele­get a vá­laszt­mány uta­sí­tá­sá­nak an­nál is in­kább, mert fá­jó ér­zés­sel lát­tuk, mi­ként emel­nek a kör­nye­ző fal­vak örök em­lé­ket ha­zá­juk vé­del­mé­ben hő­si ha­lált halt fi­a­ik­nak, hogy ez­ál­tal ál­do­za­tos ha­za­sze­re­tet­re és az el­esett hő­sök meg­be­csü­lé­sé­re ne­vel­jék a ké­ső uno­ká­kat is.
Az a nem­zet, mely nem be­csü­li meg hős fi­a­it és a ka­to­nai eré­nye­ket, ha­lál­ra van ítél­ve.
Ma, ami­kor ez egész vi­lág lán­gok­ban áll és e láng­ten­ger kö­ze­pén Is­ten ke­gyel­mé­ből a há­bo­rú bor­zal­ma­i­tól még meg­kí­mél­ve áll Ha­zánk, de fi­a­ink már vé­rük­kel és éle­tük­kel adóz­nak, a ha­za­fi­as szel­lem és a hő­si eré­nyek meg­be­csü­lé­sé­nek szim­bó­lu­ma­ként fel­tét­le­nül szük­sé­ges­nek tart­juk, hogy Ér­sek­új­vár me­gyei vá­ros kö­zön­sé­ge is meg­em­lé­kez­zen ha­zá­ju­kért éle­tü­ket ál­do­zó hős fi­a­i­ról.
Hogy men­­nyi­re kí­vá­na­tos és szük­sé­ges ez, ál­ta­lá­nos nem­ze­ti szem­pont­ból, sem­mi­sem bi­zo­nyít­ja job­ban, mint a m. kir. Bel­ügy­mi­nisz­ter Úr­nak f. évi áp­ri­lis hó 17-én ki­adott 28.282-1942. szá­mú kör­ren­de­le­te, mely­ben egye­ne­sen és nyo­ma­té­ko­san uta­sí­tot­ta a vár­me­gyék al­is­pán­ja­it és a tör­vény­ha­tó­sá­gi jo­gú vá­ro­sok pol­gár­mes­te­re­it, hogy min­den ere­jük­kel has­sa­nak oda, hogy ott, ahol még ez meg nem tör­tént vol­na, a vá­ro­sok és köz­sé­gek anya­gi ere­jük­höz mél­tó em­lé­ket ál­lít­sa­nak a ha­za vé­del­mé­ben éle­tü­ket ál­do­zó hős fi­a­ik­nak. Ugyan­csak el­ren­del­te, hogy az egész or­szág te­rü­le­tén má­jus hó 31-én meg­fe­le­lő és mél­tó ke­re­tek kö­zött kell meg­em­lé­kez­ni az 1914–1918. és a je­len­le­gi vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett hős baj­tár­sa­ink­ról.
Tu­do­má­sunk sze­rint a vá­ros ér­de­mes Pol­gár­mes­te­re egyidőben már fog­lal­koz­tat­ta a te­kin­te­tes Kép­vi­se­lő­tes­tü­le­tet ezen ké­rés­sel és je­len­leg »Hősi Em­lék­mű Alap« el­ne­ve­zés­sel 5.000 pen­gő van tar­ta­lé­kol­va és az 1942. évi költ­ség­ve­tés meg­fe­le­lő ro­va­tán újabb 3.000 pen­gő hi­tel van biz­to­sít­va.
El­esett baj­tár­sa­ink em­lé­ke irán­ti kö­te­les tisz­te­let­ből ki­fo­lyó­lag azon ha­za­fi­as ké­rés­sel for­du­lok a me­gyei vá­ros Te­kin­te­tes Kép­vi­se­lő­tes­tü­le­té­hez, hogy a Pol­gár­mes­ter Úr­hoz be­nyúj­tott ezen ké­rel­münk­kel a leg­kö­ze­leb­bi köz­gyű­lé­sen ér­de­mi­leg fog­lal­koz­zon és ha­tá­roz­za el a Hő­si Em­lék­mű­nek még ez évbeni fel­ál­lí­tá­sát, vagy leg­alább­is meg­ren­de­lé­sét, hogy az em­lék­mű leg­ké­sőbb jö­vő év má­ju­sá­nak utol­só va­sár­nap­ján, az el­esett hő­sök em­lék­ün­ne­pén, meg­fe­le­lő ke­gye­le­tes ün­nep­sé­gek kö­zött a me­gyei vá­ros az 1943. évi költ­ség­ve­tés­ében gon­dos­kod­jon.
Ugyan­csak ja­va­sol­juk a ha­tá­ro­zat­ban ki­mon­da­ni, hogy a me­gyei vá­ros pol­gár­mes­te­re in­téz­ked­jék a ha­tá­ro­zat­nak sür­gős jó­vá­ha­gyá­sa irán­ti fel­ter­jesz­té­sé­ről és a m. kir. Bel­ügy­mi­nisz­ter Úr­tól sze­rez­zen elő­ze­tes ígé­re­tet ar­ra vo­nat­ko­zó­lag, hogy a Hő­si Em­lék­mű Fel­ál­lí­tá­sá­ra a vá­ros kö­zön­sé­ge ál­tal elő­irány­zott ös­­sze­get a me­gyei vá­ros jö­vő évi költ­ség­ve­tés­ében meg­hagy­ja és a vá­ros pol­gár­mes­ter­ét fel­ha­tal­maz­za, hogy az em­lék­mű meg­ren­de­lé­sét a jö­vő évi költ­ség­ve­té­si hi­tel ter­hé­re még a f. év­ben esz­kö­zöl­hes­se.
Te­kin­te­tes Kép­vi­se­lő­tes­tü­let! Tud­juk, hogy az em­lék­mű fel­ál­lí­tá­sa, a vá­ros kö­zön­sé­gé­nek újabb meg­ter­he­lé­sét fog­ja je­len­te­ni. Azt is tud­juk azon­ban, hogy a kép­vi­se­lő­tes­tü­let ezen el­ha­tá­ro­zá­sá­val a vá­ros kö­zön­sé­ge ré­gi óha­já­nak fog ele­get ten­ni, mert ha nem is ju­tott írás­ban ki­fe­je­zés­re, de a vá­ros min­den egyes pol­gá­ra érez­te, mint­egy ál­lan­dó lel­ki­fur­da­lást, hogy el­esett hős fi­a­i­val szem­ben fenn­ál­ló adós­sá­gát mai na­pig nem ren­dez­te.
Biz­to­san tud­juk, a vá­ros min­den egyes pol­gá­ra öröm­mel fog­ja vál­lal­ni ezt a cse­kély te­her­több­le­tet, hogy le­ró­has­sa el nem mú­ló örök há­lá­ját azok­kal szem­ben, akik fegy­ver­rel a ke­zük­ben a leg­drá­gább kin­csü­ket ál­doz­ták fel a harc me­ze­jén ha­zá­ju­kért és örök fi­gyel­mez­te­té­sül áll­jon és hir­des­se ez az em­lék­mű az utó­dok szá­má­ra a ha­za irán­ti sze­re­tet­nek és hű­ség­nek mind­an­­nyi­unk­ra há­ru­ló szent kö­te­les­sé­gét.
Eb­ben a szent hit­ben és meg­győ­ző­dés­ben va­gyunk ha­za­fi­as üd­vöz­let­tel,
Ér­sek­új­vá­ron, 1942, áp­ri­lis hó 16-án
Jókay Já­nos s,k,, a fő­cso­port al­el­nö­ke
Rac­s­ka Im­re s.k.,
ve­ze­tő­tiszt
(Ér­sek­új­vár és Vi­dé­ke 1942. má­jus 2., 4. p.)

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ide­jén az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek ava­tá­sát egy­ben há­bo­rús pro­pa­gan­dá­ra is fel­hasz­nál­ták. Az ün­nep­sé­gen el­hang­zott be­szé­dek ilyen szel­lem­ben szület­tek.6 Ri­ma­szom­bat­ban fel­ke­rült az 1942-ben fel­ava­tott há­bo­rús em­lék­mű­re Hor­thy Ist­ván ne­ve is:

„Az örök em­lé­ke­ze­tül szánt em­lék­mű hom­lok­za­tá­ra ke­rült a mai há­bo­rúk nagy hő­si ha­lott­já­nak, vi­téz nagy­bá­nyai Hor­thy Ist­ván, Ma­gyar­or­szág Kor­mányzóhe­lyettesének ne­ve is. Hi­szen a Ha­dak-út­ján bi­zo­nyá­ra ő ál­lott most az élé­re an­nak a se­reg­nek is, mely egy ne­gyed­év­szá­zad­dal ez­előtt a vi­lág négy tá­ján bi­zo­nyí­tot­ta be a ma­gyar ka­to­na hal­hatat­lanságát…”
(Gömör 1942. no­vem­ber 8., 2. p.)

Több adat­tal is ren­del­ke­zünk ar­ra vo­nat­ko­zó­an, hogy az ál­la­mi szer­vek az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jén nagy fi­gye­lem­mel kí­sér­ték, va­la­mint en­ge­dé­lyek­hez kö­töt­ték a ma­gyar­lak­ta vi­dé­ke­ken az em­lék­mű­szen­te­lé­se­ket, il­let­ve az ezek­nél ren­de­zett meg­em­lé­ke­zé­se­ket. Az ün­nep­sé­gek for­ga­tó­könyv­ét le kel­lett ad­ni az il­le­té­kes hi­va­tal­nak jó­vá­ha­gyás, il­let­ve en­ge­dé­lyez­te­tés cél­já­ból. A csal­ló­kö­zi Nemesóc­sán pél­dá­ul az 1932. ok­tó­ber 10-én meg­tar­tott meg­em­lé­ke­zés al­kal­má­val el­hang­zott va­la­men­­nyi mű­sor­szám szö­ve­gét csa­tol­ták a ren­dez­vény kér­vé­nyé­hez a he­lyi­ek, az ün­ne­pi be­széd­től kezd­ve a gyászénekekig7. Csal­lóközaranyoson fel­je­len­tet­ték a ren­dez­vény szó­no­ka­it, mi­vel nem a hi­va­ta­los po­li­ti­kai kö­ve­tel­mé­nyek­nek meg­fe­le­lő be­szé­det tar­tot­tak, ezért bün­te­tő el­já­rás in­dult el­le­nük. En­nek az eset­nek a do­ku­men­tu­ma­i­ból azt is meg­tud­hat­juk, hogy a há­bo­rús em­lék­mű­re a la­ko­sok 1926-ban a ha­tó­sá­gok en­ge­dé­lye nél­kül gyűj­töt­ték a pénzt.8
Poz­sonypüspök­iben az ál­lam­igaz­ga­tás kép­vi­se­lői be­le­szól­tak a la­kos­ság ál­tal kez­de­mé­nye­zett és köz­ada­ko­zás­ból ál­lí­tan­dó há­bo­rú em­lék­mű ügyé­be, s ma­ga az ava­tá­si ün­nep­sé­get is olyan prog­ram sze­rint ter­vez­ték, amel­­lyel a la­kos­ság zö­me nem ér­tett egyet. Az em­lék­mű­ava­tá­son a la­kos­ság nagy ré­sze tá­vol­ma­ra­dá­sá­val tün­te­tett. Kü­lön ér­de­kes­sé­ge en­nek az eset­nek, hogy a kor­mány­párt­inak szá­mí­tó Somor­ja és Vi­dé­ke c. he­ti­lap­ban egé­szen más hang­vé­te­lű írás je­lent meg az ese­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban, mint az el­len­zé­ki Csal­ló­kö­zi Hír­lap – Ma­gyar Vidék­ben.9
A gömöri Tor­nalján a há­bo­rús em­lék­mű fel­ava­tá­sa után egy fel­je­len­tés alap­ján vá­dat emel­tek a sajógömöri evan­gé­li­kus lel­kész el­len, akit bár el­ső fo­kon fel­men­tet­tek, az ügyész azon­ban sú­lyo­sabb íté­le­tet akart, így fel­leb­be­zett:

El­ítél­ték Egyed Ala­dárt. Múlt év áp­ri­lis 28-án lep­lez­ték le Tor­nalján az el­esett hő­sök em­lék­táb­lá­ját, mely al­ka­lom­ból az ös­­szes fe­le­ke­ze­ti lel­ké­szek ün­ne­pi be­szé­det tar­tot­tak. A csend­őr­ség Egyed Ala­dár sajógömöri evan­gé­li­kus lel­készt be­szé­de mi­att fel­je­len­tet­te lá­zí­tás cí­mén. A ri­ma­szom­ba­ti tör­vény­szék a vá­dat nem lát­ta be­iga­zolt­nak és Egye­det fel­men­tet­te. Az ügyész fel­leb­be­zé­se foly­tán a kas­sai fel­ső­bí­ró­ság teg­nap tár­gyal­ta az ügyet és Egye­det 6 ha­vi fog­ház­ra fel­tét­len ítél­te. – Az íté­let nagy meg­döb­be­nést kel­tett min­de­nütt, ahol a köz­ked­velt lel­készt is­me­rik. – Az íté­let el­len dr. Tör­köly Jó­zsef sem­mi­sé­gi pa­naszt je­len­tett be.”
(Tornaljai Új­ság 1929. jú­ni­us 21., 3. p.)

Ko­má­rom­ban az An­gol-park­ban ál­lí­tot­tak em­lék­mű­vet a ko­má­ro­mi ma­gyar ki­rá­lyi 22. gya­log­ez­red hő­si ha­lált halt tag­ja­i­nak em­lé­ké­re 1941-ben. Az em­lék­mű lé­nye­gé­ben két, egy me­ne­te­lő ka­to­ná­kat áb­rá­zo­ló dom­bor­mű­ből és egy ta­lap­za­ton ál­ló, bronz­ból ké­szült, em­be­ri nagy­sá­got meg­ha­la­dó mé­re­tű zász­lót tar­tó ka­to­na szob­rá­ból állt. Al­ko­tó­ja Pátzay Pál szob­rász­mű­vész. Az em­lék­mű­vet 1945-ben el­tá­vo­lí­tot­ták, a dom­bor­mű­vet ös­­sze­tör­ték, a ka­to­na szob­rát pe­dig el­szál­lí­tot­ták.

„Az el­múlt rend­szer­ben több he­lyen he­vert, de még­is meg­őriz­ték. A sors kü­lö­nös iró­ni­á­ja, hogy ép­pen a rend­szer­vál­tást kö­ve­tő évek­ben tűnt el, ami­kor is­me­ret­len egyé­nek te­her­au­tó­ra tet­ték és el­szál­lí­tot­ták. Igaz, is­me­ret­len tet­tes el­len fel­je­len­tést tett a vá­ros, az ed­di­gi nyo­mo­zás azon­ban nem ve­ze­tett ered­mény­re (…). Töb­ben lát­ni vél­ték, hogy hul­la­dék­anyag-fel­vá­sár­ló te­lep­he­lye­ken szét­vá­gott szo­bor­da­ra­bo­kat ér­té­ke­sí­tet­tek (…) Re­mél­jük azon­ban, hogy nem a több­mil­lió ko­ro­na ér­té­kű szo­bor, amely­nek új­ra­ön­té­se ren­ge­teg pénz­be ke­rül­ne, még­sem ke­rült er­re a sorsra..”
(Dunatáj 2000/46, 3. p.)

Az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek egy ré­szé­ről a ma­gyar nem­ze­ti jel­ké­pe­ket vagy pe­dig a ma­gyar nyel­vű, el­ső­sor­ban ha­za­fi­as jel­le­gű fel­ira­tot az 1945 utá­ni rend­szer­vál­tás után el­tá­vo­lí­tot­ta a ha­ta­lom, vagy pe­dig va­la­me­lyik túl­buz­gó na­ci­o­na­lis­ta ron­gál­ta meg. A mátyus­föl­di Alsósze­liben az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vet 1945 után ugyan meg­hagy­ták, de a fel­ira­tot el­tá­vo­lí­tot­ták. Ezt az ese­ményt a köz­sé­gi kró­ni­ká­ban is rög­zí­tet­ték:

„Az ágos­tai hit­val­lá­sú evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet temp­lo­ma előtt van az el­ső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak hő­si em­lék­mű­ve, amely Fer­encz Já­nos lo­son­ci szob­rász­mű­vész mun­ká­ja. Az em­lék­mű tér­de­lő hon­vé­dot áb­rá­zol, egyik ke­zé­ben zász­ló­val, a má­sik­ban pe­dig el­tört kard­dal. Az em­lék­mű fel­ira­tát: Ha­lá­lo­tok ha­tal­mas ál­do­zat, fe­lej­te­ni ti­te­ket örök kár­ho­zat.” A fel­sza­ba­du­lás utá­ni túl­ka­pá­sok és ma­gyar­ül­dö­zé­sek ide­jén el­tá­vo­lí­tot­ták az em­lék­mű­ről. Az em­lék­mű­vön csak az evan­gé­li­kus hő­sök ne­ve sze­re­pel. A hő­si ha­lált halt alsószeli pol­gá­rok ne­ve a kö­vet­ke­ző: [itt a tel­jes név­sor kö­vet­ke­zik. A szer­ző megj. ].
(Alsószeli köz­sé­gi kró­ni­ka 10–11. p.)

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után egy mátyus­föl­di te­le­pü­lé­sen, Vágán az ak­ko­ri plé­bá­nos, András­fay Ödön az 1941-ben ál­lí­tott em­lék­mű ta­lap­za­tán ál­ló szob­rot a temp­lom­ban he­lyez­te el, a cí­mert és a tu­rult pe­dig a kert­ben rej­tet­ték el. Az em­lék­mű­vet a rend­szer­vál­tás után fel­újí­tot­ták, azon­ban a tu­rul nem ke­rült vis­­sza és a „HI­SZEK EGY IS­TEN­BEN, HI­SZEK EGY HA­ZÁ­BAN” fel­irat sem.
A Kas­sá­hoz kö­ze­li Cséc­sen az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű te­te­jén lé­vő ha­tal­mas mű­kő-ko­ro­nát rej­tet­ték el a he­lyi­ek, amely az 1989-es rend­szer­vál­tás után az em­lék­mű fel­újí­tá­sa­kor ke­rült vis­­sza is­mét ere­de­ti he­lyé­re:

„Ha Rozs­nyó­ról Kas­sa fe­lé ves­­szük utun­kat, Krasz­na­hor­ka szép­sé­ges vá­ra, majd több fa­lu el­ha­gyá­sa után érint­jük Csécs (Èeèe­jovce) köz­sé­get. Kis fel­vi­dé­ki fa­lu ez. A mű­em­lék­ként szá­mon tar­tott temp­lo­mon kí­vül leg­ran­go­sabb em­lé­ke a köz­ség 1938-as vis­­sza­té­ré­se után emelt or­szág­zász­ló, amely mö­gött egy obe­liszk áll, raj­ta mű­kő­ből ké­szí­tett Szent Ko­ro­na.
Az em­lé­ket 1938-ban emel­ték, hogy kö­röt­te itt gyűl­je­nek ös­­sze ün­ne­pel­ni az em­be­rek. A há­bo­rú bor­zal­mas pusz­tí­tá­sát kö­ve­tő ki- majd át­te­le­pí­té­sek ide­jén ti­tok­za­tos vá­rat­lan­ság­gal el­tűnt az obe­lisz­ket dí­szí­tő ko­ro­na. A szó­be­széd sze­rint egy ko­csi­sa­rog­lyá­ban az egyik ki­te­le­pü­lő csa­lád ma­gá­val vit­te, de pon­to­sat sen­ki sem tu­dott.
Észa­ki szom­szé­da­ink­nál las­san alább ha­gyott a nem­ze­ti­ség ül­dö­zé­se, és ami­lyen ti­tok­za­to­san el­tűnt, olyan ti­tok­za­to­san is­mét a he­lyé­re ke­rült a ko­ro­na. Ek­kor tud­ta meg a fa­lu né­pe, hogy bő négy év­ti­ze­de a ma­gyar­sá­gu­kat fél­tő le­gé­nyek ke­ze emel­te le és rej­tet­te el az anya­föld­ben a kő-ko­ro­nát, hogy az im­már meg­lett fér­fi­ak hoz­zák is­mét a fel­szín­re és he­lyez­zék el az őt meg­il­le­tő hely­re.
Ez a szo­bor nem mű­em­lék. Le­het vi­tat­koz­ni a szép­sé­gé­ről is, de ar­ról, hogy pél­dát adó ma­gasz­tos em­be­ri ér­ze­lem bi­zo­nyí­té­ka, alig­ha. Tu­ris­ta út­ja­in­kon mű­em­lé­kek so­ra előtt haj­tunk főt, ta­lán a csé­csi em­lék is meg­ér­de­mel­né, hogy egy pil­la­nat­ra meg­áll­va főt hajt­sunk előt­te és az el­búj­ta­tott név­te­len ma­gya­rok­ra.
(Matthaidesz 1999)

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú em­lé­kei

A Szlo­vák Köz­tár­sa­ság Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­má­nak nyil­ván­tar­tá­sa sze­rint a köz­pon­ti ka­to­nai te­me­tő­kön kí­vül a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén 4118 el­esett ka­to­nát te­met­tek el a te­le­pü­lé­sek te­me­tő­jé­ben vagy azok va­la­me­lyik más pont­ján. Eb­ből a cse­hek és szlo­vá­kok szá­ma 600, ezen kí­vül 2 ame­ri­kai, 3 an­gol, 5 bel­ga, 60 fran­cia, 10 spa­nyol, 9 olasz, 11 len­gyel, 33 oszt­rák, 16 a volt Ju­go­szlá­vi­á­ból, 240 ro­mán és 897 szov­jet. A ma­gyar ka­to­nák szá­ma a leg­ma­ga­sabb, ös­­sze­sen 1725-öt tar­ta­nak nyil­ván, va­la­mint több mint 500 el­esett ka­to­na szár­ma­zá­sa ismeretlen.10
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­zé­se utá­ni kom­mu­nis­ta Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a hi­va­ta­los po­li­ti­ka a na­gyobb har­cok szín­he­lyén szor­gal­maz­ta a mo­nu­men­tá­li­sabb, nagy­sza­bá­sú há­bo­rús em­lék­mű­vek ál­lí­tá­sát. Ezek min­de­nek előtt a „fel­sza­ba­dí­tó szov­jet ka­to­nák” sze­re­pét, va­la­mint a fa­siz­mus fö­lött ara­tott győ­zel­met vol­tak hi­va­tot­tak hang­sú­lyoz­ni. A leg­na­gyobb sza­bá­sú ilyen em­lék­mű­vet a Duk­lai há­gó­nál le­zaj­lott har­cok em­lé­ké­re ál­lí­tot­ták Svid­níken, s a má­sik, még ta­lán en­nél is mo­nu­men­tá­li­sabb em­lék­mű Po­zsony­ban a Slavínon áll, ahol 6700 el­esett szov­jet ka­to­na nyug­szik. Az em­lék­mű­re még 1946-ban ki­ír­ták a pá­lyá­za­tot, de csu­pán 1957-ben szü­le­tett egy, a ha­ta­lom szá­má­ra el­fo­gad­ha­tó mű­vé­szi terv. Az em­lék­mű­vet 1960-ban, a fel­sza­ba­du­lás 15. év­for­du­ló­ján avat­ták fel. Meg­épí­té­se „nem­ze­ti” ügy­nek szá­mí­tott, a saj­tó na­gyon so­kat fog­lal­ko­zott ve­le, s a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok kul­tu­rá­lis fo­lyó­ira­tá­ban is hoz­zá­szól­tak a kér­dés­hez:

„…szük­séges, hogy a Szlavínon el­he­lye­zen­dő em­lék­mű mű­vé­szi mó­don fe­jez­ze ki ha­zánk­nak a hő­si szov­jet had­se­reg ál­tal tör­tént fel­sza­ba­dí­tá­sát. Fon­tos, hogy a kom­po­zí­ció ál­lan­dó­an em­lé­kez­tes­se mind a kor­tár­sa­in­kat, mind az el­kö­vet­ke­ző nem­ze­dé­ket a szov­jet nép ba­rá­ti se­gít­sé­gé­re, a szov­jet had­se­reg győ­zel­mé­re és ál­do­za­ta­i­ra. A Szov­jet­unió és a szov­jet had­se­reg irán­ti há­la le­gyen a mű­vé­szi gon­do­lat ve­zér­fo­na­la. A fel­ada­tot mű­vé­szi­leg úgy kell meg­ol­da­nia, hogy dol­go­zó­ink ezen a he­lyen ha­zánk új éle­te kez­de­té­nek kéz­zel­fog­ha­tó bi­zo­nyí­té­kát kap­ják és erőt me­rít­hes­se­nek be­lő­le ko­runk öröm­te­li épí­tő munkájához…”
(Fák­lya 1955/3, 41. p.)

Az ál­ta­lam ku­ta­tott te­rü­let ma­gyar­lak­ta te­le­pü­lé­se­in is ál­lí­tot­tak ilyen „köz­pon­ti­lag” tá­mo­ga­tott há­bo­rús em­lék­mű­ve­ket, pél­dá­ul a Ga­ram-men­ti Kéménd határában11, il­let­ve a kö­ze­li Pár­kány­ban. Utób­bi he­lyen szin­tén ta­lál­ha­tó szov­jet ka­to­nai te­me­tő is. A ke­rü­le­ti és já­rá­si szék­he­lye­ken, kis­vá­ros­ok­ban vagy fal­vak­ban is meg­ta­lál­ha­tók a kü­lön­fé­le má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek. A gömöri Rozs­nyó fő­te­rén a fel­sza­ba­dí­tó szov­jet had­se­reg em­lé­két meg­örö­kí­tő al­ko­tást, egy szov­jet ka­to­nát és bá­nyász­csa­lá­dot áb­rá­zo­ló szo­bor­cso­por­tot állí­tot­tak12 az 1972-ben el­tá­vo­lí­tott gróf Andrássy Dénes­né, 1905-ben köz­ada­ko­zás­ból emelt szob­ra helyére.13 A kom­mu­nis­ta idő­szak­ban a há­bo­rús meg­em­lé­ke­zé­sek és hi­va­ta­los ko­szo­rú­zá­sok en­nél az új em­lék­mű­nél zaj­lot­tak, egé­szen 1993-ig az ere­de­ti szo­bor vis­­sza­he­lye­zé­sé­ig. A par­ti­zá­nok, s más kom­mu­nis­ta el­len­ál­lók em­lé­ké­nek meg­örö­kí­té­sé­re ugyan­csak nagy gon­dot for­dí­tot­tak az il­le­té­ke­sek. Rozs­nyó fő­te­rén egy szo­bor Róth Er­nő, he­lyi ma­gyar par­ti­zán em­lé­két őr­zi, ezt a Szlo­vák Nem­ze­ti Fel­ke­lés ti­zen­ötö­dik év­for­du­ló­já­ra avat­ták fel, 1959-ben. Szám­ta­lan pél­dát hoz­ha­tunk Dél-Szlo­vá­kia kü­lön­fé­le te­le­pü­lé­se­i­ről: a Nyitrához kö­ze­li Vic­sá­pa­pátiban a Szlo­vák Nem­ze­ti Fel­ke­lés­ben el­esett há­rom par­ti­zán szá­má­ra ké­szült egy em­lék­mű, ame­lyet az öt­ve­nes évek ele­jén avat­tak fel. Ko­má­rom­ban Stein­er Gá­bor­nak (1887–1942) emel­tek szob­rot, ame­lyet 1980. má­jus 15-én avat­tak fel az ak­ko­ri já­rás pát­bi­zott­ság, a mos­ta­ni po­lik­li­ni­ka mel­let­ti park­ban. őt 1942-ben a buchen­wal­di kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ban vé­gez­ték ki. Az 1989-es rend­szer­vál­tás után a szob­rot el­tá­vo­lí­tot­ták, ám a ta­lap­zat még ma is a he­lyén van. Ko­má­rom­ban az an­ti­fa­sisz­ta el­len­ál­lás ál­do­za­ta­i­nak em­lé­ké­re 1971-ben avat­ták fel „A már­tí­rok em­lék­mű­vét”, Emil Venkov szob­rász­mű­vész al­ko­tá­sát. Ezen a for­ra­dal­mi mun­kás­moz­ga­lom és az an­ti­fa­sisz­ta el­len­ál­lás 34 részt­ve­vő­jé­nek ne­ve is ol­vas­ha­tó, aki­ket a fa­sisz­ták ki­vé­gez­tek (Mácza 1985, 51.). A Ko­má­ro­mot fel­sza­ba­dí­tó ten­ge­ré­szek ugyan­csak kap­tak em­lék­mű­vet. A „Fel­sza­ba­dí­tó ten­ge­rész szob­ra” az a vá­rost fel­sza­ba­dí­tó szov­jet ka­to­nák­ra és mat­ró­zok­ra em­lé­kez­tet. ¼ud­mi­la Cven­grošová szob­rász­mű­vész­nő al­ko­tá­sa. Ezt a vá­ros fel­sza­ba­du­lá­sá­nak 20. év­for­du­ló­ja al­kal­má­val avat­ták fel (Mácza 1995, 51.). Ugyan­csak Ko­má­rom­ban lep­lez­ték le a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban s az azt kö­ve­tő évek­ben meg­hur­col­tak em­lék­mű­vét is 1999-ben.
A köz­pon­ti szer­vek töb­bek közt azt is szor­gal­maz­ták, hogy Cseh­szlo­vá­kia fel­sza­ba­du­lá­sá­nak ke­rek év­for­du­lói al­kal­má­val em­lék­táb­lá­kat he­lyez­ze­nek el va­la­me­lyik köz­épü­le­ten. Több te­le­pü­lé­sen fel is avat­tak ilyen táb­lá­kat, ál­ta­lá­ban a he­lyi nem­ze­ti bizottság14 épü­le­té­re, a kul­túr­ház­ra, vagy pe­dig más köz­épü­let­re ke­rül. A rozs­nyói já­rás­ban pél­dá­ul a fel­sza­ba­du­lás 30. év­for­du­ló­ja al­kal­má­val avat­tak min­den köz­ség­ben egy­for­ma, fe­hér már­vány­táb­lát, ame­lyek­re ugyan­csak egy­for­ma hi­va­ta­los szö­veg ke­rült, csu­pán a dá­tum kü­lön­bö­zött: min­dig az adott te­le­pü­lés­nek a Szov­jet Had­se­reg ál­ta­li hi­va­ta­los fel­sza­ba­dí­tá­sá­nak dá­tu­ma ke­rül rá. A Rozs­nyói já­rás te­le­pü­lé­se­in el­he­lye­zett táb­lá­kon a kö­vet­ke­ző szlo­vák nyel­vű szö­veg ol­vas­ha­tó: „OBEC BOLA OSLOBODENÁ / SLÁVNOU SOVIETSKOU ARMÁDOU / ide ke­rült a te­le­pü­lés fel­sza­ba­dí­tá­sá­nak pon­tos dá­tu­ma / VEÈNÁ VÏAKA OSLOBODITE¼OM” [ma­gyar for­dí­tá­sa: „A köz­sé­get a di­cső szov­jet had­se­reg sza­ba­dí­tot­ta fel (pon­tos dá­tum). Örök há­la fel­sz­abadítóinknak”].15 Az ese­mény ke­rek év­for­du­ló­i­ról ál­ta­lá­ban meg szok­tak em­lé­kez­ni he­lyi szin­ten, ilyen­kor az em­lék­táb­lák­hoz ko­szo­rút is elhe­lyeztek.16
A szo­ci­a­liz­mus idő­sza­ká­ban a ma­gyar­lak­ta te­le­pü­lé­se­ken he­lyi kez­de­mé­nye­zés­re né­hány eset­ben sor ke­rült a he­lyi ál­do­za­tok em­lé­két őr­ző há­bo­rús em­lék­mű­vet ál­lí­tá­sá­ra is, azon­ban ezek szá­ma nem volt túl ma­gas.
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után az 1989-es rend­szer­vál­tá­sig fel­ava­tott ob­jek­tu­mo­kat ál­ta­lá­ban nagy­fo­kú igény­te­len­ség jel­le­mez­te, zö­mük kő­ből vagy be­ton­ból ké­szült, és szin­te min­den esz­té­ti­ku­mot nél­kü­löz­tek.
Né­há­nyuk köz­pon­ti mo­tí­vu­mát va­la­mi­lyen má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban hasz­nált har­cá­sza­ti esz­köz, pél­dá­ul ágyú vagy tank alkot­ta.17 Az em­lék­mű­vek ál­lí­tá­sát szi­go­rú­an en­ge­dély­hez kö­töt­ték, azon­ban a ma­gyar több­sé­gű te­le­pü­lé­se­ken meg­en­ged­ték (amen­­nyi­ben a he­lyi­ek kér­vé­nyez­ték) a két­nyel­vű (szlo­vák–ma­gyar) fel­irat­ok el­he­lye­zé­sét. Ar­ra is van pél­da, hogy az em­lék­mű­re csu­pán ma­gyar fel­irat ke­rült (a ke­let-szlo­vá­ki­ai Csar­nahón).18 Ez­zel a meg­ol­dás­sal a Csal­ló­köz­ben, Lak­sza­kál­lo­son is ta­lál­ko­zunk. Itt 1965-ben a he­lyi Vö­rös­ke­reszt szer­ve­ze­te ál­lí­tott má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vet a he­lyi és a szom­szé­dos Szi­las te­le­pü­lé­sen el­esett ka­to­nák em­lé­ké­nek.
Ahol nem si­ke­rült ele­gen­dő anya­gi fe­de­ze­tet biz­to­sí­ta­ni, ott em­lék­táb­lá­kat he­lyez­tek el va­la­me­lyik köz­épü­let, fa­lán. A temp­lom fa­lá­ra eb­ben az idő­szak­ban csak rit­ka eset­ben ke­rül­he­tett ilyen tábla.19
Ke­let-Szlo­vá­ki­á­ból a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­zé­se után vis­­sza­vo­nu­ló szov­jet had­se­reg szá­mos ci­vil la­kost hur­colt ma­gá­val a Szov­jet­uni­ó­ba kény­szer­mun­ka­tá­bor­ba, az­az „málenyk­ij ro­bot­ra”. So­kan kö­zü­lük so­ha nem tér­tek vis­­sza szü­lő­föld­jük­re. őket szin­tén a há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak te­kint­het­jük, azon­ban 1989-ig er­ről az ese­mény­ről még be­szél­ni is ti­los volt. A rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en már szá­mos meg­em­lé­ke­zést tar­tot­tak az Ung-vidéken és a Bod­rog­köz­ben, s em­lék­mű­ve­ket is avat­tak. Nagyka­po­son 1991-ben avat­ták fel Fer­encz Györ­gy szob­rász­mű­vész al­ko­tá­sát:

„Az Ung-vidé­ki vá­ros­ká­ból kö­zel két­száz, több­sé­gük­ben ka­to­li­kus, re­for­má­tus és zsi­dó la­kos vesz­tet­te éle­tét a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú csa­ta­me­ző­in, va­la­mint a mun­ka­tá­bor­ok­ban, kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rok­ban, gáz­kam­rák­ban. Az el­múlt va­sár­nap rá­juk em­lé­ke­zett a vá­ros­ka Fő ut­cá­ján, a re­for­má­tus temp­lom előt­ti té­ren a Cse­ma­dok he­lyi szer­ve­ze­té­nek kez­de­mé­nye­zé­sé­re – a vá­ros ön­kor­mány­za­tá­nak tá­mo­ga­tá­sá­val, köz­ada­ko­zás­ból ké­szí­tett em­lék­mű. Fer­encz Györ­gy kép­ző­mű­vész a gyöt­re­lem, a szen­ve­dés, a kín és a fáj­da­lom em­be­ri ki­fe­je­zé­se­it vés­te fa­osz­lop­ba, az ál­do­za­tok ne­vét pe­dig réz­le­mez­re.”

(Új Szó 1991. ok­tó­ber 23., 5. p.)

Azo­kon a te­le­pü­lé­se­ken, ahol az egyik há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak sem volt em­lék­mű­ve, vagy em­lék­táb­lá­ja, ott kö­zös em­lék­mű­vet ké­szít­tet­tek mind­két há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak. Ar­ra is van pél­da, hogy mi­vel má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék már volt a te­le­pü­lé­sen, az el­ső ál­do­za­ta­i­nak kü­lön egy újat emel­tek. Az­zal a meg­ol­dás­sal is gyak­ran ta­lál­koz­ha­tunk, ami­kor a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­re he­lyez­ték el az el­ső ál­do­za­ta­i­nak név­so­rát tar­tal­ma­zó táb­lát. Ugyan­ezt a meg­ol­dás for­dít­va is elő­for­dul. 1989 után a há­bo­rús ál­do­za­tok em­lék­táb­lá­ja ál­ta­lá­ban a te­me­tő­ben ál­ló ra­va­ta­lo­zó fa­lá­ra ke­rült, de avat­tak ilyet kü­lön­fé­le köz­épü­le­tek és temp­lo­mok fa­lán is. A leg­több há­bo­rús em­lék­mű­nek szin­te min­dig ré­sze az ál­do­za­tok név­so­rát tar­tal­ma­zó táb­la. A med­vesal­jai Tajti te­le­pü­lé­sen a 2006-ban át­adott ha­rang­láb fa­lá­ra he­lyez­ték el az el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­ra em­lé­kez­te­tő táb­lá­kat.

A zsi­dó és ro­ma ho­lo­ca­ust em­lé­kei

Nincs tu­do­má­sunk ró­la, hogy a ho­lo­ca­ust zsi­dó és ci­gány ál­do­za­ta­i­nak em­lé­két 1989-ig akár egyet­len köz­té­ri em­lék­mű is őriz­te vol­na. Csu­pán az 1989-es rend­szer­vál­tást kö­ve­tő évek­ben avat­tak ilye­ne­ket. Azt meg­elő­ző­en csu­pán a zsi­dó hit­köz­sé­gek he­lyez­tek el em­lék­táb­lá­kat a te­me­tői ra­va­ta­lo­zók­ban.
Még az 1989-es rend­szer­vál­tás előt­t, 1978-ban át­he­lyez­ték a pusz­tu­ló ógyal­lai te­me­tő­ből a ho­lo­ca­ust kör­nyék­be­li ál­do­za­ta­i­nak em­lék­táb­lá­ját a ko­má­ro­mi ra­va­ta­lo­zó­ba. A fa­lon el­he­lye­zett em­lék­táb­lá­kon a Szent­péter­ről, Ógyal­láról, Bagotáról, Mar­tos­ról és Madar­ról szár­ma­zó ál­do­za­tok név­so­rát ol­vas­hat­juk. A ko­má­ro­mi Men­ház fa­lán 1992-ben avat­tak fel egy em­lék­táb­lát, Kern Mi­hály po­zso­nyi szob­rász­mű­vész al­ko­tá­sát, ame­lyen a kö­vet­ke­ző szlo­vák és ma­gyar nyel­vű fel­irat állt:

Z KOMÁRNA V ROKOCH 1942–1944
DEPORTOVALI 1922 ŽIDOVSKÝCH
OBÈANOV DO KONCENTRAÈNÝCH
TÁBOROV CELEJ EURÓPY

NA VEÈNÚ PAMIATKU UMUÈENÝM

AZ 1942–1944-ES ÉVEK­BEN KO­MÁ­ROM­BÓL
1922 ZSI­DÓT DE­POR­TÁL­TAK EU­RÓ­PA
KON­CENT­RÁ­CI­ÓS TÁ­BO­RA­I­BA
A MEG­KÍN­ZOT­TAK ÖRÖK EM­LÉ­KÉ­RE
1992

1998 ja­nu­ár­já­ban ezt a táb­lát is­me­ret­len tet­te­sek el­lop­ták. A zsi­na­gó­ga be­já­ra­tá­nak két ol­da­lán most lát­ha­tó fe­ke­te már­vány­táb­lá­kat 2006-ban avat­ták fel. A job­bol­da­lin ma­gyar–hé­ber, a baloldalin pe­dig szlo­vák és an­gol nyel­ven a kö­vet­ke­ző fel­irat áll:

„ÁL­LÍT­SON E TÁB­LA ÖRÖK EM­LÉ­KET
A HOLOKAUST KO­MÁ­RO­MI ZSI­DÓ ÁL­DO­ZA­TA­I­NAK
KO­MÁ­ROM VÁ­ROS”

A rend­szer­vál­tás után szá­mos he­lyen avat­tak kü­lön em­lék­mű­vet vagy em­lék­táb­lát a zsi­dó ho­lo­ca­ust ál­do­za­ta­i­nak. Több te­le­pü­lé­sen a há­bo­rú töb­bi ál­do­za­ta mel­lé vés­ték fel a zsi­dó ál­do­za­tok ne­vét, vagy pe­dig a ne­vü­ket tar­tal­ma­zó kü­lön táb­lát he­lyez­tek az em­lék­mű­re.

A fel­ső csal­ló­kö­zi Gútoron az el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett ka­to­nák em­lék­mű­ve köz­vet­len kö­ze­lé­ben egy kis em­lék­mű­vet ál­lí­tot­tak a ho­lo­ca­ust két ál­do­za­tá­nak, ame­lyen a kö­vet­ke­ző szlo­vák és ma­gyar nyel­vű fel­irat ol­vas­ha­tó: „Rodina Feigen­baum csa­lád / Gá­bor – Hed­vi­ga / obete holokaus­tu – holokauszt / ál­do­za­tai / 1944”. Az ér­sek­új­vá­ri zsi­na­gó­gá­ban 1999-ben avat­ták fel az ál­do­za­tok ne­vét tar­tal­ma­zó em­lék­táb­lát. Ipoly­sá­gon, a Honti Mú­ze­um fa­lán dom­bor­mű­vű si­ra­tó­fal – Ku­tak Ad­ri­enn ipolysá­gi ke­rá­mia­mű­vész al­ko­tá­sa – őr­zi a több mint 800 meg­gyil­kolt ipolysá­gi és kör­nyék­be­li zsi­dó ne­vét és em­lé­két. Nagyszel­menc köz­pont­já­ban egy a jel­ké­pes sír ál­lít em­lé­ket a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú he­lyi ál­do­za­ta­i­nak, to­váb­bá a köz­ség ha­tá­rá­ban el­hunyt két ma­gyar, va­la­mint hat is­me­ret­len ka­to­ná­nak. „Köz­sé­günk zsi­dó ál­do­za­ta­i­nak em­lé­két ke­gye­let­tel meg­őriz­zük” – hir­de­tik to­váb­bá a már­vány­táb­lá­ba vé­sett be­tűk. Alat­tuk pe­dig egy Rad­nó­ti-idé­zet ol­vas­ha­tó:

„Em­ber vi­gyázz, fi­gyeld meg jól a vi­lá­god:
ez volt a múlt, emez a vad je­len, –
hor­dozd szí­ved­ben. Éld e rossz vi­lá­got
és min­dig tudd, hogy mit kell ten­ned ér­te,
hogy más le­gyen.”

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­ra­i­ban szá­mos ro­ma szár­ma­zá­sú em­bert pusz­tí­tot­tak el, azon­ban en­nek az ese­mény­nek a rend­szer­vál­tá­sig se­hol sem ál­lí­tot­tak em­lék­mű­vet, sem az ál­ta­lam ku­ta­tott te­rü­le­ten, sem pe­dig Szlo­vá­kia más vi­dé­ke­in. A leg­el­ső ilyen mo­nu­men­tu­mot – egy fá­ból fa­ra­gott folk­loriz­mus-kop­jafát – Szlo­vá­ki­á­ban egy Ga­ram-men­ti te­le­pü­lé­sen, Csa­tán ál­lí­tott 2005-ben, a he­lyi ci­gány­sá­got tö­mö­rí­tő Romano Jile Pol­gá­ri Tár­su­lás:

„A Romano Jile Pol­gá­ri Tár­su­lás már ötö­dik éve min­den esz­ten­dő­ben meg­em­lé­ke­zik a ro­ma holokausztról.
Idén az tet­te kü­lön­le­ges­sé a szo­mo­rú év­for­du­lót, hogy el­ső al­ka­lom­mal időz­ték a ha­lál­tá­bor­ba el­hur­col­tak em­lé­két a ka­to­li­kus temp­lom­mal szem­ben, a hő­sök em­lék­mű­ve kö­ze­lé­ben fel­ál­lí­tott kop­ja­fá­nál. A há­rom mé­ter ma­gas bükk­fá­ból fa­ra­gott kop­ja­fa Oravecz Já­nos mun­ká­ja, és a meg­em­lé­ke­zés nap­ján, au­gusz­tus 3-án reg­gel ál­lí­tot­ták fel a szer­ve­zők a 61 év­vel ez­előt­ti ese­mé­nyek ál­do­za­ta­i­nak em­lé­ké­re. (…) Bab­in­dák Ist­ván, a Romano Jile el­nö­ke el­mond­ta, hogy ál­má­nak be­tel­je­sü­lé­sét lát­ja az em­lék­osz­lop­ban, hi­szen „fon­tos mél­tó em­lé­ket ál­lí­ta­ni azok­nak, akik csak azért hal­tak meg, mert ci­gány volt a ke­zük, lá­buk, mo­so­lyuk, mo­do­ruk, vi­sel­ke­dé­sük és pusz­ta lé­nyük. La­ka­tos La­jos, Csa­ta pol­gár­mes­te­re ös­­sze­fog­lal­ta a 61 év­vel ez­előtt tör­tén­te­ket, ami­kor az ak­ko­ri Ma­gyar­or­szág­ról hat­van­ezer ro­mát szál­lí­tot­tak a ko­má­ro­mi Csil­lag Erőd­be, hogy on­nan zö­mé­ben Ausch­witz­ba és más ha­lál­tá­bor­ok­ba kerül­jenek…”
(Új Szó 2005. au­gusz­tus 5., 5. p.)

A má­sik, a ro­ma ho­lo­ca­ust ál­do­za­ta­i­nak em­lé­ké­re ál­lí­tott em­lék­mű­vet Dunasz­er­da­he­lyen avat­ták fel 2006-ban. A saj­tó­ban té­ve­sen úgy je­lent meg, hogy a dunasz­er­da­he­lyi az el­ső ilyen jel­le­gű em­lék­mű, az ál­lít­ta­tók is eb­ben a szel­lem­ben nyi­lat­koz­tak. Va­ló­szí­nű­leg nem volt tu­do­má­suk ró­la, hogy Csa­tán egy év­vel ko­ráb­ban már avat­tak ilyet:

„Dunaszerdahely. El­ső al­ka­lom­mal tör­tént Szlo­vá­ki­á­ban, hogy nagy­sza­bá­sú nyil­vá­nos ün­nep­ség ke­re­té­ben tisz­te­leg­tek a ro­ma holo­causzt ál­do­za­ta­i­nak em­lé­ke előt­t. Dunasz­er­da­he­ly köz­pont­já­ban teg­nap óta szo­bor­al­ko­tás em­lé­kez­tet új­ko­ri tör­té­nel­münk­nek er­re a tra­gi­kus ese­mé­nyé­re. A dunasz­er­da­he­lyi Romoló­giai Ku­ta­tó­in­té­zet kez­de­mé­nye­zé­sé­re fel­ál­lí­tott em­lék­mű le­lep­le­zé­sén je­len volt Robert Fico kor­mány­fő, Milan Èiè ál­lam­fő hi­va­tal­ve­ze­tő­je (…) Anto­nio Proven­zano, Olasz­or­szág szlo­vá­ki­ai nagy­kö­ve­te, a ro­ma ci­vil szer­ve­ze­tek ve­ze­tői, a vá­ros és a me­gye ve­ze­tői, a szlo­vá­ki­ai zsi­dó­ság kép­vi­se­lői. Robert Fico be­szé­dé­ben nagy je­len­tő­sé­gű­nek mi­nő­sí­tet­te, hogy Szlo­vá­ki­á­ban em­lék­mű lé­te­sült az év­ti­ze­de­kig ta­bu­ként ke­zelt ro­ma holo­causzt ál­do­za­ta­i­nak em­lé­ké­re.”
(Új Szó 2006. augusz­tus5., 2. p.)

Az 1989-es rend­szer­vál­tás utá­ni idő­szak­ban ál­lí­tott egyéb mo­nu­men­tu­mok és je­lek

Az 1989-es rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en a ku­ta­tott te­rü­le­ten ed­dig so­ha nem ta­pasz­talt mér­ték­ben meg­nőtt a há­bo­rús em­lék­mű­vek ál­lí­tá­sá­nak a szá­ma. Ezek az ob­jek­tu­mok for­mai szem­pont­ból na­gyon vál­to­za­to­sak, és esz­té­ti­ka­i­lag ugyan­csak tar­ka ké­pet mu­tat­nak: van­nak köz­tük mű­vé­szi al­ko­tá­sok és min­den íz­lést nél­kü­lö­ző em­lék­je­lek is. Ké­szül­tek mé­reg­drá­ga már­vány­ból vagy bronz­ból, de ér­ték­te­len, si­lány anyag­ból is. A rend­szer­vál­tás utá­ni em­lék­mű­vek­ről gyak­ran vis­­sza­kö­szön­nek az el­ső vi­lág­há­bo­rú em­lé­ké­re, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig ál­lí­tott em­lék­mű­vek szim­bó­lu­mai. Na­gyon köz­ked­velt a tu­rul, a szent ko­ro­na vagy a szent ko­ro­nás ma­gyar cí­mer. Ez a je­len­ség az­zal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar te­le­pü­lé­se­ken ál­lí­tott há­bo­rús em­lék­mű­ve­ket egy­faj­ta nem­ze­ti szim­bó­lum­nak is te­kin­tik.
A mátyus­föl­di De­á­ki­ban a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú és a ki­te­le­pí­tés ál­do­za­ta­i­nak em­lék­mű­vén sze­rep­lő szim­bó­lu­mok­ról az al­ko­tó a kö­vet­ke­ző­ket nyi­lat­koz­ta az ava­tás­ról tu­dó­sí­tó új­ság­író­nak:

„…Azoknak a vé­re, azok­nak a lánc­sze­me va­gyunk mi, akik itt, eb­ben a föld­ben nyu­gosz­nak. Nem azért szen­ved­ték el az őket ért sé­rel­me­ket, hogy uno­ká­ik ne is­mer­jék anya­nyel­vü­ket! Hely­te­len vol­na, ha úgy tisz­tel­nék őket, hogy hő­si ha­lá­luk­ból nem pél­dát, erőt me­rí­te­nénk, ha­nem gyá­ván, meg­al­kud­va el­ad­nánk ma­gun­kat. A tu­rult, ősi ma­da­run­kat for­máz­tam meg, mert ez a ma­dár ve­ze­tett és fel­emelt ben­nün­ket, most pe­dig ki­száll a kő­ből, el­in­dul a szép, a más va­ló­ság­ba, egy igaz­ság­ba, amit an­­nyit ígér­tek ne­künk és va­la­hogy csak öv­meg­hú­zá­sok let­tek be­lő­le, ami­ó­ta va­gyunk. ősi, hon­foglalásko­ri mód­ja ez a tu­rul áb­rá­zo­lá­sá­nak, hogy em­lé­kez­zünk min­den­ki­re, akik éle­tét ad­ta harc vagy mun­ká­ja köz­ben – ez len­ne üze­ne­tem a de­á­ki­ak számára…”

(Sza­bad Új­ság 1997. ok­tó­ber 8., 5. p. )

Az em­lék­mű­ve­ket ál­ta­lá­ban köz­ada­ko­zás­ból ál­lít­tat­ták, de ar­ra is van pél­da, hogy va­la­mi­lyen pá­lyá­zat út­ján biz­to­sí­tot­ták az anya­gi­a­kat, vagy an­nak egy ré­szét. Né­ha a te­le­pü­lés gaz­da­gabb vál­lal­ko­zói ad­ták ös­­sze a szük­sé­ges pénz­ös­­sze­get, vagy ma­gyar­or­szá­gi pá­lyá­zat út­ján biz­to­sí­tot­ták az anya­gi­a­kat. Az ál­lít­ta­tók kö­zött egy­aránt meg­ta­lál­juk a he­lyi ön­kor­mány­za­tot, va­la­me­lyik po­li­ti­kai pár­tot vagy tár­sa­dal­mi, eset­leg kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­tet. Több he­lyen a fel­újí­tás­ra szo­rult el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­ve­ket is rend­be hoz­ták, és va­la­mi­lyen na­gyobb sza­bá­sú he­lyi ren­dez­vény – ál­ta­lá­ban a szin­tén 1989 után el­ter­jedt és di­va­tos­sá vált fa­lu­na­pok – al­kal­má­val ün­ne­pé­lyes ke­re­tek kö­zött avat­ták, il­let­ve szen­tel­ték fel..
Amint ar­ról e fen­ti­ek­ben, az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek kap­csán már szól­tunk, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után több te­le­pü­lé­sen el­tá­vo­lí­tot­ták, vagy meg­ron­gál­ták eze­ket a vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­ve­ket. A Ga­ram-men­ti Kál­nán is így tör­tént, ahol 2003-ban ál­lí­tot­tak új, kö­zös em­lék­mű­vet a két vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak:

„A Ga­ram part­ján fek­vő nagy­köz­ség­ben, Kál­nán szep­tem­ber kö­ze­pén em­lék­mű­vet avat­tak. A fa­lu köz­pont­já­ban, a Bé­ke ut­cá­ban a há­rom rész­ből ál­ló em­lék­mű­cso­por­tot – Gaj­dos Miroslav al­ko­tá­sát – lep­lez­ték le. A köz­ség­ben ál­ló már­vány­osz­lop a vi­lág­há­bo­rú­ban el­eset­tek­nek, a bal­ol­da­li a ho­lo­ca­ust ál­do­za­ta­i­nak, a jobb­ol­da­li pe­dig a há­bo­rú mo­hi ál­do­za­ta­i­nak ál­lít em­lé­ket. …Az em­lék­mű fel­ál­lí­tá­sát az MKP20 alap­szer­ve­ze­te szor­gal­maz­ta. Turay Lász­lót kér­dez­tük, mi­lyen előz­mé­nyek után ke­rült sor az em­lék­mű­ava­tás­ra? – A fa­lu­ban az idő­seb­bek még em­lé­kez­tek ar­ra, hogy Kál­nán az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett hő­sök­nek volt em­lék­mű­vük. Az em­lék­mű­vön az el­ső vi­lág­égés­ben el­hunyt ma­gyar ka­to­nák ne­ve sze­re­pelt, s ez bán­tot­ta né­mely túl­buz­gó egyén ön­ér­ze­tét, ami­nek az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után ezt az em­lék­mű­vet szét­ver­ték. Az­zal az ürügy­­gyel tet­ték ezt, hogy a fut­ball­pá­lyát más irány­ba kell for­dí­ta­ni, s en­nek az em­lék­mű az út­já­ban állt. Hely­ben ás­tak egy göd­röt, s be­le­te­met­ték az em­lék­mű­vet. A szo­bor új­ra­fel­ál­lí­tá­sa az 1948-as ese­mé­nyek után tör­tént meg a he­lyi la­ko­sok kö­ve­te­lé­sé­re. Cson­kán a ka­to­li­kus te­me­tő­vel szem­be­ni park­ban áll, ahol ma már fák ve­szik kö­rül. A Cse­ma­dok alap­szer­ve­ze­te több­ször kér­te, hogy újít­sák fel, de ez a ké­re­lem sü­ket fü­lek­re ta­lált. Nem tu­dok olyan fa­lu­ról az egész or­szág­ban, ahol egy em­lék­mű­vet en­­nyi­re meg­gya­láz­tak vol­na, mint a kál­nait. An­nak el­le­né­re, hogy a sze­ren­csét­len sor­sú már­vány­táb­la meg­vi­selt ál­la­pot­ban van, a la­ko­sok min­den­szen­tek nap­ján min­den év­ben mé­cses, gyer­tyát éget­nek az el­eset­tek emlékére…A há­rom em­lék­osz­lop tör­té­ne­te pe­dig egy­sze­rű: a kö­zép­ső a kál­nai és kiskál­nai hő­sök­re em­lé­kez­tet, akik ka­to­na­ként a harc­té­ren ve­szí­tet­ték éle­tü­ket, is­me­ret­len sír­ban, mes­­sze ide­gen­ben alus­­szák örök ál­mu­kat, s az ál­do­za­tok­ra, akik­nek itt­hon a fa­lu­ban ol­tot­ta ki éle­tét egy-­e­gy el­té­vedt go­lyó vagy ak­na­re­pesz.”

(Sza­bad Új­ság 2003. ok­tó­ber 8., 5. p. )

A kál­nai em­lék­mű egyik osz­lo­pát a ma már nem lé­te­ző Mo­hi te­le­pü­lés egy­ko­ri ál­do­za­ta­i­nak emelték21, s kü­lön osz­lo­pot avat­tak a ho­lo­ca­ust ál­do­za­ta­i­nak is:

„…Az atom­erő­mű épí­té­se mi­att lik­vi­dált kis fa­lu, Mo­hi jog­utód­ja Kálna köz­ség, ezért a fa­lunk­ban le­te­le­pe­dett egy­ko­ri mo­hi­ak kér­ték, hogy az ő vi­lág­há­bo­rús hő­se­ik­nek is szen­tel­jünk egy em­lék­mű­vet (…) A zsi­dó la­ko­sok, akik­ből saj­nos má­ra csak egy ma­radt a köz­ség­ben, az egy­ko­ri zsi­na­gó­ga he­lyén sze­ret­tek vol­na em­lék­mű­vet fel­ál­lí­ta­ni, de mi­vel ez má­ra már ma­gán­te­rü­let, úgy gon­dol­tuk, a má­sik két em­lék­mű mel­lett mél­tó he­lye lesz a ho­lo­ca­ust ál­do­za­ta­i­ra em­lé­kez­te­tő osz­lop­nak is.”

(Sza­bad Új­ság 2003. ok­tó­ber 8., 5. p. )

A há­bo­rús em­lék­mű­vek kap­csán szól­nunk kell a folk­loriz­mus-kop­jafák meg­je­le­né­sé­ről is. Ezek a kop­ja­fák/em­lék­osz­lop­ok ma­gyar nem­ze­ti szim­bó­lum­ként 1977-ben je­len­tek meg majd ter­jed­tek el Dél-Szlo­vá­kia szer­te a kü­lön­bö­ző szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ál­tal szer­ve­ze­tett kul­tu­rá­lis ren­dez­vé­nyek be­fe­je­zé­se­ként. Egy­faj­ta em­lék­mű­ként ál­lí­tot­ták eze­ket. Az 1989-es rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en szin­te rob­ba­nás­sze­rű­en meg­sza­po­ro­dott szá­muk és több he­lyen há­bo­rús em­lék­mű­ként is meg­je­len­tek (vö. L. Ju­hász 2005). Gyak­ran kom­bi­nál­ják eze­ket az em­lék­osz­lo­po­kat már­vány­ból vagy más tar­tó­sabb anyag­ból ké­szült ele­mek­kel is (pl. Dunarad­vány, Hos­­szú­szó, Csuc­som, Komáróc stb.).22 Ipoly­sá­gon há­bo­rús em­lék­mű­ként fá­ból fa­ra­gott ka­put ké­szí­tet­tek, amely a meg­bé­ké­lés ka­pu­ja ne­vet kap­ta, és a he­lyi te­me­tő­ben, a ka­to­na­sí­rok mel­lett ál­lí­tot­ták fel. Nem funk­ci­o­nál ka­pu­ként, s bi­zo­nyos év­for­du­lók al­kal­má­val ko­szo­rú­kat he­lyez­nek rá és mel­lé is.
Ugyan­csak csu­pán 1989 után nyílt mód ar­ra, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok a ki­te­le­pí­tés­re és az ún. szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­ré­re em­lé­kez­te­tő kü­lön­fé­le em­lék­mű­ve­ket ál­lít­hat­tak. A leg­el­ső és leg­is­mer­tebb ilyen em­lék­mű, amely más ki­te­le­pí­tet­tek­nek is em­lé­ket ál­lít az Ér­sek­új­vár mel­lett fek­vő Udvar­don ta­lál­ha­tó:

„…a kő­szik­lá­ból fa­ra­gott ket­té­tört fa­törzs a ki­űze­tést és a hon­ta­lan­sá­got szim­bo­li­zál­ja, a törzs­ből ki­nyú­ló em­be­ri kéz az ég fe­lé mu­tat, mely le­het ál­dást osz­tó, Is­ten fe­lé nyú­ló és ké­rő, de a go­nosz­nak me­gálljt pa­ran­cso­ló is. Ben­ne egy szem és könny­csepp, mely a bá­na­tot és szo­mo­rú­sá­got jel­ké­pe­zi, az arany szem­go­lyó pe­dig Is­ten nap­ját és a re­ményt fe­je­zi ki. Az em­lék­mű ta­lap­za­ta kö­rül már­vány- és grá­nit­koc­kák ta­lál­ha­tók, me­lyek­be a ki­te­le­pí­tet­tek mai la­kó­he­lye­i­nek a ne­vét vés­ték be­le, il­let­ve az el­hur­co­lá­suk cél­ál­lo­má­sa­it, Szudé­tavidéket, Mau­thausen­t.”

(Sza­bad Új­ság 1996. ok­tó­ber 2., 9. p.)

Ma már szá­mos em­lék­jel őr­zi a ki­te­le­pí­tés és la­kos­ság­cse­re em­lé­két Dél-Szlo­vá­kia szer­te. A Ri­ma­szom­bat mel­let­ti Zeherjén azok a szlo­vák la­ko­sok ál­lí­tot­tak em­lék­mű­vet a szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re 50. év­for­du­ló­ja em­lé­ké­re, akik ön­kén­te­sen Ma­gyar­or­szág­ról te­le­pül­tek át a fa­lu­ból erő­szak­kal Ma­gyar­or­szág­ra te­le­pí­tett ma­gyar la­kos­ság he­lyé­re. Az em­lék­mű­vel a szlo­vá­kok örö­mü­ket fe­jez­ték ki az ese­mény („a szü­lő­föld­re va­ló haz­a­térés“) év­for­du­ló­ja kap­csán, míg ez­zel szem­ben a ma­gya­rok az eb­ből az al­ka­lom­ból emelt ob­jek­tu­mo­kat me­men­tó­nak szán­ták.
Fi­gye­lem­re mél­tó ka­te­gó­ri­át kép­vi­sel­nek a Mat­i­ca sloven­ská23 ál­tal 1998-ban Dél-Szlo­vá­kia több te­le­pü­lé­sén el­he­lye­zett em­lék­táb­lák, ame­lyek az 1938–1938–1945-ös ún. ma­gyar meg­szál­lás szlo­vák ál­do­za­ta­i­nak ál­lí­ta­nak em­lé­ket. A kö­vet­ke­ző fel­irat ol­vas­ha­tó raj­tuk: „Obèanom Sloven­ska, ktorí roku 1938–1945 poèas maïarskej okupá­cie južného Sloven­s­ka trpeli a položili živ­o­ty za suv­eren­i­tu a územ­nú celistvos Slovenskej repub­liky. Sve­tový rok Slovákov 1998.”24

Az em­lék­je­le­ken sze­rep­lő fel­irat­ok, ver­sek

A vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­ve­ken majd­nem min­den eset­ben meg­ta­lál­ha­tó az ál­do­za­tok név­so­ra. A név­sor – rit­ka ki­vé­tel­től el­te­kint­ve – nem csu­pán a há­bo­rú­ban el­esett ka­to­nák ne­vé­ből áll, ha­nem he­lyet kap­nak raj­ta a há­bo­rú he­lyi ál­do­za­tai is, va­la­mint né­hány eset­ben a kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rok­ban meg­ölt, vagy más erő­sza­kos kö­rül­mé­nyek kö­zött el­hunyt zsi­dó la­ko­sok is, sőt ar­ra is van pél­da, hogy a val­lá­si szim­bó­lu­mok közt – a ke­reszt és a ke­hely mel­lett – is he­lyet kap a Dá­vid-csil­lag. Né­hány há­bo­rús em­lék­mű­ként ál­lí­tott folk­loriz­mus-kop­jafán ugyan­csak kö­vet­ték ezt a gya­kor­la­tot.
A há­bo­rús em­lék­mű­ve­ken sze­rep­lő szö­ve­gek, vers­idé­ze­tek egy ré­sze ha­za­fi­as jel­le­gű; ez el­ső­sor­ban az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek­re jel­lem­ző, mint aho­gyan az is, hogy az el­esett ka­to­ná­kat hő­sök­nek ne­ve­zik (pl. a csal­ló­kö­zi Gel­lén: Nyu­gosz­nak ők, a hős fi­ak, dú­ló csa­ták után”, vagy a gömöri Osgyán­ban, il­let­ve a mátyus­föl­di Alsósze­liben: „A hő­sök ál­ma fe­lett vir­raszt a nem­ze­ti ke­gye­let”).
Több fel­irat a ka­to­nák ál­do­za­tát nem te­kin­tik hi­á­ba­va­ló­nak. A Lo­son­ci já­rás­be­li Vilkén az el­ső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak em­lék­mű­vén ez áll:

Óh, ne saj­náld an­nak vég­ze­tét
Ki a ha­zá­ért ad­ta éle­tét!

Majd­nem ugyan­eze­ket a so­ro­kat ol­vas­hat­juk né­hán­­nyal ki­bő­vít­ve az 1989-es rend­szer­vál­tás után, Ipolypásztón, az el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rú em­lé­ké­re ál­lí­tott obe­lisz­ken:

„Óh, ne si­rasd meg
An­nak vég­ze­tét,
Ki a ha­zá­ért ad­ta éle­tét!
Éde­sen al­szik any­ja ke­be­lén,
S ál­dá­sok őr­zik
Csen­des nyug­he­lyén.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ide­jén ál­lí­tott el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­ve­ken a ha­za­fi­as jel­le­gű fel­irat­ok mel­lett gya­ko­ri­ak vol­tak az ir­re­den­ta, és a harc­ra buz­dí­tó szö­ve­gek is. A mátyus­föl­di Vágán 1941-ben ál­lí­tott em­lék­mű­re a „Ma­gyar hi­szek­egy” két so­ra ke­rült.

HI­SZEK EGY IS­TEN­BEN
HI­SZEK EGY HA­ZÁ­BAN

A szó­ban for­gó em­lék­mű­vet a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után meg­ron­gál­ták, s csak jó­val a rend­szer­vál­tás után újí­tot­ták fel. Ek­kor he­lyet ka­pott raj­ta a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak név­so­ra is, de a fent idé­zett ir­re­den­ta fel­irat nem ke­rült vis­­sza.
A kü­lön­bö­ző fe­le­ke­ze­tek temp­lo­ma­i­ban el­he­lye­zett vi­lág­há­bo­rús em­lék­táb­lá­kon az el­eset­tek név­so­rán kí­vül szin­tén sze­re­pel­nek még rö­vi­debb-hos­­szabb fel­irat­ok, idé­ze­tek. A kraszhanorkaváral­jai ró­mai ka­to­li­kus temp­lom­ban el­he­lye­zett el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­táb­lán két osz­lop­ban az ál­do­za­tok név­so­rát, va­la­mint jobb ol­da­lán a kö­vet­ke­ző­ket ol­vas­hat­juk:

„Vér­től ázott har­czmezőkön if­jú szí­vek por­la­nak,
Ta­vasz nyiltán ham­va­ik­ból új vi­rá­gok haj­ta­nak
Vér­ből fa­kadt vad­vi­rág­ok ta­ní­ta­nak. Remél­ni…
Di­cső hő­sök ál­dott ne­ve mind­örök­ké fog élni!“

A bal ol­da­lon alul pe­dig a kö­vet­ke­ző két sor ta­lál­ha­tó:

„…Nyugosznak ők, a hős fi­ak, dú­ló csa­ták után,
Hazájok most bús te­me­tő, nép­te­len pusz­ta­ság!”

Az Ér­sek­új­vár­hoz kö­ze­li Zsitv­abesenyőn a két vi­lág­há­bo­rú kö­zös em­lék­mű­vén az el­ső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak név­so­rát tar­tal­ma­zó em­lék­táb­lán „Di­cső­ség­gel har­col­tak, be­csü­let­tel hal­tak meg” – fel­irat egy má­sik vál­to­za­tát a Ko­má­rom mel­let­ti Ke­szeg­fal­va el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vén ol­vas­hat­juk az­zal az el­té­rés­sel, hogy itt már töb­bes szám el­ső sze­mé­lyé­ben ír­ták: „Di­cső­ség­gel har­col­tunk, be­csü­let­tel hal­tunk meg”.
A Kas­sa kö­ze­li Buzi­ta el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vé­re Gál Sán­dor Kas­sán élő szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tő­től szár­ma­zó idé­zet ol­vas­ha­tó:

Ha­za­ta­lál­ni
Ha­zát ta­lál­ni
Ott­hon len­ni
Leg­alább a kő­ben,
Sí­rok fe­let­ti ma­gány­ban
Ben­nem, ben­nünk,
Itt­lé­vők­ben
S el­tá­vo­zot­tak­ban.

A várhosszúréti má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­re Ratkó Jó­zsef so­ra­it vés­ték:

„Amer­re jár­tunk, hol­ta­kat hul­lat­tunk, szá­zat ez­re­ket. Hadd tud­ná aki meg­ma­rad, hogy ha­za me­lyik út ve­zet. „

A Ko­má­rom­hoz kö­ze­li Gútán ál­ló el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vön (Rigele Ala­jos po­zso­nyi szob­rász­mű­vész al­ko­tá­sa) val­lá­sos jel­le­gű fel­ira­tot he­lyez­tek el:

„Drá­ga test­vé­re­im! Po­ra­i­tok a hi­deg föld­ben ,sokaké, mes­­sze ide­gen­ben pi­hen, em­lé­ke­tek azon­ban az élet­ben mar­adot­tak és utó­dok szí­vé­ben él, kik­nek imá­ja száll az ég fe­lé, hogy hő­si ha­lá­lo­tok ju­tal­ma az örök bol­dog­ság le­gyen.”

A gömöri Hárs­kút ró­mai ka­to­li­kus temp­lo­má­ban az ál­do­za­tok név­so­ra alatt szin­tén val­lá­sos so­ro­kat vés­tek:

„Élők­nek s hol­tak­nak Ura Ke­gyes Atyánk!
Adj né­kik örök nagy jutal­mat…”

A somor­jai ró­mai ka­to­li­kus temp­lom­ban 1926. ok­tó­ber 3-án el­he­lye­zett el­ső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­it őr­ző két em­lék­táb­la szö­ve­ge:
„Ró­la­tok em­lé­kez­vén csor­dul­nak kön­­nye­ink. Bú­val har­ma­toz­nak me­ze­ink! Is­ten le­gyen ju­tal­ma­tok.”

Va­la­mint:

„Mert szent em­lék­kért küzd­ve es­te­tek el a har­cok me­ze­jén, azért él­tek örök­ké Is­ten­nél! Is­ten le­gyen ju­tal­ma­tok!”
Aho­gyan az már fen­ti­ek­ből is ki­tűnt, a fel­irat­ok ál­ta­lá­ban utal­nak ar­ra, hogy az el­le­set­tek tes­te ide­gen he­lyen nyug­szik. Azok a so­rok sem hi­á­nyoz­nak azon­ban, ame­lyek em­lé­kük meg­őr­zé­sé­re utal az itt­ho­ni­ak szí­vé­ben. Egyik jel­lem­ző pél­dá­ja en­nek a fel­irat­nak a dunarad­ványi el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vön ol­vas­ha­tó:

„Sí­ro­tok mes­­sze ide­gen­ben
Ne­ve­tek e már­vány­la­pon
Em­lé­ke­tek a szí­vünk­ben”

Ahol csu­pán az 1989-es rend­szer­vál­tás után ál­lí­tot­tak em­lék­mű­vet a vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak, gyak­ran ne­héz­sé­gek­be üt­kö­zött a név­sor ös­­sze­ál­lí­tá­sa. Azo­kon a te­le­pü­lé­se­ken, ahol a köz­sé­gi kró­ni­kát be­csü­le­te­sen ve­zet­ték, ál­ta­lá­ban min­dig be­ke­rült mind az el­ső, mind a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­huny­tak ne­ve, így ez a do­ku­men­tum pon­tos ada­tok­kal szol­gál­hat. Sok­kal prob­le­ma­ti­ku­sabb, ami­kor a he­lyi­ek kö­ré­ben kell ku­ta­tást vé­gez­ni eb­ben az ügy­ben, s már ar­ra is volt pél­da, hogy egy-két név ki­ma­radt, s utó­lag vés­ték az em­lék­mű­re.
Az ál­ta­lam ku­ta­tott te­rü­le­ten az el­ső vi­lág­há­bo­rú után ál­lí­tott há­bo­rús em­lék­mű­vek szin­te ki­zá­ró­lag ma­gyar nyel­vű­ek. Azo­kon a te­le­pü­lé­se­ken, ahol a szlo­vá­kok már je­len­té­keny há­nya­dát al­kot­ják a la­kos­ság­nak, ott már leg­több eset­ben meg­je­len­nek a két­nyel­vű ma­gyar–szlo­vák fel­irat­ok. Alsó­bodokon az ál­do­za­tok név­so­ra nem sze­re­pel az em­lék­mű­vön, csu­pán a kö­vet­ke­ző szlo­vák–ma­gyar fel­irat áll raj­ta: „Az el­ső és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett ka­to­nák em­lé­ké­re. Na pami­atku vojakov, ktorí padli poèas prvej druhej sve­tovej vojny.“
A fel­ső-csal­ló­kö­zi Dénes­den, ahol a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­zé­sé­ig je­len­tős szá­mú né­met la­kos­ság élt, az el­ső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak em­lé­ké­re emelt Lourdes­-i bar­lang fa­lá­ra a há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak ma­gyar he­lyes­írás­sal írt név­so­ra, va­la­mint a kö­vet­ke­ző két­nyel­vű, ma­gyar–né­met nyel­vű táb­la ke­rült

Is­ten di­cső­sé­gé­re a Szep­lő­te­len Fo­gan­ta­tás tisz­te­le­té­re az
1914–1918-világháború kö­vet­kez­té­ben ál­do­za­tul esett tag­ja­i­nak
em­lé­ké­re ál­lít­tat­ta Dénesd – Mis­érd – Torcs r.k. hit­köz­sé­ge
Zur Ehre Gottes und der unbe­fleck­ten Empfäng­niss als auch zum
Andenken an die Opfer des Welkrieges 1914–1918. errichtet von
der r. k. Kul­tus­ge­meinde Dénesd – Mis­érd – Torcs
1928 VIII /15.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a te­le­pü­lés né­met la­kos­sá­gát ki­te­le­pí­tet­ték, nap­ja­ink­ban már a la­kos­ság túl­nyo­mó ré­szét az oda te­le­pült szlo­vá­kok al­kot­ják.
A szó­ban for­gó lourdes­-i bar­lang fa­lá­ra az 1989-es rend­szer­vál­tás után a né­met ki­te­le­pí­tet­tek em­lék­táb­lát kí­ván­tak el­he­lyez­ni a ki­te­le­pí­tet­tek em­lé­ké­re, azon­ban több ne­héz­ség­be üt­köz­tek. Csu­pán egy sza­va­za­ton mú­lott a he­lyi ön­kor­mány­zat­ban, hogy a táb­la egy­ál­ta­lán fel­ke­rül­he­tett a lourdes­-i bar­lang fa­lá­ra, rá­adá­sul nem is az a szö­veg, ame­lyet a né­me­tek ere­de­ti­leg sze­ret­tek vol­na. A he­lyi ön­kor­mány­zat a kö­vet­ke­ző szlo­vák és né­met fel­ira­tot en­ge­dé­lyez­te az 1997-ben fel­ava­tott táb­lán. A két szö­veg bi­zo­nyos mér­ték­ben el is tér egy­más­tól:

NA PAMIATKU VŠETKÝM
KTORÍ V DÔSLEDKU UDALOSTÍ
POSLEDNEJ VOJNY STRATILI ŽIVOT
ALEBO MUSELI ZANECHA DOMOV
BOŽE OCHRAÒUJ NÁS OD
TAKÝCHTO KATASTROF
OBECNÝ ÚRAD
DUNAJSKÁ LUŽNÁ
AUGUST 1997
Ma­gyar for­dí­tá­sa:
„Mind­azok em­lé­ké­re, akik az utol­só há­bo­rú ese­mé­nye­i­nek kö­vet­kez­té­ben éle­tü­ket vesz­tet­ték, vagy pe­dig el kel­lett hagy­ni­uk ott­ho­na­i­kat. Is­te­nem, óvj meg ben­nün­ket az ilyen ka­taszt­ró­fák­tól! Köz­sé­gi Hi­va­tal Duna­jská Lužná25.

ZUM ANDENKEN AN ALLE
DIE IN FOLGE DER EREIGNISSE
DES LETZTEN KRIEGES IHR LEBEN
VERLOREN UND IHRE HEIMAT
VERLASSEN MUSSTEN
GOTT BEWAHRE UND BESCHÜTZE
UNS VOR SOLCHEN KATASTROPHEN
KARPATENDEUTSCHEN VEREIN
REG­ION
BRATISLAVA – – PRESSBURG
A né­met szö­veg meg­egye­zik a szlo­vák­kal, de a szlo­vák táb­lán sze­rep­lő ál­lít­ta­tó, az­az a köz­sé­gi hi­va­tal he­lyett a „Kár­pá­ti Né­me­tek Szö­vet­sé­ge, Bratisla­va (Po­zsony) – Press­burg Ré­gió” sze­re­pel.
Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy a szó­ban for­gó dénes­di Lourdes­-i bar­lang fa­lá­ra 1998-ban egy egy­nyel­vű, szlo­vák em­lék­táb­lát he­lyez­tek el a kö­vet­ke­ző fel­irat­tal:

K 70. VÝROÈIU
POSTAVENIA
LURDSKEJ JASKYNE
VÏAÈNÍ FARNÍCI
AUGUST 1998
Ma­gyar for­dí­tá­sa:
„A Lourdes­-i bar­lang ál­lí­tá­sá­nak 70. év­for­du­ló­já­ra a há­lás lel­ké­szek. 1998. au­gusz­tus”
A Lourdes­-i bar­lang fel­ira­ta­i­nak vál­to­zá­sai hű­en tük­rö­zik, ho­gyan vál­to­zott meg az idők fo­lya­mán a te­le­pü­lés nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­té­te­le, az­az mely nem­ze­ti­sé­gek vol­tak túl­súly­ban a te­le­pü­lé­sen.
A fen­ti­ek­ben már szól­tunk ró­la, hogy a te­le­pü­lé­se­ken kö­te­le­ző­en meg kel­lett örö­kí­te­ni a fel­sza­ba­dí­tó szov­jet had­se­reg em­lé­két, még­pe­dig úgy, hogy va­la­me­lyik fon­tos köz­épü­let­re egy em­lék­táb­lát kel­lett el­he­lyez­ni. Ezek a táb­lák ál­ta­lá­ban csak szlo­vák nyel­vű­ek vol­tak (mint pl. a Rozs­nyói já­rás­ban), de né­hány te­le­pü­lé­sen két­nyel­vű­ek­kel is ta­lál­ko­zunk (mint pl. az Ér­sek­új­vár mel­let­ti Udvar­don). A fel­sza­ba­du­lás 25. év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból a köz­ség­há­zá­ra el­he­lye­zett em­lék­táb­lán a kö­vet­ke­ző két­nyel­vű fel­ira­tot ol­vas­hat­juk:

„Na veènú slávu SOVIETSKEJ ARMÁDY, ktorá
pred 25rok­mi oslo­bod­i­la našu obec
od faši­stick­ých oku­pan­tov,
vojak­mi maršala MALINOVKÉHO ktorého
gen­erál­ny štáb sídlil v našej obci v apríli 1945.

A di­cső SZOV­JET HAD­SE­REG em­lé­ké­re
amely MALINOVSKIJ mar­sall ve­ze­té­se alatt
1945. már­ci­us 22-én fel­sza­ba­dí­tot­ta köz­sé­gün­ket
a fa­sisz­ta meg­szál­lás alól”

Az udvar­di el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak kö­zös emlék­művén26 a két vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak név­so­rát tar­tal­ma­zó táb­lák mel­lett egy ma­gyar és egy szlo­vák fel­irat ol­vas­ha­tó, az egyik Bu­da Fe­renc ma­gyar, a má­sik pe­dig Sa­mu Chalup­ka szlo­vák köl­tő­től szár­ma­zik:
„KED­VE­SEK ÉS SZE­REL­ME­SEK
HIT­VE­SEK ÉS JE­GYE­SEK, APÁK ÉS
FI­AK, HOZ­ZÁ­TAR­TO­ZÓK, HőS ÉS
NEM HőS KA­TO­NÁK, HA­ZÁNK­FI­AI
EM­LÉ­KÉ­RE, AKIK NEM TÉR­TEK VIS­­SZA
SZE­RET­TE­IK­HEZ TÖB­BÉ A HÁ­BO­RÚ­BÓL.
BU­DA FE­RENC
LEŽ VEÈNÉ MENO TOHO
NECH OVENÈÍ SLÁVA,
KTO SEBA V OBE
SVATÚ SVOJ NÁROD DÁVA.
SAMO CHALUPKA“

Az em­lék­mű­vek fel­ava­tá­sa

Az em­lék­mű­ava­tá­sok­ról és meg­em­lé­ke­zé­sek­ről a (cse­h)s­zlováki­ai ma­gyar saj­tó rend­sze­re­sen tu­dó­sí­tott, gyak­ran kö­zölt elő­ze­tes hírt, majd a ren­dez­vény után hos­­szabb ké­pes be­szá­mo­ló­kat is. Ez az El­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jén, az 1938-as vis­­sza­csa­to­lás után, s nap­ja­ink­ban el­ső­sor­ban az 1989-es rend­szer­vál­tás óta is ugyan­így van. Ezek ösz­tön­ző­en hat­nak más te­le­pü­lé­sek­re is, hogy kö­ves­sék a töb­bi pél­dá­ját. A szo­ci­a­liz­mus idő­sza­ká­ban is kö­zöl­tek hí­re­ket ezek­ről a ren­dez­vé­nyek­ről, azon­ban ezek nem vol­tak olyan rész­le­te­sek, mint az azt meg­elő­ző kor­szak­ban, vagy pe­dig nap­ja­ink­ban. A re­gi­o­ná­lis la­pok gyak­ran tet­ték köz­zé az em­lék­mű­ava­tás egész for­ga­tó­könyv­ét, s az ott el­hang­zott be­szé­det is. Ezek a saj­tó­ter­mé­kek rend­kí­vül sok fon­tos in­for­má­ci­ót őriz­tek meg szá­munk­ra ezek­ről az ese­mé­nyek­ről. A Poz­sonypüspök­iben 1936-ban meg­va­ló­sult em­lék­mű­ava­tás­ról el­té­rő­en tu­dó­sí­tott a bi­zo­nyos fo­kig kor­mány­párt­inak mi­nő­sít­he­tő Somor­ja és Vi­dé­ke c. re­gi­o­ná­lis lap, va­la­mint a Csal­ló­köz – Ma­gyar Vi­dék c. má­sik re­gi­o­ná­lis sajtóorgánum.27 Az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­ava­tá­sok mű­so­rá­nak ál­ta­lá­ban ré­sze volt az el­esett ka­to­nák ár­vá­i­nak sza­va­la­ta, vagy éne­ke is:

„Pün­kösd hét­főn szen­tel­te fel a vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett hét kispakai ka­to­na em­lé­ké­re ál­lí­tott obe­lisz­ket Si­mon La­jos nagy­pakai plébánoshe­lyettes. Óri­á­si szám, ha el­gon­dol­juk, hogy e köz­ség egyi­ke a leg­ki­sebb csal­ló­kö­zi fal­vak­nak.
A be­szen­te­lés és ün­ne­pi be­széd után, me­lyet Si­mon La­jos, a be­szen­te­lő plé­bá­nos mon­dott, a kispakai kö­zön­ség vál­to­za­tos, s az ün­nep jel­le­gé­nek meg­fe­le­lő mű­sor­ral ked­ves­ke­dett a meg­je­len­tek­nek. Len­gyel La­jos an­nál őszin­tébb szív­vel sza­val­ta az Ár­va kön­­nye cí­mű köl­te­ményt, mert az ő édes­ap­ja ne­ve is ott fény­lik a már­vány­táb­lán. A kispakai le­á­nyok, va­la­mint a nagy­pakai ének­kar mind ar­ról tet­tek ta­nú­bi­zony­sá­got, hogy Szelle Kál­mán kán­tor­ta­ní­tó ér­ti a dol­gát… Rend­kí­vül meg­ha­tó volt a két Mikóczy test­vér sza­va­la­ta, akik együt­te­sen mon­dot­ták el Soós Kár­oly­nak Hol pi­hen apám? cí­mű köl­te­mé­nyét. Ifj. Sárközy Fe­renc ban­dá­ja szé­pen mu­zsi­kál­ta a gyász­in­du­lót, s a tűz­ol­tók­nak, va­la­mint a ré­gi csal­ló­kö­zi őr­sök üst­gom­bos men­te­kö­tős vi­se­le­té­be öl­tö­zött Föl­des Vil­mos ve­zet­te dél­ceg lovas­bandéri­um­nak dísz­me­ne­te ka­to­nás volt és szép…”

(Somorja és Vi­dé­ke 1933. jú­ni­us 10., 2. p.)

A Ma­gyar­or­szág­hoz va­ló vis­­sza­csa­to­lás idő­pont­já­ig – 1938-ig – az em­lék­mű­ava­tá­sok sze­ré­nyeb­bek vol­tak, mint a vis­­sza­csa­to­lást kö­ve­tő idő­szak­ban. Ami­kor Ma­gyar­or­szág a né­me­tek ol­da­lán be­lé­pett a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ba, az em­lék­mű­ava­tá­so­kat há­bo­rús pro­pa­gan­da cél­ja­i­ra is fel­hasz­nál­ták, így a szó­no­kon gyak­ran hang­sú­lyoz­ták a hő­si­es­ség fon­tos­sá­gát, s azt, hogy a ha­zá­ért har­col­ni és eset­leg meg­hal­ni nem hi­á­ba­va­ló­ság, sőt kö­te­les­ség. Az ek­kor zaj­lott ava­tá­sok ki­mon­dot­tan ha­za­fi­as jel­le­gű­ek vol­tak és so­ha­sem hi­ány­zott a him­nusz, de Szó­zat, vagy a Hi­szek­egy is gyak­ran el­hang­zott. Az ava­tá­so­kon egy­aránt sze­re­pet kap­tak le­ven­ték, és a front­har­cos­ok, s na­gyon gyak­ran kö­vet­te az ese­ményt gaz­dag dísz­ebéd is.28

„A le­pel le­hul­lá­sa után Andód köz­ked­velt fő­jegy­ző­je gon­do­lat­gaz­dag be­szé­dé­ben a kö­vet­ke­ző­ket mon­dot­ta:
Idé­zem az el­esett hő­sök szel­le­mét. A mus­kát­lis ab­la­kú kis há­zak­ban itt ta­lál­já­tok öz­ve­gye­i­te­ket, ár­vá­i­to­kat, aki­ket 28 év előt­t, vi­rág­gal, ka­to­na­sap­ká­to­kon 1914-ben ott­hon hagy­ta­tok. Vér­zi­va­ta­ros csa­ták­ban a leg­drá­gáb­bat: az Éle­tet ál­doz­tá­tok fel a Ha­za ol­tá­rá­ra. Hő­si pél­dá­tok utat mu­ta­tott ne­künk! Ezen ün­ne­pé­lyes pil­la­nat­ban meg­fo­gad­juk, hogy mi is küz­de­ni és él­ni aka­runk a Ha­zá­ért. Ha kell, kö­vet­ni fo­gunk ti­te­ket a vér­ta­nú­ság­ban. Ez a köz­ség hő­sö­ket ne­velt és a sok­gyer­me­kes anyák­ban ve­zet: en­nek jo­ga van egy szeb­b, gaz­da­gabb élet­hez!
A le­lep­le­zett em­lék­mű ta­lap­za­tá­ra az el­ső ko­szo­rút a kön­nyesszemű ha­di­öz­ve­gyek tet­ték le. A ha­di­ár­vák ne­vé­ben Vigh Etel­ka he­lyez­te el ko­szo­rú­ját. Vi­téz Sző­ke La­jos az andó­di tűz­har­co­sok, Bresz­tyán­szky An­na a le­ven­te­lá­nyok és vi­téz Kiss Gyu­la Andód köz­ség ne­vé­ben he­lyez­ték el ko­szo­rú­i­kat. .. A ko­szo­rúk el­he­lye­zé­se után a tűz­har­co­sok, a le­ven­ték és le­ven­te­lá­nyok dísz­lé­pés­ben tisz­te­leg­ve vo­nul­tak el a le­lep­le­zett szép em­lék­mű előt­t.
A lé­lek­eme­lő ün­nep­ség után a je­len­lé­vők az ele­mi is­ko­la egyik ter­mé­be vo­nul­tak. Itt az andó­di gaz­dák ki­tű­nő za­ma­tú csir­ke­pap­ri­kás­sal ven­dé­gel­ték meg a meg­hí­vot­ta­kat. Az ebé­det ma­gyar­ru­hás le­ven­te­lá­nyok szol­gál­ták fel. Az ebéd alatt szá­mos fel­kö­szön­tő hang­zott el…“

(Ér­sek­új­vár és Vi­dé­ke 1942. szep­tem­ber 12., 3. p.)

Ri­ma­szom­bat­ban 1939-ben még nem őriz­te az el­ső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak em­lé­két sem em­lék­táb­la, sem pe­dig em­lék­mű, így a Hő­sök em­lék­ün­ne­pe c. ren­dez­vé­nyen a köz­te­me­tő­ben, a há­bo­rús ál­do­za­tok sír­ja­i­nál tar­tot­ták meg az ün­nep­sé­get. Az 1939. jú­ni­us 4-én tar­tott ren­dez­vény a kö­vet­ke­ző­kép­pen zaj­lott:

„A ha­tó­sá­gok, hi­va­ta­lok és egye­sü­le­tek tes­tü­le­ti­leg – az utób­bi­ak zász­ló­ik alatt – a ta­nu­ló if­jú­ság ta­ní­tó­ik-ta­ná­ra­ik ve­ze­té­se mel­lett – gyü­le­kez­nek a Hor­thy Mik­lós té­ren dél­után fél há­rom óra­kor. Ugyan­ott he­lyez­ked­nek el a ha­di­rok­kan­tak, front­har­cos­ok, a ka­to­na­ság, s a nagy­kö­zön­ség is. A front­har­cos­ok a „Pol­gá­ri Ol­va­só­kör –ből in­dul­nak a Hor­thy Mik­lós tér­re. 3 óra­kor fel­vo­nu­lás hár­mas­sor­ban a te­me­tő­ben lé­vő hő­si ha­lot­tak sír­kert­jé­hez, ahol
1. a Ri­ma­szom­ba­ti Ma­gyar Dal­egy­let idb. Ha­lász Jó­zsef ve­ze­té­se mel­lett ének­li a „Hi­szek­egyet”.
2. Em­lék­be­szé­det mond dr. Ga­bo­nás Já­nos.
3. Sza­val Bikki Já­nos V. o. ele­mi isk. ta­nu­ló.
4. A hő­si ha­lot­tak név­so­rát fel­ol­vas­sa Már­kus Lász­ló.”

(Gömör 1939. jú­ni­us 11., 1. p.)

Há­rom év el­tel­té­vel, 1942-ben már Ri­ma­szom­bat­ban is fel­avat­ták a Hő­sök Em­lék­mű­vét a kö­vet­ke­ző, az elő­ző­höz vi­szo­nyít­va sok­kal gaz­da­gabb prog­ram sze­rint, amely­nek egyes pont­jai ál­lan­dó ré­szét ké­pez­ték a mai Dél-Szlo­vá­kia vis­­sza­csa­tolt ma­gyar fal­va­i­ban meg­va­ló­sult em­lék­mű­ava­tá­sok­nak is eb­ben az idő­szak­ban:

„Ri­ma­szom­bat fel­sza­ba­du­lá­sá­nak em­lék­nap­ján, 1942. no­vem­ber 10-én, ked­den zász­ló­dísz­be öl­tö­zik a vá­ros és va­sár­na­pi mun­ka­szü­ne­tet tart. Dél­előtt 9 óra­kor a ke­resz­tény fe­le­ke­ze­tek temp­lo­ma­i­ban ün­ne­pi is­ten­tisz­te­le­tek lesznek…
…Fél 12 óra­kor kez­dő­dik a Hor­thy Mi­klós-té­ren a Hő­sök Em­lék­mű­vé­nek le­lep­le­zé­si ün­ne­pé­lye a kö­vet­ke­ző mű­sor­ral:
1. Ma­gyar Hi­szek­egy. Elő­ad­ja a le­ven­te- és cserkészénekkar…
2. A ke­resz­tény egy­há­zak lel­ké­szei meg­áld­ják az em­lék­mű­vet
3. Al­kal­mi köl­te­mény, sza­val­ja a szer­ző­je: Kun Györ­gy.
4. Ün­ne­pi fel­ava­tó be­széd. Tart­ja: vi­téz kövec­sesi Luk­ács Bé­la m. kir. Tit­kos ta­ná­csos, tár­canélküli mi­nisz­ter, Ri­ma­szom­bat dísz­pol­gá­ra.
5. Him­nusz. Elő­ad­ja a Ri­ma­szom­ba­ti Dal­e­gylet…
6. A Hő­sök Emlékmű-Bizottsága ne­vé­ben Sichert Kár­oly el­nök át­ad­ja az em­lék­mű­vet Ri­ma­szom­bat me­gyei vá­ros pol­gár­mes­ter­ének.
7. Éva Lász­ló pol­gár­mes­ter az em­lék­mű­vet át­ve­szi.
8. A Hő­sök Em­lék­mű­vé­nek meg­ko­szo­rú­zá­sa.
9. Szó­zat. Elő­ad­ja a Ri­ma­szom­ba­ti Ma­gyar Dal­egy­let.”
(Gömör 1942. november 8., 2. p.)

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en meg­va­ló­sult em­lék­mű­ava­tá­sok­nak egé­szen más ide­o­ló­gi­ai kö­ve­tel­mé­nyek­nek kel­lett meg­fe­lel­ni­ük. A ma­gyar ka­to­nák hő­si­es­sé­gé­ről már szó sem le­he­tett, csak ál­do­za­tok­ról be­szél­tek, s ha a he­lyi­ek kö­zött vol­tak el­len­ál­lók vagy par­ti­zá­nok, ak­kor az ő sze­re­pü­ket emel­ték ki, va­la­mint a hős fel­sza­ba­dí­tó Szov­jet Had­se­reg, a hős szov­jet ka­to­nák em­lí­té­se volt a prog­ram fő pont­ja. Az em­lék­mű­ava­tá­so­kon már nem a cser­ké­szek, ha­nem az út­tö­rők vagy a Szo­ci­a­lis­ta If­jú­sá­gi Szö­vet­ség tag­jai sza­val­tak a szo­ci­a­lis­ta ide­o­ló­gi­ai kö­ve­tel­mé­nyek­nek meg­fe­le­lő al­kal­mi ver­set. Az em­lék­mű­ava­tá­so­kon 1968 után gyak­ran részt vet­tek a szov­jet had­se­reg „ide­ig­le­ne­sen Cseh­szlo­vá­ki­á­ban ál­lo­má­so­zó” tiszt­jei, va­la­mint az egy­ko­ri par­ti­zá­nok is.
Több vá­ros­ban, s né­hány fa­lu­ban is azok­nál a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek­nél tet­ték le az es­küt a szik­rák az út­tö­rők, de a gyak­ran a SZISZ-tagok is, ame­lye­ket 1945 után ál­lí­tot­tak a fel­sza­ba­dí­tó szov­jet had­se­reg, vagy pe­dig az el­len­ál­lók, par­ti­zá­nok emlékére.29 Ké­sőbb, 1975-ben el­ső al­ka­lom­mal a szo­ci­a­lis­ta ha­zá­nak tett hű­ség­es­küt is ott mond­ták el a ki­len­ce­dik osz­tályt el­vég­zett diákok.30 Ar­ra is volt pél­da, hogy a kö­zép­is­ko­lák és gim­ná­zi­u­mok di­ák­jai bal­la­gá­suk nap­ján vi­rá­got he­lyez­tek el ezek­nél az em­lék­mű­vek­nél (Rozs­nyón pél­dá­ul Tóth Jó­zsef, he­lyi kom­mu­nis­ta már­tír em­lék­mű­vé­hez tet­ték a csok­ro­kat).
A Po­zsony kör­nyé­ki te­le­pü­lé­sek több is­ko­lá­já­nak szik­rái és út­tö­rői a po­zso­nyi Slavínon, a szov­jet fel­sza­ba­dí­tók em­lé­ké­re ál­lí­tott mo­nu­men­tá­lis em­lék­mű mel­lett tet­ték le az es­küt. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar na­pi­lap (ak­ko­ri­ban Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja Köz­pon­ti Bizot­táságá­nak a hi­va­ta­los lap­ja), az Új Szó 1972-ben meg­je­lent egyik va­sár­na­pi szá­ma fény­ké­pet is mel­lé­kel­ve tu­dó­sí­tott egy ilyen ese­mény­ről:

„Újab­ban egy­re több pi­o­nír­szer­ve­zet ren­de­zi a pi­o­nír­ava­tást a szov­jet hő­sök bratislavai em­lék­mű­vé­nél, hogy az ese­mény a paj­tá­sok szá­má­ra még ün­ne­pé­lye­sebb és em­lé­ke­ze­te­sebb le­gyen. Fel­vé­te­lün­kön a Ve¾ký Biel-i (Ma­gyar­bél) pi­o­ní­rok lát­ha­tók.”

(Va­sár­na­pi Új Szó 1972/21, 18. p.)

Az 1989 utá­ni idő­szak­ból ren­del­ke­zünk ar­ra vo­nat­ko­zó adat­tal, hogy a Ko­má­rom­hoz kö­ze­li Marcel­házán a há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak em­lé­ké­re ál­lí­tott em­lék­osz­lop (kop­ja­fa) mel­lett tet­ték le az es­küt a he­lyi cser­kész­csa­pat tag­jai:

„A marcel­házi te­me­tő­ben lé­vő kop­ja­fá­nál pe­dig le­tet­te fo­ga­dal­mát a 35. szá­mú cser­kész­csa­pat – ők ter­mé­sze­te­sen marcel­házi­ak. Hi­va­ta­los ne­vük Baranyay Já­nos Cser­kész­csa­pat. Ezt meg­elő­ző­en hos­­szú sor­ban kí­gyóz­tak a »tet­t« szín­he­lyé­re az egyen­ru­hás fi­a­ta­lok (…) Itt azu­tán fo­ga­da­lom­té­tel, zász­ló­ál­dás, zász­ló­szen­te­lés (pap és lel­kész ál­tal), nem­ze­ti imád­ság és him­nusz­tö­re­dék, meg szá­mom­ra kis­sé édes­kés (cser­kész?) dal…”

(Hét 1993/43, 10. p.)

Az 1989-es rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en is­mét meg­vál­to­zott az em­lék­mű­ava­tás rí­tu­sa és szel­le­mi­sé­ge. Fon­tos meg­em­lí­te­nünk, hogy 1989 után az egy­há­zak kép­vi­se­lői is ki­emelt sze­re­pet ját­sza­nak az em­lék­mű­ava­tá­so­kon, ál­ta­lá­ban ők avat­ják, il­let­ve szen­te­lik fel az em­lék­mű­ve­ket, s gyak­ran ré­sze a prog­ram­nak a mi­se vagy az is­ten­tisz­te­let, a több­fe­le­ke­ze­tű te­le­pü­lé­se­ken az öku­me­ni­kus is­ten­tisz­te­le­tek, s már ar­ra is volt pél­da, hogy a zsi­dó egy­ház kép­vi­se­lői is tar­tot­tak be­szé­det (pl. a csal­ló­kö­zi Nemesóc­sán):

„Az em­lék­mű­vet s re­for­má­tus, a ró­mai ka­to­li­kus és az iz­ra­e­li­ta hit­köz­ség szer­tar­tá­sai sze­rint szen­tel­ték, ill. ál­dot­ták meg”.

(Csal­ló­köz 1994/47. sz., 2. p.)

A Du­na mel­let­ti Ebe­den 2001-ben szent­mi­sé­vel vet­te kez­de­tét az el­ső és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak emelt em­lék­mű­vek fel­szen­te­lé­si ün­nep­sé­ge:

„…Május 8-án az ebe­diek azért gyűl­tek ös­­sze, hogy szent­mi­sé­ben imád­koz­za­nak az el­ső és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­ért. A szent­mi­se főcele­brán­sa Beer Mik­lós eszter­gom-bu­dapesti se­géd­püs­pök volt, aki Burián Lász­ló he­lyi es­pe­res plé­bá­nos­sal együtt mu­tat­ta be a szent­mi­sét. Be­szé­dé­ben meg­osz­tot­ta sa­ját fáj­dal­mát is az em­lé­ke­zők­kel, el­mond­ta: az ő édes­ap­ja sem tért vis­­sza a há­bo­rú­ból. A szent­mi­se után ke­rült sor a pár­ká­nyi Né­meth Lász­ló ál­tal grá­nit­ból ké­szült em­lék­mű meg­ál­dá­sá­ra. Az em­lék­mű fel­ál­lí­tá­sát a fa­lu önál­ló­su­lá­sá­nak ide­jén31, a ki­lenc­ve­nes évek de­re­kán a hí­vek, va­la­mint az egy­ház kez­de­mé­nyez­te, és az ön­kor­mány­zat se­gít­sé­gé­vel most ez meg­való­sul­ha­tot­t…”
(Re­mény 2001/21, 5. p. )

A mátyus­föl­di Vágkirá­lyfán a fel­újí­tott ró­mai ka­to­li­kus temp­lom új­ra­szen­te­lé­sé­nek ün­ne­pét, va­la­mint a bér­má­lás szent­sé­gé­nek ki­szol­gá­lá­sát, a fa­lu jel­ké­pe­i­nek meg­ál­dá­sá­nak ün­nep­sé­gét kö­töt­ték ös­­sze a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú em­lék­mű­vé­nek fel­szen­te­lé­sé­vel. Ezen a ren­dez­vé­nyen fel­csen­dült a Szó­zat is, s a mű­sor­nak ki­mon­dot­tan ún. „ma­gyar nem­ze­ti jel­le­ge” volt.

„A szent­mi­se be­fe­jez­té­vel a temp­lom­kert­ben foly­ta­tó­dott az ün­nep: ott ke­rült sor az el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett vágkirá­ly­fa­iak em­lék­mű­vé­nek meg­ál­dá­sá­ra. Az em­lék­mű­nél a Ko­dály Zol­tán Da­los­kör Ko­dály Zol­tán: Ének Szent Ist­ván ki­rály­hoz és Bár­dos La­jos: Bol­dog­as­­szony anyánk cí­mű mű­ve­it ad­ta elő, majd Tóth Pál, a fa­lu pol­gár­mes­te­re mon­dott be­szé­det. Az em­lék­mű meg­ál­dá­sá­nak szer­tar­tá­sát a püs­pök atya vé­gez­te. A galán­tai kó­rus sze­rep­lé­se és Boráros Im­re szín­mű­vész sza­va­la­ta a szer­tar­tást még szí­ne­seb­bé tet­te.
Az ün­nep­ség a köz­ség­há­za előtt ért vé­get a fa­lu lo­bo­gó­já­nak fel­vo­ná­sá­val és cí­me­ré­nek fel­ava­tá­sá­val. A kó­rus aj­kán Ko­dály Zol­tán Fel­szál­lott a pá­va cí­mű kó­rus­mű­ve és Er­kel Fe­renc Szó­za­ta csen­dült fel…“

(Re­mény 1998/45, 5. p.)

Em­lí­tet­tem már, hogy az 1989-es rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en az út­tö­rők sze­re­pét a cser­ké­szek vet­ték át. Amely te­le­pü­lé­sen cser­kész­csa­pat mű­kö­dik, ott ak­tív ré­sze­sei a em­lék­mű­ava­tás­nak. Sző­gyén­ben dísz­őr­sé­get áll­tak: „a he­lyi cser­kész­csa­pat dísz­őr­sé­ge mel­lett folyt a »jelképes temetés«. Egy-­e­gy szál szeg­fű, egy-­e­gy égő gyer­tya el­he­lye­zé­se és egy ha­rang­kon­dí­tás kí­sér­te az ál­do­za­tok ne­vé­nek felolvasását…” (Hét 1994/50, 9. p.).
A tu­dó­sí­tás­ból azt is meg­tud­hat­juk, hogy a hoz­zá­tar­to­zók egy ré­sze járt a Don-ka­nyar­ban, ahol sze­ret­te­ik el­es­tek a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban:

„…A Don-ka­nyar­nál el­eset­tek hoz­zá­tar­to­zói hoz­tak ab­ból a föld­ből, amely­ben sze­ret­te­ik csont­jai por­lad­nak. A do­ni föl­det Czuc­zor atya meg­ál­dot­ta, és el­hin­tet­te az em­lék­mű kö­rül.”
(Hét 1994/50, 9. p.)

Amint ar­ról már a fen­ti­ek­ben szól­tunk, az el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek ava­tá­sá­nál ál­ta­lá­ban ak­tív sze­re­pet kap­tak a hoz­zá­tar­to­zók, vagy az el­esett ka­to­na ár­vái és a baj­tár­sak. Az 1989 után ál­lí­tott má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek ese­té­ben – mi­vel már na­gyon sok év el­telt köz­ben, so­kan el­huny­tak – csak na­gyon rit­ka eset­ben for­dult elő, hogy az el­huny­tak baj­tár­sai még részt vet­tek az em­lék­mű­ava­tá­son. A csal­ló­kö­zi Pódafán ka­to­na­ként vett részt a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban egy idős fér­fi, aki­nek há­rom test­vé­re is el­esett a há­bo­rú­ban. Ezt a moz­za­na­tot az em­lék­mű­ava­tás­ról szó­ló tu­dó­sí­tás­ban is meg­örö­kí­tet­ték:

„Az em­lék­mű előt­t. Jú­li­us kö­ze­pén lep­lez­ték le Pódafán a II. vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak köz­sé­gi em­lék­táb­lá­ját. Raj­ta Ti­zen­egy név… Póda Be­nő bá­csi em­lé­ke­i­be me­rül­ten és meg­ren­dül­ten állt az em­lék­mű előt­t. Há­rom test­vé­re ne­vét őr­zi az emlék­mű… Az el­esett test­vé­rek. Ma­ga is ott volt a po­kol­ban. Meg­ma­radt, túlél­te… Az élők em­lé­kez­ze­nek, hi­szen ben­nük él­nek to­vább a halot­tak… Mind­ez csak át­fu­tott Póda Be­nő bá­csin, mi­köz­ben meg­ren­dül­ten állt az em­lék­mű előt­t, és ré­gi idők­re em­lé­ke­zett.

(Csal­ló­köz 1994/31, 3. p.)

A Ga­ram-men­ti Orosz­kán az 1993-ban fel­ava­tott má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­re egy ma­gyar nem­ze­ti szí­nű sza­lag­gal át­kö­tött ko­szo­rút ho­zott Ma­gyar­or­szág­ról az egy­ko­ri baj­társ, aki így kí­vánt em­lé­kez­ni ka­to­na­tár­sai em­lé­kei előt­t. Az ava­tá­si ün­nep­sé­gen egy má­sik élet­ben ma­radt baj­társ, Orosházy La­jos he­lyi nyug­dí­jas ta­ní­tó ol­vas­ta fel az el­eset­tek ne­ve­it és min­den­ki­ért egy-­e­gy szál gyer­tyát gyúj­tot­tak“ (Garamvölgye 1993/22, 2. p.).
Ugyan­úgy, mint Orosz­kán, más te­le­pü­lé­se­ken is elő­for­dult, hogy az em­lék­mű­ava­tás ré­sze volt az el­huny­tak ne­vé­nek fel­ol­va­sá­sa és a ha­rang meg­kon­dí­tá­sa. Így volt ez az Ér­sek­új­vá­ri já­rás­be­li Udvar­don is:

„Meg­ha­tó volt a hő­sök szim­bo­li­kus te­me­té­se. Mi­köz­ben fel­ol­vas­ták az el­eset­tek ne­vét, min­den név el­hang­zá­sa után egyet kon­dult a ha­rang, a kis cser­ké­szek pe­dig egy-­e­gy gyer­tyát és fe­hér szeg­fűt he­lyez­tek az em­lék­mű talapza­tára.“

(Va­sár­na­pi Új Szó 1993/41, 10. p.)

A gömöri Ajnác­skőn ha­son­ló mó­don zaj­lott az ese­mény:

„Huszontötször kon­dult meg teg­nap dél­után az ajnác­skői temp­lom ha­rang­ja, és hu­szon­öt mé­cses gyúlt azon a há­la­adó is­ten­tisz­te­le­ten, ame­lyen a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­eset­tek­ről em­lé­kez­tek meg a fa­lu és a kör­nyék lakói.“

(Új Szó 1994. no­vem­ber 28., 2. p.)

A csal­ló­kö­zi Csic­són nem csu­pán a ha­ran­gok, ha­nem a fa­lu szi­ré­ná­ja is meg­szó­lalt, je­lez­vén az em­lék­mű­ava­tás kez­de­tét:

„Pont­ban há­rom­kor meg­szó­lalt a Du­na men­ti fa­lu szi­ré­ná­ja, és meg­kon­dul­tak a ha­ran­gok, majd öku­me­ni­kus is­ten­tisz­te­let­tel meg­kez­dő­dött a ben­ső­sé­ges ün­nep­ség, mely an­nak a kö­zel más­fél­száz ál­do­zat­nak szólt, akik a két vi­lág­há­bo­rú­ban vesz­tet­ték éle­tü­ket eb­ből a köz­ség­ből, il­let­ve eb­ben a köz­ség­ben, s akik­nek a ne­vét ezen­túl – te­kin­tet nél­kül nem­ze­ti­ség­re, val­lá­si ho­va­tar­to­zás­ra – egy­más mel­lett őr­zi két már­vány­táb­la.”

(Új Szó 1993. jú­ni­us 28., 2. p.)

Nyékvárkony­ban az em­lék­mű le­lep­le­zé­se után „a he­lyi er­dé­szet al­kal­ma­zot­tai dísz­lö­vés­sel em­lé­kez­tek a ha­lot­tak­ra… a rö­vid mű­sor­ban sza­va­la­tok és ének­szó hang­zott el. Fel­lé­pett a he­lyi alap­is­ko­la ének­ka­ra is…. Ki­tet­tek ma­gu­kért az óvo­dá­sok, a fér­fi­kar pe­dig há­bo­rús da­lo­kat adott elő. A cserkész­fi­at­alok ko­szo­rút he­lyez­tek el az em­lék­mű ta­lap­za­tá­nál, majd gyer­tya­gyúj­tás kö­vet­ke­zett. Az em­lék­mű­ava­tás vé­gén fel­hang­zott az ima, a há­la­adás Is­ten­nek és kö­szö­net mind­azért, hogy ez meg­való­sul­ha­tot­t.“

(Csal­ló­köz 1992/24, 3. p.)

Ipolysza­kál­lo­son az em­lék­mű­re vé­sett 88 má­so­dik vi­lág­há­bo­rús ál­do­zat em­lé­ké­re a he­lyi fi­a­ta­lok egy-­e­gy szál égő gyer­tyát he­lyez­tek el“ (Honti La­pok 1992. ok­tó­ber, 3. p.).
Az egy­ko­ri Hont me­gyé­hez tar­to­zó Kis­gyar­ma­ton élő Mikony Ig­nác (szül. 1920-ban) 1993-ban a kö­vet­ke­ző­kép­pen szá­molt be a fa­lu­já­ban le­zaj­lott em­lék­mű­ava­tás­ról Dan­ter Iza­bel­la nép­rajz­ku­ta­tó­nak, a galán­tai hon­is­me­re­ti mú­ze­um nép­rajz­ku­ta­tó­já­nak írt 1993. de­cem­ber 29-én kel­te­zett le­ve­lé­ben:

„…Szeptember 19-én nagy ese­mény volt kis fa­lunk­ban. Az el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta­i­nak em­lék­mű­vét avat­tuk fel és szen­tel­tük fel. Raj­ta van­nak a háromhó­na­pos té­li front ci­vil már­tír­jai. A hát­só ol­da­lon pe­dig több mint 20 zsi­dó már­tír pol­gár­tár­sunk.
Negy­ven évet vár­tunk rá, hogy a tu­rul­ma­dár szár­nyai alatt őriz­hes­sük ne­ve­i­ket, ná­lunk min­den csa­lád­nak van va­la­me­lyik cso­port­ban va­la­ki­je. Ün­ne­pi en­gesz­te­lő szent­mi­sé­vel kez­dő­dött. Utá­na ki­vo­nul­tunk az em­lé­kűm­höz. A pol­gár­mes­ter­nő is­mer­tet­te a fa­lu múlt­ját és a tu­rul­ma­dár dug­do­sá­sát s fel­kér­te a hely­be­li plé­bá­nost, hogy szen­tel­je fel. Majd az ün­ne­pi be­szé­det a ná­lunk na­gyon tisz­telt Csáky Pál or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő sza­vai tet­ték ün­ne­pé­lyes­sé. Egy kis­lány el­sza­val­ta a ma­gyar mi­atyán­kot és Jó­nás Jó­zsef Gyóni Gé­zá­tól Csak egy éj­sza­ká­ra küld­jé­tek el őket. A ko­szo­rú­zás­sal ért vé­get az ün­nep­ség, a he­lyi va­dá­szok dísz­lö­vé­sei fi­gyel­mez­tet­tek a há­bo­rú bor­zal­ma­i­ra. És nem ma­radt szá­raz szem­pár.”32

Ugyan­er­ről az ese­mény­ről a saj­tó is tu­dó­sí­tott, még­pe­dig a kö­vet­ke­ző­kép­pen:

„Az egész fa­lu né­pét meg­moz­ga­tó ün­nep­ség­re ke­rült sor Kis­gyar­ma­ton. Ál­lam­pol­gá­ri kez­de­mé­nye­zés­re – Henczy Bé­la – a fa­lu la­kos­sá­ga 1993. szep­tem­ber 19-én em­lék­mű­vet szen­telt fel és ko­szo­rú­zott az I,. és a II. vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett kis­gyar­ma­ti pol­gá­rok tisz­te­le­té­re. Az em­lék­mű meg­örö­kí­ti azon kis­gyar­ma­ti zsi­dó pol­gár­tár­sa­ink ne­ve­it is, akik a II. vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­tai let­tek.
A dél­előt­ti ün­nep­ség is­ten­tisz­te­let­tel kez­dő­dött 10 óra­kor. Az em­lék­mű­ava­tá­son Csáky Pál par­la­men­ti kép­vi­se­lő mon­dott ün­ne­pi be­szé­det. Az em­lék­mű­vet Szeif Fe­renc plé­bá­nos úr szen­tel­te fel, majd ko­szo­rú­kat he­lyez­tek el raj­ta a volt har­cos­tár­sak, az öz­ve­gyek, a fa­lu ön­kor­mány­za­ta és la­kói. Az ün­nep­ség a Szó­zat és a Him­nusz el­ének­lé­sé­vel ért véget.“

(Pár­kány és Vi­dé­ke – Štúro­vo a okolie 1993. no­vem­ber, 13. p.)

Alsósze­liben a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús ál­do­za­tok­nak ál­lí­tott em­lék­mű ava­tá­si ün­nep­sé­gé­nek prog­ram­ját a he­lyi nem­ze­ti bi­zott­ság 1993. 10. 10-én tar­tott ta­nács­ülé­sén is meg­tár­gyal­ták, s ha­tá­ro­zat­ban hagy­ták jó­vá az ava­tá­si ün­nep­ség prog­ram­ját, va­la­mint em­lí­tést tet­tek a fel­irat­ról is. Ezt az ese­ményt a köz­sé­gi kró­ni­ká­ba is be­je­gyez­ték:

„Az ülés na­pi­ren­di pont­ján sze­re­pelt a II. vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett alsószeli hő­sök és ál­do­za­tok tisz­te­le­té­re ál­lí­tott em­lék­mű le­lep­le­zé­se al­kal­má­ból szer­ve­zett ün­ne­pi mű­sor jó­vá­ha­gyá­sa, mely a kö­vet­ke­ző­kép­pen ala­kult:
Idő­pont: 1993. ok­tó­ber 30-án (szom­bat) 14.00 órá­tól
Az ün­ne­pi mű­sor
Alsószeli Ma­gyar Dal­kör fel­lé­pé­se. Ve­ze­ti Sza­ba­dos Lász­ló
K. Szi­monov: Várj re­ám! Sza­val­ja Ko­vács Ani­kó
Ün­ne­pi be­széd – tart­ja Sza­ba­dos Lász­ló
Az em­lék­mű le­lep­le­zé­se
Le­lep­le­zi: Alsószeli pol­gár­mes­te­re Pleva Lász­ló
Az em­lék­mű fel­szen­te­lé­se – fel­szen­te­lik:
Dr. Miroslav Kýška – alsószeli evan­gé­li­kus lel­kész
Mgr. ¼udovít Kováè – fel­sőszeli evan­gé­li­kus lel­kész
Va­la­mint Tt Len­gyel Sán­dor fel­sőszeli ró­mai ka­to­li­kus plé­bá­nos
Az em­lék­mű meg­ko­szo­rú­zá­sa. Az ün­ne­pi mű­sor és a kö­vet­ke­ző vers­idé­zet is az ön­kor­mány­zat ál­tal szét­kül­dött ér­te­sí­tőn sze­re­pelt.:
„So­ká­ig vár­tunk, s nem jöt­te­tek,
Ide­gen föld­ben por­lad szí­ve­tek
El­vesz­te­tek mint hul­ló csil­la­gok
Csak Is­ten tud­ja, hol a síro­tok…”33

Az em­lék­mű­ava­tá­sok kap­csán meg kell je­gyez­nünk, hogy ál­ta­lá­ban el­hang­zik a ma­gyar Him­nusz, vagy a Szó­zat, de gyak­ran mind­ket­tő. Az em­lék­mű­vek­re el­he­lye­zett ko­szo­rú­kon ál­ta­lá­ban ma­gyar nem­ze­ti szí­nű sza­la­gok van­nak. A há­bo­rús em­lék­mű­ve­ket min­den te­le­pü­lé­sen ren­de­sen éven­te egy al­ka­lom­mal meg­ko­szo­rúz­zák, ez leg­több­ször a fa­lu­na­pok mű­so­rá­nak egyik fő prog­ram­pont­ját ké­pe­zi, mint ahogy az ál­do­za­tok lel­ki üd­vé­ért tar­tott em­lék­mi­se, il­let­ve is­ten­tisz­te­let is. A ma­gyar több­sé­gű te­le­pü­lé­se­ken ezek a ren­dez­vé­nyek szin­te ki­vé­tel nél­kül egy­nyel­vű­ek, az­az ma­gya­rul zaj­la­nak. Eb­ből kö­vet­ke­zik, hogy a ren­dez­vé­nyek egy­ben akár a nem­ze­ti ho­va­tar­to­zás egyik pre­zen­tá­ló esz­kö­zé­nek, le­he­tő­sé­gé­nek is te­kint­het­jük, hi­szen a Szó­zat és a ma­gyar Him­nusz – mint em­lí­tet­tem – egy­re gyak­rab­ban ré­sze ezek­nek a meg­moz­du­lá­sok­nak. A szó­no­kok is gyak­ran utal­nak a „di­cső ma­gyar múl­tra“, a ma­gyar tör­té­ne­lem is­me­re­té­nek fon­tos­sá­gá­ra, va­la­mint a nem­ze­ti iden­ti­tás meg­tar­tá­sá­nak fon­tos­sá­gá­ra is. A he­lyi­ek ál­ta­lá­ban igye­kez­nek meg­hív­ni az em­lék­mű­ava­tá­sok­ra és ko­szo­rú­zá­sok­ra va­la­mi­lyen ve­ze­tő ma­gyar po­li­ti­kust a Ma­gyar Ko­a­lí­ció Párt­já­ból. Amíg az em­lí­tett párt tag­ja volt a szlo­vák kor­mány­nak, kü­lö­nö­sen nagy meg­tisz­tel­te­tés­nek szá­mí­tott, ha ma­ga­sabb funk­ci­ót be­töl­tő ma­gyar po­li­ti­kus lep­lez­te le az em­lék­mű­vet, vagy pe­dig ko­szo­rú­zott a már ko­ráb­bi évek­ben fel­ava­tott em­lék­mű­nél. Amint már a fen­ti­ek­ben több­ször is szó volt ró­la, a ma­gyar szent ko­ro­na, va­la­mint a ko­ro­nás ma­gyar cí­mer több em­lék­mű­vön is meg­ta­lál­ha­tó, s nem csu­pán az el­ső vi­lág­há­bo­rú utá­ni idő­szak­ból szár­mazóakon, ha­nem az újab­ba­kon is (pl. a Kas­sá­hoz kö­ze­li Komáró­con 2002-ben ál­lí­tott el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vön). Az em­lék­mű­vek­re el­he­lye­zett ko­szo­rúk nagy ré­sze ma­gyar nem­ze­ti szí­nű sza­la­gok­kal van­nak dí­szít­ve.
Min­den­szen­tek, il­let­ve ha­lot­tak nap­ján a há­bo­rús em­lék­mű­vek­nél és más mo­nu­men­tu­mok­nál, ál­ta­lá­ban a mai na­pig gyúj­ta­nak gyer­tyát az ál­do­za­tok hoz­zá­tar­to­zói – le­szár­ma­zot­tai és a te­le­pü­lés töb­bi la­ko­sai is. Ar­ra is van pél­da, hogy ilyen­kor gyak­ran mi­sét (is­ten­tisz­te­le­tet), vagy va­la­mi­lyen meg­em­lé­ke­zést is tar­ta­nak eb­ből az al­ka­lom­ból.

Ka­to­na­sí­rok és a Ho­lo­ca­ust ál­do­za­tai a te­me­tők­ben és a te­le­pü­lé­sek más pont­ja­in

Szól­nunk kell azok­ról az ob­jek­tu­mok­ról is, ame­lyek nem a he­lyi ál­do­za­tok, ha­nem a ku­ta­tott te­rü­le­ten har­co­ló és ott éle­tü­ket vesz­tett ide­gen ka­to­nák em­lé­két őr­zik. Dél-Szlo­vá­kia szer­te több ilyen em­lék­mű­vet, il­let­ve te­me­tő­részt, vagy kü­lön ka­to­na­te­me­tőt ta­lál­ha­tunk. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban sok ha­di­fo­goly hunyt el a na­gyobb vá­ro­sok ha­di­kór­há­za­i­ban. Eze­ket a ha­lot­ta­kat min­dig a he­lyi te­me­tő­ben he­lyez­ték örök nyu­ga­lom­ra. A csal­ló­kö­zi Nagym­egy­eren az el­ső vi­lág­há­bo­rú alatt ott lé­te­sí­tett ha­di­fo­goly-tá­bor­ban el­hunyt 5500 szerb ka­to­ná­nak egy kü­lön te­me­tőt ala­kí­tot­tak ki. Ko­má­rom­ban, a ka­to­na­kór­ház­ban el­hunyt szerb ka­to­nák, ko­ráb­ban jel­te­len tö­meg­sír­ját 2000-ben je­löl­ték meg egy em­lék­mű­vel. A ka­to­ná­kat ere­de­ti­leg a pra­vosz­láv te­me­tő­ben he­lyez­ték örök nyu­ga­lom­ra, de mi­vel egy la­kó­te­lep épí­té­se mi­att ezt a te­me­tőt 1974-ben fel­szá­mol­ták, a ka­to­nák föl­di ma­rad­vá­nya­it a re­for­má­tus és ka­to­li­kus te­me­tő köz­ti te­rü­le­ten han­tol­ták el új­ra:

„…a kö­zös sir éve­ken át jel­te­len volt. A vá­ro­si ön­kor­mány­zat azon­ban tör­lesz­tet­te ré­gi adós­sá­gát, há­rom­nyel­vű, az­az szer­b, szlo­vák és ma­gyar fel­irat­tal el­lá­tott sír­em­lé­ket ké­szít­te­tett a kö­zös sir fö­lé (…). A szerb or­to­dox val­lás­ban nincs ha­lot­tak nap­ja. A hi­vők szom­ba­ton­ként em­lé­kez­nek el­hunyt sze­ret­te­ik­re, így a ke­gye­le­tes meg­em­lé­ke­zést is szom­ba­ton tar­tot­ták meg…“
(Ko­má­ro­mi La­pok 2000. no­vem­ber 10., 2. p.)

A ko­má­ro­mi zsi­dó te­me­tő­ben egy fe­ke­te már­vány­táb­la jel­zi an­nak a 114 zsi­dó la­kos­nak nyug­he­lyét, aki­ket szin­te a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú leg­vé­gén a ko­má­ro­mi nyi­la­sok gyil­kol­tak meg. A tö­meg­sírt je­lö­lő fe­ke­te már­vány­táb­lán a kö­vet­ke­ző fel­irat áll:

1945
TÖ­MEG­SÍR

ITT ALUS­­SZA SZO­MO­RÚ ÁL­MÁT
114 ZSI­DÓ ÜL­DÖ­ZÖTT
AKIK ÉLE­TÉT A SZA­BAD­SÁG HAJ­NA­LÁN
KI­OL­TOT­TA A GYű­LÖ­LET
EM­LÉ­KÜ­KET MEG­őR­ZI A SZE­RE­TET

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban, a ko­má­ro­mi ha­di­kór­ház­ban el­hunyt 41 zsi­dó ka­to­nát a fent em­lí­tett tö­meg­sír mö­gött he­lyez­ték örök nyu­ga­lom­ra.
Ko­má­rom­ban 1921-ben a ka­to­li­kus te­me­tő­ben egy obe­lisz­ket is ál­lí­tot­tak az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén a ko­má­ro­mi ha­di­kór­ház­ban el­hunyt 950 ma­gyar ka­to­na em­lé­ké­re is. A kö­zös sír­em­lé­ket jel­ző em­lék­mű a ró­mai ka­to­li­kus te­me­tő­ben lát­ha­tó.
Somor­ja köz­te­me­tő­jé­ben az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban el­hunyt olasz ha­di­fog­lyok em­lé­ké­re egy obe­lisz­ket emel­tek ame­lyet a Po­zsony­ban élő olasz ko­ló­nia tag­jai – s több al­ka­lom­mal ma­ga a po­zso­nyi olasz kon­zul is – min­den év­ben meg­ko­szo­rúz­ták:

„A somor­jai olasz sí­rok meg­ko­szo­rú­zá­sa. Az olasz kon­zul, a cseh­szlo­vák had­se­reg po­zso­nyi tiszt­jei és a po­zso­nyi olasz ko­ló­nia tag­jai Som­or­ján.
Meg­ha­tó ün­nep­ség­ben volt ré­sze an­nak a né­hány, va­sár­nap dél­után a somor­jai te­me­tőt lá­to­ga­tó kö­zön­ség­nek, kik je­len vol­tak a somor­jai te­me­tő­ben nyug­vó olasz fog­lyok sír­ke­reszt­jé­nek meg­ko­szo­rú­zá­sa al­kal­má­ból.
Va­sár­nap volt ugyan­is az olasz nem­zet­nek egyik nem­ze­ti ün­ne­pe, mely al­ka­lom­mal a po­zso­nyi olasz kon­zu­lá­tus min­den esz­ten­dő­ben ke­gye­le­tes meg­em­lé­ke­zés­sel for­dul az itt, ná­lunk nyug­vó hon­fi­tár­sak sír­jai fe­lé s he­lye­zi el azok­ra a meg­em­lé­ke­zés ko­szo­rú­ját.
Az idén is el­jöt­tek Som­or­já­ra, nem­csak az olasz kon­zu­lá­tus tiszt­vi­se­lő ka­ra, ha­nem az egész olasz ko­ló­nia s a cseh­szlo­vák ve­zér­kar Po­zsony­ban szé­ke­lő tiszt­je­i­nek küldöttsége… Alber­to Palmieri olasz kon­zul olasz nyel­vű be­szé­dé­ben em­lé­ke­zett meg a ha­zá­ju­kért mes­­sze ide­gen­ben el­halt ka­to­nák em­lé­ké­ről, kik az olasz nem­zet nagy­sá­gá­ért ví­vott har­cok­ban fog­ság­ba es­ve itt fe­jez­ték be föl­di életüket… Majd a cseh­szlo­vák és olasz ba­rát­sá­got han­goz­ta­tó és a nagy Olasz­or­szá­got él­te­tő sza­vak­kal zár­ta be beszédét.“
(Felsőcsallóköz 1929. no­vem­ber 17., 3. p.)

Ezt a te­me­tő­részt az 1989-es rend­szer­vál­tás után rész­ben át­ala­kí­tot­ták, rend­be tet­ték, s az el­ső vi­lág­há­bo­rú után ál­lí­tott obe­lisz­ken kí­vül ma már egy mo­nu­men­tá­li­sabb em­lék­mű­vet ál­lí­tot­tak ezen a he­lyen. Ugyan­eb­ben a te­me­tő­ben áll az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett orosz ka­to­nák em­lék­mű­ve is. Szá­mos to­váb­bi pél­dát so­rol­hat­nánk fel a töb­bi ma­gyar­lak­ta vi­dé­kek­ről is, mind az el­ső, mind a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­val kap­cso­lat­ban, hi­szen a ku­ta­tott te­rü­le­ten több ha­di­kór­ház is mű­kö­dött, s a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú na­gyobb har­ca­i­nak szín­hely­éhez kö­zel eső te­le­pü­lé­sek mind­egyi­kén ta­lál­ha­tunk ilyet.
Ka­to­na­sí­rok elő­for­dul­nak a temp­lom mel­lett, vagy a te­le­pü­lés ha­tá­rá­ban is. Ezek kö­zött egy­aránt meg­ta­lál­ha­tók az el­esett ma­gyar, szov­jet, il­let­ve né­met ka­to­nák sír­jai. Rud­nán pél­dá­ul a re­for­má­tus temp­lom kert­jé­be te­met­tek el né­met ka­to­ná­kat, míg a gömöri Licén el­esett szov­jet ka­to­na ka­pott kü­lön sír­he­lyet két­nyel­vű (orosz–ma­gyar!!!) fel­irat­tal el­lá­tott sír­em­lé­kek­kel együt­t:
„ITT NYUG­SZIK EGY IS­ME­RET­LEN
SZOV­JET KA­TO­NA AMELY LICE KÖZ­SÉG
FEL­SZA­BA­DU­LÁ­SÁ­NÁL
1945 JA­NU­ÁR 16-ÁN ESETT EL
EM­LÉ­KE ÖRÖK DI­CSő­SÉG
1979. V . 9-ÉN”

Több te­le­pü­lés ha­tá­rá­ban (pl. Ipolyfödémes, Tes­mag) né­met ka­to­nák sír­ját gon­doz­ták a hely­bé­li­ek a rend­szer­vál­tás előtt is. Meg kell em­lí­te­nünk a par­ti­zá­no­kat is, akik szá­má­ra sok eset­ben hi­va­ta­los uta­sí­tás­ra ki­sebb-na­gyobb em­lék­mű­ve­ket emel­tek. Ilyet lát­ha­tunk pél­dá­ul a gömöri Rudna ha­tá­rá­ban, vagy pe­dig a szin­tén gömöri Hárs­kú­ton (a temp­lom mel­lett!). Ez utób­bin a fel­irat szlo­vá­kul és ma­gya­rul is ol­vas­ha­tó: „1919–1945 / Örök em­lé­kül / köz­sé­günk hős fi­á­nak / Má­té Bé­lá­nak/aki éle­tét ál­doz­ta / a mi sza­bad­sá­gun­kért / a fa­siz­mus el­le­ni harc­ban”. 34
Az 1989-es rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en a te­me­tőn kí­vül ta­lál­ha­tó né­met ka­to­na­sí­rok zö­mét fel­szá­mol­ták, mi­vel egy köz­pon­ti ren­de­let ér­tel­mé­ben ex­hu­mál­ták őket, és a ke­let szlo­vá­ki­ai köz­pon­ti ka­to­nai te­me­tő­ben, Svid­níken egy kö­zös sír­ba he­lyez­ték a föl­di ma­rad­vá­nyo­kat, il­let­ve töb­bet a ka­to­nák le­szár­ma­zot­tai szál­lí­tot­ták ha­za. Így volt ez pél­dá­ul a Pár­kány­hoz kö­ze­li Muzs­lán, ahol há­rom né­met ka­to­na egy­ko­ri nyug­he­lyén az el­esett ka­to­nák hoz­zá­tar­to­zói kö­szö­ne­tük ki­fe­je­zé­se­ként a sí­rok gon­do­zá­sá­ért egy há­rom­nyel­vű (német–s­zlovák–­mag­yar) em­lék­táb­lá­val je­löl­ték meg: „Itt nyu­go­dott 1945.2.19-től 2001.4.8-ig há­rom né­met ka­to­na: Bern­hard Krause ez­red­pa­rancs­nok és két is­me­ret­len. Kö­szö­net Muzs­la köz­ség­nek. Muzs­la 2002.4.8.”
Egy is­me­ret­len né­met ka­to­na sír­ja a fent em­lí­tett Muzs­lától pár ki­lo­mé­ter­re Csenke és Karva te­le­pü­lés köz­ti ha­tár­rész­ben, a Du­na-gát­já­nak kö­ze­lé­ben még ma is meg­van. A sír­he­lyet egy be­ton­lap fe­di, a mel­let­te ál­ló fa­ke­resz­ten lé­vő fém­táb­lán a kö­vet­ke­ző fel­irat ol­vas­ha­tó: „Deutscher Sol­dat”. A be­ton­lap­ra a kö­vet­ke­ző rö­vid, ma­gyar nyel­vű ver­set ír­ták:

„Utol­só só­ha­jom el­nyel­te a Du­na zaj­ló je­ge, / Sze­ret­te­im, így ke­rül­tem az is­me­ret­len­be / Por­lad itt a tes­tem a fo­lyó hűs vi­zé­nél / Meg­boc­sájt­ja az Is­ten bű­ne­i­met szenvedésemért”.35

A gömöri Cset­nek te­me­tő­jé­ben el­te­me­tett né­met ka­to­nák­nak 1989 után hoz­zá­tar­to­zó­ik ál­lí­tot­tak az el­huny­tak név­so­rát is tar­tal­ma­zó kö­zös sír­em­lé­ket, a föl­di ma­rad­vá­nyo­kat nem szál­lí­tot­ták ha­za. Még to­vább so­rol­hat­nánk a pél­dá­kat, hi­szen a ku­ta­tott te­rü­le­ten na­gyon sok köz­ség te­me­tő­jé­ben nyug­sza­nak az el­ső vagy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett ide­gen ka­to­nák. El­mond­hat­juk, hogy sír­ju­kat szin­te min­de­nütt fo­lya­ma­to­san gon­doz­ták, tel­je­sen füg­get­le­nül at­tól, hogy ép­pen mi­lyen nem­ze­ti­sé­gű ka­to­ná­ról volt szó.36 Sok he­lyen min­den­szen­tek­kor vagy ha­lot­tak nap­ján gyer­tyát is gyúj­tot­tak raj­tuk. Nem az el­len­sé­get, ha­nem a sze­ret­te­ik­től tá­vol nyug­vó fi­út, fér­jet stb. lát­ták ben­nük. Ugyan­úgy ál­do­za­tok­nak te­kin­tet­ték őket, mint az el­ső, vagy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban sok­szor is­me­ret­len he­lyen nyug­vó sa­ját hoz­zá­tar­to­zó­i­kat. Egyik adat­köz­lőm a kö­vet­ke­ző­kép­pen fo­gal­ma­zott:

„Ha már az én test­vé­rem sír­já­ra nem tu­dok vi­rá­got vin­ni, ak­kor en­nek a ka­to­ná­nak vi­szek, mert úgy gon­do­lom, hogy va­la­hol az ő sír­ját is gon­doz­zák va­la­kik, s né­ha tesz­nek rá vi­rá­got is. Hát úgy gon­do­lom, min­den­hol akad­nak jó em­be­rek, mert hát a ka­to­nák nem te­het­nek ró­la, ho­va men­tek har­col­ni, ne­kik tel­je­sí­te­ni kel­lett a pa­ran­csot, ők nem te­het­tek róla.”37

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­zé­se után Dél-Szlo­vá­ki­á­ban is so­kan ku­tat­tak az ide­gen­ben nyug­vó hoz­zá­tar­to­zó­juk sír­ja után. Vol­tak, akik rá­akad­tak egy-­e­gy te­le­pü­lé­sen, de so­kan má­ig sem tud­ják, hol esett el, s hol nyug­szik sze­ret­tük. Az 1989-es rend­szer­vál­tást kö­ve­tő évek­ben a ma­gyar és né­met ka­to­nák hoz­zá­tar­to­zói is ku­tat­tak, s kö­zöt­tük is akad­tak olya­nok, akik si­ker­rel. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó né­hány al­ka­lom­mal meg­ha­tó tör­té­ne­tek­ről tu­dó­sí­tott a meg­ta­lált ka­to­na­sí­rok­kal kap­cso­lat­ban.
A csal­ló­kö­zi Nagyabony­ban 1945. már­ci­us 19-e éj­sza­ká­ján ti­zen­két né­met ka­to­na esett bom­ba­tá­ma­dás ál­do­za­tá­ul. A tá­ma­dás más­nap­ján a fa­lu­kö­zös­ség an­nak rend­je és mód­ja sze­rint meg­ad­ta a vég­tisz­tes­sé­get az el­esett ka­to­nák­nak és sír­ja­i­kat az­óta is rend­sze­re­sen gon­doz­zák:

„…sz­erte a vi­lá­gon meg­ej­tő, va­lós em­ber­me­sék ját­szód­nak le, ami­kor az év­ti­ze­dek óta gyá­szo­ló gyer­mek, im­már tisz­tes ko­rú fel­nőt­tek »találkoz­nak» el­ve­szett szü­le­ik­kel. Ez év már­ci­u­sá­ban egy ilyen, öt­ven­hat év­vel ez­előtt meg­kez­dett, s eled­dig be­fe­je­zet­len tör­té­net zá­rult le egy Dunasz­er­da­he­ly mel­let­ti köz­ség, Nagyabony te­me­tő­jé­ben.
Az 1990-es évek ele­jén a Nem­zet­kö­zi Vö­rös­ke­reszt prog­ra­mot in­dí­tott, hogy fel­tér­ké­pez­zék a vi­lág­há­bo­rús ál­do­za­tok sír­ja­it. Egy­részt, hogy azok utó­da­it ér­te­sít­hes­sék né­hai sze­ret­te­ik sor­sá­ról, más­részt azért, hogy ahol er­re szük­ség van, gaz­dát ta­lál­ja­nak a sí­rok­nak, eset­leg ki­han­tol­va a föl­di ma­rad­vá­nyo­kat mél­tó he­lyen te­mes­sék el azo­kat… A ke­let-szlo­vá­ki­ai Eper­je­sen szé­ke­lő szer­ve­zet ak­ti­vis­tái sze­mé­lye­sen meg is te­kin­tet­ték a mai na­pig, rend­sze­re­sen, il­lő ke­gye­let­tel gon­do­zott sí­ro­kat, ame­lyek sír­kö­ve­in ve­ze­ték­név, rang­jel­zés is fel van tün­tet­ve, no és az el­ha­lá­lo­zás pon­tos dá­tu­ma. Így ju­tott el Nagyabony­ba Richard Her­bert Scheller ez év már­ci­us 19-én. Aki édes­ap­ja sír­ját ke­res­te a faluban… Scheller lá­to­ga­tá­sa ide­jén is friss vi­rág volt a sír­kö­vek tövében… Scheller há­rom na­pig volt a köz­ség ven­dé­ge, s há­lá­val tel­ve in­tett bú­csút Nagyabony­nak. Az­zal a dön­tés­sel, hogy édes­ap­ja föl­di ma­rad­vá­nyit nem kí­ván­ja ki­han­tol­tat­ni és Né­met­or­szág­ba vin­ni. A sírt a to­váb­bi­ak­ban is az abonyi­akra bíz­za, hi­szen év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül pél­da­adó ke­gye­let­tel ápol­ták azt.“

(Csal­ló­köz 2001. má­jus 22. 3. p)

Az Ér­sek­új­vár és Nyi­tra kö­zött ta­lál­ha­tó Nagykéren az óvo­dá­sok is vit­tek vi­rá­got az is­me­ret­len ka­to­na sír­já­ra:

„Nagykéren egy elég­gé el­ha­gya­tott he­lyen ta­lál­ha­tó a fa­lu be­csü­le­tes em­be­re­i­nek jó­vol­tá­ból be­ton­ke­reszt­tel el­lá­tott sír táb­lá­val, me­lyen ez a szö­veg ol­vas­ha­tó: »Ha is­me­ret­len ka­to­na va­gyok is, gon­dolj né­ha rám!« En­nek az is­me­ret­len ka­to­ná­nak a sír­já­ra vit­ték ki­csi vi­rág­csok­ra­i­kat, és gyúj­tot­tak né­hány gyer­tyát a ma­gyar óvo­dá­sok min­den­szen­tek tisz­te­le­té­re. Kis ke­zü­ket ös­­sze­té­ve szép imád­ság­gal kö­szön­ték meg az is­me­ret­len­nek, hogy föl­ál­doz­ta éle­tét az em­be­ri­ség szeb­b, bol­do­gabb és bé­ké­sebb jö­vő­jé­ért. Ez a gyer­tya­gyúj­tás ma­ra­dan­dó és em­lé­ke­ze­tes ma­rad min­den gyer­mek szá­má­ra. Mert amit a gyer­mek óvo­dás ko­rá­ban át­él és ta­pasz­tal, az egész éle­tén át el­kí­sé­ri. Ma­li Ka­ta­lin, Nagykér.”
(Új Szó 1996. no­vem­ber 8., 2. p.)

A gömöri Várhosszúrét ka­to­li­kus temp­lo­má­nak kert­jé­be kö­rül­be­lül 130 ka­to­nát te­met­tek a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban. Nyug­he­lyü­ket egy kö­zös há­bo­rús em­lék­mű je­löl, de né­hány sír­em­lék­kel el­lá­tott ka­to­na­sír is ta­lál­ha­tó. A nyír­egy­há­zi né­hai Nagy Fe­renc sír­ját egy folk­loriz­mus-kop­jafa je­lö­li. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett apa sír­ja után fia, a nyír­egy­há­zi le­vél­tár igaz­ga­tó­ja hos­­szú ide­ig ku­ta­tott, míg vég­re meg­talál­ta.38

„A hoz­zá­tar­to­zók már nem akar­ják, hogy Ma­gyar­or­szág­ra ke­rül­je­nek Nagy Fe­renc föl­di ma­rad­vá­nyai. Úgy ér­zik, Várhosszúréten itt­hon van, ren­des kö­rül­mé­nyek kö­zött. Ez min­den­kép­pen a he­lyi­ek gon­dos­sá­gát di­csé­ri. Rá­adá­sul há­lá­ból a nyír­egy­há­zi le­vél­tár-igaz­ga­tó min­den év­ben 60 ezer fo­rint ju­tal­mat ad a hely­bé­li kis­is­ko­la leg­jobb ta­nu­ló­i­nak.
A töb­bi há­rom sír­ba te­me­tett hoz­zá­tar­to­zó­tól már rég sem­mi hír ninc­s. Ez­előtt har­minc év­vel vol­tak még ma­gyar­or­szá­gi ro­ko­nok, ők ké­szít­tet­ték a ke­resz­te­ket és a táb­lá­kat ( …) A ro­ko­nok las­san el­ma­rad­tak. Nem tud­ni, va­jon ki­vesz­tek-e Évek óta eze­ken a sí­ro­kon is gyer­tyát gyúj­ta­nak a várhosszúrétiek…” – nyi­lat­koz­ta a pol­gár­mes­ter az új­ság­író­nak 2003-ban (Új Szó 2003. má­jus 7., 3. p.).

Hos­­szú­ré­ten ar­ra is van pél­da, hogy a ka­to­na­sí­rok kap­csán új föld­raj­zi név is ke­let­ke­zett a ha­tár­ban:
„A fa­lu kör­nyé­kén a he­gyen még há­rom sír ta­lál­ha­tó. Azt a he­lyet az­óta úgy hív­ják, hogy Há­rom-sír. Ott szin­tén ma­gyar ka­to­nák nyu­god­nak, is­me­ret­le­nül. Ezt a há­rom sírt és még ket­tőt a rakattyait egy hely­bé­li ön­kén­tes gon­doz­za évek óta. Min­den sírt egy­sze­rű fa­ke­reszt­tel je­löl­tek meg.”
(Új Szó 2003. má­jus 7., 3. p.).

Arány­lag ke­vés pél­da van ar­ra, hogy el­ha­nya­gol­ják a ka­to­na­sí­ro­kat, de azért elő­for­dul. Ed­di­gi ku­ta­tá­sa­im alap­ján úgy tű­nik, hogy ez in­kább a na­gyobb te­le­pü­lé­sek­re jel­lem­ző. Kirá­ly­helme­cen a he­lyi te­me­tő­ben ma­gyar és né­met ka­to­ná­kat te­met­tek el a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után. A ma­gyar ka­to­nák sír­ját a „ré­gi helme­ciek” gon­doz­ták, azon­ban már hos­­szabb ide­je sen­ki se tö­rő­dik ve­lük. A né­met ka­to­nák sír­ját 1989 után ke­res­ték a né­me­tek, de már nem ta­lál­ták meg, a ma­gyar ka­to­nák sír­já­ra pe­dig már rá­te­met­kez­tek. A he­lyi saj­tó­ban 2005-ben a cím­la­pon fog­lal­koz­tak az üg­­gyel:

„Igen, akadt csa­lád, aki nem átal­lot­ta sa­ját ha­lott­ját a ma­gyar Ka­to­na Sír­já­ra fek­tet­ni, aki még meg is ha­ra­gud­hat, sőt mi több, bos­­szút áll­hat, ha va­la­ki fi­gyel­mez­te­ti ar­ra, hogy mél­tány­ta­lan­sá­got kö­vet el azok­kal szem­ben, akik éle­tü­ket ál­doz­ták a ma­gyar ha­zá­ért, a ma­gyar jö­vő­ért!”
„A Mailáth Kör ne­vé­ben te­hát az­zal a ké­rés­sel for­du­lunk a vá­ros ve­ze­tő­sé­gé­hez, az egy­ház kép­vi­se­lő­i­hez és az MKP he­lyi szer­ve­ze­té­hez, hogy se­gít­se­nek a Ma­gyar Ka­to­na Sír­já­nak mél­tó rend­be­ho­za­ta­lá­ban és gon­do­zá­sá­ban, va­la­mint ke­res­sük meg együt­t, mi a le­het­sé­ges mód­ja an­nak, hogy a meg­ma­radt sí­ro­kon em­lé­ket ál­lít­sunk a Ma­gyar Ka­to­ná­nak.”
(Helmeci Hí­rek 2005/5, 1. p.)

Ko­má­rom­ban ugyan­csak elő­for­dult ilyen eset: egy dús­gaz­dag vál­lal­ko­zó nyug­he­lyé­ül a hoz­zá­tar­to­zók egy fe­ke­te már­vány­ból ké­szült ma­u­zó­le­u­mot épí­tet­tek ön­ké­nye­sen 18 el­ső vi­lág­há­bo­rús ka­to­na­sír­ra. Tet­ték ezt an­nak el­le­né­re, hogy a vá­ro­si hi­va­tal er­re nem adott en­ge­délyt, sőt ha­tá­ro­zot­tan meg­til­tot­ta (Új Szó 2001. ja­nu­ár 25., 10. p. ).
A há­bo­rús em­lé­kek kap­csán szól­nunk kell azok­ról a te­me­tői sír­em­lé­kek­ről, sír­he­lyek­ről, ahol az ide­gen harc­té­ren el­esett, he­lyi szár­ma­zá­sú ka­to­nák­nak, va­la­mint a két há­bo­rú egyéb ál­do­za­ta­i­nak föl­di ma­rad­vá­nya­it, vagy jel­ké­pes sír­ként csu­pán em­lé­két őr­zik.
A ko­má­ro­mi zsi­dó te­me­tő­ben egy sír­la­pon a ho­lo­ca­us­tot túl­élő apa sír­em­lé­kén meg­örö­kí­tet­ték a kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ban el­pusz­tí­tott kis­fia, va­la­mint fe­le­sé­ge em­lé­két is:

ITT PI­HEN
WILHELM SÁN­DOR
1905 – 1996
AKI ÉLE­TE VÉ­GÉ­IG GYÁ­SZOL­TA
KIS­FI­ÁT IVÁNT 1932-1944
S VOLT FE­LE­SÉ­GÉT BÖ­ZSI­KÉT 1918-1944
KI­KET A FA­SISZ­TÁK AUSCH­WITZ­BAN KI­VÉ­GEZ­TEK

Az a meg­ol­dás, hogy a hoz­zá­tar­to­zók ak­kor is ál­lí­tot­tak sír­em­lé­ket az el­hunyt­nak, ha tá­vo­li vagy is­me­ret­len he­lyen esett el, s föl­di ma­rad­vá­nya­it nem szál­lít­hat­ták ha­za, na­gyon gya­ko­ri a te­me­tők­ben. Gömöralmá­gy­on az el­ső, és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett ka­to­na jel­ké­pes sír­já­ra egy­aránt ta­lá­lunk pél­dát. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban le­sett Nagy Bá­lint sír­em­lé­kén ez áll:

„Itt az Em­lék, tes­te a harc­té­ren nyug­szik. Nagy Bá­lint. Élt 28 évet. Meg­halt 1917. aug. 7. Bé­ke po­ra­i­ra. Em­lé­ke­det ke­gye­let­tel őr­zik édes szü­le­id.”

Egy má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett 24 éves ka­to­na jel­ké­pes sír­em­lé­kén a kö­vet­ke­ző­ket ol­vas­hat­juk:
Agócs D. Gá­bor (1920–1944)
„Le­tört a ha­lál a har­cok me­ze­jén
Hu­szon­négy szép ta­vasz vi­rult ele­jén
Tá­vol ide­gen­ben gyá­szos hi­deg sír­ja
Ta­lál­ko­zunk egy­kor oda­lent a sír­ban.”39

Az alsószeli te­me­tő egyik csa­lá­di sír­em­lé­kén ugyan­csak meg­ta­lál­hat­juk mind az el­ső, mind a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett hoz­zá­tar­to­zó em­lé­ké­re uta­ló so­ro­kat. A jobb ol­da­lon az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban el­hunyt apá­ra uta­ló fel­irat:

„Tö­rök An­tal
Em­lé­ké­re, ki hő­si ha­lált halt 1915-ben.
Ide­gen föld őr­zi ham­va­it”

A bal ol­da­lon a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­hunyt férj­re uta­ló szö­veg:

„Dobosy Nán­dor
em­lé­ké­re ki hő­si ha­lált halt 1944-ben
El­han­tol­va mes­­szi ide­gen­ben.”

Ipoly­híd­vé­gen a szü­lők sír­em­lé­kén örö­kí­tet­ték meg a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban el­hunyt test­vér­ük em­lé­két a hoz­zá­tar­to­zók:

„ifj. Du­dás Pál
1923 VI. 18. 1945. II. 22
Mes­­sze ide­gen­be meg­halt/test­vé­rünk em­lé­ké­re
Meg­hal­tál, de szí­vünk­ben/örök­ké élsz.”40

A ko­má­ro­mi re­for­má­tus te­me­tő­ben a La­ka­tos csa­lád sír­em­lé­kén ol­vas­ha­tó fel­irat­ból meg­tud­hat­juk, hogy a csa­lád­nak két fi­a­tal tag­ja is az el­ső vi­lág­há­bo­rú ál­do­za­ta lett, mind­ket­tő fő­had­na­gyi tiszt­ség­ben. Kár­oly a há­bo­rú­ban esett el, Je­nő mint se­be­sült Ko­má­rom­ban halt meg a ha­di­kór­ház­ban. Sír­ján a kö­vet­ke­ző fel­irat ol­vas­ha­tó:

„Ha­za vár­tunk, meg­jöt­tél.
Büsz­kék va­gyunk rád,
Ma­gyar ta­ní­tó fia vol­tál.”

A ka­to­nák sír­em­lé­ke­in leg­több eset­ben meg­ta­lál­juk az őket áb­rá­zo­ló fény­ké­pet is (vö. L. Ju­hász 2004). Ha nem volt egyen­ru­hás fény­ké­pe az el­hunyt­nak, ak­kor a ci­vil ru­há­ban ké­szült fény­kép ke­rült a sír­em­lék­re. Ar­ra is van pél­da, hogy a há­bo­rú­ban el­tűnt ka­to­nák em­lé­ké­re a szü­lők em­lék­ke­resz­tet ál­lí­tot­tak, ame­lyet vagy a te­me­tő­ben, a temp­lom kert­jé­ben, eset­leg az út men­tén ál­lí­tot­tak fel. Ipolynyéken a ró­mai ka­to­li­kus temp­lom mel­lett ál­ló em­lék­ke­resz­ten a kö­vet­ke­ző szö­ve­get ol­vas­hat­juk:
„Is­ten di­cső­sé­gé­re és fe­lejt­he­tet­len jó gyer­me­künk
SZÉ­LES FE­RENC
em­lé­ké­re aki szül. 1922. VIII. 9-én
hő­si ha­lált halt 1944. X. 10-én.
Ál­lít­tat­ták jó szü­lei Szé­les Fe­renc Fritz Te­ré­zia
Nyu­godj bé­ké­ben mes­­sze ide­gen föld­ben.
Ne sír­ja­tok drá­ga sze­ret­te­im, mert min­den úgy van jól, amint Is­ten vég­zi.
Vi­gasz­tald sze­ret­te­im szo­mo­rú nap­ja­it, áldd meg ezen hős­nek por­la­do­zó ham­vait.”41

A tej­fa­lui te­me­tő­ben a ne­mes Sághy csa­lád­ból szár­ma­zó, az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban éle­tét vesz­tett Sághy Ala­jos em­lé­két az a sír­ke­reszt őr­zi, amely édes­any­ja nyug­he­lyét je­lö­li. Itt konk­ré­tan meg­je­lö­lik a hely­színt, ahol a fiú el­esett:

A VI­LÁG­HÁ­BO­RÚ (VÉ­RES FORGATAGÁBAN/ HA­ZÁ­JÁ­ÉRT DOBERDÓN/ Hő­SI HA­LÁLT HALT/ SÁGHY ALAJOS/ 1894-1916/ EM­LÉ­KE­ZETÉT/ HIR­DES­SE A KERESZT/ KI SZE­RET­TE­I­TőL MES­­SZE / IDE­GEN FÖLD­BEN /NYUGOSSZA ÖRÖK ÁLMÁT/ EM­LÉ­KED GYÁ­SZO­LÓ SZÍVÜNKBEN/ ÖRÖK­KÉ ÉL­NI FOG
.
Ugyan­csak a tej­fa­lui te­me­tő­ben ol­vas­ha­tó a kö­vet­ke­ző fel­irat:

Itt nyug­szik is­ten­ben bol­do­gult
Ko­csis Jó­zsef (1901–1945)
E sír­nál fel­száll imánk
Jó test­vé­rün­kért az Úr­hoz
És itt em­lé­ke­zünk meg
A mes­­sze ide­gen­ben el­hunyt
Ko­csis Ist­ván Test­vé­rünk­ről

Gyak­ran van rá pél­da, hogy a há­bo­rú­ban el­hunyt férj ne­ve a fe­le­ség sír­em­lé­ké­re ke­rül, s leg­több­ször ar­ra is utal­nak, hogy hol, eset­leg mi­lyen kö­rül­mé­nyek közt halt meg. A Somor­ja mel­let­ti Sze­met köz­ség te­me­tő­jé­ben egy el­hunyt édes­anya gyer­me­kei ál­tal ál­lí­tott sír­em­lé­kén a kö­vet­ke­ző so­ro­kat ol­vas­hat­juk:

Itt nyug­szik Is­ten­ben bol­do­gult drá­ga jó édes­anyánk
OR­BÁN MÁ­RIA
1911-1996
És há­bo­rú­ban el­hunyt édes­apánk em­lé­két őriz­ve.
Nyu­god­ja­nak bé­ké­ben

A Ko­má­rom mel­let­ti Gadó­con két fiú­test­vér éle­tét 1945. már­ci­us 29-én, Ko­má­rom be­vé­te­le­kor egy fel­rob­ba­nó grá­nát ol­tot­ta ki. A tra­gi­kus ese­mény­re a csa­lá­di ház előt­ti kő­ke­reszt em­lé­kez­tet, ame­lyet ere­de­ti­leg a szü­lők há­la­ke­reszt­ként emel­tet­tek, 6 éves kisfiuk fel­gyógy­ulá­sá­ért, akit 1936-ban egy gép­ko­csi gá­zolt el. Mi­u­tán a bom­ba­ta­lá­lat so­rán ő is test­vé­re is meg­halt, az ere­de­ti­leg ál­lí­tott ke­reszt ha­lál­jel lett. Az egy­ko­ri tra­gé­di­á­ra ma a ke­resz­ten el­he­lye­zett má­so­dik em­lék­táb­la és a kis­fi­úk fény­ké­pei emlékeztet­nek.42

Ös­­szeg­zés

Az ál­ta­lam fel­vá­zolt kép még fi­no­mít­ha­tó, mos­ta­ni el­sőd­le­ges cé­lom az volt, hogy ed­di­gi ku­ta­tá­sa­im ered­mé­nyei alap­ján nagy vo­na­lak­ban szem­lél­tes­sem, mi­lyen ob­jek­tu­mok ké­pe­zik a ku­ta­tott te­rü­le­ten a la­kos­ság sor­sát je­len­tős mér­ték­ben be­fo­lyá­so­ló két vi­lág­há­bo­rú je­le­it. Mi­vel tér­sé­günk­ben ez ide­ig még sen­ki nem fog­lal­ko­zott a té­má­val, idő­sze­rű­nek tar­tot­tam köz­zé­ten­ni ed­di­gi ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­met. A ké­pet per­sze akár to­vább is tá­gít­hat­nánk, hi­szen akár a te­me­tő­ben ta­lál­ha­tó go­lyó vagy go­lyó­zá­por nyo­ma­it ma­gán vi­se­lő sír­je­le­ket is a há­bo­rú je­lé­nek te­kint­het­jük. Dél-Szlo­vá­kia több te­le­pü­lé­sé­nek te­me­tő­jé­ben, ahol haj­da­nán har­cok foly­tak, még ma is több ilyen lát­ha­tó (pl. a Ga­ram-men­ti Kémén­den, vagy a gömöri Süvete te­me­tő­jé­ben is). Ugyan­csak a há­bo­rú je­lé­nek te­kint­het­jük egy len­gyel me­ne­kült ál­tal a Du­na-men­ti Muzs­lán épí­tett pin­cét, ahol 1945. szep­tem­ber 11-től ok­tó­ber 8-ig buj­kált.
A Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet ko­má­ro­mi Et­no­ló­gi­ai Köz­pont­ja ke­re­té­ben zaj­ló ku­ta­tó­út­ja­ink so­rán, az utób­bi év­ti­zed­ben do­ku­men­tál­tuk a há­bo­rús em­lék­mű­ve­ket is, s en­nek kö­szön­he­tő­en arány­lag sok in­for­má­ci­ó­val ren­del­ke­zünk, azon­ban ez csak tö­re­dé­ke a Dél-Szlo­vá­ki­á­ban ta­lál­ha­tó ob­jek­tu­mok­nak. A ku­ta­tott te­rü­le­ten ta­lál­ha­tó folk­loriz­mus-kop­jafákat/em­lékos­zlopok, va­la­mint ezek kom­bi­ná­lá­sá­val ké­szült há­bo­rús emlék­jelek/ em­lék­mű­vek fel­tér­ké­pe­zé­se 2005-el be­zá­ró­lag meg­tör­tént, ezek lis­tá­ja a té­má­val fog­lal­ko­zó kö­te­tem­ben ta­lál­ha­tó (L. Ju­hász 2005, 183–218). A kö­zel­jö­vő el­vég­zen­dő fel­ada­tai közt tart­juk szá­mon egy tel­jes adat­bá­zis lét­re­ho­zá­sát an­nak ér­de­ké­ben, hogy egy komp­lex át­te­kin­tést és elem­zést nyújt­has­sunk a ku­ta­tott te­rü­le­ten ta­lál­ha­tó va­la­men­­nyi ob­jek­tum­ról. Ugyan­csak eh­hez kö­tő­dik egy ala­po­sabb ku­ta­tás a há­bo­rúk je­le­i­hez kap­cso­ló­dó szo­ká­sok­kal, rí­tu­sok­kal kap­cso­lat­ban is.
A szö­veg­ben sze­rep­lő te­le­pü­lé­sek szlo­vák (ill. né­met) el­ne­ve­zé­se:

Ajnác­skő – Hajnáè­ka
Alsó­bodok – Dolné Obdokovce
Alsószeli – Dolné Sal­i­by
Andód – Andovce
Bago­ta – Hurbanovo-Bohatá
Ba­ka – Ba­ka
Bátorkeszi – Bátorové Kosi­hy
Bodak – Bodíky
Bor­zo­va – Sil­ická Bre­zová
Bős – Gabèíko­vo
Buzi­ta – Buz­i­ca
Csal­lóközaranyos – Zlat­ná na Ostrove
Csar­nahó – Èer­nochov
Csa­ta – Èata
Csa­ta – Èata
Csécs – Èeèe­jovce
Csenke – Èenkovce
Cset­nek – Štít­nik
Csic­só – Èíèov
Csuc­som – Èuèma
Dargó – Dar­gov
Dénesd – Duna­jská Lužná (Schildern)
Dió­szeg – Slád­kovièo­vo
Dob­si­na – Dobšiná
Dunamocs – Moèa
Dunarad­vány – Rad­vaò nad Duna­jom
Ér­sek­új­vár – Nové Zámky
Fel­sőszeli – Hor­né Sal­i­by
Gadóc – Hadovce
Galán­ta – Galan­ta
Gelle – Holice na Ostrove
Gömöralmá­gy – Gemer­ský Jablonec
Gúta – Koláro­vo
Gútor – Hamu­li­ako­vo
Hárs­kút – Lipovník
Het­ény – Chotín
Hos­­szú­szó – Dlhá Ves
Ímely – Íme¾
Ipolyfödémes – Ipe¾ské Ú¾any
Ipoly­híd­vég – Ipe¾ské Pred­mestie
Ipolynyék – Vini­ca
Ipolypásztó – Pas­tovce
Ipoly­ság – Šahy
Ipolysza­kál­los – Ipe¾ský Sokolec
Izsa – Iža
Karva – Kra­vany nad Duna­jom
Kas­sa – Košice
Kéménd – Kamenín
Ke­szeg­fal­va – Kamenièná
Kirá­ly­helmec – Krá¾ovský Chlmec
Kis­gyar­mat – Sikeniè­ka
Kispa­ka – Malá Paka
Kiskovácsvágás – Kováèová
Kolozs­né­ma – Klížs­ka Nemá
Komáróc – Komarovce
Ko­má­rom – Komárno (Komorn)
Kö­böl­kút – Gbelce
Krasz­na­horkaváral­ja – Krás­no­horské Podhradie
Kürt – Strekov
Lice – Licince
Lo­sonc – Luèenec
Ma­gyar­bél – Ve¾ký Biel
Marcel­háza – Marcelová
Mar­tos – Mar­tovce
Megy­ercs – Èalovec
Méhészke – Vèeláre
Mis­érd – Duna­jská Lužná (Mischdorf)
Muzs­la – Mužla
Nagyabony – Ve¾ké Bla­ho­vo
Nagyi­da – Ve¾ká Ida
Nagyka­pos – Ve¾ké Kapušany
Nagykeszi – Ve¾ké Kosi­hy
Nagykér – Ve¾ký Kýr
Nagy­mag­yar – Zlaté Klasy
Nagym­egy­er – Ve¾ký Me­der
Nagyszel­menc – Ve¾ké Sle­mence
Nagytárkány – Ve¾ké Trakany
Nádas­d, Csal­lóközná­dasd – Trstená na Ostrove
Nemesóc­sa – Zemi­an­s­ka Olèa
Nyékvárkony – Vrakúò
Nyi­tra – Nitra
Orosz­ka – Pohron­ský Ruskov
Osgyán – Ožïany
Ógyal­la – Hur­bano­vo
Pár­kány – Štúro­vo
Pel­sőc – Plešivec
Per­bete – Pri­beta
Pe­red – Tešedíko­vo
Pódafa – Povo­da
Po­zsony – Bratisla­va (Preßburg)
Poz­sonypüspö­ki – Poduna­jské Biskupice
Réte – Reca
Ri­ma­szom­bat – Rimavská Sob­o­ta
Rozs­nyó – Rožòa­va (Rosenau)
Rudna – Rudná
Sáros­fa – Blat­ná na Ostrove
Somor­ja – Šamorín (Sommerein)
Süly – Su¾any
Süvete – Šivet­ice
Szap – Sap
Százd – Sazdice
Sze­met – Kalinko­vo
Szent­mi­há­ly­fa – Michal na Ostrove
Szent­péter – Svätý Peter
Sző­gyén – Svodín
Tal­lós – Tomášiko­vo
Tar­doskedd – Tvr­došovce
Tej­fa­lu – Mlieèno
Torcs – Duna­jská Lužná
Tor­nal­ja – Tor­na¾a
Udvard – Dvory nad Žitavou
Vága – Váhovce
Vágkirá­ly­fa – Krá¾ová nad Váhom
Vágsel­lye – Ša¾a
Várhosszúrét – Krás­no­horská Dlhá Lúka
Vic­sá­pa­páti – Výèapy-Opatovce
Vilke –Ve¾ká nad Ip¾om
Zeherje – Zacharovce
Zsitv­abesenyő – Bešeòov

Iro­da­lom

Bo­ros Gé­za
2005     Ki­te­le­pí­té­si em­lék­mű­vek Ma­gyar­or­szá­gon (1989–2004). Regio 16, 2. szám, 93–110. p.

Csáky Kár­oly
2007    Szak­rá­lis em­lé­kek Ipoly­var­bón. Re­mény 18, 12. sz., 13. p.

Ju­hász Ilo­na, L.
2002     Rudna I. Te­met­ke­zé­si szo­ká­sok és a te­me­tő­kul­tú­ra vál­to­zá­sai a 20. szá­zad­ban. Komárom–Dunaszerdahely: Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet – Lil­i­um Aurum Könyv­ki­adó /Lokális és re­gi­o­ná­lis mo­nog­rá­fi­ák 2./
2004     Fény­ké­pek a dél-szlo­vá­ki­ai te­me­tők sír­em­lé­ke­in és az út men­ti ha­lál­je­le­ken. Acta Eth­no­log­i­ca Danu­biana 5–6, 107–133. p.
2005     „Fá­ba ró­va, föld­be ütve…” A kop­ja­fák/em­lék­osz­lop­ok mint a szim­bo­li­kus tár­fog­la­lás esz­kö­zei a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok­nál. Komárom–Dunaszerdahely: Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet – Lil­i­um Aurum Könyv­ki­adó /Interethnica 8./
2006     A ha­lál­lal, ha­lot­tak­kal kap­cso­la­tos hi­e­del­mek és te­met­ke­zé­si szo­ká­sok. In Nagytárkány I. Ta­nul­má­nyok a köz­ség te­le­pü­lés­tör­té­ne­té­hez és nép­raj­zá­hoz. Szerk. Viga Gyu­la. Som­or­ja–Ko­má­rom: Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet, 431–476. p. /Lokális és re­gi­o­ná­lis mo­nog­rá­fi­ák 5./
Klèo, Mar­ián
2006     Pom­níky padlým v 1. sve­tovej vojne na území Piešan­ského okre­su. Piešany.
Ko­vács Ákos (ös­­sze­áll. és szerk.)
1985     Mo­nu­men­tu­mok az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ból. A Mű­csar­nok és a Nép­mű­ve­lé­si In­té­zet kö­zös ki­ál­lí­tá­sá­nak ka­ta­ló­gu­sa. Bu­da­pest: Mű­csar­nok – Nép­mű­ve­lé­si In­té­zet

Man­nová, Elena
2002     Nem­ze­ti hő­sök­től az Eu­ró­pa té­rig. A kol­lek­tív em­lé­ke­zet je­le­ne­tei Ko­má­rom­ban, a szlo­vák–ma­gyar ha­tá­ron. Regio 13, 3. sz., 26–45. p.

Mácza Mi­hály
1985     Ko­má­rom fej­lő­dé­se ké­pek­ben. Komárno: Du­na Men­ti Mú­ze­um.

Matthaidesz Kon­rád
1999        A csé­csi ko­ro­na. Mű­em­lék­lap, 7. sz., hát­só bo­rí­tó

Nagy Il­di­kó
1985     El­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű­vek. Ese­mény- és ide­o­ló­gia­tör­té­net. In Mo­nu­men­tu­mok az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ból. Ös­­sze­ál­lí­tot­ta és szer­kesz­tet­te Ko­vács Ákos. Bu­da­pest: Mű­csar­nok – Nép­mű­ve­lé­si In­té­zet, 74–81. p.

Raab Fe­renc, Dr.
2000     A ko­má­ro­mi zsi­dók múlt­ja és je­le­ne. Ko­má­rom: KT Ki­adó.

Sinkó Ka­ta­lin
1992     A po­li­ti­ka rí­tu­sai: em­lék­mű­ál­lí­tás, szo­bor­dön­tés. In A mű­vé­szet ka­to­nái. Sztá­li­niz­mus és kul­tú­ra. Szerk. Györ­gy Pé­ter – Turai Hed­vig. Bu­da­pest: Cor­vi­na, 67–79. p.

Süle, Peter, Ing. – Süle Peter ml.(­zost.):
2005     Encyk­lopé­dia miest a obcí Sloven­s­ka. Luèenec: Vyda­vate¾st­vo P S Line.

Voigt Vil­mos
1985     Köz­ve­tí­tő át­me­net = tu­rul. In Mo­nu­men­tu­mok az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ból. Ös­­sze­ál­lí­tot­ta és szer­kesz­tet­te Ko­vács Ákos. Bu­da­pest: Mű­csar­nok – Nép­mű­ve­lé­si In­té­zet, 55–63. p.

–
1977    Vlas­tived­ný slovník obcí na Sloven­sku 1–3. Bratislava: Veda.

Mel­lék­let

Mik­lós Já­nos:
A vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett hő­sök em­lé­ké­nek

Lel­kem el­szál­lott tá­vol harc­tér­re,
Hő­sök sír­ja­in mé­láz­va, s néz­ve
Kis ke­reszt­je­it.
Fö­lé­jük hit­ves s ár­va nem tér­del,
Sen­ki nem gon­dol kis ke­reszt­jé­vel,
Sen­ki nin­csen itt.

De ár­va szel­lő sur­ran ke­resz­tül,
Le­tép­ve min­dent a kis keresztrűl,
És pusz­ta ma­rad.
Most már nincs sen­ki, aki gon­doz­za,
El­ha­gya­tott az, min­deg­gyik sor­ba
Jószív nem akad.

Néz­ve Kár­pá­tok sű­rű er­de­it,
Em­ber nem jár­ta ren­ge­te­ge­it,
Oh, mily szo­mo­rú!
Lá­tok ki­ka­part, cse­kély sí­ro­kat,
Va­dak­tól rá­gott, em­be­ri cson­to­kat,
Oh, mily iszo­nyú!

Vizs­gá­lom az olasz harc­tér he­gye­it,
Nap­tól fe­ke­tült szik­la bér­ce­it,
Min­den romhalom.
Rom­fö­löt­ti el­hunyt hő­sök tes­tei,
Raj­ta élőd­nek var­jak ez­rei,
Oh, ez a bor­za­lom.

Vad ke­gyet­len­ség, amit itt lá­tok,
Én há­lás szív­vel gon­do­lok rá­tok,
Édes ked­vessen,
Mert a ke­gye­let szent kö­te­les­ség,
A há­lát­lan­ság Is­ten­te­len­ség,
Nin­csen az Is­ten.

Vi­rá­got vi­szünk sír­ja­i­tok­ra,
Ál­dást es­dünk le ham­va­i­tok­ra,
Drá­ga vé­re­ink,
Hogy le­gyen bé­ke, s örök nyu­ga­lom,
Nefele­jts nyíl­jon sír­ja­i­to­kon
Ma­gyar hő­se­ink.

Nagymác­séd.
(Mátyusföldi La­pok 1920/8, 8. p.)
Hő­sök em­lék­mű­vé­nek le­lep­le­zé­se Püs­pö­kin

A somor­jai já­rás egyik leg­na­gyobb köz­sé­gé­nek, Püs­pö­ki­nek la­kós­sá­ga nagy ün­nep­re ké­szül, hol­nap, szep­tem­ber 27-én lep­le­zik le Ihriský Bé­la szob­rász ál­tal ké­szí­tett „hő­sök em­lék­mű­vét”, me­lyet a köz­ség nép­ének és tes­tü­le­te­i­nek ada­ko­zá­sá­ból emel­tek, az aláb­bi prog­ram ke­re­té­ben:
Dél­után fél 2 órá­tól 2 órá­ig tér­ze­ne. 2 órá­tól fél 3 órá­ig ven­dé­gek, tes­tü­le­tek fo­gad­ta­tá­sa. Szo­bor­ava­tás. Ál­la­mi him­nu­szok. Köz­sé­gi bí­ró üd­vöz­lő be­szé­de. Gra­nati­er An­tal ün­ne­pi be­szé­de és az em­lék­mű le­lep­le­zé­se. Hely­be­li ének­kar al­kal­mi da­la. Ha­di­ár­vák és ha­di­uno­kák sza­va­la­tai. Ke­mény Vincze ha­di­rok­kant be­szé­de. Hi­va­ta­lok, tes­tü­le­tek, egy­le­tek hó­do­ló nyi­lat­ko­za­tai és a szo­bor meg­ko­szo­rú­zá­sa. A szo­bor át­adá­sa a köz­ség gon­do­zá­sá­ra. A hely­be­li ének­kar zá­ró­da­la.
Az ün­ne­pély után a hely­be­li tűz­ol­tó­tes­tü­let mű­ked­ve­lő gár­dá­ja szín­da­ra­bot, a hely­be­li test­gya­kor­lók kö­re pe­dig vá­lo­ga­tott csa­pat­mér­kő­zést fog be­mu­tat­ni.
Az em­lék­mű kb. 7 mé­ter ma­ga, min­den te­kin­tet­ben mél­tón fog­ja hir­det­ni és meg­őriz­ni Püs­pö­ki köz­ség hő­se­i­nek em­lé­két s egy­ben ki­fe­je­zés­re jut­tat­ja a köz­ség la­kós­sá­gá­nak ne­mes gon­dol­ko­zá­sát, hű sze­re­te­tét, ál­do­zat­kész­sé­gét és ke­gye­le­tét a vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett fi­ai irán­t.
(Somorja és Vi­dé­ke 1939. szep­tem­ber 26., 1. p.)

Bot­rány a Püs­pö­ki hő­si em­lék­mű fel­ava­tá­sa kö­rül

Po­zsony, szep­t. 22.
Az Egye­sült Párt po­zso­nyi saj­tó­osz­tá­lya (Ja­kab vá­ros­bí­ró­tér 16) köz­li:
A Po­zsony mel­let­ti Püs­pö­ki köz­ség­ben a la­kos­ság a há­bo­rú­ban hő­si ha­lált halt köz­ség­be­li­ek em­lé­ké­nek meg­örö­kí­té­sé­re moz­gal­mat in­dí­tott, amely ed­dig kb. 12.000 ko­ro­na ös­­sze­get ered­mé­nye­zett. Ér­te­sü­lé­sünk sze­rint a köz­sé­gi ve­ze­tő­jegy­ző, aki a bi­zott­ság ve­ze­tő­je, min­den pá­lyá­zat ki­írá­sa nél­kül az em­lék­mű ter­ve­zé­sé­vel és ki­vi­te­lé­vel Ihrisky szlo­vák szob­rász­mű­vészt bíz­ta meg.
A va­sár­nap­ra hir­de­tett em­lék­műi le­lep­le­zés kö­rül­mé­nyei a la­kos­ság kö­ré­ben nagy meg­üt­kö­zést és ál­ta­lá­nos fel­há­bo­ro­dást kel­tett Csal­lóközsz­erte. A fel­ava­tás­kor egy­há­zi fel­szen­te­lést nem tar­ta­nak. A tárgy­so­ro­zat­ban a köz­sé­gi bí­ró üd­vöz­lő be­szé­de sze­re­pel, ho­lott utób­bi e hó 13-án meg­halt, he­lyet­te­se pe­dig még nem lett meg­vá­laszt­va. Ma­ga az em­lék­mű cseh­szlo­vák ka­to­nát áb­rá­zol (há­rom­szög­le­tű pa­ro­li, antantsz­i­jj), ho­lott köz­tu­do­má­sú, hogy a vi­lág­há­bo­rú alat­ti köz­ség­be­li el­eset­tek mind ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű ka­to­nák vol­tak.
A prog­ram sze­rint az ün­ne­pi be­szé­det és az em­lék­mű le­lep­le­zé­sét Grantier An­tal, a Sloven­ská Li­ga köz­pon­ti tit­ká­ra tart­ja. Az egész elő­ké­szí­tés és a le­lep­le­zé­si sor­rend a Sloven­ská Li­ga tény­ke­dé­sét vi­se­li ma­gán. Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a prog­ram ös­­sze­ál­lí­tá­sa­kor a ma­gyar­ság kí­vá­nal­ma­it nem vet­ték fi­gye­lem­be, hely­be­li és csal­ló­kö­zi ma­gyar­ság elő­re­lát­ha­tó­an távoltart­ja ma­gát az ün­nep­ség­től.

(Csal­ló­kö­zi Hírlap–Magyar Vi­dék 1936. szep­tem­ber 27., 2. p.)

Ha­di­em­lék­mű le­lep­le­zé­se Püs­pö­kin

Fo­lyó hó 27-én meg­tör­tént püspökii la­kó­sok ré­gi óha­ja. E na­pon lep­lez­te le a vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett 92 hő­sé­nek em­lék­szob­rát.
Az ün­ne­pély az elő­re meg­ál­la­pí­tott prog­ram sze­rint folyt le. Dél­előtt fél 2 órá­tól 2 órá­ig tér­ze­ne volt, mit a jóhírű dénes­di tűz­ol­tó ze­ne­kar adott elő.
Két óra­kor kez­dő­dött a he­lyi és vi­dé­ki la­kós­ság gyü­le­ke­zé­se, va­la­mint a szom­széd köz­sé­gek: Vereknye, Szun­yo­gdi, Csölle köz­sé­gek tűz­ol­tó tes­tü­le­tei sa­ját zász­ló­juk alat­t.
A tes­tü­le­tek ve­zény­le­tét Jancso­vics Ru­dolf II. h. jár. pa­rancs­nok lát­ta el. A já­rá­si tűz­ol­tó szö­vet­ség pa­rancs­nok­sá­ga is kép­vi­sel­tet­te ma­gát, mi­vel a püs­pö­ki el­esett hő­sök kö­zött sok baj­társ-tűz­ol­tó volt.
Meg­ér­kez­vén a já­rá­si fő­nök úr, két lo­vas ban­dé­ri­um kí­sér­te a ke­gye­le­tes hely­re, kit ugyan­csak a ve­zény­lő pa­rancs­nok fo­ga­dott, majd je­lent­ke­zett ná­la a jár. tűz­ol­tó pa­rancs­nok­ság.
A szo­ká­sos üd­vöz­lé­sek és je­len­té­sek után az ál­la­mi him­nu­szok ját­szat­tak el, mely­nek el­hang­zá­sa után a já­rá­si fő­nök úr emel­ke­dett szó­lás­ra. Be­szé­dé­ben kü­lö­nö­sen ki­emel­te Püs­pö­ki köz­ség la­kó­sá­gá­nak ál­do­zat­kész­sé­gét, en­ge­délyt adott a szo­bor le­lep­le­zé­sé­re.
Er­re le­esett a le­pel s min­den te­kin­tet a szo­bor fe­lé eset­t, ál­ta­lá­nos tet­szést ara­tott a mű, mely szé­pen dom­bo­rít­ja ki a ha­di ár­vát és az öz­vegy anyát, mint gon­doz­zák az el­esett hős sír­domb­ját a ke­reszt tö­vé­ben.
A szo­bor le­lep­le­zé­se után a köz­sé­gi bí­ró lé­pett a szo­bor elé, ki a köz­ség ne­vé­ben me­leg sza­vak­ban üd­vö­zöl­te az ün­ne­pé­lyen oly szép szám­ban meg­je­lent hi­va­ta­los sze­mé­lye­ket és ven­dé­ge­ket. Majd Gra­nati­er An­tal mon­dott ün­ne­pi be­szé­det, mit a je­len­le­vők élénk fi­gye­lem­mel hall­gat­tak meg.
Ezt kö­vet­te a he­lyi ének­kar si­ke­rült al­kal­mi da­la, mit Tóth Já­nos hely­be­li ta­ní­tó ta­ní­tott be.
Kö­vet­ke­zett Weibl Ka­tó­ka, Kam­mer Fe­renc és Szelepc­sényi Maria ha­di­ár­vák, il­let­ve uno­kák sza­va­la­tai, mik oly meg­ha­tók vol­tak, oly szé­pen vol­tak elő­ad­va, hogy csak köny­­nyek hul­lat­tak ki az el­ér­zé­ke­nye­dett je­len­le­vők kö­zött.
A hely­be­li cser­kész­csa­pat al­kal­mi pár­be­szé­det mon­dott, mely­ben sok a bé­két óhaj­tat­ta. El­ér­zé­ke­nyí­tet­te az ün­nep­lő kö­zön­sé­get Pikn­er Fe­renc és Ke­mény Vin­ce ha­di­rok­kan­tak sza­va­la­ta is.
Kö­vet­ke­zett a szo­bor meg­ko­szo­rú­zá­sa. El­ső­nek a köz­ség elöl­já­ró­ja tet­te le a szép és ér­té­kes ba­bér­ko­szo­rút.
Majd a já­rá­si csend­őr­ség és a já­rá­si tűz­ol­tó­szö­vet­ség ne­vé­ben a já­rá­si tűz­fel­ügye­lő szó­lalt az ér­de­kel­tek­hez, fi­gyel­mük­be aján­lot­ta a szo­bor ápo­lá­sát, mely után gyö­nyö­rű ko­szo­rút tett le a szo­bor lá­bá­hoz. Ez­után sor­ban kö­vet­kez­tek az egyes egye­sü­le­tek, tes­tü­le­tek hó­do­la­ta és a ko­szo­rúk el­he­lye­zé­se a szo­bor kö­rül. Ez a fel­vo­nu­lás élénk em­lé­ke­ze­tük­ben ma­rad a la­kós­ság­nak.
A meg­ko­szo­rú­zás alatt a tűz­ol­tó ze­ne­kar gyász­da­lo­kat ját­szott, amely­nek be­fe­je­zé­se után a dénes­di ci­gány­ze­né­szek a: „Le­ka­szál­ták már a ré­tet” ját­szot­ták el, mi szin­tén élénk tet­szést ara­tott. A szo­bor­bi­zott­ság pe­dig a je­len­le­vő köz­sé­gi bí­ró­nak át­ad­ta a szob­rot az­zal a ké­rés­sel, hogy azt meg­őriz­ni, meg­vé­de­ni és fenn­tar­ta­ni szí­ves­ked­jék, mit a bí­ró meg­ha­tott sza­vak­ban el is fo­ga­dott és tett rá ígé­re­tet.
Az ün­ne­pély zárószóno­ka Jancso­vics Ru­dolf fő­jegy­ző volt, aki há­lás kö­szö­ne­tet mon­dott a la­kó­ság­nak ál­do­zat­kész­sé­gé­ért, a ha­tó­sá­gi ki­kül­döt­tek­nek, a tűz­ol­tó tes­tü­le­tek­nek szí­ves meg­je­le­né­sü­kért, mel­­lyel az ün­ne­pélyt oly szép­pé és em­lé­ke­ze­tes­sé tet­ték. Vé­ge­ze­tül a fel­ál­lí­tott tűz­ol­tó tes­tü­le­tek jól si­ke­rült dísz­me­net­ben vo­nul­tak el a szo­bor előt­t. E.

(Somorja és Vi­dé­ke 1936. ok­tó­ber 3., 2. p.)

A püs­pö­ki hő­si em­lék­mű sor­sa. Ho­gyan sem­miz­ték ki a ma­gyar kép­ző­mű­vé­sze­ket? – Lé­gi­o­nis­ta szob­rot emel­tek a ma­gyar la­kos­ság köz­ada­ko­zá­sá­ból. – Fel­há­bo­ro­dás egész Csal­ló­köz­ben

Az Egye­sült Párt po­zso­nyi saj­tó­osz­tá­lya (Ja­kab vá­ros­bí­ró­tér) köz­li:
A csal­ló­kö­zi Püs­pö­ki köz­ség vi­lág­há­bo­rús hő­si ma­gyar ha­lot­tai négy vi­lág­táj alat­t, két vi­lág­rész föld­jén, ezer­nyi ki­lo­mé­te­res tá­vol­sá­gok­ban, jel­te­len sír­juk­ban alus­­szák örök ál­mu­kat. Mél­tó gon­do­lat volt em­lé­kü­ket ke­gye­let­tel meg­örö­kí­te­ni, ami meg is tör­tént 1925-ben, ami­dőn a túl­nyo­mó­részt róm. ka­to­li­kus val­lá­sú ma­gyar la­kos­ság mű­vé­szi ki­vi­te­lű kál­vá­ri­á­ban adó­zott tra­gi­kus sor­sú fi­ai em­lé­ké­nek. A múlt év­ben a püspökii ön­kén­tes tűz­ol­tó­ság ke­be­lé­ben újabb gyűj­té­si moz­gal­mat kez­de­mé­nyez­tek, az­zal a cél­lal, hogy nyil­vá­nos he­lyen, mél­tó el­he­lye­zés­ben, már­vány­ba vé­sett em­lék­mű hir­des­se az utó­kor­nak a püspökii ma­gyar had­ba­vo­nul­tak em­lé­ke­ze­tét. E gyűj­tés ed­dig 12.000 ko­ro­nás ös­­sze­get ered­mé­nye­zett.
A szo­bor­bi­zott­ság fő­leg a tűz­ol­tó­ság ke­be­lé­ből ala­kult és a ve­ze­tést Janèoviè Re­zső ve­ze­tő­jegy­ző vet­te át, an­nál is in­kább, mi­u­tán tűz­fel­ügye­lő , az ot­ta­ni tűz­ol­tó­ság a ren­del­ke­zé­se alá tar­to­zott. A kö­zel­múlt­ban az egyik na­pi­lap ha­sáb­ja­in Csal­ló­köz ma­gyar­sá­gá­hoz in­té­zett cikk je­lent meg, amely szi­rén­hang­ok­kal hív­ta fel Csal­ló­köz ma­gyar­sá­gát a fel­ava­tá­si ün­nep­ség­re. E cikk mél­tány­ta­lan és el­fo­gult tá­ma­dást in­té­zett az ot­ta­ni es­pe­res plé­bá­nos el­len, aki jo­go­san nem volt haj­lan­dó az ak­ci­ó­ban és a fel­ava­tá­si ün­nep­sé­gen köz­re­mű­köd­ni, mi­u­tán a gyűj­té­si moz­ga­lom­mal kap­cso­lat­ban az el­múlt ka­rá­cso­nyi ün­ne­pen ke­gye­let­sér­tő mu­la­to­zás folyt le ez egyik kocs­má­ban, to­váb­bá az es­pe­res­plé­bá­nos ma­gyar nem­ze­ti szem­pont­ból elő­re is sé­rel­mes­nek lát­ta a fel­ava­tá­si hi­va­ta­los tény­ke­dést. Jel­zett cikk alá­író­ja, Adameck­y, a Sloven­ská Li­ga ot­ta­ni tag­ja volt.
A szo­bor­bi­zott­ság, amely­nek el­nö­ke a köz­sé­gi ve­ze­tő­jegy­ző, te­hát ex­po­nált ál­lam­hi­va­tal­nok volt, mel­lőz­te az em­lék­mű el­ké­szí­té­sé­re vo­nat­ko­zó nyil­vá­nos pá­lyá­zat ki­írá­sát – ily pá­lyá­za­ti fel­hí­vás sem a saj­tó­hoz, sem pe­dig kép­ző­mű­vé­sze­ti egye­sü­le­te­ink­hez nem ér­ke­zett – el­len­ben pá­lyá­zat­ra hív­tak fel öt szob­rász­mű­vészt, akik kö­zött há­rom szlo­vák volt. A bi­zott­ság tag­ja­i­nak Ihrisky szlo­vák szob­rász ter­ve­ze­te­it mu­tat­ták be és a bi­zott­sá­gi ta­gok Ihrisky mel­lett fog­lal­tak ál­lást, aki igy el­nyer­te az em­lék­mű el­ké­szí­té­sé­re a meg­bí­za­tást. Úgy a püs­pö­ki, mint a szloven­szkói ma­gyar­ság el­vár­hat­ta vol­na nem­c­supán ma­gyar szem­szög­ből, ha­nem esz­té­ti­kai szem­pont­ból, hogy ki­fe­je­ző szo­bor­mű­vel gaz­da­gít­sák a köz­sé­get. Ezen meg­ál­la­pí­tá­sun­kat nem irá­nyít­juk Ihrisky el­is­mer­ten mű­vé­szi mun­kál­ko­dá­sa el­len, mert az iga­zi mű­vé­szet so­ha nem le­het szen­ve­dő tár­gya so­vi­nisz­ta nem­ze­ti tü­le­ke­dés­nek, és a ma­gyar­ság min­den­kor el­is­mer­te más nem­ze­tek fi­a­i­nak tény­le­ges mű­vé­szi je­len­tő­sé­gét. Saj­ná­lat­tal va­gyunk kény­te­le­nek azon­ban meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy amíg a szloven­szkói és kár­pát­al­jai ma­gyar mű­vé­szek nem a ma­gyar nyelv­te­rü­le­te­ken úgy­szól­ván min­de­nütt ki van­nak zár­va az ál­la­mi, or­szá­gos, köz­sé­gi és ma­gán­meg­ren­de­lé­sek­ből, il­le­tő­leg az ezek­kel kap­cso­la­tos pá­lyá­za­tok és meg­bí­za­tás­ok le­he­tő­sé­gé­től, ad­dig a tisz­tán ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten fek­vő Püs­pö­ki szo­bor­bi­zott­sá­ga ma­gyar mű­vé­sze­in­ket a pá­lyá­zat le­he­tő­sé­gé­től ál­ta­lá­nos­ság­ban ki­zár­ta, mert az öt sze­mély­re kor­lá­to­zott pá­lyá­za­ti meg­hí­vás bi­zal­mas jel­le­gű volt. Ma­gyar kép­ző­mű­vé­sze­ink mint ilye­nek el­is­mer­ten ma­gas mű­vé­szi fo­kot kép­vi­sel­nek, a leg­sú­lyo­sabb har­cot vív­ják nem­c­supán ér­vé­nye­sü­lé­sü­kért, de el­ső­sor­ban a szá­raz ke­nye­rü­kért, te­hát mi­ért mel­lőz­ték őket ily ki­rí­vó mó­don? Tán azért, mert ma­gya­rok? Fel­me­rül azon­ban még a bel­föl­di mű­vész­kö­rö­ket nem­ze­ti­sé­gi kü­lönb­ség nél­kül jog­gal ér­dek­lő nyílt kér­dés: kik­ből állt a „pá­lyá­za­tok” mű­vé­szi ér­té­két el­bí­rá­ló bi­zott­ság?
Ihrisky mű­vé­szi fel­ada­tá­nak meg­ol­dá­sát nem hoz­ta össz­hang­ba a pénzt ös­­sze­adó ma­gyar­ság köz­óha­já­val, sem pe­dig az­zal a tén­­nyel, hogy a vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett ma­gyar ka­to­nák em­lé­ké­nek meg­örö­kí­té­sé­re vál­lal­ko­zott és így el­gon­do­lá­sát cseh­szlo­vák lé­gi­o­nis­ta ka­to­na­szo­bor­ba ön­töt­te.
Szep­tem­ber 20-án az Egye­sült Párt püspökii ré­gi ma­gyar nem­ze­ti pár­ti szer­ve­zet vá­laszt­má­nyi ülé­sén fog­lal­ko­zott a szo­bor­üg­­gyel és an­nak le­szö­ge­zé­sé­vel, hogy nyil­vá­nos pá­lyá­zat nem volt ki­ír­va, el­ha­tá­roz­ta, hogy a párt­tag­ok a fel­ava­tá­son nem vesz­nek részt, mi­u­tán ab­ból a val­lá­si és ma­gyar nem­ze­ti ér­de­kek ki van­nak zár­va.
A Sloven­ská Li­ga sze­re­pe az ál­ta­la sor­rend­be vett ko­szo­rú­le­té­tel­lel kap­cso­lat­ban mint köz­tes­tü­let ré­szé­ről még ért­he­tő lett vol­na, ha ez­ál­tal an­nak tisz­te­let­tel­jes el­is­me­ré­sé­re szo­rít­ko­zik, hogy Püs­pö­ki nagy­köz­ség fi­ai ál­lam­pol­gár­sá­gi kö­te­les­sé­gük­nek éle­tük­kel és vé­rük­kel va­ló ele­get te­vé­sé­vel pe­csé­tel­ték meg az eu­ró­pai kultúrnemzeti fe­gyel­me­zett­sé­gü­ket és tör­vény­tisz­te­le­tü­ket. Ám­de nem igy tör­tént. A ma­gyar nép zö­mét kép­vi­se­lő Egye­sült Or­szá­gos Ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta és Ma­gyar Nem­ze­ti Párt tar­tóz­ko­dott at­tól, hogy hi­va­ta­los kép­vi­se­le­te út­ján po­li­ti­kai szint ad­jon a ke­gye­le­tes ün­nep­sé­gen, ame­lyen így két­ség­kí­vül a Szmke, vagy más meg­fe­le­lő ma­gyar kul­tú­re­gye­sü­let ve­ze­tő­sé­gét il­let­ve vol­na meg az ün­ne­pi be­széd meg­tar­tá­sa, ha már hely­be­li rész­ről nem tör­tént er­re vál­lal­ko­zás, de sem­mi­kép­pen sem il­let­te vol­na meg az ün­ne­pi be­széd Gra­nati­er An­talt, a Sloven­ská Li­ga és a Cseh­szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács ex­po­nen­sét. És a ren­de­zés, amely a ma­gyar nyil­vá­nos­ság­ra or­szág­szer­te je­ges zu­hany­ként ha­tott, azt a ros­­szul lep­le­zett tényt igye­ke­zett ta­kar­ni, hogy ezt a ke­gye­le­tes ma­gyar ün­nep­sé­get a ma­gyar nép­től tá­vol­ál­ló meg­nyi­lat­ko­zá­sok és tö­rek­vé­sek cél­ki­tű­zé­sei ja­vá­ra kí­sé­rel­jék meg fel­hasz­nál­ni.
A leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban til­ta­ko­zunk az ily ki­rí­vó po­li­ti­kai já­ték el­len!
A püspökii eset éles fén­­nyel vi­lá­git ar­ra, hogy az ittélő ma­gyar nép jo­ga­i­val és ke­gye­le­tes ér­zé­sé­vel mily ös­­sze­füg­gés­ben áll­nak az el­hang­zott ígé­re­tek és meg­tör­tént té­nyek. Az ily eset nem szol­gál­hat­ja az or­szág nem­ze­ti­sé­ge­i­nek lel­ki meg­bé­ké­lé­sét mind­ad­dig, amíg a mér­ték­adó fel­ső he­lyen nem ér­vé­nye­sül az a fel­fo­gás, hogy az ál­lam­ha­ta­lom he­lyi meg­bí­zot­tai ne nyúl­ja­nak be­le azok­ba az el­ide­ge­nít­he­tet­len ér­zel­mi meg­nyil­vá­nu­lá­sok­ba, ame­lyek egye­dül és ki­zá­ró­an a ma­gyar­ság bel­ső ügyét al­kot­ják.
Egyéb­ként a fel­ava­tá­si ün­nep­ség prog­ram­sze­rű­en, min­den egy­há­zi fel­szen­te­lés nél­kül vég­be­ment és a püspökii meg­je­len­te­ken és a szű­kebb kör­nyék­ről be­ren­delt tűz­ol­tó­tes­tü­le­te­ken kí­vül Csal­ló­köz ma­gyar és né­met fal­va­i­nak la­kos­sá­ga tar­tóz­ko­dott a meg­je­le­nés­től.

(Csal­ló­kö­zi Hírlap–Magyar Vi­dék 1936. ok­tó­ber 11., 3. p.)

Nagy­falussy Ist­ván: Fé­nyes ün­nep­ség kö­zött avat­ták fel az or­szág­zász­lót és a hő­sök em­lék­mű­vét Tar­dosked­den

…Ennek a ma­gyar szel­lem­nek a meg­nyi­lat­ko­zá­sa volt a va­sár­na­pi szép ün­nep­ség, amely­re hó­na­pok óta ké­szült már a fa­lu la­kós­sá­ga. Ez al­ka­lom­mal fel­lo­bo­góz­ták a fa­lu há­za­it és az öröm fény ki­ült a hos­­szú cseh rab­ság alatt so­kat szen­ve­dett ar­cok­ra. A
Az ün­nep­ség dél­előtt 10 óra­kor kez­dőd­tek. A szent­mi­se vé­gén lelke­shangú és gon­do­la­tok­ban gaz­dag szent­be­szé­det mon­dott ft. Hal­iczky Z. Bé­la, pá­pai ka­ma­rás, tar­dosked­di plé­bá­nos. Mint mon­dot­ta: „A ma­gyar nép tör­té­nel­mi hi­va­tá­sá­nál fog­va az ál­do­za­tok né­pe. Az Is­ten ál­do­za­tul kí­vánt tő­le vért, va­gyont, ve­rej­té­ket és ol­tárt. Tör­té­nel­mi hi­va­tá­sá­nál fog­va to­vább küzd és él a ma­gyar. A hő­si nép­ben mély­sé­ges erők rej­le­nek és a szebb Jö­vőt a múlt nagy Ide­ál­ja­i­nak kul­tu­szá­ban épí­ti ki.”
A szent­be­széd el­hang­zá­sa után a temp­lom fő­ka­pu­ján vo­nul­tak ki zárt me­net­ben a kör­nyék­be­li és a tar­dosked­di egye­sü­le­tek és a fel­ava­tan­dó em­lék­mű kö­rül he­lyez­ked­tek el.
A jegy­zői lak előtt zász­lók­kal és vi­rá­gok­kal dí­szí­tett tribűnt ál­lí­tot­tak fel. Itt he­lyez­ked­tek ez az ün­nep­sé­gen meg­je­lent elő­ke­lő vendégek:…..
A lé­lek­eme­lő ün­nep­sé­gek ra­gyo­gó nyá­ri nap­sü­tés­ben kez­dőd­tek. A le­lep­le­zett szo­bor fel­szen­te­lé­sét ft. Hal­iczky Z. Bé­la pá­pai ka­ma­rás vé­gez­te Bé­kés An­tal káp­lán se­géd­le­té­vel. Majd a Him­nuszt ját­szot­ta el a soly­má­ri le­ven­te ze­ne­kar. Több al­kal­mi köl­te­mény el­sza­va­lá­sa után Garamvöl­gyi Vin­ce ig. ta­ní­tó mon­dott ha­za­fi­as szel­lem­től át­ha­tott szen­ve­dé­lyes be­szé­det a tar­dosked­di tűz­har­co­sok ne­vé­ben. Több dalt éne­kelt a tar­dosked­d-al­só­jat­tói pusz­tai da­lár­da Ocskay Si­mon ig. ta­ní­tó len­dü­le­tes ve­ze­té­sé­vel.
A fel­ava­tott em­lék­mű Mar­tinel­li Je­nő bu­da­pes­ti szob­rász­mű­vész egyik leg­si­ke­rül­tebb alkotása.(..) Majd az ün­nep­ség egyik leg­szebb pil­la­na­ta kö­vet­ke­zett. A je­len­lé­vők mély tisz­tel­gé­se köz­ben len­dült fel a ma­gas­ba az or­szág­zász­ló, hogy hir­des­se Tar­doskedd hű ma­gyar nép­ének is az aka­ra­tát, hogy ad­dig nem nyu­gosz­nak, míg Szent Ist­ván or­szá­gá­nak tör­té­nel­mi, Kár­pá­tok­kal ko­szo­rú­zott szent ha­tá­ra­it vis­­sza nem szer­zik.
Az or­szág­zász­ló ava­tó be­szé­det nagy szó­no­ki len­dü­let­tel dr. Javor­niczky Je­nő mi­nisz­te­ri ta­ná­csos, az erek­lyés és or­szág­zász­ló nagy­bi­zott­ság társ­el­nö­ke tar­tot­ta meg. Majd­nem egy­órás be­szé­dét több­ször meg­sza­kí­tot­ták a hall­ga­tók lel­kes tet­szés­ny­il­vánítá­sai…
Majd Zsi­linsz­ky Gé­za, a köz­ség köz­is­mert köl­tő­je lé­pett a szó­no­ki emel­vény­re és mint a szo­bor­bi­zott­ság el­nö­ke át­ad­ta az em­lék­mű­vet és az or­szág­zász­lót a köz­ség­nek. Mint mon­dot­ta: „Mi tar­dosked­diek bár­mi­kor me­gyünk el az em­lék­mű mel­lett, meg­il­le­tő­dés­sel fo­gunk reá te­kin­te­ni. Nagy ag­rár­köz­ség va­gyunk, az édes anya­föld ad­ja meg job­bá­ra a min­den­na­pi ke­nye­rünk. Sze­res­sük min­dig ezt a szent ma­gyar rö­göt, ame­lyért éle­tü­ket ad­ták oda a vi­lág­há­bo­rú csa­tá­i­ban el­esett hő­sök, akik­nek ma örök em­lé­ket emel­tünk.
Az em­lék­mű­vet és az or­szág­zász­lót dr. Jankovics Mik­lós, Tar­doskedd fő­jegy­ző­je vet­te át, aki meg­ígér­te, hogy eze­ket a szent erek­lyé­ket min­dig ma­gyar hű­ség­gel és sze­re­tet­tel fog­ják őriz­ni. Vé­gül a ko­szo­rúk el­he­lye­zé­se kö­vet­ke­zett (…)
Az ün­nep­sé­gek után a Ka­to­li­kus Kul­túr­ház­ban 200 te­rí­té­kes ebéd volt, ame­lyen az el­ső po­hár­kö­szön­tőt Thuróczy Kár­oly fő­is­pán mon­dot­ta, aki Kor­mány­zó Urunk egész­sé­gé­re emel­te po­ha­rát. Nagy si­ke­re volt Prokopecz Jó­zsef or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő fel­szó­la­lá­sá­nak, aki mint Tót­m­egy­er köz­ség ve­ze­tő­je, be­szé­dé­ben Szent Ist­ván or­szá­gá­nak vis­­sza­ál­lí­tá­sát han­goz­tat­ta. Több po­hár­kö­szön­tő el­hang­zá­sá­val a köz­ebéd lel­kes han­gu­lat­ban ért vé­get.
Es­te a tűz­har­co­sok vi­téz Czakó Fe­renc ven­dég­lő­jé­ben si­ke­res mu­lat­sá­got ren­dez­tek, ame­lyen a tánc­ze­nét az ér­sek­új­vá­ri Dráfi Kál­mán ci­gány­prí­más ze­ne­ka­ra szol­gál­tat­ta.”

(Ér­sek­új­vár és Vi­dé­ke 1941. jú­ni­us 14., 3. p.)

Az obe­liszk

Padány 800 la­ko­sú kis re­for­má­tus fa­lu a Csal­ló­köz­ben Aki nem is­me­ri a vi­dé­ket, azt sem tud­ja, hol ke­res­se. A sza­ra­je­vói me­rény­let után a vár­me­gye had­ba hí­vó pa­ran­csa és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú S.A.S. be­hí­vók azon­ban Padányt sem ke­rül­ték el. A fa­lu ak­ko­ri lé­lek­szá­má­hoz mér­ten na­gyon sok vért ál­do­zott. Az el­eset­tek név­so­rát a re­for­má­tus gyü­le­ke­zet és a fa­lu kró­ni­ká­já­ból gyűj­töt­ték ös­­sze.
Az új rend­ben nem szá­mí­tott hő­si ha­lott­nak az, aki nem a győz­te­sek ol­da­lán esett el. Így a fa­lu­ban ko­ráb­ban nem ké­szült em­lék­mű, ahol ha­lot­tak nap­ján gyer­tyát gyújt­hat­tak vol­na…
De Pe­res Im­re re­for­má­tus lel­kész és a köz­sé­gi ön­kor­mány­za­ta kez­de­mé­nye­zé­sé­nek kö­szön­he­tő­en ta­valy ka­rá­csony óta Padány­ban is van hő­si em­lék­mű­ve, ta­lap­za­tán a ke­gye­let örök­zöld ko­szo­rú­i­val. A de­cem­ber 24-én dél­előtt ren­de­zett ün­nep­sé­gen a la­kos­ság meg­ren­dül­ve áll­ta kö­rül az obe­lisz­ket, me­lyen 46 név ol­vas­ha­tó, s mely­ről a vi­lág­há­bo­rút meg­járt Sza­bó Gé­za bá­csi tá­vo­lí­tot­ta el a lep­let.
A meg­em­lé­ke­zés drá­ma­i­sá­gát az uno­kák és déd­uno­kák is át­érez­ték. Er­ről ta­nús­ko­dott Bar­ta­los Ta­más ágen­dá­zó kis­is­ko­lás sza­va­la­ta és a re­for­má­tus egy­ház­köz­ség ének­ka­rá­nak sze­rep­lé­se is.
(Új Szó 1992. ja­nu­ár 31., 7. o.)

Ko­vács Ág­nes: Fel­avat­ták a zsi­dó­ság em­lék­mű­vét. A gyá­szo­ló túl­élők kez­de­mé­nye­zé­se és ada­ko­zá­sa ré­vén ké­szült el

Rozs­nyó. Jossi Stein­er kas­sai fő­rab­bi, va­la­mint több, kül­föld­re el­szár­ma­zott pol­gár je­len­lét­ében fel­avat­ták a rozs­nyói zsi­dó­ság em­lék­mű­vét a vá­ro­si köz­te­me­tő­ben. Az em­lék­mű­vet 2002 óta ter­vez­te fel­ál­lí­ta­ni az ön­kor­mány­zat, ám anya­gi­ak hi­á­nyá­ban ezt csak most si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­ni. A kez­de­mé­nye­zők Strausz Li­pót Sán­dor kül­föld­ön élő, a vá­ros­ból kény­sze­rű­ség­ből el­szár­ma­zott pol­gár, Ehren­feld Ti­bor, a kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­nak Rozs­nyón Ma­radt túl­élő­je, va­la­mint Kar­dos Lász­ló hely­tör­té­ne­ti ku­ta­tó volt. Strausz Sán­dor 18 éve­sen ke­rült kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ba, majd on­nan ha­za­tér­ve a bol­se­vis­ta re­zsim tet­te le­he­tet­len­né, hogy ta­nul­má­nya­it be­fe­jez­ze, va­la­mint más, rozs­nyói pol­gár­hoz ha­son­ló­an mél­tó éle­tet él­hes­sen. El­mon­dá­sa sze­rint 1968-ban dön­tött úgy, hogy vég­leg el­hagy­ja szü­lő­vá­ro­sát, amely­nek te­me­tő­jé­ben sok ro­ko­na nyu­go­dott, míg­nem a 70-es évek­ben az ak­ko­ri vá­ros­ve­ze­tés sza­nál­ta A zsi­dó te­me­tőt és a zsi­na­gó­gát. Ez­zel az utol­só lánc­szem sza­kadt el, amely még a vá­ros­hoz kö­töt­te az el­szár­ma­zot­ta­kat. 2005 szep­tem­be­ré­ig csak egy már­vány­táb­la je­lez­te a vá­ros­há­za fa­lán, hogy rozs­nyói ál­do­za­tai is vol­tak a holokauszt­nak. Ho­lott 1944 jú­ni­u­sá­ban több mint 400 zsi­dót hur­col­tak el a ha­lál­tá­bor­ok­ba. Az el­hur­col­tak név­so­rát Kar­dos Lász­ló hely­tör­té­ne­ti ku­ta­tó ál­lí­tot­ta ös­­sze, s töb­bek kö­zött az ő ki­tar­tá­sá­nak