A cseregyerek-rendszerről – kissé másképpen
A nagymúltú cseregyerekrendszer intézményével a kelet-, illetve közép-európai térségben főleg a magyar, részben a szlovák, osztrák, svájci német kutatók (elsősorban néprajzosok, művelődéstörténészek) foglalkoztak behatóbban. Nekem is módomban állott már több alkalommal áttekintenem az eddigi eredményeket, illetve saját, nagyobbrészt kisalföldi adatokkal kiegészítene azokat. Az alábbiakban ezeket nem ismétlem meg (a tanulmányhoz csatolt könyvészetben viszont mindent megtalál az érdeklődő olvasó), hanem – néhány újabban felszínre került adat közreadásán túlmenően – elsősorban a jelenség értelmezésének finomítására teszek kísérletet. Az újraértelmezési kísérlethez az ösztönzést Turczel Lajos egy félmondata szolgáltatta.
A Hont megyei Ipolyszalkán 1917-ben született Ünnepelt, Turczel Lajos visszaemlékezéseiben leírja, hogy szülei 1934-ben másfél hónapra a Nyitra megyei Apponyba küldték cseregyerekként szlovák nyelvet tanulni. Ezt az adatot jómagam is idéztem már a témáról írott dolgozataimban, de csak mostanában, valami miatt újraolvasva figyeltem föl egy, nem is apróságra. Arra tudniillik, hogy Turczelt nem a szülei, valaminő helyi hagyománytól vagy Ipolyszalkán közismert gyakorlattól vezérelve küldték szlovák szóra Nyitra környékére, hanem ő maga, mivel a gimnáziumban gondjai voltak a szlovák nyelvvel, javasolta ezt. Amint írja: „akkor ötlött fel bennem – valószínűleg valamilyen cseregyerekeket is szerepeltető könyv hatására –, hogy a szünidőben szlovák környezetbe kellene mennem” (Turczel 1987, 415). Hogy melyik könyvről lehetett szó, amely a gimnazista Turczelban az idegen nyelvtanulásnak ezt a módszerét felvetette, nem tudjuk ugyan, ám (nem is megalapozatlan) gyanúink azért lehetnek.
A magyar szakirodalomban a kutatók (magamat is beleértve) szinte kivétel nélkül Jókai Mór nyilván jó szándékú, ám romantikus szemléletű leírásával kezdik a téma taglalását. Ezért aztán méltán közismertnek vélhető, hogy a komáromi születésű Jókait gyermekkorában szülei Pozsonyba küldték német szóra a Zsigmondy-családhoz, miközben azok fia Komáromban tanult Jókaiéknál magyarul. Az író ezt az eseményt később, alaposan kiszínezve, többek között a Mire megvénülünk című regényében is feldolgozta. Az erről szóló részt az alábbiakkal kezdi:
„Egy kedves ősi szokás dívott akkor városunkban (talán még most is megvan) – a gyermekcsere.
Soknyelvű hazánknak egyik városa német, másik magyar ajkú; aztán pedig hát testvérek volnánk, meg kellene egymást értenünk; a németnek meg kell tanulni magyarul, a magyarnak németül. S szent a béke.
A jámbor hazafiak efelől így tesznek.
A német városban is vannak iskolák, a magyarban is. A német szülők írnak a magyar városban levő tanodák igazgatóinak, s a magyar szülők a német város tanárainak, hogy vannak-e kezeik alatt levő iskolásfiúk, leányok, a kik innen oda, onnan ide cserébe kaphatók lennének?
Azokat azután egymásért kicserélik.
Kedves, gyöngéd, asszonyszív-szülte gondolat!
A gyermek elmegy hazulról, elhagy apát, anyát, testvért, s ismét otthont talál; anya helyett anyát, testvér helyett testvért; – s eltávoztával nem marad üres a ház, gyermek helyébe gyermek jön, s ha a fogadott anya a gyermekének szánt gyöngédségekkel elhalmozza a jövevényt, arra gondol: éppen így bánnak most az enyémmel is a messze távolban; mert az anyaszerelmet semmi fizetésért megvenni nem, csak cserébe megnyerni lehet.”
(Jókai 1926, 24)
Gyanítom, hogy ha könyvből vette, akkor valamelyik Jókai-szövegből meríthette Turczel Lajos is az ötletet2. Akárhogy volt, elgondolkodtató, hogy a néprajzi kutatásban ez ideig arra nem kérdeztünk rá, nem vizsgáltuk azt, hogy az ideát honnan vették azok, akik a cseregyerek-rendszernek aktív mozgatói voltak. Pedig akár általánosságban is a hagyomány természetrajzának pontosabb képét kaphatnánk meg azáltal, ha ismernénk azokat a kacskaringókat, amelyeket egy-egy jelenség a szájhagyománytól a nyomtatott írásbeliségig, majd onnan megint a szájhagyományba, illetve ismét tovább az írásbeliségbe megtett.
Az idézett textus, romantikus hangvétele ellenére minden valószínűség szerint, a konkrét esetet (Jókai személyes élményét) és a társadalmi réteget illetően hiteles. A korszak más értelmiségi, közép- és nagypolgári származású krónikásai is beszámolnak hasonló esetekről3. Az általuk megrajzolt idillikus(nak tűnő) kép viszont befolyásolta egyrészt azokat, akik a leírást mintának tekintették, és tovább gyakorolták (lásd Turczel Lajos esetét!), másrészt a későbbi néprajzkutatókat. Utóbbiak a parasztság körében is keresték, és meg is találták a cseregyerek intézményrendszerét, a „kedves, gyöngéd, asszonyszív-szülte gondolatot” egyértelműen pozitív jelenségkén állítva be. Ráadásul a szűken vett cseregyerekrendszer intézményéhez (amire valóban a gyerekek kölcsönös kicserélése a jellemző) hozzákapcsolták a vendéggyerek intézményét (amikor nyelvtanulás céljából a szülők más nyelvi környezetbe küldik gyereküket, s a vendéglátó családnak fizetnek az ellátásért), illetve a nyelvtanulás céljából történő munkavállalást is. Ami persze nem véletlen, történetileg nagyon is összefügg. Előzményei a főúri rétegek azon középkori hagyományában keresendőek Európa szerte, amikor tehetős családok gyerekeiket jómodor és nyelvtanulás céljából idegen országokba küldték hosszabb-rövidebb időre. Az ottani költségeket természetesen a szülők állták. Egy másik korai formája az idegen földön való tanulásnak, amikor kereskedők, mesteremberek küldték fiaikat más országokba (nyelvi, szakmai) ismeretek, viselkedési normák elsajátítása végett, illetve az, amikor fiatalok külföldi egyetemeken végeztek tanulmányokat. Ez az alapvetően magasabb társadalmi körökben ismeretes gyakorlat fokozatosan az alsóbb néprétegek körében is teret nyert. Mivel ők nem tudták az ott tartózkodás költségeit megfizetni, alakult ki a cseregyerek intézménye, s a 19. század végére egész Európában Skandináviától kezdve, a brit szigeteken át, Itáliában és Közép-Európában is bevett gyakorlattá vált (vö. Gyr 1989, 195–198)4. Valamilyen (általában, de nem feltétlenül nyelvi) ismeretek elsajátítása érdekében gyerekeknek (csere vagy nem csere) útján történő, idegen környezetbe való küldése az Európán kívüli népek körében sem ismeretlen. Erre enged következtetni Bodrogi Tibor egy új-guineai adata:
„Új-Guineában (…), ahol nagy a nyelvi tagoltság, az egymással [áru]cserekapcsolatban álló falvak fiatal fiúgyermekeiket hosszabb időre elküldik a másik faluba. Itt a fiúk megtanulják a másik közösség nyelvét, és hazatérésük után nemcsak tolmácsként, de a csere során közvetítőként is működnek.”
(Bodrogi 1997, 223)
Az viszont, hogy a fent idézett jelenséget, jelenségcsoportot valóban egyértelműen pozitív megnyilvánulásként értelmezhetjük-e, kérdéses. A problémára Raymond Tallis nyomán, más szempontból vele is vitatkozva Vajda László hívta fel a figyelmet. Roger Sandall könyvének5 elemzése kapcsán olyan nyugat-afrikai adatokat mutatott be, amelyek szerint az ottani „cseregyerek-rendszer“, gyermekek „nevelési célzattal rokonokhoz, barátokhoz való küldése“ voltaképpen az egyébként hivatalosan ott is tiltott gyermekrabszolgaság intézményének a palástolására, titokban tartására szolgál (Vajda 2004, 223)6. A Vajda által idézett példákat (s még továbbiakat!) Tallis ismertetésben is olvashatjuk, amely szintén Sandall nem kis vihart aratott munkája nyomán íródott. Tallis egy, Beninben 2001-ben nagy világbotrányt kiváltó esetre hívta fel a figyelmet: napvilágra került, hogy a nyugat-afrikai országban gyerekek tíz- és százezreit küldik „pedagógiai célzattal” rokonokhoz, ismerősökhöz, miközben ott keményen dolgoztatják, kizsákmányolják őket. A hivatalos hatóságok megkísérelték bagatellizálni, és „ősi szokásokkal” magyarázni az esetet. Az ország külügyminisztere megjegyezte: „a mi kultúránkban úgy hisszük, hogy egy gyerek számára csak hasznos lehet, ha bizonyos időre egy nagybácsihoz, távolabbi baráthoz kerül cserébe” (Tallis 2002, 1024). Hasonló esetekről tudunk az 1940-es évek Európájából is: szlovák gyerekeket vittek nyelvtanulás céljából Tirolba és Voralbergbe, ahol marhapásztorként keményen megdolgoztatták őket (Fielhauer 1978, 135). A müncheni Süddeutsche Zeitung összeállításában, többek között a fentiekre emlékeztető romániai adatokat hoz nyilvánosságra a 21. századi (!), ám régi hagyományokkal indokolt gyermek-rabszolgakereskedelemről.7
Ezek az adatok összességükben arra figyelmeztetnek bennünket, hogy korábbi prekoncepcióinkat félretéve, a közép-európai viszonyok között is figyeljünk oda az esetleges, ma mindenképpen negatívnak minősíthető mozgatórugókra – ha voltak ilyenek. Érdemes ezért ismét elővenni kárpát-medencei és a szomszédos területekről származó adatainkat, újraolvasni és -értelmezni őket. Nem kerülte-e el vajon valami a figyelmünket? Valóban egyöntetűen pozitív élményekről, kimenetekről tudósítanak, vagy csak a Jókai Mór meghatározta romantikus felfogás terelt bennünket egy előfeltevés-zsákutcába? Nagyon nehéz feladat ez persze, így utólag, hiszen maguk az egyes leírások szerzői is az említett idillikus képpel „megfertőzött” előfeltevéssel nyúltak a témához. A nem-magyarok tán kevéssé, mint a magyarok8.
Nos, adataink újraolvasása, amennyiben megfelelően differenciálunk, s nem keverjük össze a cseregyerekrendszer intézményét a vendéggyerek fogalmával, illetve a nyelvtanulás érdekében végzett vendégmunka gyakorlatával, gyökeresen nem változik kép: a klaszszikus értelemben vett cseregyerek-rendszeren belül úgy tűnik, csakugyan minden familiáris keretek között zajlott, sokszor a szó szoros értelmében családi kötelékek szövődtek, s a következő generáció gyermekeit már valóban családon belül cserélte ki. Helmut Paul Fielhauer alsó-ausztriai kutatásai (egybehangzóan a mi kárpát-medencei adatainkkal) azt támasztják alá, hogy a cseregyerekrendszert elsősorban a tehetősebb gazdák, kereskedők, mesteremberek családjai praktizálták. Olyanok, akik cselédnek, szolgalegénynek morva vagy szlovák fiatalokat alkalmaztak, s hogy majdan azokkal kommunikálni tudjanak, ezért igyekeztek gyerekeiket ezekre a nyelvekre megtanítani (Fielhauer 1978). A komáromi id. Szinnyei József is hasonló indíttatásról számol be:
„Végre rám került a sor és engem nem úgy, mint más komáromi gyereket német szóra adtak cserébe, hanem azt akarták, hogy először tótul tanuljak meg, mert így a háznál is majd hasznomat vehetik, ha a liptói deszkát, vagy csert áruló tutajos tótok megjelennek Komáromban és beállítanak hozzánk üzletük miatt, vagy ha bocskorra való bőrt akarnak venni…”
(Szinnyei 1904)
A cserét tehát konkrét gazdasági érdek hívta elő, a zökkenőmentes lebonyolítást pedig éppen az, hogy a gyerekek egy időben, kölcsönösen voltak kicserélve, így mindkét félnek érdekében állt, hogy jól bánjon a nála tartózkodó cseregyerekkel. Ezért legfeljebb szórványos panaszokkal találkozunk: egy, az alsó-ausztriai Herrnbaumgartenból származó adat szerint egy osztrák fiú egy szegényebb cseh családhoz került, ahol keményen kellett dolgoznia, miközben az osztrák családnál a cseh gyereknek igazán jó dolga volt (Fielhauer 1978, 122). Alapjában véve azonban nem tudunk sérelmekről, legföljebb az étkezési szokások zavarták a más táplálékhoz szokott jövevények gyomrát. Erre vonatkozóan számtalan példát ismerünk Alsó-Ausztriából (Fielhauer 1978, 121, 123 stb.). Danajka Lajos egy tréfás történetben tudósít hasonló, Mátyusföldön megesett (?) „sérelmekről”:
„Régi szokás volt mifelénk, hogy a falusi gazdák a nyári hónapokra elküldték serdülő gyermekeiket nyelvet tanulni a hegyek alatti szlovák vagy német falukba. Cserébe pedig ide jöttek az ottani gazdák gyerekei.
Némelyik család évtizedekig fenntartotta így a kapcsolatot egymással, a csere mindkét félnek hasznos volt. A gyerekek világot láttak, megtanulták egymás nyelvét, s ezáltal könnyebben boldogultak a közeli nyelvhatár mindkét oldalán.
Az egyik gazda hirtelen haragú ember hírében állott, ezért nem is fogadott cseregyereket, pedig az ő fia már közel állt a katonaidőhöz, és még nem volt el a faluból. Végül rászánta magát, hogy odaadja a fiút. Választása a Bazin melletti Grnádra esett, itt egy német gazdával egyezett meg a cserében. Jó lesz a gyereknek a német, legalább megérti majd a regulát a közös hadseregben.
A nyár elején el is hozta a német gazda a lányát. Ez alkalomból a szokáshoz illően mindenféle jóval megvendégelték az új »rokont«. Ízlett is a magyar konyha a német sógornak, nem győzte dicsérni a háziasszony főztjét. A gazda meg csak kínálta: »Egyél koma, úgy, mint otthon!« A vendég nem is hozott szégyent a háziakra.
Visszafelé magával vitte Molnárék legényfiát, de előbb megegyeztek, hogy a Jakabi búcsúra Molnár gazda hazaviszi egy napra a lányt, legalább viszonozza a látogatást, és megnézi a gyereket is.
Úgy is lett, a meghívásnak eleget kellett tenni, habár az aratás miatt nem szívesen ment el olyan messzire. Szép megértésben zajlott a vendégség, mindenki örült a viszontlátásnak. Molnárnak csupán a búcsúi ebéd nem ízlett, hazai koszthoz szokott gyomra nehezen vette be a német gombócokat, mintha a hátába rakta volna őket.
Észre is vette a ház ura, hogy a vendégnek nehezen megy le az étel, ezért kínálgatni kezdte természetesen magyarul, hogy neje és a vendégek előtt is fitogtassa magyartudását. Sűrű vállveregetés közben biztatta Molnárt: »Egyél, koma, otthon!«
Barátunk kezében megállt a villa, azt hitte, rosszul hallotta, de a német megismételte: »Csak egyél, koma, otthon!« kifelejtve az »úgy mint« szavakat. A hirtelen haragú Molnárnak több se kellett, ezt a sértést nem bírta elviselni. Nem is teketóriázott tovább, kézen fogta a fiát, és faképnél hagyta a dologból mit sem értő háziakat:
– Gyere gyerek, egyék meg a maguk főztjüket, minket vár otthon az aratás!”
(Danajka 2001, 11–12)
A cseregyerekrendszer negatív megítélésével szintén legfeljebb szórványosan találkozunk. Helmut Paul Fielhauer említ egy lekezelő osztrák megnyilatkozást: „Hja, igen, a csehek még a gyerekeiket is elcserélték…” (Fielhauer 1978, 134). Másutt egy karintiai szlovén pedagógus/politikus véleményére utal, aki szerint az ottani szlovén kisebbség gyors asszimilációjához éppen a cseregyerekrendszert járult hozzá. Ergo: a jövőben semmiképpen nem követendő gyakorlat (Fielhauer 1978, 118–119). Ueli Gyr számol be arról, hogy a berni németek körében (akiknek gyermekei francia nyelv és kultúra megismerése érdekében a francia nyelvterületen töltöttek bizonyos időszakot) fokozatosan nemtetszést váltott ki ez a gyakorlat. A hazatért fiatalok körében ugyanis a helyi szokásoktól való eltávolodást tapasztalták, ezért Franciaország helyett a saját kantonon belüli tanulóidő bevezetését szorgalmazták (Gyr 1989, 188). Ezek azonban ténylegesen csak szórványos jelenségek, esetek, s egészében véve, eddigi adataink alapján a cseregyerekrendszert valóban pozitív jelenségként értékelhetjük.
Ami több gyanakvásra adhat okot, az a nyelvtanulásnak az a módja (s ezt is a cseregyerek-rendszeren belül szokás tárgyalni, bár – mint már említettem – valami másról, egy másik fejlődési fázisról van szó), amikor tizenéves fiatalok egy bizonyos idegen nyelv elsajátítása céljából szolgának, szolgálóleánynak szegődtek (lásd pl. Danter 1994, 302; Gyr 1989). Ezeknek az esetnek nem ismerjük pontos, térségünket érintő leírásait, nem tudjuk többek között azt sem, hogyan bánt a gazda családja a szolgálatra oda szegődött idegen ajkú leánnyal vagy legénnyel. 20. századi svájci példák viszont arra engednek következtetni, hogy a gyakorlatnak megvoltak a maga árnyoldalai is. Nem is a leküzdendő nyelvi akadály jelentette a fő problémát, hanem sokkal inkább a más kulturális miliőbe való beilleszkedés nehézségei, az otthontól való távolság lélektani szempontjai, a „pótszülőkkel” való konfliktusok, félreértések, meg nem értések fokozott lehetőségei stb. (vö. Gyr 1989, 192–193). Napjaink hasonló intézménye az au pair. Alapvetően nyelvtanulás céljából utaznak fiatalok (főleg lányok, de fiúk is) külföldre, hogy ott egy adott családnál elhelyezkedve besegítsenek a mindennapi élet megszervezésébe, elsősorban a gyereknevelésbe. A zömében pozitív élmények között viszont időről-időre negatív jelenségek, visszaélések is lejegyezhetőek. Ez viszont nem zárja ki azt a feltételezést, hogy nem lehetett ez másként paraszti környezetben sem. Gondoljunk csak továbbá arra a problémára, hogy vajon maguk a gyerekek (akik haszonélvezői vagy szenvedő alanyai – nézőpont kérdése! – voltak ennek) miként élték meg az egész cserefolyamatot. Olyan esetekre gondolok (amilyenekről Fielhauer már idézett munkájában több helyen is beszámol), hogy tudniillik az (általában a példákban cseh) apa ősszel szekérre rakta tizenéves fiát, majd elkocsikázott vele a legközelebbi, osztrák lakosságú (tehát német nyelvű) településre, s ott házalva keresett számára cserepartnert. Ha megtalálta, fölrakta az idegen gyereket a kocsira, s már vele tért haza (pl. Fielhauer 1978, 129). Vajon hogyan élték meg a gyerekek ezt a hirtelen „családváltást”. Ehhez a néprajz mellett a gyermeklélektannak is lehetne tán néhány szava…
Összegezve az elmondottakat: eddigi adatainkból úgy tűnik, hogy paraszti környezetben zömmel a kapitalizálódási folyamattal párhuzamosan vert gyökeret (régebbi, inkább főúri, értelmiségi mintára) a cseregyerek intézménye. Módosabb gazdák, kereskedők, mesteremberek gyakorolták, akiknek valamilyen (általában gazdasági) okból kifolyólag szükségük volt a szomszédos nép(ek) nyelvének ismeretére (onnan érkezett hozzájuk a cselédség, idénymunkások, kereskedelmi kapcsolatok stb.). Adataink azt mutatják – hogy bár a képet a jövőben, mélyrehatóbb kutatások segedelmével még mindenképpen árnyalni lehet és kell is! – kisebb súrlódásokat, félreértéseket leszámítva ezek a kapcsolatok lényegében valóban egyetértésben, közmegelégedésre bonyolód(hat)tak le.
Más a helyzet azokban az esetekben, amikor nyelvtanulás címén (ürügyén) sokszor kis- vagy fiatalkorúak vállaltak munkát egy másik nyelvi környezetben. Ezekben az esetekben sűrűbben találkozunk visszaélésekkel, s ezek állíthatóak akár párhuzamba a dolgozatom elején említett nyugat-afrikai vagy romániai példákkal.
Irodalom
Az alábbi könyvészet a hivatkozott és felhasznált irodalmon túlmenően egyúttal a téma, térségünkre vonatkozó ma ismert teljes bibliográfiája is kíván lenni.
Andrásfalvy Bertalan
1972 Néprajzi jellegzetességek az észak-mecseki bányavidék gazdasági életében. In Az észak-mecseki bányavidék regionális vizsgálata. Szerk.: Ruzsás Lajos. Budapest, 123–167. p.
1978 Die Arbeitsbeziehungen zwischen ungarischen und deutschen Dörfern in der Umgebung von Budapest. In Zur Interethnik. Donauschwaben, Siebenbürger Sachsen und ihre Nachbarn. Szerk.: Ingeborg Weber-Kellermann. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 301–315. p.
Csatajszkyné Gódány Ágnes
1995 A cserediákokról. Jókai Szó 3. sz., 6. p.
Csoma Zsigmond
1982 Adatok a Kál-völgyi cseregyerek-rendszerhez. Cseregyerekek és borkereskedelem kapcsolata a 19. század végén – 20. század elején. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. 319–323. p.
1988 Gazdasági, kulturális és családi kapcsolatrendszer a Káli-medence és Stájerország, valamint a nyugat-magyarországi Felső-őrség (Dél-Burgenland) között (XVIII–XX. század). In Kapcsolatok rendszere a Káli medence falvaiban a 18. századtól a 20. századig. Szerk.: S. Lackovits Emőke. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 133–164. p.
Danajka Lajos
2001 Mátyusföldi adomák. Nové Zámky: AZ Print.
Danter Izabella
1994 Adalékok a cseregyerek-rendszerhez a Mátyusföldön. In Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Acta Museologica 1–2. Szerk.: Liszka József. Komárom–Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 299–308. p.
Fielhauer, Helmut Paul
1978 Kinder-Wechsel und „Böhmisch-Lernen”. Sitte, Wirtschaft und Kulturvermittlung im früheren niederösterreichisch-tschechoslowakischen Grenzbereich. Österreichische Zeitschrift für Volkskunde 32, 115–148. p.
Földes György
1932 Kukkónia lelke. Csallóközi történetek. Košice–Kassa: Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet.
1993 Kukkónia lelke. Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Koncsol László. 2. kiad. Pozsony /Csallóközi Kiskönyvtár/.
Gyr, Ueli
1989 Ausserhäusliche Lehrzeit, Spracherziehung und Lebenslauf. Ethnologia Europaea 19, 185–201. p.
Jókai Mór
1926 Mire megvénülünk. Budapest /Centenáriumi Kiadás XIII. Kötet/
1960 Írások életemből. Önéletrajzi írások. Válogatta, sajtó alá rendezte, az előszót és az utószót írta Hegedűs Géza. Budapest.
Kósa László
1981 Gyermekcsere és nyelvtanulás. In A II. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai. 1. Budapest–Békéscsaba 142–148. p.
1987 Kinderaustausch und Spracherlernen in Ungarn. Hungarian Studies 3/1–2. Budapest 85–93. p.
Kovács István, B.
1985 Gömöri adalékok a szlovák–magyar interetnikus kapcsolatokhoz. In Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. II. Kiegészítő kötet. Szerk. Szabadfalvi József – Viga Gyula. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 53–57. p. /A Miskolci Herman Ottó Múzeum Néprajzi Kiadványai 16./
Liszka József
1991 Cseregyerek-rendszer a Kisalföld északi felén. In A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Szerk.: Halász Péter. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság, 505–508. p.
1992 Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. Budapest: OKTK Magyarságkutatás Program /A Magyarságkutatás Könyvtára XII./
1996 Das Tauschkind-System im slowakischen Teil der Kleinen Tiefebene. Zeitschrift für Balkanologie (Berlin) 32, Nr. 1, 58–72. p.
1997 „Német szón voltam Hidason…” A cseregyerekrendszer a Kisalföld szlovákiai részén. Irodalmi Szemle 40, 75–84. p.
2002 A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely: Osiris – Lilium Aurum /Osiris Tankönyvek/.
2003a Zwischen den Karpaten und der Ungarischen Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei. Passau: Lehrstuhl für Volkskunde /Passauer Studien zur Volkskunde 22./.
2003b Národopis Maïarov na Slovensku. Komárno – Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín – Vydavate¾stvo Lilium Aurum /Interethnica 5./.
2005 Két Duna keríti… Tanulmányok a Csallóköz néprajzához. Pozsony: Kalligram /Csallóközi Kiskönyvtár/.
Luzsicza Lajos
1989 Ifjúságom, Érsekújvár! Budapest: Magvető Kiadó.
Méryová, Margita
1990 O tradícii výmeny detí ako spôsobu osvojovania si jazyka iných etník. Slovenský národopis 38, 574–580. p.
Nagy Lajos
1965 Csere gazdalegények. Ethnographia 76, 610–612. p.
Paládi-Kovács Attila
1981 Cseregyerekek. Népi kapcsolatok és nyelvtanulás a régi Gömörben In A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása. Szerk. Ján Botík und Méry Margit. Bratislava: Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete – Csemadok Központi Bizottsága, 63–72. p.
1988a Kindertausch und interethnische Kontakte im Karpatenbecken. In Wandel der Volkskultur in Europa. Festschrift für Günter Wiegelmann zum 60. Geburtstag. Szerk. Nils-Arvid Bringéus. Münster: Waxmann, 271–279. p. /Beiträge zur Volkskultur in Nordwestdeutschland. Band 60./
1988b Életmód, foglalkozás, nemzetiség. Bányászat és erdei iparűzés a régi Gömörben. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék /Gömör Néprajza 14./
Pusko Gábor
2003 Szlovákok, csehek, magyarok Tornalján. In Lokális világok. Együttélés a Kárpát-medencében. Szerk. Bakó Boglárka. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ, 191–206. p.
Schwarz-Denk, Elisabeth
1983 Als Austauschkind in slowakischer Familie. Karpatenland (München) Nr. 15, 95–97. p
Szepsi Csombor Márton
1979 Europica Varietas. Az Előszót Kovács Sándor Iván írta. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.
Szinnyei József. id.
1904 Timár-ház. Naplójegyzetek 1840. Komáromi Lapok 25, 5. szám, 1. p.
Škovierová, Zita
1994 Társadalmi élet és etnikai hovatartozás. In Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Acta Museologica 1–2. Szerk. Liszka József. Komárom–Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 292–298. p.
Tallis Raymond
2002 Paradiesträumer. Zu Roger Sandalls Polemiken gegen den Kult der Kultur. Merkur (Stuttgart), 56, 1024–1028. p.
Turczel Lajos
1987 Az érsekújvári reálgimnázium padjaiban. Irodalmi Szemle 30, 411–422. p.
Ujváry Zoltán
1984 Az interetnikus kutatásokról Észak-Magyarország népi kultúrájának vizsgálatában. In Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Szerk.: Szabadfalvi József – Viga Gyula. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 37–51. p. /A Miskolci Herman Ottó Múzeum Néprajzi Kiadványai 15./
Vajda László
2004 Reflexionen zu Roger Sandalls Buch gegen die romantische Anthropologie. Anthropos 99, 222–230. p.