Botík, Ján: Vyšná – Nižná Boca. Vlas­tived­ná mono­grafi­a

Bratislava: Lúè – Obèianske združe­nie Ramža – Sloven­ské národ­né mú­ze­um Bratisla­va – Filo­zofická fa­kul­ta UKF Nitra, 2004, 200 p., ill. ISBN 80-7114-456-8

El­ső rá­né­zés­re egy klas­­szi­kus (érts­d: ha­gyo­má­nyos) nép­raj­zi mo­nog­rá­fi­á­nak tű­nik Ján Botík gyö­nyö­rű ki­vi­te­le­zé­sű köny­ve. Az­tán, ahogy az ol­va­só egy­re in­kább meg­merítkezik a szlo­vák nép­rajz, fur­csa ki­mon­da­ni, de bi­zony im­már nagy öreg­je (!) ve­re­tes so­ra­i­ban, s a rend­kí­vül gaz­dag il­luszt­rá­ci­ós anyag­ban, lát­ja be, hogy mond­ha­tó ugyan a kö­te­tet klas­­szi­kus mo­nog­rá­fi­á­nak, de csak mo­dern ér­te­lem­ben. Ján Botík fel­ad­ta a lec­két, hogy mi­lyen­nek kel­le­ne len­nie egy mo­dern nép­raj­zi fa­lu­mo­nog­rá­fi­á­nak! Mond­hat­juk, kön­­nyű dol­ga volt, hi­szen a két Boca év­ti­ze­dek óta szin­te má­so­dik ott­ho­na, az év egy ré­szét ott töl­ti, is­mer­he­ti ala­po­san. S aki eled­dig azt hit­te, hogy csak pi­hen­ni jár oda, hát na­gyot té­ve­dett.
A kö­tet ér­de­mi ré­szét a tér­ség ter­mé­sze­ti ké­pé­nek a be­mu­ta­tá­sa nyit­ja (Ján Kaut­man, Hana Kaut­manová, Daniel Ozdín és Milan Tréger mun­ká­ja), majd egy te­le­pü­lés­tör­té­ne­ti át­te­kin­tés kö­vet­ke­zik. Ezt kö­ve­tő­en ke­rül sor a tra­di­ci­o­ná­lis kul­tú­ra és élet­mód tag­la­lá­sá­ra, kezd­ve a te­le­pü­lés ka­rak­te­risz­ti­kus fog­lal­ko­zá­sá­val, a bá­nyá­szat­tal, s az ál­lat­tar­tá­son és táp­lál­ko­zá­son át egé­szen a kalendáris szo­ká­sok és nép­köl­té­sze­ti al­ko­tá­sok szám­ba­vé­te­lé­vel be­zá­ró­lag. Kü­lön fe­je­zet szól a boca­iak nyel­vé­ről, va­la­mint az et­ni­kai vi­szo­nyok­ról és etnokul­turális ös­­sze­füg­gé­sek­ről. Az egy­ház és is­ko­la szin­tén kü­lön fe­je­ze­tet ka­pott ugyan­úgy, mint az egye­sü­le­ti élet be­mu­ta­tá­sa. Ján Botík a két Bocáról el­szár­ma­zott hí­res (tör­té­ne­ti) csa­lá­do­kat, em­be­re­ket is be­mu­tat­ja. Az utol­só, iz­gal­mas fe­je­zet a fal­vak mai min­den­nap­ja­it tag­lal­ja, Az ál­lat­tar­tás­tól a hét­vé­gi há­za­kig és tu­riz­mu­sig cí­men. Kü­lö­nö­sen ér­dek­fe­szí­tő ré­sze ez a könyv­nek, hi­szen egy olyan mo­dellt raj­zol meg, ami ta­lán más, ma még ha­ló­dó te­le­pü­lé­sek szá­má­ra is min­tát szol­gál­tat­hat­na. A két fa­lu la­kó­i­nak ere­den­dő fog­lal­ko­zá­sa a (né­met te­le­pes spe­ci­a­lis­ták se­ge­del­mé­vel meg­ho­no­sí­tott) bá­nyá­szat volt. Ez az élet­mód vis­­sza­tük­rö­ző­dik a ké­sőb­bi, a 20. szá­zad fo­lya­mán meg­ra­gad­ha­tó né­pi kul­tú­rá­ban is. Hogy mást ne mond­jak, a pa­rasz­ti ház­tar­tá­sok­ba be­ke­rült vas­ko­sa­rak (he­lyi ter­mi­no­ló­gi­á­val: bruot­van) egy­ér­tel­mű bá­nyász­elő­kép­re mu­tat­nak, s a Kár­pát-me­den­ce más, bá­nyá­szat­tal fog­lal­ko­zó tér­sé­ge­i­ből is is­mer­tek. A bá­nyász te­le­pü­lé­sek szö­ve­ges folk­lór­já­nak és hit­vi­lá­gá­nak jel­leg­ze­tes alak­ja, a per­monyík (bá­nya­ma­nó) alak­ja itt is ada­tol­ha­tó. A bá­nyász­ha­tó nyers­anyag ki­fo­gyá­sá­val a boca­iak is el­ső­sor­ban az ál­lat­tar­tás­ból és az er­dő­ből kel­lett, hogy meg­él­je­nek. A sa­nya­rú ter­mé­sze­ti vi­szo­nyok, to­váb­bá az 1930-as évek­ben ki­épült köz­utak azon­ban egy­re több hely­bé­li szá­má­ra je­len­tet­tek elő­ször mun­ka­vál­la­lá­si le­he­tő­sé­get, majd vég­le­ges le­te­le­pe­dést a kö­ze­li-tá­vo­lab­bi vá­ro­sok­ban. A 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­re szin­te el­nép­te­le­ne­dett fal­vak há­za­it vá­ro­si­ak vá­sá­rol­ták fel hét­vé­gi há­zak­nak, s a két fa­lu má­ra Szlo­vá­kia egyik leg­ke­re­set­tebb sí­pa­ra­di­cso­má­vá vált. Nem szi­go­rú egy­más­utá­ni­ság­ról van szó per­sze: a tu­ris­ta­szál­lók, pan­zi­ók ki­épü­lé­se már a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban meg­kez­dő­dött. Eze­ket a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után üze­mi üdü­lők, majd a ma­gán­kéz­be ke­rült hét­vé­gi há­zak egy­re na­gyobb szá­ma kö­vet­te. A két Boca ese­té­ben ez a mo­der­ni­zá­ci­ós fo­lya­mat, úgy tű­nik sze­ren­csé­sen esett egy­be a ré­geb­bi épí­té­sze­ti ha­gyo­má­nyok meg­be­csü­lé­sé­vel, új­ra­al­kal­ma­zá­sá­val. Így ért ös­­sze a je­len és a múlt.
A köny­vet a szer­ző sze­mé­lyes val­lo­más­sal zár­ja: el­mond­ja, ho­gyan ke­rült a te­le­pü­lés­re, mi min­dent is­mert, ta­nult ott meg, mind­ezt ho­gyan ka­ma­toz­tat­ja min­den­na­pi ok­ta­tói mun­ká­ja so­rán is. Amit nem me­sél el, az az a szak­mai kö­rök­ben ke­rin­gő anek­do­ta (ami­nek hi­te­les­sé­gét a szer­ző­vel majd még lát­ta­moz­tat­ni kell, de úgy lá­tom, min­den­kép­pen a lé­nye­get mu­tat­ja), szó­val egy anek­do­ta sze­rint egy­szer bocai ma­gá­nyá­ban (?) fi­a­tal nép­rajz­sza­kos egye­te­mi hall­ga­tók ko­pog­tat­tak be Ján Botíkhoz, akit hely­bé­li poten­cionális adat­köz­lő­nek néz­tek. ő vet­te a la­pot, s adat­kö­zölt is nekik… Meg­te­het­te ezt tel­jes hi­te­les­ség­gel! Mi sem bi­zo­nyít­ja job­ban, mint ez a most szóban­forgó könyv…