Kö­szön­tő so­rok Luk­ács Lász­ló hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­ja al­kal­má­ból

Bár­mi­lyen hi­he­tet­len, Luk­ács Lász­ló, aki a ma­gyar (s egy­ben kö­zép-eu­ró­pai) nép­rajz is­mert alak­ja, ki­ter­jedt ma­gyar–ma­gyar és nem­zet­kö­zi kap­cso­la­tok­kal, az idén, 2010. ok­tó­ber 29-én be­töl­töt­te hat­va­na­dik élet­év­ét! Több­szö­rö­sen is fog­lal­koz­nunk kell ez­zel az ese­mén­­nyel: egy­részt Luk­ács Lász­ló et­nog­rá­fu­si kva­li­tá­sai, más­részt dél-szlo­vá­ki­ai kap­cso­ló­dá­sai okán, har­mad­részt meg egé­szen sze­mé­lyes in­dít­ta­tás­ból is. Kezd­jük az utób­bi, sze­mé­lyes em­lé­kek­kel!
Vég­zős gim­na­zis­ta vol­tam, érett­sé­gi és pá­lya­vá­lasz­tás előtt. Bu­da­pes­ti fel­vé­te­lim­hez a nép­rajz szak­ra szük­sé­gem lett vol­na a leg­fon­to­sabb ma­gyar táj­egy­sé­gek va­la­mi­fé­le nép­raj­zi szak­iro­dal­má­ra. Mi­vel a szá­mom­ra el­ér­he­tő könyv­tá­rak­ban ilyes­mi­re nem (vagy csak mér­sé­kel­ten) ta­lál­tam, va­la­ki azt ja­va­sol­ta, ír­jak a na­gyobb ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok gim­ná­zi­u­ma­i­ba, azok­nak is a har­ma­dik év­fo­lya­má­ba: ha mód­juk­ban áll, küld­je­nek va­la­mi­lyen tá­jé­koz­ta­tó anya­got tér­sé­gük né­pi kul­tú­rá­já­ról, folk­lór­já­ról. Na­i­vi­tá­so­mat jel­zi, fel sem té­te­lez­tem, hogy olyan na­gyobb vá­ro­sok­ban, mint mond­juk Sze­ged, Deb­re­cen vagy Szé­kes­fe­hér­vár nem csak egy gim­ná­zi­um van… Tíz­egy­né­hány hely­re küld­tem szét le­ve­le­met, s ket­tő vá­laszt kap­tam: Deb­re­cen­ből és Szé­kes­fe­hér­vár­ról (a pos­tá­sok nyil­ván a leg­na­gyobb vagy a pos­tá­hoz leg­kö­ze­lebb fek­vő is­ko­lá­ba kéz­be­sí­tet­ték iro­má­nyo­mat). Deb­re­cen­ből egy har­ma­di­kos le­ány írt (és kül­dött pros­pek­tu­so­kat, in­for­má­ci­ós anya­go­kat a Haj­dú­ság­ról, az Al­föld­ről), Szé­kes­fe­hér­vár­ról pe­dig Luk­ács Lász­ló, aki – ak­kor ne­gyed­éves deb­re­ce­ni, történelem–föld­rajz– nép­­rajz sza­kos egye­te­mi hall­ga­tó­ként – ép­pen a Jó­zsef At­ti­la Gim­ná­zi­um­ban volt gya­kor­ló ta­nár. S mit ad Is­ten? Le­ve­lem ép­pen az ő osz­tá­lyá­ba ke­rült. A di­á­kok tud­ván, hogy fi­a­tal ta­nár­je­lölt­jük nép­raj­zot is vé­gez, ter­mé­sze­tes, hogy meg­mu­tat­ták ne­ki a ké­ré­se­met. Luk­ács Lász­ló azon­nal írt egy ba­rát­sá­gos, biz­ta­tó han­gú le­ve­let, meg­told­va fej­ér me­gyei vo­nat­ko­zá­sú nép­raj­zi publikációkkal… Ily mó­don ő lett az el­ső ele­ven nép­rajz­ku­ta­tó, aki­vel kap­cso­lat­ba ke­rül­tem, no­ha sze­mé­lyes ta­lál­ko­zás­ra csak évek múl­tán ke­rült sor. Meg­is­mer­ke­dé­sünk kö­rül­mé­nye­it azért ír­tam le vi­szony­lag rész­le­te­sen, mert pon­to­san jel­lem­zi Luk­ács Lász­ló egész ha­bi­tu­sát. Ahogy ak­kor a szá­má­ra is­me­ret­len kis­di­ák­nak hos­­szú le­ve­let írt, és se­gí­tet­te cset­lő-bot­ló tá­jé­ko­zó­dá­sát, ugyan­eb­ben a szel­lem­ben te­vé­keny­ke­dett egész éle­té­ben. Nem hin­ném, hogy ma­rad­na fi­ók­já­ban meg­vá­la­szo­lat­lan le­vél!
Az egye­tem el­vég­zé­se után a szé­kes­fe­hér­vá­ri Szent Ist­ván Ki­rály Mú­ze­um et­nog­rá­fu­sa lett. 1978–1979-ben Gunda Bé­la Herder-ösztöndíjasaként töl­tött egy tan­évet a Bé­csi Egye­te­men. Te­rep­mun­kát nem­csak szű­kebb pát­ri­á­já­ban, ha­nem Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in kí­vül, el­ső­sor­ban Szlo­vá­ki­á­ban, Ro­má­ni­á­ban és a ko­ra­be­li Ju­go­szlá­vi­á­ban is vég­zett. 1990– 1991-ben Hum­boldt-ösz­tön­dí­jas­ként töl­tött két esz­ten­dőt a mün­che­ni egye­te­men. Köz­ben a tu­do­má­nyos rang­lét­rán is szé­pen ha­ladt fel­fe­lé, je­len­leg az MTA dok­to­ra, egye­te­mi ta­nár, a szé­kes­fe­hér­vá­ri Kodo­lá­nyi Já­nos Fő­is­ko­la ok­ta­tó­ja. Szi­kár tö­mör­ség­gel en­­nyi Lu­kács Lász­ló tu­do­má­nyos pá­lyá­já­nak váz­la­ta.
S most megint vis­­sza kell tér­ni rész­ben sze­mé­lyes, egy­szer­smind tá­ja­in­kat érin­tő té­nyek­re. Ami­kor az 1980-as évek ele­jén az ér­sek­új­vá­ri Cse­ma­dok Já­rá­si Bi­zott­ság égi­sze alatt lét­re­hoz­tunk egy Nép­raj­zi Szak­cso­por­tot, s rend­sze­res, to­vább­kép­ző ös­­sze­jö­ve­te­le­ket, majd szin­tén rend­sze­res te­rep­ku­ta­tá­so­kat, nyá­ri nép­raj­zi ku­ta­tó­tá­bo­ro­kat szer­vez­tünk, Luk­ács Lász­ló szin­te tisz­te­let­be­li tag­ja lett (vagy ké­sőbb, ha nem szű­nünk meg, le­he­tett vol­na) szak­cso­por­tunk­nak. Elő­adá­so­kat tar­tott, részt vett a te­rep­mun­ká­ban, köny­vek­kel, szak­iro­da­lom­mal, sa­ját gép­ko­csi­val (!) se­gí­tet­te a munkánkat.  Ké­sőbb, ami­kor meg­ala­kult a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság, majd még ké­sőbb a Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet ko­má­ro­mi Et­no­ló­gi­ai Köz­pont­ja, azok ös­­sze­jö­ve­te­le­i­nek, tu­do­má­nyos ta­nács­ko­zá­sa­i­nak szin­tén el­ma­rad­ha­tat­lan részt­ve­vő­je, se­gí­tő­je lett. So­rol­hat­nám azt a vég­te­le­nül sok tu­do­má­nyos ered­ményt, amit csak a mi ren­dez­vé­nye­ink nyo­mán pro­du­kált: egy­részt sa­ját ta­nul­má­nyai ré­vén (sze­mé­lyes tu­do­má­nyos pro­duk­ci­ó­já­nak ezek a dol­go­za­tok, ta­nul­má­nyok ter­mé­sze­te­sen csak egy kis tö­re­dé­két al­kot­ják!), de ha le­het, még en­nél is fon­to­sab­bak azok az ered­mé­nyek, ame­lyek ösz­tön­zé­se­i­re, szak­mai út­mu­ta­tá­sai nyo­mán ha­zai ku­ta­tó­ink tol­lá­ból szü­let­tek a mi mű­he­lye­ink­ben.
A kö­zel­múlt­ban je­lent meg a szé­kes­fe­hér­vá­ri Szent Ist­ván Ki­rály Mú­ze­um gon­do­zá­sá­ban a Sár­fő­től Me­ző­föl­dig. Táj- és nép­ku­ta­tás Fej­ér me­gyé­ben cí­mű ta­nul­mány­kö­te­te, amely egy­részt ed­di­gi mun­kás­sá­ga es­­szen­ci­á­ját ad­ja még azok­kal a té­mák­kal, ta­nul­má­nyok­kal is, ame­lyek hi­á­nyoz­nak a kötetből.1  Hi­szen a kö­tet­ben is sze­rep­lő, föld­raj­zi­lag vi­szony­lag szű­ken be­ha­tá­rolt té­ma­kö­rök (né­pi te­her­hor­dás, áru­cse­re, szen­tek tisz­te­le­te, szö­ve­ges folk­lór stb.) mel­lett sok más­sal is fog­lal­ko­zott az ün­ne­pelt. To­váb­bi ta­nul­mány­kö­te­tet/kö­te­te­ket tölt­het­né­nek meg azok a dol­go­za­tai, ame­lyek ki­fe­je­zet­ten a né­pi épí­té­szet vagy a né­pi te­her­hor­dás, az áru­cse­re-kap­cso­la­tok stb. rész­le­tek­be me­nő, elem­ző tár­gya­lá­sá­ra vál­lal­koz­tak. Aka­dé­mi­ai dok­to­ri dis­­szer­tá­ci­ó­já­ban fog­lal­ko­zott be­ha­tó­an a ka­rá­csony­fa ma­gyar­or­szá­gi (ha úgy tet­szik kár­pát-me­den­cei) kul­túr­tör­té­ne­té­vel. Eb­ből előbb-utóbb biz­to­san vas­kos, könyv alak­ban is hoz­zá­fér­he­tő mo­no­grá­fia lesz, de már ed­dig is tán tu­cat­nyi ta­nul­mány­ban, kon­fe­ren­cia-elő­adás­ban (ide­ha­za és kül­föld­ön) szá­molt be bi­zo­nyos rész­ered­mé­nyek­ről. De le­het to­vább foly­tat­ni azo­kat a rész­té­má­kat, ame­lye­ket a nép­szo­kás­ok prob­le­ma­ti­ká­já­ból me­rí­tett: far­san­gi, Or­bán na­pi szo­ká­sok, a hús­vé­ti kor­bá­cso­lás prob­le­ma­ti­ká­ja, az ad­ven­ti ko­szo­rú kérdésköre2 stb.). Egye­te­mi habi­li­tá­ci­ós elő­adá­sá­nak volt a té­má­ja a Du­na nép­raj­zá­nak (a fo­lyó, mint kul­tú­rá­kat ös­­sze­kö­tő, köz­ve­tí­tő ka­pocs) a kérdése3…
Luk­ács Lász­ló a nép­raj­zot nem­ze­ti tu­do­mány­nak te­kin­ti, s egy iga­zi pro­fi szak­ér­tel­mé­vel, egy­szer­smind el­fo­gó­dott sze­re­tet­tel, mond­hat­ni szen­ve­dél­­lyel mű­ve­li. S mi­köz­ben ott­hon ér­zi ma­gát a Me­ző­föl­dön vagy az Al­só-Ga­ram men­tén, ugyan­olyan ma­ga­biz­tos­ság­gal tá­jé­ko­zó­dik Bécs­ben, Mün­chen­ben vagy a Lüne­bur­gi pusz­tán. Itt­hon­ról Eu­ró­pá­ra te­kint, kül­föld­ről ha­za. Eu­ró­pá­ból kö­szönt­jük a ma­gyar­or­szá­gi eu­ro­pé­ert sok sze­re­tet­tel!