kedd, június 22, 2021

Egy, klas­­szi­kus ér­te­lem­ben vett eu­ró­pai sze­mé­lyi­ség tá­vo­zott kö­zü­lünk 2009. de­cem­ber 27-én. Lip­tós­zen­tmik­ló­son szü­le­tett, pol­gá­ri fa­mí­li­á­ban, 1921. de­cem­ber 13-án, de – ahogy em­le­get­ni szok­ta – csa­lád­ja, ba­bo­na­ság­ból de­cem­ber 12-re anya­köny­vez­tet­te. Ta­lán már ez az el­ső, szü­le­té­se pil­la­na­ta­i­ban meg­tett szü­lői lé­pés ar­ra pre­desz­ti­nál­ta, hogy ké­sőbb nép­rajz­ku­ta­tó vál­jék be­lő­le, no­ha az egyéb kül­ső kö­rül­mé­nyek nem efe­lé mu­tat­tak. Lip­tós­zen­tmik­lós ak­kor egy iga­zi, nagy­vi­lá­gi, pul­zá­ló vá­ros volt, a tu­laj­don­kép­pe­ni né­pi kul­tú­rá­nak, folk­lór­nak – ahogy ar­ra Soòa Kova­èe­vi­èo­vá egy 2008-ban a Slovo cí­mű kul­tu­rá­lis lap­nak adott in­ter­jú­já­ban vis­­sza­em­lé­ke­zett – nyo­ma sem volt. Il­let­ve idő­vel fel­buk­kan­tak a folk­lo­riz­mus kü­lön­fé­le meg­nyil­vá­nu­lá­si for­mái (nép­tánc-, nép­vi­se­let­be­mu­ta­tók stb.), ame­lye­ket a csa­lád­ja in­kább iró­ni­á­val, sem­mint lel­ke­se­dés­sel szem­lélt. Ere­de­ti­leg or­vos sze­re­tett vol­na len­ni. Er­ről vi­szont édes­any­ja be­szél­te le, aki az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban egész­ség­ügyi nő­vér­ként dol­go­zott, s úgy lát­ta, nem nők­nek va­ló fog­la­la­tos­ság az or­vos­tu­do­mányt. Így az­tán 1939-től né­met és fran­cia nyel­vet ta­nult a po­zso­nyi Come­ni­us Egye­te­men. Itt is­mer­ke­dett meg olyan ér­tel­mi­sé­gi fi­a­ta­lok­kal, akik ha­tá­sá­ra be­járt a nép­rajz szak órá­i­ra, hall­gat­ta Bogatyrjovot, il­let­ve azt az Andrej Melicherèíket, aki az ak­kor még fi­a­tal szlo­vák folk­lo­risz­ti­ká­nak eu­ró­pai ran­got adott. A hos­­szú, ká­vé­há­zi be­szél­ge­té­sek nyo­mán – em­lé­ke­zik vis­­sza az imént idé­zett in­ter­jú­ban – ar­ra lett kí­ván­csi, hogy „mi szlo­vá­kok mi­ért va­gyunk olya­nok, ami­lye­nek va­gyunk”. Vol­ta­kép­pen ez a kér­dés vit­te őt a nép­rajz fe­lé, bár – fe­je­zi be az imént el­kez­dett gon­do­lat­me­ne­tet – „a vá­laszt ma sem tu­dom”.
No­ha er­re az if­jú­ko­ri kér­dé­sé­re, ha nem is tu­dott a sa­ját be­val­lá­sa sze­rint, a sa­ját ma­ga szá­má­ra meg­nyug­ta­tó vá­laszt lel­ki, hos­­szú és dol­gos éle­te so­rán mun­kás­sá­ga ré­vén kö­ze­lebb ke­rül­he­tünk a vá­lasz­hoz. Fő mű­ve­ként a Szlo­vá­kia nép­raj­zi at­la­szát (Etnografický atlas Slovenska) tart­juk nyil­ván, ami­nek mo­tor­ja, szer­kesz­tő­je volt. Ez az óri­á­si mun­ka, az ér­tő te­kin­tet szá­má­ra ren­ge­te­get árul Szlo­vá­kia (igen Szlo­vá­kia és nem csak a szlo­vá­kok) kul­tu­rá­lis ké­pé­ről. An­nak sok­szí­nű­sé­gé­ről, át­me­ne­ti jel­le­gé­ről. Köz­ben per­sze szá­mos to­váb­bi, meg­ha­tá­ro­zó, irány­mu­ta­tó mun­kát le­tett az asz­tal­ra. Elég, ha csak a né­pi épí­té­szet, vagy a nép­vi­se­let ku­ta­tá­sá­ban, a né­pi dí­szí­tő­mű­vé­szet vizs­gá­la­tá­ban el­ért ered­mé­nye­i­re uta­lok. A né­pi kul­tú­rá­ban (is) tet­ten ér­he­tő íz­lés­vál­to­zá­sok vizs­gá­la­ta nyo­mán út­tö­rő mun­ká­val je­lent­ke­zett 1975-ben (Vkus a kul­tú­ra ludu), majd hos­­szú év­ti­ze­dek egyéb­irá­nyú ku­ta­tá­sa­i­nak amo­lyan mel­lék­ter­mé­ke­ként, még­is egy (akár) má­sik élet­mű meg­ha­tá­ro­zó da­rab­ja­i­ként is fel­fog­ha­tó iko­nog­rá­fi­ai alap­mun­ká­katt is fel­mu­ta­tott 1987-ben (Èlovek tvorca. Pra­cov­né motí­vy Slo­ven­ska vo vyob­ra­ze­ni­ach z 9.-18. storoèia), majd en­nek mind­egy foly­ta­tá­sát 2006-ban (Èlovek a jeho svet na obra­zoch od stre­do­ve­ku az na prah súcasnosti. Iko­no­gra­fia Slovenska). Az el­ső a mun­ka, a má­sik pe­dig az em­be­ri élet, az ün­ne­pek és hét­köz­nap­ok vi­lá­gá­ba nyújt be­pil­lan­tást rend­kí­vül gaz­dag kép­anyag se­gít­sé­gé­vel. Aki­nek még en­­nyi sem len­ne elég, hát meg­jegy­zem, hogy mi­köz­ben szü­lő­vá­ro­sa pol­gá­ri élet­for­má­já­nak is hi­te­les do­ku­men­tá­ló­ja, ér­tel­me­ző­je volt, csak úgy mel­lé­ke­sen, szin­te dac­ból a szlo­vá­ki­ai né­me­tek kul­tú­rá­já­nak szin­té­zi­sét is ne­ki kö­szön­het­jük.
Sze­mé­lye­sen mind­ös­­sze­sen há­rom­szor ta­lál­koz­tam ve­le. Elő­ször Czi­ec­zyn­ben 1998-ban a 11. Nem­zet­kö­zi Etno­kar­tog­rá­fi­ai Kon­fe­ren­ci­án, ahol ki­sebb nyílt­szí­ni vi­tá­ba bo­nyo­lód­tunk a Szlo­vá­kia Nép­raj­zi At­la­szá­val kap­cso­lat­ban. Dis­pu­tán­kat ké­sőbb is, már fe­hér asz­tal­nál foly­tat­tuk, s azt hi­szem, vé­gül köl­csö­nö­sen si­ke­rült tisz­táz­ni ál­lás­pont­ja­in­kat. A szak­mai vi­tát (ahogy az nem rit­kán elő szo­kott for­dul­ni tá­ja­in­kon) nem kö­vet­te sze­mé­lyes sér­tő­dött­ség. Ta­lán az is bi­zo­nyít­ja ezt, hogy két év múl­va, ami­kor 2000-ben a Fó­rum In­té­zet Et­no­ló­gi­ai Köz­pont­ja ren­de­zé­sé­ben Ko­má­rom­ban ke­rült sor az etno­kar­tog­rá­fi­ai kon­fe­ren­cia­so­ro­zat kö­vet­ke­ző ál­lo­má­sá­ra, Soòa Kova­èe­vi­èo­vá el­fo­gad­ta meg­hí­vá­sun­kat, s elő­adás­sal is gaz­da­gí­tot­ta a prog­ra­mot. Utol­só ta­lál­ko­zá­sunk­ra, tel­je­sen vé­let­le­nül, Po­zsony­ban ke­rült sor, ami­kor ép­pen egy hos­­szabb né­met­or­szá­gi ta­nul­mány­út­ra in­dul­va, a né­met kö­vet­sé­gen a ví­zu­mot vál­tot­tuk ki, majd az au­tó­hoz si­et­ve egy elő­ke­lő, ku­tyát sé­tál­ta­tó hölgy­be bot­lot­tunk, szin­te a szó szo­ros ér­tel­mé­ben. Rö­vid, ke­dé­lyes tár­sal­gás volt ez az utol­só, leg­in­kább a fe­le­sé­gem és köz­te zaj­lott, s a ku­tyák lel­ki­vi­lág­ára össz­pon­to­sult. Még most is előt­tem van ele­gáns alak­ja, ahogy bú­csút in­tett nekünk…
No­ha Soòa Kova­èe­vi­èo­vát a rend­szer, amely­ben éle­te leg­ter­mé­ke­nyebb év­ti­ze­de­it él­te le, pol­gá­ri szár­ma­zá­sa, haj­lít­ha­tat­lan ge­rin­ce, sőt még ide­gen nyelv­tu­dá­sa mi­att sem ked­vel­te. Sok­szor hát­tér­be szo­rít­va, meg­alá­zó kö­rül­mé­nyek kö­zött dol­go­zott a meg­él­he­té­sért, s (vél­he­tő­en) a szebb idők­ben bíz­va gyűj­töt­te anya­gát. Bi­zo­nyos fo­kú vé­del­met is je­len­tett szá­má­ra az 1982-ben meg­ka­pott Herder-díj, amit a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai né­pek köl­csö­nös meg­is­me­ré­se, meg­is­mer­te­té­se, a kö­zös kul­tu­rá­lis gyö­ke­rek fel­tá­rá­sa okán ítél­tek ne­ki. A tér­ség­ben élő né­pek kul­tú­rá­it nem va­la­mi­fé­le szét­vá­lasz­tó fe­no­mén­ként, ha­nem kö­zös, or­ga­ni­ku­san fej­lő­dő, egy­más­sal ál­lan­dó köl­csön­ha­tás­ban lé­vő komp­le­xum­ként ke­zel­te. „Nincs me­se, a szlo­vá­kok és ma­gya­rok olyan na­gyon so­ká­ig él­tek együtt, hogy job­ban ha­son­lí­tunk egy­más­ra, mint amen­­nyi­re ezt ké­pe­sek va­gyunk elismerni…” – fej­tet­te ki a fen­tebb már több­ször is idé­zett in­ter­jú­ban.
Nem­csak a szlo­vák, ha­nem egy­ál­ta­lán, az eu­ró­pai et­no­ló­gia, nép­rajz­tu­do­mány lett tá­voz­tá­val sze­gé­nyebb!