kedd, szeptember 21, 2021

A „tiszta forrástól” a „haladó hagyományokon” át a konstruált népi-nemzeti hagyományig

Tanulmányomban a sajtóhírek és más írott források, valamint saját terepkutatásaim alapján konkrét példák segítségével egyfajta néprajzi-történeti szempontú megközelítésben végigkísérem, hogy a második világháborút követő időszaktól napjainkig a (cseh)szlovákiai magyarok körében miképpen értelmezték a nemzeti kultúra fogalmát, miképpen kapcsolták össze a magyarság és a (nép)hagyomány fogalmát („magyar hagyomány”, „nemzeti hagyomány”), illetve mindez hogyan módosult a politikai változások tükrében egészen napjainkig.
Különféle példák segítségével bemutatom milyen tendenciák jellemezték-jellemzik, illetve milyen megnyilvánulási formái alakultak ki a valós vagy vélt nemzeti (nép)hagyomány prezentálásának.*
A szlovákiai magyarok száma a legutóbbi 2001-es népszámlálási adatok szerint 521 ezer, s az összlakosság 9,7%-át teszik ki. Szlovákiának Pozsonytól Ágcsernyőig húzódó déli határsávjában élnek, aránylag szétszórva hol kisebb, hol nagyobb tömböket alkotva. Ezen kívül Nyitra vidékén, nagyjából a Zobor hegy alján és környékén él egy magyar szórvány, az itt lakók zobor-vidéki, zoboralji magyarok néven kerültek be a köztudatba.1
A második világháborút követő évek a szlovákiai magyarság számára a jogfosztottság éveit jelentették. Az úgynevezett szlovák–magyar lakosságcsere keretében 89 660 szlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra (Vadkerty 2001, 304) 41 640 személyt pedig Csehországba deportáltak (Vadkerty 2001, 55). A jogfosztás időszaka Klement Gottwald 1948-as, kommunista hatalomátvételét követően ért véget.2 Csehországból visszatérhettek a deportált családok, megnyílhattak a magyar tanítási nyelvű iskolák, magyar nyelvű újságok jelenhettek meg, s nem utolsósorban – s ez témám szempontjából az egyik legfontosabb esemény – megalakult a Csemadok, azaz akkori nevén a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége.3  Csehszlovákia Kommunista Pártja azzal a céllal hozta létre ezt a szövetséget, hogy segítségével a magyaroklakta területeken könnyebben megszervezhesse a szövetkezetesítést. Egyfajta magyar nyelvű propagandaeszköznek szánta tehát politikájának népszerűsítésére is. Ez a szövetség azonban – a hatalom akaratától függetlenül és elsősorban azzal ellentétben – fokozatosan törvényes, féltörvényes keretet biztosított a szlovákiai magyarok önszerveződésére is. A Csemadoknak köszönhetően tudniillik a különféle rendezvények által legálisan tarthatták egymással a kapcsolatot az ország különböző pontjain élő magyarok. Lényegében a Csemadoknak köszönhetően alakult ki egyfajta szlovákiai magyar identitástudat és megismerhették egymást az ország keleti és nyugati végén lakó magyarok. Közvetlen személyi kapcsolatok alakulhattak ki, ami elősegítette az információk cseréjét, de elsősorban az összetartozás tudatát (vö. Liszka 2000).
A hontalanság évei után sorra alakultak a különböző öntevékeny csoportok: színjátszó körök, énekkarok, s kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektettek a népművészeti csoportok, azaz a néptánccsoportok és éneklő csoportok megalakítására. A Csemadok égisze alatt 1953-ban hivatásos néptáncegyüttes is alakult, a Népes, hivatalos nevén Csehszlovákiai Magyar Művészeti Együttes (vö. Takács 2004). Küldetését a Csemadok KB akkori titkára a következőképpen fogalmazta meg:

A népi együttes célja: A szocializmus építésének érzelmi alátámasztása, az új szocialista tudathoz fűződő érzések – úgymint szocialista hazafiság, proletár nemzetköziség, a munkához, az alkotáshoz való új viszony – kialakítása és elmélyítése, tehát politikai és gazdasági célkitűzéseinek érzelmi úton való alátámasztása, egyúttal a termelés fokozásához és a szocialista munkaverseny kiszélesítéséhez lelkesítő hangulat kialakítása.

(idézi: Takács 2004, 12)

A Népes megalakulása lényegében a szlovákiai magyar tájak második világháború utáni néprajzi kutatásának kezdetét is jelentette. Az együttes tagjainak egy-egy műsor előkészítésénél hazai népdal- és táncanyagot kellett gyűjteni, hogy legyen mihez nyúlniuk műsoruk összeállításánál. Fontos hangsúlyozni, hogy ebben a kezdeti időszakban nem volt egyetlen néprajz szakot végzett magyar szakember sem, a gyűjtést lelkes amatőrök végezték, a Csemadok „nép­rajz­ért felelős” alkalmazottai csak jó pár év múlva (vagy akkor sem) szereztek ilyen irányú szakképesítést.  A kutatás lényegében a népzene és a néptánc területére összpontosult, majd később a viseletkutatás lett a harmadik kiemelt terület.
Takács András néptánckutató, egykori Népes-tag az együttes történetét feldolgozó 2004-ben megjelent munkájában a következőképpen értékelte a néptáncegyüttes szerepét:

Szükséges tudatosítanunk és hangosan kimondanunk, hogy a felvidéki magyarság kulturális életének egyik tartó pillére lett az együttes, mert belőle, munkájának segítségével nőtt ki a néphagyomány feltárásának, ápolásának, megőrzésének, tudományos és színpadi feldolgozásának, újra közkinccsé tételének az a folyamata, amely mai életünket nagy-nagy értékekkel szépíti, hovatartozási, nemzeti tudatunkat erősíti, napjainkat gazdagítja.

(Takács 2004, 12)

Ez a néptáncegyüttes csupán két évig létezett, megszűnése után a tagok nagy része a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (CSISZ) mellett akkor alakuló hivatásos együttes, az Ifjú Szívek tagjaivá váltak (Csanaky 2005). Ez az együttes napjainkban is állami költségvetésből támogatott hivatásos magyar együttesként létezik. A Csemadok mellett 1969-ben Szőttes néven félhivatásos együttes alakult, amely szintén működik napjainkban is. Ez az együttes azonban az Ifjú Szívekkel ellentétben nem részesül állami támogatásban, különféle pályázati támogatások segítségével biztosítja működését (Kuklis 2008).
A párthatalom a Csemadokot, s ennek keretében létrejött népművészeti csoportokat, s magát a népművészeti mozgalmat természetesen saját politika céljaira kívánta felhasználni. Ezt a célt több pártideológus és Csemadok funkcionárius nyíltan ki is fejtette, s természetesen a korabeli magyar nyelvű sajtóban is számos, ebben a szellemben fogant írást olvashatunk.  Egri Viktor  1954-ben például a következő gondolatokat fogalmazta meg:

A feladat tehát az, hogy helyesen élve tánchagyományainkkal, a táncnak ezt a közösségi tartalmát és formáját hangsúlyozzuk ki épülő szocialista társadalmunkban. Valamennyi ünnepünk, május elseje, az aratás, a jól elvégzett begyűjtés megannyi alkalom arra, hogy dolgozó népünk fiatalsága táncra perdülve fejezze ki örömét.4

A Csemadok égisze alatt megalakult néptánccsoportok „kultúrbrigádokat” hoztak létre, amelyek az aratás színhelyén adtak műsort az aratóknak. A választások idején ugyancsak a pártpolitika céljait szolgálták. A csoportok számára átköltött népdalokat is írtak, amelyek a műsor fontos részét képezték a fellépések alkalmával.
Talán az egyik legbizarrabb ezek közül a Haragszik a pusztabíró dallamára készült átköltés volt:

Választásra készülődik falu, város népe,
Büszkén emeli poharát boldog jövőjére.
Nem csalhat már Eszterházy, Jaross, Szentiványi,
Ha akadna követőjük, pórul fog járni.

Boldog vagyok, édesanyám, büszke is mint látja,
Jelölték a szeretőm a nemzeti bizottságba.
Ha ölelem, ha csókolom, nem gondolok másra,
Azt kívánom, a helyét becsülettel megállja.5

A néprajzkutatás feladatairól, illetve magáról a néprajz fogalmáról a pártnak, de a Csemadok bizonyos tisztségviselőinek, illetve a magyar értelmiségieknek is nagyon sajátos elképzelései voltak. Egri Viktor például a következőképpen fogalmazza meg erre vonatkozó gondolatait 1954-ben:

Mire kell a népművészeti hagyományok felkutatásánál elsősorban figyelemmel lennünk? Elsősorban arra, hogy népünk múlt szokásaiból csupán azt vigye át művészileg, ami a mai életben előre viszi. A kutatómunka során tehát nem az eltűnt világ elavult szokásait keressük, hanem az örök értéket, a dalokat és táncokat átforrósító örömöt és derűt, a szokásokban azt, ami ma is fénnyel, boldogsággal tölti el a szívet.6
A kezdeti korszakban a népi hagyományokkal és a magyarsággal kapcsolatos ellentmondásos elképzeléseinek szemléltetésére a legjobb példa Dobos Lászlónak a Csemadok Központi Bizottsága  Fáklya című kulturális hetilapjában 1956-ban Népi kultúránk jövőjéről címmel megjelent írása. Külön figyelmet érdemel többek között a népi kultúrának, s a hagyománynak, mint fogalomnak az értelmezése is:

A szlovákiai magyarság 1919-től 1938-ig az első köztársaság polgári ízlésén nevelkedett. Ez alatt az idő alatt, mind a magyarországi, mind az itteni hírközlés, a film, a rádió, a sajtó gonosz célzatossággal közvetítette a selejtkultúra, a romlott szellemi úri mérgét. A szlovákiai »hivatalos« magyar kultúra irredentista képviselőinek kapóra jött a nagyhangú, magyaroskodást melengető magyar nóta, magyar tánc, háromszínű magyar ruha stb. (…) És a népi kultúra? Lassan, de biztosan rakódott rá a polgári életérzés rozsdája.
…és 1938 után? A Horthy korszak tükröződik-e a falu táncaiban, dalaiban, díszítő művészetében? Nem! A szellemi tompaságnak abban a nyomasztó levegőjében hogyan is élhetett volna tovább? Visszahúzódott, tetszhalottá merevedett. És ekkor előcsillant a grófi Magyarország sátáni mosolya: nagylelkű gesztussal felpántlikázta a »Magyar kultúrát« és ország-világ szemfényvesztésére táncoltatta, énekeltette a budapesti Városi Színház Gyöngyösbokréta7 előadásain. Így vált a népi kultúra felöltöztetett cifra múmiává.
(…) Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a klasszikus paraszti népművészet és népköltészet gyűjtése elsőrendű kötelességünk, féltett kincsünk. Gorkij jogosan tartotta a nemzeti kultúra alapjának a népköltészetet, így vélekedtek a mi klasszikusaink is. Sajnos, mai íróink és költőink kevésbé veszik ezt tudomásul. 1948 óta irodalmunkban csupán költőink próbálták leróni adósságunkat a népdalok formai utánzásával.

Egy másik bekezdésben már az eredeti „kincsek” feltárását és megőrzését hangsúlyozza:

Okvetlenül szükség volt és van a még fellelhető kincsek teljes feltárására és megőrzésére a maguk eredeti szépségében. Meg kell kedveltetni az ifjúsággal a népdalt. Hozzá kell szoktatni fülét és a lábát. Hozzá kell szoktatni a szemet is ahhoz a formakincshez, amelyet őseitől kapott.

Majd az előbbieknek némileg ellentmondva ekképpen folytatja:

…művész, az író nem állhat meg a paraszti alkotások formáinak variálásánál, másolásánál. A népi kultúra mindig csak az indulás alapját, keretét adja. A népi kultúra formáit mai életünknek kell megtöltenie tartalommal. Így jön létre a tartalmában szocialista és formájában nemzeti kultúra. Ez az útja paraszt és munkás, múlt és jelen népi kultúra és kultúr-tömegmozgalmunk jövője fejlődésének.8
Lényegében tehát egy fából vaskarika-szerű elméletet állít fel, s nem derül ki egyértelműen, hogy az ősi formakincset kell megőrizni, vagy pedig új alkotásokat kell-e létrehozni. Ez a gondolatmenet azonban nem egyedi, a korabeli szlovákiai magyar sajtóban 1989-ig szinte általános volt.
A szóban forgó Gyöngyösbokréta-mozgalommal kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy hatása máig érzékelhető, jelentős befolyást gyakorolt a közgondolkodásra, hozzájárult a népi kultúráról kialakult hamis képhez, a népi, nemzeti (és olykor faji!) fogalmak összekapcsolásával kapcsolatos téves nézetek meggyökeresedéséhez.
Mint fentebb már említettem, a kezdeti években néprajz-szakot végzett szlovákiai magyar kutató nem volt a szlovákiai magyarok között, így a néprajzi kérdésben lényegében bárki megnyilatkozott, hozzászólt, illetve kijelölte a néprajzkutatás feladatát, irányát: a politikustól kezdve az ún. kultúrmunkáson keresztül az írókkal, költőkkel és más értelmiségiekkel bezárólag.
A néphagyományokat és a magyar nemzeti kultúrát a „tartalmában szocialista és formájában nemzeti kultúra” szókapcsolattal összefüggésben emlegették a későbbiekben is, egészen 1989-ig visszaköszön a különféle rendezvények szónokaitól. A másik gyakori szófordulat, amely szintén egészen a rendszerváltásig általánosan használatos volt: „a haladó hagyományok ápolása”.
Hogy ez alatt a fogalom alatt pontosan mit értettek, az kiderül Kaposi Edit magyarországi néptánckutató9, Néptáncaink gyűjtésének fontossága tánccsoportjainknál és a gyűjtés módszerei címmel 1956-ban, a pozsonyi Fáklyában megjelent írásából:

Nem az a célunk, hogy a feltárt népművészeti kincseket mereven, muzeális hitelességgel őrizzük, hanem hogy a feledésből a napfénybe állítva a néphez közelálló, új alkotásokat hozzunk létre. (…) A művészi felhasználásban, vagy a pedagógiában azonban a gyűjtött anyagot szelektálnunk kell. A szelekció szempontja pedig csak az lehet, hogy a hagyományanyag tartalmában haladó-e és formájában elég szép, elég nemes-e? – Mit jelent ez? – Azt, hogy bátran használjuk fel a hagyományból azokat a táncokat, melyekben az emberi tulajdonságok legjobbjai: hősiesség, bátorság, hazaszeretet, felemelő szerelem tükröződnek. (…) Tánccsoportjaink gyűjtése tehát nem öncél, nem a népművészet megmerevedett formáinak őrzése a célja… hanem a felszínre került legnemesebb hagyományok ápolását, továbbfejlesztését kell, hogy szolgálja, s népszerűsítse a színpad propagatív erejével is. 10

Kodály Zoltán zoboralji gyűjtőútjairól szóló beszámolót is a korabeli ideológia propagálására használták fel, s ennek kapcsán is erős kritikával illették (természetesen nem alaptalanul!) a Gyöngyösbokréta mozgalmat:

Kodály többször kereste fel a zoboralji magyar szigetet, csak Ghymesen négyszer fordult meg. Akkor, amikor a kor burzsoá, magyaroskodó álnépdalokat fuvolázott – ő a néphez, a kisemmizett földműves dolgozókhoz fordult s náluk találta meg az igazi magyar dallamot. A kapitalizmus alatt ez a majd húsz magyar falu a legnagyobb szegénységben tengődött. Csitáron mindössze egy pár ló volt, nem csoda tehát, hogy még a népdalba is bekerült az az élmény, mikor a ló elpusztult. (…) Kodály visszaadta ezeknek a falvaknak az ősi dalokat, az egy pár ló helyett pedig Zetor traktor szántja egybe a nadrágszíjparcellákat. Az ősi dal most sokkal szebben, boldogabban fog hangzani.11
A Csemadok keretében alakult néptánccsoportok elsősorban politikai jellegű rendezvényeken, s a Csemadok által szervezett aratóünnepélyeken szerepeltek, Néhány évvel később ezek a rendezvények dal- és táncünnepélyekké alakultak át, amelyeket a (cseh)szlovákiai magyarság már sokkal inkább magáénak érzett, mint az aratóünnepélyeket. A lévai járásbeli Zseliz aratóünnepe idővel a Csemadok Országos Népművészeti Fesztiváljává, a Csemadok keretében működő népművészeti együttesek seregszemléjévé vált. Pathó Károly, a Csemadok vezető titkára 1959-ben a Csemadok VII. Országos Közgyűlésén elhangzott, a Csemadok elmúlt 10 évben kifejtett tevékenységét értékelő beszédében a népművészeti csoportok munkájáról többek közt a következőket mondta:

Népművészeti csoportjaink jó munkájának köszönhető, hogy az aratási és más ünnepélyek ma már szinte elképzelhetetlenek a népviseletes fiatalok vérpezsdítő, jókedvre serkentő fellépései nélkül. A járási dal- és táncünnepélyek pedig az aratási munkálatok megkezdésének és az aratás befejezésének örömünnepeivé lettek. A zselízi dal- és táncünnepély kulturális életünk kimagasló eseménye, népművészeti munkánk seregszemléje. 12

A gömöri Gombaszögön az aratási ünnepély később Országos Kulturális Ünnepély néven futott tovább.  Nagy tömegmozgósító erővel bírt a fent említett zselizi, és a „Tavaszi szél vizet áraszt…” címmel rendezett országos méretű népzenei seregszemle is. Ezek az országos Csemadok-rendezvények – a többi országos méretű Csemadok-rendezvényekkel együtt – jelentős szerepet töltöttek be, lényegében a szlovákiai magyarok legális találkozóhelyeivé váltak. Zseliz és Gombaszög kimondottan egyfajta jelképpé vált a szlovákiai magyarok körében. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy 1949 után is történtek kísérletek a magyar iskolák leépítése és megszüntetése ügyében, a kommunista vezetés nem volt mentes a nacionalizmustól. Csehszlovákiában a kommunista diktatúra később is sokkal keményebb volt, mint a kádári Magyarországon. A Csemadok megléte, valamint az annak keretében működő öntevékeny csoportok, továbbá a különféle rendezvények egyfajta megtartó, összetartó erőt jelentettek a szlovákiai magyarok számára, ezek közvetítésével mintegy demonstrálta e nemzeti közösség létezését. Szerepüket gyakran túl is értékelték.  A szlovákiai magyar identitás megőrzésében elsődleges szerepet tulajdonítottak a népi kultúra, a néphagyományok megőrzésének. Ezáltal a néprajzi kutatások szerepe felértékelődik, azonban – elsősorban a Gyöngyös­bokréta-mozgalom hatására már meggyökeresedett romantikus néprajzi szemlélet jegyében – a néprajzi jelenségekre általában úgy tekintenek, mint sajátosan ősi magyar jelenségre, amelyet a szlovákiai magyarok elődei évszázadokon keresztül érintetlenül adtak át nemzedékről nemzedékre, s egyetlen más népre sem jellemzőek, csupán a magyarra.
A szlovákiai magyar sajtóban a különféle népművészeti bemutatókról szóló írásokban gyakran utaltak a néphagyományok ősiségére, azonban természetesen ezt mindig ellensúlyozták néhány sor, a hatalom által elvárt ideológiai szólammal is:

A táncosokkal beszélgetve arra a következtetésre jutottunk, hogy elsőrendű kötelességünk a hagyományok felélesztése, eredeti, ősi táncaink továbbfejlesztése. Sajátos népi kultúránk évszázadokra visszanyúló gyökereit bizonyíthatjuk vele. (…) az a hatalmas erő, amely dolgozó népünkben duzzad, diadalmaskodjék és kellőképpen érvényesülhessen a jövőben is, a szocialista hazafiság és a proletár nemzetköziség szellemében.13
A proletár nemzetköziség, az internacionalizmus és a szocialista hazafiság hangsúlyozása általános volt a politikusok és a közélet más képviselőinek retorikájában. A hatalom azonban továbbra sem volt mentes nacionalizmustól, miközben már nem indíthatott nyílt támadásokat a szlovákiai magyarokkal szemben. Amikor a Csemadokot létrehozta, nem számolt annak hatalmas tömegmozgató erejével, azonban mire észbe kapott, a szervezetet megszüntetése az oly sokat hangoztatott internacionalizmus elvének fényében már nem jöhetett szóba. A tömegeket megmozgató néptánc- és népzenei mozgalom valamint más tevékenységi területek (pl. a színjátszás) nem csupán a szórakozás-szórakoztatás céljából virágzott, hanem egyben magyar az identitás kifejezésének, a magyar kisebbséghez s az egyetemes magyarsághoz való tartozás kinyilvánításának is tekintették.14
Az évek során Zseliz és Gombaszög15 fokozatosan egyfajta jelképé vált, s az 1989-es rendszerváltást követően e két rendezvény egykori szerepe még fokozottabb mértékben mitizálódott, különös nosztalgiával emlékeztek rájuk:

A szavak jelentése és tartalma változó. Zseliz a csehszlovákiai magyarok számára nemcsak egy város neve, hanem fogalom is. Harminchat éven keresztül jelentette az anyanyelvhez való kötődést, a népi kultúrához való ragaszkodást, hagyományaink őrzését, ápolását, megmentését. Találkozóhely volt, ahol »tiszta forrásból«  meríthettünk erőt, biztatást, hogy nem vagyunk alábbvaló, mint az államalkotó nemzet, hogy kultúránk európai, hogy bátran egy sorba állhatunk a meghívott  más nemzetiségi csoportokkal. (…) s amikor innen haza ment, legyen bármily szorító is közvetlen környezetében a lélekölő és nemzetölő pártállam kényszere, tudta, hogy Vagyunk és Leszünk!16

Mivel 1989 után rövidesen már nem részesült a Csemadok rendszeresen évenként állami támogatásban e két rendezvény (és más, ún. központi rendezvény megrendezésére sem, mint pl. Kazinczy Nyelvművelő Napok17, Csengő Énekszó18, Jókai Napok19, Duna Menti Tavasz20 stb.), folyamatosságuk többször is megszakadt, s amikor megrendezték,  látogatottságuk már korántsem érte el az 1989 előttit. Ennek ellenére mindig történtek és történnek kísérletek feltámasztásukra, „régi fényük” visszaállítására. A szervezők és a támogatók figyelmen kívül hagyják, vagy inkább egyszerűen nem akarják tudomásul venni, hogy a társadalmi és politikai változásokat követően azt a pótolhatatlan szerepet, amit a szocializmus idejében 1989-ig ezek a monstre rendezvények a szlovákiai magyarok kulturális életében betöltöttek, a határok megnyitása  és a bekövetkezett demokratikus változások után  mesterségesen már nem lehet életben tartani. Azzal, hogy a szlovákiai magyaroknak demokratikusan választott politikai képviselete lett a szlovák parlamentben, s nyolc éven keresztül a Magyar Koalíció Pártja a szlovák kormány tagja lett, jelentősen megváltozott a helyzet. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az egykor nagyobb tömeget megmozgató Gombaszögi Országos Kulturális Ünnepély életben tartására a szlovákiai magyarok politikai képviselő is törekednek-törekednek, a parlamenti választások idején, a kampányidőszakban általában még nagyobb lendülettel.
Az utóbbi néhány évben figyelemre méltó elemekkel bővült a rendezvény műsora.  A 2007-ben meghirdetett gombaszögi rendezvény előzetes részletes műsorához az Itthon című havilapban elgondolkodtató kommentárokat fűztek.
A rendezvény első napján, július 6-án a tervek szerint sor került volna „Sobri Jóska nyilvános akasztására a történelmi Rozsnyó főterén”, amit a következő sorokkal ajánlottak a szervezők: „Hát ilyen csudát még, minden bizonnyal, a legidősebb rozsnyói lakosok sem láttak, hiszen a nyilvános akasztások kora már igencsak elmúlt, bár akasztani való még mindig akadna szép számmal. Csak erős idegzetűeknek ajánljuk. Felnőtteknek csak gyerekek kíséretében!!!”21  Hogy a fentieknek mi köze van Gombaszög régi szelleméhez, a „tiszta forráshoz“ és az identitás megőrzéséhez – s főleg a jóízléshez – az rejtély, azonban bizonyítja, hogy a betyárromantika nem csupán Magyarországon, hanem a szlovákiai magyarok körében is megjelent és hódít.22
Az esti műsorszám, a Kőműves Kelemen című rock-ballada ajánlásánál már nem hiányoztak a hazafias gondolatok, s a politikai és vallási színezet sem:

Aki ott lesz ezen az estén, annak felejthetetlen élményben lesz része, mely egész életében el fogja kísérni, mert a világot jelentő deszkákon majd ott áll a nemzet, a sors, elhagyott és megtagadott gyermekeink, a hamis kincsért elárult HAZA, gyönyörűen és tisztán az ÉDES ANYANYELV, zenei örökségünk és maga az EMBER, ahogyan az ISTEN megteremtette. Jöjjetek rozsnyóiak és Nagy Gömörország fiai, építsük fel együtt a nemzet Déva várát!

A Családi Vasárnap című műsorblokkot „szellemi országgyűlés”-ként hirdetik meg, itt a következőket olvashatjuk: „Felélesztjük Gombaszög régi szellemét. Egész nap színes, érdekes kísérőprogramokra várjuk a felvidéki magyarság szellemi és társadalmi életének minden képviselőjét”.23 A gombaszögi rendezvény műsorának 2008-ban már ökumenikus istentisztelet is része volt. Ahogy azt a fent idézettek is bizonyítják, a rendezvény az 1989-es időszakhoz hasonlóan ma sem csupán kulturális, hanem aktuálpolitikai célokat is szolgál. Ezúttal természetesen a szlovákiai magyar politikai pártokét és politikusok céljait.
Annak ellenére, hogy a gombaszögi rendezvény újjáélesztését újra és újra megpróbálták, nem sikerült népes közönséget megmozgató rendezvényt szervezni. Ebben nagy szerepet játszik egyrészt a nagy távolság, mivel a szlovákiai magyarok egy kb. 500 kilométer hosszú, keletről nyugati irányban húzódó szélesebb, keskenyebb sávban élnek. Másrészt 1989 előtt az egyes üzemeknél működő Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom, illetve az Egységes Földműves Szövetkezetek, Állami Gazdaságok ingyenes külön autóbuszt biztosítottak a résztvevőknek és a közönségnek, valamint minden évben megvásároltak bizonyos számú belépőjegyet is az ott dolgozóknak.
A szlovákiai magyarok összetartozásának, nemzeti hovatartozásának erősítését célzó szándékkal rendszerváltás után új országos rendezvények is születtek. A Csemadok Duna­szer­dahelyi Területi Választmánya az egykori „Tavaszi szél…” országos népdal- és népzenei versenyt helyettesítendő 1997-ben „Bíborpiros szép rózsa” néven országos népzenei versenyt hirdetett, amelyet napjainkig rendszeresen megrendeznek. Dunaszerdahelyen ugyancsak az említett Területi Választmány alapította meg a Csemadok Művelődési Intézetét, ahol helyett kapott a Csemadok megalakulása óta összegyűlt népzenei hangzóanyag is. E hangzóanyag feldolgozásának eredményeként már számos publikáció is megjelent.
A fentebb említett „Tavaszi szél…” című népművészeti fesztivált újjáélesztésével korábban is próbálkoztak egy másik helyszínen. A komáromi járásbeli Martoson 1995-től Pünkösdi Népművészeti Fesztivál néven szerveztek először országos méretűnek szánt rendezvényt.24 A fentebb már említett nagy távolságok és az anyagi háttér megváltozása miatt azonban ezek a rendezvények inkább regionális rendezvényeknek tekinthetőek.
Az 1989-es rendszerváltást követően azonnal megalakult a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság is. Az amatőr néprajzgyűjtőket, lelkes támogatókat és hivatásos néprajzkutatókat tömörítő szervezet egyaránt szervezett kutatásokat az amatőrök és tudományos kutatók számára is. A néprajzi táborok és ismeretterjesztő előadások mellett tudományos konferenciákat is szervezett, valamint több publikációt is megjelentetett, azonban 2000 óta nem fejt ki semmilyen tevékenységet.25 A néptánc- és népzenei mozgalom szervezését és irányítását a Szlovákiai Magyar Folklórszövetség tűzte ki célul, azonban nem tudott megbirkózni a feladattal, így szerepét nagy részben a 2000-ben létrejött a Hagyomány Alap és az államilag támogatott Ifjú Szívek Magyar Néptáncegyüttes vette át.
A Csemadok néprajzi tevékenysége tehát a kezdetektől lényegében a látványos folklórmozgalomban, valamint a népdal- és néptánc-anyag gyűjtésben, majd később részben a viseletkutatásban merült ki. Az induláskor a népi kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtésére, vagy esetleges bemutatására sem fordított különösebb figyelmet. Csak a hetvenes évektől ösztönözték a helyi szervezeteket a néprajzi kiállítások, néprajzi szobák, tájházak létrehozására. A néprajzi tárgyak bemutatása megjelenik a zselizi, illetve a gombaszögi ünnepélyen is, ahol egy külön sátorban tekinthették meg az érdeklődők az évente változó tematikájú néprajzi kiállításokat.
Az 1989-es rendszerváltás óta a már korábban meglévők mellett nagyon sok településen hoztak létre új tájházat, illetve honismereti házat, vagy pedig egy helyiséget rendeztek be helytörténeti múzeumnak a településen gyűjtött tárgyakból. Különösen figyelemre méltó a Lévai járásbeli Barsváradon 2007-ben felavatott Felvidéki ház-nak, illetve skanzennek is nevezett, három házban létrehozott kiállítás. A létrehozó házaspár által összeállított kiadványból megtudható, hogy  „A Házban talált tárgyakon kívül családunk ősei minden megőrzött tárgyát elhelyeztük. Szülőfalum lakosai nagyon sok kiállítandó régi tárgyat hoztak, és a szomszéd falvakból is. Ajándékként vagy vásárlás révén ma Kassától Párkányig több mint 60 felvidéki falu/ból/ és városból van kiállított tárgyunk. Ezért Felvidéki Ház a neve. Minden ajándékozó neve a tárgy mellett van feltüntetve.”26
Az idézett sorok is bizonyítják, hogy az a romantikus szemléletmód vezérelte a létrehozókat, miszerint létezik egy ún. felvidéki népi kultúra. A néprajzi-honismereti kiállítások, illetve tájházak kapcsán fontos megemlíteni, hogy nagyjából egy évtizede sok helyen a kiállított textíliák között egyre inkább helyett kapnak a hímzett és nyomtatott falvédők is, amelyeket korábban nem tekintettek a „népművészeti örökség” a hagyomány részének.
Több tájházban kézműves foglalkozásokat is tartanak (pl. Ipolyszalka). E téma kapcsán szólnunk kell a Komáromban 2000 óta napjainkig szervezett Ünnepváró című rendezvényről, amely azzal a céllal jött létre, hogy a népszokásokat, népi mesterségeket közvetítse, különös tekintettel a gyerekekre. A húsvéti és a karácsonyi ünnepkör szokásait bemutató programon túl kézműves foglalkozásokat, illetve táncházat is tartanak. A gyerekeknek szervezett kézműves táborok a magyarlakta vidékeken nagyon elterjedtek és közkedveltek, elsősorban a nyári szünidő alatt szerveznek ilyeneket, de év közben az iskolákban, illetve az óvodákban is nagyon gyakoriak. A gyerekeknek e rendezvényeken már kis korukban kialakul bizonyos romantikus elképzelése a népi kultúráról és a hagyomány fogalmáról (Vö. Benko 2011, 113–122). Lényegében már itt meggyökeresedik a népi és a nemzeti összekapcsolása – miszerint a népi mesterségek gyakorlásával, megtanulásával egyben a magyarság „ősi és romlatlan” kultúráját hagyományozzák tovább, nem is gondolva arra, hogy a kosárfonás, agyagozás stb. nem csak a magyarok sajátja.
Annak ellenére, hogy a Csemadok, majd később néhány éven keresztül a (Cseh)Szlo­vákiai Magyar Néprajzi Társaság szervezett az önkéntes néprajzgyűjtőknek kutatótáborokat, ahol a népi kultúra komplexitására is igyekeztek felhívni a figyelmet, a köztudatban a néprajz szó hallatán a szlovákiai magyarok zöme ma is elsősorban a néptánc, népzene és népviselet szóra asszociál. A hivatásos néprajzkutatótól általában azt várják el, amit lényegében még a romantika korszakában megfogalmazódott: az archaizmusok, azaz a szerintük még mindig létező „tiszta forrás” feltárását, a gyökerek keresését, a szerintük évszázadok során érintetlen formában fennmaradt népszokások, népi hagyományok kutatását és annak népszerűsítését, színpadi alkalmazását stb. A többség (az értelmiségiek nagy része is!) általában egy néptáncost vagy népdalénekest illetve amatőr néprajzgyűjtőt a szakmai kompetenciát illetően a diplomás néprajzos (etnográfus vagy folklorista, illetve etnológus) szakemberrel egyenlőnek tekinti, sőt ez utóbbival szemben egyre inkább elutasítóbbá válik. A néprajzkutatással kapcsolatos, a szocializmus időszakában továbbélő, és a köztudatban megrögzült romantikus szemlélet 1989 után fokozatosan még jobban megerősödött, a hagyomány jelentősége felértékelődött, s az Európai Unióba való belépés után még tovább fokozódott. Ez a tendencia máig is tart, s ennek terjesztéséhez, erősítéséhez az írott, mind pedig az elektronikus sajtó jelentős mértékben hozzájárul. Nem kis szerepük van ebben továbbá a politikusoknak is, s nem hagyhatjuk figyelme kívül a Magyarországról egyre erősebben ható impulzusokat sem.
Az 1989-es rendszerváltás után a szlovákiai magyarok már nyíltan vállalhatják magyarságukat, nyíltan használják a magyar nemzeti jelképeket, a magyar zászlót, címert, s a nemzeti színeket, énekelhetik a magyar Himnuszt, a Szózatot, s a Székely Himnuszt is. A magyarsághoz való tartozást tehát a néphagyományok ápolásán túl már különféle politikai jelképek, sőt ún. tárgyi eszközök segítségével is nyíltan kifejezhetik. A hagyomány fogalmához ma már nem csupán az 1989-ig hangoztatott népi, azaz paraszti kultúrát kapcsolják, hanem már jóval korábbi, a honfoglalás kori, sőt az utóbbi nagyjából egy évtizedben már az avar-szkíta és sumér pártus stb. „hagyományokat” is. A különféle rendezvények szónokai szinte mindig kitérnek az ősi múlt, a gyökerek, a magyar identitás megőrzésének fontosságára. „A múlt nélkül nincs  jövő” szlogen szinte már kötelező érvényűvé vált mind a politikusi szónoklatokban, mind a médiában. A folklórcsoportok fellépései ma sem hiányoznak a politikai és társadalmi rendezvényekről. Alig akad olyan rendezvény – beleértve az egyháziakat is –, amelyen hiányozna néhány „hagyományos” népviseletbe öltözött fiatal.
A népi és nemzeti fogalom összekapcsolásának, összemosásának (aminek persze megvannak a maga tudománytörténeti előzményei, hiszen a 19. század elején maga a néprajztudomány is innen indult) egyik legpregnánsabb példája a nemzeti színű viseletek terjedése. A  piros–fehér–zöld szín térhódítása nem csupán az új, kreált viseleteket jellemzi, hanem a hagyományos viselet színvilágának változását is maga után vonta. Különösen figyelemre méltó, hogy a szlovákiai magyar köztudatban a legarchaikusabb magyar népi kultúra őrzőinek tartott zoboraljai településeken tevékenykedő csoportok (pl. Zsérén, Nyitragesztén, Barslédecen, Béden, Gimesen) újonnan varrt viseletében a magyar nemzeti színek dominálnak, s a szalagokat is ebben a sorrendben varrják a szoknya, vagy pedig a kötény aljára. Tehát nem az idősebbek által megőrzött, s a fellépések alkalmával használt helyi viselet színeit követik, hanem a nemzeti hovatartozást is prezentáló színeket részesítik előnyben. Lényegében egy tájegység népviseletének tényleges nemzeti viseletté válása kezdetének lehetünk tanúi a Zoboralján. Ennek a tájegységnek külön honlapja is van (www.zoboralja.sk), ahol a rengeteg információ között például a vidék néprajzi kutatásának eredményei is szerepelnek, s többek közt az itteni falvakban működő csoportokról is minden lényeges tudnivaló megtalálható. A Zoboraljának ma már külön himnusza is van27:

Nem adhatok mást,
imára kulcsolt kézzel,
felemelt fejemet,
tépett büszkeségem.
Vezet engem utamon
hős Huba vezér.
Gyepűőrként állok helyemen,
Isten magyarnak teremtett!
Lesz még olyan idő,
négy turul száll az égen.
A tiszta hangok a hamisakkal
végleg helyet cserélnek.
Kiárulni lelkemet
az lenne a szégyen.
A kezek összeérnek,
Isten magyarnak teremtett.
Beszánthatják a sírokat,
a házat, az erdőt, a rétet,
de apám, anyám énekében
a mondák tovább élnek.
A gerencséri utcán
piros rózsák nyílnak,
Zobor-hegyen új Nap kel fel –
Isten magyarnak teremtett!
Nem maradt más nekem,
csak igazam, tisztességem.
Védd meg Uram, Teremtőm
A maradéknyi népem.
Szívem kérést karcol
fel a magas Égre:
Ne hagyd veszni Istenem,
Ne hagyd Zobor-vidéket!28

A Csemadok egyfajta mindenes szerepe a rendszerváltás után megszűnt, hiszen a szlovákiai magyarok érdekképviseletét a három magyar politikai párt29  vállalta fel – ezek 1998-ban politikai kényszerből egyesültek Magyar Koalíció Pártja néven, majd 2010-ben Híd–Most néven egy újabb párt alakult. Ezek mellett Dél-Szlovákia szerte különféle civil szervezetek és tudományos intézmények, műhelyek is alakultak. A Csemadok, bár többször hangoztatták és hangoztatják, hogy politikamentes szervezet, a rendszerváltás után napjainkig megvalósult Csemadok rendezvények zöme korántsem tekinthető annak, s a szervezet ilyen irányú szerepvállalása az új elnök megválasztását követően 2006-tól csak jobban erősödött, aki maga is aktívan politizál. A folklórcsoportok szerepe még jobban felértékelődött, s a kisebbségi politikai jellegű rendezvényeken elmaradhatatlanok a népdal és népzenei számok. Elmondható tehát, hogy a hagyományápoló csoportok a korábbi időszakokhoz hasonlóan 1989 után is szolgálnak politikai célokat.
A rendszerváltás utáni időszakban romantikus néprajzi szemlélet fokozatos erősödése mellett új jelenségek egész sora tűnt fel. A magyar nemzeti tudat mellett egyre erőteljesebben jelenik meg a regionális nemzeti tudat prezentálása is. A fentebb már említett zoboraljai mellett talán legjellemzőbb példája ennek a gömöriség, s különösen a palóc-tudat erősödése, és kinyilvánítása. 2006 őszén a lelkes gömöri lokálpatrióták az első Gömöri Országnapok keretében megalakították Közép-Európa első virtuális országát, a határok nélküli Gömörországot, Gömörország–Gemersko–Gemerland néven. Mivel az értelmi szerzők és támogatók Mátyás királyt tartják példaképüknek, a virtuális ország fővárosává Sajógömört jelölték ki, mivel a monda szerint Mátyás király itt kapáltatta az urakat vöröshagymán, s ebben a községben áll a Holló Barnabás által készített Mátyás-szobor is.
Bár a tudományos kutatás bebizonyította, kulturálisan egységes palóc népcsoport voltaképpen nincs (Bakó 1979, 307), a nagy kiterjedésű Palócföldet csupán a nyelvjárás köti össze,30 a palóc tudat ennek ellenére erősödik. Rozsnyóról indult el például a Palóc Mesemondó Verseny szervezése a gyerekek részére, amelynek lényege, hogy a versenyzők „az eredeti palóc” népmesét „eredeti palóc tájszólásban” adják elő, természetesen „eredeti palóc népviseletben”. Ipolyvarbón Palóc Társaság alakult, amely 1995 óta évente megrendezi  az Örökség Népfőis­kolai Táborát, amely, ahogyan azt a főszervezők is megfogalmazták: „az igaz magyar múlttal és a nemzeti kulturális örökséggel foglalkozó nyári művelődési tábor”, ahol a résztvevők előadásokat hallgathatnak például a szabir–sumér kapcsolatok hatásáról a magyar őstörténetre,31 de Rovásjelek Tatárlakától a bosnyák piramisokig32, vagy Turul nász és Szent Erzsébet33, esetleg  Az I. András korabeli imák, avagy Magyarország első elárultatása34 stb. címmel is. A felsorolt témák alapján egyértelműen kitűnik, hogy a Táraságot nem a tudományosság jellemzi, sokkal inkább a mítoszokon alapuló áltudományosság.
A Palóc Társaság évek óta szorgalmazója a rovásírás oktatásának, e társulás a szervezésében kapcsolódnak be a szlovákiai magyar gyerekek a Kárpát-medencei rovásírásversenybe, úgy tűnik, évről-évre többen. „A verseny célja: megismertetni és megszerettetni a fiatalokkal ősi magyar kulturális örökségünknek e meghatározó bizonyítékát, s általa elmélyíteni a magyarsághoz való tartozás tudatát” – fogalmazták meg többek közt a verseny felhívásában. A rovásírást „Kárpát-medencei birtoklevelünk”-nek tartják.35 Szeretnék, ha a családban, a barátok között egyre többen lennének a magyar rovásírásnak a hívei és alkalmazói, s szerintük „ez az ősi kincsünk egyben a tisztesség magasiskolája is!” Példaképüknek Badiny Jós Ferenc „sumerológus őstörténész professzort” tartják.36

”Vissza a magyar feliratot!” – rovásírással készült tiltakozó felirat a Szent Rozália templom kerítésének falán Komáromban (L. Juhász Ilona felv. 2011. május)
A Palóc Társaság kezdeményezte a rovásírásos helységnévtáblák elhelyezését is, ilyet avattak például Ipolyságon és Udvardon is. Rovásírásos táblák más helyen is feltűntek már, például iskolákban is. A mátyusföldi Felsőszeliben 2009-ben a magyar oktatás 60. évfordulója alkalmából rendezett ünnepség alkalmával avatták fel ünnepélyes keretek között a helyi alapiskolában elhelyezett rovásírásos táblát.37 Az eseményről megjelent tudósításból többek közt arra is fény derül, miért döntött az iskola vezetése a tábla elhelyezése mellett:

Iskolánk a hagyományápolás többféle formája mellett fontosnak tartja a rovásírás megismerését, s mivel nálunk többen tanulják, akkor legyen látható jele, hogy tiszteljük elődeink írásmódját.38

Maga a tábla készítője tagja a szomszédos településen, Alsószeliben alakult Zele törzsnek, s az ún. „ősi” harcmodor, a baranta tanulmányozásával is foglalkozik. A felavatáson a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének országos elnöke is részt vett, gratulált a kezdeményezéshez és „reményét fejezte ki, hogy a 21. században a reneszánszát élő rovásírás nemcsak kellemes időtöltés, hanem újabb lehetőség arra, hogy tisztában legyünk azzal, kik vagyunk és merre tartunk.” A rovásírásos tábla elhelyezését kezdeményező pedagógus a Magyarországi Felfedezői Szövetségtől oklevelet kapott „a nemzeti hagyományok ápolásáért kifejtett tevékenységéért.” 39
A fentiekhez hasonló szellemiségű rendezvények évről-évre nagyobb teret kapnak az állami oktatási intézményekben is.
A honfoglalás kori magyar kultúrát, illetve a még korábbi: hun, szkíta, sumér stb., népszerűsítő csoportok és rendezvények száma is egyre gyarapodik, ezeken konkrét, tárgyi formában is kifejezik az „ősi” múlthoz való kötődést, jurtákat építenek, honfoglalás kori, vagy még korábbinak vélt viseleteket öltenek magukra, több táborban igyekeznek „hűen” utánozni a kort. A csallóközi Királyfiakarcsán például fából építettek egy sajátos kivitelezésű jurtát. A mátyusföldi Alsószeliben, a főszervező Zele-törzs tagjai Jurta Napoknak nevezték el nyári rendezvényüket. Hasonló rendezvények száma évről-évre növekszik, és különféle, e szellemiséget ápoló, terjesztő számos csoportosulás is alakult.
Az utóbbi években (magyarországi hatásra) jelentősen megnőtt az érdeklődés az úgynevezett baranta harcmodor iránt. A baranta jelentése: „fegyveres vetélkedés, megmérettetés, harcra, hadjáratra való felkészülés, törvényesen alkalmazható erőszak, illetve az erőszak alkalmazása” – olvasható a Dunaszerdahelyen 2006-ban létrehozott  Felföldi Baranta Szövetség honlapján. A szövetséget 2008-ban hivatalosan is bejegyezték a Szlovák Belügyminisztériumban. Célkitűzéseiket a következőképpen fogalmazták meg:

A mai értelemben a Baranta azt az önálló harcművészetet jelenti, ami a magyar népi és a katonai harcmodor együtteseként működik. Feladatunkként a harcmodor elsajátítását tűzzük ki elsősorban, ami magába foglalja a szablya, kard, fustély, íj, karikás ostor, bicska, népi birkózás, stb. gyakorlását, de elengedhetetlen része a magyar szerves kultúra többi ága, mint pl. a népi tánc, népdal, népmesék, kézművesség stb. ismerete, hisz ez tartalmazza az őseink test-lélek-szellem egységét, mozgás- és gondolatvilágát! Ezért hát a Barantában nincs mester/tanítvány szemlélet, hanem arkadas, egymás mellé utaltság, egy a sorban ősi szkíta emberi tartás.40
A szövetség csoportjai lényegében már behálózzák a Szlovákia magyarlakta vidékeit, ilyen működik a már említett Dunaszerdahelyen kívül csallóközi Csenkén, Bősön, Gútán, Komáromban, a mátyusföldi Alsószeliben, Pozsonyban, a gömöri Rimaszombatban és Tornalján, valamint a Bodrogköz és Ung-vidék érdeklődőit összefogó csoport. Jelképük a turulmadár, s öltözetük színét illetően a piros szín dominál, a mellrészen az Árpádsávos zászlót jelképező, piros fehér csíkokból álló betéttel. Az Árpádsávos zászló lényegében az egyik általuk is legtöbbet használt zászló, de (anakronisztikus módon) a magyar koronás címert tartó angyalos zászló, illetve a nemzetiszínű zászló variálása különféle más szimbólummal is feltűnik rendezvényeiken.  A nadrág fekete színű. Honlapjukról többek közt az is megtudható, hogy:

Egy barantázó magyarul él, gondolkodik, harcol, táncol, énekel. A legfontosabb feladata, hogy a lehető legalaposabban megismerje, és magáévá tegye azt a kultúrát, amely az általa megtanult harci értékeket kifejlesztette. Egy barantázó nem valami ellen, hanem valamiért harcol. A magyar észjárás megismerése biztosítja az értékek mentén történő haladást és a megfelelő önvizsgálatot.

A barantások több, szlovákiai magyarok által szervezett rendezvényen is gyakran szerepelnek, a különféle koszorúzások és megemlékezések alkalmával is gyakran asszisztálnak. A magyarországi és a környékbeli országokban alakult barantás, illetve más harcművészeteket ápoló csoportokkal is élénk kapcsolatot ápolnak, különféle rendezvényeken találkoznak, ahol összemérik tudásukat. Saját himnuszuk is van. 41
A gömöri Runyán 2011 júniusában alakult meg a Felvidéki Szabad Íjászok Baráti Társasága, amely szervezésében már egy találkozó is megvalósult. Az eseményről az egyik szlovákiai magyar internetes hírportál is tudósított:

…a találkozót tapasztalatcserének szánták kiváló sportolási lehetőség mellett ezzel erősödik a vidék magyarságának öntudata és együvé tartozásának érzése. (…)  A június közepén rendezett első íjászbemutatójukra Berzétéről is érkeztek íjászok, ahol az érdeklődők, főleg a gyermekek számára a berzétei lelkészházaspár oktatott íjászatot. Mudi Henrietta elmondta, hogy ma nagyon sok helyütt szükség van a magyar hovatartozás megőrzésére, főleg egy olyan településeken, ahol szlovák iskolába járnak a magyar gyerekek. Az íjászat mellett lehetőség nyílik arra is, hogy a magyarságtudatukat erősítsék és a fiatalok ezáltal identitásukat megőrizzék. Ahogy elmondták, ezt a feladatukat küldetésüknek tekintik.42

A  harcművészetek oktatását célzó gyermekeknek szervezett rendezvényeket vagy táborokat gyakran kapcsolják össze a kézműves foglalkozások oktatásával is azzal a céllal hogy az „ősi” – legalábbis általuk annak vélt – népi mesterségek tanításával a szlovákiai magyar gyerekek megismerjék gyökereiket, s ezáltal erősödjön magyar identitástudatuk. Ezt a célt már legtöbb esetben a táborok megnevezése is tükrözi, mint például: Lovas–íjász–kézműves szittya tábor.43
Az utóbbi években az Árpád-kultusz erősödésének lehetünk tanúi, különösen 2007-től. Ebben az évben a pozsonyi csata 1100. évfordulója alkalmából Szörényi Levente és az általa létrehozott Holdvilág-árok Alapítvány Árpád-pajzs néven díjat alapított. Ezt évente olyan személyeknek ítéli oda a kuratórium „akik munkásságukkal és életvitelükkel nemzetünkhöz való – fennhéjázás nélküli –, ragaszkodásukkal arra érdemessé váltak.” Az díjátadás időpontja is jelképes, minden év július első napjaiban – a 907-es pozsonyi csata és Árpád fejedelem halálának évfordulóján – történik, a díjazottak száma 7, ezzel is jelképezvén a 7 törzset.44 A legutóbbi 2011-ben 7 díjazottak egyike volt Malina Hedvig is, a 2006-ban Nyitrán megvert egykori diáklány,45 de korábban a szlovákiai magyarok közül ilyen díjat kapott például Duray Miklós is 2011-ben első alkalommal Magyarország határain túl, Komáromban tartották a díjátadási ünnepséget. A kuratórium szerint az Árpád-pajzs jelképes védettséget biztosít a kitüntetettnek a nemzet fennmaradásáért vívott küzdelmében.
Nagyon sok lokális és regionális de országos rendezvényt is a romantikus néprajzi szemlélet jellemez, példaként említhetjük a kurtaszoknyás hétfalu találkozóit. Annak ellenére, hogy a néprajzkutatás nagy valószínűséggel bizonyította, az Alsó-Garam menti ún. kurtaszoknyás viseletet 6 településen hordták a nők46, a környékbeli falvak ennek ellenére – ragaszkodva a mágikus 7-es számhoz – Kurtaszoknyás hétfalu címmel  rendeztek Bényben a környékbeli települések összefogásával a körzeti fesztivált, ahol a hét falu polgármestere eltáncolta a hét vezér táncát (vö. Liszka 2007).
A regionális rendezvények mellett a rendszerváltást követően egyre több településen rendeznek falunapokat, amelyek műsorából a népzene és a néptánc csak nagyon ritka esetben marad el. Általában majdnem minden rendezvényen – legyen az koszorúzás vagy más jellegű esemény, ott láthatjuk a népviseletbe öltözött fiatalokat, vagy a népviseletbe öltözött csoportokat.
A magyarság és a magyar történelmi hagyományok megőrzését hivatottak szolgálni a rendszerváltást követően a magyar történelem kiemelkedő alakjainak, de egy-egy település számára fontosnak tartott helyi származású jeles személyiségek emlékére nagy számban felavatott különféle emlékművek, emléktáblák és szobrok is. A magyarlakta vidékeken egymást érik a különféle emlékjeleket állító ünnepségek, mára a meglévő emlékjelek, szobrok száma jóval meghaladja a kétezret.47 Számos első és második világháborús emlékművet állítottak és újítottak fel, ezek egy része historizáló stílusban készült, a hős, a katona, a szent korona és főleg a magyar címer és a turul látható rajtuk leggyakrabban. Néhány éve különösen megnőtt ez érdeklődés a világháborús emlékművek iránt, nagyon sok falunap és más rendezvény programpontját képezi ezek megkoszorúzása. Lényegében elmondható, hogy a világháborús emlékművek is egyre inkább egyfajta nemzeti szimbólum szerepét töltik be (vö. L. Juhász 2010).  Gútán 2011-ben például az első világháborús emlékműnél emlékeztek a trianoni döntés évfordulójára.
Nagyon közkedvelt emlékműtípus a folklorizmus-kopjafa ás a székelykapu is. A „kopjafát” a  honfoglalás korából átmentett tipikus magyar tárgyi emléknek tartják, s a székelykaput ugyancsak ősi magyar sajátosságnak vélik (L. Juhász 2005). Az elsősorban erdélyi protestáns temetőkre jellemző sírjel mintájára készült faragott emlékoszlopot, „kopjafát” egyfajta emlékjelként Erdély és Magyarország határain kívül elő magyar közösségek közül elsőként a szlovákiai magyarok állítottak, mégpedig a 1977-ben, a Komárom melletti Őrsújfalun, az egyetemisták és értelmiségiek által szervezett nyári művelődési tábor befejezéseként. A rendszerváltásig az ország különböző területein elsősorban a hasonló művelődési táborok alkalmával állították, s már akkor meggyökeresedett az a nézet, hogy a honfoglalás idejéből – esetleg még korábbról – átmentett magyar etnikus specifikumról van szó, annak ellenére, hogy a néprajzi kutatások során bebizonyosodott, hogy szlovák protestánsok, sőt románok is állítottak ilyeneket, illetve ehhez hasonlókat (Bednárik 1972, 44–45; Kustár 2003; Oprişan 2003, 7–12. tábla).

Kopjafa turulmadárral Alsószeliben               Kopjafa stilizált turullal Nyárasdon
(L. Juhász Ilona felv. 2010)                  (L. Juhász Ilona felv. 2011 )

A folklorizmus-kopjafák a temetőkben is elterjedtek, napjainkban már nem csupán a protestánsok sírját jelölik, hanem a katolikusokét is. A nemzeti hovatartozás prezentálása tehát a magyar katolikusok egy részénél bizonyos szempontból fontosabb lett, mint a felekezetié. Ezek a „kopjafák” mind formai, mind pedig a szimbólumok és ornamensek tekintetében nagyon változatosak. A nemzeti hovatartozás hangsúlyozása a kettős sírjelölés formájában is megnyilvánul a temetőkben, nagyon sok állandó, azaz a kőfaragó műhelyben nemesebb és állandó anyagból készült síremlék mellé kopjafát is állítottak. Számos olyan „kopjafát” találhatunk, amelynek tetejére keresztet faragtak, vagy pedig ornamesként jelenik meg rajta. Fontos kihangsúlyozni, hogy a szóban forgó sírjelek nem az adott település fejfakultúráját követik, hanem az emlékműként állított folklorizmus-kopjafák mintájára készültek.48 Az 1989-es rendszerváltás óta a temetői, valamint az emlékmű-kopjafák rohamosan elterjedtek Szlovákia magyarlakta vidékein, ma már az egész nyelvterületet behálózzák, és számos olyan település is akad, ahol több ilyen is áll.49 Ha térképre vetítjük ezeket, szépen kirajzolódik az a terület, hol élnek a szlovákiai magyarok.
A térfoglalás, a térmegjelölés egyik legfontosabb eszköze lett tehát a kopjafa, habár magát az objektumot is tipikusan magyarnak tartják, a magyar nemzeti szimbólumok (szent korona, magyar címer stb.), valamint a csupán tipikus magyarnak tartott szimbólumok (tulipán, az ősmagyar jelkének tartott nap és hold stb.) is rákerülnek, de feltűnnek a hazafias feliratok, versrészletek is, amelyek ezt a jelleget még jobban hangsúlyozzák.  Ma a kopjafafaragás is egyfajta „hazafias” cselekedetnek minősül, s a kritikai megjegyzéseket az ilyen jellegű emlékjel állítását támogatók magyarellenes megnyilvánulásnak tekintik (L. Juhász 2005, 223–230). A folklorizmus-kopjafák már magánemberek telkén is megjelentek egyfajta szoborként, sőt arra is van példa (Naszvadon), hogy egy fafaragó a háza előtti virágoskertben egy, a kitelepítés emlékére a saját maga faragta kopjafát helyezett el. A kopjafák más dimenziókban is feltűntek, született például ilyen című vers is, amelyet meg is zenésítettek (L. Juhász 2005, 136, 223).
A másik egyre terjedő, specifikusan magyar tárgyi emléknek tartott objektum a székelykapu. Ez a kapu azonban nem minden esetben tölti be eredeti (voltaképpen nyílászáró) funkcióját, hanem a köztereken egyfajta emlékműként is állítják, sőt néhány helyen már színpadi háttérként is szolgál, s általában a magyar nemzeti, illetve politikai szimbólumok dominálnak rajtuk. A Kis- és Nagyszelmencet elválasztó ukrán-szlovák határt is egy kettévágott székelykapuval jelölték meg, pedig az eredeti elképzelés egy egészen más jellegű kapu volt, amely aztán az előkészületek során kialakult vitában alul maradt a székelykapuval szemben. Egy szőgyéni fafaragó50, aki már számtalan kopjafát és székelykaput faragott, az utóbbi időben magyar kapunak nevezi a székelykaput, ugyanis véleménye szerint nem csupán a székelyeknél volt honos, hanem más magyarlakta területeken, többek közt a Kisalföldön is. A mátyusföldi Nagymácsédon színpadi háttérként funkcionáló székelykapu a község által készített ajándékpohárra már „magyar kapu”-ként került fel, a szlovák fordításban azonban „ősmagyar kapu”-nak nevezik51.  Több településen egyfajta nemzeti emlékparkot hoztak létre, ahol a magyar történelem nagyjait kívánják bemutatni.52
„Az eltelt másfél esztendőben rengeteget dolgoztunk, összesen tizenkét szobrot állítottunk Attila és Árpád, a hét vezér, a táltos és a szélhárfa után elhelyeztük a Magyarok Nagyasszonyát, sőt: az orvosi rendelő elő megfaragtuk Hippokratészt, az orvoslás atyját. A munka jövőre folytatódik (…) Szent István, majd újabb történelmi alakok következnek, köztük például az a Búvár Kund, aki a jelek szerint éppen Csicsó közelében fúrta meg az ellenség hajóit”53 – nyilatkozta 2006-ban az értelmi szerző, Nagy Géza csicsói fafaragó, aki egyébként a budapesti székhelyű Magyar Falvak Kultúrájáért Alapítvány elnökétől eddigi kopjafa- és szoborfaragó tevékenységéért megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet is. A szóban forgó szobor mellett más emlékjelek is készültek, 2009-ben például itt avatták fel a szlovák  nyelvtörvény fából faragott gyászszobrát is. Megjegyzem, hogy a fenti és a hasonló kezdeményezések általában élvezik a szlovákiai magyar politikai képviselet támogatását, Attila szobrát például az abban az időben a Szlovák Köztársaság miniszterelnök-helyettesi posztját betöltő Csáky Pál leplezte le. A fából készült emlékjelek és szobrok egyre közkedveltebbek, ennek az anyagnak  használatát a takarékosságon túl elsősorban a népihez, a természetközelben élő honfoglaláskori (vagy korábbi) ősökhöz kötődés kifejezésének tendenciája vezérli.
Az 1989-es rendszerváltást követően az egyház képviselői is fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapnak a rendezvényeken. Az emlékműveket, szobrokat, illetve kopjafákat szinte minden alkalommal valamelyik felekezet papja, vagy papjai áldják, illetve szentelik fel, s nagyon sok rendezvény része a mise vagy istentisztelet – gyakran ökumenikus is. Az zselizi Népművészeti Fesztiválnak első alkalommal 2007-ben már része volt egy ökumenikus istentisztelet a katolikus templomban, s amint már említettem, 2009-ben első alkalommal már a gombaszögi kulturális ünnepélynek is.
Az utóbbi években a népi, a pogány, a szent, az „ősmagyar”, valamint keresztény elemek eléggé bizarr párosítását, keveredését figyelhetjük meg, lényegében egyféle nemzetvallás kialakulásának lehettünk, lehetünk tanúi. A sumér elmélet mellett az ún. szent korona tan is egyre népszerűbb. Egy szlovákiai magyar közíró és szerkesztő, költő a megvert nyitrai diáklányért,  Malina Hedvigért54  írt, a Csemadok havilapjában megjelent imájába ezt is beépítette:

…Kedves Szent Koronánk,
köszönjük, hogy itt vagy velünk és jelezd az
egyetlen helyes irányt. Kérünk, erősítsd mind-
annyiunk hitét, add, hogy meg tudjuk tartani
az Atya parancsolatait és Jézus urunk tanítása
szerint cselekedve ki tudjuk teljesíteni az égi-
ektől kapott tálentumainkat itt a Földön.
Amen…55

Az eddigiek alapján megállapítható, hogy a szlovákiai magyarok bizonyos részénél egyfajta retradicionalizálódási folyamatnak lehetünk tanúi. Időben egyre távolabbi korszakhoz nyúlnak vissza, és egyre nagyobb teret hódítanak a délibábos tudománytalan tanok, a „szakember” szót bizonyos körökben már csak negatív, pejoratív értelemben említik (pl. Magyar Tudománytalan Akadémia), természetesen azokat, akik kétségbe vonják a szkíta–hun rokonságot, vagy még a korábbi történelmi korokba visszanyúló különféle, a magyarság egyre ősibb és ősibb eredetét „bizonyító” délibábos tanokat, illetve más, a közelmúlt történelmi eseményeinek általuk interpretált és értelmezett változatát. Ezek az elképzelések sok esetben tényként kapnak publicitást a szlovákiai magyar sajtóban, s legújabban már külön fórumai is vannak ezeknek az eszméknek, elképzeléseknek. A Csemadok és a JEL polgári társulás56 által kiadott Itthon című „nemzeti kulturális havilap”-ban, a főszerkesztő ezt nyíltan meg is fogalmazta:
Én sem voltam ilyen fogékony, mint most, de ma már sok évtizedes az élettapasztalatom, s látom, miként torzítják el a mindenkori hatalom jól fizetett »hivatalos« képviselői az igazságot, milyen tervszerűen folyik évszázadok óta a magyarság múltjának felszámolása, a hazugságok és féligazságok terjesztése (…) Az Itthon arra vállalkozik, hogy közzétegye az újabb felismeréseket, bemutassa nemzetünk legkiválóbb gondolkodóit, kutatóit, a jövőépítőket. Aki ilyen ismeretekre vágyik, bizonyára megrendült Badiny Jós Ferenc halálhírének hallatán…57

A fentiekben bemutatott nemzettudatot erősíteni hivatott hagyományőrző törekvések fényében számos jelenség érthetetlen számunkra. A kereszt- és vezetéknevek magyar formában történő hivatalos használatának törvényadta lehetőségével eddig csupán a szlovákiai magyarok „alig 5–10 százaléka”58 élt, 2007-ben a magyar gyerekek 37 %-a pedig szlovák iskolába jár.59 Ugyancsak elgondolkodtató, hogy bár a magyar igazolványok birtoklása anyagi előnyökkel is jár60, 2011. májusáig 122 316 magyar  váltotta ki61 és 690 más nemzetiségű rendelkezik hozzátartozói igazolvánnyal.62 Elgondolkodtatóak a legutóbbi népszámlálás adatai is, hiszen a 2001. évi adatok szerint az 1991 óta eltelt időszakban 47 ezerrel csökkent a szlovákiai magyarok száma63, éppen akkor, amikor két választási időszakon, azaz 8 éven keresztül a szlovákiai magyarok érdekeit képviselő párt hatalmi tényező volt, azaz tagja volt a szlovák kormánynak.64 Miközben a politikusok és a közélet képviselői az otthonmaradás szükségességét, a szülőföldön való boldogulást hangsúlyozzák, a szlovákiai magyarok szlovák nyelvtudási szintje egyre alacsonyabb. Az államnyelv ismerete nélkül pedig nehezebben érvényesülhetnek Szlovákiában, hiszen a munkahelyeken nehezen boldogulnak szlovák nyelvtudás nélkül. Éppen emiatt sok fiatal Nyugat Európában keres boldogulást, vagy általában Magyarországra megy, ahonnan csak ritka esetben térnek vissza. Megjósolhatóan a közelmúltban Magyarországon életbe lépett kettős állampolgárságról szóló törvény szintén nem a szülőföldön maradást, az ottani boldogulást szolgálja majd.
Magyarország lakosainak bizonyos köreiben a határon túli magyarokról meglehetősen hamis kép alakult ki. Sokan úgy képzelik, hogy még érintetlen, archaikus magyar népi kultúrát találhatnak a magyarlakta falvakban, ahol még népviseletben járnak, s mintha életük nagy része azzal telne, hogy főállásban identitásukat őrzik.
A nemzeti hovatartozás, azaz a magyarsághoz tartozás kifejezésének a nemzeti szimbólumok használatán túl egyik fontos elemévé vált a néphagyományok, a paraszti kultúra, pontosabban egyfajta idealizált, kimerevített és különféle korokból származó elemek eléggé anakronisztikus egyvelege. E megkonstruált hagyomány „ápolása”, demonstrálása egyre hangsúlyosabban jelenik meg. A tudománytalan elméletek terjesztőinek és befogadóinak tábora is évről-évre növekszik, s ezáltal egyre jelentősebb hatást gyakorol az ifjúságra, a diákságra is.  Az idealizált, konstruált és időben egyre távolabbi „hősi” és „dicső”, múlt „hagyományos” kultúrájának megjelenítése tehát felértékelődik. Ezáltal a magyar nemzet is egyre „ősibbé” mitizálódik, az előtérbe kerülő egyfajta faji mítosz szellemében egyre inkább más népek fölé helyeződik. Ez a felsőbbrendűséget és az irredentizmust is képviselő ideológia azonban már szervesen kötődik a szélsőjobbhoz, amely a hagyomány fogalmának sajátos értelmezésével és terjesztésével már negatív irányban befolyásolja a közgondolkodást, elsősorban a fiatalokét. A szélsőjobb eszméinek térhódítása már nemzetiségi feszültséget szül, ami a kisebbségben élő szlovákiai magyarság számára nem jelenthet perspektívát, mert nem békés együttélés céljait szolgálják.
A szlovákiai magyar mikrotársadalom – mint ahogyan a többi, romániai, szerbiai, ukrajnai stb. magyar mikrotársadalmak is – szociológiai és világnézeti szempontból is épp olyan tagolt, sokrétű, mint minden más társadalom. Ebből következik, hogy a hagyomány fogalmának értelmezése sem egységes, azaz a fentebb felvázolt irányt sem követi minden szlovákiai magyar és nemzeti hovatartozás látványos demonstrálását illetően is jelentősen megoszlanak a vélemények. Ennek következményeként egyre gyakrabban merül fel a „ki a magyar?”, illetve „ki az igaz magyar?” kérdése is. A fanatikus „hagyományápolók” magukat tekintik az igaz magyaroknak, míg az eszméikkel, nacionalizmusukkal szembenállókat nemzetárulónak, a magyarság megtagadóinak, elárulóinak tekintik. Így válik politikai kérdéssé a paraszti, az ősi kultúra értelmezése…

Irodalom

Agárdi Péter
2010    A kultúra esélyei az ezredfordulón. In Közművelődési Nyári Egyetem 1999–2008. Válogatás a 10 év írásaiból. Válogatta és szerk. Török József. Szeged: Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete, 66-78. p.

Assmann, Jan
1999    A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában. Budapest: Atlantisz.

Bednárik, Rudolf
1972    Cintoríny na Slovensku. Bratislava: Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied /Klenotnica slovenskej ľudovej kultúry 7./

Bakó Ferenc
1979    Utószó. In Manga János: Palócföld. Budapest: Gondolat, 307–311. p.

Benko Pál
2011    Kézművesség Felvidéken az új évezred küszöbén. In Diószegi–Juhász: Hagyomány – Örökség – Közkultúra. Budapest, 113-122. p.

Csanaky  Eleonóra
2005    Az Ifjú Szívek 50 éve. Pozsony: AB-ART.

Gyáni Gábor
2010    Hagyomány és modernitás. In Közművelődési Nyári Egyetem 1999–2008. Válogatás a 10 év írásaiból. Válogatta és szerk. Török József. Szeged: Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete, 99–109. p.
Hartog, Francois–Revel, Jacques (szerk.)
2006    A múlt politikai felhasználása. Budapest: L Harmattan–Atelier.

Hobsbawm, Eric
1987    Tömeges hagyomány-termelés: Európa 1870–1914. In Hofer–Niedermüller szerk. 1987, 127–197. p.

Hofer Tamás
2009a    A hagyomány felfogása az európai etnológiában. In uő.. Antropológia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékéről. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézete–PTE Néprajz-kulturális Antropológia Tanszék–L’ Harmattan, 191–206. p.
2009b    A magyar népi kultúra történeti rétegei és európai helyzete Martin György tánckutatásainak fényében. In uő.. Antropológia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékéről. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézete–PTE Néprajz-kulturális Antropológia Tanszék–L’ Harmattan, 341–351. p.
2009c    A modernizáció és a népi kultúra modellje. In uő.. Antropológia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékéről. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézete–PTE Néprajz-kulturális Antropológia Tanszék–L’ Harmattan, 223–235. p.

Hofer Tamás–Niedermüller Péter (szerk.)
1987    Hagyomány és hagyományalkotás. Tanulmánygyűjtemény. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport.

Juhász Ilona, L.
1999    A (Cseh)szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság 10 éve. Hírharang 10, 1999/2, 5–17. p.
2005    „Fába róva, földbe ütve. A kopjafák/emlékoszlopok, mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó /Interethnica 8./
2007a    Kopjafa” versus hagyományos fejfa? Hagyományőrzés vagy divat? Hajdúböszörményi példa. In Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére. Szerk. Ujváry Zoltán. Nagykőrös–Debrecen, 499–510. p.
2007b    Magyarság és hagyomány. In Hagyomány és modernitás. IX. Közművelődési Nyári Egyetem. Szerk. Török József. Szeged, 37–53. p.
2009    Maďarskosť a tradícia. Fórum spoločenskovedná revue 2009, 119–134. p.

Koseleck, Reinhart
2003    Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest: Atlantisz.

Kovács Ákos
2006    Kitalált hagyomány. Pozsony: Kalligram.

Krekovič, Eduard–Mannová, Helena–Krekovičová, Eva (szerk.)
2005    Mýty naše slovenské. Bratislava: Academic Electronic Press.

Krekovičová, Eva
2005     Mentálne obrazy, stereotypy a mýty vo folklóre a v politike. Bratislava: Ústav etnológie SAV.

Kuklis Katalin (szerk.)
2008    A Szőttes 40 éve. H. n.: Szőttes Kamara Néptáncegyüttes–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Kustár Rozália
2003    Faragott fejfák a szlovák nemzetiségű Dunaegyházán. In Bács-Bodrogtól Bács-Kiskunig. Az V. Duna–Tisza nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja 2002. július 18–19.). Szerk. Bárth János. Baja–Kecskemét.

Liszka József
2000    Újabb szempontok és közelítések az 1920 utáni magyarság néprajzi kutatásában. Néprajzi Látóhatár 9/1–2, 89–95. p.
2002    A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely: Osiris Kiadó–Lilium Aurum Kiadó.
2007    Mesterséges identitásaink. In Literárna textovosť a identita postáv – Irodalmi szövegszerűség és szereplői identitás. Szerk. Mészáros, Ondrej–H. Nagy Péter. Nitra: Fakulta stredoeurópskych štúdií UKF, 123–128. p.
2009    Egy elveszettnek hitt népköltési gyűjtemény elé. In uő. szerk.: Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékából. H. n.: Fórum Kisebbségkutató Intézet, 7–31. p.

Méry Margit
1988    Az Alsó-Garam mente népviselete. In „Kurtaszoknyás hatfalu”. Dolgozatok Kéménd község néprajzából. Új Mindenes Gyűjtemény 7. Szerk. Liszka József. Bratislava: Madách Könyvkiadó, 40–70. p.

Nagy Myrtil
2006    Színpadi folklór. In Magyarok Szlovákiában III. kötet. Kultúra (1989–2006). Szerk. Csanda Gábor–Tóth Károly. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet, 149–160. p.

Oprisan, I.
2003    Troiţe româneşti. O tipologie. Bucureşti: Editura Vestala.

Pálfi Csaba
1979    Gyöngyösbokréta. In Magyar néprajzi Lexikon 2. Budapest: Akadémiai Kiadó, 368–369. p.

Romsics Ignác
2003    Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest: Osiris Kiadó.

Sándor Klára
2011    Nyelvrokonság és hunhagyomány. Rénszarvas vagy csodaszarvas? Budapest: Typotex.

Takács András (írta és összeáll.)
2004     A Népes. Dunaszerdahely: Gyurcsó István Alapítvány /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 33./

Tordai  Zádor
1993    Teremtett és lappangó hagyomány. In Múltunk jövője. Szabadelvűek a népi kultúráról. Budapest: T-Twins, 87–93. p.

Vadkerty Katalin
1999     A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony: Kalligram.

Varga János (összeáll.)
1974     A Csemadok 25 éve. Bratislava: Csemadok Központi Bizottsága–Madách Könyvkiadó.

Voigt Vilmos
2010    A hagyomány modern fogalma. In Közművelődési Nyári Egyetem 1999–2008. Válogatás a 10 év írásaiból. Válogatta és szerk. Török József. Szeged: Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete, 91–98. p.