kedd, szeptember 21, 2021

Bevezetés

A 20. század a Kárpát-medence magyarsága számára identitás válságot hozott (Colta 2009, 533). Az első világháború végével a győztes hatalmak átrajzolták a határokat és az addig egy állami szuverenitás alatt élő magyar nemzet nagy hányada kisebbségi sorba került. A délszláv fennhatóság kiterjedt a déli magyar területeken élő mintegy félmillió magyarra.
Vajdaság úgy lett régió, hogy egy adott területet új államhatár zárt el korábbi gazdasági-kulturális kapcsolatrendszerétől (Frykman 2004, 181–182). Voltaképpen újra kellett szervezni az ott élőknek a teljes kapcsolatrendszerüket, hogy a mindennapi élet normalizálódhasson. Ez a néptömeg 1920 után gyorsan hozzálátott a kulturális önszerveződés megvalósításához. Egyházi és világi egyesületek jöttek létre, sokszor megtöbbszöröződtek akár egy településen belül is.
A magyar nyilvánosságot a helyi sajtón keresztül biztosították a vidéki lapok. A világok megsokszorozódtak: szerb, magyar és német társadalmi élet bontakozott ki. Ha úgy tetszik, volt valós és virtuális szerb, magyar, német és volt szerb–magyar–német világ is. A Vajdaságban, később a Duna-bánságban talán a németek találtak leghamarabb magukra, hiszen ők korábban is kisebbségként élték mindennapjaikat.
A gyorsan kibontakozó magyar kulturális élet megőrzött sok elemet a korábbi művelődési önszerveződésből, ám a németektől eltérően, nem tudta megteremteni a szervezett gazdasági hátteret hozzá.
Ami általános jellemzője volt a polgári létnek, hogy a délszláv többség az államigazgatás eszközeivel igyekezett elfedni a valós helyzetet. Elsősorban a gazdaság irányításában szerepet játszókra figyelt a hatalom, tudván, hogy az önszerveződő kulturális autonómia ezek anyagi áldozatvállalásának köszönhetően maradhat fenn hosszabb távon. Ezért a nemzeti alapon szerveződő pénzintézeteket, gazdasági egyleteket igyekezett minden módon ellehetetleníteni.
A térkijelölést is állami monopóliumként kezelte és a cenzúrán keresztül megkövetelte, hogy a településnevek mellett az utcák és terek neveit is csak államnyelven használják a sajtóban. Az állami tiltást később különböző módon játszották ki a lapok. Leggyakrabban zárójelbe téve leírták az utcák régi nevét, megtoldva egy-egy jelzővel: egykori x .y. utca, vagy régebben x .y. utca. Ily módon használatban és emlékezetben tartották a földrajzi nevek sokaságát. Emléktáblát, szobrot nem állíthattak a kisebbségek és a korábban állítottakat eltávolították a településekről.
A magyarokra vonatkozó korábbi kulturális örökség túltengésétől tehát gyorsan megszabadult az új államalakulat. A helyi megkülönböztető jellegzetességektől idegenkedett, megalakulásától negligálta azokat a délszláv államalakulat, mint ahogyan a rövid időre visszatérő magyar impérium is igyekezett 1941-ben eltűntetni a 20 évig tartó szerb regnálás nyomait.
Valójában Martonos lakóinak, alkalmasint a magyar kisebbség/többség és a szerb többség/kisebbség kulturális örökséghez való viszonyát igyekszünk áttekinteni, illetve annak gyökereit keressük az alábbiakban.

Martonos társadalma

Martonos a Szerb Köztársaság legészakibb települése a Tisza folyó bácskai oldalán. A 2002-es népszámlás alkalmával 1897 magyar, 155 szerb, 86 cigány, 12 albán, 9 horvát, 8 jugoszláv, 4 bunyevác, 3 szlovák, 2 német, 1 montenegrói, 1 szlovén és 1 macedón lakost írtak össze.1  Ez az etnikai tarkaság részben a falu 20. századi története alakulásának eredménye, de néhány kardinális esemény már korábban is befolyásolta a lakossági struktúra megváltozását.
A falu folyamatosan lakott hely volt a századok folyamán az Árpád-kortól kezdődően napjainkig. Mindössze néhány, a hódoltság végének zűrzavarában létbizonytalanságot hozó esztendőben menekült a lakosság a közeli Szegedre. 1686 és 1688 között a falubeliek zöme elhagyta a települést, helyükre szerb milícia érkezett (Rokay 1995, 255–256).
1701-ben 144 katonai és 55 paraszti háztartás volt Martonoson (Rokay 1995, 268–260). A 18. század közepén, 1751-ben létrejött a Tiszán-inneni Kiváltságos Kamarai Kerület. A korábban katonáskodó szerbség egy része elhagyta a falut és más katonai körzetbe vonult, illetve Oroszországba vándorolt, hogy katonai kiváltságait megőrizhesse. A maradók jogállása is különlegesnek volt mondható, hiszen Mária Terézia a kamarai kerület lakóinak többek között olyan jogot is biztosított, mi szerint: „Az egyes községek engedélye nélkül senki idegen nem költözhet a kerületbe.” Ennek okán a magyarság tömeges visszatelepedését még 1774-ben is megakadályozták (Iványi 1896, 55).
A szerbség őrizte a történelmi falumagban korábban kialakult lakossági többségét és a településen az etnikai arányok csak a 18. század utolsó harmadában kezdtek döntően megváltozni. 1776–77-ben a katolikus lakosok a szerb falu peremén templomot építettek és elkezdődött a településre vezető utak mentén az új falurészek felépítése.
1827-ben a római katolikusok térnyerése egyre számottevőbb lett. A statisztikák szerint 2213 görögkeleti mellett 1872 római katolikust, 9 reformátust és 59 zsidót írtak össze (Nagy 1828–1829, 43).
A 19. század a szerb ortodox lakosság számára előbb a stagnálást, majd a század második felében már a folyamatos fogyást hozta. Ebben a folyamatban szerepet játszott a szabadságharc alatt zajlott események szomorú alakulása, hiszen a zentai vérengzés elől menekülök a martonosi szerbeken álltak bosszút (Iványi 1896, 57).  Az 1900. évi népszámlálás növekvő lakosságszámot mutat és a határbeli tanyák népével 6110 főt tett ki. Ebből 4692 magyar, 1399 szerb, 1 horvát és 7 német ajkú volt.2 1948-ban átszervezték a közigazgatást és a falu tanyavilágában létrejött laza szerkezetű falukezdeményeket önálló településként írták össze, ezért Martonosnak mindössze 3344 lakosa maradt. Ebből 2639 magyar, 688 szerb, 4 horvát, 3 montenegrói és 27 nem nyilatkozott a nemzetiségéről.
Martonost a 20. századi migrációs hatások zömmel 1953 és 1961 között érték. Mindez főként a szövetkezetesítésnek volt köszönhető. A jugoszláv modellnek köszönhetően megmaradtak a családi gazdaságok, így a falu lakosságmegtartó ereje döntően nem változott. A település kétharmada ma is és a szocialista ipar kiépítése idején is mezőgazdaságból élt. A magyarkanizsai cipőgyár martonosi részlege és a kosárfonók szövetkezete nem strukturálta át a lakosság paraszti rétegeit (Đere–Tomić 1982, 171).
A 20. század első felében a lakosság döntő többsége mindössze négy elemit végzett csupán. Az iskolázottság tekintetében a század második fele hozott változást, miután bevezették a nyolcosztályos oktatást.
Martonoson óvoda és nyolc osztályos általános iskola működik, van orvosi rendelő és gyógyszertár, illetve postahivatal. Van tehát egy vékony értelmiségi réteg a faluban, de érdekes módon nem ez a réteg irányítja, szervezi a művelődési életet.

A falu térszerkezete

Érintőlegesen már jeleztük, hogy a falu korábban egységes térszerkezete az általunk vizsgált ezredfordulóra széttöredezett. Itt most a problémát csak annyiban óhajtjuk szemléltetni, amennyi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy felvázoljuk a településen élők identitásstratégiájának térbeli sarokpontjait (Klamár 2005, 207–218).
A 20. század elejére kialakult a szerb falu – magyar falu megduplázott szerkezetű település. A szerbek a határőrvidéki korszakban megült, rostos-halmazos szerkezetű régi falurészben alkottak többséget. Ennek a közepén található az ortodox templom és a szerb iskola.

A szerb iskola állami támogatással felújított épülete
(Klamár Zoltán felv. 2011)

A szerbek Szent Miklós temploma (Klamár
Zoltán felv. 2011)

Ezek az épületek a régi falumag közepét jelölték. A településrésztől nyugatra, a faluba be- és kivezető korábbi megyei út mentén épült fel a magyaroklakta, kezdetben két részre tagolódó, majd a későbbiekben összeépült falurész. Keleti peremén áll a katolikus templom, a paplak és a zárdaiskola.

A katolikus templom mellett a főtéren van a heti piac (Klamár Zoltán felv. 2011)

A Szövetkezeti Otthon épülettömbje (Klamár Zoltán felv. 2011)

A katolikus templom mellett található a piac és a tér szélére, a szerb és a magyar falurész peremére építették a községházát. A 20. század első évtizedében alakult ki az új, közös főtér: 1907-ben készült el a községháza, majd 1908-ban a zárdaiskola és végül 1913-ban a plébániaépület (Szabó 2009, 24–34).
Ennek a tudatos településfejlesztésnek a következtében az egyébként lapos és vizenyős peremrész, amolyan köztes terület a két etnikai közösség lakóövezetének a szélén, 1892-ben a millennium közeledtével vált fontossá. Ekkor töltötték fel és alakították ki az központot, mely összekötő kapoccsá lett a szerb és a magyar falu között.
A szocializmus évei alatt a hárompólusú tér – katolikus templom, piac és községháza – ötpólusúvá épült át.
Elkészült a szövetkezet székháza, irodákkal, színház- és mozi teremmel, boltokkal. A székház és a községháza között a tér sarkán felépült egy emeletes lakóépület melynek földszintjén korcsma működött. A piac sarkán, a főtérre néző telken létesült a posta.
Ezzel a két falurész szerves összekapcsolása voltaképpen befejeződött. Később még a községháza mögötti térre építették az új orvosi rendelőt. Így mára befejezettnek tekinthető a 19. század végén elkezdett új falumag kialakítása.
Az építkezések a régi falumag központi szerepét semlegesítették, míg az új központ a katolikus magyarság falurészét tette egyre hangsúlyosabbá.

Az etnikai közösségek identitásgyökerei

A martonosi szerbek büszkék határőrvidéki hagyományaikra. Ma is úgy tartják, hogy a falu magyar lakosai megfutamodtak a török elől és a szerbség építette fel a török utáni első falut és annak templomát. Továbbá az is elevenen él a köztudatban, hogy a granicsárok nem menekültek, hanem határőr szolgálatra hívta be őket az uralkodó. Vélekedésük szerint jogosan került eleik birtokába a falu és annak határa.
Rákóczi hadainak dúlása már kihullott az közösség emlékezetéből, viszont annál elevenebben él a magyar lázadás (mađarska buna) vagyis 1848–49 emléke. A Tisza menti települések megszenvedték 1849 első hónapjaiban a szerbek dúlását, és mint az lenni szokott, mindenki azokon állt bosszút, akiken tudott. Így a Zentáról menekülő magyarok a martonosi szerbekre rontottak rá.
A történelem alakulása folytán a szerbek tudomásul vették a tényt, hogy magyar impérium alatt kell élniük, de nem az országot, hanem a falut tekintették hazájuknak.
A későbbiekben, részükről egy nyertes világháború után, 1920–1941 között a falu szerbjei képezték az államalkotó többséget, noha a településen kisebbségben voltak. Majd egy rövid ideig, 1941–1944 között újból minden tekintetben a kisebbséghez tartozott a szerb közösség. Megszállásként élték meg a visszatérő magyar fennhatóságot.
1945 sok tekintetben a fordulat éve volt. Visszatért a jugoszláv fennhatóság, de nem az a hatalom rendezkedett be újra, amelyik korábban elhagyta őket. A szocializmus gyökeres változást hozott a megszokott életvitelhez képest. Tekintélyes szerb családok szorultak ki a hatalomból, sőt vagyonuk egy részét is elvette tőlük az új állam.
A falu magyarságának szájhagyományában szinte mindaz megjelenik, amit korábban a szerbséggel kapcsolatban említettünk, csak más előjellel. A határőrvidéki korszak másról sem szól a magyarok hagyományrendszerében, mint arról a küzdelemről, ami a faluba történő visszaköltözést jelentette. Kétszeresen is sérelmesnek érzik a múlt eseményeit e tekintetben. Egyrészt az egyesített keresztény hadak megjelenése pusztulást hozott, hiszen 1686. októberétől újra felvonulási területté vált a falu. A békés lakosságnak menekülnie kellett. Majd az uralkodó idegeneket hívott be a hódoltság idején is lakott településre.
Később további sérelmek érték a visszaköltözni vágyókat. Az idegenek nem engedték házaikba őket. Ezeknek a traumáknak az emléke ott maradt a szájhagyományban és a historia domusokban. Így nem fedett el mindent a feledés homálya. Szinte minden századra jutott egy nagyobb kataklizma. Ilyen volt a forradalom és szabadságharc is. Ekkor is kaptak sebeket mindkét oldalon. Zenta és Magyarkanizsa felégetése azt eredményezte, hogy emberöltőkre elmérgesedett a viszony a két nemzeti közösség között. Majd amikor nyugvópontra jutott volna a nagy idők emléke, következett az első világháború.
A falu magyarsága kisebbségi sorba került, noha lokális szinten többséget alkotott. A hétköznapokat tagoló ünnepeket átstrukturálta a hatalom: a korábbi világi ünnepeket betiltották, illetve újak jöttek helyükbe. Az egyháziak maradtak és maradt az egyház közösségszervező szerepe. Működött a Katolikus Kör és volt két polgári egyesület: az önkéntes tűzoltócsapat és a Borac (Harcos), nevében szerb, de magyarok által működtetett egyesület (Lichtneckert 1940, 35).
1944 őszén, Martonoson is voltak áldozatai az új hatalom túlkapásainak.
Vázlatosan ezek tehát a helyi emlékezet identitáselemei, melyek egy része igen korán beépült a térfoglalás folyamatába, míg más elemek csak a polgári demokratikus rendhez való visszatéréskor kerültek felszínre.

A térfoglalás fontossága

Martonoson a 20. század legnagyobb hányadában a mindenkori hatalom önmagának tartotta meg a jogot a térfoglalásra. Két épületen azonban a szerb lakosság a lokális múlt fontos szereplőinek állított emléket. Az egyik ilyen emléktábla a szerb iskola falán látható. A közösségi akarat a faluban szolgált tanítók emlékét rögzíti. A cirill betűs szöveg magyar fordítása:

A Bács-Martonosi / szerb pravoszláv egyházi iskolaközség/ kegyelete és megbecsülése jeleként, / ezt az emléktáblát állítja elhunyt tanítói: / Aron Ilić (tanított 40 évig), / Jovan Nastić (tanított 2 évig), / Đorđe Grujić (tanított 2 évig), / Marko Bibić (tanított 2 évig), /  Sima Mihajlović (tanított 3 évig), / Đeno Vučić, / Toša Petaković (tanított 4 évig), / tiszteletére, 1902.

Az épület bejárata mellett van még egy  márvány tábla, mindössze két évszámmal: 1854– 1902. A falu szerbsége úgy tudja, hogy az évszám felett Szent Száva képmása volt valaha.
Az utca túloldalán áll a Szent Miklós templom. A hossztengelyes, zömök tornyú, barokk épület szentélyének külső falán ugyan olyan emléktábla látható, mint az iskoláén, de egy évvel korábban állították.

Felirata cirill betűs és magyar fordításban a következő:

A Bács-Martonosi / szerb pravoszláv egyházi iskolaközség, / megbecsülése és kegyelete jeleként, / ezt az emléktáblát állítja / az Úrban megboldogult plébánosai: / Marko Vlaović (szolgált 30 évet, +1831), /  Jakov Žižić (szolgált 5 évet, + 1836), / Jefta Jokić (szolgált 50 évet, + 1837), / Jovan Milić (szolgált 51 évet, + 1891), / Petar Petrović (szolgált 55 évet, + 1893) / emlékére, 1901.

A Martonoson szolgált szerb papok emléktáblája templomuk falán (Klamár Zoltán felv. 2011)
A templomkert bejárati kapujától jobbra egy szürke gránit obeliszk áll, melyet az első világháborúban elesettek emlékének szenteltek.

Cirill betűs szövegének magyar fordítása:

Dicsőség és békesség / azoknak a martonosi szerbeknek, / akik övéiktől messze, / a világháború harcterein hagyták csontjaikat. / 1914–1918 / Ezen emlékmű önkéntes adományokból emeltetett.

Az első világháború szerb áldozatainak emlékműve az ortodox templom kertjében (Klamár Zoltán felv. 2011)

A martonosi szerb közösség emléktáblái a lokális identitást erősítik. Állításuk idején, még a monarchia éveiben, igaz akkor már fogyatkozó szerb közösség jeleiként kerültek a falu nyilvánossága elé. A szerbség, állami támogatással ugyan, de intézményeit 1945-ig fenntartotta. Az új hatalom azonban meglehetősen ambivalensen viszonyult ehhez az örökséghez és nemsokára bezáratta az egyházi iskolát.
A múlt bizonyos részeit igyekezett a feledés homályába utalni a kommunista vezetés és csak az 1991-es rendszerváltozáskor került újra a figyelem előterébe a martonosi szerbek lokális identitása. Az eltelt évtizedekben, az időközben nagyon megfogyatkozott közösség állami támogatást kapott az iskolájuk és templomuk felújítására.
Papot már évtizedek óta nem tud eltartani a helybeli szerbség, így Martonos Magyar­ka­nizsa fíliája lett.
Alig van szakrális kisemlék a faluban és azok is a temetőkben és a templomok kertjeiben állnak. A szocializmus évei alatt a kereszteket eltávolították a közterekről. Erre a sorsra jutott az egykori Nyomáson állt kereszt is, melyet a világháborúban elesettek emlékének állítottak:

Az elesett hősök emlékműve. / Ezen emlékkereszt hirdesse Isten dicsőségét és / a világháborúban hősi halált halt / martonosi vitézek dicső emlékét, időtlen időkig. / Emeltette / Bíró Lukács / és neje / Császár Ágnes / 1917.

Emeltetésétől kezdve kettős funkció tapadt hozzá, hiszen a liturgia szerint gondozták és látogatták a hívek, ugyanakkor volt egy, a többi kereszttől eltérő, emlékmű funkciója is (Rihtman-Auguštin 1991, 82; L. Juhász 2010, 177). E kettősség, a vallási tartalom és a történelmi múltra utalás felettébb zavarta a lokális társadalom kommunista vezetőit. A hatalom 1963-ban bontatta el és helyeztette át a katolikus temetőbe (Szabó 2009, 257).
Köztereken épületek falán elhelyezett emléktáblák találhatók csupán. Ezek a jelek a helyi identitás szimbólumai, melyek a hatalom részéről üzenetet hordoznak mind a két nemzeti közösség számára, méghozzá úgy, hogy személyes kötődést igyekeznek felmutatni. Ilyenek a szövetkezeti otthon falán elhelyezett, a felszabadító harcra, a szövetkezeti mozgalomra és a harcokban résztvevőkre emlékeztető márványtáblák. Az 1951-ben állított tábla felirata kétnyelvű, magyarul és szerbül is ugyanaz a szöveg olvasható rajta:

Szerbia népe forradalmának / tizedik évfordulója emlékére / Martonos dolgozó népe / átadja ezt az otthont / rendeltetésének / a szövetkezeti eszme / továbbterjesztésére.”

Feliratával és a felsorolt nevekkel egyaránt üzen szerbeknek és magyaroknak, helybeli lakosoknak. A közös múlt megteremtésének szándéka érhető tetten a hatalom részéről, ugyanakkor az is látható, hogy az új állam alapító mítoszává a fasizmus elleni harc emléke lett. Az emléktábla szövege kétnyelvű és nem tükörfordítás.

Martonos lakossága / és a Harcos Szövetség / Ezzel az emléktáblával / adózik a Jugoszláv / népfelszabadító / harcokban elesett / elvtársak emlékének / tetteik erőt adnak / új eredmények /kivívására / emlékük / örökké élni fog. / Krstenkanić Ratomir Petrić Radivoj / Berkics József Sörös Géza / Okovački Đorđe Isakov Jovan / Turu Sándor Sipos István / Petrić Isidor Matić Živa / Simon Ferenc Popov Milivoj / Dicsőség a népfelszabadító harc hősi halottainak / 7. VII. 1953

Szerb és magyar nevek olvashatók az emléktáblán (Klamár Zoltán felv. 2011)

A táblát 1953. július 7-én leplezték le és fontos üzenete többek között az is, hogy az új hazáért a kommunisták áldozták életüket, tehát jogosan birtokosai a hatalomnak.

Az idő megállt a felszabadulással. A szocializmus új társadalma lépett színre, amely saját eredetén kívül nem ismert más történelmet.
(Frykman 2004, 198)

A falu magyar lakossága évtizedeken át csak a családi hagyományápolás szintjén tudta emlékezetben tartani 1944 októberének véres eseményeit. A helyi identitás nyilvánosság előtt felvállalt elemeként csak tíz évvel a rendszerváltozás után került be a köztudatba.

Az 1944-ben kivégzettek jelképes sírja, emlékhely a temetőbe áttelepített Kálvária előtt.

Egy jelképes sírt állítottak, melyen a következő szöveg olvasható:

1944 / Ártatlan / áldozatok” és mellette egy másik táblán „IN MEMORIAM / Werner Mihály – apátplébános / Gruik János Józsa Károly / Holló Ferenc Lendvai Antal / Kéri János Bárány Ferenc / Sörös Sándor Szabó Antal / Sörös János Takács László / Szarapka Péter Nagy Gábor / Ózsvár Péter Forró Lajos / Horváth Gergely Püspök János / Fejős Ferenc Török Orbán / Varkulya János Sáfrány Kálmán / Török János Horváth Miklós / Koncz István/ Emléküket kegyelettel megőrizzük. / Utódaik

A sír és a sírhely emlékhellyé, jelképpé lényegült át a martonosi magyar közösség tudatában. Erre számos más példa is van, legyen elég itt és most utalnunk a kopjafa hasonló útjára (L. Juhász 2005, 23–50). Az emlékezés fontosságát és magának az eseménynek a súlyát jelzi a temetőben kialakított frekventált hely. A temetőbe telepített Kálvária lábánál, annak feljáratához közel került az emlékhely. Közelében van a papok temetkezési helye.
Martonos magyarságának lokális „nemzeti emlékhelye” lett a temetőnek ez a része. A háború végnapjaihoz kapcsolódik ugyan az emlékhely, de erre való utalást nem tartalmaz a felirat.
Az identitás történelmi gyökereinek megítélése folyamatosan változik. Ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, az az új évezred fordulója utáni évekre már elfogadott, ténnyé lényegült. Igaz, dühödt viták még vannak, de az 1944-ben elkövetett törvénytelenségeket ma már egyre kevesebben tagadják. Viták főként az áldozatok számát illetően lángolnak fel, miközben a bíróságok – egyéni elbírálás alapján – sorra hozzák az áldozatokat felmentő ítéleteket és nyilvánítják törvénytelennek az akkor lefolytatott eljárásokat.

Az identitás tárgyiasult elemei a múltból a folyamatos jelenbe lépnek át, ennek okán ezek az objektumok eligazítanak, biztonságérzetet adnak. Nem mellesleg otthonossá teszik a lakókörnyezetet, ezért igyekeznek az etnikai közösségek megjelölni az utcákat, tereket és épületeket.
Az új millennium kezdetén jellegében változott meg az emberek és a helyek viszonya. A lokális környezet többet jelent annál a helynél, ahol az ember dolgozik, lakik, iskolába küldi a gyerekeit, és újságot olvas. Most már az is elvárható, hogy a hely választ adjon az identitással összefüggő kérdésekre, és stabilitást teremtsen.
(Frykman 2004, 191)

A lokális identitást kialakító közösségek tehát igyekszenek lakóhelyüket otthonossá tenni, ha úgy tetszik: a biztonság szigetévé varázsolni. Ehhez kellenek a „nagy történelmi események” helyi narratívái. A szándék egyértelmű: emberközelivé, személyessé szeretnék lényegíteni az egyébként megfoghatatlant. Ez az első világháború távoli eseményeire vonatkozik első sorban. Merőben más a helyzet a második világháborúval, hiszen rémségek a faluban is történtek. Amelyeknek a kibeszélése, a közösség nyilvánossága elé tárása csak nemrégen történhetett meg. A faluközösség, magyarok és szerbek, végre kimondhatták az együttélést terhelő traumákról a véleményüket. A kibeszélés pedig a lokális identitás elemévé emelte a háború végén történteket.
A településen élők ezzel a magatartással visszahódították azt a „galambdúcot” ami korábban a biztonságot jelentette, és amibe a 20. század közepén a politikai viharok a külső világ bizonytalanságát sodorták be (Frykman 2004, 209).
Martonos példájából kiindulva, ha kitekintünk a régióra láthatjuk, hogy a különbözőség iránti tolerancia Vajdaságban és a Szerb Köztársaságban egyaránt, még az ezredforduló utáni években is csak a nemzeti kisebbségek sajátja. A többség, a szerbek viszonya igencsak ambivalens a régióhoz és a multikulturális hagyományokhoz. Attól tartanak, hogy a másság túlhangsúlyozása esetleg az ország további szétesését generálja. A Koszovó-szindróma folyamatosan jelen van és befolyásolja a többség identitását.

Irodalom

Colta, Elena Rodica
2009    Etnikumok, történelmek és identitásmítoszok a magyar-román határövezetben. In Folyamatok és léthelyzetek – kisebbségek Romániában. Szerk. Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel. Kolozsvár: Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, 529–571. p.

Frykman, Jonas
2004    Hely, valami másnak. Egy kulturális képzetrendszer elemzése. In A kulturális örökség. Szerk. Erdősi Péter–Sonkoly Gábor. Budapest: L’Harmattan–Atelier, 181–210. p.

Đere, Kornel–Tomić, Pavle
1982    Martonoš. In Opština Kanjiža. Geografska Monografija. Novi Sad: Prirodno-Matematički Fakultet, 168–174. p.

Iványi István
1896    Martonos község története. A Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat Évkönyve XII. Zombor, 51–58. p.

Juhász Ilona, L.
2005    „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.
2010       Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez. H.n.: Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Klamár Zoltán
2005    Martonos falu térszerkezetének struktúrái – településfejlődés az írott források és a térképek tükrében. In Határjáró. Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. Szerk. Bárkányi Ildikó–Fodor Ferenc. Szeged: Móra Ferenc Muzeum, 207–218. p.

Lichtneckert Margit–Farkas Frigyesné
1940    Bokréta. A jugoszláviai magyar műkedvelők almanachja 1919=1940. Szubotica: Minerva Nyomda R. T.

Nagy Ludovicus
1828–29    Notitae politico-geographico-statisticae I. Regni Hungariae partiumque eidemadnexarum I–II. Buda: k.n.

Rihtman-Auguštin, Dunja
1991    Istinski ili lažni identitet – ponovo o odnosu folklora is folkorizma. In Simboli identiteta.(studije, eseji, građa). Szerk. Rihtman-Auguštin, Dunja. Biblioteka hrvatskog etnološkog društva. Zagreb: X-Press, 78–89. p.

Rokay Péter
1995    Kanizsa és Martonos határőrvidéki korszaka. In Kanizsa monográfiája I. Szerk. Dobos János. Kanizsa: Cnesa, 223–326. p.

Szabó Frigyes
2009    Martonos könyve. Szabadka: Grafoprodukt.