Az erdő néprajza Közép-Európában

Josef Blau, akire a két háború közötti Csehszlovákia korszakát tekintve a csehországi német néprajzkutatás egyik legjelentősebb képviselőjeként tekinthetünk (Lozoviuk 2008), 1922-ben a következő sorokat fogalmazta meg: „…múltunk kultúrája jelentős mértékben az erdő és a fa kultúrája volt.“ (Blau 1922, 68). Bár állításában vélhetőleg inkább csak a Šumava, az Iser-hegység és az Óriáshegység német ajkú lakosságára célzott, egy kis óvatossággal mégis kijelenthető, hogy az ipari forradalmat megelőző időszakban (amely kort rendszerint az ún. hagyományos vagy népi kultúra időszámításaként szoktuk emlegetni) a fenti állítás területileg országos szinten, és a lakosság egészét tekintve is érvényesnek mondható (Radkau– Schäfer 1987). Noha szeretnénk elkerülni mindenfajta egyoldalú és determinizáló összegzést, azt kétség kívül leszögezhetjük, hogy Közép-Európa vidéki területein, ahol messzemenően a földművelés számított a lakosság elsődleges megélhetési forrásának – a fa és általában az erdei környezet a mindennapokban is kiemelkedően fontos gazdasági-szocális szerepet töltött be. Németországban, Ausztriában, továbbá a mai Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország területén, csakúgy mint a Balkánon, már a középkorban nagy területű erdőfelületek lettek kiirtva, vagy ha nem is, hát nagyban megváltozott a faállomány struktúrája. A fa a legtöbb helyütt mégis az egyedüli fűtő- és építőanyagnak számított. Ezen túl az anyagi kultúra egyik legalapvetőbb alkotóeleme volt, hiszen a használati eszközök, szerszámok és edények jelentős része is fából készült; az erdő emellett a vadászatok színhelye is volt, és azon túl is a lakosság a naptári év során számos terményt gyűjtögetett be az erdőben. Egy-egy régión belül az erdei uradalmak – és általában véve az erdei gazdálkodás is – messzemenően fontos gazdasági szerepet játszhattak (Novotný 2000).
Az itt említett összefüggések ellenére (Josef Blau fent idézett tömör megállapításának is mintegy ellentmondva) úgy tűnik, hogy a közép-európai néprajzkutatók mind a mai napig nem szenteltek kellő figyelmet az erdőnek, sem mint sajátos szociális, sem pedig mint gazdasági vagy éppen „mentális“ közegnek. A téma eközben kiválóan alkalmas különféle összehasonlításokra, ugyanakkor ezen keresztül plasztikusabban körülírhatóak a legsajátságosabb kulturális terepek is (főként olyanok, amelyek nem követik a nemzetiségi vagy etnikai határvonalakat) stb. A kutatás során egyébként ugyanúgy használható a historiográfiai perspektíva, amely e sorok szerzőjéhez is közelebb áll. Emellett viszont szükség van (és ez mindenképpen hangsúlyozandó) arra is, hogy az erdőhöz fűződő emberi kapcsolatok sokaságát, illetve azok gyakorlati, mindennapi lenyomatait ma élő helyi közösségek szintjén is vizsgálni tudjuk.
Munkámban éppen ezért mindenekelőtt áttekintést kívánok nyújtani a közép-európai erdőetnográfia, valamint az azzal rokon tudományterületek eddigi fejlődéséről. Az egyes irányvonalakat, felfogásbeli különbségeket és eredményeket elméleti-módszertani szempontok szerint is jellemezni szeretném. Ezen kívül azt is be kívánom mutatni, hogy a különböző, általam vizsgált országokban miként fejlődött és alakult az érintett tudományterület, végül pedig a szakirodalom hiányosságait, jelenlegi fehér foltjait is szeretném ismertetni, rámutatva olyan pontokra, amelyek a jövőben érdemes lenne behatóbban kutatni.

Az erdő néprajza kezdetei és fejlődéstörténete Közép-Európában

Az erdő néprajzáról mint specifikusan körülhatárolt kutatási alterületről csupán a 20. század második felétől kezdve beszélhetünk. Természetesen voltak az azt megelőző időkben is ilyen irányú kutatói törekvések, de ezek rendszerint csak az erdő historiográfiai kutatásának peremterületein, mintegy adalékként, illetve kiegészítő anyagként bukkantak fel. Kivételt csak a rendkívül fejlett alapokon nyugvó, néprajzi-honismereti jellegű német etnográfia képezett (ez viszont érintette a cseh területeket, továbbá a Szepesség, Erdély és a Baltikum német lakosságú régióit is). A 19. századi és 20. század eleji klasszikus, erdő-historiográfia szemszögéből az erdő történelme jórészt egyet jelentett a gazdálkodás, a kitermelés és a faanyag betakarításának, valamint megmunkálásának áttekintésével (Nožička 1957) – de ne feledkezzünk meg a történetíróknak az erdei vadászat iránt tanúsított rendkívüli érdeklődéséről sem. A közép-európai kutatást tekintve is elmondhatjuk, hogy éppen ezekről a vonatkozásokról áll a rendelkezésünkre a legtöbb adat. A történetírók körében máig tartja magát az vélekedés, hogy az erdő a múltban elsősorban faanyagforrás volt – a K. Mantel és néhány további német tudós által képviselt komplexebb rálátás inkább csak kivételként említhető (Mantel 1990, 110, 225–227; Hasel 1985, 161–166; Rubner 1975, 97–108; Weinberger 2001). Véleményem szerint ezt a szemléletet mindenképpen át kell értékelnünk – a kiindulási pontot pedig éppen az erdőetnográfia által kínált komplexebb, összetettebb kutatói perspektíva jelenthetné.
Egy ilynemű szemléletvátás lehetővé teszi számunkra, hogy a korai újkortól kezdve úgy tekinthessünk az erdőre, mint egy sokrétű, többtényezős gazdasági téregységre (ugyanakkor szociális és kulturális közegre is) – amely a társadalom különböző csoportjai számára más és más (sok esetben egymásnak ellentmondó) szempontból játszott fontos szerepet (Küster 1998, 78–166; Rackham 2007). Mindenképpen itt említendőek meg azok a, máig intenzív szakmai vita tárgyát képező koncepciók, amelyek elsősorban napjaink antropológiai és enviromentális-historiográfiai publikációiban bontakoznak ki leginkább (Radkau 2008, 212–221; Winiwarter–Knoll 2007) – ezek közös kritikai alapállása abban áll, hogy az erdőknek a fakitermelési területekkel való azonosítása végsősoron egy hatalmi konstrukció, amely mindenekelőtt a 18–19. század földbirtokosainak (erdőtulajdonosainak) anyagi érdekeit szolgálta (Eder 1996).
Ez a fajta gazdaságilag motivált beállítás végül egy látszólag végletekig racionalizált modern erdőgazdaság és -menedzsment kialakulásához vezetett, amely körülmény rövid időn belül gyakorlati szempontokból, de eszmei-ideologikus síkon is teljes mértékben átformálta az erdőről (annak jelentőségéről, szerepéről, feladatairól) mindaddig kialakult közvélekedést. Ezen összefüggéseket vizsgálva nem feledkezhetünk meg arról a fontos körülményről sem, hogy a modern erdőgazdálkodás kialakulása szorosan összefügg az erdő újfajta történelmi, néprajzi és természettudományos vizsgálatának megjelenésével is.
A fentiekben vázolt radikális álláspont viszont Közép-Európát tekintve csupán néhány konkrét régiót, illetve konkrét időszakkal körülhatárolt területi egységet tekintve mondható igaznak. Az erdő mint gazdasági tényező és a mindennapi élethez szükséges természetes közeg ugyanis sokkal inkább „mellékes haszonforrásainak“ köszönhetően játszott fontos szerepet, nem pedig szigorú értelemben vett, elsődleges faanyagforrásként.

A fenti, talán kissé provakatív tétel sebezhetőnek tűnhet, ugyanakkor meg is erősítető, ha rámutatunk arra, hogy az erdőterületek tágabb értelemben vett kihasználását (kiaknázását) mindig is eltérő gazdasági érdekek vezérelték. Pontosabban mondva szem előtt kell tartanunk azt az – amúgy egészen banálisnak tűnő – körülményt, amelyet az erdők történetéről írodott klasszikus munkák nagy része rendre figyelmen kívül hagy – tudniillik, hogy az erdőtulajdonosok gyakorlati céljai, azaz a „kiaknázásról” lakotott elképzelései sokszor nagy mértékben eltértek a mindennapi gyakorlattól. A vidéki lakosság, az egyszerű nép erdőhöz való viszonya ugyanis egészen másként festett, mint a tulajdonosok hozzáállása saját birtokukhoz. Az ismételten kibocsátott erdei rendszabályok, valamint a jobbágyoknak az erdei javakhoz való hozzáférését korlátozó előírások mind-mind ékes bizonyítékul szolgálnak erre nézve (Černý 1930, 262–272; Below–Breit 1998; Blickle 1987, 167–178; Mantel 1980; Mantel 1990, 151–165; Radkau–Schäfer 1987, 100–103, 170–175; Weinberger 2001, 174– 216; Wenberger 2000, 126–129).
Amikor a közép-európai erdőterületek funkcióiról beszélünk, mindenképpen figyelembe kell vennünk azokat a szociális és kompetenciabeli határvonalakat, amelyek az erdő hivatalos (hatóságilag, rendeletekben szabályozott) és fél-legális (jobbágyok általi) „használata“ valamint a kiváltságos rétegek kizárólagos jogai húzódtak. Míg a vadászat és a fakitermelés módját és mértékét (utóbbi természetesen a jobbágyság dolga volt) rendszerint hatóságilag szabályozták, addig a földműves gazdálkodás, az apróbb erdei termények begyűjtése stb. terén a falusi lakosság szabad kezet kapott. Az erdővel kapcsolatos történettudományi és néprajzi munkák Németország (Kampfmann 1990, 10–18), de Közép-Európa más területeit illetően is gyakorta számolnak be az erdőterületek használata körül kialakult különféle jogi vitákról és összetűzésekről.
A faanyag és más erdei javak kiaknázása körül kialakult kétfajta hatalmi szemléletet, illetve kettős erőviszonyt a legbehatóbb módon talán P. Warde brit enviromentalista történetíró tudta szemléltetni (2006), Németország délkeleti részét kiindulási pontként véve (a leonbergi erdei hivatal igazgatásába tartozott Stuttgart környéki erdők kora újkori történetének példáján). Warde az ember és az erdő viszonyrendszerét taglalva egyenesen „kettős ökológiáról“ és „kettős ökonómiáról“ beszél, két párhuzamosan fennálló kapcsolati módot elkülönítve: egy uradalmi jogviszonyt, amelyet a piacgazdaság és a tudományos racionalizáció elvei határoznak meg, valamint egy jobbágyi-alattvalói kapcsolatrendszert, amely még jócskán az újkorba nyúlva is a természeti erőforrások hagyományos kiaknázásának bevett mintája volt (Warde 2006, 280–346).
Az erdőbirtokok működésének fokozatos racionalizációja és modernizációja alól viszont egyetlen egy tevékenység mindvégig kivételt képezett: ez a vadászat volt, amelynek gazdasági-anyagi vetülete ugyan elhanyagolhatónak tekinthető, annál nagyobb volt viszont szociális jelentősége és presztízse. Az állatállomány folyamatos gondozása már csak ezért is a tudományos alapokon nyugvó erdészet egyik fő feladatává vált (és így van ez mindmáig). Warde végkövetkeztetései, mint ahogyan azt a bajorországi helyzet egy nemrégi behatóbb ismertetése (Weinberger 2001, 76–84) is kimutatta, kiválóan alkalmazhatóak Közép-Európa tájainak vonatkozásában is – az analógiák minden esetben azt támasztják alá, hogy az erdei erőforrások kiaknázásának többrétegű, kettős jellegét illetően igenis tapasztalhatóak régiók közti hasonlóságok. Ezt az alapállást idevágó néprajzi munkák sora (régebbi publikációk és a közelmúltban napvilágot látott művek egyaránt) egyértelműen igazolni látszik. Ha figyelmen kívül hagyjuk a hagyományos erdészet, illetve erdőtudomány diskurzusát, amely csak a 19. század során alakult ki, a napnál is világosabban látszik, hogy az erdő szerepe egyetlen korban sem korlátozódott csupán építőanyag és tűzifa kitermelésére. Közép-Európában ugyanis az erdő már az őskortól fogva a földművelő gazdálkodás egy meghatározó közege volt. Hiszen az ún. erdei gazdálkodás, a legeltetés, a szénagyűjtés, a lomb és a fenyőgallyazat begyűjtése – állatetetés vagy éppen almozás céljából – mind-mind olyan tevékenységek, amelyek nélkül a hagyományos vidéki földműves gazdálkodás elképzelhetetlen lenne.
A fent felsorolt tevékenységek és a hagyományos mezőgazdálkodás (melynek vizsgálata és elemzése sokáig a leíró jellegű néprajz legkedveltebb kirakattémája volt) közti igencsak szoros kapcsolatrendszer az oka annak is, hogy a néprajzkutatás behatóbban kezdett velük foglalkozni. Ami az „erdei gazdálkodás“ múltjának mindennapjait illeti, máig érvényesnek mondható, hogy Németország és Ausztria alpesi tájai valamint a Kárpátok terüle vannak a legrészletesebben szakmailag feltérképezve.
Érdekes példa minderre a tűzifa és az építési célokból keresett szálfa, valamint az állatoknak szánt takarmány keresése, akár gallyazás vagy sarjak és hajtások rendszeres begyűjtésének formájában is (Green 1996, 1–5; Machatschek 2002). Olyan cselekménysorokról van szó, amelyek céljukat és eljárásukat tekintve is gyakorlatilag Európa-szerte más és más szociális-gazdasági kontextusokban is teljesen egyforma módon működtek, ezért összehasonlítási alapként, komparatív kutatások mintáiként is különösen jól alkalmazhatóak.
E tekintetben egy sor érdekes kérdés merülhet fel, elsősorban az egyes praktikák közti esetleges diffúziókat illetően, vagy akár arra nézve is, hogy beszélhetünk-e egyes tájak vonatkozásában őshonos, autochton gyakrolati variánsokról. Kiváló példaként hozható fel a mészégetés: ez a mesterség ugyanis – a viszonylag könnyen kitermelhető mészkőn túl – rendkívüli módon rá volt utalva a speciálisan előkészítendő tűzifaanyagra, mint ahogy azt számos néprajzi tárgyú munka is alátámasztja Csehország (Vermouzek 1960; Kurfürst 1978; Gába 1987, Havelková 1927), Szlovákia (Podolák 1958; Koma 1966; Mruškovič 1969), Magyarország (Bakó 1953) vagy éppen Ausztria (Ast 1977) területéről.
Sajnálatos viszont, hogy a mai Csehország területét illetően csupán hézagos információkkal rendelkezünk az erdei földművelésről és a többi „erdei” munkavégzés határterületeiről – ennél fogva a komparatív vizsgálatokhoz szükséges összevetési alapunk is igencsak hiányosnak mondható. Kivételt talán csak a havasi legelőgazdaság mindennapi gyakorlatához szorosan kötődő elemek képeznek – ezeket a német néprajzkutatás mára már alaposan dokumentálta (Burkert 1892, 45–46; Jirásek 1915; Lokvenc 2001; Menšík 1899; Poser 1936; Rohkam 1937). A földművelésnek ezen válfaját a 16. században bevándorolt tiroli telepesek honosították meg az Óriáshegység területén, ugyanúgy mint a Kárpátok havasainak pásztorgazdaságaiban is.
A jobbágyságot érintő fegyelmi rendeletek fokozatos szigorodása, valamint a tulajdonosok egymást követő korlátozó-megszorító rendelkezései ellenére elmondhatjuk, hogy egy-egy erdőterület a közelében élő lakosság számára a fent említett példákon túl is számtalan módon segíthette az ott lakók mindennapi megélhetését – ennek részleteit pedig ismétcsak etnográfiai kutatásoknak köszönhetően ismerhetjük közelebbről. Az erdei termények gyűjtése, amely alkalmasint az erdő egy igencsak elterjedt „kiaknázási“ módjává nőhette ki magát (Hack 1988, 103–105; Šmelhaus 1961), továbbá a Közép-Európa legtöbb országában hivatalosan tiltott vadászat – azon belül is főként a madarászás (Ludvíková 1976; Vařeka–Plessingerová 1985; Plessingerová 1982) – valamint a tüzelőnek és építkezési anyagknak is gyűjtött fa (többé-kevésbé legális) beszerzése, főként válságos vagy aszályos időkben, gyakorta egyenesen az ott lakók puszta életbenmaradását szolgálták.
Az iparosítás előtti korszakban az erdő gyakorlati használatbavételének egy következő formáját az ún. erdei kézműves mesterségek vagy erdei szakmák jelentették (Woitsch 2010). Ezek tulnyomó része már az őskor óta elengedhetetlenül fontos szerepet töltött be az erdők forrásainak kiaknázásában – Közép-Európa egyes régióiban pedig kimondottan kulcsfontosságú szerephez jutottak (Latta 1958; Ast–Katzer 1970; Blau 1917; Habel 2001; Koma 1965). Ezek a szakmák általánosságban véve uradalmi gazdaságok önálló részelemeiként is működhettek, vagy mint központilag megszervezett és nagy területeket lefedő hálozatok részeit alkotva is. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna ezeken a nagyobb rendszereken kívül eső módjai is egy-egy „erdei szakma“ üzésének, azaz jobbára csak önellátó vagy egy-egy családot eltartó egyéni munkatípusok.
Az erdő tehát úgy is felfogható, mint egy sajátos utmark – noha e kontextusban következetesen el kell tekintenünk azoktól az erdei régióktól, amelyekre eleve egy intenzívebb gazdasági élet volt jellemző, mindenekelőtt a helyi kohászat szempontjából (Jockenhövel 1996). Egy olyan közegről van tehát szó, amely látszólag ugyan egy félreeső földrajzi övezetet képez és a vidéki lakosság számára anyagilag-megélhetésileg is csupán mellékes szereppel bír, a valóságban viszont egyenesen kulcsfontosságúnak bizonyul.
Néhány, a közelmúltban született, és a progresszív skandináv archeológia szemléletét magukon hordozó, elméleti alapjaiban is igencsak izgalmas tanulmány ugyanis rámutatott, hogy az efféle, marginálisnak és félreesőnek tűnő vidékek a bronzkortól fogva korántsem elhanyagolható szerepet töltöttek be az európai civilizácó fejlődésében. (Andersson et al. 1998; Svensson 2003; Holm et al. 2005). Az ún. utmark vagy más néven (ugyanakkor egy kissé talán pontatlanul) outland tehát egy olyan (nem csupán erdei) régió, amely nincs tartósan benépesítve, kiaknázása viszont a gazdasági élet szempontjából elengedhetetlenül fontos szerepet játszik – a róla, illetve birtokbavételének formáiról szerzett tudásanyag pedig a helyi közösség kultúrájának egyik központi eleme. Az ilyen területek ugyanakkor a környező régiókban élő lakosság egy-egy fejlődési fázisában akár a környék elsődleges ellátó-élelmező és nyersanyagforrást biztosító közegévé is előléphetnek. Az utmark koncepciója leginkább Európa periferikus területeire tűnik alkalmazható modellnek: elsősorban olyan régiókra illik, amelyeknek nincs (vagy nem volt) állandó jelleggel letelepedett népessége, a területüket érintő tulajdonosi viszonyok és szociális berendezkedés helyben és időben igencsak változó vagy bizonytalan. Mindezek ellenére e kontextus rendkívül jól alkalmazható akár Nyugat- és Közép-Európa egyes vidékeire is (Meyer 2005, 83–90), hiszen remekül képes érzékletetni, hogy egy-egy ilyen peremterület gyakran csupán a felszínen tűnik kihasználatlannak és marginalizáltnak. Így például számos, egészen a középkorig gyéren lakott vagy egyenesen pusztaságnak számító cseh vagy magyar terület kolonizációja gyakran éppenséggel az utmark kultúrtájjá való fokozatos transzformációját jutatthatja eszünkbe. Az ilyen félreeső erdős területekre semmiképpen sem szabad tehát úgy tekintenünk, mint puszta faanyagforrásokra – az erdő a környékén élő lakosság számára mindig is egy sajátosan összetett gazdasági tér volt, amely sok tekintetben rendkívül fontos szerephez jutott a környező vidék ellátásában, élelmezésében és mindennapi megélhetésében.

A modern erdőetnográfia

A fent említett körülmények, főként az erdőnek a hagyományos rurális társadalomban betöltött igencsak fontos szerepe, továbbá a néprajzkutatók és a honismereti kutatásokat folytató idősebb kutatók által vezetett rendszerezetlen, ám kitartó kutatások mind-mind ahhoz vezettek, hogy a tisztán antropológiai és történeti-antropológiai vonal (Woitsch 2006; Woitsch 2007) mellett nagyjából a 20. század 70-es éveitől fogva egyre inkább megjelenik az önálló, ún. erdőetnográfia is (mindenekelőtt Németország, Ausztria és Skandinávia területén, de Kelet-Európa egyes részein is).
Az erdőetnográfia ugyanakkor nem teljesen pontos kifejezés – nem beszélhetünk ugyanis egy szorosabban körülhatárolható tudományos iskoláról, hanem inkább egy a határterületek felé nyitott, kevésbé kötött és dogmatikus kutatói irányzatól van szó.
Elméleti-módszertani hátterét nézve és végsősoron tematikus kötődéseit illetően is az erdőetnográfia inkább a történeti néprajzkutatás konzervatívabb szemléleti ágába sorolható. Az e perspektívából dolgozó tudósok érdeklődésének középpontjában tágabb értelemben véve a hagyományos, indusztrializáció előtti társadalomnak a természethez való kapcsolata/viszonya állt és áll – mindezek egy viszonylag konzervatív módszertani sémára épülve, amely a leíró jellegű néprajz hagyományait követve mindig is elsősorban a tárgyi kultúra, a mindennapi létfenntartási gyakorlati velejáróinak, hagyományos praktikáinak vizsgálatát tartotta szem előtt.
Mindezek ellenére tagadhatatlan tény, hogy éppen az etnográfia lett az a tudományterület, amely az erdőnek a hagyományos vidéki társadalomban betöltött helyét felértékelte, mindemellett olyan jelenségekre is kitűnően ráirányítja figyelmünket, amelyek a „nagy“ társdiszciplínák, így a gazdaság- és a társadalomtörténet vagy az erdészet történetének prizmáján keresztül teljes mértékben elsikkadnának.
A német és osztrák erdőetnográfiai kutatás módszertani alapjait és tematikai szórását tekintve is egyértelműen a legkidolgozottabb iskolának tekinthető – jelentőségét tovább erősíti a tény, hogy az osztrák-német vonal nyelvileg és kulturálisan is rendkívül szoros szálakkal kapcsolódik Közép-Európához – ezáltal is ideális összehasonlítási mintákat szolgáltatva. Ezen túl kétség kívül fontosnak mondható a skandináviai etnográfia is a maga igencsak szisztematikus rálátásaival (Liljewall 1996, 231–252; Rosander 2003). Csehországgal, illetve az egykori Csehszlovákiával ellentétben a modern metodológiai alapokon nyugvó erdőetnográfia Magyarországon jelentős mértékben gyökeret tudott ereszteni – például Hegyi Imre munkásságának köszönhetően. Itt több számos fontos tanulmány látott napvilágot – amelyek témájául például a Zempléni-hegység, a Hargita vagy más erdők borította vidékek szolgáltak (Hegyi 1978; Molnár 1974, 307–325; Petercsák 1981, 43–61; Petercsák 1992; Takács 1991). Ez a fajta felfogás bizonyos mértékig Románia területén is visszhangra talált. S noha e területről máig nem áll rendelkezésünkre egyetlen olyan összefoglaló mű, amely részletekbe menően elemezné az adott problémát, a román erdőségek történetének alapvető fontosságú monográfiáján belül legalább megemlítésre kerülnek azok a szakmák, amelyek Erdély, Moldva és Havasalföld tájain jellegzetesen „erdei mesterségeknek” számítottak (Giurescu 1980). Lengyelországban semmilyen jelentősebb visszhangja nem volt az erdőetnográfiának – az itteni kutatás mindig is a fentiekben jellemzett felfogás szellemében, tehát az erdészet történetének illetve a gazdaságtörténet kontextusában formálódott (Broda 2000, 9–26).
A 20. század 80-as éveitől kezdve az erdőetnográfia, amely elsősorban egy sajátosan körülhatárolt természetrajzi közeg anyagi-tárgyi aspektusait vizsgálja, fokozatosan egyre inkább egy másik diszciplína, mégpedig az archeológia hatáskörébe kerül – amely tudomány, bár ma már koránstem kizárólagosan – ugyancsak az artefaktumok kultúrájának vizsgálatára épül.
Az archeológia, azon belül is leginkább az angolszász iskola, a javarészt leíró jellegű néprajztudományi irányvonalakkal ellentétben, egy sor elméletileg is alaposan kidolgozott, (bár részben máig viták tárgyát képező) koncepciót tudott felmutatni: ezek közül számunkra mindenekelőtt az ún. tájarcheológia tekinthető a legfontosabb rokon területnek (Gojda 2000, 63–106).
A fokozatosan egyre inkább újkori kérdéskörökkel is foglalkozó archeológia ugyanis az erdőt mint sajátos települési és termelési közeget, képes volt teljesen természetesen módon saját kutatási területeként, régészeti feltárásokra hagyatkozva is vizsgálni – ezáltal pedig egy sokkal árnyaltabb képet tudott kirajzolni az erdő társadalmi-szociológiai szerepéről, mint a jórészt csak írásos forrásokra támaszkodó történelemtudomány.
Az írott dokumentumokból ugyanis sok esetben semmi sem derül ki az erdőterületek kiaknázásának, kihasználásának egy-egy módjáról. A tájarcheológia, illetve az erdőarcheológia ezzel szemben kezdettől fogva nyitott volt a tárgyi-anyagi dokumentumokra épülő helyszíni kutatásokra, csakúgy mint az enviromentalisztika és a történettudomány határterületein mozgó kutatók, akik kiterjedt interdiszciplináris vizsgálataik során sok esetben nemzetközi munkacsoportokban tömörülve, egy-egy probléma kimondottan természetrajzi vetüleit is képesek voltak bevonni és hasznosítani.

Befejezés

Az erdőetnológiát ma már sokkal inkább nevezhetnénk az erdő etno-archeológiai vizsgálatának. Mindeközben az effajta kutatások során jelentkező módszertani-megközelítésbeli eklekticizmus inkább pozitív hozadéknak tekinthető, mintsem hátránynak. Az etnoarcheologikus erdőkutatás elméleti hátterére eközben nagy hatást gyakorol a történeti geográfia (Schenk 1992; Schenk 1996; Hillebrecht 1982) és a gazdaságtörténet metodikája is, továbbá az erdészettörténet, az ökológia némely területe és az antropológia egy-egy interpretatívabb megközelítése is (Watkins 1998; Agnoletti–Anderson 2000). Hangsúlyozandó, hogy az ún. etnoarcheológiai erdőkutatás mindeközben a történelmi forrásanyagokkal való szisztematikus háttérmunkából is élénken merít, sőt kimondottan keresi és igényli is azt – végsősoron nem egy esetben az etnográfiusok és honismereti kutatók idősebb nemzedékének egy-egy megkérdőjelezhetetlenül fontos munkájára támaszkodik.
Emellett (ott, ahol ez lehetséges) alapos helyszíni vizsgálatok, etnológiai és természettudományos kutatásokra épülő terepszemlék is szerves részét képezhetik a kutatói gyakorlatnak – mindez akár a legmodernebb technikai eljárások bevonásával (pollenanalízis, dendrokronológia, geográfiai adatbankokkal való munka). A múltbéli etnográfiai és archeológiai kutatások eredményire kötve a fent vázolt tudományos-kutatói szemlélet ma már Közép-Európa-szerte is elsősorban egy olyan „totális jelenségként“ tekint az erdőre, amely természetrajzi és kulturális tényezők szerves összességéből épül fel.
Sajnálatos tény, hogy régiónkban mindmáig nem születtek olyan próbálkozások, amelyek az néprajzi erdőkutatást egy szisztematikus, komparatív egészként kezelték volna, ezáltal is egy közép-európai tudományos összehasonlítási alapot eredményezve. Csehországban és Lengyelországban ez az irányzat – az egyedülállóan gazdag német nyelvű etnográfiai örökség és a számottevő régészeti háttéranyag ellenére – máig egy alulbecsült és elhanyagolt területnek számít, a szlovák és a magyar kutatás pedig gyakran túlságosan is erősen kötődik egy-egy etnikai csoporthoz vagy államhatár által kijelölt területi egységhez. A németországi és ausztriai helyzetre – a skandináv iskoláról nem is beszélve – ezért továbbra is úgy tekinthetünk, mint egy távoli, számunkra egyelőre nehezen elérhető mintára.
(Csanda Máté ford.)

Irodalom

Agnoletti, Mauro–Anderson, Steven (eds.)
2000 Methods and approaches in forest history. Wallingford.

Andersson, Hans–Ersgard, Lars–Svensson, Eva (eds.)
1998 Outland use in Pre-industrial Europe. Lund.

Ast, Hiltraud
1977 Die Kalkbrenner am Ostrand der Alpen. Augsburg–Gutenstein.
Ast, Hiltraud–Katzer, Ernst
1970 Holzkohle und Eisen. Beitrag zur Volkskunde, Wirtschafts- u. Sozialgeschichte des Raumes um Gutenstein. Linz /Niederösterreichische Volkskunde 6./

Bakó, Ferenc
1953 Bäuerliches Kalkbrennen in Ungarn. Acta Etnographica 3, 339–420. p.

Below von, Stefan–Breit, Stefan
1922 Wald – von der Gottesgabe zum Privateigentum. Gerichtliche Konflikte zwischen Landesherren und Untertanen um den Wald in der frühen Neuzeit. Stuttgart.

Blau, Joseph
[1922] Waldleute. Arbeitergestalten aus dem Böhmerwald. Reichenberg.

Blickle, Peter
1987 Wem gehörte der Wald? Konflikte zwischen Bauern und Obrigkeiten um Nutzungs- und Eigentumsansprüche. Zeitschrift für wüttembergische Landesgeschichte 45, 167–178. p.

Broda, Józef
2000 Historia Leśnictwa w Polsce. Poznań.

Burkert, Johann
1892 Gebirgsbauden und Almwirtschaft im Riesengebirge. Das Riesengebirge im Wort und Bild 12, 45–46. p.

Černý, Václav
1930 Hospodářské instrukce. Praha.

Eder, Klaus
1996 The social construction of nature. London.

Gába, Zdeněk
1984 Drobná výroba vápna v Raškově. Severní Morava 48, 71–73. p.

Giurescu, Constantin
1980 A History of the Romanian Forest. Bucharest.

Gojda, Martin
2000 Archeologie krajiny. Praha.

Habel, Hubertus
2001 Rauchende Wälder. Historische Köhlerei und ihre holzwirtschaftliche Bedeutung. Schneeberg.

Hack, Rudolf
1988 Die Ernte der armen Leute. Heidelbeeren waren früher oft eine zusätzliche Einnahmequelle. Heimat-Jahrbuch für den Landkreis Rhön-Grabfeld 10, 103–105. p.

Hasel, Karl
1985 Forstgeschichte. Ein Grundriss für Studium und Praxis. Hamburg–Berlin.

Havelková, Vlasta
1927 Pálení vápna v Moravském krasu. Národopisný věstník českoslovanský 1927, 231–233. p.
Hegyi, Imre
1978 A népi erdőkiélés történeti formái. Budapest.

Hillebrecht, Marie-Luies
1982 Die Relikte der Holzkohlewirtschaft als Indikatoren für Waldnutzung und Waldentwicklung. Göttingen.

Holm, Ingunn–Innselset, Sonja–Øye, Ingvild (ed.)
2005 „Utmark“ The Outfield as Industry and Ideology in the Iron Age and the Middle Ages. Bergen.

Jirásek, Franz
1915 Volks und Heimatkunde des politischen Bezirkes Hohenelbe. Vrchlabí.

Jockenhövel, Albrecht (ed.)
1996 Bergbau, Verhüttung und Waldnutzung im Mittelalter: Auswirkungen auf Mensch und Umwelt. Stuttgart.

Kampfmann, Gerhard
1990 Wald im Widerstreit der Ansprüche: Holzproduktion, Jagd, Gewerbe, Siedlungsraum, Landwirtschaft–Spessaralltag im Spiegel der Kurmainzer Forstordnungen. Spessart.

Koma, Ján
1965 K otázke rozšírenia pálenia dreveného uhlia na východnom Slovensku. Nové obzory. Spoločenskovedný zborník východného Slovenska 7, 352–365. p.
1966 Ľudová výroba vápna na východnom Slovensku. Nové obzory. Spoločenskovedný zborník východného Slovenska 8, 492–509. p.

Kurfürst, Pavel
1978 Lidové vápenictví na Drahanské vrchovině. Český lid 65, 153–162. p.

Küster, Hansjörg
1958 Geschichte des Waldes. München.

Latta, Vasil
1958 Uhliarstvo v Hámroch pri Snine. Slovenský národopis 6, 591–627. p.

Liljewall, Britt (Ed.)
1996 Tjära, barkbröd och vildhonung. Utmarkens människor och mångsidiga resurser. Stockholm /Skriften om skogs- och lantbrukshistoria 9./

Lokvenc, Theodor
2001 Budní hospodářství Labské louky. Z Českého ráje a Podkrkonoší 14, 69–90. p.

Lozoviuk, Petr
2008 Interethnik im Wissenschaftsprozess. Deutschsprachige Volkskunde in Böhmen und ihre gesellschaftlichen Auswirkungen. Leipzig.

Ludvíková, Marie
1976 Les a pytlačení na Drahanské vysočině. Národopisné aktuality 13, 72–73. p.

Machatschek, Michael
2002 Laubgeschichten. Gebrauchswissen einer alten Baumwirtschaft, Speise- und Futterlaubkultur. Wien–Köln–Weimar.
Macůrek, Josef
1959 Valaši v západních Karpatech v 15.–18. století. Ostrava.

Mantel, Kurt
1980 Forstgeschichte des 16. Jahrhunderts unter dem Einfluss der Forstordnungen. Hamburg.
1990 Wald und Forst in der Geschichte. Ein Lehr- und Handbuch. Hannover.

Mensik, Ferdinand
1899 Das ökonomische System des Grafen Sweerts-Sporck. Mitteilungen des Vereins für. Geschichte der Deutschen in Böhmen 37, 233–286. p.

Meyer, Werner
2005 The „utmark“ in a Central European perspective. In „Utmark“ The Outfield as Industry and Ideology in the Iron Age and the Middle Ages. I. Holm–S. Innselset–I. Øye (Eds.). Bergen, 83–90. p.

Molnár, Kálmán
1974 Adatok a Hargita népi erdőgazdálkodásához. Miercureia Ciuc (Csíkszereda).

Mruškovič, Štefan
1969 Historický rozvoj ľudovej výroby vápna v oblasti slovensko-moravského pohraničia. Zborník SNM 63–Etnografia, 10, 191–203. p.

Novotný, Gustav
1992 Vlastnické a užívací vztahy k lesní půdě a lesu v Českých zemích od konce 18. století do roku 1918. Hospodářské dějiny 20, 7–20. p.

Nožička, Josef
1957 Přehled vývoje našich lesů. Praha.

Petercsák, Tivadar
1981   Az erdő szerepe a Zempléni–hegyvidék népének életében. In Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről. Ed. József Szabadfalvi. Miskolc, 43–61. p.
1992   Az erdő az Északi-közephegység paraszti gazdálkodásában (XVIII–XX század). Debrecen.
2000   Die Haupttypen des Waldbesitzes des ungarischen Volkes nach der Leibeigenenbefreiung von 1848. Acta Ethnographica Hungarica 45, 3–17. p.

Plessingerová, Alena
1982 Čižba v Krkonoších a krkonošském podhůří. Časopis Národního muzea – řada historická 151, 184–199. p.

Podolák, Ján
1958 Ľudové pálenie vápna u maďarských Slovákov. Pamiatky a múzeá 7, 15–17. p.
2008 Pôvod a rozšírenie ovčiarstva na Slovensku. In Pastierská kultúra, jej dokumentácia a prezentácia. Ružomberok.

Poser, Hans
1936 Almwirtschaft und Baudenwüstungen im Riesengebirge. Geographischer Anzeiger 37, 97–105. p

Rackham, Oliver
2007 Woodlands. London.

Radkau, Joachim
2008 Nature and Power. Washington D. C.–Cambridge.

Radkau, Joachim–Schäfer, Ingrid
1987 Holz. Ein Naturstoff in der Technikgeschichte. Reinbek.

Rosander, Göran
2003 Skogsbruk. In Arbete och redskap. N.-A. Bringéus (ed.). Stockholm, 231–252. p.

Rubner, Heinrich
1975 Waldgewerbe und Agrarlandschaft im Spätmittelalter und im 19. und 20. Jahrhundert. In Agrarisches Nebengewerbe und Formen der Reagrarisierung im Spätmittelalter und 19./20. Jahrhundert. H. Kellenbenz (ed.). Stuttgart, 97–108. p.

Schenk, Winfried
1992 Waldnutzung, Waldzustand und regionale Entwicklung in vorindustrieller Zeit im mittleren Deutschland. Historich-geographische Beiträge zur Erforschung von Kulturlandschaften in Mainfranken und Nordhessen. Stuttgart.
1996 Nebennutzungen im Spiegel von herrschaftlichen Forstrechnungen des 17.–19. Jahrhunderts aus Franken – zugleich ein Diskussionsbeitrag zum „Aufbau Langer Reihen“ für die Umweltgeschichte. News of Forest History 25–26, 98–110. p.

Šmelhaus, Vratislav
1961 Ovocnictví v lese. Český lid 46, 76–81. p.

Svensson, Eva
2003 The outland – a dangerous area or an area for routine activities of men, women and children? In Scandinavian archaeological practice in theory. Proceedings from the 6th Nordic Theoretical Archaeology Group conference. Ed. J. Bergstol. Oslo.

Štika, Jaroslav
2007 Valaši a Valašsko. Rožnov pod Radhoštěm.

Takács, Lajos
1991 Tanulmányok a gabonatermesztés és az erdőgazdálkodás köréből a XVII–XIX. században. Documentatio Ethnographica 15, 103–148. p.

Vařeka, Josef – Plessingerová, Alena
1985 Čižba v krkonošském podhůří. In Člověk a kultura v Krkonoších a krkonošském podhůří I. Praha, 80–94. p.

Vermouzek, Rostislav
1960 Lažánečtí vápeníci. Český lid 47, 212–219. p.

Warde, Paul
1998 Ecology, Economy and State Formation in Early Modern Germany. Cambridge.

Watkins, Charles (ed.)
1998 European Woods and Forests: Studies in Cultural History. Wallingford.

Weinberger, Elisabeth
2001   Waldnutzung und Waldgewerbe in Altbayern im 18. und beginnenden 19. Jahrhundert. Stuttgart.
Woitsch, Jiří
2006   Nové trendy v etnologickém a historicko-antropologickém studiu lesa. In Antropologické symposium 4. Eds. Budil, I.–Horáková, Z.–Ulrychová, M. Plzeň, 191–225. p.
2007   Člověk a les v dějinách. Ambiciózní teorie versus realita. In Conditio humana – konstanta (č)i historická proměnná? Koncepty historické antropologie a teoretická reflexe v současné historiografii. Ed. L. Storchová. Praha, 173–196. p.
2010   Lesní řemesla v raném novověku: koncept. Český lid 97, 337–362. p.

Etnografie lesa ve střední Evropě*
(Zhrnutí)

V článku je popsána a analyzována historie a současnost komplexního etnologického výzkumu tradiční kultury spojené s lesy a jeho obyvateli, což je badatelská orientace charakterizovaná velkou rozmanitostí metodologických přístupů a produkcí velkého množství prací. Etnologické studium přírody, životního prostředí a vztahů mezi člověkem a lesy, a to jak na úrovni různých praktických zkušeností, ekonomického, sociálního a kulturního využití a hodnot přírodního prostředí, tak na úrovni symbolické, jazykové a metaforické reprezentace lesů a přírody má dlouhou tradici a navíc se stalo jednou z nejvlivnějších specializací „západní“ etnologie a antropologie v posledních desetiletích. Nicméně v České republice je etnografie a etnologie lesa (přes významné starší dědictví německé Volkskunde zaměřené na kulturu lesa) zcela nevyvinuta, zejména v porovnání s ostatními středoevropskými zeměmi jako je Německo, Rakousko, Maďarsko nebo Slovensko, kde bylo a je aplikováno množství aktuálních přístupů a teorií, které jsou typické zejména pro skandinávskou a německou etnografii lesa.

Forest Ethnography in the Central Europe
(Summary)

The history and present stand of complex ethnological research of traditional culture connected with forests and its inhabitants, which represents variety of methodological approaches and produces a lot of remarkable works, is described and analysed in the article. Ethnological study of nature, environment and relationship between man and forested environment, both on the level of the variety of practical experiences, economic, social and cultural uses and values of the natural world; and on the level of the strong symbolic, linguistic and metaphoric bond between man and nature has a long tradition and moreover has become one of the most influential specialisation in „Western“ etnology and anthropology during last decades. However in the Czech Republic forest ethnology (despite its fruitful older legacy of German Volkskunde focused on forest culture) is totally undeveloped especially compared to other central-European countries as Germany, Austria, Hungary or Slovakia, where many up-to-date approaches and theories (especially of Scandinavian or German origin) were already adopted.