kedd, szeptember 21, 2021

udapest: L’Harmattan–PTE Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék 2010, 452 p. /Fontes Ethnologiae Hungaricae IX./ ISBN 978 963 236 298 4

Bárth Dániel harmadik önálló kötete egy bő évtizedes kutatási folyamat mérföldköve. A szerző az egyház és népi kultúra kora újkori kapcsolata, illetve a történeti szokáskutatás (elsősorban a szentségek és szentelmények története) területén hosszú évek óta alapvető forrásfeltáró munkát végez; emellett az új történetírás kérdésfeltevéseinek mentén esettanulmányokban jeleníti meg a forráskutatás eredményeit és helyezi tágabb művelődés- és mentalitástörténeti keretbe a feltárt anyagát. Jelen munka, amely az egyes diszciplínák (egyház- és liturgiatörténet, vallási néprajz, történeti néphit- és szokáskutatás) határán mozog, és szorosan összefügg a szerző 2009–2010 során lefolytatott habilitációs eljárásával, a kora újkori szentelmények szöveges aspektusaival, a pozitív irányultságú benedikciókkal és a negatív indíttatású exorcizmusok szövegével foglalkozik.
A kötet szervesen illeszkedik a hazai folklorisztikai kutatásokban elsősorban Pócs Éva által képviselt történeti forrásfeltárás irányultságába, így nem véletlen, hogy éppen az általa szerkesztett Fontes Ethnologiae Hungaricae sorozatban jelent meg, amely 2005 óta a Pécsi Tudományegyetem néprajzi műhelyének keretében fontos és értékes forrástípusokra hívja fel a figyelmet. Az elsősorban archivális és folklorisztikailag elhanyagolt szövegcsoportok kiadására létrejött vállalkozás különféle 18–20. századi forrásokat vonultat fel, a hozzájuk kapcsolódó értelmező tanulmányok kíséretében. Bárth Dániel munkája e sorozat kilencedik köteteként jelent meg. A kötet egy száz oldalas bevezető tanulmányból és egy több mint háromszáz oldalas latin nyelvű szöveggyűjteményből áll. A vizsgálat a 16–18. század között Magyarországon kiadott benedikció- és exorcizmusszövegekre terjed ki. A szertartáskönyvek és a szövegek kapcsán is széleskörű közép- és nyugat-európai összehasonlító anyagot vonultat föl a szerző. A munka egyik erénye, hogy a szentelmények alapján kialakított szövegcsoportok elé rövid szentelmény-életrajzok illeszkednek, amelyek felvillantják a szövegek egyházi használatának kontextusát.
A bevezető tanulmány hat nagyobb fejezetből áll. Elsőként az egyházi benedikciók középkori anyagáról olvashatunk. E kor az egyházi áldás- és átokgyakorlat virágkora volt. Ez a gyakorlat a mindennapi élet igen széles területére terjedt ki, ezáltal is biztosítva a természetfeletti és az emberi világ harmonikus kapcsolatát. Robert Scribner fogalmával élve a „szentség ökonómiája” alapján elrendezett középkori emberi életben kiemelkedő fontosságúak voltak a szentséget hordozó szentelmények, amelyek használatához szorosan kapcsolódtak a különféle szertartáskönyvek benedikció- és exorcizmusszövegei. Az egymással mintegy szimbiózisban élő középkori szövegeket Adolph Franz gyűjtötte össze monumentális, máig alapvető fontosságú munkájában. Magyarországon a középkori liturgikus források kutatása kezdeti stádiumban van, leginkább Radó Polikárp gyűjteményére támaszkodhat a kutató. A magyar középkori szertartáskönyvek eddigi vizsgálata alapján megállapítható, hogy a 15. század végétől nyomtatott formában megjelent késő középkori szertartáskönyveink benedikcióanyaga nem gazdagabb, mint a későbbi rituáléké.
Pedig a második fejezetben vázolt kora újkori változások éppen ezt a jelenséget feltételeznék. Köztudott, hogy a vallási élet kora újkori racionalizációja során a 16. században az egyházi áldás- és átokgyakorlat is nagymértékben átalakult, egyszerűsödött, a szövegek használati területei csökkentek. Nemcsak a reformáció, hanem a katolikus reform folyamata során is kiélesedett a vallás és a mágia közti határvonal, a szentelmények túlvilági ereje és a benedikciók, exorcizmusok hatása kritika alá került. A katolikus reformfolyamat során, melynek tetőpontja a tridenti zsinat (1545–63) volt, az egyházi rítusokat megtisztították a középkori eredetű, mágikus elemektől. Az ekkorra jórészt nyomtatott egyházi szertartáskönyvek egységesültek, a helyi jellegzetességeket tükröző változatosságuk nagymértékben eltűnt. A liturgiai egységesülés végpontja az 1614-ben megjelent Rituale Romanum volt, amely az előzményeket jelentő itáliai szertartáskönyvekhez hasonlóan jóval kevesebb benedikciós szertartásrendet (ordót) közölt, mint a középkori rituálék. A Rituale Romanumot követően elkészültek az új szellemiségnek megfelelő egyházmegyei szertartáskönyvek. A hivatalos rituálék mellett, vagy „alatt”, főleg a szerzetesi közösségek körében, különböző „félhivatalos” gyűjtemények maradtak használatban. Ezek olyan, az egyházi vezetés által nem tiltott, de nem is preferált szövegeket tartalmaztak, amelyek alkalmazását vélhetően a hívek igényelték. A 17–18. századi Európában az ilyen kötetek szélesebb skálája volt használatban, amelyek közül a szerző öt kiemelkedően fontos közép-európai gyűjteményt mutat be.
A bevezető tanulmány harmadik, nagy fejezete a 16–18. századi magyarországi szertartáskönyvekkel foglalkozik. A protestáns kritika alapján nyerhető töredékes információk mellett, illetve helyett a hivatalos és „félhivatalos” szertartáskönyvek kerülnek részletező bemutatásra. A szerző nagy hangsúlyt fektetett az összehasonlítást elősegítő tartalomjegyzékek közlésére. A hivatalos szerkönyvek bemutatása során képet kapunk ezeknek a tridenti szellemiséghez és a Rituale Romanumhoz fűződő viszonyáról, illetve az európai ordók között elfoglalt helyéről. A „félhivatalos” áldás- és átokgyakorlat hazai továbbéltetői közül a bencés, ferences és jezsuita szertartáskönyvek magyarországi kiadásait, keletkezési körülményeit, használatukat és tartalomjegyzéküket ismerjük meg részletesen.
A negyedik fejezet az ördögűzés alakváltozatairól szól. Érdekes, hogy a középkori és 16. századi magyarországi szertartáskönyvek az ördögi megszállottság gyógyításának szövegeit, a nagy exorcizmusokat nem közlik. Éppen ezért tartotta fontosnak a szerző az első és mintaadó hazai ördögűzési rítus teljes szövegének közreadását, amely az 1625-ben kiadott Rituale Strigoniense lapjain örökítődött meg. Az ördögűzések magyarországi formáinak feltérképezését Bárth a kutatás jelenlegi szintjén esettanulmányok formájában, mikrotörténeti megközelítéssel véli megvalósíthatónak. A fejezet egy gyógyításairól híres és népszerű zombori ferences szerzetes (1766–69), valamint egy székelyföldi plébános ördögűzési eseteit (1727) villantja fel, mint amelyek különlegesen gazdag forrásadottságaik jóvoltából alkalmasak arra, hogy szemléltessék a 18. századi magyarországi ördögűző gyakorlatot. Egyúttal arra is rávilágítanak, hogy a korabeli papok a hivatalos ordók mellett az ördögűzéshez a nem hivatalos szentelmények egész sorát használták, tovább éltetve ezáltal a mágikus eszközökben gazdagabb középkori gyakorlatot.
Az ötödik fejezetben az egyházi áldások és átkok szöveges aspektusai kerülnek előtérbe. Régóta ismert tétel, hogy a paraszti ráolvasások, valamint az egyházi benedikciók, exorcizmusok szövegszerű kapcsolatban állnak egymással. Az átadás-átvétel időszaka és útja azonban eddig jóformán tisztázatlanul maradt. Ez a fejezet ehhez a nagy művelődéstörténeti problémához nyújt alapvető ismereteket. Elsőként a benedikciós szertartásrendek belső felépítésének vizsgálatával az ordók történeti folklorisztikai szempontból releváns elemeit ismerjük meg. Ezek a következők: az ordót végző cselekvő személye, a címzett, segédeszközök, énekelt és mondott szövegek, rituális cselekmények, kiegészítő készítmények. E hat elem alapján felrajzolhatók a szertartásrendek típusai: a szerző három, elemekben egyre gazdagabb típust különített el. A kétféle elemzés végeredményeképpen három archaikus szövegforma: az áldás, az átok és az ima emelkedik ki a vizsgált szövegek közül. Ezek jellemzésével kiderült, hogy a paraszti ráolvasásoknak leginkább az egyházi „fehér mágiát” képviselő exorcizmusokkal van kapcsolata. Mivel a kora újkorból nagyon kevés kézzel írt benedikció- és exorcizmusszöveg maradt fenn, Bárth Dániel feltételezi, hogy a kétféle szövegkorpusz már a késő középkorban elvált egymástól.
A bevezető tanulmány utolsó, hatodik fejezete érdekes példát nyújt a szentelmény-biográfiák kidolgozására. A Szent Ágota tiszteletére szentelt kenyér eredetét és magyarországi használatát dolgozza fel egy olyan elemzés keretében, amely nem a 20. századi néprajzi adatok eredetét és múltját keresi a kora újkori forrásokban, hanem éppen fordítva, a forrásokból indul ki és azokat saját történeti kontextusukban próbálja értelmezni.
A kötet nagy részét kitevő szöveggyűjteményben a szentelmények irányultsága alapján elrendezve, öt nagy fejezetben szerepelnek a szövegek: 1. elemek; 2. építmények, helyek; 3. tárgyak, ételek, növények; 4. állatok; 5. emberek. A szövegek a hivatalos és a „félhivatalos” szerkönyvekből vegyesen vannak válogatva. Az ordók közlése előtt minden egyes szentelményhez rövid bevezető kapcsolódik, amelyek megrajzolják a szövegek kontextusát, bemutatják a szövegek más európai gyűjteményekben való elterjedtségét, a szövegpárhuzamokat, az egyéb áldástípusokkal való kapcsolódásokat, a rítusok eredetét, a szövegek középkori gyökereit és időbeli állandóságát. A gyűjteményben általános és konkrét, speciális esetekre vonatkozó áldásszövegek egyaránt szerepelnek. Megjelennek a szerteágazó európai hagyománytól eltérő magyarországi sajátságok is.
A kötet megkerülhetetlenül fontos állomás az egyházi benedikció- és exorcizmusszövegek hazai kiadásában, valamint az egyházi szövegek és a paraszti ráolvasások kapcsolatának kutatásában. Tágabban értelmezve alapvető ismereteket és új vizsgálati aspektusokat vezet be a magyarországi népi kultúra kora újkori változásait illetően, és komoly tanulságokat hordoz magában a korszak mentalitástörténeti folyamatainak megismerése szempontjából.