hétfő, szeptember 20, 2021

Dritte Folge 4–2009 Tschechien. Im Auftrag der Görres-Gesellschaft herausgegeben von Heidrun Alzheimer, Sabine Doering-Manteuffel, Daniel Drascek, Angela Treiber. Paderborn–München–Wien–Zürich: Verlag Ferdinand Schöningh 2009, 240 S. ISBN: 978-3-506-76560-4. Jahrbuch für Europäische Ethnologie. Dritte Folge 5–2010 Italien. Im Auftrag der Görres-Gesellschaft herausgegeben von Heidrun Alzheimer, Sabine Doering-Manteuffel, Daniel Drascek, Angela Treiber. Paderborn–München–Wien– Zürich: Verlag Ferdinand Schöningh 2010, 270 S. ISBN: 978-3-506-77047-9.

Ahogy arról korábban már volt alkalmam beszámolni11, a nagymúltú Görres Társaság évkönyve (Jahrbuch für Volkskunde) harmadik folyamába lépve, immár új címen (Jahrbuch für Europäische Ethnologie) Heidrun Alzheimer, Sabine Doering-Manteuffel, Daniel Drascek és Angela Treiber, mint állandó szerkesztők nevével fémjelzett összeállítás lát napvilágot (az egyes konkrét köteteknek aztán mindig megvan a maga konkrét szerkesztő gazdája). Az új címhez és új szerkesztőgárdához némileg új szemlélet is társul. Noha a mostani évkönyvsorozat elődje is európai kitekintésű, voltaképpen nemzetközi orgánumnak, de mindenképpen nemzetközi szerzőgárdát felvonultató tudományos fórumnak minősült, ezt a nemzetköziséget az új folyam fokozottabban fel kívánja vállalni. Ennek jegyében a negyedik kötettől tematikus összeállítások jelennek meg, mégpedig az egyes európai országok (nemzetek) legújabb néprajzi eredményeit, a kutatásban felismerhető sajátosságokat bemutató áttekintések, illetve az adott ország kutatóit aktuálisan foglalkoztató problémaköröket reprezentáló esettanulmányok formájában. A dolgozatok szerzői egyrészt az éppen szóban forgó térségből, valamint a térség iránt érdeklődő német kutatók közül kerülnek ki.
A sort Csehország nyitja (Jahrbuch für Europäische Ethnologie 4–2009), amelynek szerkesztője Daniel Drascek, a Regensburgi Egyetem Összehasonlító Kultúratudományi Tanszék (Lehrstuhl für Vergleichende Kulturwissenschaft) professzora. A szerkesztő rövid bevezetőjében a cseh néprajz fejlődési útját vázolja a „národopis”-tól az „európai etnológiá”-ig, miközben a tudományszak cseh- és morvaországi tudományos intézményrendszerét (kutatóintézetek, egyetemi tanszékek, múzeumok, publikációs fórumok) is bemutatja. Maga a kötet három nagyobb egységre tagolódik. Nincs itt arra tér, hogy tételesen az összes tanulmányt felsoroljam (s pláne, akár csak távirati stílusban is bemutassam), ezért inkább szemezgetve, néhány (persze önkényesen) kiemelt témával foglalkozom. Az első blokkban (A nemzeti identitás kérdései és az átalakulás folyamatai) Tobis Weger a régi és új németországi Csehország-képről, a sztereotípiák tartósságáról beszél. Petr Lozoviuk a csehországi népi kultúrák (értelemszerűen elsősorban a csehek és a németek népi kultúrájáról van szó) és azok etnikai értelmezése körüli vitákról értekezik. Lozoviuk ezt a kérdést (némileg más összefüggésekben) külön monográfiában is tárgyalta12, példaszerűen bemutatva azt a 19–20. századi közép-európai szellemi légkört, amelyben a nemzettéválás folyamatát az éppen akkor alakuló néprajz miként befolyásolta, illetve magára a tudományszakra hogyan nyomta rá a bélyegét a nemzeti öntudatosodás ideológiája.
A következő tematikus blokk (Hétköznapi és ünnepi kultúrák) tanulmányai közül Elisabeth Fendl „projektvázlatát“ emelem ki, amely az Eger vidék (Cheb) német viseletének 20. század eleji átpolitizálódási folyamataival foglalkozik. A freiburgi Johannes-Künzig-Institut szervezeti keretei között megvalósuló kutatás azt vizsgálja, hogy miként lett a korábban inkább a környék fürdővendégei egzotikumok iránti vágya kielégítését szolgáló (és a helybélieknek pénzt hozó!), részben mesterségesen kialakított helyi viseletből az etnikai (és politikai) hovatartozást is kifejező nemzeti jelkép. Martina Pavlicová és Lucie Uhlíková a reálszocializmus időszaka csehországi folklórmozgalmaival (nyilván a neofolklorizmus megnyilvánulásait kell ez alatt érteni) foglalkozik. Az áttekintés már a rendkívül szoros szlovákiai párhuzamok okán is tanulságos lehet számunkra.
A harmadik tematikus egység (Határátlépések) tanulmányai a cseh és német gazdasági, kulturális kapcsolatokba enged bepillantást a 18. századtól egészen napjainkig. Egy Cseh-erdőbeli idős nő visszaemlékezésein keresztül Bianca Wildfeuer, egyszersmind az élettörténet, az oral history módszereinek előnyeire és korlátaira is rávilágítva az illegális határátlépések természetrajzát adja. Ugyancsak az emlékezés, az élettörténet, ha úgy tetszik az oral history kategóriájába tartozik Marketa Spiritova tanulmányának forrásanyaga. A szerző a „prágai tavasz” és a rendszerváltás közti időszak értelmiségi életstratégiáit kísérli meg felfejteni visszaemlékezések segítségével.
A következő kötet (Jahrbuch für Europäische Ethnologie 5–2010) vendégországa Itália, szerkesztője pedig Angela Treiber, az Eichstätt–Ingolstadti Katolikus Egyetem Európai Etnológia/Néprajz Tanszékének professzora. Az előzőhöz hasonlóan, ez az összeállítás is a szerkesztő áttekintésével indul, amelyben Angele Treiber az itáliai néprajz elméleti-módszertani fejlődését rajzolja meg a kezdetektől napjainkig.
A kötet tanulmányai négy alegységre tagolódnak. Az első (A néprajzi tudáskultúrák archeológiája) voltaképpen az itáliai néprajz tudománytörténetébe nyújt bepillantást. Klaus Beitl: Az európai etnológia forrásainál? című tanulmányában a korai néprajzi kutatás három kezdeményezéséből (egy 1805-ös franciaországi, egy 1811-es itáliai és egy 1810/11-es stájerországi lekérdezés tanulságaiból) kísérel meg az európai etnológia korai történetére vonatkozó következtetéseket levezetni és a kutatás számára elvégzendő feladatokat kijelölni. Stefano Cavazza az itáliai néprajzi kutatás korai időszaka (1861–1918) ideológiai háttereit fejtegeti a Nemzeti identitás, lokálpatriotizmus és néprajz Itáliában című tanulmányában, amelyből kiderül, hogy a nemzeti öntudatosodás és a néprajz mint önálló tudományos diszciplína kialakulása, majd megizmosodása kéz a kézben, egymást erősítve bontakozott ki az Appennin-félszigeten is.
A következő blokk (Paradigmaváltás – paradigmakorrekciók) dolgozatai közül Franzesco Faeta tanulmányát kell kiemelni, amely a jelenkori európai kultúra népi, populáris „gyökereivel” foglalkozik. Nem véletlenül került a gyökerei kifejezés macskakörmök közé, ugyanis a szerző magának a „népi kultúrának” („cultura popolare”) az újragondolására is vállalkozik, majd leszögezi, hogy a regionális és nemzeti különbözőségek, amelyek széltében elterjedtek a népi kultúráról, konstruáltak és túlhangsúlyozottak egészen a rasszista sztereotípiák kialakulásáig. Európa népi kultúrája (miközben voltak természetesen a fejlődésbeli fáziseltolódásból vagy a felekezeti hovatartozásból adódó kisebb-nagyobb különbségek) a néprajzi érdeklődés kibontakozása előtt alapvetően egységes volt. Ezt a gondolatmenetet követi Fabio Dei: A „cultura popolare” felemelkedése és hanyatlása az itáliai antropológiai tanulmányokban című írásában, nyomon követve annak a szem a néprajzi kutatás tárgyának
A harmadik tematikai egység (Vallás, kultúra, politika) két tanulmánya a Pio páter személye körül kialakult kultusz és egy palermói stigmatizáció átpolitizálódásával (Annemarie Gronover), valamint egy nagypénteki passiójáték olasz és német nyelvű közegben való jelenlétével, összehasonlító elemzésével foglalkozik (Diane Dingeldein).
Az utolsó blokk (Nemzeteken átnyúló találkozások) három tanulmánya az itáliai turizmus különféle aspektusait, köztük a németek Itália utáni vágyakozását (Burkhart Lauterbach) elemzi. Utóbbi, a maga széleskörű kultúrhistóriai gyökereivel a német kultúrakutatás (szociológia, európai etnológia, pszichológia, kulturális antropológia stb.) kedvelt, gyakorlatilag kimeríthetetlen témái közé tartozik.13
A fentebb bemutatott két összeállítás annak ellenére, hogy (a dolog természetéből adódóan) nyilván mindkettő magán hordozza a szubjektivitás és esetlegesség bizonyos vonásait, érzékletes körképet nyújtanak a kötetekben szereplő két ország néprajzi életéről, az adott nemzeti néprajztudományokon belül uralkodó domináns szemléletmódokról. Ennek igazi értékét akkor lehet majd kellőképpen felmérni, ha elkészül a többi európai ország hasonló gondossággal szerkesztett néprajzi körképe is. Ezt követően érdemes lenne talán egy összegző kötetben a 21. századi európai néprajzi tendenciákat áttekinteni. De ez még nagyon messze van…