szombat, június 12, 2021

A folklorizmus mint társadalmi jelenség tudományos értelmezése a délszláv térségben

Szándékunk és reményünk szerint az alcímben idézett Hasan Kučuk Hoki, az 1980-as években népszerűsége csúcsán lévő, az újonnan komponált „népdalok” előadójának kijelentése már sejteti, hogy a volt Jugoszlávia térségében máig tapasztalható folklorizmusjelenségek társadalmi és tudományos megítélésének problematikájával kívánunk foglalkozni. A kérdéskör minél tágabb megvilágítása érdekében példáink igen szerteágazóak lesznek, és elsősorban a polgárháborút közvetlenül megelőző időszakra fókuszálunk majd.
Elöljáróban hadd jegyezzük meg, hogy teljes mértékben egyetértünk Voigt professzor úr megjegyzésével, miszerint diszciplínánkban a „tárgyfogalmak alaposan megváltoztak az utóbbi bő évszázad során”. Talán arról sem szükséges bővebb okfejtésbe bocsátkoznunk, hogy a szakmai és a társadalmi megítélés, elfogadottság között sokszor fényévnyi távolságok voltak és vannak. Mindez fokozottan igaz a délszláv térségre, ahol a folklórt eleve gyanúsnak tartotta a kommunista vezetés. Már most, a tanulmányunk elején szeretnénk elkerülni annak a látszatát, hogy lándzsát törjünk bármi mellett, illetve pálcát bármi felett. Egyszerűen csak a jelenség elérhető tudományos és populáris forrásai alapján próbálunk képet alkotni a térségben tapasztalt folklorizmus generálta disputákról, értelmezésekről. Tehát, ismételten Voigt Vilmosra hagyatkozva, magát a terminátort, illetve terminátorokat keressük, hogy viselt dolgaik társadalmi beágyazódásáról képet alkothassunk!
Mivel témánk a múltból átnyúlik a mába, így a tartalmat illetően is megváltozott a szóhasználat, és már nem elsősorban folklorizmusról beszélnek a szerzők, hanem az identitás szimbólumairól, legyenek azok kézzel foghatóak vagy éppenséggel szellemi termékek. Sőt az sem ritka, hogy a korábban említett néprajzi definícióba már igazából bele sem férnek tematikailag és tárgyilag sem, tehát – megint csak a bevezető előadásra utalva – a terminátorok bátran idegen vizekre kalandoztak, hogy a vizsgált jelenségek szele és szelleme dagassza a megismerés vitorláit!
A kérdést egy sokszerzős tanulmánykötet felvetései alapján járjuk körbe, mely kötet Zágrábban jelent meg a polgárháború kitörésének esztendejében, 1991-ben, a konferenciát pedig 1989-ben a horvátországi Zadar városban tartották. Már a címe is sokat sejtető: Simboli identiteta, vagyis az önazonosság jelei. Kíváncsiságból beírtuk a Google keresőjébe a könyv címét, és pillanatok alatt 293 ezer találatot listázott ki a gép! A szakma mellett a legeltérőbb foglalkozású egyének véleményét lehetett olvasni a kérdéssel kapcsolatban, ami abban erősíti meg a kutatót, hogy a konferencia szervezői igen jól választották meg a témát, de egyúttal az is világos, hogy e sorok írója szinte reménytelen vállalkozásba fogott.
Az említett kötetben felvonult az egész néprajzos és kulturális antropológus szakma – 33 tanulmányt tartalmaz a könyv –, így a kérdésről átfogó pillanatképet alkothat a kíváncsi olvasó és megismerheti a szlovén, horvát, bosnyák, szerb, montenegrói és macedón tudományos eredmények egy szeletét a különböző témák kibontásakor. Ha mindehhez hozzávesszük az idézett vonatkozó délszláv irodalmat, akkor a kérdés képszöge még inkább kitágul. A táguláson itt idősíkot kell érteni.
Maga a jelenség, a folklorizmus szerves része volt a jugoszláv térségben együtt élők mindennapjainak. Voltaképpen egyfajta kitörési lehetőséget jelentett a pártállami szigorral szemben a különböző nemzeti hagyományok elemeiből konstruált szimbólumok segítségével történő régi-új önazonosság felmutatására.
A korábbi tiltások miatt a folklórhagyományokat bizonyos mértékben át kellett alakítani, valahogyan úgy, hogy azok ne a különbözőségeket mutassák fel, hanem sokkal inkább azokat az elemeket, melyek a hasonlóságot jelenítették meg.
A folklór „kollektív esztétikai tudatforma, jellemző társadalmi-történeti meghatározottsággal, szerkezettel és objektivációs rendszerrel” (Istvánovits 1979a, 187–189), olvashatjuk a néprajzi lexikonban; a folklorizmus – „a folklórjelenségeknek a hivatásos művészetek részéről történő adaptációja” (Istvánovits 1979b, 193) – kérdését a kötet szerkesztője, Dunja Rihtman-Auguštin a valós és az álidentitás konstruálásának megvilágításaként tárgyalta (Rihtman-Auguštin 1991). Abból indult ki – 1989-et írtak akkor –, hogy a nacionalizmus a mindennapok realitása volt a térségben, és ennek kapcsán tette fel a kérdést, hogyan keletkezik az etnikai identitás és vajon a folklór a valódi vagy a hamis etnikai, illetve nemzeti identitás jelképe.
A kérdéskört körbejárva példákat hozott arra vonatkozólag, hogy az etnikai csoportok biztonságérzetét hogyan növelheti a közös kulturális örökség szimbólumainak használata. Mint írta, a térség népi kultúrájának felfedezése egyben a nemzeti identitás szimbólumainak helyhez kötését is jelentette. Ez az elsősorban paraszti kulturális hagyomány – így a szerkesztő – mégis megmaradt a szocializmus évtizedei alatt is, noha az a társadalmi réteg, amelynek alkotása volt, lassanként elvesztette társadalmi szerepét és feloldódni, eltűnni látszott a társadalmi átalakulásban.
Ezek után jogosan fogalmazódik meg a kérdés: a folklórszimbólumok vagy pontosabban a folklorizálódott szimbólumok mennyiben tekinthetők az identitás szimbólumainak?
A kérdést magát tisztázni kívánó szerkesztő szerint ez csak úgy válaszolható meg, ha magát a folklórt és a folklorizmus elméletét újraértelmezi. Úgy vélte, hogy az elmélet két következtetésből indul ki, az egyik szerint a folklór nem más, mint a funkciójában élő, eredeti népi kultúra, míg a folklorizmus az a folyamat, amely magát a folklórt egy másik környezetbe plántálja, és ezáltal elveszíti eredeti szerepét. Tovább fűzve a gondolatsort kitért a falusi turizmus kialakulásakor megjelenő folklorizmusjelenségekre, világosan utalva arra, hogy az eredeti folklórhagyomány az esetek többségében megszakadt. Ennek oka a korábbi esztendőkben, évtizedekben a párt által felülvezérelt szándékos hagyománysorvasztásban keresendő. A történések azt mutatják, hogy generációk életéből maradtak ki szokások, szokáscselekmények, melyeket több évtizedes kihagyás után élesztettek újjá. E folyamat kapcsán állapította meg, hogy a média belépése a hagyományteremtésbe olyan mögöttes identitástartalmat generál, melynek okán már nem lehet egyértelműen megmondani, hogy hol ér véget a folklór és hol kezdődik a folklorizmus.
Mindezekből azt a következtetést vonta le, hogy nem lehet egyértelmű választ adni a folklór és a folklorizmus korszerű jelenlétére a társadalomban, így azt a megállapítás sem tehetjük, hogy a folklorizmus azonos lenne az álönazonossággal.
Tovább folytatva a gondolatsort – némi egyéni tapasztalatot is figyelembe véve, hiszen hosszú évtizedeken át e sorok írója is részese volt a jugoszláviai mindennapoknak – szót kell ejtenünk olyan jelenségről is, mint a folklór társadalmi szintű felhasználása. Konkrétan az ének- és tánchagyományra gondolunk. A folklórnak ez a része volt leginkább elfogadható és használható a soknemzetiségű államban. A „testvériség – egység” túlhangsúlyozott jelszava tartalommal történő megtöltésének egyik legfontosabb módja a folklóregyesületek műsorainak programján keresztül mutatkozott meg. Ez okból kényszerültek az amatőr és profi folklóregyesületek megtanulni és műsoron tartani dalokat és táncokat az egész Jugoszlávia területéről. Mindezekből következik, és itt térünk vissza szerzőnk okfejtésének további ismertetéséhez, hogy a hivatalos kultúrpolitika Jugoszláviában is megteremtette az ideológiának alárendelt folklorizmust, ami szembekerült az eredeti folklórhagyománnyal.
Az 1980-as évek második felében már érezhetően megindultak bizonyos társadalmi folyamatok, melyeknek végén ott található maga a korábban tiltott néphagyomány, főként a folklórba sorolt színjátékszerű szokásokra kell itt gondolnunk. A karácsonyi és húsvéti ünnepkör szokáscselekményeinek újjáéledése tartozik ide. Utóbbi tiltása egyértelmű volt, míg a karácsonyi szokások helyébe az újév köré szerveződő, a szocializmusba illeszthető hagyományt kínálta a kultúrpolitika. Az újév első napjai lettek hivatalos ünneppé, és akkor jött a Mikulásból Télapóvá lett ajándékosztó! Így a vallásos néphagyomány háttérbe szorulhatott, és Deda Mraz, Mrazič Darko válhatott a néhai püspök alakjából.
Más folklórelemek folklorizációs folyamatában bekövetkezett változások is jól nyomon követhetők a bevezetőben említett kötet tanulmányaiban. Ilyen a zágrábi példa, melyben a hivatalos szervek beavatkozásának hatását mutatják be a korábbi városi identitás szimbólumaként megjelenő „šestinski šešir” – a prigorjei népviselet jellegzetes, szinte karima nélküli férfifejfedője – kapcsán. Üzenethordozó szimbólumként nemcsak Zágráb parasztpárti hagyományaira, hanem a horvát identitásra utalása miatt is tiltották a médiában való közzétételét. Így 1987-ig fokozatosan generációk tudatából hullott ki az üzenetértékű viseletdarab. A királyság korszakában a választások és a katonának állások idején horvát nemzeti színű pántlikával ékesített fejfedő a szocializmus utolsó éveiben az Univerzijade idején jelent meg a sporteseményt hirdető plakátokon, de a pántlika nem a nemzeti trikolor színeivel került rá. Két évvel később, a zágrábi kosárlabda-Európa-bajnokság idején, amikor már érezhetőek voltak a közelgő politikai változások, a kalapon megjelent a trikolor, de még fordított sorrendben, vagyis az állami zászló trikolorját követte.
A folklorizálódott, népviseletből átmentett, illetve ott is megtartott fejfedő miatt a zágrábi Lado folklóregyüttes műsora pontosan a kalap miatt került a figyelem középpontjába. 1983-ban a párt éber őrei nem találták eléggé szocialistának a műsort, sőt egyenesen nacionalistának bélyegezték és letiltották.
A nemzeti szimbólumok használata, illetve azok megjelenítése a népművészetben a politikai folklorizmus kategóriájába tartoznak.
A másik nagy kérdés a fogyasztói társadalomban újraéledő folklór és folklorizmus identifikációs tartalmának megítélése. Itt legfőképpen az egész térségre kiterjedő „novokomponovana narodna muzika”, vagyis az ismert szerzők által komponált „népzene” kérdése merül fel az újabb folklorizmus iskolapéldájaként. Tematikáját illetően ezek a szövegek a mindennapok búját-baját és örömét fogalmazzák meg, meglehetősen banális módon. Szinte az élet minden fontosabb helyzetére íródtak ilyenek. Nóta szól az új lakásba költözésre, a hadseregbe való bevonulásra, születésnapra, vendégmunkára indulásra, és szinte vég nélkül folytathatnánk a sort tovább. A dalok alacsony költőisége és zenei színvonala eleve kiváltotta az avatott kritika elmarasztalását, ám ettől még a jelenség jelenség maradt, és a dalok népszerűsége napjainkig töretlen. A rádiók és televíziók által továbbított alkotások megjelennek a mindennapokban, tagolják azokat, sőt a hétköznapokat elválasztják az ünnepektől, hiszen a születésnapi, bevonulási stb. összejövetelek szinte lakodalmi méreteket öltenek, és az említett zeneszámok fontos szórakoztató részévé váltak az eseményeknek.
A kritika olyat kért számon ezeken az új dalokon, ami a korábbi népdalok sajátja volt. Az a hagyomány azonban – így a szerző –, be kell látni, egyre távolabb áll a tömegek jelenkori közízlésétől.
Végiggondolva a problémát, azt kell mondanunk, hogy a korábban emlegetett terminátorunk igencsak sánta, hiszen ebben az esetben nem folklorizálódott jelenségről beszélünk, hanem népszerűről, populárisról! Ami majd valamikor folklorizálódhat is akár.
Egy másik hasonló példát is felvillantunk, ami nem más, mint a tengermelléki dalárdák hagyományápolásban betöltött szerepe (Povzanović 1991). Ezek a jellegzetes, dalmát férfiak által létrehozott kórusok – közkedvelt nevükön klapa –, egy szűkebb tájegység, Dalmácia regionális identitásának őrzői és erősítői voltak a szocializmus évtizedeiben. Az Adrián nyaralók biztosan belebotlottak a helyi fesztiválok valamelyikébe, melynek frekventált pontja volt a környék dalárdáinak szemléje, versenye. A hagyományápolók a vidék vagy a város viseletét öltötték magukra és ugyancsak a vidék, de sokkal inkább a város helyi hagyományából való dalokkal léptek a közönség elé. A már előbb említett tanulmánykötetben egyebek között erről a társadalmi jelenségről is olvasható egy hosszabb tanulmány. A szerző nyolc esztendőn át folyamatosan tanulmányozta a dalmát dalárdák regionális identitásban betöltött szerepét.
A dalárdák száma az 1960-as években még mindössze tizenöt volt az egész Dalmáciában. Nyilván az 1967-ben először megrendezett Festival dalmatinskih klapa Omiš (Povrzanović 1991) is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tíz évvel később ez a szám megötszöröződjék. Vagyis a dalárdák szerves részévé váltak a dalmátok kulturális identitásának. A Horvátország különböző részein élő, a tengermellékről elszármazott dalmátok dalárdákba tömörülnek és rendszeresen megjelennek résztvevőként a különböző fesztiválokon. Előadásukban megszólaló dalok gyakran hallhatók az ország tengerpartját propagáló, turistacsalogató összeállítások kísérő muzsikájaként. Így kötelező díszletként tovább erősítik ezek a bejátszások a dalmátok eme identitáselemének fontosságát.
A dalárdák névválasztása is a tudatos identitásőrzést mutatja. Olyan nevekkel találkozhatunk, mint: Plaža (Part), Zaliv (Öböl), Luka (Kikötő), Maestral (Misztrál), Maslina (Olajfa), Mandarina (Mandarin), Školjić (Kagyló); vagy egyszerűen a település nevét viselik.
A jelenség folyamatos térnyerését mutatja, hogy már a könnyűzenei fesztiválokon is részeivé válnak az egyes produkcióknak, sőt a legnépszerűbb előadók lemezfelvételein is közreműködnek. A mozgalom tehát folklorizálódik, igaz, jelentős médiahátszéllel. Megkérdeztük számítógépünket, és a dalmatinske klape tárgyszavakra 319 ezer találatot listázott ki, ami mutatja az együtténeklés nagyfokú népszerűségét (www.fdk.hr – letöltés: 2012. október 9.). A dalárdák műsorán szereplő dalok egy része hagyományból átmentett, míg egy jó hányaduk már újonnan komponált. Ám ezek zenéje és szövege is igazodik a hagyományhoz, sok esetben tudatosan archaizál, ha úgy tetszik: régiesít!
A műfaj népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az 1990-es évekre megjelentek a női dalárdák is!
Mindezen jelenségekkel kapcsolatban egy érdekes problémára is felhívja a cikkíró a figyelmet, nevezetesen a szakmai kompetencia kérdésére. Vajon feladata-e a szakmának, hogy beavatkozzon – felkérésre vagy önszántából – a néphagyomány alakulásának a folyamatába, vagy elégedjen meg csupán a dokumentálással, tudományos feldolgozással?!

Irodalom

Istvánovits Márton
1979a Folklór. In Magyar Néprajzi Lexikon. II. Főszerk. Ortutaty Gyula. Budapest: Akadémiai Kiadó, 187–188. p.
1979b Folklorizáció. Magyar Néprajzi Lexikon. II. Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai Kiadó, 193. p.

Povrzanović, Maja
1991 Regionalni, lokalni i individualni identitet: primjer klapskog pevanja. In Simboli identiteta. (studija, eseji, građa). Rihtman-Auguštin, Dunja szerk. Zagreb: X-Press, 105–120. p. /Biblioteka hrvatskog etnološkog društva/.

Rihtman-Auguštin, Dunja
1991 Istinski ili lažni identitet – ponovo o odnosu folklora i folklorizma. In Simboli identiteta. (studija, eseji, građa) Rihtman-Auguštin, Dunja szerk. Zagreb: X-Press, 78–98. p. / Biblioteka hrvatskog etnološkog društva/.

Folklorizmus ako spoločenský fenomén a jeho vedecká
interpretácia v juhoslovanskom priestore
Sve što je za narod, narodno! – alebo: všetko čo bolo vytvorené pre ľud,
je ľudové?!
(Zhrnutie)

V podtitule citované vyhlásenie interpreta najnovších komponovaných „ľudových piesní“ Hasana Kučuka Hokiho naznačuje, že v príspevku sa mienime zapodievať problematikou spoločensko-vedeckého posúdenia folklórnych javov, s ktorými aj dodnes máme skúsenosti v priestore bývalej Juhoslávie. Značne rozvetvené príklady vznikli v záujme čo najrozsiahlejšie objasniť túto tému a sústrediť sa predovšetkým na obdobie, ktoré bezprostredne predchádzalo občiansku vojnu.
Úvodom dovoľte poznámku, že v plnej miere súhlasíme s konštatovaním profesora Voigta, podľa ktorého sa predmetové heslá v našej disciplíne dôkladne zmenili v priebehu posledných desaťročí. Možno nie je potrebné dokazovať, že často medzi spoločensko-vedeckým posúdením a akceptovaním boli a aj sú intervaly svetelných rokov. Všetko vyššie uvedené sa vzťahuje na juhoslovanský priestor, kde komunistické vedenie už od začiatku považovalo folklór za podozrivý. Na základe písomných prameňov daného javu sa jednoducho pokúsime vytvoriť obraz o diskusiách generovaných folklorizmom, ktoré sme zistili na sledovanom území. Odvolávajúc sa opätovne na Vilmosa Voigta, hľadáme samého terminátora, resp. terminátorov!
Keďže naša problematika presahuje z minulosti do súčasnosti, došlo aj k zmene používaných termínov, náležiacich téme. Autori už nehovoria o folklorizme, ale o symboloch identity, či už sú to hmotné alebo duchovné výtvory. Dokonca ani to nie je zriedkavosť, že vskutku ani tematicky, a ani predmetovo sa nezmestia do už spomínaných etnologických definícií, skrátka – aby sme sa odvolali na úvodný príspevok – terminátori smelo zablúdili do neznámych vôd, aby vietor a duch skúmaných javov naduli lodné plachty poznania.
K predloženej otázke sa priblížime na základe viac autorského vedeckého diela, ktoré vyšlo
v Záhrebe, v čase vypuknutia občianskej vojny v roku 1991. Konferencia bola usporiadaná v roku 1989 v chorvátskom meste Zadar. Už názov diela veľa naznačuje: Simboli identiteta, čiže symboly identity. Do internetového vyhľadávača Google som zo zvedavosti zadal názov publikácie, a dňa 21. septembra mi za okamih našiel 293 súvisiacich odkazov. V súvislosti s našou otázkou možno popri odbore čítať aj názory jednotlivcov odlišnej profesie, čo uistí výskumníka v tom, že si organizátori konferencie dobre zvolili tematiku. Je evidentné, že sa autor týchto riadkov pustil do beznádejnej úlohy.
V spomínanom diele, ktoré zahŕňa 33 štúdií, sa prejavil celý etnologický a kultúrno-antropologický odbor a preto si môže zvedavý čitateľ vytvoriť o otázke obsiahly, rýchlo zachytený obraz, a v prípade rôznych tém spoznať časť vedeckých výsledkov, a to slovinských, chorvátskych, bosniackych, srbských, čiernohorských a macedónskych. Keď k tomu všetkému pridáme citovanú juhoslovanskú literatúru, tak sa rámec otázky rozšíri ešte viac.
Samotný jav bol organickou súčasťou folklorizmu v kontexte každodennosti obyvateľov juhoslovanského priestoru. Na jednej strane vlastne znamenal spôsob ako protestovať voči prísnosti štátnej strany na preukázanie staronovej identity pomocou symbolov, konštruovaných z rozmanitých prvkov národných tradícií.
V dôsledku predošlých zákazov, potrebovali folklórne tradície pretvoriť do takej miery, aby nepreukazovali rozdielnosti, ale oveľa viac tie prvky, ktoré sprítomňovali podobnosť.
Redaktorka diela, Dunja Rihtman-Auguštin, o otázkach folklóru a folklorizmu pojednáva ako
o objasnení vytvárania skutočnej a falošnej identity. V kontexte reality každodennosti a nacionalizmu
v priestore, ktoré sa stali jej východiskovým bodom, si kladie otázku, ako vzniká etnická identita, a či je folklór symbolom skutočnej alebo falošnej etnickej, resp. národnej identity. Uvádza príklady toho, ako používanie symbolov spoločného kultúrneho dedičstva môže prispieť k zvýšeniu pocitu bezpečnosti etnických skupín. Ako píše, objavenie ľudovej kultúry priestoru súčasne znamenalo aj lokalizovanie symbolov národnej identity. V prvom rade táto roľnícka kultúrna tradícia zotrvala aj počas socialistických desaťročí, hoci sa zdalo, že táto spoločenská vrstva, ktorej tvorba pomaly stratila spoločenskú funkciu, zmizne v socialistickej spoločenskej premene.
Oprávnene sme sa dostali ku koncipovaniu otázky: nakoľko možno symboly folklóru alebo presnejšie folklorizované symboly považovať za symboly identity?
Autor, ktorý si sám praje objasniť otázku, sa domnieva, že ju možno zodpovedať len vtedy, ak vysvetlí aj samotnú teóriu folklóru a folklorizmu. Nazdáva sa, že teória vychádza z dvoch predpokladov, a to že folklór nie je ničím iným, ako pôvodnou ľudovou kultúrou jestvujúcou vo svojej funkcii, kým folklorizmus je takým procesom, keď samotný folklór je zasadený do iného prostredia a stratí svoju pôvodnú funkciu. Autor pokračujúci v slede myšlienok sa zmieňuje aj o vyskytujúcich sa javoch folklorizmu v čase vidieckeho turizmu a zreteľne sa odvoláva na to, že pôvodná tradícia folklóru sa vo väčšine prípadov prerušila. Dôvod treba hľadať v úmyselnom ničení tradície prostredníctvom strany
v predchádzajúcich rokoch. Pozorovania poukazujú, že sa vynechané zvyky zo života generácií znovu oživili po viacerých desaťročiach. V súvislosti s týmto procesom konštatuje, že vstup média do utvárania tradície generuje taký obsah identity, v spojitosti s ktorým už nemožno jednoznačne povedať, kde končí folklór a kde sa začína folklorizmus.
Z toho vyvodzuje dôsledok, že nemožno poskytnúť jednoznačnú odpoveď na aktuálnu prítomnosť folklóru a folklorizmu v spoločnosti, a tým nedisponujeme ani možnosťou konštatovať, že folklorizmus je totožný s falošnou identitou.
Berúc do úvahy aj osobné skúsenosti, veď autor týchto riadkov bol dlhé desaťročia súčasťou juho­slovanskej každodennosti – sa potrebujeme zmieniť aj o takých spoločenských javoch, ako aplikácia folklóru na spoločenskej úrovni. Na mysli máme konkrétne tradíciu spevnú a tanečnú. V mnohonárodnostnom štáte bola táto časť folklóru najviac prijateľná a použiteľná. Spôsob naplnenia obsahu príliš prízvukovaného hesla „bratstvo a jednota“ sa preukázal prostredníctvom repertoáru folklórnych súborov. Z tohto dôvodu boli jednotlivé amatérske a profesionálne folklórne skupiny nútené naučiť sa a
v repertoári ponechať piesne a tance z celého územia Juhoslávie. S navrátením sa k ďalším vysvetleniam autorových argumentácií vyplynie to, že aj v Juhoslávii existujúca oficiálna kultúrna politika utvorila folklorizmus, ktorý bol podriadený ideológii a dostal sa do protirečenia s pôvodnou tradíciou folklóru.
Citeľne sa do pohybu dostali určité spoločenské procesy v druhej polovici 80. rokov 20. storočia, na konci ktorých sme mohli pozorovať predtým zakázanú ľudovú tradíciu, a tu obzvlášť myslíme zvyky divadelných hier, ktoré sa zaraďovali do folklóru. Patria sem oživené obyčaje z vianočného a veľkonočného sviatočného okruhu. Zákaz v poslednom prípade bol jednoznačný, a ešte namiesto vianočných a novoročných sviatkov kultúrna politika ponúkla tradíciu, ktorú bolo možné zasadiť do socializmu. Oficiálnymi sviatkami sa stali prvé dni Nového roku a vtedy sa stal z Mikuláša rozdávač darčekov Dedo Mráz. Do pozadia tak mohla byť odsunutá náboženská ľudová tradícia, z ktorej sa stali Deda Mraz
a Mrazič Darko.
Ďalej sa dotkneme aj výskumu ďalších prvkov folklóru, ľudového odevu a ľudovej hudby tak, ako sa prejavujú vo folklorizme.

(Preklad Marianna Mészárosová)

Der Folklorismus als gesellschaftliches Phänomen und seine wissenschaftliche Rezeption im südslawischen Raum
Sve što je za narod, to je narodno! – oder: alles, was dem Volk gewidmet ist, ist völkisch?!
(Zusammenfassung)

Die Studie befasst sich mit dem Themenkreis der Folklore und der Folklorisierung, wobei ihr Fokus auf den Jahrzehnten vor dem Bürgerkieg im Balkanraum liegt. Um den Problemkreis näher erörtern zu können, beruft sich die Arbeit auf einen Sammelband aus dem Jahre 1991, in dem die Ergebnisse einer Konferenz aus dem vorletzten Friedensjahr präsentiert werden.
Der Autor thematisiert die wissenschaftlichen und soziologischen Aspekte der obigen Phänomene, während er in seine Argumentation Forschungserkenntnisse von Ethnographen und Kultur­anthropo­logen verschiedenster Nationalitäten (Slowenen, Kroaten, Serben, Bosnier, Montenegriner und Makedonier) einfließen ließ.
Hinsichtlich der wissenschaftlichen Annäherung lässt sich Folgendes behaupten: die Forscher ver­traten einstimmig die Meinung, dass die Folklore in den 1970er Jahren im dörflichen Umfeld längst nicht mehr seiner ursprünglichen Funktion genügte – die ländliche Gesellschaft hat sich nämlich infolge der sozialistischen Industrialisierung spürbar umstrukturiert, außerdem hat sich auch der Spielraum der Tradierungsgelegenheiten eingeengt. Dies alles führte dazu, dass das Bauerntum über keine kollektiv einheitliche Ausdrucks- und Bewusstseinsform verfügte. An seine Stelle trat der seiner ursprünglichen Funktion und Variationsmöglichkeiten beraubte Folklorismus.
Der Folklorismus avancierte im Vielvölkerstaat zu einem identitätsstiftenden Element des nationalistischen Gedankenguts. Dieses Phänomen wird in der Studie anhand zahlreicher Beispiele erläutert und näher erforscht. In der vorliegenden Studie werden zahlreiche Beispiele dieser Erscheinungen eingeblendet und näher erörtert. In diesen Zusammenhang gehören die Volkstracht, der Volkstanz, die neu entstandenen Volkslieder oder das Anwachsen der Gesangsvereine.

(Übersetzt von Máté Csanda)