A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései

I.

A 20. és 21. század történelmének korrelációjában – a közép-európai folklorisztika, etnológia és bizonyos mértékben az etnomuzikológia perspektíváinak elméleti és módszertani törekvéseit figyelembe véve – paradigmaváltásokra került sor az etnológia (a néprajzhoz viszonyítva) alakulásában. Ebben az összefüggésben – Niedermüller Péter véleményét osztva –, az európai etnológiát „nem a modern kor produktumának kell tekinteni, mint a néprajzot, a vagy a kulturális és szociális antropológiát, hanem a radikalizált modern kor gyermekének és a történelmi és társadalmi változások fázisaként kellene tekintenünk rá.” (Niedermüller 2002, 294), ezt a fázist „második modern kor”-nak nevezik. Az európai etnológia paradigmaváltásával kapcsolatos aránylag gazdag irodalomból kiemelhetjük Wolfgang Kaschuba munkáját (Kaschuba 1999).
Bevezetésképpen megemlíteném, hogy az utóbbi húsz év során a folklorisztika is szembesült a kor különféle elméleti, módszertani és gyakorlati kihívásival. Változnak a domináns problémakörök, a koncepciók, az elemzés kategóriái, bővülnek a szociális kommunikáció formái, kicserélődnek a vizsgált kulturális jelenségek hordozóinak és fogyasztóinak csoportjai, stb. Néhány kutató ennek függvényében „krízisről” beszél. (Kirschenblatt-Gimblett 1998).
E kérdéskör kapcsán a folklorisztika határait/határát feszegető különféle szakmai megbeszélések folynak, s az egyik fő kérdés, hogy egyáltalán ki kell-e jelölni ezeket a határokat, vagy sem. A vita témája lényegében a folklorisztika, mint tudományág identitása, kutatási területe és a jövőbeli perspektívái.
Felvetődik a kérdés, miszerint szükség van-e arra, hogy a folklorisztikát külön tudomá­nyágnak tekintsük? Mi az ami – a poétikai, esztétikai és bizonyos mértékig a művészettörténeti nézőpontokon túl – a folklorisztikában egyedülálló, és amit nem helyettesíthet más tudományág?
Az európai etnológia kapcsán felvetődik a kérdés: miben nyilvánul meg a paradigmaváltás, s milyen hozadéka van a folklorisztika számára ennek a „fiatal“, „újonnan konstruált“, ebben a térségben 1989 (Kaschuba 1999) után aktuális tudományszaknak, amely kutatásának tárgyára egyrészt a globalizáció perspektívájából és a az aktuális kulturális és társadalmi folyamatok dinamikája szempontjából tekint, azonban a tudomány korábbi időszakának ismereteit felhasználva ezt egyúttal új megközelítésből teszi.

II.

A változások a folklorisztikában hatással vannak a terminológiára is (a „terminológiai gátakkal“, vagy „csapdákkal“ összefüggésben), valamint visszatükröződnek a kutatási célok elméleti-módszertani szempontokban is. A kontinuitás versus diszkontinuitás szempontjából ezek a változások egyes országokban – ha eltérő mértékben is – kivetítődnek a saját kutatási „nemzeti tradícióikra“, valamint a történelem által befolyásolt kultúrpolitikai tapasztalatokra is.
A konkrét kutatók hozzáállása a koncepciók és a megközelítések szempontjából eltérést mutat. Külön szerepet játszik az ún. „nemzeti iskolák“ kontinuitása, elsősorban az európai etnomuzikológiát illetően, ahol a paradigmák változásai egy adott időszakban lassabban mennek végbe, kevésbé gyors, mint az etnológiában vagy pedig a kulturális és szociális antropológiában.
Az etnomuzikológusok által használt elemző eszközök és koncepciók bizonyos területeken pl. Közép Európában, inkompatibilisek (Szlovákia: Kresánek 1951; Elscheková-Elschek 1980). A szlovák folklorisztikában és az egyes kutatott „műfajokban“, hiányzik az általánosan akceptálható és érthető szakterminológia és klasszifikáció, a kutatott folyamatok és szövegek megnevezése, ez ugyancsak a „nemzeti iskolák“ és a nyelvi specifikumok függvénye.
Tekintetbe véve a folklorisztikai kutatások differenciálódását Közép-Európa egyes országaiban, ezek szorosan összefüggenek a „folklórjelenségek” aktuális attitűdjével, – ami az „első modern” korban volt kulcsfontosságú – és az ún. „népi kultúra” fogalmával, de a kutatások témáját illetően a kontinuitás és diszkontinuitás nézőpontjaival is. Megállapíthatjuk, hogy Közép-Európában (természetesen nem csupán itt) e változásvizsgálat elmélete és módszertani megközelítése sokrétű. Az alábbiakban a folklorisztikai kutatások fogalomalkotásának négy alapvető irányát szeretném bemutatni:
A „népi kultúra” folytonosságát hirdető nézetek. Erre többek között példa a morva folklorisztika, amely a variáns, műfaj, forma, kommunikáció, stb. szempontjából különbséget tesz a „hagyományos” és a „nem hagyományos” között (a legújabb: Válka 2011), vagy pedig az „etnokulturális hagyományok” összefoglaló kifejezést használja (Pavlicová–Uhlíková 2008; Toncrová 2007; Toncrová 2008). A cseh etnomuzikológiában ezt a nézetet képviseli például Ľubomír Tyllner (Tyllner 2010), miközben a „hagyományos zene“ megjelölést használja.
Ez az irányzat kijelöli a „hagyományos” és „nem hagyományos” folklórelemeket, miközben a „folklór” fogalmát a továbbiakban is használja. Ez a fajta hozzáállás jellemzi a cseh, morva és szlovák folkloristákat. Cseh példaként említhetjük P. Janeček számos publikációját, a legutóbbi, általa szerkesztett kötet Folklór atomového věku [Az atomkor folklórja] címmel 2011-ben jelent meg. A könyv mottójában egy német szerzőt, Rudolf Schendát idézi (1992). Janeček a folklórt – Dégh Lindára hivatkozva (Dégh 1991) – a különböző szubkultúrák kulturális identifikációs kódjainak tekinti, és a kultúrantropológiai hagyományok szellemében az ún. „expresszív kultúra“ jelenségeihez sorolja. Ennek kapcán szlovák részről főként Zuzana Panczová (Galiová) munkáit említhetjük, melyek az összeesküvés-elméletek, fámák, városi legendák és az internetes kommunikáció problematikájával foglalkoznak. A fámákat és modern mondákat Panczová a folklór „nem hagyományos“ műfajaként kutatja. A szerző azonban nem ért egyet a „modern folklór” fogalmának használatával: „Ha el is fogadnánk a „modern folklór” fogalmát, mint az olyan jelenségek megjelölését, amelyek közvetlen összefüggést mutatnak a hagyományos kultúrával, ez nem érvényes a poétika szempontjából és a konspirációs teóriák funkcióira sem vonatkoztatható. Ez az oka, miért gondolkodom a szélesebb narratívák kontextusában, nem pedig folklórműfajok kategóriájában. Az ok, amiért a konspirációs elméletek betagolását a szlovák folklorisztika legitimnek és e tudomány számára hasznosnak tartom, hogy a folklorisztika Szlovákiában már régen átlépte a hagyományos kultúra részeként folklór jelenségek vizsgálatának szűk határait…” (Panczová 2009, 9)
Ez irányzat szerint a „népi kultúra“ kifejezést mint anakronizmust elavultsága miatt el kell hagyni a terminológiában, hasonlóképpen a „folklór“ szakkifejezést is, esetleg az utóbbi jelentéstartamát a következő területekre kell leszűkíteni:
a) Egy adott régebbi történelmi időszakból származó „hagyományos kultúra” Közép-európai térségben gyakorlatilag zárt formái. Ezek a kulturális örökség részét képezik és fontos a védelmük.
b) Azok a jelenségek, melyekre a sajátos művészi (folklór) „stílus“ a jellemző (Danglová 2010; Kiliánová 2006).
A módszertani és terminológiai „tisztaság” szempontjából – véleményem szerint – a tradíciók és a folklorisztika összefüggésének tekintetében a folklorisztikai, etnológiai és szociál-antropológiai megközelítés szempontjából egyaránt egy „mozgástér” konkrét kijelöléséről van szó
4. Ennél az irányzatnál a lengyel folklorisztikára jellemző elméleti-módszertani koncepciókra és kategóriákat szeretném ismertetni. Ezek az alábbiak:
a) A folklorisztikát szóbeli antropológiaként értelmező koncepció. Határozottan elkülönül az irodalomtudománytól (Sulima 2005), és véleményem szerint nem fogadja el a folklorisztika tágabb értelemben vett műfajok szerinti felosztását sem (beleértve az ének, zene, tánc, képzőművészet kategóriákat). A hangsúly a szóbeli folklorisztikára és a szájhagyományozódás szövegösszefüggéseire helyeződik.
b) az ún. „népi gondolkodás típusa” (Robotycki 1985; Robotycki 1998), melyet a valóság visszatükröződésének mitizálása, a kategorikus és sztereotipikus gondolkodás, a valóság befogadásának egysége, stb. jellemez.
Úgy tűnik, ez az irányzat használható a tömegkultúra vizsgálatára is.
c) A „népi kultúra típusa“ (Stomma 1986), amely a szimbolikus rendszereknek az embe­rek személyiségi fejlődésére tett hatásából indul ki. Az egyén cselekvésének motivációja saját kulturális determináltságának függvénye. Ennek alapja gyakran a hagyományos világfelfogási mechanizmusokban keresendő. A reagálás nem reflektív (rutin, szokás) mechanizmusainak továbbéléséről van szó. Ezek közvetlen kötődnek a hagyományos kollektív emlékezet aktivizációjához és a tudatosság elkülönüléséhez, amelyek Stomma szerint gondolkodásunk kezdetleges kánonjaként jelennek meg. Ezt az irányzatot használhatjuk a kultúra elemzésénél, különböző időben, térben és társadalmi környezetben. (Hajduk-Nijakowska 2009).
d) Az ún. „lublini iskola” etnolingvisztikai megközelítése (Bartmiński 2009; Adamowski–Szmyk 2010). Elsősorban a folklórszövegekből és a műfaji tanulmányozásából indul ki és a „nyelvi világkép“ koncepcióján alapul.

III.

Ennyit a közép-európai folklorisztikai „iskolák“ módszereinek diverzifikációjáról. A folklorisztika „identitásának“ szempontjából általánosan két alapvető irányvonalat különböztetünk meg (Kiliánová 2006, 284):

a) Az egyik a „jelenkori szóbeli, énekes, zenei, táncos és más művészeti jelenségeket vizsgálja, amelyek egyes csoportoknál vagy közösségeknél mint kulturális eredetiségek, különlegességek jelennek meg“. Doroty Noyes (2005, 3) szerint a folklorisztika végeredményben azt kutatja, hogy „hogyan, mikor és milyen társadalmi körülmények között kezdik megkülönböztetni a szociális szereplőket kulturális jegyeik alapján.“
b) a kulturális kódok és formák olyan irányú kutatása, mely nem csupán a tartalmat kutatja, hanem a kommunikáció formáit is (Leščák 2001, de például Joseph Grim Feinberg is hivatkozik a médiaelméletre és a folklór autentikusságáról folytatott diskurzusra: Grim Feinberg 2011).

Annak tükrében, hogy a közép-európai (nem csak a poszt totalitárius) országokban mi az, ami közös és mi bizonyítja, hogy a konstatált relatív diverzifikáció ellenére az aktuális közép-európai folklorisztikában egyidejűleg mennek végbe a változás folyamatai, az alábbi általánosan elfogadott irányzatokat különböztethetjük meg:
1. Amely a folklorisztikát az etnológia részének tekinti (Kiliánová 2006).
2. Ebből következik a tendencia, miszerint a kutatott kulturális jelenségeket a maguk folyamatában és komplexitásában kell vizsgálni. Ez napjainkban egyre jobban terjed és a témák és a problémák szempontjából bővül.
3. A „közös” irányzatokhoz sorolhatjuk még a humán tudományok egészét érintő „antropologizáló“ törekvést is (Kuligowski 2012 a lengyel környezetre vonatkoztatta, a szlovák folklorisztikában: Krekovičová 2005, 23). A folklorisztika története szempontjából ez a tendencia megérdemelne egy specifikus elemző tanulmányt, amelyre sajnos ebben az írásban nincs elegendő hely. A szlovák folklorisztikában az egyik ilyen orientációjú vonal például a prózai narratívák kognitív orientációjú kutatása, amely a kognitív antropológia és pszichológia elméletére és módszertanára támaszkodik, s amely fokozatosan hódít teret a folklorisztika, religionisztika és szociális antropológia határán mozgó legfiatalabb kutatói generáció körében (pl. Tataiana Bužeková, Vladimír Bahna és mások).
4. Az inter- és transzdiszciplinaritás erőteljesebb átültetése a gyakorlatba. Ez egyaránt vonatkozik több humán szak közös kutatási módszereinek általános elméleti-módszertani koncepcióira (pl. „oral history“), az interdiszciplináris jellegű elemző kategóriákra (médiaelmélet, identitás és identifikáció, kollektív identitások), kulturális konstrukciók keletkezésének folyamataira és kontextusaira, mely a jelenlegi etnológiai kutatások egyik alapvető problémakörét (Niedermüller 2002), valamint a kulturális reprezentációt jelenti (Hall 1997). A kutatásoknak ezen a szintjén a tudományágak határai gyakran összemosódnak, egybefolynak.
Példaként a történetírást említhetjük. A történelemkutatás az ún. „kis történelem“, mikrotörténelem iránti nyitásával, a múltnak a „mindennapiság“ kutatása szempontjából közelít a társadalomtörténethez és az etnológiához/kulturális antropológiához. Ez egyebek mellett lehetővé teszi a folklór források felhasználását hivatkozási bázisként. A történettudomány, az etnológia és a folklorisztika (a kultúra, mint jelrendszer) számára ezáltal újabb kutatási területet jön létre. Az utóbbi évtizedekben más tudományterületek, elsősorban a zene-, irodalom- és színháztörténet, művészettörténet, kulturális, szociális és történeti antropológia, himnológia, összehasonlító vallástudomány, a kognitív tudományok stb. kerültek szorosabb kapcsolatba a folklorisztikával.

IV.

Befejezésül hangsúlyozni szeretném, hogy a folklorisztikában, az utóbbi két évtizedben előtérbe került a forráskritika, valamint folytatódik a jelentős régi gyűjtemények alapos feldolgozása és kiadása. Elsősorban a 18. századtól egészen a 20. század első feléig keletkezett népdalgyűjteményekről van szó.
Példként a 19–20. században több gyűjtő által feljegyzett szlovák népdalokat közlő Slovenske ljudske pesmi [Szlovák népdalok] című sorozatot említeném, mely 1997-ben jelent meg először, s az ötödik kötete 2007-ben látott napvilágot.
Morvaországban hasonló eredménynek számít az 1994-ben a Guberniální sbírky písní a instrumentální hudby z Moravy a Slezska [Dalok, táncok és hangszeres zenék kormányzói gyűjteménye] (1819) című gyűjtemény újrakiadása. 2012-ben megjelent Leoš Janáček és gyűjtőköre által 1910 és 1912 között Morvaországban és Szlovákiában osztrák közreműködéssel gyűjtött, etnomuzikológiailag és technikailag feldolgozott és kommentált felvételekkel, valamint a dalok lejegyzéseivel ellátott több kiadvány (Procházková 2012), valamint Martin Zeman szintén abban az időben gyűjtött anyagának feljegyzései (Horňácké písně) is kiadásra kerültek Marta Toncrová és Lucie Uhlíková összeállításában (Zeman 2000).
T. A. Kunz tartományi gyűjteményes kötete ugyancsak Csehországban jelent meg L. Tyllner szerkesztésében: T. A. Kunz: Böhmische Nationalgesänge und Tänze – České národní zpěvy a tance (Kuncz 1995). Daniela Stavělovának köszönhetően mgjelent a Lidové tance v guberniálnom sběru z roku 1819 c. kötetet is (Stavělová 1996). Ludvík Kuba regionális monográfiája Věra Thořová összeállításában látott napvilágot: Ludvík Kuba: Lidové písně z Chodska (Kuba 1995).

Szlovákiában az utóbbi években került feldolgozásra Karol Plicka a 20. század első feléből származó terjedelmes gyűjtése. 2007-ben jelent meg Pozsonyban Bartók Béla: Slovenské ľudové piesne [Szlovák népdalok] című, a sorozat befejező, 3. kötete, amelyben a 19–20. századi gyűjtések eredményeit közlik (Bartók 2007). Négy évvel később Szegeden hasonmás kiadásban jelentették meg Bartók Béla Országos Széchényi Könyvtárban őrzött gyűjtéseiből a 11 kötetre tervezett könyvsorozat első kötetét (Bartók 2011). Andrej Kmeť Prostonárodné vianočné piesne [Karácsonyi népi énekek] című munkája 2012-ben jelent meg Pozsonyban Hana Urbancová szerkesztésében (Kmeť 2007).
A szlovák folklorisztika jelentős eredménye volt a Frank Wollmann által vezettet Szlavisztikai Szeminárium diákjainak gyűjtéséből megjelent három kötet (a gyűjtés ideje: 1928–1947), amelyet Božena Filová közreműködésével Viera Gašparíková szerkesztett és katalogizált (Wollmann 1993; Wollmann 2001; Wollmann 2004)
A Közép-Európában tapasztalható belső differenciálódások oka nem csupán a „posztmodern” hektikus időszakával és ennek keretében folyó, konkrét lokális és táji környezetben végzett aktuális folyamatok vizsgálatának mértékével függnek össze, hanem azzal is, mennyire lettek feldolgozva, ill. nem feldolgozva a folklórkutatás számára a kulturális örökség részét képező a folklórkutatás szempontjából fontos történeti források, illetve ezek egységesítése az aktuális ismeretek alapján.
Ennyit tehát a közép-európai folklorisztika aktuális irányzatairól, a kutatás tárgyát egységes egészként értelmező megközelítésben. E tudományszakot és határait érintő gyakori, sokszor ellenséges viták és eltérő nézetek véleményem szerint magával a tárggyal és sok más tényezővel is összefüggnek, többek között a belső differenciálódásával (a „német folklorisztikai iskolára” jellemző „népzenekutatás” és „népmesekutatás” megkülönböztetésével) is.
Az alapvető elméleti koncepciók nagyon gyakran elsősorban a szöveges műfajokra támaszkodnak, ebben a tekintetben főleg néhány műfaj élettartamára vonatkozó folyamatot illetően érvelnek, valamint a kontinuitás versus diszkontinuitás hangsúlyozzák a „hagyományos kultúrával” kapcsolatban. A folklorisztikai kutatások más területei (a tánc, ének, képzőművészeti megnyilvánulások, ízlés stb.) saját specifikumokkal rendelkeznek (más dinamika és a más jellegű időbeli folyamatok, pl. nem kötődnek annyira a narratívához stb., stb.).
Tehát, ha a közép-európai folklorisztikáról beszélünk, ezzel összefüggésben két kérdés is felvetődik:
Hiányzik a folklorisztikai kutatások egész területére vonatkozó átfogó koncepció?
Szüksége van a folklorisztikának egy ilyen koncepcióra?
Mindkét kérdés visszakanyarodik az írás elején felvetett kérdéshez: az identitás és a folklorisztika, mint tudományszak létezése szükségességének kérdéséhez.

(Fordította Baranyovics Borisz és L. Juhász Ilona)

Aktuálne otázky stredoeurópskej folkloristiky

I.

V korelácii dejín 20. a 21. storočia – nazerajúc na prebiehajúce procesy v teórii a metodológii folkloristiky, etnológie a do istej miery aj etnomuzikológie zo stredoeurópskej perspektívy – ide ruka v ruke s formovaním etnológie (v porovnaní s národopisom) o obdobie paradigmatických zmien. V ich rámci možno európsku etnológiu – v súhlase s P. Niedermüllerom – „ponímať nie už ako produkt moderny, akým bol národopis alebo kultúrna a sociálna antropológia, ale ako dieťa ´radikalizujúcej sa moderny´, ktorú by sme mali hodnotiť ako historickú a spoločenskú fázu prechodu “ (Niedermüller 2002, 294), súvisiacu s tým, čo býva označované aj ako „druhá moderna“. K zmenám paradigmy v európskej etnológii je k dispozícii už pomerne početná literatúra, z nemecky písaných prác spomeňme aspoň Wolfganga Kaschubu (Kaschuba 1999).
Na úvod svojho príspevku len pripomínam, že aj folkloristika je prinajmenšom v období posledných dvoch dekád konfrontovaná s viacerými teoretickými, metodologickými, ako aj praktickými výzvami doby. Menia sa dominanty problémových okruhov, ktoré rieši, používané koncepty a analytické kategórie, rozširujú sa formy sociálnej komunikácie, ktoré skúma, menia sa skupiny nositeľov a konzumentov sledovaných kultúrnych javov atď. Niektorí bádatelia hovoria v tejto súvislosti aj o „kríze folkloristiky“ (Kirschenblatt-Gimblett 1998).
S tým súvisia početné odborné diskusie, orientované jednak na otázku hranice/hraníc folkloristiky, ako aj na problém, či je vymedzovanie týchto hraníc vôbec potrebné. Diskutuje sa teda o identite folkloristiky ako vednej disciplíny, o jej predmete bádania a perspektívach do budúcnosti. Objavuje sa otázka, nakoľko je v aktuálnej situácii – a to najmä v súvislosti s jej čoraz užšou previazanosťou s etnologickým bádaním – vôbec potrebné vyčleňovanie folkloristiky ako špecifického odboru. Čo okrem poetiky, estetiky, žánrovej problematiky a pod. ako výskumných aspektov vychádzajúcich v značnej miere – zjednodušene povedané – z umenovedného pohľadu, je vo folkloristických prístupoch nezastupiteľným prínosom tejto vedy. Tak ako v prípade európskej etnológie hovoríme o „mladej“, „novokonštruovanej“ vednej disciplíne, aktuálnej v tomto priestore po roku 1989 (Kaschuba 1999) a nazerajúcej na predmet svojho bádania jednak z perspektívy procesov globalizácie a dynamiky aktuálnych (t.j. súčasných [gegenwärtige]) kultúrnych a spoločenských procesov, ale zároveň v rámci nových pohľadov využívajúcej poznatky získané v starších obdobiach vývinu vedy, aké sú podoby paradigmatických zmien z pohľadu folkloristických bádaní?

II.

Zmeny sa vo folkloristike premietajú paralelne v používanej terminológii (v súvise s „terminologickými bariérami“ či „pascami“) i v teoreticko-metodologických konceptoch a bádateľských cieľoch. Najmä z hľadiska zdôrazňovania kontinuity verzus diskontinuity zásadných konceptov výskumu sa tieto zmeny premietajú v jednotlivých krajinách s vlastnými „národnými tradíciami“ výskumov, ale i s historicky podmienenou kultúrno-politickou skúsenosťou podobne, a zároveň aj do istej miery odlišne. Prístupy i koncepty sa rôznia aj v postojoch konkrétnych bádateľov. Osobitnú úlohu zohráva istá kontinuita tzv. „národných škôl“ najmä v európskej etnomuzikológii, kde konštatované zmeny paradigmy prebiehajú vo vymedzenom období pomalšie, menej prudko ako v etnológii či v kultúrnej a sociálnej antropológii. Etnomuzikológmi používané analytické nástroje a koncepty sú často v jednotlivých oblastiach napr. Strednej Európy navzájom nekompatibilné, korešpondujúce s odlišnosťami umenovednej povahy, špecifickými historicko-genetickými štýlmi (Slovensko: Kresánek 1951; Elscheková–Elschek 1980), či štýlmi regionálnymi atď. V oblasti slovesnej folkloristiky a jednotlivých „žánrov“, ktoré skúma, predstavuje aktuálny problém absencia všeobecne akceptovateľnej a zrozumiteľnej odbornej terminológie a zároveň klasifikácie, pomenovania skúmaných procesov a textov, ktoré sú takisto determinované „národnými školami“, ale i jazykovými špecifikami.
Pokiaľ sa týka diferenciácií vo folkloristických výskumoch v jednotlivých stredoeurópskych krajinách, tieto úzko súvisia tiež s aktuálnymi postojmi k fenoménu „folklór“, kľúčovému pre obdobie „prvej moderny“, a s postojom k širokej oblasti tzv. „ľudovej kultúry“ [v rámci „Volkskunde“], ako aj s názormi na kontinuitu, resp. diskontinuitu z hľadiska predmetu bádania. Aj tu možno konštatovať v priestore Strednej Európy (a samozrejme nielen tu) celkovú divergenciu teoreticko-metodologických prístupov, dokumentujúcich situáciu v procese zmeny. Spomeniem aspoň štyri základné línie konceptualizácie predmetu folkloristického bádania. Je to:
1. deklarované zotrvávanie pri koncepte „ľudovej kultúry“ ako kontínuu. Príkladom takéhoto prístupu môže byť okrem iného moravská folkloristika, rozlišujúca v rámci neho „tradičné“ a „netradičné“ podoby, žánre, formy komunikácie atď. (najnovšie Válka 2011), alebo používajúca zastrešujúci termín „etnokultúrne tradície“ (Pavlicová – Uhlíková 2008; Toncrová 2007; Toncrová 2008). V českej etnomuzikológii reprezentuje tento pohľad napr. Ľubomír Tyllner (Tyllner 2010), pričom používa označenie „tradičná hudba“.
2. vymedzovanie „tradičných“ a „netradičných“ podôb folklóru s tendenciou pojem „folklór“ naďalej používať. Takýto prístup je charakteristický okrem iného pre časť bádateľov v rámci českej, moravskej i slovenskej folkloristiky. Českým príkladom sú viaceré publikácie Petra Janečka, posledná z nich (editorská) s titulom Folklór atomového věku (Janeček 2011) je opatrená mottom z pera Rudolfa Schendu a Lindy Dégh. Folklór tu Janeček poníma zároveň ako súčasť kultúrnych identifikačných kódov príslušníkov rôznych subkultúr a v duchu kultúrno-antropologickej tradície ich zaraďuje ako prejavy expresívnej kultúry.
Z diskusie k takémuto prístupu spomeniem práce slovenskej folkloristky Zuzany Panczovej (Galiovej), v ktorých sa zaoberá sa problematikou fám, moderných povestí a konšpiračných teórií. Fámy a moderné povesti Panczová skúma ako „netradičné žánre“ folklóru. Táto autorka sa však nestotožňuje s poňatím „moderný folklór“: „Ak by sme dokonca i prijali istú legitimitu pojmu „moderný folklór“ ako označenia pre javy, ktoré vykazujú priame genetické súvislosti s tradičnou kultúrou, neplatí to z hľadiska poetiky a funkcií pre konšpiračné teórie. To je dôvod, prečo o nich … uvažujem v kontexte širších naratívnych, nie folk­lórnych žánrových kategórií. Dôvod, prečo začlenenie konšpiračných teórií do zorného poľa slovenskej folkloristiky považujem za legitímne a pre túto vedu za prínosné je ten, že i folkloristika na Slovensku už dávnejšie prekročila úzke hranice štúdia folklórnych prejavov ako súčasti tradičnej kultúry…“ (Panczová 2009, 9).
3. Názor, že termín „ľudová kultúra“ treba opustiť ako anachronizmus (používať označenie „tradičná kultúra“) a zároveň buď vypustiť z terminologického aparátu aj označenie „folk­lór“, alebo zúžiť obsah termínu folklór na oblasť:
a) v stredoeurópskom priestore už prakticky uzavretých foriem „tradičnej kultúry“ istého historického obdobia. Sú súčasťou „kultúrneho dedičstva“ a je potrebné ich chrániť;
b) prejavov vyznačujúcich sa špecifickým umeleckým (folklórnym) „štýlom“ (Danglová 2010; Kiliánová 2006).
Z hľadiska metodologickej i terminologickej „čistoty“ ide – podľa môjho názoru – o vhodné a v súvise s tradíciami folkloristiky v tomto priestore zrozumiteľné vymedzenie „manévrovacieho poľa“ pre folkloristické, ale i etnologické a sociálno-antropologické prístupy.
4. Na tomto mieste sa bližšie pristavím ešte pri formulovaní a používaní viacerých zastrešujúcich teoreticko-metodologických konceptov a pojmov, charakteristických špeciálne pre poľské folkloristické výskumy sledovaného obdobia paradigmatických zmien. Prístupy poľských autorov prezentujú do istej miery odlišnú líniu bádaní ako iné oblastí Strednej Európy, ktoré sú úzko späté s tradíciami tzv. „nemeckej školy“. Je to:
a) koncept folkloristiky ako antropológie hovoreného slova. Je charakteristický odpútaním sa od literárnej vedy (Sulima 2005), ale nerešpektuje, podľa môjho názoru, širšie žánrové vymedzenie folkloristiky (vrátane spievaných, hudobných, tanečných, výtvarných, písaných a ďalších žánrov). Dôraz sa tu kladie na oblasť slovesnej folkloristiky a na kontext tohto typu orálnych podaní;
b) tzv. „myslenie ľudového typu“ (Robotycki 1985; Robotycki 1998), pre ktoré je charakteristické mýtizovanie reflektovanej reality, kategorické a stereotypné myslenie, nerozčlenenosť vnímania reality atď.
Táto kategória sa ukazuje ako vhodná aj pri výskumoch masovej kultúry;
c) kategória „kultúry ľudového typu“ (Stomma 1986) vychádza zo zdôrazňovania vplyvu symbolických systémov na rozvoj osobnosti človeka. Motivácie činov jednotlivca vychádzajú z jeho kultúrnej determinovanosti. Majú často základ v tradičných mechanizmoch chápania sveta. Ide o pretrvávanie nereflektívnych (rutinných, zvykových) mechanizmov reagovania. Tieto mechanizmy sú bezprostredne spojené s aktivizáciou tradičnej kolektívnej pamäti a s fenoménom oddelenia povedomia, ktoré sa podľa Stommu javí ako rudimentárny kánon nášho myslenia. Túto kategóriu možno použiť pri analýze kultúry v rôznom čase, priestore a spoločenskom prostredí (Hajduk-Nijakowska 2009).
d) etnolingvistický prístup tzv. lublinskej školy (Bartmiński 2009; Adamowski–Szmyk 2010). Vychádza predovšetkým z folklórnych textov a zo žánrového štúdia a pracuje s konceptom „jazykového obrazu sveta“.

III.

Toľko k istej diverzifikácii prístupov vo folkloristických „školách“ v stredoeurópskom pries­tore. Z hľadiska „identity“ folkloristiky všeobecne tu možno – opierajúc sa o G. Kiliánovú (Kiliánová 2006, 284) – vyčleniť dve zásadné línie výskumov:
a) orientáciu, v rámci ktorej prevláda výskum „súčasných slovesných, spevných, hudobných, tanečných a iných umeleckých prejavov, ktoré sa sledujú ako kultúrne zvláštnosti istých skupín alebo komunít.“ Podľa Dorothy Noyes (Noyes 2005, 3) folkloristika študuje v konečnom dôsledku „ako, kedy a za akých okolností spoločnosti začnú rozlišovať sociálnych aktérov podľa ich kultúrnych znakov.“
b) oblasť výskumu kultúrnych kódov a foriem so zameraním na procesy nielen v obsahoch, ale tiež vo formách komunikácie (Leščák 2001, ale napr. aj Joseph Grim Feinberg s odkazom na teóriu médií a diskurz o autenticite folklóru: Grim Feinberg 2011).

V rámci toho, čo majú jednotlivé krajiny Strednej Európy (a nielen posttotalitné) spoločné a čo je dokladom toho, že napriek konštatovanej relatívnej diverzifikácii ide o synchrónny proces zmien prebiehajúcich v aktuálnych stredoeurópskych výskumoch folkloristiky, možno formulovať nasledovné všeobecne platné trendy:
1. ponímanie folkloristiky ako súčasti etnológie (Kiliánová 2006).
2. z toho vychádza tendencia výskumov k sledovaniu skúmaných kultúrnych fenoménov a procesov v ich komplexnosti, ktorá sa smerom do súčasnosti prehlbuje a tematicky i prob­lémovo rozširuje.
3. K „spoločným“ trendom možno priradiť tiež tendenciu „antropologizácie“, dotýkajúcu sa humanitných vied všeobecne (Kuligowski 2012 ju konštatoval pre poľské prostredie, v slovenskej folkloristike Krekovičová 2005, 23). Táto tendencia by si z hľadiska dejín folkloristiky v tomto priestore zaslúžila špecifickú analytickú štúdiu, na ktorú však v tomto príspevku nie je dostatočný priestor. Pokiaľ sa týka slovenskej folkloristiky, jednou z takto orientovaných línií je napr. kognitívna orientácia výskumu prozaických naratívov, opierajúca sa o teóriu a metodológiu kognitívnej antropológie a psychológie, ktorá sa postupne udomácňuje v najmladšej generácii bádateľov (napr. Tatiana Bužeková, Vladimír Bahna a ďalší), pohybujúcich sa na rozhraní folkloristiky, religionistiky a sociálnej antropológie.
4. Výraznejšie presadzovanie inter- a transdisciplinarity výskumov. Premieta sa jednak v používaní základných teoreticko-metodologických konceptov, spoločných pre viaceré humanitné odbory, výskumných metód (napr. „oral history“) a analytických kategórií interdisciplinárneho charakteru (mediálna teória, identita a identifikácia (kolektívne identity), procesy a kontexty vzniku kultúrnych konštrukcií, ktoré sú jedným zo základných problémov súčasnej európskej etnológie (Niedermüller 2002), kultúrne reprezentácie (Hall 1997) a pod. V takýchto okruhoch výskumu sa často hranice disciplín stierajú a stávajú sa „priepustnými“.
Ako príklad možno uviesť historiografiu. S orientáciou historických výskumov na tzv. „malé dejiny“, skúmanie minulosti prostredníctvom „každodennosti“, dochádza k približovaniu sociálnej histórie a etnológie/kultúrnej antropológie. S tým súvisí okrem iného aj využívanie folklórnych prameňov ako podpornej argumentačnej bázy pre historiografiu na jednej strane a otváranie ďalších „výskumných polí“ pre etnológiu a folkloristiku (v rámci skúmania kultúry ako znakového systému) na strane druhej.
K prelínaniu s ďalšími vednými disciplínami dochádza v posledných desaťročiach najmä v súvislosti s hudobnou, literárnou, divadelnou históriou, dejinami výtvarného umenia, kultúrnou, sociálnou, politickou a historickou antropológiou, hymnológiou, religionistikou, kognitívnymi vedami atď.

IV.

Napokon by som chcela zdôrazniť, že do popredia folkloristických výskumov posledných dvoch desaťročí (v súvise s „dvojkoľajnosťou“ jej bádaní, pričom druhú z línií reprezentuje skúmanie kultúrneho dedičstva) sa dostáva tiež kritika prameňov a pokračuje sa v intenzívnom spracovávaní významných historických zbierok a v ich vydávaní. Tento trend – teda proces kompletizácie informácií o folklóre ako súčasti kultúrneho dedičstva – sa vo zvýšenej miere týka výskumov piesňových fondov z obdobia 18. až prvej polovice 20. stor.
Pre ilustráciu spomeniem aspoň rozsiahly korpus zápisov slovinských folklórnych piesní z 19. a 20. storočia od viacerých zberateľov, Slovenske ljudske pesmi, ktorý začal vychádzať v r. 1997 a ktorého piaty zväzok bol publikovaný v roku 2007.
Na Morave je to komentované vydanie Guberniální sbírky písní a instrumentální hudby z Moravy a Slezska z roku 1819 (Vetterl – Hrabalová 1994), pochádzajúcej z centrálne organizovanej zberateľskej akcie, uskutočnenej v rakúskej časti Rakúsko-Uhorska. V roku 2012 vychádzajú viaceré publikácie venované etnomuzikologicky a technicky spracovaným a ko­mentovaným nahrávkam a zápisom piesní Leoša Janáčka a jeho spolupracovníkov z Moravy a Slovenska z rokov 1910–1912 (v spolupráci s rakúskymi a slovenskými autormi: Procházková 2012), ako aj vydanie súdobých zápisov zberateľa Martina Zemana z Horňácka, ktoré zostavili Marta Toncrová a Lucie Uhlíková: Martin Zeman: Horňácké písně (Zeman 2000).
Zbierka T. A. Kunza z guberniálnej zberateľskej akcie vychádza tiež v Čechách v editorstve L. Tyllnera: T. A. Kunz: Böhmische Nationalgesänge und Tänze – České národní zpěvy a tance (Kunz 1995). Daniela Stavělová vydáva Lidové tance v guberniálním sběru z roku 1819 (Stavělová 1996). Regionálnu monografiu Ludvíka Kubu zostavila a publikovala Věra Thořová: Ludvík Kuba: Lidové písně z Chodska (Kuba 1995).
Na Slovensku dochádza v posledných rokoch ku kompletizácii a spracúvaniu rozsiahleho rkp. fondu Karola Plicku z prvej polovice 20. stor. V roku 2007 vychádza 3. zväzok Slovenských ľudových piesní Bélu Bartóka z prelomu 19.–20. stor. v Bratislave (Bartók 2007). O štyri roky neskôr v maďarskom Segedíne publikujú faximile archívneho materiálu z Bartókových zberov, uloženého v Széchényiho knižnici. Ide o prvý z plánovaných jedenástich zväzkov (Bartók 2011). V 2012. roku vychádza v Bratislave v editorstve Hany Urbancovej zbierka Andreja Kmeťa Prostonárodné vianočné piesne (Kmeť 2007).
V oblasti slovesnej folkloristiky vyšiel rozsiahly trojzväzkový korpus prozaických podaní zo zápisov študentov Slavistického seminára vedeného Frankom Wollmanom (roky zberov: 1928-1947), ktorý editovala a skatalogizovala V. Gašparíková v spolupráci s B. Filovou (Wollman 1993; Wollman 2001; Wollman 2004).
Vnútorné diferenciácie, ktoré v rámci Strednej Európy – popri nesporných spoločných trendoch – pozorujeme, súvisia nielen s hektickým obdobím „druhej moderny“ a v jej rámci s výskumami aktuálnych procesov v konkrétnych lokálnych, regionálnych či areálových prostrediach, ale tiež s tým, nakoľko sú spracované (resp. nespracované) historické pramene ku skúmaniu folklóru ako súčasti kultúrneho dedičstva v rámci jednotlivých oblastí tohto priestoru a s potrebou ich kompletizácie na základe aktuálnych poznatkov.

V.

Toľko pár poznámok k všeobecným trendom v stredoeurópskej folkloristike, nazerajúc na jej predmet bádania a jeho označovanie ako celok. Časté rozporuplné diskusie a nejednotnosť názorov na túto vednú disciplínu a jej hranice však podľa môjho názoru súvisia okrem temporálnosti samotného predmetu a ďalších faktorov tiež s jeho vnútornou diferenciáciou (korešpondujúcou s rozlíšením „Volksmusikforschung“ a „Volkserzählungforschung“, charakteristickým pre „nemeckú školu“ folkloristiky). Veľmi často sa zásadné teoretické koncepty opierajú v prvom rade o slovesné žánre, a najmä v tejto oblasti sa argumentuje aj k procesom životnosti niektorých žánrov smerom do súčasnosti a k zdôrazňovaniu kontinuity versus diskontinuity s „tradičnou kultúrou“. Iné oblasti folkloristických výskumov (zaoberajúce sa tanečným prejavom, spevom, výtvarným prejavom, vkusom atď.) majú svoje vlastné špecifiká (inú dynamiku a charakter procesov v čase: napr. nesúvisia natoľko s fenoménom narativity atď., atď.).
Ak teda hovoríme o stredoeurópskej folkloristike, vyvstávajú v tejto súvislosti ďalšie dve otázky:
1. chýba istý všeobjímajúci koncept pre celú oblasť folkloristických výskumov?
2. potrebuje folkloristika takýto koncept?
Obe otázky nás oblúkom vracajú k otázke identity a potreby existencie folkloristiky ako vednej disciplíny, položenej v úvode tohto príspevku.

Aktuelle Fragen der mitteleuropäischen Folkloristik
(Zusammenfassung)

Im Zusammenhang mit der Geschichte des 20. und 21. Jahrhunderts – im Hinblick auf die laufenden Prozesse in der Theorie und Methodologie der Folkloristik, Ethnologie und im gewissen Maß auch der Ethnomusikologie aus der mitteleuropäischen Perspektive – handelt es sich um eine Frage der paradigmatischen Veränderungen. Die Fachdiskussionen konzentrieren sich unter anderem auch auf das Problem der Grenze/Grenzen der Folkloristik, wie auch auf die Frage, ob diese Klärung überhaupt notwendig ist. Im Zusammenhang mit ihrer immer engeren Verknüpfung mit der ethnologischen Forschung entsteht die Ungewissheit, inwiefern ist es notwendig, die Folkloristik als ein spezifisches Fach auszugliedern und zu definieren. Oft wird die Frage gestellt, worin außer der Poetik, Ästhetik, Problematik der Genre usw., die – vereinfacht gesagt – ursprünglich aus dem kunstwissenschaftlichen Milieu stammen, der unersetzbare Beitrag dieses Faches besteht. Wie sehen die paradigmatischen Veränderungen aus dem Blickwinkel der folkloristischen Forschungen aus? Dieser Text stellt einen Beitrag zu der erwähnten Diskussion dar.
Die oben genannten Veränderungen spiegeln sich in der Folkloristik in zweierlei Hinsicht wieder: in der benutzten Terminologie und in den theoretisch-methodologischen Konzepten und Forschungszielen. Diese Veränderungen nehmen in den jeweiligen Ländern eine sehr ähnliche und gleichzeitig in einem gewissen Maß unterschiedliche Form an, vor allem was das Betonen der Kontinuität versus Diskontinuität – der prinzipiellen Konzepte der Forschung – angeht. Eine gewisse Rolle spielt darin unter anderem auch die Kontinuität der sog. „nationalen Schulen“ vor allem in der Ethnomusikologie in Europa, wo die erwähnten Paradigmenveränderungen in der genannten Zeitperiode langsamer verlaufen, vor allem im Vergleich mit den Fächern wie Ethnologie oder Kultur- oder Sozialanthropologie. Die von den Ethnologen benutzen analytische Zugänge und Konzepte sind in den einzelnen Gebieten Mitteleuropas oft gegenseitig nicht kompatibel, diese Differenzen korrespondieren mit den Unterschieden kunstwissenschaftlicher Art, zum Beispiel unterscheiden sie sich durch spezifische Musikstyle (Slowakei: Kresánek 1951; Elscheková-Elschek 1980). Im Bereich der Folkloristik, die sich vor allem mit den Überlieferungen beschäftigt, besteht ein aktuelles Problem in der Absenz einer allgemein akzeptierbaren und verständlichen Terminologie und Klassifikation, sowie auch durch das Fehlen von derlei Begriffen in den erforschten Prozessen und Texten, die nach wie vor durch die „nationale Schulen“ und die jeweiligen sprachlichen Spezifika (Panczová 2013) bestimmt sind.
In diesem Zusammenhang könnte über folgendes gesprochen werden:
A. Folkloristik als Bestandteil der Ethnologie, ohne ein Bedürfnis, Grenzen zu ziehen;
B: Zwei Schienen – „Zweigleisigkeit“ der folkloristischen Forschungen:
1. Folkloristik als eine Linie der ethnologischen Forschungen;
2. Die Forschung der „Folklore“ mit einem fokussierten Inhalt:
2.1. In Mitteleuropa werden dabei die heutzutage schon praktisch erloschenen Formen der „traditionellen Kultur“ bestimmter historischen Epoche gemeint. Sie werden für einen Bestandteil des „kulturellen Vermächtnisses“ gehalten, und somit entsteht die Notwendigkeit, sie zu beschützen;
2.2. Erscheinungen, die durch einen spezifischen künstlerischen (folkloren) „Stil“ gekennzeichnet werden. (Danglová 2010; Kiliánová 2006);
C. Zwei grundsätzliche „Traditionen“ der Folkloristik allgemein:
1. Die Tradition der „deutschen Schule“;
2. „Polnische“ folkloristische Schule, die seit den 80. Jahren des 20. Jahrhunderts von den anthropologischen, literaturwissenschaftlichen und sprachwissenschaftlichen Konzepten ausgeht.
Ein gemeinsamer Trend in den mitteleuropäischen folkloristischen Forschungen wird von zwei grundlegenden Forschungslinien repräsentiert:
a) dominierende Erforschung der gegenwärtigen Verbal-, Gesang-, Musik-, Tanz- und anderen künstlerischen Darstellungen, die als kulturelle Besonderheiten bestimmter Gruppen oder Gemeinschaften untersucht werden. Nach Dorothy Noyes (2005, 3) studiert die Folkloristik im Endergebnis „wie, wann und unter welchen Umständen die Gesellschaften beginnen, die Sozialakteure nach ihren kulturellen Zeichen zu unterscheiden.“
b) Die Erforschung der kulturellen Kodes und Formen mit der Konzentration auf die Prozesse, die nicht nur mit den Inhalten, sondern auch mit den Formen der Kommunikation zusammenhängen.

Literatúra – Irodalom

Adamowski, Jan – Smyk, Katarzyna
2010 Etnolingwistyka jako metoda badań folklorystycznych. In Między kulturą ludową i masovą: Historia, terażniejszość i perspektywy badań. Teresa Smolińska ed. Kraków–Opole: Scriptum, s. 87–109.

Bahna, Vladimír
2010 Vysvetlenie kultúrneho vývoja z hľadiska evolučnej teórie: možnosti a obmedzenia. Slovenský národopis 58, s. 5–23.

Bartmiński, Jerzy
2009 Stereotypy mieszkają w języku. Studia etnolingwistyczne. Lublin: Wydawnictwo UMCS.

Bartók Béla
2007 Slovenské ľudové piesne–Slowakische Volkslieder III. Alica a Oskár Elschekovci eds. Bratislava: ASCO art and Science.
2011 Szlovák népdalok. Bartók Béla Tót népdalok című gyűjtenyének „piszkozata“ I. Käfer, István – Sztakovics, Erika eds. Szeged: Gerhardus Kiadó.

Bendix, Regina
1995 Amerikanische Folkloristik. Eine Einführung. Berlin: Dietrich Reimer Verlag.

Bužeková, Tatiana
2009 Nepriateľ zvnútra. Nadprirodzená hrozba v ľudskej podobe. Bratislava: Veda.

Danglová, Oľga
2010 Folklór ako politický nástroj v obehu masovej kultúry. Kontakty IX. Bratislava: Slovensko– poľská komisia humanitných vied, s. 29–37.

Elscheková, Alica – Elschek, Oskár
1980 Slovenské ľudové piesne a nástrojová hudba. Bratislava: Osvetový ústav.

Galiová (Panczová), Zuzana
2003 Difficulties with the Genre Classification of „New Genres“: Contemporary Legends and Rumour in Slovak Folk Prose. In Traditional Culture as a Part of the Cultural Heritage of Europe. The Presence and Perspective of Folklore and Folkloristics. Z. Profantová ed. Bratislava: Institute of Ethnology of Slovak Academy of Sciences – ARM, s. 101–106. /Etnologické štúdie 8./.

Grim Feinberg, Joseph
2011 Médiá autenticity. [Rukopis – kézirat]

Hajduk-Nijakowska, Janina
2009 Miesto folkloristiky vo výskume súčasnej kultúry. Slovenský národopis 57, s. 149–161.

Hall, Stuart
1997 The work of representation. In Representation: Cultural Representations amd Signifying Practices. Stuart Hall ed. New Delhi: SAGE Publications. London Thousand Oaks.

Janeček, Petr ed.
2011 Folklor atomového věku. Kolekticně sdílené prvky expresivní kultury v soudobé české společnosti. Praha: Národní muzeum – FHS Univerzity Karlovy.
Kaschuba, Wolfgang
1999 Einführung in die Europäische Ethnologie. München: C.H.Beck.

Kiliánová, Gabriela
2006 Tendencie súčasného výskumu v etnológii (so zvláštnym zreteľom na výskum folklóru). In Od lidové písně k evropské etnologii. 100 let Etnologického ústavu Akademie věd České republiky. Pospíšilová, Jana–Nosková, Jana eds. Brno: EÚ AVČR.

Kirschenblatt-Gimblett, Barbara
1998 Folklore´s Crisis. Journal of American Folklore, Vol. 11, No. 441, s. 281–327.

Andrej Kmeť
2007 Prostonárodné vianočné piesne [I.]. Hana Urbancová ed. Bratislava: Hudobné centrum.

Krekovičová, Eva
2005 Trendy vo folkloristických výskumoch posledného desaťročia. In Od pohádky k fámě. Sborník příspěvků ze semináře Hledání cest české slovesné folkloristiky II. Brno 6. 6. 2002. Pospíšilová, Jana – Krekovičová, Eva eds. Brno: EÚ AV ČR, s. 20–25.

Kresánek, Jozef
1951 Slovenská ľudová pieseň zo stanoviska hudobného. Bratislava: Slovenská akadémia vied a umení.

Kuba, Ludvík
1995 Lidové písně z Chodska. K vydání připravila Věra Thořová. Praha: ÚE AVČR.

Kuligowski, Waldemar
2012 Etnologia polska i słowacka. In Regionalizm i wieloklulturowość: Perspektywa etnologii polskiej i słowackej. Waldemar Kuligowski–Boris Michalík eds. Wrocław: PTK, s. 7–16.

Kunz, T. A.
1995 Böhmische Nationalgesänge und Tänze – Česká národní zpěvy a tance. K vydání připravil Lubomír Tyllner. Praha: Etnologický ústav AVČR.

Leščák, Milan
2001 O asimilácii folklórnej a literárnej komunikácie. Bratislava: Prebudená pieseň.

Niedermüller, Péter
2002 Európska etnológia: nová veda pre „nový“ svet. Slovenský národopis 50, s. 292–300.

Noyes, Dorothy
2005 On Sociocultural Categories. Indian Folklore, No. 19, s. 3–7.

Panczová, Zuzana
2005 Súčasné povesti a fámy vo svetle folkloristických výskumov. In Krekovičová, E. a kol.: Folklór a komunikácia v procesoch globalizácie. Bratislava: SAP 2005, s. 7–66.
2009 Konšpiračné teórie ako naratívny fenomén. Žánrová a tematická analýza. Bratislava: ÚEt SAV. Rkp. Doktorskej dizertačnej práce.

Pavlicová, Martina – Uhlíková, Lucie
2008 Folklor, folklorismus a etnokulturní tradice. Příspěvek k terminologické diskusi. In Etnologie – současnost a terminologické otazníky. Blahůšek, Jan – Jančář, Josef eds. Strážnice: NÚLK, s. 50–56.
Procházková, Jarmila (Ed.)
2012 Vzaty do fonografu. Slovenské a moravské písně v nahrávkách Hynka Bíma, Leoše Janáčka a Františky Kyselkové z let 1909–1912. Brno: EÚ AVČR, v.v.i. Praha–pracoviště Brno.

Robotycki, Czesław
1985 Myślenie typu ludowego w polskiej kulturze masowej (Propozycje badawcze). Etnografia polska XXIX, z. 1., s. 111–117.
1998 Nie wszystko jest oczywiste. Kraków: Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego.

Slovenske ljudske pesmi
Slovenske ljudske pesmi I. 1971, 2002 – V. 2007, Ljubljana: Glazbonarodopisny institut ZRC SAZU.

Stavělová, Daniela
1996 Lidové tance v guberniálním sběru z roku 1819. Praha: EÚ AVČR.

Sulima, Roch
2005 Folklorystyka jako antropologia słowa mówionego. Literatura ludowa, Nr. 4–5, s. 89–105.

Tyllner, Lubomír
2010 Tradiční hudba. Hledání kořenů. Praha: EÚ AVČR.

Toncrová, Marta ed.
2007 Etnokulturní tradice v současné společnosti/Ethnocultural Tradition in Contemporary Society. Brno: EÚ AVČR.
2008 Vývojové proměny etnokulturní tradice. Brno: EÚ AVČR.

Válka, Miroslav
2011 Sociokulturní proměny vesnice: Moravský venkov na prahu třetího tisíciletí., Brno: Masarykova univerzita FiF–Ústav evropské etnologie /Etnologické studie 8./

Vetterl, Karel – Hrabalová, Olga
1994 Guberniální sbírka písní a instrumentální hudby z Moravy a Slezska z roku 1819. Strážnice: Ústav lidové kultury.

Wollman, Frank
1993 Slovenské ľudové rozprávky zv.1. Gašparíková, Viera – Filová, Božena (Eds.). Bratislava: VEDA.
2001 Slovenské ľudové rozprávky zv.2. Gašparíková, Viera – Filová, Božena (Eds.). Bratislava: VEDA.
2004 Slovenské ľudové rozprávky zv.3. Gašparíková, Viera – Filová, Božena (Eds.). Bratislava: VEDA.

Zeman, Martin
2000 Horňácké písně. Toncrová, Marta – Uhlíková, Lucie eds. Brno: EÚ AV ČR.