Az aktuális közép-európai terminátor a folklorisztikában
La guerre du Golfe n’a pas en lieu
(Jean Baudrillard 1991)
Egy előzetes és két zárójeles megjegyzés szükséges e dolgozat legelején.
Az előzetes annyi, hogy most nem szükséges definiálnom az olyan fontos fogalmakat, mint a „folklór”, a „néphagyomány”, a „(hagyományos) népi kultúra”, „folklorisztika”, „etnográfia”, „néprajz” stb. – még akkor sem, ha mindezek mint tárgyfogalmak alaposan megváltoztak az utóbbi bő évszázad során, és ennek megfelelően „metafogalmak”-ként is lényegesen megváltoztak. Értsük rajtuk most azt, amit mindenki ért. Hasonlóan köztudottnak tekintjük „Közép-Európa” fogalmát is, noha jól tudjuk, hogy minden egyes ide sorolt országban mást és mást értenek ezen. És sosem náluk, hanem máshol találják meg „Kelet-Európa” határait, amitől minél távolabb szeretnék látni önmagukat. Természetesen időnként is eltérő módon. Ha ugyanis elkezdenénk e megnevezések értelmezését – főként ezek változatos történetét is figyelembe véve –, nem maradna helyünk a címben felvetett téma tárgyalására.
Az első „zárójel” arra vonatkozik, hogy ha a témakör „aktuális” megjelenési módjait vizsgáljuk, célszerű előbb egy kicsit körülnéznünk: mi a helyzet a rokon tudományokban? Ha a folklorisztika aktuális témáit vesszük sorba, első tekintetre is feltűnik, manapság milyen sok, korábban nem tárgyalt téma, nem használt forrásanyag, nem kidolgozott módszer jelenik meg. Ám a többi tudományban is ugyanezt tapasztaljuk. Magam 1963-ban végeztem az egyetemet, és ekkortájt kezdtem foglalkozni irodalomtudománnyal és nyelvelmélettel is. Amikor nem sokkal ez időpont körül megjelent az akkor forradalmian újnak ható strukturalizmus, a generatív grammatika – ezeknek is lelkes híve voltam. Viszont ha ma kézbe veszem az ilyen tárgyú (irodalomtudományi, nyelvészeti stb.) publikációkat, ezeket alig értem, mivel az utóbbi évtizedekben annyi minden megváltozott. Volt némi részem a hazai kommunikációelmélet és kiváltképpen a szemiotika elterjesztésében – és mai óráimon vagy írásaimban magam olykor ugyanazt folytatom, amit majd fél évszázada elkezdtünk –, mégis szinte nem is tudom, mi is az, amiről fiatalabb kollégáink manapság írnak – sőt ez talán „n’a pas eu lieu”?
Valahogy több ez, mint a közismert „generáció”-elmélet új változata, miszerint úgy harmincévenként nemcsak a „tudósok”, hanem a „tudások” új meg új nemzedéke jelenik meg. Most nagyobb a különbség 1960–1970 és napjaink között, mint az azt megelőző harminc-negyven évben volt. Mások az alapfogalmak, más az érvelés módja és célja. És ez az érzés nemcsak a folklorisztikában jelentkezik – sok más tudományterületen azonos.
Kezembe vettem egy nagyon is közép-európai és igazán hagyományos folyóirat, a Zeitschrift für Balkanologie legutóbbi számát (48. évfolyam, 2012/1). Nagyon német és nagyon nemzetközi orgánum. A mostani számban ilyenekről olvasunk hosszú, teljes tudományos vértezetben készült írásokat: a sajátos román kultúrát bemutató, nagysikerű játékfilmek az utóbbi évtizedben – a bulgáriai képzőművészet 1989 és 1999 között – a külföldi tőkebefektetés elvárásai Koszovóban.
Három vonásban „újak” az ilyen dolgozatok. Egyrészt a témák egészen „újak”: sikerfilmek, tőkemozgás. Másrészt a vizsgált jelenségek a legutóbbi társadalmi rendszerváltozás utáni korokból valók. A „ma” érdekli a kutatót és vélhető olvasóját egyaránt. Harmadrészt a felhasznált források kezelése is megváltozott. A mai tanulmányírók többé már nem idézik a „klasszikus” szerzőket és kézikönyveket, hanem a világhálóról tájékozódnak. Csoda, hogy még egyáltalán nyomtatott formában jelenik meg maga a Zeitschrift für Balkanologie!
Azért idéztem német és nemzetközi távlatú kiadványt, nehogy arra gondoljuk: a változások egyetlen oka a pénzszűke, vagy csak egyetlen tudományos műhelyt érint. Ha ugyanezeket a jeleket észleljük: mondjuk a Slovenský národopis vagy a Fórum Társadalomtudományi Szemle friss évfolyamaiban – nem a néprajz/folklorisztika farka csóválja a mai társadalomtudományok nagykutyáját, hanem éppen fordítva!
A második zárójel meg a következőképpen keletkezett. E dolgozat végiggondolása közben végigjártam a közelben található néprajzi intézmények „báziskönyvtárait”, hogy tudomást szerezzek az újdonságokról. Szándékosan nem a világhálón böngésztem, hanem a kinyomtatott folyóiratokat, évkönyveket és könyveket kerestem. Különösen az előbbiek igen tanulságosak a tekintetben, hogy egy-egy intézmény milyen profilt képvisel – és ebben hogyan tudja önmagát megfogalmazni? (A könyvek esetében ez ritkábban fordul elő. Az újabban – legalábbis Magyarországon – évente tucatszám (!) megjelenő születésnapi emlékkönyvek pedig még kevesebbet árulnak el tendenciákról és fogalmakról, az ünnepelt személyek méltatása a legtöbbször egyetlen szóval is jellemezhető: nem elméleti értékelés, hanem: bizantinizmus.)
Itt és itt is több, az előbb említetthez hasonló megfigyelést tehettem.
Minthogy Közép-Európáról (sőt sokszor Kelet-Európáról) van szó, örömmel konstatálhatjuk, hogy a néprajzi/folklorisztikai intézmények és kiadványaik végül is megmaradtak, újabban megszilárdultak, rendszeresen dolgoznak és publikálnak. 1989 körül mindenütt megvolt a veszélye annak, hogy a „létező szocializmus” korában kialakított és voltaképpen hasznosan működő néprajzi és folklorisztikai intézményeket bezárják, felszámolják a köztük eddigre kialakult konferenciázást és kutatóutakat. Még ma is csak rózsaszínű álom az a tudományos-szakmai szervezettség, amely úgy harminc-egynehány évvel ezelőtt Kelet-Berlintől Szófián át nemcsak Moszkváig és Leningrádig, hanem a Kaukázusig, olykor Mongóliáig, sőt akár Kínáig és Vietnamig terjedt – és folyamatos nemzetközi együttműködést eredményezett. Ez megnyilvánult a témákban (pl. néprajzi atlaszok, tematikus irodalomjegyzékek, Kárpát-Balkán etnográfia, betyárfolklór, gyakran „a szocialista átalakulás” bizonyos jelenségei stb.), praktikus szinten egy terminológiai hálót alkotott, és a „fontos” munkák ilyen távlatban, nemzetközi méretekben is megadták a biztos hátteret. Az etnoszról és a népről Julian Bromlej, a folklór elméletéről Viktor Guszev, a népi-nemzeti kultúráról Józef Burszta volt ilyen biztos kiindulópont. Ekkorra már nem sokan forszírozták az 1950-es években Wolfgang Steinitz által hangoztatott „demokratikus néphagyomány” kutatását, a Volkskunde és Völkerkunde összemosását. Noha éppen ez sosem volt „tervfeladat”, egyes körökben mégis elterjedt a „folklorizmus” kelet-európai (zömmel pozitív) értelmezése – szemben a nyugatnémet kutatók (köztük még Hermann Bausinger is) degradáló szóhasználatával. Az egykori folklorizmus-kutatásban is a sokszor citált művek biztos terminológiai háttérnek látszottak.
Mára ez (a terminusok használatában is megmutatkozó) rendszeres és folyamatos nemzetköziség eltűnt.
A mostanra „helyreállt” publikációs tevékenység inkább eklektikusnak nevezhető, ami az elméletek és szakfogalmak használatát illeti.
Úgy látom, sokfelé megmaradt a hagyományos témák hagyományos módon való vizsgálata. Ezt – ha a téma fontos és az eredmények jók – magam igazán helyeslem. Semmi értelmét nem látom ugyanis, hogy a szemétbe dobják a hovatovább két évszázad alatt kifejlődött folklorisztikát, néprajztudományt – ezek terminológiájával együtt – valamilyen homályos és nem is ránk szabott „bűvszó” – mint amilyen manapság a culture studies – érdekében.
Másik ilyen megfigyelésem az, hogy a társadalomtudományok mindennapjában gyakran egy-egy kutatási terület megnevezése hirtelen „terminussá” válik. (Így jelent meg például az ethnochoreológia elegáns öltönyben, az idősebb testvér, az ethnomuzikológia kezét fogva. Pedig a néptánckutatás vagy népzenekutatás legalább ugyanolyan jó terminusok!) Az új megnevezések felkarolására könnyen találunk példát. (A különben kitűnő kutató) Peter Burke nyomán egyes kollégáink „populáris regiszter”-ként emlegetik, nevezik azt, amit korábban „népköltészet”, „népi kultúra” néven már réges-régen megnyugtató módon megneveztek. Az új terminus semmitmondó: a nép helyett a populáris szó használata csak azt jelzi, hogy a kutató óvakodik a társadalomtörténeti szemlélettől; a „regiszter” pedig egyszerűen semmit sem jelent. Bizony, az olyan régóta használt megnevezések, mint a „světská kramářská píseň” jobb leírást nyújt, sőt a „písně lidové/zlidovělé” fogalompár elméletileg is toronymagasan áll felette. Annál inkább, mivel a „népivé válás” jelenségét a populáris regiszter nemcsak megnevezni nem tudja, hanem meg sem érti. A „betyárballada” ugyan primitívnek tűnő terminus, és aki nem tudja, kik voltak és melyik évszázadban éltek a betyárok – bizony nem érti a megnevezést. (Elég nehéz is több európai nyelvre lefordítani ezt a szót, ám éppen a cseh-morva erdőktől megint csak a Kaukázusig maga a társadalmi jelenség ismert volt, következésképpen a megnevezés pontos.)
Ám ennél inkább meglepő az, mennyire „minden a régiben maradt” 1989 után is. Ma is „etnográfia” és „etnológia” meg „folklór” szerepelnek archiszéma gyanánt igen sok országban/nyelven. Biztos vagyok abban, hogy csakúgy, mint Magyarországon, mindenütt meg tudjuk indokolni, miért használjuk az etnográfia és a néprajz szavakat szinonimaként, vagy mi a különbség etnológia és etnográfia között. Ám ha egy kis nemzetközi szemlét tartunk, arra kell gondolni, hogy a sok „érvényes” teóriaigény mellett a véletlen is hozzájárult ahhoz, hogy még ma is miért létezik Studia Ethnologia Croatica, a szlovéneknél Etnolog, ugyanakkor a románoknál Institutul de Etnografie şi Folclor, a lengyeleknél Ethnografia Polska stb. Hogy világossá tegyem a dilemmát: miért volna automatikusan minden horvát vagy szlovén etnológia rögtön elméletibb, mint bármely román vagy lengyel etnográfia? Szerencsére több országban megmaradtak a régi, még nem metanyelvi megnevezések is: Lud, Český lid – ahol a kutatott jelenség neve (egy tárgyfogalom) válik a folyóirat- (és stb.) címekben legalábbis emblematikussá. Voltaképpen ilyen megoldás a Balgarszki folklor is. Olykor saját elnevezést találtak (és ezt pontosan nehéz is lefordítani): ilyen a szerb Narodno sztvaralastvo, és az ettől természetesen teljesen eltérő horvát Narodna Umjetnost. A leginkább határozottan (a politikai változást a megszokott hűséggel követve) az orosz kutatás szakított a modern (szovjet) terminusokkal. Nemcsak a Zsivaja Sztarina jelent meg újból (szép, ám voltaképpen érthetetlen e megnevezés, hiszen amikor, úgy másfél évszázada megfogalmazták, „a még élő régi életmód” csakugyan létezett, ám mára még az oroszországi falvak is modernizálódtak…). A néprajzi folyóirat megnevezése ismét Etnograficseszkoe Obozrenyie, és büszkén hirdeti, hogy már nem Szovetszkaja Etnografia (azelőtt szimplán csak Etnografia volt). Egyáltalán nem gúnyból kérdezem: a valódi tematikát és teóriát illetően mi változott meg akkor, amikor az orosz „etnográfia” egyszer csak „szovjetté”’ lett, majd ismét visszaváltozott? És manapság mi változott? Most olvashatunk benne (2012/1. szám) a „cultural significance of free software” témáról, másutt a technológiáról, az ünnepekről – úgy általában. Ha kezünkbe vesszük a 2011/6. számot, benne megtaláljuk a zseniális finnugrista mitológiakutató, V. V. Napolszkih tanulmányméretű recenzióját V. V. Pimenov: Osznovi etnologii c. kézikönyvéről (Moszkva, 2007, a moszkvai egyetem kiadása, 697 lapon), amely az egész világ népeit rendezné. A könyv teljes eszmei zűrzavart tükröz. A különböző kontinensekkel foglalkozó szerzők még a sztálinista–brezsnyevista terminológiát sajátították el, ám ezt ma nem merik használni, cserébe hol ezzel, hol azzal kísérleteznek. Rögtön a nép/nemzetiség/törzs/etnikai csoport fogalmakat nem tudják egymással összevetve, következetesen használni. Mára elképzelésük sincs arról, hogyan rendszerezzék a társadalomtörténet világtörténeti távlatú fokozatait. Nem minden (mondjuk a zsúptetőről vagy a gombagyűjtögetésről szóló) tanulmányhoz kell háttérként kifejteni a világtörténelmet. Ám ha semelyik tanulmány hátterében sincs egyeztetett társadalmi „nomenklatúra”, a különböző témájú dolgozatok még csak nem is egyveleg vagy mozaik, inkább a bécsi Naschmarkt bolhapiaca jellegét képviselik.
A (jaltai-) potsdami megállapodás után „Közép-Európában” mindenütt valóságos kampány, ülések, deklarációk, „élenjáró” szovjet szakkönyvek lefordítása jelezte az „új” gondolkodásmód és fogalmak győzelmét. Mára tragikomikus – ha még egyáltalán emlékezünk arra –, ahogy például a falusi plébános Kálmány Lajos hagyatékából Történeti és katonadalok címmel kiadott kötet vagy százoldalas bevezetőjében a magyar folklorista (Dégh Linda) ostorozza az angol imperializmusnak a szegény busmanokat és hottentottákat elnyomó „funkcionalista” néprajztudományát. Ám megértőbbé válunk, ha észrevesszük, a megjelenés éve 1952 – vagyis ekkor még élt a Generalisszimusz. Az ateizmust (vagy legalább az antiklerikalizmust) kimutatni a folklórban az ilyen szerzők számára szinte gyerekjáték volt – az észt Loreida Raudseptől a cseh Otakar Nahodilig. A munkásfolklór kutatói (mint pl. a bolgár Nikolaj Kaufman, a cseh Vladimír Karbusický) később témát váltottak és olykor egészen a vallási folklórig jutottak el. Ami, ha színvonalasan művelik új kutatási területüket – nem baj. Csak a terminológiai tisztázottsághoz nem járul hozzá.
Érdekes tény, hogy a gigantikus kampányok ellenére Közép-Európában nem készült elméleti szintű marxista néprajzi (vagy folklorisztikai) áttekintés. Voltaképpen az 1980 és 1985 között kiadott háromkötetes áttekintés: Etnografija na Bolgarija a legjelentősebb ilyen kísérlet (szerkesztette Veszelin Hadzsinikolov). Az első kötet az elmélet, mégpedig egy marxista társadalomelmélet etnografizálása. Ám a sokszerzős második (materialna kultúra), illetve harmadik (duhovna kultura) kötetekben ennek a marxizmusnak és elméletiségnek, terminológiának nem sok nyoma látszik. Amikor a „folklórt” három nagy területre bontják (világkép – ünnepek – művészet, ide értve a „szóbeliség”-et is) – egyfajta praktikus beosztást adnak, nem elméletet. Talán érdemes megemlíteni, hogy az „anyagi kultúra” ma ugyan igazán sokrétű fogalom, ám legújabb változataiban egészen más, mint amiről a néprajzosok szoktak írni. (Lásd pl. Dan Hicks – Mary C. Beaudry: The Oxford Handbook of Material Culture Studies. Oxford, 2010 – egy tipikusan kézikönyvnek szánt összegezés.)
Nemcsak a bolgár kézikönyvben, hanem másutt és több ízben is megkísérelték, hogy az „anyagi kultúra” kifejezést marxista ihletettségű fogalomnak nevezzék. Ez azonban nem igaz, pontosabban csak annyi igaz belőle, hogy a „tárgyi világ” és „szellemi világ” megkülönböztetése a buddhizmustól és Jézus Krisztustól Marxig, és régebbi magyar néprajzi kézikönyvig (A magyarság néprajza) sokfelé megtalálható. E négykötetes mű (megjelent 1933 és 1937 között) két-két kötete „tárgyi néprajz – szellemi néprajz” alcímet kapott. A második fogalom persze „fából vaskarika”, mivel a folklorisztika által vizsgált jelenségeket mind az „etnográfia” keretébe utalja. (Ellenkező érveléssel ugyanilyen alapon a kovácsmesterséget is beoszthatnánk egy „tárgyi folklór” keretébe.) Egyébként valamilyen „társadalom-néprajzi” részt már annak idején is terveztek Viski Károly és kollégái, ebből mégsem lett semmi. A munka bevezetése nem is foglalkozik terminológiai, tudományrendszerező problémákkal. Ezt akkor meg lehetett tenni, mivel az elméletet nem kérte számon valamilyen felsőbb hatóság, legfeljebb az olvasóközönség.
Más volt a helyzet úgy fél évszázaddal később, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében készített új néprajzi szintézis esetében. A Magyar néprajz nyolc kötetben a világ talán (a bizonytalanság oka a 13 tematikus kötetre tervezett és páratlanul kiváló Scottish Life and Society. A Compendium of Scottish Ethnology, amely a néprajzon kívüli témákat is tárgyal)1 legterjedelmesebb néprajzi kézikönyve (amely ide érti a folklór és a népi társadalom bemutatását is). 1976-tól kezdve volt „tervfeladat”, 1988-tól jelentek meg a kötetek. A bevezető kötet csak 2011-ben látott napvilágot. Ennek elején a szerkesztő, Paládi-Kovács Attila kétívnyi fejezetben mutatja be a magyar kutatásokban legtöbbször használt fogalmakat (nép, kultúra, anyagi kultúra, folklór, hagyomány stb.). Még a ma divatossá vált „kulturális örökség”-nek is szentelt pár lapot. Azonban ő nem ad rendszeres (akárcsak taxatív) fogalomfelsorolást, és azt sem lehet megállapítani, végül is pontosan mit jelent egy-egy fogalom. Ehelyett a főbb szavak használatát tekinti át a magyar néprajz tudománytörténetében. A szerző nem árulja el a maga fogalmi rendszerét sem, csak az biztos, mindez nem egy „marxista” vagy ilyen ihletettségű rendszer. Pedig annak idején ilyen szemléletű művet várt el a Magyar Tudományos Akadémia, és a kötetekben fellépő szerzők többségének a zsebében ott lapultak a marxista tantárgyakból sikerrel letett vizsgák diplomái. A végül is Federico Fellinit idéző nyolc+egy kötetes mű olyan sokáig készült, oly sok szerző dolgozott benne, hogy voltaképpen nem is maradt egységes terminológia benne. Hagyományos témák hagyományos bemutatása, kevés figyelemmel a „modern” jelenségek iránt. És közben össze is dőlt az az ideológiai monopólium, amelyben megszületett ez a mű.
Igen tanulságos, milyen új témákról olvashatunk a fentebb már említett folyóiratokban, évkönyvekben! A „poszt-szocialista átalakulás” (Etnografia Polska 2010/1–2.) lehet mintegy szalagcíme az ilyen műveknek. Sajnos, a „poszt” megjelölés itt is szóvirág. Voltaképpen egy-egy ember spontán elbeszélgetéseit kapjuk e dolgozatban – bármilyen elemzés vagy fogalmi rendszer akárcsak igénye nélkül. Ehhez hasonló bűvszó a „posztmodern” is (pl. Ethnologia Polonica 27/2006), csak arra utal, hogy valami – „mai”, de sem a „modern” sem a „poszt” szavaknak nincs precíz jelentése. (Kevin Hart józan könyve, a Postmodernism. A Beginner’s Guide – Oxford 2004 – maga is bizonyos szkepszist érzékeltet.) Axióma – általában társadalomtudományos fogalmak nélkül nem lehet modern néprajztudományt vagy folklorisztikát csinálni. Ám amíg régebben érvényesek voltak ilyen terminusok – ma aligha gondolnánk, hogy Anthony Giddens vagy Francis Fukuyama és Soros György a mai társadalmat bemutató műveiből meríthetnénk új, használható folklorisztikai terminusokat.
A „posztmodern” terminus egyébként „jobban illik” a „kultúrantropológiába”, mint a hagyományos folklorisztikába vagy néprajzba. Ha kézbe vesszük Gabriel Troc igen tanulságos elméleti ívű könyvét (Postmodernismul în antropologia culturală – Bucureşti, 2006), ebben a „filozófiai gyökereket” vizsgálta, külön fejezetekben tárgyalva Nietzsche, Heidegger, Derrida, Foucault, Lyotard, sőt Lévi-Strauss és Geertz munkásságát. Könyve vége felé az „etnográfia” szót is használja, ám itt is Bronislaw Malinowski és Margaret Mead műveire utal. Egyszóval egyetlen „néprajzi/folklorisztikai” témát sem említ a kultúrantropológia posztmodernista változatában. Nyilván azért, mivel ilyenről nem tud.
Közép-európai társadalomtudományunkban az utóbbi évtizedben egyre többször hangzik el a „poszt-kolonialista” terminus is. Ennek eredete viszont egyszerű: a gyarmatosítás hagyományos rendszereknek a második világháború utáni szétesését követő időszakaszára utal. Valóban, ha az ember kézbe veszi mondjuk Edward W. Said könyvét (Culture and Imperialism – 1993), elgondolhatja, hogy a mi folklórunkra is alkalmazva, beszélhetne például arról, hogy a kereszténység, a szocializmus, az internet hogyan „gyarmatosította” a folklórt? Ám nem túl olcsó lenne egy ilyen terminológia pl. a mesemondó versenyek leírására? Nem inkább Said kedves példái, Verditől az Aida, Wole Soyinka vagy Salman Rusdie művei lennének az alkalmas terminológiakísérleti alanyok? Homi Bhabha, Gayatri C. Spivak neve is egyre többet szerepel (olykor imamalomszerűen, éppen hogy csak megemlítve). Ők még inkább távoli kultúrákról beszéltek. És a körünkben (Zágrábban) élő Slavoj Žižek felemlítése is gyakran csak azt jelzi – mennyire up-to-date a szerző. Az átnézett legfrissebb tanulmányokban nem láttam tőlük átvéve egyetlen csakugyan használható terminust. Évtizedekkel ezelőtt jobb volt a helyzet. A francia strukturalizmus fénykorában az ezt követők eljárásait minden további nehézség nélkül lehetett alkalmazni a folklór vizsgálatában is.
Azért persze érdeklődéssel olvassuk a „munkásigazgatók”-ról vagy a „titosztalgiá”-ról (a Tito utáni nosztalgiáról) szóló közleményeket. Magam is bizony átnéznék bármely alapos tanulmányt a „kádárosztalgiáról” – csak azt nem tudom, nevezném-e a tárgykört „folklór”-nak? Korábban egyszerűen „folklorizmus”-jelenségnek neveztük volna például a városi Eurofesztiválokat. Sőt az egyre szaporodó emlékműállításokat (egyszersmind emlékművek eltávolítását, megrongálását, összepiszkolását) vizsgálhatja ugyan a folklórkutató is, ám e témakör fogalmi hálója a Pierre Nora népszerűsítette megnevezés, „az emlékezés helyei” keretében használhatóbb. Manapság egyébként ez az egyik legközkedveltebb téma a mai társadalom leírói körében.
Még ennél is gyakoribb az „identitás”-kutatások száma. Ez azonban mára önálló kutatási ágazattá fejlődött, amelynek résztvevői gyakran egymás dolgozatait és fogalmit sem ismerik. Nem is tudunk most ezzel foglalkozni.
Gyakran az az ember benyomása, az egyszer már „jól kitalált” fogalmakat az utókor vagy egyáltalán nem, vagy ellaposítva használja. A cseh és szlovák társadalomtudomány már a két háború között jelentős, összefoglaló fogalomként használta a vlastiveda megnevezést. (Sőt, később ennek „új”, szocialista változatát is.) Kézikönyvek készültek ilyen címmel, amelyekben a népi kultúra leírása egy nagyobb egységen belül és mind a természeti, mind a társadalmi leírások között jelent meg. Kiváló csehszlovák ötlet, találó terminus a „vlastiveda”! Kár, hogy (legalábbis tudtommal) régibb és újabb változatainak elméleti értékelése nem történt meg. Azért is tanulságos lenne ez, mivel például a demográfiai, statisztikai, szociográfiai, geomorfológiai, ökológiai keretek között a „népi kultúra” jelenségei egészen más dimenziókba kerülnek – és egész sor fogalmat nem is kell újra kitalálni, mivel ezek már a „keretekben” megvannak. (Zárójelben teszem hozzá, hogy a hasonló magyar megnevezés – honismeret – csak látszólag azonos tartalmú. Nálunk ennek nincs elmélete, és voltaképpen a „helytörténet” szinonimája, és ha néprajzkutatók mindig is részt vettek benne, mégis a lelkes helyi amatőrök dominálnak.)
Végezetül arról szólnék, hol nélkülözhetetlenek a fogalmak és terminusok? Természetesen a szótárakban és lexikonokban. Jacob és Wilhelm Grimm óriási méretű Deutsches Wörterbuch kötetei (megjelent 1854-től, az összegyűjtött anyag egészének kiadása csak 1971-ben fejeződött be), valamint a német lexikográfia már a 19. század közepén mintaképpen szolgált más országok számára is. A korábbi előzmények után 1808-ban kiadott Conversations-Lexikon (később Brockhaus-Lexikon 1812–1820) nemzedékek számára volt fogalomtár. Közülük is kiemelkednek a 19. század legvégén létrehozott általános, sokkötetes lexikonok, mint az orosz Enciklopedicseszkij Szlovar Brokgauza i Efrona (1890–1906, 86 füzetben/kötetben) és a cseh Ottův slovník naučný (1888–1909, 27 + 1 kötet). Jelentőségükre jellemző, hogy a cseh enciklopédia főszerkesztője évekig T. G. Masaryk volt. E klasszikus rendszerezések folytatása, új kiadása, újabban digitalizálása mindmáig többször is szóba került, és csakúgy generációk számára adott tájékoztatást, mint például a magyar Pallas Nagylexikon (1893–1897, 16 + 2 kötet), amelybe Katona Lajos professzor százszámra írt folklorisztikai cikkeket. Az e lexikon nyomába lépő Révai Nagy Lexikona ezeket átvette, minimális kiegészítést olykor a későbbi professzor, Solymossy Sándor adott. Érdekes körülmény volt, hogy amikor a megalakuló budapesti akadémiai Néprajzi Kutatócsoport (később –Intézet) a többkötetes új néprajzi kézikönyv előkészítésére gondolt (1967), a leíró jellegű címszavakhoz (pl. eszközök, viseletdarabok stb.) az akkor már mintegy 70 éves Pallas Nagylexikon „forrásmunkaként” szolgált, mivel az egykor leíró-tájékoztató szócikkek addigra a megváltozott „hagyományt” képviselték.
Egyébként a végül is ötkötetes Magyar Néprajzi Lexikon is sajátos „világrekord”. 1977 és 1982 között jelent meg, mintegy 3500 nyomtatott lapon, úgy 10.000 rövidebb-hosszabb szócikkel. Az első kötet elején körülbelül száz cikkírót sorolnak fel, ám ezek száma később még nőtt is. Sajnos e lexikont tüzetes szakmai méltatás és kritika nem övezte. Azóta sem készült hozzá kiegészítés. Szerencsés körülmény volt, hogy a magyar néprajztudomány vezető intézményében, és a vitathatatlan „főnök”, Ortutay Gyula akadémikus életében készült el, ideológiailag elég szabad szellemben. Megvannak benne a „marxista” címszavak, ám például a „vallási néprajz” címszavai is.
Terminológiailag azt jegyezhetjük meg, hogy noha a szerkesztők törekedtek egységes és arányos fogalomhasználatra, ez végül is nem következett be. Például a „folklór” és „folklorisztika” és „néprajz” szócikkek teljesen más szavakat használnak, terjedelmi arányaik is váratlanok. A „munkásfolklór” szócikk megint más felfogást tükröz. A „nép” címszó négyféle szójelentést említ, és mindösszesen 5-6 mondatból áll, félhasábos szedéssel ez 20 sor. A lexikonban a szemközti lapon a „nemzetség-csúfoló” (nem „nemzetiség-csúfoló”!) vagy a templomi ülésrend címszavai terjedelmesebbek!
A Magyar Néprajzi Lexikon pontos leírásokat ad, megengedő szerkesztési módja is helyeselhető. Ám nem tükröz valamely gondolati-fogalmi rendszert, és ha valaki minden fogalmi utalócímszót pontosan követ, legvégül sem kap világos képet arról, mit miért neveznek éppen úgy.
Mindez nem vétség, hanem a hasonló többkötetes lexikonok gyakori velejárója. Nekem azért is van némi összehasonlítási alapom, mivel éveken át dolgoztam a magyar Világirodalmi Lexikon számára. Ez a voltaképpen egyre inkább túlméretezett lexikon végül is 1970 és 1995 között, 18 + 1 kötetben jelent meg. (Az utóbbi pótkötet, az időközben meghalt vagy felbukkanó írók adataival.) Terjedelme majd négyszerese (!) a Magyar Néprajzi Lexikonnak. Valódi szerkesztője, Szerdahelyi István kezdettől fogva nagy figyelmet szentelt elméleti címszavaknak, és a „társtudományok” bevonásának. Noha magam nem írtam meg minden ide tervezett címszót, számomra is meglepő módon majdnem 690, kéthasábos szedésű oldalt kitevő címszót (vagy részcímszót) írtam. Ezek zöme folklorisztikai vagy műfajelméleti jellegű. Komparatív irodalomtörténetként írtam a „bolondirodalomról”, „a boszorkányirodalomról”, az „ördögirodalomról”, sőt az „erotikus irodalomról” is. Felsorolhattam a fontosabb mesekatalógusokat, mondakatalógusokat. Voltaképpen szabad kezem volt a terminológiát illetően – ám nyilván a közismert fogalmakból indultam ki. A lexikon sok „nagy” címszavát többek rész-szócikkeiből állították össze. Természetesen ilyenkor az olvasó csak egymás után látja a tucatnyi szerző által készített részeket, és végül is azt a tanulságot szűri le, hogy „sokféle” a dolog. Noha ez a világirodalmi lexikon úgy harminc évig készült, és időközben sok minden megváltozott (a pótkötet például a nemmarxista esztéták, irodalmárok és egyáltalán társadalomkutatók valóságos seregszemléje) – voltaképpen egységes társadalomtörténeti keretekben mutatja be mind az írókat, mind a fogalmakat.
Egy-egy pillanatra olykor arra gondolunk, néprajzi szempontból egy saját, akár kisebb méretű szaklexikon is megteszi.
Érdekes e szempontból összevetni a közelmúlt három „nemzeti” néprajzi lexikonát. Az Etnagrafija Belaruszi – Encüklapedüja (Minszk, 1989, 575 nagyalakú lapon, főszerkesztője I. P. Samjakin) voltaképpen néprajzi leírócímszavak gyűjteménye, képekkel, különösebb elméleti érdeklődés nélkül és a szakirodalom is csak a kötet végén, ömlesztve található. A kétkötetes szlovák Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska (Bratislava, 1995, Ján Botík és Peter Slavkovský szerkesztésében, majdnem 900 lapon, háromhasábos szedéssel) szintén szép képekkel illusztrált tüzetes lexikon, ám sok száz (!) általánosító, fogalmi szócikkel. Nemcsak a „ľudová” kezdetű szócikkek ilyenek, hanem van literárnosť, literárny folklorizmus, lokálne spoločenstvo stb. címszó is. Vagyis terminológiai kézikönyvnek is használható. Ugyanakkor visszatérő szerkesztői babonaságból nincs szakirodalom megemlítve, pontosabban egy-két főbb címszón belül van utalás a szerzőkre, akik életrajzi szócikkéből megtudjuk, miről is publikáltak. Ez még ma is, az internet korábban, amikor tematikusan is lehet sok minden után nézni – rossz megoldás. Honnan tudjam meg, van-e áttekintés a harangokról, harangozásról, ha a zvon- címszavak nem adnak erről tájékoztatást. A gyönyörű kiállítású szlovén kötetet Angelos Baš szerkesztette (Slovenski etnološki leksikon, Ljubljana, 2004, 730 kéthasábos nagyalakú lapon). Ez is leíró munka, vannak ugyan elméleti és folklorisztikai címszavak is, ám ezek is rövidek. Egyformán 8-8 félhasábos sort kapott a balada, a Lucija és a primitivna umetnost címszó. Minthogy együttvéve majd 5000 címszó vagy utalás van a kötetben, csak az első, konkrét tájékoztatást kapja meg az olvasó.
Szemmel láthatólag az itt bemutatott méretű áttekintések viszonylag rövidebb idő alatt és formailag egységesen létrehozhatók. Hasznosak, ám – terjedelmi okokból – igazi elméleti, elmélyedő gondolkodást nem sugallnak. Az előző ideológiáról hallgatnak, sőt az újabb divatos fogalmakat sem használják. Humoros, hogy az említett lexikonokban pl. a „fetisizmus” vagy „funkcionalizmus” címszavakat kaptak, ám a „marxizmus…” egyikben sem, mintha az sosem létezett volna nemcsak Minszkben, hanem Pozsonyban és Ljubljanában is, a tudományos intézetekben csakúgy. Parareligija címszó van, „partizán…” nincs. Pontosabban: örvendetes módon a szlovák enciklopédiában van ilyen címszó (partizánske piesne). „Du passé faisons table rase” eddig semmilyen politikai irányzatnak sem sikerült.
Ez a faktualizmus és elméleti félelem is megoldás, ám a többi társadalomtudomány szempontjából degradálja, csak adattárrá minősíti a néprajzi-folklorisztikai kutatás eredményeit.
Azt hiszem, elég konkrét példát említettem ahhoz, hogy ezek után néhány közhelyszerű általánosítást megfogalmazzak.
A fogalmak és terminusok használati eszközök. Mindig egy megadott cél érdekében kell kialakítani ezeket. Legfontosabb követelmény az, hogy következetesek legyenek, és egységes rendszert képezzenek. A folklorisztika terminológiája a néprajz terminológiáján belül kell, hogy helyet kapjon, az meg a társadalomtudományok terminológiáján belül. Történelmi korszakonként változik e kontextus, következésképpen a fogalomkészlet is. Ám napjainkban oly sok minden „túl új” és „feleslegesen új”. Azt hiszem, egyelőre jobban meg tudjuk közelíteni a „mai népi kultúra” jelenségeit oly módon, hogy kiterjesztjük a régi fogalmakat – mintha valamilyen pillanatnyi korifeus szavait vesszük át. Viszont a mai társadalom megközelítéséhez a folklorisztika (és néprajz) hozzájárulhat.
Sokszor hangsúlyoztam már, hogy a népi kultúra jelenségeit a leginkább „közeli”, földhöz ragadt fogalmakkal tudjuk megközelíteni. A magyart a magyar, a szlovákot a szlovák kutatási gyakorlatnak megfelelően. Ám ugyanennyire fontos egy olyan komparatív szemlélet, hogy tudjuk, mit miért és milyen néven kutatnak másutt. Hogyan is tárgyalják pl. a „ponyva” jelenségeit a lengyel, cseh, szlovák, magyar, szlovén, horvát, szerb, román, bolgár, újgörög, albán stb. folkloristák – hogy csak a közelieket említsem.
A fogalmak tisztázása még nem igazi terminológia, akármennyire pontos terminológia önmagában még nem elmélet. Ám ezek nélkül nincs elmélet sem. Szemlém természetesen a mára korlátozódott, ám megpróbáltam azt, hogy állást foglaljak az új meg új ötletekkel szemben, illetve a múlt megőrzését–megtagadását illetően. És ehhez csak néhány áttekintést vagy jellemző tényt vettem figyelembe. Persze, sokkal részletezőbb áttekintés jobb lett volna, hiszen egy-egy országon belül is különböző irányzatok érvényesülnek a társadalomtudományokban és a néprajzi kutatásokban is. És ha bővebben említettem volna a lengyel, ukrán, román, albán stb. elgondolásokat, az is tanulságos lett volna. Nyilvánvaló az is, hogy a fogalmak használata megváltozik akkor, ha egy kézikönyv nem a saját, hanem idegen nyelven jelenik meg. És itt a német, angolszász, francia „verzió” egymáshoz képest is különbözni fog.2 A leginkább közismert tény, hogy már a folklór kifejezés is egészen mást jelent e három nyelven. Mindezeken túl magamnak is lennének fogalmi javaslataim. Ezeket azonban nem most kellene megtenni.
Már csak a mottót magyarázom. A mai világban annyi minden más, nem annak látszik, mint ami. Vagy valamit, ami éppen hogy jól ismert jelenség, hirtelen más néven, más terminusként illetik. (Lásd „populáris regiszter”, „posztmodern” stb. fentebbről.) Az Öbölháború idején a hivatalos (amerikai) propaganda hangsúlyozta azt, hogy ez „nem háború”. Erre fel írta a francia társadalomtudós Baudrillard cikkeit a francia Libération és az angol The Guardian hasábjain, 1991. január 4-én, február 6-án és március 29-én „Nem lesz Öbölháború” – „Nincs Öbölháború” és „Nem volt Öbölháború” címmel.
Pedig volt, és e körülményt a terminusokkal foglalkozók figyelmébe ajánlhatom.
Aktuálny stredoeurópsky terminátor vo folkloristike
Voigt Vilmos
La guerre du Golfe n’a pas en lieu
(Jean Baudrillard 1991)
Na úvod považujem za potrebné uviesť jednu predbežnú poznámku a dve na margo. Čo sa týka predbežnej, momentálne nepovažujem za potrebné zadefinovať také dôležité pojmy, ako „folklór”, „ľudová tradícia”, „ľudová kultúra”, „folkloristika”, „etnografia”, „národopis” a pod. – a to aj napriek tomu, že sa v priebehu posledného storočia podstatne zmenili nielen ako predmetové pojmy, ale aj ako metapojmy. Podobne, za všeobecne rozšírený sa považuje aj pojem „stredná Európa”, i keď sme si vedomí toho, že v každej sem zaradenej krajine sa pod týmto pojmom chápe niečo iné, podobne ako hranice „východnej Európy”, od ktorých by sme sa chceli vidieť čo najďalej – nikdy nie vo vlastnej krajine. Keby sme teraz pristúpili k objasneniu týchto termínov – berúc do úvahy hlavne ich históriu – neostalo by miesto na vyjadrenie sa k téme príspevku.
Prvá poznámka na margo súvisí so skúmaním „aktuálnych” spôsobov prejavu tematiky, pričom účelné by bolo rozhliadnuť sa a zistiť, aká je situácia v príbuzných vedných odboroch. Keby sme zaradom vzali aktuálne témy folkloristiky, na prvý pohľad zistíme, že aj dnes vieme pomenovať nepredisktované témy, nepoužité pramenné materiály a nerozpracované metódy. To isté zisťujeme aj v iných vedných disciplínach. V roku 1963 som absolvoval univerzitu a začal som sa zaoberať literárnou vedou a teóriou jazyka. O niečo neskôr sa objavil ešte vtedy revolučne pôsobiaci štrukturalizmus a generatívna gramatika, ktorých som bol nadšeným stúpencom. Avšak dnes, keď sa začítam do publikácií s touto tematikou, sotva im rozumiem, keďže v posledných desaťročiach išiel vývin výrazne dopredu. Doma som sa podieľal na šírení teórie komunikácie a obzvlášť semiotiky – a na mojich terajších hodinách alebo v mojich písomných prejavoch sám niekedy pokračujem v tom istom, čo sme pred pol storočím začali – a predsa takmer nechápem, o čom v súčasnosti mladší kolegovia píšu. Dokonca je to možno „n’a pas eu lieu”?
Nebude to len nová verzia známej teórie „generácie”, podľa ktorej sa každých tridsať rokov objavujú stále nové pokolenia nielen „vedcov”, ale aj „vedomostí”. Dnes je väčší rozdiel medzi rokmi 1960–1970 a súčasnosťou, ako to bolo pred tridsiatimi a štyridsiatimi rokmi. Iné sú základné pojmy, odlišné sú spôsoby a ciele argumentácie. To je zjavné nielen vo folkloristike, ale rovnako aj v iných vedných disciplínach.
Vzal som si posledné číslo tradičného stredoeurópskeho časopisu, „Zeitschrift für Balkanologie” (ročník 48, 2012/1). Veľmi nemecké a medzinárodné periodikum. V tomto čísle môžeme čítať dlhé, absolútne vedecké príspevky ako: najúspešnejšie hrané filmy v posledných desaťročiach, ktoré predstavujú svojráznu románsku kultúru, bulharské výtvarné umenie medzi rokmi 1989 a 1999, očakávania zahraničných kapitálových investícií v Kosove.
Tieto práce sú nové v troch rysoch. Jednak témy sú úplne nové: najúspešnejšie filmy, pohyb kapitálu, a jednak skúmané javy pochádzajú z období, ktoré nasledovali po poslednej zmene spoločenského režimu. „Súčasnosť“ zaujíma bádateľa rovnako, ako aj čitateľa.
Zmena nastala aj v súvislosti so zaobchádzaním s použitými prameňmi. Súčasní autori štúdií už necitujú „klasických“ autorov a príručky, ale informácie získavajú pomocou internetu. Za zázrak považujem, že Zeitschrift für Balkanologie ešte vôbec vychádza v tlačenej podobe.
Preto som uviedol vzdialenú nemeckú a medzinárodnú publikáciu, aby sme si nemysleli, že jediným dôvodom zmien je nedostatok financií, alebo fakt, že sa to týka iba jednej vedeckej dielne. Keď si tie isté znaky všímame aj v najnovších číslach napr. Slovenského národopisu alebo vo Fóre – spoločenskovednej revue, tak nie národopis/folkloristika krúti chvostom dnešných spoločenskovedných psov, ale je to práve naopak.
Druhá poznámka na okraj vznikla nasledujúcim spôsobom. Pri uvažovaní nad týmto príspevkom som navštívil viaceré knižnice etnologických inštitúcií, aby som sa dozvedel o novinkách. Zámerne som „nesurfoval“ po internete, ale hľadal som tlačené verzie časopisov, ročeniek a publikácií. Obzvlášť tie predošlé môžu byť veľmi poučné v zmysle, aký profil jednotlivé inštitúcie reprezentujú a ako ho vedia sami autenticky koncipovať. (V Maďarsku ročne vychádza veľké množstvo zborníkov, ktoré sú venované oslávencom a menej prezrádzajú o tendenciách a pojmoch, pričom uznanie oslávencov možno väčšinou charakterizovať stručne: nie je to teoretické zhodnotenie, ale byzantinizmus.)
Keďže reč je o strednej Európe (dokonca viackrát o východnej Európe), s radosťou možno konštatovať, že etnologické/folkloristické inštitúcie a ich publikácie nakoniec pretrvali, pravidelne pracujú a publikujú. Okolo roku 1989 bola všadeprítomná hrozba, že v období „socializmu“ vzniknuté a vlastne prospešne pôsobiace etnologické a folkloristické inštitúcie zavrú a znemožnia konferencie a výskumné cesty. Ešte aj dnes je ružovým snom tá vedecko-odborná organizovanosť, ktorá pred približne tridsiatimi rokmi siahala od Východného Berlína cez Sofiu nielen k Moskve a Leningradu, ale aj na Kaukaz, niekedy až do Mongolska, dokonca trebárs až do Vietnamu, a ktorej výsledkom bola kontinuálna medzinárodná spolupráca. Prejavovalo sa to v témach (napr. národopisné atlasy, tematické bibliografie, karpatsko-balkánska etnografia, zbojnícky folklór, konkrétne prejavy „socialistických premien“, atď.), na praktickej úrovni to vytvorilo terminologickú sieť a „dôležité“ práce v takejto perspektíve, v internacionálnych rámcoch. Takýmto stabilným východiskovým bodom boli: o etnose a ľude Julian Bromlej, o teórii folklóru Viktor Gusev a o ľudovo-národnej kultúre József Burszta. V tom čase sa už neforsíroval výskum „demokratickej tradície“ z 50. rokov 20. storočia prostredníctvom Wolfganga Steinitza, a splynutie Volkskunde a Völkerkunde. Hoci nikdy to nebolo „plánovanou úlohou“, v jednotlivých kruhoch sa rozšírilo východoeurópske (väčšinou pozitívne) objasnenie „folklorizmu“ oproti degradujúcemu používaniu pojmu západonemeckými bádateľmi (medzi nimi aj Hermann Bausinger). Mnohokrát citované diela vo vtedajšom folkloristickom bádaní sa zdali byť bezpečným terminologickým východiskom.
Tento systematický a kontinuálny internacionalizmus (prejavujúci sa aj v používaní termínov) v súčasnosti vymizol. Čo sa týka používania teórií a odborných pojmov, možno dnes „obnovenú“ publikačnú činnosť skôr nazvať eklektickou.
Vidím to tak, že v mnohých smeroch pretrvalo skúmanie tradičných tém tradičným spôsobom. Sám to považujem za správne, keď téma je dôležitá a aj výsledky sú dobré. Nevidím totiž žiadny zmysel v tom, že folkloristiku a národopis, s dvojstoročnou históriou, vrátane ich terminológie, len tak zahodíme v mene hmlistého, a ani nie nám určeného, „čarovného slovíčka“, akým je v súčasnosti napr. culture studies.
Druhým mojím postrehom je skutočnosť, že v každodennosti spoločenských vied sa pomenovanie výskumnej oblasti často náhle stane „termínom“ (napr. sa takýmto spôsobom, držiac za ruku staršieho súrodenca etnomuzikológiu, objavila etnochoreológia. Hoci takými istými vhodými termínmi je skúmanie ľudových tancov alebo ľudových piesní!) Príklady, ako sa ujali nové pomenovania, nájdeme ľahko. Niektorí kolegovia, nasledujúc príklad Petra Burkeho, (ktorý je mimochodom vynikajúci bádateľ) používajú „populárny register“ na označenie toho, čo už predtým nieslo dostačujúce pomenovanie „ľudová slovesnosť“, „ľudová kultúra“. Nový termín je bezvýznamný: používanie slova populárny namiesto slova ľud značí len to, že výskumník sa iba vyvaruje spoločensko-historického názoru; „register“ jednoducho neznamená nič. Lepší opis poskytuje už tradične používané pomenovanie ako „světská kramářská píseň“, dokonca aj pojmy „písně lidové/zlidovělé“ teoreticky stoja hierarchicky nad ním. Tým skôr, keďže jav „zľudovenia“ populárny register nielen že nevie pomenovať, ale ani ho nechápe. Síce „zbojnícka balada“ sa nám zdá byť jednoduchá, ale ten, kto nevie, v ktorom storočí žili zbojníci, veru nerozumie ani samotnému pomenovaniu. (Je ťažké toto slovo preložiť aj do iných európskych jazykov, no práve od česko-moravských hôr až po Kaukaz bol tento spoločenský jav rozšírený, preto je pomenovanie presné.)
Avšak prekvapujúcejšie je to, ako „všetko zostalo po starom“ aj po roku 1989. „Etnogra-fia“, „etnológia“ a „folklór“ aj dnes účinkujú ako archisémy vo viacerých štátoch/jazykoch. Som si istý v tom, že podobne ako v Maďarsku, všade vieme odôvodniť, prečo používame etnografiu a národopis ako synonymá, alebo aký je rozdiel medzi etnológiou a etnografiou. Avšak, ak si spravíme malý medzinárodný prehľad, je potrebné myslieť na to, že popri „platnej“ teoretickej požiadavke, aj náhoda prispela k tomu, že aj v súčasnosti jestvuje Studia Ethnologia Croatica, u Slovincov Etnolog, zároveň u Rumunov Institutul de Etnografie şi Folclor, u Poliakov Ethnografia Polska, atď. Aby som ozrejmil dilemu: prečo by automaticky mala byť každá chorvátska alebo slovinská etnológia teoretickejšia, ako hociktorá rumunská alebo poľská etnografia? Našťastie, vo viacerých krajinách sa zachovali staré, nie metajazykové pomenovania: Lud, Český lid – kde pomenovanie skúmaného javu sa prinajmenšom stáva emblematické v názvoch časopisov. Vlastne takýmto riešením je aj Blgarski folklor. Niekedy našli aj vlastné názvy: také je srbské Narodno stvaralašstvo a chorvátska Narodna umjetnost. S modernými (sovietskymi) termínmi si ruské bádanie „poradilo” rozhodnejšie. Opäť vychádza aj Živaja starina (pekné, ale v skutočnosti nezrozumiteľné pomenovanie spred jeden a pol storočia, keď vskutku ešte jestvoval „starý spôsob života”, avšak dnes sa už zmodernizovali aj ruské dediny…) Meno národopisného časopisu Etnografičeskoje obozrenie hrdo hlása, že už nie je Sovjetskaja etnografia (predtým bola jednoducho len Etnografia). Pýtam sa bez výsmechu: čo sa týka tematiky a teórie – aké zmeny mohli nastať, keď sa z ruskej „etnografie” zrazu stala „sovietska” a potom opäť získala predchádzajúcu podobu? A čo sa zmenilo v dnešnej dobe? Môžeme si prečítať (v čísle 1/2012) o tematike „cultural significance of free software”, inde o technológii, o sviatkoch – vo všeobecnosti. Keď si pozrieme číslo 6/2012, nájdeme v ňom recenziu príručky V. V. Pimenova: Osnovy etnologii od geniálneho ugrofínskeho bádateľa mytológie V. V. Napolského. Publikácia odzrkadľuje absolútny ideový „neporiadok“. Autori, ktorí sa zaoberajú rozličnými kontinentmi, školení ešte v stalinsko-brežnevovskej terminológii, ktorú sa už v súčasnosti neodvažujú používať – namiesto toho experimentujú raz s tým, raz zase s iným. Nedokážu vzájomným porovnaním dôsledne pracovať s pojmami ako ľud/národnosť/kmeň/etnická skupina. V súčasnosti nemajú predstavu o tom, ako by mali usporiadať etapy sociálnych dejín. Nie každá štúdia si vyžaduje vysvetlenie. Ale ak v pozadí čo i len jednej štúdie nie je primeraná „nomenklatúra”, tak tematicky sa odlišujúce práce nie sú zmesou alebo mozaikou, ale majú skôr charakter viedenského blšieho trhu.
Kampane, zasadnutia, deklarácie a preklady sovietskych odborných publikácií z obdobia po (jaltskej-) postupimskej dohode v „strednej Európe”, značili výhru „nových” prístupov a pojmov. Dnes už je tragikomické, ako napr. vo zväzku s názvom Történeti és katonadalok (Historické a vojenské piesne) z pozostalosti dedinského farára Lajosa Kálmánya maďarská folkloristka (Linda Dégh) takmer v stostranovom úvode pranieruje utláčateľskú funkcionalistickú národopisnú vedu anglického imperializmu. Pochopíme to, ak si uvedomíme roky vydania – 1952, keď ešte žil generalissimus. Preukázanie ateizmu (alebo aspoň antiklerikalizmu) vo folkloristike bolo pre týchto autorov iba maličkosťou – viď od Loreida Raudsepa až k českému Otakarovi Nahodilovi. Bádatelia robotníckeho folklóru (ako napr. bulharský Nikolaj Kaufman, český Vladimír Karbusický) neskôr zmenili tému a niekedy sa dostali až k náboženskému folklóru. Ak vo svojej výskumnej oblasti pracujú na úrovni, tak to v skutočnosti nevadí. Akurát, že to neprispieva k terminologickej jasnosti.
Zaujímavosťou je aj to, že napriek gigantickým kampaniam sa v strednej Európe nepripravil prehľad na úrovni teoretického marxistického národopisu (alebo folkloristiky). Najvýznamnejším takýmto pokusom je trojzväzkový prehľad: Etnografia na Blgarija (zostavil Veselin Hadžinikolov), vydaný medzi 1980 a 1985. Prvý zväzok je teóriou, a to „etnografizovaním“ jednej marxistickej teórie o spoločnosti. V druhom (materiálna kultúra), resp. v treťom (duchovná kultúra) zväzku je však sotva možné nájsť stopy po marxizme, teoretizovaní a terminológii. Keď „folklór” rozčlenili na tri veľké oblasti (chápanie sveta – sviatky – umenie, vrátane „ústneho podania”), podali praktické rozčlenenie, nie teóriu. Zaujímavé je pripomenúť, že „materiálna kultúra” v dnešnej dobe je ozaj rozmanitým pojmom, ale v jej najnovších obmenách je úplne iná, ako o nej tradične písali etnológovia. (Pozri napr. Dan Hicks – Mary C. Beaudry: The Oxford Handbook of Material Culture Studies. Oxford, 2010 – typická súhrnná príručka.)
Nielen v bulharskej príručke, ale aj inde a viackrát sa bádatelia pokúsili o to, aby pojem „materiálna kultúra” nazvali marxisticky inšpirovaným termínom. No rozlíšenie „materiálneho sveta” a „duchovného sveta” možno nájsť od buddhizmu a Ježiša Krista až po Marxa, a od staršej maďarskej národopisnej príručky (A magyarság néprajza) v mnohých smeroch. Dva zväzky tohto štvorzväzkového diela (vydaného medzi 1933 a 1937) dostali podtitul „materiálna kultúra – duchovná kultúra”. Druhý pojem je pravda absurdným termínom, keďže folkloristikou skúmané javy odkazuje do rámca „etnografie”. (Na druhej strane by sme mohli na takom istom základe včleniť do rámca „materiálneho folklóru aj kováčske remeslo”.) Nejakú časť „sociálnej etnografie” už svojho času plánoval Károly Viski a jeho kolegovia, avšak neuskutočnilo sa z toho nič. Úvod práce sa nezaoberá terminologickými a vedecko-klasifikačnými problémami. Teóriu nevyžadovala nejaká vyššia inštancia, nanajvýš ak čitatelia.
Iná situácia nastala približne o pol storočie neskôr v prípade koncipovania novej národopisnej syntézy v Národopisnom ústave Maďarskej akadémie vied. Osem zväzkový Magyar néprajz (Maďarský národopis) je možno najrozsiahlejšou národopisnou príručkou na svete. (Dôvodom neistoty je do13 tematických zväzkov naplánovaný a jedinečný Scottish Life and Society. A Compendium of Scottish Ethnology, ktorý pojednáva aj o témach mimo národopisu.)3 Počnúc od roku 1976 to bola „plánovaná úloha” a od roku 1988 začali vychádzať jednotlivé zväzky. Úvodný zväzok vyšiel až v roku 2011. V úvode redaktor, Attila Paládi-Kovács, predstavuje najčastejšie používané pojmy v maďarských výskumoch (ľud, kultúra, materiálna kultúra, folklór, tradícia, atď.). Dokonca venuje pár strán aj dnešnému modernému „kultúrnemu dedičstvu”. Nepodáva systematické (taxatívne) vymenovanie pojmov, a nakoniec je nemožné zistiť, čo jednotlivé pojmy znamenajú. Namiesto toho urobil prehľad najdôležitejších používaných termínov v dejinách maďarského národopisu. Autor potvrdzuje len to, že toto všetko nie je „marxistickým” alebo podobne inšpirovaným systémom, ale nepredkladá vlastnú pojmovú sústavu. V tom čase však Maďarská akadémia vied očakávala dielo v takomto duchu a väčšina prispievateľov má úspešne absolvované skúšky z marxistických predmetov. A napokon osem plus jedno zväzkové dielo, pripomínajúce Federica Felliniho sa pripravovalo tak dlho a zapojilo sa doň toľko autorov, že v ňom vskutku nenájdeme žiadnu jednotnú terminológiu. Tradičné predstavenie tradičných tém, s menším zreteľom na „moderné” javy. Popritom sa zrútil ideologický monopol, v ktorom sa toto dielo zrodilo.
Za poučné možno považovať nové témy, o ktorých sú príspevky vo vyššie spomínaných časopisoch, ročenkách. „Postsocialistická premena” (Etnografia Polska 2010/1-2) by sa asi mohla stať palcovým titulkom takýchto diel. Bohužiaľ označenie „post” je aj tu len zbytočnou ozdobou. V skutočnosti táto práca ponúka spontánne rozprávanie jednotlivcov – bez ambície na akúkoľvek analýzu alebo pojmovú sústavu. Podobným čarovným slovkom je aj „postmoderný” (napr. Ethnologia Polonica 27/2006) – poukazuje na význam „niečo „dnešné”, zatiaľ čo ani slovo „moderný” ani „post” nemajú presný význam. (Publikácia Kevina Harta Postmodernism. A Beginner´s Guide – Oxford 2004 – reprezentuje určitú skepsu.) – axióma, že bez spoločenskovedných pojmov nie je možné robiť modernú národopisnú vedu alebo folkloristiku. Pokiaľ takéto termíny boli kedysi platné – dnes už sotva považujeme za možné, že z diel Anthonyho Giddensa alebo Francisa Fukuyamu a Georga Sorosa, ktoré charakterizujú súčasnú spoločnosť, by sme mohli čerpať nové, vo folkloristike použiteľné termíny.
Mimochodom termín „postmoderný” sa „viac hodí” do „kultúrnej antropológie”, ako do tradičnej folkloristiky alebo etnológie. Vezmime do rúk poučnú teoretickú publikáciu Gabriela Troca (Postmodernismul în antropologia culturală – Bucureşti 2006), ktorá v osobitných kapitolách skúma „filozofické korene” a pojednáva o záveroch Nietzscheho, Heideggera, Derridu, Foucaulta, Lyotarda, dokonca i Lévi-Straussa a Geertza. Autor v závere publikácie používa aj pojem „etnografia”, no i tu sa odvoláva na diela Bronislawa Malinowského a Margaret Meadovej. Jedným slovom, ani jednu „národopisnú/folkloristickú” tému nespomína v postmodernistickej kultúrno-antropologickej variácii. Zrejme preto, lebo o tom ani nevie.
V poslednom desaťročí v stredoeurópskych spoločenských vedách čoraz častejšie zaznieva aj termín „postkolonialita”. Pôvod tohto slova je však jednoduchý: poukazuje na obdobie rozpadu tradičných koloniálnych sústav po druhej svetovej vojne. A skutočne, keď človek číta napr. knihu Edwarda W. Saida (Culture and Imperialism – 1993), môže uvažovať o tom, že podobne aj v našom prípade kresťanstvo, socializmus a internet „kolonizovali” folklór? Nebola by však takéto uvažovanie príliš lacné napr. pre opis súťaží rozprávačov? Neboli by radšej vhodnejšími terminologicko-experimentálnymi subjektmi milé príklady Saida, Verdiho Aida, diela Wole Soyinku alebo Salmana Rushdieho? Mená ako Homi Bhabha, Gayatri C. Spivak sú prítomné čoraz viac (niekedy spôsobom modlitebného mlynčeka, podotýkajúc na margo). Hovoria o vzdialenejších kultúrach. A pripomenutie Slavoja Žižeka žijúceho v ich kruhoch (v Záhrebe), často znamená iba to, nakoľko je autor up-to-date. V štúdiách, ktoré som si najnovšie prezrel, som si nevšimol ani jeden prevzatý, skutočne použiteľný termín. Situácia bola omnoho lepšia pred niekoľkými desaťročiami. Vo vrcholnom období francúzskeho štrukturalizmu bolo možné bez väčších ťažkostí aplikovať postupy týchto stúpencov aj v rámci výskumu folklóru.
Pravda, so záujmom sledujeme správy o „riaditeľoch robotníkov” alebo o „Titostalgii” (o nostalgii po Titovi). Sám by som si veru prečítal hocijakú dôkladnú štúdiu o „kádárovskej nostalgii”, ale neviem – nazval by som tematiku „folklórom”? Dávnejšie by sme napr. jednoducho nazvali mestské Eurofestivaly javmi „folklorizmu”. Dokonca stále šíriace sa stavanie pomníkov (zároveň odstraňovanie, poškodzovanie a znečisťovanie pomníkov) môže skúmať aj folklorista, ale tematika je použiteľná v rámci „miest pamäti”, ktoré popularizoval Pierre Nora. Mimochodom, to je v súčasnosti jedna z najobľúbenejších tém v kruhu súdobých autorov, ktorí sa venujú opisu spoločnosti.
Častejšie sú výskumy „identity”. Rozvinuli sa do samostatného výskumného odvetvia, ktorého účastníci často navzájom nepoznajú práce a pojmy. Týmto sa však teraz nebudem zaoberať.
Človek má mnohokrát dojem, že budúcnosť už raz „dobre vymyslené” pojmy nepoužíva vôbec alebo len sploštene. České a slovenské spoločenské vedy už medzi dvoma svetovými vojnami používali pomenovanie vlastiveda ako významný a súhrnný pojem. (Dokonca neskôr aj jej „novú” socialistickú verziu.) Pod takýmto názvom vznikli príručky, v ktorých sa opis ľudovej kultúry objavoval v rámci väčšej jednotky – v rámci prírodnej a spoločenskej. Znamenitým československým nápadom a trefným termínom je tá „vlastiveda”! Škoda, že (aspoň podľa mojich vedomostí) sa neudialo teoretické zhodnotenie jej starších a novších verzií. Bolo by to poučné preto, lebo napr. medzi demografickými, štatistickými, sociografickými, geomorfologickými a ekologickými rámcami by sa javy „ľudovej kultúry” dostali do odlišnej dimenzie – a celý rad pojmov by nebolo potrebné znovu vymýšľať, keďže tie už v „rámcoch” existujú. (V zátvorke k tomu dodávam, že aj podobné maďarské pomenovanie – honismeret – má len zdanlivo totožný obsah. Pomenovanie u nás nemá teóriu a synonymum „miestnych dejín”, aj keď sa na práci zúčastňujú etnológovia, predsa však dominujú nadšení miestni amatéri.)
Nakoniec za zmienim o tom, kde všade sú pojmy a termíny nenahraditeľné. Prirodzene, v slovníkoch a lexikónoch. Obrovské zväzky Jacoba a Wilhelma Grimmovcov Deutsches Wörterbuch (vychádzali od roku 1854, celkové vydanie zhromaždeného materiálu sa ukončilo až v roku 1971) a takisto nemecká lexikografia už v polovici 19. storočia slúžili aj ako vzory pre iné krajiny. Po predchádzajúcich udalostiach v roku 1808 vydaný Conversations-Lexikon (neskôr Brockhuas-Lexikon 1812–1820) bol pre generácie vzdelancov zásobárňou pojmov. Spomedzi nich vynikajú všeobecné, viaczväzkové lexikóny vytvorené na konci 19. storočia ako ruský Enciklopedičeskij slovar Brokgauza i Efrona (1890-1906, 86 zošitov/zväzkov) a český Ottův slovník naučný (1888–1909, 27+1 zväzkov). Je dôležité podotknúť, že hlavným redaktorom českej encyklopédie bol T. G. Masaryk. Pokračovanie týchto klasických systematizácií, nové vydávanie a najnovšie digitalizácia boli už viackrát spomenuté a takisto poskytli generáciám informácie, ako napr. maďarský Pallas Nagylexikon (1893–1897, 16+2 zväzkov), do ktorého profesor Lajos Katona napísal stovky folkloristických príspevkov. Po stopách tohto lexikónu pokračoval Révai Nagy Lexikon, kedysi minimálne doplnený profesorom Sándorom Solymossom. Zaujímavá okolnosť vznikla pri prípravných prácach viaczväzkovej novej národopisnej príručky a heslách deskriptívneho charakteru (napr. náradie, odevné súčiastky a pod.), v začiatkoch utvárania budapeštianskej akademickej Néprajzi Kutatócsoport (Národopisná výskumná skupina, neskôr Ústav). Už vtedy 70-ročný Pallas Nagylexikon slúžil ako „pramenné dielo”, keďže do toho času kedysi deskriptívno-informatívne heslá reprezentovali už zmenenú „tradíciu”.
Päť zväzkový Magyar Néprajzi Lexikon (Maďarský národopisný lexikón) je nakoniec svojráznym „svetovým rekordom”. Vyšiel s 10 000 kratšími či dlhšími heslami, približne na 3500 tlačených stranách medzi rokmi 1977 a 1982. V úvode prvého zväzku je vymenovaných zhruba sto autorov hesiel, avšak ich počet neskôr značne narástol. Tento lexikón bohužiaľ nezískal dôkladné odborné uznanie a kritiku. Dodatok sa k nemu odvtedy nevznikol. Šťastnou okolnosťou bolo, že vznikol počas života akademika Gyulu Ortutaya, v ideologicky celkom slobodnom duchu, v sídle vedúcej inštitúcie maďarskej národopisnej vedy. Nájdeme v ňom „marxistické” heslá, ale aj napr. heslo „etnografia náboženstva”.
Z hľadiska terminológie treba poznamenať, že hoci si redaktori dali cieľ vytvoriť jednotné a vyvážené používanie pojmov, nakoniec sa tak nestalo. Napríklad heslá „folklór”, „folkloristika” a „národopis” používajú úplne iné pojmy a pomery ich rozsahu sú nečakané. Heslo „robotnícky folklór” zas odzrkadľuje iné poňatie. Heslo „ľud” uvádza štyri významy slova a dokopy pozostáva z 5–6 viet. Omnoho rozsiahlejšie sú v lexikóne heslá ako „posmech rodu” a „zasadací poriadok v kostole”.
Magyar Néprajzi Lexikon (Maďarský národopisný lexikón) poskytuje presné opisy, pozitívne možno hodnotiť aj jeho redakčné spracovanie. Avšak neodzrkadľuje konkrétnu myšlienkovo-pojmovú sústavu, a keď sa čitateľ rozhodne presne sledovať všetky odkazy v rámci hesiel, nezíska jasný obraz, prečo je práve ten-ktorý jav tak, a nie inak pomenovaný.
To všetko nie je vina, ale sprievodný znak podobných viaczväzkových slovníkov. Keďže som roky pracoval pre maďarský Világirodalmi Lexikon (Lexikon svetovej literatúry), mám skúsenosť a poznatky na porovnanie. V skutočnosti tento stále viac predimenzovaný lexikón vyšiel medzi 1970 a 1995, v 18+1 zväzkoch. (Posledný je dodatkový zväzok s údajmi zosnulých alebo novoobjavených autorov.) Rozsahom je štyrikrát väčší než Magyar Néprajzi Lexikon (Maďarský národopisný lexikon). Jeho hlavný redaktor, István Szerdahelyi, sústredil od začiatku veľkú pozornosť na teoretické heslá a na zapojenie „príbuzných vied”. Aj napriek tomu, že som nenapísal všetky navrhované heslá, v konečnom súčte ma počet prekvapil – napísal som ich temer 690. Väčšina z nich má folkloristický, alebo žánrovo-teoretický charakter. O „literatúre bláznivej”, „literatúre čarodejníckej”, „literatúre čertovskej”, dokonca aj o „literatúre erotickej” som písal z hľadiska komparatívnej literárnej histórie. Mohol som vymenovať významnejšie katalógy rozprávok, katalógy povestí. Vskutku som mal voľnú ruku, čo sa týka terminológie, ale vychádzal som zo všeobecne známych pojmov. „Veľké” heslá lexikónov boli zostavené z čiastkových hesiel. Prirodzene, čitateľ vidí heslá koncipované viacerými autormi a nakoniec nadobúda dojem „mnohorakosti”. I keď tento lexikón svetovej literatúry vznikal asi tridsať rokov a časom sa zmenilo mnoho vecí (dodatkový zväzok je skutočnou prehliadkou nemarxistických estétov, literátov a vonkoncom nie spoločenskovedných bádateľov) – v skutočnosti v jednotnom spoločensko-historickom rámci predstavuje tak autorov, ako aj pojmy.
Niekedy sa nazdávame, že z národopisného hľadiska by stačil aj vlastný odborný lexikón, hoci aj v menšom rozsahu. Z tohto hľadiska je zaujímavé porovnať všetky tri „národné” národopisné lexikóny z nedávnej minulosti. Etnografija Belarusi – Encüklapedüja (Minsk 1989, 575 strán veľkého formátu, hlavný redaktor I. P. Samjakin) je vskutku zbierkou národopisných deskriptívnych hesiel, ilustrácií, bez zvláštneho teoretického záujmu a s odbornou literatúrou na konci zväzku. Slovenská dvojzväzková Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska (Bratislava 1995, v redakcii Jána Botíka a Petra Slavkovského, takmer 900 strán s trojstĺpcovou sadzbou) je takisto dôkladne graficky spracovaným slovníkom s peknými ilustráciami, ale so stovkami zovšeobecňujúcich, terminologických hesiel. Nielen heslá, ktoré sa začínajú „ľudová/ý …” sú také, ale aj ďalšie, ako „literárnosť”, „literárny folklorizmus”, „lokálne spoločenstvo” atď. Možno ho vlastne použiť ako terminologickú príručku. V encyklopédii nie je uvedená odborná literatúra, i keď v rámci jedného-dvoch hlavných hesiel nájdeme odkazy na autorov a z ich personálnych hesiel sa môžeme dozvedieť, čo publikovali. Toto je aj v súčasnosti, v období internetu, keď je možno všetko tematicky overiť, zlé riešenie. Odkiaľ by som sa mal dozvedieť o tom, či jestvuje prehľad o zvonoch, zvonení, keď pod heslom zvon sa to čitateľ nedozvie. Výborne vybavený slovinský zväzok, ktorý redigoval Angelos Baš (Slovenski etnološki leksikon, Ljubljana 2004, 730 strán veľkého formátu s dvojstĺpcovou sadzbou), je deskriptívnou prácou a hoci má teoretické a folkloristické heslá, ale aj tie sú iba krátke. Rovnako 8-8 polstĺpcový priestor dostala balada, a heslo Lucija a primitivna umetnost. I keď publikácia obsahuje celkovo temer 5000 hesiel alebo odkazov, dostane čitateľ len prvú, konkrétnu informáciu.
Očividne tu predstavené prehľady by bolo možné vytvoriť v relatívne kratšom čase a formálne jednotnejšie. Užitočné, však – z hľadiska rozsahu – neposkytnú skutočne teoretické, hlboko prepracované pohľady. O predošlých ideológiách mlčia, dokonca nepoužívajú nové módne pojmy. Je zaujímavé, že v spomínaných lexikónoch sú heslá napr. „fetišizmus” alebo „funkcionalizmus”, ale ani v jednom, nielen v Minsku, ale ani v Bratislave a v Ljubljane a vo vedeckých inštitúciách podobne, „marxizmus…” ako keby nikdy neexistoval. Existuje heslo parareligija, „partizán” však už nie. Presnejšie: s potešením nájdeme v slovenskej encyklopédii heslo partizánske piesne. „Du passé faisons table rase” sa doteraz nepodarilo žiadnemu politickému smeru. To je faktický stav a „teoretický” strach je takisto riešením, čo však z pohľadu ostatných spoločenských vied degraduje výsledky etnologicko-folkloristických výskumov a kvalifikuje ich len na úroveň dokumentačného archívu.
Domnievam sa, že som spomenul dostatočne konkrétne príklady na to, aby som mohol skoncipovať pár zovšeobecnení:
Pojmy a termíny sú úžitkovými prostriedkami. Potrebné je ich formulovať a charakterizovať vždy v záujme stanoveného cieľa. Najdôležitejšia požiadavka je, aby boli dôsledné a tvorili jednotný systém. Folkloristická terminológia by mala dostať miesto v rámci etnologickej terminológie, a tá zas v rámci terminológie spoločenských vied. Kontext sa mení podľa historických období, následne aj terminológia. V súčasnosti je všetko také „príliš nové” alebo „zbytočne nové”. Myslím si, že predbežne vieme lepšie priblížiť javy „dnešnej ľudovej kultúry” spôsobom rozšírenia starých pojmov – než aby sme prevzali dobové a možno aj módne pojmy niektorej z osobností. K spoznávaniu súčasnej spoločnosti však môže prispieť aj folkloristika (a etnológia).
Veľakrát som už zdôraznil, že javy ľudovej kultúry vieme najlepšie charakterizovať predovšetkým „blízkymi” – pri zemi sa držiacimi pojmami. Maďarská maďarskej, slovenská primerane slovenskej terénnej praxi. Až natoľko je však komparatívne nazeranie závažné, aby sme pochopili, čo kvôli čomu a pod akým termínom pomenúvajú a skúmajú inde. Aby som spomenul iba tých bližších, pojednávajú napr. o fenoméne „plachty” poľskí, českí, slovenskí, maďarskí, slovinskí, chorvátski, srbskí, rumunskí, bulharskí, novogrécki, albánski atď. folkloristi.
Objasňovanie pojmov ešte nie je pravou terminológiou, tak ako akokoľvek presná terminológia sama o sebe ešte nie je teóriou. Bez nich však neexistuje ani teória. Môj prehľad sa prirodzene obmedzil na súčasnosť, avšak pokúsil som sa zaujať stanovisko aj voči stále novším myšlienkam, resp. čo sa týka zachovania či zapretia minulosti. A k tomu som bral do úvahy len niekoľko prehľadov alebo charakteristických faktov. Pravda, bol by potrebnejší omnoho detailnejší prehľad, veď v jednotlivých krajinách v rámci spoločenských vied a etnologických výskumov sa uplatňujú rozličné smery. Ak by som sa obšírnejšie zaoberal prístupmi poľských, ukrajinských, rumunských, albánskych atď. kolegov, aj tie by boli poučné. Očividné je, že používanie pojmov sa mení vtedy, keď určitá príručka vyjde nie v domácom, ale v cudzom jazyku. A tu sa navzájom budú odlišovať nemecká, anglosaská a francúzska „verzia”.4 Je všeobecne známa skutočnosť, že výraz folklór už znamená v týchto troch jazykoch niečo úplne iné. Po tomto všetkom by som sám mal terminologické návrhy, na ktoré však bude priestor pri inej príležitosti.
Už len k vysvetleniu motta. V súčasnom svete sa nám veci nejavia také, aké v skutočnosti sú. Často niečo, čo je práve dobre známy jav, zrazu označia iným menom, termínom. (Viď vyššie „populárny register”, „postmoderný” atď.) V čase vojny v zálive, oficiálna (americká) propaganda zdôrazňovala, že toto „nie je vojna”. Na to, 4. januára, 6. februára a 29. marca 1991, na stĺpcoch francúzskeho Libération a anglického The Guardian uverejnili články francúzskeho spoločenského vedca Baudrillarda s titulkami: „vojna v zálive nebude” – „vojna v zálive nie je” a „vojna v zálive nebola”.
Predsa bola a túto udalosť dávam do pozornosti tým, ktorí sa zaoberajú terminológiou.
(Preklad Marianna Mészárosová)
Der aktuelle Terminator in der ostmitteleuropäischen Folkloristik
(Zusammenfassung)
Überblickt man heute die Fachpublikationen, findet man reichlich neue Termini und Themen. Auch die Stellung der Folklore-Forschung veränderte sich wesentlich in dem letzten Vierteljahrhundert. Vor 1989 herrschte eine regelmäßige und internationale Kooperation von (Ost)-Berlin bis Sofia und Moskau, in der die Termini und die immer wieder zitierten Nachschlagwerke vergleichbar waren. Diese Homogenität ist plötzlich zerfallen, aber in den letzten Jahren haben sich die entsprechenden Forschungsinstitutionen und auch die internationale Zusammenarbeit langsam wieder entwickelt. Es lässt sich also heute die Problematik der Terminologie in der Folkloristik erneut aufzunehmen.
Im Aufsatz werden einige alte und dann „neue“ Termini, wie culture studies, ethnochoreologia, „popular register“, Ethnologie versus Ethnographie, Postmodernismus, Postkolonialismus usw. erörtert. Die alten, schon eingebürgerten Begriffe und Redeweisen scheinen in vielen Fällen vernünftiger und verständlicher zu sein, als die an ihre Stelle getretenen Ersatzbegriffe, etwa Kulturanthropologie oder Europäische Ethnologie statt Folkloristik oder Volkskunde, und sogar Visuelle Anthropologie – statt „Abbildungen“. Besonders wichtig ist, dass die Termini (und Begriffe) ein kohärentes System bilden, besonders in Fachwörterbüchern und Handbüchern. Die bekannten, nur beschreibenden Benennungen von Einzelerscheinungen (wie z.B. „Jahrmarkt“- und „Trivial“-Literatur, „Räuber-Folklore“, usw.) können wohl weiterhin im Gebrauch bleiben.
In einem Wort: man soll die Fachterminologie in der heutigen wechselnden Welt bewusster anwenden als je vorher, und die Begriffe klar und gezielt pflegen.