szombat, június 12, 2021

Münster–New York–München–Berlin 2013, 168 p. ISBN 978-3-8309-2862-1

Helge Gerndt a müncheni egyetem Német és Összehasonlító Néprajzi Intézetének1 hosszú ideig vezetője, jelenleg emeritus professzora, a Német Néprajzi Társaság közelgő (2014) száztíz éves, a Tanszék idei ötven éves jubileumának ajánlja tizenhárom, a huszadik század német néprajzában meghatározó szerepet játszó (részben élő, ám zömében már elhunyt) kollégáról készített hosszabb-rövidebb, emberi és tudósportréit. A bölcsészettudományok művelői körében is (de az is lehet, hogy csak ott) túlzás nélkül bestsellernek mondható Werner Heisenberg-kötet2 szellemisége nyomvonalán haladva, a szerző a párbeszéd, a vita fontosságát hangsúlyozza a tudományos eredmények megszületése során. Innen a könyv címe (A tudomány beszélgetésekben gyökerezik), s innen ennek a felismerésnek újra és újra történő felbukkanása a kötet egyes írásaiban.
Hogy miért épp tizenhárom, s miért pont ez a tizenhárom? Először vizsgáljuk a kérdés második felét, az elsőre majd később térve vissza. Valójában nem lehet rá objektív választ adni: a 20. század vége néprajzának nem is reprezentatív, nem is teljes képe. Szubjektív válogatás, aminek egyes darabjait legfeljebb külső felkérések, születésnapok és temetések objektivizáltak. Miközben az elmúlt negyedszázadban Hermann Bausingernek, Klaus Beitlnek, Wolfgang Brücknernek, Heinrich L. Coxnak, Walter Hartingernek is volt több „kerek” születésnapja, meghalt Lutz Röhrich, Max Lüthi is, Hans-Jörg Uther kiadta új mesekatalógusát stb. stb. Lettek volna szóval bőven akár további „ürügyek” is, hogy másokról is készüljenek hasonló írások, és ezzel még távolról sem soroltam fel azokat, akiknek egy, a 20. század harmadik harmadát reprezentáló német néprajzi tablón ott lenne a helyük. Mindezzel a szerző is tisztában van, ezt az előszóban megfelelő súllyal szóvá is teszi (néhány kimaradt nagy nevet konkrétan is megemlítve), s egyrészt felkérésekkel, alkalmi megbízatásokkal magyarázza a kötet összetételét. Hiszen ezek az írások egyszer már, valamilyen alkalomból (születésnapi köszöntő, gyászbeszéd, nekrológ stb.) megjelentek (de legalábbis megszülettek3), most „csak” egy kötetbe gyúrta őket. Másrészt (s ez már magukból az írásokból derül ki, de ha valaki nem vette volna észre, azok számára Gerndt egy utószóban be is vallja, hogy) a bemutatott néprajzos egyéniségek valamilyen módon – tanár, diák, munkatárs, barát stb. – emberileg is közeli kapcsolatban voltak vele. A 20. század végének nem reprezentatív, de talán mégis példaértékű gyűjteményévé igyekezett – saját bevallása szerint – összekovácsolni őket. Nézzük hát ebből a szempontból, elhessegetve a továbbra is hiányzó személyiségek folyton itt kísértő, zavaró árnyait.
Sem tér, sem szükség nincs itt most arra, hogy mind a tizenhárom szereplőt bemutató, azok munkásságára reflektáló írást részleteiben bemutassam4. Helge Gernd tablója, miközben tele van személyes emlékek felelevenítésével, a közös múlt egy-egy szeletkéjének a felvillantásaival, a jelentősebb német néprajzi iskolák, irányzatok, amelyek a 20. század végének tudományfejlődését meghatározták, tárgyilagosan is bemutatja. Képet kapunk a müncheni történeti-néprajzi iskola eredményeiről éppúgy, mint a mese- és emlékezéskutatás vagy az interetnikus és interkulturális vizsgálódások teljesítményeiről, a német (és nem kis mértékben az európai néprajzot is) meghatározó ún. falkensteini fordulatról és így tovább. Ebből a szempontból akár nyilván tankönyvként is használható Helge Gerndt, a tanár kötete. De mivel tanáremberről van szó, nyilván nem véletlenek az emberi kapcsolatok bizonyos momentumai kiválasztásának a szempontjai sem. Az például, amikor leírja, hogy kieli diák korában bizonyos tájékoztatásért fordult az idősebb pályatárshoz, az akkor Freiburgban tevékenykedő Rolf Wilhelm Brednichhez. Ő, mivel közvetlenül nyári szabadságára való elutazása előtt kapta meg az ismeretlen néprajz szakos egyetemi hallgató levelét, csak kutyafuttában és „nem kimerítően” válaszolt a feltett kérdésre: két sűrűn gépelt levéloldalban! És persze felajánlva a későbbi részletesebb tanácsadás lehetőségét is. A kollegiális segítség példáját látja ebben az esetben Helge Gerndt, s nyilván ilyesféle élményeken szocializálódva lett ő is hasonló, hiszen, amikor 1990-ben, mint a Német Néprajzi Társaság elnökének teljesen ismeretlenül írtam egy levelet, amiben örömmel tudattam vele, hogy megalakult a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság (!), szinte postafordultával válaszolt. Elküldte a Zeitschrift für Volkskunde néhány legfrissebb számát, illetve arra kért, hogy társaságunk megalakulásáról, céljairól egy rövid hírben számoljak be a Német Néprajzi Társaság DGV-Informationen című tájékoztató füzetének a következő számában. Ami meg is történt, így CsMNT megalakulásáról (a hazai híradásokat nem számítva) ez lett az egyik első tudósítás.5 Noha távolról sem volt egy súlycsoportban a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság a Német Néprajzi Társasággal, Helge Gerndt nem tartotta méltóságának alulinak, hogy a megalakulás hírére reagáljon. Az ilyen gesztusok persze nem taníthatóak, de azért felmutatandóak!
Végezetül térjünk vissza az ismertetés elején föltett egyik kérdésre: miért éppen tizenhárom? Talán valamiféle néprajzos babonaságból, vagy éppen a babonáság negációjából?
Számomra inkább azt a népi gyakorlatot idézi, amikor valamilyen közös rendezvényen (disznótor, születésnap stb.) úgy jött volna ki, hogy éppen tizenhárman ülték volna körül az asztalt, gyorsan kerítettek még egy vendéget. Nos, ebben az esetben ez a kerített vendég maga a házigazda, hiszen vele együtt már tizennégyen foglalnak helyet a tudományos diskurzusnak teret adó asztal körül. Ezekben az egyenként megrajzolt portrékban mindenütt ott van ugyanis, gyakran nem is nagyon rejtve, a szerző. Akárcsak sok festő történeti témájú kompozíciójába, valahol a tömeg közé befestette önmagát, valami hasonlót követett el most Helge Gerndt is.
Annál a bizonyos asztalnál pedig ott ül a tizenötödik vendég is, maga a mindenkori olvasó, aki élvezettel figyelheti a neves társaság diskurzusát…