szombat, június 12, 2021

Vajda András: Az írás és az írott szó hatalma. Az írás a mindennapokban egy Maros megyei településen

A francia íráskutatás (paleográfia) mutatta ki, hogy az írás nem pusztán irodalmi tevékenység vagy forrásteremtés, hanem társadalmi tény. „Még a szobája intimitását élvező naplóíró tevékenysége is társadalmilag beágyazott, az őt körülvevő mikro- és makrokontextus által meghatározott, arra reflektáló tevékenység.” (Vajda 2013, 10)38 Az íráskutatás figyelme ezért az írott szövegek fizikai valóságánál tágabb területet ölel fel, az írásbeliség valamennyi kontextusát (motiváció, keletkezés, használat, hatás, író, írásgyakorlat, tartalom) egyaránt vizsgálat tárgyává teszi. Maga a történetírás is e médium terméke, azaz az íráshasználat elterjedése előfeltétele volt a történelmi tudat létrejöttének.39 Ezért az írásról való reflexióink lényegében egyenértékűek a történelemről és egyáltalán a narratívumról való gondolkodással – az írás történelme, a történelem metatudományaként, egyrészt a történelem létrehozásának hátterét is megvilágítja, másrészt annak forráskritikáját is megvalósítja.
Ezért lehetséges, hogy egy ez idáig néprajzi szempontból kevésbé ismert Maros megyei település teljes modern kori történelme rekonstruálható a falu írásos hagyatékának elemzésével. Vajda András könyvében szülőfaluját, Sáromberkét mutatja be a nyilvánosságnak. A szerző módszere a kutatás előkészítő szakaszában inkább a résztvevő megfigyelés40 volt, később pedig a megfigyelőként résztvevő, sőt az emlékező megfigyelő szerepét vállalta magára. Vajda nem titkolja, hogy „bennszülött etnográfus”-ként nem annyira a kulturális távolságok leküzdése, hanem éppen az ismerősség jelentett kihívást számára a kutatásban.
A kötet körülbelül kilencévnyi anyaggyűjtés, kutatómunka és több évtizedes falusi szocializáció eredményeit összegzi.41 A kutatás forrásanyagát eredetileg tíz parasztirattár jelentette. A könyv ezt az óriási anyagot három irattárra szűkítette, de ez nem jelentett veszteséget a kutatás szempontjából, hiszen a dokumentumok – 1131 irattal – így is képviselik a többi irattárra jellemző irattípusokat. Vajda emellett áttekinti a református egyház, az iskola, a művelődési ház levéltárának iktatott és nem iktatott dokumentumait,42 illetve a falu történetére vonatkozó forrásokat. A feldolgozás szempontja között volt 1. az adott szöveg vagy írás konkrét fizikai megjelenése, „szövegtárgy”43 mivolta; 2. a szöveg tipológiai, rendszerszerű besorolhatósága; 3. elkészítésének eredeti vagy későbbi kontextusában létrejövő rítusa(i); 4. a szöveg történeti jellege. Az agyagok jellegétől függően Vajda felhasznál tipológiai, kvantitatív, tartalom- és kontextuselemző módszereket, valamint segítségül hívja az ún. beszélés néprajza, illetve a magyar néprajztudományban kiemelkedő szerepnek örvendő élettörténet-kutatás eszközeit. A paleográfiai vizsgálat időkerete a 19. század végétől egészen a 2000-es évek elejéig terjed, pontosan azt időszakot felölelve, amikor a faluban az írás egyre szélesebb körű használata, majd hétköznapivá válásának folyamata lezajlott.
A könyv első fejezete a kutatást megalapozó általános kérdéseket tisztázza.
A kutatás tágabb kontextusát, azaz a falu történetét, kulturális és infrastrukturális jellegzetességeit ismerhetjük meg az ezt követő részben. Egyrészt azért van erre szükség, mert a társadalmi, gazdasági, kulturális jelenségek szorosan összefüggenek az irattermelés és az íráshasználat intenzitásával; másrészt azért, mert a kontextusvizsgálat tudományos módszere az ún. kontextuális fordulat óta nem képzelhető el az adott korszakhoz kötött általános keretek, a társadalmi-történeti és földrajzi paraméterek ismerete nélkül.44
Sáromberke az egykori Torda vármegye és Marosszék határában terül el, Marosvásár-helytől tizennégy, Szászrégentől tizennyolc kilométer távolságban. A Teleki család lélekszámának növekedése révén, gróf Teleki Sámuel életében, a 18. században vált önálló birtokközponttá. Néprajzi szempontból egy ún. kontaktzónában fekszik, a Székelyföld és a Mezőség közötti területen.45 A falu közepes méretű, besorolását tekintve a romániai településrendszer legalsóbb közigazgatási szintjéhez sorolható, mivel nem rendelkezik önálló jogi személyiséggel, talán ez a hiány szülte a falu ún. írásszakértőit is, akik többnyire hivatalnoki pozícióban dolgoztak, de magánemberként a falu lakosságának ügyes-bajos adminisztratív ügyeit, szövegértelmezési vagy -alkotási problémáit is igyekeztek megoldani.
A harmadik fejezet Az íráshasználat és írásfunkciók a nyilvános térben címet viseli. E fejezet virtuális sétára hívja az olvasót, „bejárja” Sáromberke köztereit és feltárja e helyszíneken történő szóbeli és írásbeli kommunikációs eszközök, csatornák jellegét és időbeli változásait. Vajda külön figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy „a hatalom a (köz)intézményeken keresztül hogyan jelenik meg az íráson keresztül a nyilvános térben”. (Vajda 2013, 53) A falu két profán és egy szakrális központtal („információs csomóponttal”) rendelkezik. A kommunikációs központok útelágazásoknál vagy kitüntetett épületekben alakultak ki, itt zajlik a település életének nyilvános része.
A fejezetből kiderül, hogy Sáromberkén a nyilvános tereket az 1950-es években intenzíven használták az íráson keresztül történő kommunikációra. A politikusok megbízottjai a közéletet és gazdasági életet kidolgozott tervek alapján irányították: feliratokat, propagandaanyagokat, újságokat terjesztettek, gyűléseket szerveztek. A helyi vezető személyes megnyilvánulásai által is a hatalom szavának kellett érvényesülnie. A faliújságon a munka és terméshozam eredményei, az ötéves tervből vett részletek, helyi egyesületek versenyeredményei, kulturális műsorok programjai szerepeltek. A köztéri írást rituális megbélyegzésre, mintegy fegyverként is felhasználták, amikor a hatalom megbízottjai a sáromberki lelkész parókiájának falára piros betűkkel felírták magyar és román nyelven: „Itt kulák lakik”. A közösség az erőszakos kommunikáció ellen úgy védekezett, hogy nem vett tudomást a propagandáról, és magánszférájából igyekezett minél inkább kiszűrni ezeknek az írásoknak, hangoknak a jelenlétét.
A 1989-es változások után a közterekben nemcsak a közügyekkel kapcsolatos hírek, hanem a magánszféra híreit népszerűsítő plakátok, szórólapok is megjelenhettek. Arra is volt példa, hogy „a helyi hatalom döntései ellen kiáltványban és szórólapokon tiltakoztak különböző helyi és környezetvédelmi csoportosulások.” (Vajda 2013, 61) A felülről irányított, szigorúan szabályozott íráshasználat átadta helyét egy szervezetlen, nagy mennyiségben termelődő, reklámokkal elárasztott köztéri kommunikációnak, amely egyben „jelzi az írásnak az utóbbi évtizedben lezajlott inflálódását, presztízs- és hatalomvesztését is”. (Vajda 2013, 61) A felduzzasztott mennyiségű információ azonban nem feltétlenül szolgálta az eredményesebb tájékoztatást. A plakátokon történő meghívás ugyanis csak látszólag szól mindenkihez. „Egyrészt csupán a közösség írástudó rétegéhez szól, másrészt csak a település azon részeinek lakosait szólítja meg közvetlenül, ahol elhelyezi őket. A közösség lakosságának közel 30%-át kitevő cigánysoron (Kút utca, Telep) soha nem hirdettek meg plakáton egyetlen eseményt sem.” (Vajda 2013, 62)
A rendszerváltás utáni időszakban a hatalom más eszközökkel, de ugyanúgy manipulálja a falu lakosságát az írás- és szóbeliségen keresztül. Erre az időszakra, szemben a kommunizmus propagandát erőltető gépezetével, inkább az elhallgatás, a tények elferdítése, a dezinformáció a jellemző. A közérdekű hírek, fontos információk, rendeletek, közlemények gyakran késéssel vagy egyáltalán nem kerülnek kifüggesztésre, ugyanis „a gazdasági erőforrások és érdekek ellenőrzése és koncentrálása az információk elzárását, elhallgatását teszi szükségessé”. (Vajda 2013, 66) A közösség számára lehetetlenné teszik a hatalom képviselőivel való találkozást, kizárják az érdekek nyílt vitájából, azaz megfosztják a kommunikatív hatalom46 gyakorlásától. A profán terek íráshasználatára elsősorban az információközlés túlsúlya jellemző. 1989 után a nyilvános térben keletkezett írások szerepe, az íráshasználat szabályai nem tisztultak le igazán.
A szakrális terekben az írás rituális, illetve kommemoratív funkciója kerül előtérbe, eltérően a profán terekre jellemző írásszokásoktól. A szakrális teret a falusi településstruktúrában a templom és kertje képviseli. Vajda András a település három temploma közül a református templomot mutatja be részletesen. Ez a tér konkrétan és szimbolikusan is kifejezi „a közösség kollektív identitását, valláserkölcsét, gazdasági aspirációit, nemzeti érzelmeit” (Vajda 2013, 67), mintegy „gyűjtőmedencéje” a szimbolikus cselekvéseknek, tárgyaknak, iratoknak és feliratoknak. Amikor a könyv olvasója képzeletben „belép” a templomba, megismerheti a templom építésére, történetére vonatkozó jeleket, feliratokat; a templombelsőben elhelyezett, háborús hősökről megemlékező táblákat, a faberendezés felújítására adakozó, Amerikába szakadt család emléktábláját. A templom egyedi jellegzetessége, hogy a belépőt a „Jól tetted, hogy eljöttél” feliratú tábla fogadja. Az egyébként rongálásnak minősülő név-bekarcolásokat az orgona falán, a padok imatartóin az egyház megtűrte és megtűri. Ugyanis a frissen konfirmált fiatalok ezzel a némileg lázadó gesztussal örökítik meg az egyházi értelemben vett felnőtté avatásuk rítusát. A templomban és a templom köré csoportosuló szövegek funkcióit alapvetően két csoportba sorolhatjuk. Az egyik funkciót a normatív szerepű feliratok képviselik, amelyek feladata, hogy buzgóbb vallásgyakorlásra, hitéletre buzdítsanak. Ide tartoznak a bibliai idézetekkel kihímzett templomi textíliák, a paplak homlokzatának feliratai, vagy a nagyharang latin nyelvű felirata. A másik írásfunkció a (meg)emlékezést szolgálja. A nyilvános emlékezést szolgáló szövegek tartós hordozóanyagokra – fára, mészkőre, márványra, rézlapra, bronzlapra – vésve őrződnek meg. Kevesebben tudnak talán a templomi toronygombiratok létezéséről.47 Ezek is az emlékezést szolgálják, de másképpen. A templomtorony kerek formájú üreges csúcsdísze ugyanis nem csak esztétikai funkciót tölt be, hanem a falutörténeti iratok időkapszulájaként, őrzőhelyeként is használják.
A könyv legrészletesebben kidolgozott része a három sáromberki parasztirattár bemutatását képviselő negyedik fejezet. A Mózes, a Szabó Kádár és a Berekméri család irattárainak anyaga reprezentatívan képviseli a település populáris íráshagyatékának típusait. Populáris írásbeliségen olyan írásformát értünk, ahol „az egyén nem intézményes keretek között, nem az oktatási intézményben elsajátított formában, a mindennapi élet keretében, saját kezdeményezésben gyakorol”.48 Erre a dokumentumtípusra először a 20. század elején a francia Annales-iskola képviselői figyeltek föl kutatói szempontból. Érdeklődésük a „nagy” történelmi narratívát megörökítő nemesi levéltárak helyett a kisember mindennapi életét tanúsító dokumentumfajtákra kezdett irányulni.
Vajda András könyve a kolozsvári populárisírásbeliség-kutatás mozgalmába illeszkedik közvetlenül, amelyet Keszeg Vilmos 1989-ben kezdeményezett és azóta is aktívan irányít.49 A könyv parasztirattár-elemzésének mintája Keszeg Vilmos egy mészkői parasztasszony írott szövegeinek teljes körű feldolgozását megvalósító tanulmánya volt.50
A három sáromberki parasztirattár közül a Szabó Kádár és a Berekméri családét érdemes összevetni, mert ezek kimutatják az iratok létrehozásának, felhalmozásának különböző attitűdjeit. A Berekméri családról megállapítható, hogy habár egyik tagja sem szakadt el véglegesen a földművelő életmódtól, általánosan jellemezte őket az írástudás és általában a tudás megbecsülése; s többnyire az olyan polgári pályákhoz vonzódtak, mint például a közigazgatási, a tanári és a művészi pálya. „Talán ennek is tudható be, hogy a családban a régi iratok, szövegek őrzése, számontartása és megmutatása, kibeszélése az átlagosnál tudatosabb és intenzívebb.” (Vajda 2013, 121) Ugyanakkor érdekes, hogy míg a család nagy hangsúlyt fektet a magániratok (versek, egyházi dokumentumok stb.) megőrzésére és áthagyományozására, a gazdasági funkciójukat elveszített hivatalos iratokat megsemmisítik. Ennek lehetséges magyarázata, hogy a Berekméri család a „túlinformált” társadalmi valóságra reagál ezzel, amelyben az információszerzésnél nehezebb és fontosabb feladattá vált az információk szűrése, „ami a levéltárak esetében nem jelent kevesebbet, mint »az iratok tervszerű megsemmisítését«, amit idegen szóval kasszációnak nevezünk.”51 A Berekméri család az írást az idő és az emlékezet fölötti uralomra használja, így biztosítva a családtagok számára saját múltjuk, felmenőik élettörténetére való hatékony emlékezést. Mind a levéltárakban, mind az irattárakban megőrzött múlt szerepet játszik a családi és egyéni identitás megalkotásában. „A múltban ugyanis azt keressük, amivé válni szeretnénk.”52 Az irattárra folyamatos és intenzív használat53 és folyamatos szövegtermelés jellemző. A Berekméri családéhoz hasonló irattárakat, amelyekre a magániratok túlsúlya és a használat intenzitása jellemző, repetitívnek nevezzük.
Ezzel szemben a Szabó Kádár családra a már elavult hivatalos – kumulatív és informatív funkciójú – iratok megőrzése, felhalmozása jellemző, az ilyen irattárakat a progresszív jelzővel illeti a szakirodalom. Az ilyen irattárak sokkal kevésbé őriznek személyes információkat, de a funkcionális szövegekhez is sok életrajzi emlék társulhat. A számlák, nyugták őrzése ugyanakkor gyakorlati célt is szolgál, ugyanis a kivetett adók kifizetése komoly erőfeszítést jelentett a családok számára. Ha egy fizetés elmaradt, az további bírságok kivetését vonhatta maga után, ezért a számlák őrzésének figyelmeztető/emlékeztető funkciója is volt. Továbbá a történelem bizonyos fordulópontjain, például a Szovjetunióba elhurcolt magyar nemzetiségű személyek, hadifoglyok kárpótlásának esetében a személyes (naplók, levelek) és hivatalos iratok jelentősége felértékelődött. Tehát a progresszív irattárak elsődleges célja a gyakran nehezen kiismerhető adminisztráció megszelídítése, a hatalmi szervektől való függés csökkentése volt. A nagyszámú iratmegőrzés ugyanakkor láthatóvá teszi, részben elmeséli a múltat, ezáltal a jelen és a jövő között fennálló feszültséget is képes kompenzálni. A „múlt archiválására azért van szükség, mert ebből tanulságokat vonhatunk le a jövőre nézve.” (Vajda 2013, 156)
Az ötödik fejezetben öt olyan esetelemzést olvashatunk, melyekben egy konkrét műfaj vagy írásszerep kerül részletes bemutatásra (háborús levelek, emlékversek, amatőr írók, népi önéletírások, a történetírás helyi specialistái).
A könyv az Emberek és kontextusok című, néprajzi forrásdokumentumok kiadását megvalósító sorozat kilencedik köteteként 2013-ban jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában. Az Emberek és kontextusok könyvfolyam eredeti célja a forrásanyagok megjelentetésével az volt, hogy a szélesebb olvasóközönségnek betekintést engedjen a néprajztudomány műhelyébe. Vajda András nagyszabású monográfiája – amely a szerző 2011-ben megvédett disszertációjának átdolgozott változata54 – azonban ennél jóval többet vállal. Olyan tudományos igényű szakmunka, amely a magyar paleográfia egyik fontos állomását is jelenti, hiszen „nem csupán a magyar, hanem az európai etnológiai-antropológiai kutatásokban is elsőként végzi el egy település mindennapi írásgyakorlatának módszeres, komplex elemzését.”55 Annyiban mégis kapcsolódik a sorozathoz, hogy a kötethez egy sokkal nagyobb tényanyag megismerését lehetővé tevő CD-melléklet is tartozik, amely bő válogatást tesz közzé a falura jellemző szövegtípusok, dokumentumok köréből. Vajda András egészen közel engedi olvasóit az általa feldolgozott anyagokhoz és ezzel lehetővé teszi, hogy maga az olvasó is kutatóvá váljon.
Különösen a magániratok (emlékvers-füzetek, levelek) esetében sok olyan információval találkozhatunk, amelyeket mára már lehetetlen kontextusba helyezni és talán örökre titkok maradnak.56 A háborús levelek olvasása személyesebbé, átélhetőbbé teszi az ún. nagy történelemről alkotott képzeteinket. Önkéntelenül is közösséget érzünk az egyébként számunkra ismeretlen Berekméri Máriával, amikor megtaláljuk a saját emlékkönyvünkből is ismerős emlékverset, a miénknél ötven-hatvan évvel korábban keletkezett füzetében. A CD-melléklet jóvoltából olvashatunk továbbá paraszti önéletrajzokat, megpróbálhatjuk rekonstruálni a hivatalos iratokból kiolvasható élettörténeteket, találgathatjuk, ki szerepel egy-egy családi fényképen. Áttekinthetünk részleges vagy teljes parasztirattárakat, egyházi és állami okirattípusokat, fényképalbumokat, térképeket, írással ellátott tárgyakat és épületeket, vagyis a kutatás kézzel fogható háttéranyagát is.
A könyv címéből (Az írás és az írott szó hatalma) feltételezem, hogy nem véletlenül maradt ki Sáromberke neve. Ugyanis e település írástörténete (amellett, hogy a könyv a falu eddigi legkörültekintőbb monográfiája is) egy tipikusnak mondható, általános képet rajzol a térség magyarlakta falvainak 20. századi sorsáról is.